{III.} ELŐSZÓ

Ez az 5149  kilométernyi terület, mely most Magyarország földabroszán „Szolnok-Dobokavármegye” néven van feljegyezve, a honfoglalás idejében nagy részben lakatlan és gazdátlan erdőborította terület volt.

Hogy a hajdankor mesés világában ezen területnek s tulajdonképpen az erdélyi részeknek, vagy mondjuk Dáciának kőkorszakbeli lakója mely emberfajhoz tartozott s mily életviszonyok között élt? erre a tudomány feleletét csak feltevésekre alapíthatja.

Az az egy bizonyos, hogy ez az országrész s így e vármegye területe is teljesen lakatlan soha sem volt s egyik népréteg a másikat váltotta fel kisebb-nagyobb időközökben sokszor egyik még el sem enyészett s már elárasztotta a másik s így egy bizonyos ideig összeelegyedve éltek, míg az erősebb a gyöngét magába olvasztotta, a mint ezt az ásatások rendjén vagy véletlenségből napvilágra került leletek útján az archeologusok teljes bizonyossággal megállapították.

Irott adatokra, feliratos emlékekre, kútforrásokra, melyeket a tudomány ezen országrész s ez által vármegyénk ó-kori történelmének megvilágítására felhasználhatna, a római másfél századra terjedő uralom idejéig csak elvétve találunk. Ezen világbirodalom összeomlásával e sokszor hézagos kútforrások is teljesen kiapadnak, úgy, hogy vármegyénk területének összefüggő historiai adatokkal való megvilágítása tulajdonképpen csak a XII-ik században veszi kezdetét. Tehát jóval a honfoglalás után s ellentétben Anonymus (Geste Hungarorum) feljegyzéseivel, melynek némely állitásait a monographia megírásánál felhasznált s részben eddig egészen ismeretlen adatoknak egyike sem támogatja. {IV.} Sőt, egészen bizonyos, hogy Transilvánia elfoglalása nem az Anonymus által írt módon és időben történt, hanem a Pannóniában megtelepedett és számban is felszaporodott magyarok fokozatos, mondhatni lépésről-lépésre való előnyomulása által, mit egyebeken kivül a vármegye déli részén egymásután, a megélhetésre alkalmasabb terepeken keletkezett községekre vonatkozó és nagy részben a birtoklást megállapító közhitelü okmányok is kétségtelenül igazolnak.

E vármegye gyér számú lakói a honfoglalás idejében, kik az akkori talajviszonyok szerint csak halászattal, vadászattal vagy marhatenyésztéssel foglalkozhattak és pásztorkodásból éltek: a szláv népcsaládhoz tartoztak. Ezen feltevés mellett szól a népvándorlás idejéből ismert fajkeveredésen kivül főleg az a körülmény, hogy a vármegye területén lévő községek nagy részének elnevezése a szláv nyelv ethymologiája szerint nyer magyarázatot, a mint ez a jelen kötet utolsó fejezetében írt tanulmány által szakszerüen és kimeritően minden egyes község neve jelentőségének felemlitésével ismertetve is van.

Hogy a mai „Szolnok-Dobokavármegye” területében, népességi és nemzetiségi viszonyaiban, hitéletében és institutióiban a nomád élet állapotából a jelen fejlettség fokáig mikép alakult ki s hogy a letünt századok egymást követő évei alatt nemzetünk a létért s az állami megalakulás ideájáért folytatott küzdelmében mennyit szenvedett és mit vesztett, hogy életképességének, szivósságának és fajfentartási erejének mennyi jeleit adta, arról a kritikailag kiválasztott kútforrások és adatok alapján megírott és most közhasználatra bocsátott „monographia” figyelmes átlapozása után mindenki teljes tájékozást szerezhet.

A hazai történelmi tudomány elméletként megállapitotta és magáévá tette azt a megdönthetetlen igazságot, hogy Magyarország egyetemes történetét, – a történelemírás minden kellékeit felölelő és minden igényeit kielégítő módon addig megírni nem lehet, míg az egyes törvényhatóságok – saját területeikre vonatkozólag – a vármegyei monographiák megírásával el nem készülnek.

Ezen indító ok erkölcsi rugójának behatása folytán öltött nagyobb arányokat a monographia-irodalom fellendülése országszerte, úgy hogy a 70-es évek vége felé a törvényhatóságok legnagyobb része monographiájának megíratását tervbe vette s egyik-másik több-kevesebb sikerrel be is fejezte.

A „Szolnok-Dobokavármegye” törvényhatóságát alkotó két vármegyében (Belső-Szolnok és Doboka) a terület történelme megírásának eszméje sokkal régibb keletü. Hodor Károly, kinek életleírása e munka {V.} III-ik kötetének 339. lapján van feljegyezve, még 1837-ik évben megírta Dobokamegye ismertetését. Az ismrtetés, bárha fogyatkozásai szembe ötlők s mint műkedvelő történetíró nagyobb arányú adatok gyüjtését és azoknak feldolgozását meg sem kisérelte, mindazonáltal e „monographia” megírásánál Dobokavármegyét illetőleg nagybecsü segélyforrásul szolgált. Kiváló értéke különösen abban nyilvánul, hogy Doboka-vármegyének sok olyan határozatait publicálta és örökítette meg ismertetésében, melyek a közélet különböző ágazataira s az országrész politikai viszonyainak sajátos helyzetéből folyó institutiói fejlődésére vetnek világot. Ezen adatok az utókorra ez „ismertetés” nélkül teljesen elvesztek volna, mivel Dobokavármegye levéltára az 1848. évi dulások alatt Bonczhidán, a vármegye akkori székhelyén teljesen felprédáltatott, úgy hogy később csak igen kis részben, úgyszólván csak foszlányait lehetett megmenteni.

Belső-Szolnokvármegye ismertetésére vonatkozó adatok közül egy nagyobb terjedelmü kézirat rendszeres feldolgozásban foglalkozik a vármegye történetével. Járásonként sorolja fel az egyes községeket s nehány sorban megírja, hogy 1822-ben a vármegyében kik voltak a birtokosok, hány telekkel és mily kiterjedésü termőfölddel. Ép ily rövidséggel felemliti a községek adózási állapotát, értekezik a vármegye fekvéséről és talajviszonyáról, valamint felsorolja annak lakóit.

A kézirat, mely negyedívrét alaku – ma töredék – eredetileg mintegy 300 oldalra terjedhetett. Szerzője sehol sincsen megnevezve, azonban a szövegben egy helyt szülő nagyatyjául egy Mózsát emlit fel s így az időt és egyéb körülményeket összevetve s a köztudatra is támaszkodva, e munkának írója más nem lehetett, mint a vármegye közéletében mindig előkelő szerepet vivő Mózsa-család valamelyik tagja. (József?)

Rokonság révén a kézirat Torma József kezébe került, ki azt itt-ott jegyzeteivel bővitette. Azonban a szövegezést így is hiányosnak tartván, további kutatások és adatok beszerzése után az egészet újólag átdolgozta, melynek eredményekép tekinthetjük „Belső-Szolnokvármegye története 1845-ig” czímen megírt és 39 község történetét tárgyaló munkáját.

Lankadatlan tevékenysége igazolásául felemlítjük, hogy összeállitotta a vármegyében élő családok geneologiáját két kötetben, de ez kézről-kézre járva, eltévedvén, eddig nem volt feltalálható s valószinű, hogy a családtörténelem nagy kárára elveszett.

Bámulatraméltó türelemmel másolta le a községek s a vármegye általános történetére vonatkozó okleveleket egész terjedelemben s ezek {VI.} 4 vaskos csomagban képezték a most kibocsátott monographia forrásanyagát, melyeket Tagányi Károly az országos levéltárból és Kádár József egyházi, községi és magán levéltárakból beszerzett újabb adatokkal bővitettek ki. Fel lettek használva még az újabb korig megjelent forrásmunkák, valamint a kolozsmonostori és gyulafehérvári káptalanok levéltárainak ide tartozó adatai.

Torma József életleírása és irodalmi munkássága a II-ik kötet 415. lapján van részletesen ismertetve.

Szolnok-Dobokavármegye törvényhatósági közgyülése monographiájának megíratását 1880-ik évben határozta el Br. Bánffy Dezső akkori főispán inditványa s illetőleg kezdeményezése folytán, megjelölve a pénzalapot, melyből a kiadások fedeztessenek s kiküldött kebeléből egy bizottságot, hogy a további teendőket belátása szerint teljhatamulag intézze. A bizottság elnöke: a vármegye mindenkori főispánja, tagjaiul: Dr. Torma Miklós, Bárány Lukács plébános, Simon Kálmán, Lészay László, Kovács Samu, Róth Pál és Biró Antal választattak meg a bizottság később kiegészittetett Br. Jósika Samu, Kádár József, Molnár Antal, Bíró Gyula, Bokros Lajos, Gr. Wass Béla, Somkereki Miklós és Szongott Kristóf bizottsági tagokkal.

A monographia megírása azonban, elháríthatatlan akadályok miatt, csak az 1888-ik évben vette kezdetét, amikor is az erre hivatott Magyar Történelmi Társulat ajánlatára Dr. Réthy László, magyar nemzeti múzeumi őr és akadémiai tag, szaktudóssal e czélból a szerződés megköttetett.

Dr. Réthy László már az adatgyüjtés fárasztó és nagy tájékozást feltételező munkálatának megkezdésekor érezvén a felelősség súlyát, melyet magára vállalt és számot vetve a sokoldalu tennivaló és sokszor ellentétes tudományágakkal, melyet a monographia helyes megírása feltétlenül igényel: felkérte s megnyerte munkatársul Tagányi Károly országos levéltárnokot. Később a bizottság, hogy a monographia megírását minden eshetőséggel szemben biztositsa, Kádár József polgári iskolai és Pokoly József ev. ref. theologiai tanárokat ugyancsak munkatársakul megnyerte.

A vármegye monographiájának megirása és beosztása a következőképpen állapíttatott meg:

1. Dr. Réthy László megírja a vármegye általános ismertetését leíró alakban, mely a vármegye mai állapotát, a látható emlékeket, az emlékekhez füződő eseményeket foglalná magában, de a melyek azonban a vármegye, mint institutió történetéhez nem tartoznak leírja {VII.} továbbá a vármegye őskorát lelő-helyeivel, jellemző régiségeivel és a terület ethnographiájával együtt.

2. Tagányi Károly megírja a vármegye, mint institutió történetét a XIV-ik század végéig s ezt folytatja Pokoly József a legújabb korig.

3. Kádár József a vármegye területén lévő, vagy már elpusztult községek ismertetésének feladatával bizatott meg.

Ezek szerint az első kötet tartalmazza a vármegye leírását, orographiáját, hidrographiáját, a lakosok s ezek foglalkozásának statisztikáját, gazdasági és közmüvelődési állapotát, nemzetiségi viszonyait, a telepedési vagyis benépesitési út irányát. Továbbá tárgyalja a vármegye történelmével kapcsolatosan a honfoglalás eseményét szélesebb terjedelemben, alkalmazkodva az újabb kutatások alapján elfogadott felfogáshoz. Foglalkozik a kenézség érdekes intézményével és beszámol az okokról és eredményekről.

Hosszabb tanulmányban van ismertetve a vármegye ősrégészete és valóban csak ezen szakleírásból jövünk egyebek között annak is tudomására, hogy vármegyénk területe, különösen a római uralom idejéből, mennyi kincset érő lelettel szaporította a különböző nyilvános és magántulajdont képező múzeumok régiségi osztályát s mennyi megbecsülhetetlen értékü lelelet rejt még e classicus föld kebelében, mely felett a szántóvevető megszokott egykedvüséggel folytatja egyhangú munkáját.

Hasonló terjedelemben és részletességgel van megírva a vármegye őskora után a római kor s ezt követi az institutiók története. Ez utóbbira nézve megjegyezhetjük, hogy Tagányi Károly és Pokoly József történettudósok töretlen útakon haladtak, mert tudomásunk szerint az erdélyi vármegyék institutiói ilyen feldolgozásban és részletességgel történet-irodalmunkban eddig senki által ismertetve nem voltak.

Az események és állapotok szemlélhetővé tétele végett a szöveg mindenik kötetben igen jó kivitelű képekkel van illustrálva a leletek, emlékek, feliratos kövek, czímerek, arczképek, melyekről emlités van téve, hacsak meg voltak kaphatók, beszereztettek. Sok kiadásába és még több fáradságába került ez a bizottságnak.

Az elsőt követő többi kötetek, egy-két függeléken kivül, melyek különben a monographia elfogadott keretébe beillenek, a községek keletkezésének és fejlődésének történetével foglalkoznak.

A számban és értékben nagybecsü egybegyüjtött anyagot egészben Kádár József polgári iskolai tanár dolgozta fel.

Lehet, hogy az egybeállitás, a történetíró szigorú birálata szerint nem felel meg egészen a közfelfogásnak. Nem keresi meg az ok és {VIII.} okozat közötti összefüggést, nem kalandozik el a feltevések tág mezején, hogy egy írott emlék, jellegzetes lehet, vagy ethnographiai tárgy értelmezése és logicai magyarázata folytán tárja fel a község történetét, hanem megelégszik azzal és ez is volt a czélja, hogy az egyes községekre vonatkozó adatokat helyesen csoportositva s lehetőleg időrend szerint az adott keretben akkép állitsa össze, hogy a község történetének hű képe, minden magyarázat mellőzésével, mintegy tükörben szemlélhetővé téve, megbizható és rendezett adatkincset nyujtson a pragmatikus történetírás számára. Különben Kádár Józsefnek e vármegyére vonatkozólag ez nem egyedüli munkája, mert a többek között még 1890-ben megírta és kiadta „Belső-Szolnok- és Dobokavármegye története 1848–49-ben” czímü dolgozatát és „Szolnok-Dobokavármegye nevelés- és oktatásügyének történetét”, ez utóbbi 1896-ban bocsátotta közre.

A monographia utolsó kötetében fog helyet foglalni a vármegye ethnographiája Dr. Seemayer Willibáld tollából. Ez a tudomány irodalmunkban eddig igen szerény helyet foglalt el s éppen ezért nem kicsinylendő érdeme ez a bizottságnak, hogy vármegyénk néprajzának egy szaktudós által való egységes megírását lehetővé tette.

Az egész monographiában különben a történelmi rész van leginkább kidomboritva, önkénytelenül az adatgyüjtés is ezen irányban haladt s általában a monographusok is ez iránt vannak előszeretettel s e részben fejlesztik szakképzettségöket. De nincsenek elhanyagolva az egyéb tudnivalók ismertetését sem, melyek a monographia keretének kitöltésére szükségesek.

Ide tartozónak s a monographia utolsó kötetében beilleszthetőnek véljük a vármegyére vonatkozó fauna, flora, geologia ismertetését, antropologiai tanulmányok teljesítését s ez utóbbit már csak abból a szempontból is, hogy e vármegye lakói vidékenként, sőt községenként is más-más fizikai és szellemi tulajdonságokat tüntetnek fel, sőt több a feltevésnél, hogy a vármegyében lakó románok más race-typus sajátságait viselik magukon, mint fajrokonaik, kik Havasalföldről beszivárogva, Erdély déli részein telepedtek meg.

Ugy hisszük, hogy ezen ismertetések, vagy legalább ezeknek egy része elkészülve, függelékként a monographiából nem fognak hiányozni.

E terjedelmes munka egybeállitásánál a szerkesztő bizottság szeme előtt az a cél lebegett, hogy kétes értékü vagy feltevésekre alapított adatok, melyeket elfogadható mellékkörülmények kellőleg nem támogatnak, e sok körültekintéssel megírt monographiában helyet ne találjanak s éppen ezért alaposság s ennek előfeltételét képező szigorú {IX.} kritika szempontjából a vármegye történetének leírása monographia-irodalmunk legjelesebb termékeivel az összehasonlitást sikerrel kiállja.

A monographia közvetlen „Szolnok-Dobokavármegye” történetét tárgyalja ugyan, de közvetve az egész nemzet történetével áll kapcsolatban. s ha egyéb czélt az erre forditott sok anyagi és szellemi áldozatok daczára nem értünk volna el, mint azt, hogy a történelem-írás kútforrásait csak szűk körben ismert, vagy általában teljesen ismeretlen és kritikailag kiválasztott adatgyüjteménynyel gyarapitottuk, már eléggé jutalmazva van fáradságunk.

Hálás lehet e vármegye közönsége a monographia írói iránt, kik legjobb tudásukat és ügybuzgalmukat adták oda e munka kiépitéséhez.

De hogy a monographia megjelenhetett és a magyar történet-irodalom közkincsévé válhatott: Br. Bornemissza Károly főispán és Dr. Torma Miklós kir. tanácsos, alispán kizárólagos érdeme. Az akadályokat, melyek egy ilyen nagy terjedelmü és tudományos jellegü munka megjelenése előtt lépten-nyomon fel szoktak merülni, tapintattal, erélylyel leháritva, irányitották és egyengették a szerkesztés bonyolult feladatainak útjait s a hol hiány vagy hézag mutatkozott egy évtized munkálkodása alatt, azt helyrehozták, kiegyenlitették valódi ügyszeretettel, tudással és a mint az eredmény mutatja, teljes sikerrel.

Deésen, 1901 február hó.

BIRÓ ANTAL