{253.} A vármegyei intézmény története.*

Szolnok-Dobokavármegye monographiájának jelen részlete az erdélyi vármegyének történetét általánosságban tárgyalja. Ezen tárgyalási mód egyenesen a monographiát szerkesztő bizottságnak az utasítására választatott.

Az anyaországi vármegyei szervezet összehasonlítás czéljából érintetik és hogy az erdélyi részekre nézve hiányzó adatok analogia útján pótoltassanak. Az erdélyi vármegyék közül első sorban Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék jöttek tekintetbe, a mennyiben körükből adatok voltak találhatók. A hiányzó részleteket az országos törvények s más vármegyékből nyert adatok szolgáltatták.

A munka harmadik részében (1691–1848) adott ismertetés tulnyomó részben Belső-Szolnok-vármegye levéltárából s jegyzőkönyveiből meríttetett ugyan, de itt is inkább a vármegye általánosságban, mintsem egyik vagy másik vármegye volt az író szeme előtt. Szerző.


(1301–1886.)


FEJEZETEK

BEVEZETÉS.

A XIV. század elején valamint a királyhágóntúli Magyarországon, úgy Erdélyben, illetőleg ennek magyarok által lakott területén is megalakúlt a nemesi önkormányzatú vármegyei intézmény. A megfelelő nyomok, ha nem is épen minden erdélyi vármegyére nézve, de a legtöbbre már a XIV. század első tizedeiben feltalálhatók.

Nem ismerjük ugyan azokat a közvetlen megelőző és közreható mellékkörülményeket, a melyek a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásánál közbe játszottak, de azért mégis fel kell tennünk, hogy azok némileg eltérők voltak az anyaországban és Erdélyben, mivel magának a vármegyei intézménynek szervezetében, valamint a főhatalomhoz való viszonyában is megtaláljuk a különbségeket.

Az újabb kutatások eredménye szerint Erdélyt nem a honfoglaló nemzet szállotta meg, hanem a királyság által hóditott terület az. Kétségtelen, hogy a megszállás és hóditás között levő különbség befolyhatott a vidéki kormányzati szervek eltérő kialakulására, de még sem {254.} oly mértékben, hogy pusztán az a körülmény lényegesen differentiákat idézhetett volna elő. Hiszen magyarok foglalták el, s a vármegyéktől fedett területen magyarok lakták Edélyt, kik oly időben költöztették, ültették át ide az anyaország intézményeit, a mikor ezek úgy a központi, mint a vidéki szervekben elégé határozott körvonalakban domborodtak ki. Tehát a hóditásból inkább a közjogi működő organumok egyenlősége, mintsem különbözősége következnék. A sokkal conservativabb természetű magánjogi elvek csakugyan nem is mutatnak fel eltérést Erdély és az anyaország között sem a vagyoni jog, sem az öröklési jog terén.

Minden bizonynyal egyenlő módon voltak szervezve a királyi vármegyék Szent István korában úgy a Királyhágón innen, mint túl; hanem későbben kellett oly körülményeknek felmerülniök, melyek az eltérést indokolják.

Jól ismerjük ezeket a körülményeket, a melyek Erdélynek az anyaországgal szemben bizonyos separált helyzetet teremtettek, s a melyeknek nyomán fejlődött ki a maig is felismerhető, némileg gunyosan használt transilvanismus. Az egész Árpád korszakon keresztül I. Andrástól IV. Béláig Erdély a királyi herczegek, illetőleg ifjabb királyoknak, rendszeres s szinte jogszerüleg megkövetelt illetménye. Ha pedig sem herczeg, sem ifjabb király nem állott az élén, a vajdáknak a fenhatósága alatt élt. A herczegi s ifjabb királyi patrimonium korában ezek a birtokok szinte állami függetlenséggel, quasi souverainitással birtak, a mit sok tekintetben a vajdák alatt is megtartottak, úgy hogy a Királyhágón inneni részek nem külön-külön helyhatósági intézményeik útján közvetlenül, hanem mint egy egységes egész, mint egy tartomány, vajdáik közvetitésével függöttek össze s érintkeztek a központi hatalommal.

A vajdai hatalomnak beállitása tehát Erdélynek tartomány jelleget adott, a minek következtében megfelelő kormányzati szervek is keletkeztek, a melyek viszont az alapintézményekre gyakoroltak megfelelő befolyást. Míg a magyarországi vármegyék közvetlenül egyenként érintkeztek a koronával, addig az erdélyi vármegyék összességükben s így közvetve, a mennyiben a tartományi gyülés és a vajdai méltóság egy közbeneső állomást képezett számukra. S ezek a közbenső állomások hozták létre a különbségeket, illetőleg eltéréseket.

Erdély külön állásának a már emlitett okokon kivül, t. i. hogy egykor herczegi, illetőleg ifjabb királyi birtokrészt képeztek, még egyéb motivumai is voltak, melyek a vajdai hatalom felállitását és fentartását {255.} indokolták, t. i. Erdélynek végvidék természete. A székelyek, már – nevök is mutatja, – egyenesen határőrök voltak. A szászok, különösen a bárczaságiak és a beszterczeiek szintén a végek oltalmazására telepittettek le. Hozzájuk csatolhatjuk bátran a magyarokat is a Királyhágón és Meszesen, mint természetes határok és védvonalakon innen, kik amazokkal együtt a hazánkat leginkább ezekről a részekről érő ellenséges beütések és támadások ellen állandó védelmül szolgáltak. A XV. századból fenmaradt állami számadások, sőt a törvények is*Kovachich M. G. Supplementum ad vestigia comitiorum II. köt. 310. l.; I. köt. 433. l. Erdélyt a végek közé sorolják. S a végvidék természetével együtt járt az, hogy ennek külön polgári és katonai kormányzattal kellett birnia, az, hogy némi önállósága legyen az anyaországgal szemben.

Azonban nem szabad még megfeledkeznünk egy nagyon fontos körülményről, a mely az eltérések indokolásánál döntő szerepünek látszik, t. i. hogy Erdélyt három „nemzet,” a magyar, székely és szász lakta, a melyeknek különböző kormányszerveik, eltérő köz- és magánjoguk volt. Az eltérő köz- és magán intézményeknek következménye gyanánt látjuk a nemzetek egységes külön kormányhatóságának a kifejlését, a minek következtében, ha netalán a magyaroknak külön egységes szervezetök nem lett volna is, idők folyamában, mikor a szászok és a székelyek, mint nemzet tömörültek ispánjaik alatt, nekik is okvetlenül tömörülniök kellett s az egységes szász és székely nemzettel szemben, egységes magyar nemzetet kellett teremteniök, hogy érdekeiket úgy bent a tartomány határain belül, mint kivül is megvédhessék a másik két nemzettel szemben.

Nincsenek felvilágositó és biztos alapot nyujtó adataink, a melyeknek világánál az erdélyi három nemzet mindenikének tömörülése idejét megállapithatnók, de úgy látszik, hogy a székelyek eleitől fogva így éltek, a szászok egyesülése az u. n. Andreanummal, 1224-ben kezdődik és a vegyes házbeli királyok idejében fejeztetik be, a magyarok pedig már a XIII. századnak végén egy nemzetté vannak egyesülve*Teutsch és Firnhaber: Urkundenbuch 144, 169, 176. lap. és saját nemzeti gyüléseikkel birnak, melyeknek, valamint a magyarság által alkotott vármegyék egész kormányzatának élén a vajda, mint a specifice közigazgatási ügyekben az erdélyi magyar nemzet főhivatalnoka áll.

Az emlitett kettős sajátság, t. i. Erdélynek az anyaországgal szemben tartományaihoz hasonló helyzete, más felől bent, saját kebelében három nemzetre való elkülönitése s ezeknek egységes szervezkedése {256.} meg fogják előttünk fejteni azt, hogy az erdélyrészi vármegyék szervezete némileg eltérőleg fejlődött az anyaországi megyétől, sőt a legtöbb esetben magának az eltérésnek a magyarázatát is megérthetjük belőlük.

Az erdélyi vármegyéknek még a királyi vidéki kormányzat idejében megkezdődött s az anyaországi vármegyéktől eltérő sajátságai átmentek a nemesi önkormányzatú vármegyékbe is. Erdélynek külön állása több változásokon ment ugyan a legújabb időkig keresztül, de külön állásnak lenni meg nem szünt,*Erdélyben a magánjog terén ma is az osztrák polgári törvénykönyv a szabályozó. A választói jog is más, mint a Királyhágó másik oldalán stb. épen úgy, mint a nemzetek szerint való belkörü politikai elkülönülésnek is csak a jelen század s részben az utolsó 30 év reformjai vetettek véget.

Az autonom vármegyék történetében épen Erdélynek az anyaállammal szemben elfoglalt külön állása különböző változásai képezik azokat a határpontokat is, a melyeken keresztül, illetőleg a melyeknek körén belül kell vizsgálnunk magát a vármegyei intézményt, mint a melynek sajátosságai a külön állásból erednek s a külön állás természetéhez képest nyujtanak más és más képeket.

A vajdák igazgatása alatt álló Erdély jogi és szerves kapcsolatban áll az anyaállam testével; ugyanazon törvényhozás és központi kormányzás alatt él, csupán helyi kormányzata különböző még a vármegyék területén is. Ez az állapot fenáll egészen 1556-ig, a mikor Erdély Izabellának és János Zsigmondnak visszahozásával a magyar államtesttől elszakad és tényleg külön állammá lesz, habár a szent-István koronájához való jogi kapcsolata fenállását soha meg nem tagadja is. Eddig az ideig Erdély a vajdák fenhatósága alatt áll s közvetlenül azok által kormányoztatik, úgy János király, mint I. Ferdinánd uralma idejében.

Attól fogva, hogy János Zsigmond fejedelem 1556-ban újból visszahozatott, Erdély mint önálló állam szerepel 1691-ig, azaz a Habsburg-ház fenhatósága alá való visszatérésig. Ezen idő alatt a vármegyék a fejedelmi hatalomban birják a központi kormányt s annak lesznek vidéki kormányszervei; vagyis a korábbi tartományi jellegü önkormányzat helyett, valódi állami önkormányzat közvetlen organumaivá válnak.

A Habsburg-ház fenhatóságának elismerése után külön álló koronatartomány gyanánt látjuk Erdélyt szerepelni egészen 1848, illetőleg 1868-ig. A vármegyei önkormányzat ezen állapothoz képest államjogi {257.} fontosságban veszit ugyan, de az idegen, teljességgel nem nemzeti kormánynyal szemben, politikai jelentősége hova tovább fokozódik.

Az 1848-dik pozsonyi VII. és kolozsvári I. törvényczikkben kimondott uniónál fogva Erdélynek tartományszerű különállása megszünvén, az erdélyi megyék is bele helyeztettek az egységes magyar állam organismusába s a szabadságharcz, majd az ezt felváltó absolutisticus korszak, végre az alkotmány helyreállitásától fogva bekövetkezett különböző változásokon keresztül, mint az állam többi vármegyéivel jogilag és szervezetben is teljesen egyenlő közigazgatási autonom hatóságok szerepelnek az erdélyrészi vármegyék is az 1870: XLII. t.-cz, illetőleg az 1876: XXXIII. s 1886: XXI. törvényczikkek rendelkezései következtében.

Ezek szerint vizsgálatunkban is az 1556., 1691. és az 1848. évek fogják az 1301–1886. év között való idő korszakainak közbenső határait szolgáltatni.

I. A vármegye a vajdaság alatt.
(1301–1556.)

A nemesi önkormányzatú vármegye a királyi vármegye helyébe a XIII. század második felében lépett s a gyakorlati életben való megvalósulása után csak utólag nyerte a szentesitést az 1291. évi V. s köv. törvényczikkekben.

A változás azonban sokkal mélyrehatóbb és bonyolódottabb, mintsem hamarosan elgondolhatnánk részleteit, mikor annyit mondunk, hogy a királyi vármegyét az autonom nemesi vármegye váltja fel. Nem szervezeti reformról, hanem a szó szoros értelmében új alakulásról van itten szó.

A királyi vármegye, legalább a XIII. század első felében, a központi kormányzatnak az ország nem nemes elemeire kiterjedő vidéki szerve volt. A nemesek alóla ez időben ki vannak véve a tized és a pénzbecserélési ügyek kivételével. Ezen mentséget hosszú, bár egyes szakaszaiban előttünk ismeretlen, küzdelmek után szerezte meg s az aranybullában biztositotta is a maga számára a nemesség. Az aranybulla megfelelő szakasza bizonyság arra nézve, hogy az előző időkben a királyi vármegye a maga fenhatóságát a nemesek felett is gyakorolta, sőt Szent István alkotmánya szerint, valamint Szent László és Kálmán törvényei értelmében, a vármegyei kormányzati és birói hatóság nemeseknek {258.} és nem nemeseknek egyaránt hatósága volt.*L. Hajnik. A magyar birósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. Bpest. 1899. 4. lap 8. jegyzet. Pauler Gy. A magyar nemzet története 1301-ig. I. köt. 75, 432. lap. Századok 1879. évf. 112. lap. A vármegyei ispán ordinarius judex-e (rendes birája) volt a vármegye minden rendű lakosainak. Talán az a körülmény, hogy az ispánok helyettesei igen gyakran a nem nemesek közül vétettek s ezeknek helyettes minőségben gyakorolt biráskodása, mely a nemességnek derogált, szülte az aranybulla 5. pontját. Ezt látszik támogatni az a körülmény is, hogy mikor a nemesi önkormányzatú vármegye megalakúl s nagy körvonalaiban az 1291-iki törvényhozás által szabályoztatik, gondoskodás történt arra nézve is, hogy az ispán helyettese csakis nemes ember lehessen.

Az az állapot, midőn a nemesség teljesen kivonja magát a királyi vármegye hatósága alól, úgy, hogy ez tisztán csak nem nemesi vármegye maradt, magára a nemességre lett a legkárosabb hatású. Minden apró-cseprő, ügyes-bajos dolgaival vagy a király elé kellett mennie, vagy pedig bevárnia, míg a király kiküldött birósága a vármegyébe érkezik. Hogy ez mennyire nyomasztó hatású volt, eléggé bizonyitja a zalai nemesek egy részének amaz eljárása, hogy 1232-ben magok kérik a királytól, hogy saját ügyeikben, a rendes biróság hiánya miatt, maguk itélkezhessenek. Az engedélykérés egyenesen annak, a köztudatba már teljesen átment felfogásnak a következménye, hogy a birói hatalom a királyi felségjogok alkatrésze, melyet csakis királyi átruházás alapján gyakorolhat más. Autonom biráskodás a törzsi biráskodás korától fogva hazánkban ismeretlen, a mennyiben az u. n. fogott vagy választott birák inkább csak békéltetők és mint ügyleti tanúk tekinthetők. Érdekes jelenség, hogy e fogott birák épen abban a korban szerepelnek legnagyobb mértékben, a mikor az aranybulla az ispánokat a nemesek feletti biráskodástól eltiltja*Bottka T. Budapesti Szemle 1865. i. köt. 312. lap. Századok, 1872, 73. s köv. lap. és a mikor még a nemesi autonom vármegye meg nem alakúl. A kényszerhelyzetnek a szülöttje, – annak a kényszerhelyzetnek, mely hamarosan a vármegyét is átalakitja.

A választott birói intézmény semmiképen sem lehetett alkalmas a rendes biróság helyettesitésére, mert itélete, ha ugyan itél, még nem képezi egyenes végrehajtás tárgyát s annak sanctiója tisztán a peres felek itélet-elfogadási készségében, megnyugvásában van. Igy aztán elkerülhetetlenül szükséges lett a nemesség számára újból vidéki rendes biróságot állitani fel, mely jogerős és végrehajtható itéletekkel döntsön és az akkori viszonyok szerint az itélet végrehajtásáról, foganatositásáról {259.} is intézkedjék. Minthogy pedig az országos nagy birákon kivül más rendes biróság a vidéken nem volt, csak a vármegyei ispán, újból csak ez alá került vissza a nemesség, épen úgy, mint a hogy Szent István korában is az alatt állott.

Azonban elhárittattak azok az akadályok, melyek a nemesség számára elviselhetetlenné tették a vármegyei ispán biráskodását. Nevezetesen az ispán helyettesére nézve megállapittatott a nemesi qualificatió szüksége. Sőt ez sem volt elegendő. A birótársak, az előnyomozást végző közegek, a végrehajtás közvetlen eszközlői, a nemesek birói néven (szolgabirák, judices nobilium, iudlium) a nemesek sorából állittattak be a régi pristaldok és bilochusok helyébe. Vagyis tehát: biztosittatott a vármegyei nemesség részére a kor felfogása szerint mellőzhetetlen pair-biróság. A nemes felett nemes itélt, sőt magának a pernek előkészitése, a perdöntő itéletnek foganatositása is nemesek által végeztetett.

Ez a változás a vármegyei intézményben, bár csakis a biráskodásra vonatkozott, a nemességet teljesen bevitte a vármegyébe, sőt a vármegyét egészen a nemesség helyi intézményévé alakitotta át.

A mint a nemesség csak lassanként tért vissza a vármegye fenhatósága alá, úgy a vármegyének tisztán nemesivé válása is lassanként ment végbe. Ha a nemesnek derogált az, hogy felette nem nemes itéljen, hasonlóképen helytelennek tetszhetett előtte az is, hogy a nem nemes vele ugyanazon biróság alatt álljon. Pedig a nemesi vármegye megalakulásakor ez volt az eset épen úgy, mint az aranybulla előtt, vagy Szent István idejében. Azért a nemesség mellől a nem nemesi osztály idő folytával kiszorult a vármegyéből, illetőleg a vármegye közvetlen birói hatósága alól.

Az Anjou királyok kora, mely újabb feudal eszméket hozott hazánkba, végleg megállapitja a földesuraknak jobbágyaik felett való biráskodását s ez által a jobbágyok kiesnek a vármegyéből, mert ügyeik csakis felebbezés útján, a földesuraktól megtagadott igazságszolgáltatás hiánya miatt és a fontosabb vétségekben tartoztak, illetőleg kerültek a vármegye elé.

E tekintetben a megfelelő előzmények már az Árpád-korszakban is feltalálhatók. Egyesek, főleg az egyházak megnyerték azt a kiváltságot a királyoktól, hogy jobbágyaik felett maguk itélkezzenek, p. o. Erdélyben a gyulafehérvári püspökség, és így az út meg volt egyengetve arra, hogy az Anjouk a földesurak biráskodását a jobbágyok felett, mint rendes dolgot állapitsák meg, azaz az úriszéket az ország rendes biróságai közé beilleszszék.

{260.} Ami Erdélyt illeti, a földesúri biráskodás általános megállapitásának első nyoma Róbert Károlynak egy 1324-i rendeletében,*Szilágyi S. Erdélyország története. I. köt. 92. lap. Archiv. D. Vereins f. Sieb. Landeskunde. N. F. II. köt. 249. l. Eredetije a Magy. Nemz. Muzeum levéltárában. Ismertetve a Gazdaság tört. Szemle 1898. évf. 602. lap. privilegiumában van, a melyet 1342-ben Tamás vajdának a biráskodást az erdélyi részekben szabályozó kiadmánya követ,*Teleki cs. Oklevéltára. I. köt. 67–9. lap. míg végre 1365-ben I. Lajosnak egy kiváltság-levele a földesúri biráskodást végleg megállapitja.*Zimmermann Urkundenbuch II. köt. 23. lap.

Ezen rendelkezések következtében a vármegye már teljesen nemesi vármegyévé, a nemesek intézményévé vállott. Míg ez be nem következett, a peres felek között nem nemeseket is találunk, mint a kikre nézve a vármegye még mindig elsőfoku rendes fórum. De még a nem nemesi elemnek a vármegyékből kiszorulása után is jó ideig látjuk őket az erdélyi hét megye közgyülésén, az u. n. vajdai generalis congreagatiókon szerepelni, illetőleg azt, hogy ott jelen vannak. Maga a vajdai közgyülés ugyan első sorban „Congregatio generalis nobilium partis Transilvanae,” de egyúttal „cuiuscunque alii generis hominum” is. Hogy miért vannak jelen a magasabb foku gyüléseken, holott az alsóbb fokuakból teljesen eltünnek, annak okát nem tudjuk megmondani, csak sejtjük, hogy az azért történhetett, mivel Erdélyben a nemesség csak a XIV. század közepén kapta meg a földesúri biráskodás jogát. Legalább Tamás vajda és Nagy Lajos*Zimmermann i. m. I. köt. 523–5. lap; II. köt. 230–1. lap. ide vonatkozó oklevelei erre mutatnak. Ennél fogva a vajdai közgyüléseknek fenhatósága a jobbágyok elleni perekre is kiterjedt, mint felebbezési fórum. Különben a „cuiuscunque alii generis hominum” még arra is vonatkozhatik, hogy a vármegye területén lakó „hospites” vagyis polgárjogu vendégek szintén a vármegye, s így felebbezés útján a vajdai biráskodás alá tartoztak.*Teleki család oklevéltára I. köt. 111, 119. lap.

Idővel aztán a generalis congregatióból is eltünik a nem nemesi elem, úgy hogy a XV. századtól fogva kétségen kivül igaz dolog a legszorosabb értelemben az, hogy a jobbágy semminemü politikai jogosultsággal nem birt. Különben a királyi vármegyének megszünte óta is a minimalisra szállott alá a jobbágyság politikai jogainak summája. Ha olykor rendkivülileg nem nemes is nyert megyei hivatalt, de szabályszerüleg a jobbágyság már elvesztette hivatalképességét s így a kinevezés útján betöltött megyei hivatalokban nem szerepel. Választói {261.} joga, tekintettel arra, hogy a vármegyékben eleinte csakis a szolgabirák s esküdtek választattak s a választást a pairbiróság eszméje uralta, legfeljebb, mint activ választói jog szerepelhetett. Azonban semminemü biztos adataink nincsenek arra nézve, hogy a nem nemesi elem a megyei választásokba activ befolyt volna. Az anyaország életéből ide vonatkozólag felmerült s a nem nemesek választói jogát bizonyitni látszó okmányos emlékek tévesek, illetőleg hibásak.*V. ö. Krajner. Die urspüngliche Staatsverfassung Ungarns. 291. s köv. lap. Bottka T. i. m. I. köt. 318–9. lap. Erdélyben pedig még ilyen kétes értékü emlékek sem fordultak elő. Ugy, hogy az erdélyi emlékek szerint a nem nemesek összes politikai szereplése, a nemesi vármegye megalakulásától a XV. század közepéig, egyedül a vajdai gyüléseken való jelenlétében áll, a mivel összefüggésben van a gyüléseken való nyilvános tanuságtétel, a mikor valamely tényállás mibenléte felől a nem nemesek is nyilatkozhatnak.*Anjoukori okmánytár. V. köt. 32. lap. Egyéb szereplésöket a nem nemeseknek a vármegyei vagy vajdai congregatiokon nem láthatjuk. De azért pusztán a jelenlét is bizonyos jogosultságot foglal magában, anélkül azonban, hogy ez megmásitaná a vármegyének tisztán nemesi jellegét.

Az elmondottak nyomán kétségbe kell vonnunk, hogy az u. n. democraticus vármegye az anyaországban is létezett volna. Erdélyre nézve pedig annál inkább tagadhatjuk ezt, mivel a legkisebb nyoma sem maradt fenn annak, mintha a nem nemesek a vármegyében bárminemü politikai jogokkal birtak, ilyeneket gyakoroltak volna.

A nemesi vármegyei önkormányzatnak már keletkezésétől fogva egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt mindvégig, hogy az a kisbirtoku, vagyis köznemességnek szolgált, annak érdekei istápolásának tűzhelye volt. A köznemesség viszont a maga kebelében a társadalmi középosztályt jellemző, más nyelven szólva, democratikus felfogásnak, a jogegyenlőségnek volt a képviselője és az alkotmányos kormányzat védelmezője. Hiszen gyöngesége tudatában, a király és kormánya, vagy az oligarchák részéről jövő támadásokkal szemben egyedül összetartásában talált oltalmat, a mi viszont egymás jogainak kölcsönös elismerésére vezetett s így megteremtette az alkotmányos szervezeti formáknak azon conservativ megbecsülését, az azokhoz való nagyfoku ragaszkodást, mely minden társadalmi osztályt, minden időben jellemez, hacsak egyedül a törvényben találta oltalmát.

Ehhez képest valamely vármegyében annál pezsgőbb, annál elevenebb volt az élet, minél kevésbbé jutott benne szerep a nagybirtoku {262.} és nagyhatalmu főnemességnek, de viszont a vagyontalan és semmit sem veszthető egy telkes és czímeres nemességnek is. Az utóbbiak száma a XVI. század előtt még meglehetősen csekély lévén, a XIV. és XV. században uralkodó társadalmi rend szerint, csakis a nagybirtoku oligarcha főnemes válott a vármegyei életre veszedelmessé.

A nemességi birtokviszonyok aránya egyúttal hőmérője lévén az alkotmányos formák betartásának és a vármegyékben: joggal mondhatjuk, hogy a latifundiumok, nem különben az ezek birtokában bekövetkezett változások, egyáltalán nem kedveztek a vármegyei életnek. A végrehajtásra hivatott vármegyei közegek megválasztásában a köznemesség érdeke azt kivánta, hogy tehetős köznemest ültessenek a hivatalba, míg viszont a főnemesek a szegényebb s tőlük függő köznemeseket láttak szivesebben.*V. Ö. Az 1468. évi 9. t.-czikk bevezetésével.

Az erdélyi vármegyék közül Doboka szerencsésebb helyzetben volt e tekintetben, mint Belső-Szolnok. Nem hiányoztak ugyan a nagybirtokosok egyikből sem, de Dobokán mégis a köznemesség nagyobb mértékben volt képviselve. Itt a főnemesek közül az Ördögök, Drágiak, Dobokaiak, Csobánkák, Wassok, Czenték, Somkerekiek, amott a Losonczi Bánffyak, Bethlenek, Apafiak, Giletfiek, Kaplyonok, Rátoldok szerepelnek. De az utóbbiak terjedelmesebb birtokkal birtak, mint amazok, úgy, hogy az Ördögök, Drágiak stb. köréből szolgabirákkal is találkozunk. De ezen felül Belső-Szolnokban feküdtek még a csicsói és bálványvári uradalmak is, tartozékaik legnagyobb részével együtt.

A most emlitett két vár és tartozékai míg László vajda birtokában voltak sok más birtokokkal együtt, szinte kis királylyá tették a vajdát. De mert még ezen időből a nemesi vármegyei életet alig vagyunk képesek felismerni, csak következtetünk annak erre való rosz hatására. A mikor Róbert Károly, Lajos és Mária idejében ezen várak és uradalmak koronai uradalmak voltak, nem igen veszélyeztették a nemesi önkormányzatot. De Már Zsigmond korától fogva sokszor*A gr. Zichy család okmánytára IX. köt. 560–80. lap. cserélik gazdájukat s így változnak a viszonyok is.

A királyi várnagyok alkalmazkodni voltak kénytelenek a helyhatósági intézményhez, minthogy a király, a törvények legfőbb őre, nem tűrte alkalmazottai rendetlenkedését. Ekkor nem volt üres szó, hogy a vármegyei közegek saját hatáskörükben bárkinek s így a királynak a birtokán is eljárhatnak. Tudunk esetet, hogy midőn a bálványosi várnagy {263.} nem engedelmeskedett a vármegye őt vizsgálatra kiküldő határozatának, ezért a vármegye által 12 márkában elmarasztaltatott.*Teleki család oklevéltára I. köt. 268. lap.

Mikor e várak magán kézbe jutottak, tapasztaljuk, hogy épen úgy járnak el az itteni uradalmi tisztek, mint más magán uradalmaknál korábban is tették, t. i. erőszakoskodnak a nemesség, jobbágyság vagy városi polgárság felett. A XIV. században a vajdai közgyülésen kellett a nemességnek megrendszabályozni a bonczhidai tiszttartót,*Zimmermann i. m. II. köt. 191. lap. 1361. mivel az a Besztercze felé menő polgárokat és jobbágyokat, ha Kolozsvár felől jőve Kályánnak, Búzának, tekének akarták venni útjokat, kényszeritette, hogy a bonczhidai vámon átmenjenek. A XV. században pedig a csicsói várnagynak a rettegi réven eszközölt illetéktelen vámszedését a belső-szolnokvármegyei tisztikar akadályozta meg.*Gr. Bethlen ltár 1485. M. Nemz. Múzeum ltárában.

A nagy- és kisbirtoku nemesség aránya lényegesen befolyt tehát valamely vármegye alkotmányos élete élénkségére, magára az igazgatás szellemére, de azért a vármegye alapjellegén jogilag mit sem változtatott. Ha tényleg hatalmasabbak voltak is a főnemesek a köznemeseknél, ha nagy számban lévén valamely vármegyében képviselve, nyomasztólag hatottak is az intézmény szabadságára, de azért jogilag a fő- és köznemes egyenlővé lévén a vármegye kebelében, maga a vármegye is megmaradt „universitas nobilium”-nak.

Most, miután megállapitottuk, hogy a vármegye az erdélyi részekben is „universitas nobilium” volt a XIII. század végétől fogva, következik, hogy magának a nemes önkormányzatú vármegyének a szervezetével megismerkedjünk.

A vármegye, mint hatóság, a vármegye területén lakos, illetőleg birtokos nemesség összeségéből állott s úgy tünik fel, mint ha a királyi felséghez tartozó kormányzói hatalomnak az illető területre vonatkozó részét a király az ottani nemesség összeségére bízta volna, fentartván magának a saját közegei által gyakorolt ellenőrzést és irányitást, a mi az összhangzatos kormányzás szempontjából elengedhetetlenül szükséges követelmény.

A vármegyei nemesség, a vidéki kormányzatnak helyi teendőit a már emlitett vezetés és ellenőrzés mellett részint a maga összeségében, részint pedig megbizottai útján vagy azokkal együtt végzi.

A nemesség összesége a vármegyei gyüléseken gyülekezik össze, mely gyülés ennélfogva „congregatio generalis”-nak neveztetik. Azonban {264.} nem hiányoznak a kisebb gyülések sem, a melyeken csak nehány vármegyei nemes (cum nonnullis nobilibus) jelent meg.*Bethlen ltár. M. Nemz. Múz.

Hogy a vármegyei közgyülések mikor és mely czélból szoktak volt összegyülni és ki által hivattak össze: erre vonatkozólag a kellő felvilágositást az erdélyi részekre nézve nem tudjuk saját adatokkal megadni, de részint következtetés, részint pedig az anyaországi megyék életéből vett emlékek mégis útba igazitanak bennünket.

A vármegyei gyüléseknek volt egy oly tárgyuk, a mely miatt minden évben legalább egyszer össze kellett jönniök: t. i. a tisztújitás. A későbbi időkben már mindig használt márkás vagy girás szék elnevezés kétségtelenül a nemesi vármegyével egy eredetű s ha nem pusztán a tisztújitó gyüléseken való megjelenés volt is a három márka vagy gira-bírsággal kötelezővé téve, de mégis valószinű, hogy legfőképpen ez a gyülés volt már kezdetben is a tulajdonképeni girás-szék. Maga az elnevezés kétségtelenül igen régi időre utal vissza és jellemző, hogy épen a tisztújitó gyülésnek lett ez a neve,*Benkő. Trans. II. k. 38. l. . holott más egyéb vármegyei gyülésekről elmaradók is sujtattak a három márka (gira) büntetéssel.

Azonban nem hiányoznak az okok, a melyek miatt kételyt lehet támasztani az ellen, vajjon az erdélyi vármegyékben a XIV. században vagy legalább ennek elején tartattak-e tisztújitó gyülések. Van ugyanis oly jelenség, mely a mellett látszik tanúskodni, hogy az erdélyi vármegyékben nem volt eleinte tisztújitás, hanem ez a hét vármegye közgyülésén az u. n. vajdai generalis congregatión ment végbe. Alább megkiséreljük az ellenvetésül felhozható adatok bővebb megvilágositását s így mostan egyszerüen annak a kijelentésére szoritkozunk, hogy a XIV. század elejétől fogva nem találtunk az erdélyi vármegyék történetében olyan adatot, a melyből következtetést lehetne vonni arra, mintha a tisztújitás ne a vármegyében, hanem a vajdai közgyülésen történt volna.

A tisztújító gyülés, melyen a vármegye szolgabirái választattak, rendszerint az év elején történt. Erre mutat az, hogy a szolgabirák névsorában akkor találjuk meg a változásokat. Van adatunk Dobokavámegyéből, hogy a deczember 31-én tartott birói széken még a megye egész éven át hivataloskodott szolgabirái vannak jelen, ellenben a legközelebbi jan. 14-én már más szolgabirák szerepelnek az okmányokban;*Teleki cs. Okltára I. k. 420. l. a miből bátran következtethetjük, hogy az utóbb emlitett időben tartott megyei gyülés volt egyúttal a tisztújitó gyülés is.

{265.} Azonban évközben is tarthattak részleges tisztújitó gyülések, mikor egyik vagy másik szolgabiró meghalt, mielőtt éve kitelt volna. Ha e haláleset nem épen az év vége felé történt, tekintettel arra, hogy az erdélyi vármegyéknek rendszerint csak két szolgabirája volt, valamint arra is, hogy a szolgabirák teendőinek tekintélyes részét a helyszini vizsgálat, nyomozás stb. mint ma szokták mondani, a comissió képezte: aligha lehetett a hivatalban levő egyik szolgabiró tulságos megterhelése nélkül a megüresedett állás betöltését hosszasan halogatni, annyival is inkább, mivel mindkettőnek külön járása volt.

Hogy a tisztújitó közgyülés csakis a nemesek közgyülése volt, hogy itten csakis ők szavaztak, a minthogy általában egyedül csak ők folytak be active mindennemü vármegyei közgyülési tárgy intézésébe, azt a már előre bocsátottak után felesleges többször ismételnünk.

A tisztújitáson kivül foglalkoztak a vármegyei közgyülések birósági és mindennemü, szorosabb értelemben vett közigazgatási tárgyakkal, a miket csak az akkor fejletlen közigazgatás felölelt. Mik voltak ezen tárgyak a részletekben, hátrább a vármegyei hatáskör fejtegetésénél, megkiséreljük előadni. Azonban már mostan reá kell arra mutatnunk, hogy az erdélyi vármegyéknek ily nemü működése sokkal szűkebb körü volt, mint az anyaországéinak, mivel felettük egy rendes közigazgatási organum, a vajdai közgyülés állott, mely a magyar nemzet hét megyéjét egyesitvén, az összes megyéket illető tárgyakat a maga hatáskörébe vonta s vele szemben az egyes vármegyéket már csak a végrehajtás illette meg s nem egyszersmind a tanácskozás is.

Vármegyei közgyülésekkel az év különböző szakaiban találkozunk és a tisztújitó közgyülésen kivül aligha volt a többi közgyüléseknek rendes idejök. Összejöttek tehát a szükség szerint, illetőleg a mint összehivattattak.

A nem fix napokon tartott gyüléseknek természetök az, hogy meghivásra gyülnek össze. A gyülés összehivása az anyaországi vármegyékben rendesen összehivó levél (currens) útján történt. Ellenben az erdélyi vármegyékben, ősi szokásnál fogva, a gyüléseket mindig a szolgabirák hirdették meg egészen a XVIII. század közepéig, sőt még a biróság elé való idézés is a szolgabiró által személyesen s nem pecsét vagy idéző-levéllel történt.*L. alább a fejedelmi kort. V. ö. Hajnik i. m. 207. l. Teleki család okltára I. köt. 68. lap.

A meghivás, illetőleg a gyülés meghirdetése alkalmával a szolgabiró felkereste az egyes nemeseket, vagy jobbágyaik által értesitette {266.} őket. A meghivás élőszóval történvén, annak formaságai, t. i. hogy az ispán és szolgabirák, avagy csak az előbbi nevében történik-e a meghivás stb., nem igen lehettek.

A vármegyei közgyülések mellett kell megemlékeznünk ebben a korszakban a birósági gyülésekről vagy törvényes székekről (sedes iudiciaria, sedria) is. Ugyanis még ebben az időben elkülönitett vármegyei birósággal nem találkozunk. A birósági gyülésre bármely nemes megjelenhetett s így akár az összes vármegyei nemesség is. Minthogy annak nincs semmi bizonyos nyoma, mintha határozott időpontban összejönni szokott vármegyei gyülések léteztek volna és minthogy a biráskodás más egyéb tárgyaktól s teendőktől nem csak ezen korban, hanem még a következőkben is, jó ideig nem volt külön választva: ezért az összehivott össznemesség épen úgy részt vett a biráskodásban, mint a hogy a külön, csak biráskodás czéljából tartott gyülésekre esetleg megjelent nemesség, mely alkalmilag közigazgatási kérdésekkel is foglalkozhatott.

Vármegyei gyülésekről jegyzőkönyvek, közigazgatási ügyekről okmányok s vármegyei statutumok, a fejedelmi kort megelőző időkből, nem maradván fenn számunkra. A vármegyei gyülések és biróságok természetéről csak a birósági kiadványokból kell itéletet alkotnunk. És ezekben ott találjuk ezt a megkülönböztetést „in congregatione omnium nobilium comitatus”, vagy „cum omnibus nobilibus comitatus” és viszont „cum nonnullis nobilibus comprovincialibus”. A miből azt következtethetjük, hogy az első oly birósági ülésből kelt, mely vármegyegyüléssel volt kapcsolatos, az utóbbi pedig pusztán az érdekeltek s érdeklődők jelenlétében tartott birósági ülésen adatott ki.

Hogy vajjon a XIV. században, mint az anyaországban látható, voltak-e rendes birótársak (assesores) vagy esküdtek az erdélyi vármegyékben is, ennélfogva a vármegyei biróság birt-e consolidáltabb természettel: ez nem dönthető el határozottan. Különben erre a kérdésre még az assessorok felemlitésénél újból vissza fogunk térni.

A fentebbiekből azt állithatjuk, hogy a vármegyegyülés és a törvényes szék között csak esetleges különbség létezett, t. i. a szerint volt, hogy fordultak-e elő amazon birósági, ezen pedig közigazgatási ügyek. És ebben az értelemben veendő a congregatio és a sedes megkülönböztetése is, a mikor emez a biráskodással, amaz pedig más egyéb ügyekkel foglalkozó, ugyanazon nemesi gyülekezetet jelzi.

A vármegyei itélőszékek rendszerint nem hivattak össze külön meghivóval, hanem a gyülés maga tüzte ki a következő ülési időszakot, {267.} a mi már a XIV. században olyan formán történt, hogy minden két hétben (quindena) összejött az itélőszék. Azonban a két hét korántsem lett állandó határnappá, hanem gyakran más és más időt tüztek ki. De bármilyen időközökben történt is az összejövetel, a sedria idéző vagy perhalasztó okmányai mindig kiteszik a következő határidőt, a melyet természetes véletlenek azért megzavarhattak, a mikor külön összehivásra volt szükség. Külön összehivás volt szükséges a törvényszünetek, a iuristitiumok után tartandó törvényes székekre is.

Mint az anyaországban, úgy Erdélyben is szokásos volt még egy fajta vármegyegyülés, a melyet ott „proclamata congregationak” neveztek, de itt csak „generalis congregatio” volt a neve, a melyen 2–3 vagy több vármegye közönsége gyült össze. Az anyaországban rendszerint a nádorok, de esetleg más királyi megbizottak is hirdethettek ily közgyüléseket, a melyeknek tárgya többnyire az orvok és latrok üldözése, esetleg még a birtokot igazoló királyi s más levelek előmutatása volt. Ezen gyüléseknek egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt ottan az, hogy királyi rendeletre tartattak. Igy tartott gyüléseket p. o. Dózsa vajda Szabolcs, Szathmár, Kraszna és Szolnok (Közép) vármegye részére 1317, 1320-ban. A XIV. század első felében ezek a proclamált gyülések rendesen bejárták az egész országot.*Fejér G. Codex diplomat VIII/2. lap. Anjoukori okmánytár I. köt. 435, 553. Hajnik i. m. 66–77. lap.

Az emlitett erdélyi gyülések azonban lényegesen különböznek az anyaországiakétól, úgy a tárgyra, mint az összehivás módjára nézve. Itten amazokhoz hasonló gyülések rendesen a hét vármegye közönsége számára tartattak, királyi meghagyásra, esetleg királyi biztosok jelenlétében és elnöklete alatt. Csak annyi hasonlósága van az általunk jelzett és a magyarországi közös vármegyei gyülések között, hogy több vármegye számára tartatnak. Összehivója és elnöke a vajda, vagy helyette az alvajda. Tárgyait leginkább polgári birósági ügyek, több szomszédos vármegyében birtokos nemeseknek nagyobb vagyonjogi perei képezik, mikor a különböző vármegyékben fekvő birtokok iránt indittatik kereset és e miatt szükséges a vizsgálat vagy itélet.

Ilyen közös gyülések leginkább Belső-Szolnok, Doboka és Kolozs vármegyék részére tartattak, többnyire Bonczhidán Dobokavármegye rendes gyülekezési és székező helyén.*Hazai oklevéltár 210. 223. lap. Sokszor nem tünik ki világosan az okmányokból, hogy ilyen természetü generalis congregatiorol van szó, {268.} de az a körülmény, hogy a gyülés helye valamely megyei székhely, az elnök pedig, a ki a gyülést tartja, a vajda vagy alvajda, eléggé bizonyossá teszi, hogy nem egyszerüen egy vármegyének generalis congregatiojáról, hanem többéről van szó, mivel egyes vármegyei közgyülések soha sem tartatnak vajdai vagy alvajdai elnöklet alatt, hanem mindig az illető vármegye ispánja vezeti azokat. Látszólagos ellenmondás Alsó-Fejérvármegyénél fordul elő, a mikor az alvajda a fejérvármegyei szolgabirákkal s a nemességgel együtt itélkezik. Azonban itten mindig alvajdai székről van szó, mely mint reá fogunk térni, a XV. század közepéig állandóan Maros-Szent-Imrén,*Hajnik i. m. 121. lap. a fejérvármegyei tisztviselők és nemesség részvételével szokott tartatni.

Az emlitett közös vármegyei gyülések, csak mint ritkán előforduló rendkivüli közgyülések tekintethetnek.

A vármegye, mint egész, gyülésezik még a többiekkel együtt a vajdai közgyüléseken, de erről akkor fogunk majd szólani, mikor a vármegyének a magyar nemzethez és a három nemzet közgyüléseihez való viszonyáról tárgyalunk.

Amint maguk a gyülések és törvényes székek még nem birtak egy meghatározott és kijegeczesedett formával, sőt az egész vármegyei intézményről azt mondhatjuk hogy forrásban, alakulásban van: épen úgy nem volt még a vármegyének határozott székhelye sem. Míg a hét vármegyének közgyülése Torda városában, illetőleg mellette, Keresztes mezején, egy állandó helylyel bir, addig az egyes vármegyék gyülései ambulálnak.

Találkozunk ugyan az egyes okmányokban oly kifejezésekkel, a melyek a sedriának szokott helyéről („loco solito”) szólnak,*Gróf Bethlen levéltár. azonban épen Belső-Szolnokban, honnan vettük e kifejezést is, azt tapasztaljuk, hogy csak rövid ideig volt akár Víz-Szentgyörgy, akár Deés a vármegyei gyülésnek vagy széknek helye és néhány év mulva ismét más városban, illetőleg községben látjuk a nemességet összegyülve.

Különben a határozatlan alaku s bizonytalan számu gyüléseknek, valamint ez időben még az autonomiának a természetével is jobban megegyezett a mozgó-biróság, mint az állandó székhely. És ez így marad Belső-Szolnok és Doboka vármegyéknél még a fejedelmi korszakban is, a mikor még mindig ambulált a gyülés, a sedria és pedig lehetőleg kisebb nemesi községeket választva tanácskozási helyül, hol valamely hatalmasnak nyomása alól inkább menten maradhatott.

{269.} A vármegye hatáskörébe tartozó teendőknek túlnyomó része nem a tanácskozó vagy biráskodó gyülések, hanem a vármegye tisztikara által végeztetett, a mely a kormányzatnak, a végrehajtásnak és biráskodásnak a legfontosabb szerve.

A vármegyei tisztikar eleinte aránylag kevés személyből állott és csak idő folytával, a következő és még inkább a harmadik korszakban bővült ki azzá a hatalmas apparatussá, a mely szinte megfelel a mai vármegye tisztikarának.

Amint általában a nemesi vármegyének a megalakulásánál az új organismust összekapcsoltuk a régivel, a királyi vármegyével, hogy a fejlődést annál jobban láthassuk, hasonlóképen kell eljárjunk a vármegyei tisztikar megismerésénél is, mivel itten az összefüggés sokkal folytonosabb, mint a vármegyei közönségben.

A királyi vármegyének élén a király által kinevezett főispán (comes comitatus, provinciae, parochialis) állott, a kinek azobnan a hatásköre az aranybulla 5-ik pontja értelmében a pénz- és tizedügytől eltekintve, a vármegyei nemességre nem terjedt ki, hanem csupán a vármegyei várak különböző népsége volt alája vetve. Ezeknek ő rendes birája volt és felettök és közöttök a közigazgatás mindennemü teendőit végezte. Helyettese az ő udvarbirája, a „curialis comes”, kit ő maga nevez ki, a ki azonban az idézett czikkely szerint, csakis a maga vára népe felett itélhetett, azaz a nemesek pénz- és tizedügyeikben sem tartozhatnak alá. A bünügyekben, különösen pedig a lopók és latrok felett, (minthogy még ezen korban a felségsértésen és áruláson kivül, csak a tolvajlás és a rablás tartozott a közbüntények közé), a király bilochusai itéltek, tehát királyi birák, azonban némileg beillesztve a vármegyei szervezetbe, a mennyiben az aranybulla 5. czikkelye 2. §-a értelmében a megye ispánja széke előtt itélhettek csak. Tehát a bilochus vármegyei tisztviselő épen úgy, mint az udvarbiró (curialis comes), de a király nevezi ki, akár csak a vármegyei ispánt, a kinek azonban alá van rendelve. A bilochus birói hatásköre kétségtelenül kiterjedt nemesre és nem nemesre egyaránt. A vármegyei tisztikarhoz tartoztak még a pristoldok, kik a biráskodás és közigazgatás érdekében szükséges szemléket, idézéseket, végrehajtásokat és tudósitásokat végezték, a kik tehát ispáni kiküldöttek és hirdetők voltak. Ezeken kivül volt még a vármegyében néhány hivatalos személy, a kik magával a várszerkezettel állottak szorosabb összefüggésben s inkább csak katonai jellegü tisztségeket töltöttek be, mint ezt nevök is mutatja, t. i. a várnagy, a századosok, tizedesek és más kisebb officiálisok.

{270.} A királyi vármegyében időközben némely változások állottak be, a melyek egyenesen a nemesi vármegyéhez készitik az útat. Nevezetesen IV. Béla király 1243 tájban a bilochusokat megszüntette.*Fejér, Codex dipl. IV/1. 279. 1. Nem sokkal ezután feltünnek a szolgabirák is, kiknek emlitése szintén IV. Bélának, a székesfehérvári egyház részére 1254-ben adott kiváltságlevelében jön első izben elő.*Endlicher. Monumenta Arpadiana 485. lap. Bilochus elnevezés ugyan még később is fordul elő olykor-olykor és pedig épen Erdélyben, azonban sem e hivatalnak itteni rendszerességéről, sem hatásköréről semmi bizonyosat nem tudunk.

A XIII. század végén, okmányokban és törvényekben egyaránt, mint rendszeres hivatalnokokkal találkozunk a szolgabirákkal s ettől fogva a pristaldoknak régi hatásköre is megszünik és egyszerüen hirnökök, kikiáltók gyanánt szerepelnek, mely tiszt olykor egész falvak lakosságának kötelessége s még a XIII. században is fennáll.*Szabó Károly. Az erdélyi Muzeum eredeti oklevelei. 31. lap 134. sz. ok.

Előbb vázoltuk már, hogy a királyi vármegye miképen alakul át nemesi önkormányzatu vármegyévé. Itten még azt kell megemlitenünk, hogy a várszerkezetnek megbomlásával a várak teljesen kiesnek a vármegye keretéből s így eltünnek a várral összefüggő alsóbb tisztségek is. Azonban a királyi vármegyének élén álló ispán hivatala megmarad, csak hogy most már a nemesi vármegyébe ültettetik át s helyettese nem udvar-ispánnak, udvarbirónak (curialis comes), hanem alispánnak, ispán helyettesnek (vicecomes) neveztetik.

Ezen változásokhoz még csak annyit kell hozzáadnunk, hogy az 1298. évi XLV. czikkely 2. §-a szerint,*Kovachich: I. N. Sylloge decretorum Comitialium. 42. lap. minden megyében 12 nemes választandó, kik közül négy szolgabiró. A hátramaradó nyolczról nem szól ugyan a törvény semmit, azonban ezekben a megyei esküdtek eredetét találjuk fel.

A nemesi önkormányzatu vármegyének ezek szerint a tisztikarát a vármegyei vagy főipsán, az alispán, a szolgabirák és esküdtek alkojták. Egyelőre a vármegye más rendes tisztviselőket nem ismer, azonban már rendkivülileg fordulnak elő vármegyei jegyzők, olykor rovók, sőt hadügyi vagy pénzügyi teendőknél egyes külön adhoc megbizottak is.

A nemesi önkormányzati vármegyének élén a vármegye ispánja áll, ki az anyaországban a királytól veszi a mandátumát. Azonban a tisztét a leggyakrabban az ő maga által kinevezett alispán végzi, minthogy az ispánok többnyire országos ügyekkel elfoglalt, tekintélyes országnagyok {271.} voltak, kik nem értek reá, hogy a vidéki kormányzatot is állandóan maguk vezessék. Minthogy a vármegyei ispánság megfelelő jövedelemmel, gyakran még várakkal s uradalmakkal is járt, hozzá ő volt hivatva a vármegyei katonaság vezetésére is: az ispánság inkább jutalmazás és kitüntetés volt már a nemesi vármegye keletkezésétől fogva, mintsem kötelességekkel járó hivatal. Az ispán összes hatáskörében szabadon járhatván el helyettese a vice comes, tehát a fő- és alispán között csak méltóságbeli, de nem egyszersmind hatásköri különbséget is találhatunk. Épen ezért főispáni és alispáni hatóságok közé húzott vonalat homály födi s XV. századi törvényhozás az alispánt a főispáni attributumok elsorolásában, a főispánnal oly szorosan összefüzi, hogy a kettőt szinte egynek gondolhatja a figyelő, midőn a kettő közt a vel kötő szót ott találja majd csaknem minden akkori törvényben.*Budapesti Szemle 1865. I. köt. 440. lap. Hogy e megjegyzés, legalább Erdélyre nézve felettébb találó, az alábbiakból ki fog tünni.

Erdélyben, a vármegyei ispán, vagy nevezzük ezután főispánnak, nem a király, hanem a vajda által neveztetett ki. Igy volt ez már a királyi vármegye korában, mint Roland vajda 1284. évi oklevele bizonyitja.*Teutsch és Firnhaber i. m. 136. lap. Későbbi időkből sem ismerünk ugyan főispáni kinevező levelet, de a vajdák állandóan comes nosternek nevezik a főispánt, sőt átviszik ezt még az alispánra is, kit szintén a sajátjuknak neveznek, mint a hogy az uralkodók is szokták ezt tenni a Királyhágón innen és túl egyaránt.

Az egyes erdélyi vármegyék közül különös helyzetet foglalt el Belső-Szolnok, melynek hosszú időn keresztül a vajda volt a főispánja. Azonban mindjárt jegyezzük meg itten, hogy a vajda általában nem ez vagy amaz Szolnoknak az ispánja, hanem egyszerüen „Comes de Zonuk,” szolnoki ispán, mely név arra az időre látszik visszamutatni, a mikor még a három Szolnok nem volt elkülönitve. Azonban be kell vallanunk, hogy a vajdának szolnoki ispánsága, daczára az ezen kérdés felett folyt nagyterjedelmü vitának és kutatásoknak, maig sem áll előttünk teljes világosságban.

Mint a legtöbb erdélyi megyében, úgy Belső-Szolnoknál is az alispán elnevezés igen ritkán fordúl elő. A XIV. században alig találunk alispánt, hanem csakis ispánt, comest, a mely név a köznyelv használatban, megyére vonatkoztatva, mindig főispánt jelöl. A XV. század némely időszakaiban csakis alispánok, de nem egyszersmind főispánok is, fordulnak {272.} elő az erdélyi megyékben, p. o. a XV. század 20–40-es éveiben,*Teleki család oklevéltára I–II. köt. hogy azután később megint ne találjunk alispánt, hanem csakis ispánt. Hogy fő- és alispán együtt emlittessék valamely oklevélben, az a legnagyobb ritkaság és a XIV. század folyamán csak 1484 körül találtunk erre egyetlen egy példát, épen Belső-Szolnokban, hol Zoard fő- és Nagy János alispán neve együtt fordul elő egy okmányban.*Gróf Bethlen levéltár. Több példát nem is tudunk idézni sem ezen, sem más megyének történetéből. Ha a többi megyékre nézve tudnánk bizonyitani, hogy fő- és alispánjuk is rendszerint volt egy és ugyanazon időben, akkor Belső-Szolnokra nézve hajlandók volnánk azt mondani, hogy alispánja csak némi kiváltság gyanánt birta és használta a comes czímet, a mi tulajdonképen csak a vajdát illeti meg. Azonban így, mikor se ott, se itt nincsenek fő- és alispánok egyszerre, sőt hol fő-, hol alispánokról tétetik emlités, ezt csak úgy tudjuk magyarázni, ha felvesszük azt, hogy a vajda hol fő-, hol alispáni czímmel nevezte ki a vármegyei ispánokat.

Az alispánoknak az erdélyi megyékben a XIV. század folyamán tapasztalható hiánya, a mely a XV. században sem pótoltatott állandóan, elsőben is azt eredményezte, hogy itten a főispánság nem lett méltósággá, hanem megmaradt hivatalnak, mely a vármegye ügyeinek vezetésében állandó és tevékeny részt vett.

Ennek megfelelő lett aztán az alispánok helyzete is A XV. század folyamán. Ugyanis ha a főispáni tiszt nem volt méltóság, hanem hivatal, a közszokás azt hozta magával, hogy a főispán lehetőleg maga végezze teendőit. Ha tehát az alispánokat látjuk a főispánok helyén működni, ennek nem az itt a jelentősége, hogy ő perpetuus vicarius, mint az anyaországi megyékben, hanem hogy a főispán adhoc akadályozva van rendes teendőinek a végzésében s ekkor s addig végzi helyette a végzendőket az általa kinevezett vagy megbizott alispán. Továbbá ennek lehet betudni azt is, hogy az alispáni tiszt Erdélyben nem nyerte meg azt a fontosságot, mint az anyaországban, hogy t. i. a törvényhatóságnak első tisztviselője legyen, hanem idővel, legalább a következő korszakban már világosan látszik, alacsonyabb rangú és kisebb jelentőségü lett a szolgabirói, illetőleg a főbirói hivatalnál. Igy történhetett az meg, hogy az erdélyi vármegyékben a nemzeti fejedelmek korában, a mikor a főispán többször fontos állami méltóságokat is töltött be s így megyéjéből többnyire távol volt, a vármegyei közigazgatás súlypontja {273.} nem az alispánokra, hanem a főszolgabirákra hárult által. A főispán javadalmát a királyi vármegyébn a várbirtok jövedelmének 1/3-a és a birságok képezték. Miután a várszerkezet nem jött által a nemesi vármegyébe, a főispánok javadalmául is csak a birságok maradnak meg, a melyek felett a szolgabirákkal osztozkodott, úgy, hogy két rész illette meg őt. A birságokon kivül illette volna még a kamarai nyereségből, a rendkivüli adókból és a tizedekből is némely részecske, de mivel ez a behajtásnál s beszedésnél való hatósági assistentia fejében járt s mivel ezen assistentiára a szolgabirák is fel voltak hatalmazva, illetőleg kötelezve, e terhes feladatot s a vele járó javadalmat is tovább a szolgabirák élvezték.

A főispánra nézve az 1486: LX. törvény megszabta, hogy neki a vármegye területén birtokos nemesnek kell lennie, de bár azelőtt ezen természetes egyetlen qualifiatio nem volt is megállapitva, az erdélyi vármegyékben, közelebbről Belső-Szolnok és Dobokában, nem tudunk esetet, hogy más megyebeli birtokos viselte volna a főispáni tisztet.

A főispáni hivatalos teendők a pénz- és hadügy s a rendészet körére terjedtek ki, a szorosabb értelemben vett közigazgatási körből, azonkivül az igazságszolgáltatásnál játszottak nevezetesebb szerepet. E hatáskört később, a vármegye általános hatáskörénél fogjuk részletesen tárgyalni, azért itten csak annyit emlitünk meg, hogy ezen hatáskörben, bármily fontosak lettek légyen is ezen ügyek, nem annyira a főispánon fordúlt meg a dolgok súlya, hanem a szolgabirákon. Legalább úgy látjuk, hogy a közvetlen ingerentia mindezen ügyekben a szolgabirák tiszte s a főispánnak a már előkészitett ügyekkel van csupán dolga. De ezeket az ügyeket aztán maga is végzi.

A főispánok állandó alkalmazása, úgy látszik, összefüggésben áll az 1486: LX. t.-czikkel, mely elrendeli, hogy minden vármegyében főispán legyen. Ugyanezen törvény szerint a király nevezi ki az ispánt s ez a király kezeibe tartozik az esküt is letenni. Azonban Erdélyben megmaradt a régi gyakorlat, t. i. hogy az ispánt a vajda nevezte ki s így valószinüleg az esküt is ennek kezébe tették. Az 1540. évi tordai közgyülés határozatai szerint, épen úgy, mint 1551-ben a Ferdinánd által kinevezett erdélyi vajdák jelentései szerint is, mit sem változott a főispán kinevezésének régi gyakorlata, daczára annak, hogy János király uralkodása alatt, az ő birtokában, Erdély még sem foglalt el oly annyira külön helyzetet, mint az 1526 előtti időben. Meg kell még emlitenünk, hogy az 1408: XLIV. t.-czikk ismételte, hogy a főispánnak megyebelinek kell lennie s az 1471: XV. t.-cz. pedig az 1291: III. t.-cz. {274.} rendelkezését, hogy főispán csakis nemes lehet. Az 1519: XIV. t.-cz. szerint egy ember egyszerre két megye főispánságát nem viselhette és az 1498: LVII. t.-cz. szerint egyháziak főispánok nem lehettek egy pár, a szent királyok által létesitett, örökös egyházi főispánon kivül. Az 1504: III. t.-cz. megtiltja, hogy örökös főispánságok lehessenek. Az 1486: LX. t.-czikk szerint a királyi tanácsosokkal egyetértve nevezendők ki. A XVI. század első felében, a mikor már a múlt század végének törvényei és gyakorlata folytán Erdélyben is rendszeresen alkalmaztatnak külön fő- és alispánok, itten is az alispán lesz egy ideig a közigazgatás vezetője, mint volt az anyaországban a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásától fogva. Az 1540. évi tordai közgyülés végzései e tekintetben világosan az alispánt állitják előtérbe s a főispánról nem szólnak.*Magyar országgy. Emlékek II. köt. 161–8. l.

A főispánnak helyettese az alispán volt, kit ősi szokás szerint maga nevezett volt ki. Eredete e hivatalnak a comes curialisig, vagyis a királyi vármegyébe megy vissza. Talán épen ezen hivatal, illetőleg az a körülmény, hogy a vármegyei ispán a kinevezésnél nem volt a nemesi qualificatióhoz kötve, hanem szabadon választotta és pedig többnyire a vár népéből, szolgált okul a királyi vármegye bomlására és a nemesi önkormányzatú vármegye alakulására, mint ezt előbb már emlitettük.

A nemesi vármegyét nagy vonalakban szervező 1291. évi törvényhozás gondoskodott arról, hogy a botránykő elhárittassék, a mikor a IV. t.-czikk 2. §-ában kimondotta, hogy az ispánok a magok helyettesét csakis a nemesek közül választhatják. Ezen rendelkezés állandó maradt a nemesi előjogok megszüntetéseig, habár volt rá eset, hogy nem nemes is viselt alispáni tisztet.*Bottka. Budapesti Szemle 1865. I. köt. 316. l. Épen ezen okból az 1486: LX. t.-cz. újból meghagyja, hogy csakis nemesek és pedig a megyebeli tehetősebb nemesek közül válaszsza az ispán helyettesét.

Emlitettük volt, hogy a XIV. század folyamán Erdélyben nem igen találunk alispánokat, hanem csakis ispánokat. Nem így volt ez az anyaországban, hol eleitől fogva az alispánok vezetik inkább a vármegyei ügyeket, mint a főispán. Részint a nagy hatáskör, mely reájuk ruháztatott, részint az a körülmény, hogy idővel a XV. század folyamán szokásba jött több főispán alkalmazása, kik közül mindenkinek joga volt helyettest nevezni ki, azt eredményzte, hogy az anyaországban egy megyének az élén több alispán állott már a XIV. és még inkább a XV. században.

{275.} Minthogy a főispánok többnyire távol voltak megyéiktől, szinte állandóan az alispán működött helyettük s épen ezért a vármegyével az alispán teljesen összeforrott. Ennek lehet betudni az 1486: LX. t.-cz. ama rendelkezését is, hogy az alispán a hivatalos esküt, bár tulajdonképen az ispán s így a király hivatalnoka és nem a megyéé volt, a megye szine előtt tartozott letenni. Nem különben erre vezethető vissza az is, hogy az 1504: II. törvényczikk kötelezi a főispánt, hogy helyettesit az alispánt „semmi alkalommal sem lehet vagy szabad az illető megye nemeseinek beleegyezése vagy akarata nélkül kiválasztania.” Bár nem mondja e törvény, hogy az alispánt a megye választja, de azért a vármegye nemeseinek oly jogot ad a kiválasztásra, hogy a főispánt tulajdonképen csak a megerősités illetheti meg mellette. Igy aztán a gyakorlatban, nem minden küzdelem nélkül, az lett e törvények eredménye, hogy az alispánt tulajdonképen a vármegyei nemesség választotta.

A XV. század elejétől fogva Erdélyben is kezdenek az alispánok szerepelni. Eleinte, mint a múlt században ispánt, úgy ekkor alispánt is egyet látunk,*Az egyetlen példa Elley fia István „viceomes comitatus de Zonuk.” Zimmermann i. m. II. 62. azonban e tekintetben nem volt itt sem állandó szabály, mint olykor 2–3, sőt egy izben Tordavármegyében 1448-ban 4 alispánt is látunk*Teleki család oklevéltára II. köt. 34. l. egyszerre. Belső-Szolnokban 1434-ben Medvés Antal, Dobokában Mikói Kegye Miklós 1415-ben az első alispán. Két alispánt Dobokában 1452-ben találunk először. Belső-Szolnokban szintén. De a két alispán között hogy lett volna valami rangkülönbség, azt okmányaink nem mutatják. Különben is a két alispán beállitása egyáltalában nem volt Erdélyben, annak egy megyéjében sem állandó, vagy csak hosszas gyakorlat sem és Belső-Szolnok s Dobokában sokkal ritkábban fordúl elő, mint Kolozsban vagy Tordában.

Itt kell megemlitenünk azt is, hogy okmányaink Alsó-Fejérmegyének sem ispánját, sem alispánját nem ismerik. Szinte olyan helyzete volt a vármegyének, mint az anyaországban. Pest és Pilis vármegyéknek, melyek Buda közel fekvése folytán ispánnal s alispánnal nem birtak s az ügyek közvetlenül szolgabirák s a nemesi gyülés s ennek némely megbizottai által intéztettek, közvetve pedig maga a király által, ki gyülésein elnökölt is s a vármegyei pereket curiáján intézték el.*Budapesti Szemle 1865. évf. I. köt. 429. l. A fejérvármegyei állapot analog ezzel annyiban, hogy Maros-Szentimrén volt az alvajdai székhely s így a vármegye ügye itt, közvetlen igazgattathattak, sőt úgy látszik, hogy a fejérvármegyei szolgabirák s nemesek {276.} az alvajdai széknek rendes tagjai voltak.*Teleki család oklevéltára. I. köt. 126, 128. Igaz ugyan, hogy az Árpád korból ismerünk fejérvármegyei ispánt, sőt általánosságban emlittetik 1342–1367-ben is,*Zimmermann. Urkundenbuch II. 524. 303. lap. de a név- és személy szerint egyetlen egy sem kerül elénk.

Az 1486: LX. t.-czikknek, mely elrendeli, hogy minden megyének legyen főispánja, ki maga helyett alispánt nevezett ki, kétségtelenül Erdélyre nézve is lett hatása. Minthogy a törvény vagy a közszükség kifejezése, vagy a tényleges állapotok sanctionálása: úgy tekinthetjük, hogy Mátyás és az országgyülés itt kifejezett akaratával áll összefüggésben az, hogy már 1485-ben Belső-Szolnokban fő- és alispánt találunk együtt, míg korábban, mint ez már előzőleg is emlitve volt, hasonló esetre nincsen példa okmányainkban.

Hogy az alispáni hivatal Erdélyben is épen úgy a vármegyéhez füződött, mint az anyaországban, az igen természetes. Tehát a vármegye szine előtt tették le az eksüt és az 1504: II. t.-czikk értelmében a vármegyei nemesség által választattak. Hogy mikor és miképen ment Erdélyben ez keresztül, azt nem tudjuk biztosan megmondani, de az 1540. éi tordai végzések már elrendelik, hogy a vármegyei összes nemesség által választassanak.

Hatásköre az alispánnak ugyanaz volt, mint a főispánnak, kit helyettesitett s így a pénz és hadügyre, a rendészete s a biráskodásra terjedt ki. Javadalmát ezen korban a birságok képezik, valamint a kamarai adó és dézma beszedéséből járó illeték, ha ő maga személyesen vesz részt a behajtásban. A rendkivüli adóból rendszerint 6 frt illette meg az alispánt, de az nem változott, ha több alispán volt is, a mikor a 6 frton ezek megosztoztak.*Engel. Geschichte des ung. Reichs und seiner Nebenländer. A bevezetésben közölt állami számadások 1494–5-ből. A birságokból csak akkor vehette ki a részét, ha az itélet végrehajtatott, mivel ennek megtörténte előtt a feleknek mindig szabadságukban állott egyezkedni s ily esetekben, Nagy Lajos rendelkezése szerint (1341: XXIV. t.-cz.) a birság 3 márka volt s később a békebirság meg is szüntettetett. Minthogy úgy az ispán, mint az alispán, már az 1291: V. t.-cz. 2. §-a értelmében nem itélhetett a szolgabirák nélkül, azért a birság felett azokkal osztozkodott. Őt eleinte a birság 2/3 része illette meg. Majd 1342-ben némely esetekben, p. o. a tolvaj elfogójának a tolvaj birságul esett javaiból 1/3 járván, a megmaradt rész 2/3-a járt ki az alispánnak. Az 1345: III. t.-cz. értelmében a birság az alispán és szolgabirák közt egyenlően osztatik meg. {277.} Beszedése az 1540. évi tordai végzés, mi több megelőző országgyülési határozat értelmében, csak a nemesség határozatából történhetett.

A nemesi önkormányzatu vármegye megalakulásának első jele a szolgabirák intézményének (iudices nobilium, iudlium) beállitása. Sok ideig épen csakis abban áll az egész nemesi vármegyei önkormányzat, hogy magának szolgabirákat választhat a megye, a kiknek a jelenlétében itélhet egyedül a vármegyei ispán. (1291: V. t.-cz. 2. §.)

Az első emlités a szolgabirákról egy 1254-iki okmányban van. Ettől fogva aztán nem akadunk egy pár évtizeden át nyomukra. Biztos emlékei rendszeres működésüknek csakis az 1291. évi törvényhozással kezdődik, a mikor megállapittatik, hogy az ispán a négy kinevezett nemes nélkül (absque quatuor nobilibus nominatis) nem itélhet. Ezen négy nemes a palatinus gyüléseiben is jelen van az ispánnal együtt és feladatuk közé tartozott, hogy a palatinus helytelenül akar eljárni, azt megakadályozzák és a királynak jelentsék be. A megyei 4 nemesnek a kamara haszna behajtásánál, az eltartóztatott fiscális vagyon kinyomozásánál is szerep jutott.

Az 1291. és 1298. évi törvényekben emlitett négy nemes, a vármegyei szolgabirák. Hivatalba állitásukra nézve egyelőre nincsenek biztos nyomok. Az első törvényes rendelkezés kinevezésről szól (nominati) és csakugyan találunk esetet, hogy a négy biró a király által kinevezettnek mondatik 1301-ben.*Fejér. i. m. VIII/5. 17. lap. Bottka. Budapesti Szemle 1865. I. köt. 317. lap, jegyzet. Azonban akár kineveztettek legyen már e szolgabirák III. András idejében s csak a bekövetkezett 1301–10. évek zavarai alatt jutott a nemesség kezébe a választás, akár pedig a nemesek által választattak, (ezt látszik mutatni egy 1299. évi okmány Közép-Szolnokból)*Gr. Zichy család okmánytára. II. köt. 371. lap. tény, hogy a XIV. század legelejétől fogva a vármegyei nemesek által választattak. Számuk, mint az 1291. évi törvényben is emlittetik, rendszerint négy volt. Ha nem tartjuk is a négyes számot oly nagy jelentőségünek, hogy még egyes megyék szétválásának, eldarabolásának okát is abban keressük, hogy a 4-es számon túl nem akartak vagy nem tudtak menni s ezekre terhes lévén a nagy megye kormányzása, tehát inkább a megyét vágták ketté,*Bottka. Budapesti Szemle 1865. I. köt. 451. lap. mindazonáltal biztos az, hogy Bodrog és Pilis megyéken kivül, az anyaország minden megyéjében négy szolgabirót látunk állandóan működni.

Ami már most Erdélyt, az erdélyi vármegyéket illeti, itten két kérdést kell előbb tisztába hoznunk, t. i. hogy miképen történt a szolgabirák {278.} választása és hogyan magyarázható, hogy számban eltértek az anyaországi vármegyéktől.

A négy biró, mely az 1291. évi törvényekben emlittetik, bizonyára már ezen év előtt a gyakorlatban nem volt. Erdélyben úgy látszik, hogy a XIII. század végén még a vajdák mellé is négy biró adatott, mint az anyaországban a palatinus mellé. Ezen négy birót, mikor a vajda és alvajda a vajdai közgyülés határozata következtében itélt, vagy vizsgált a vidéken, a vajdai közgyülés adta az eljáró vajda vagy alvajda mellé.

Egy 1288. évi okirat szerint*Teutsch és Firnhaber i. m. I. köt. 144. lap. László erdélyi alvajda az Erdélyország részéről mellé adott assesorokkal, szám szerint négygyel, u. m. a kolozsi ispánnal és még 3 más, ispánnak nevezett egyénnel bizonyitja, hogy az erdélyi nemesség végzéséből az erdélyi püspököt Roland vajda itélete értelmében beigtatta Mykula fiai 3 falujába. Itt az „Erdélyország által” választott s az alvajdához rendelt négy assessor úgy tünik fel, mintha a szolgabirák is köztük volnának s szolgabiráknak is „Erdélyország” választotta volna őket. Egy másik okmány szerint:*U. o. I. köt. 169. lap. Benedek, László alvajda helyettese, két szintén „Erdélyország” által birákul kirendelt ispánnal itélt. Egy harmadik okmány szerint*U. o. I. köt. 176. lap. valószinüleg szintén Benedek, László alvajda helyettese, Miriszlón négy biró jelenlétében biráskodik.

Közelebbről megtekintve az okmányokat, úgy találjuk, hogy szolgabirákra bennök a legkisebb vonatkozást sem találunk. Mindössze annyi tény áll előttünk, hogy az alvajda vagy helyettese nem egyedül itélkezett, hanem mellé a birótársakat „Erdélyország”, itt valószinüleg csak a nemesek közgyülése, a vajdai közgyülés adta és pedig adott négyet, mint a hogy az 1291. évi törvény szerint az ispán, a nádor, tehát Erdélyben a vajda mellett is ennyinek kellett lenni. Ugy találjuk később is, hogy a vajda soha sem egyedül itél a vajdai széken, hanem birótársakkal, a kik közül valószinüleg vajdai közgyülési határozatból állandó elemek, a fejérmegyei szolgabirák. Sőt még a vajdai congregatiokon is igen gyakran fordul elő, hogy a vajda birótársai gyanánt a hét vármegye nemessége által választott assessorokat és hét vármegye szolgabiráit sorolja fel.*Anjoukori okmánytár V. köt. 32. lap.

Az a korszak, mely alatt a nemesi önkormányzatu vármegye működését megkezdi, felettébb zivataros az egész hazában, de az, különösen Erdélyben, hol László vajda, mint egy kis király viselkedett 1310-ig, míg Robert Károlylyal megbékélt. Hogy ez alatt az idő alatt {279.} mi történt a vármegyékben, vagy a nemesség egyetemes gyülésén a szolgabirói intézményre vonatkozólag, azt nem tudjuk. De már 1314-ben ott látjuk Kolozsmegyében a 2 szolgabirót, kik magukat ama tartomány szolgabiráinak (iudices nobilium eiusdem provinciae)*Teleki család oklevéltára I. köt. 33. l. irják. És ettől az időtől fogva gyakoriak az okmányok, a melyekben csaknem állandóan két szolgabirót látunk, kik mindig a vármegye szolgabirái (iudices nobilium comitatus). Az elnevezésben Belső-Szolnok szolgabiráinál találunk annyi eltérést 1325-ben, hogy a szolgabirák „iudices nobilium deputati de eodem,”*Zimmermann i. m. I. 397. a mikor szintén meglehet állapitani, hogy a vármegye részéről deputáltattak és nem a vajdai congregatio deputálta őket. Dobokavármegyének név- és számszerint ismert első szolgabirái „iudices nobilium de Doboka” 1415-ből.*Anjoukori okmánytár. I. 388. Tehát az elnevezés semmiben nem tér el az anyaországi szolgabirák elnevezésétől.

Ezek alapján nincs okunk kétségbe vonni, hogy Erdélyben a szolgabirákat már a XIV. század legelejétől fogva, a nemesség vármegyénként külön-külön választotta és nem közös gyülésből, a vajdai congregatioból adattak azok az egyes megyék élére.

Ami a szolgabiráknak a számát illeti, Erdélyben rendszerint kettő volt minden vármegyében, de nem kivétel nélkül. Ugy látszik, hogy egyelőre a szám ingadozott, legalább ezt csak a XIV. század elején találjuk. Pélául Dobokában 1315-ben 3 szolgairó emlittetik, t. i. Loránd és Gyula az Ortolph fiai és a Márton fia János,*U. o. Később Dobokában soha sem találunk 3 szolgabirót. Hasonlóképen 3 szolgabiró van 1320-ban Fejérvármegyében, t. i. Bökény fia Péter, Szentkirályi István és Györgyi Gergely.*Zimmermann i. m. I. 343. Ezek azonban két külön okmányban emlittetnek, melyek ugyanazon év és hó (február) 19. és 28. napján, tehát 9 nap közzel keltek. Bár nem lehetetlen, hogy közben tisztújitás is történt, de azért valószinübb, hogy tényleg 3 volt itt a szolgabirák száma ekkor, habár később többnyire kettőt találunk is. Ugyanis a megye aránylag igen nagy kiterjedésü volt s ezért még 1540-ben is a tordai gyülésen az határoztatott, hogy Fejérmegyében, ennek nagysága miatt (propter eius magnitudinem) három, minden többi egyes vármegyében két szolgabiró választassék a nemesek egyeteme által.

A szolgabirák kettős számának nem tudjuk positiv okát adni. Hiszen, mint láttuk, ingadozott is a szám és e mellett a nagyobb megye számára 3 szolgabiró is rendeltetik. Sőt már a XIV. századból adatunk {280.} van arra nézve is, hogy segéd szolgabiró is állittatott be. Csak valószinüség szerint okadatolhatunk, ha mégis magyarázatot keresünk. Tudniillik Erdély ama különös helyzetét hozzuk fel, hogy itten mindössze hét vármegye volt, a mely vármegye majdnem minden évben közös gyülésre gyült össze, a vajdai congregatiokon, hol a folyamatban lévő vagy meginditandó ügyek letárgyaltattak, illetőleg megbeszéltettek s igy a megyei hatáskörben végzendő teendők könnyebbekké váltak. Továbbá a rendes vajai congregatiokon kivül ülésezett az alvajdai szék négy rendes terminussal már a XIV. század közepén, mely alvajdai, valamint a vajdai szék, továbbá az évenként tartott vajdai congregatio, mint rendes felebbezési fórumai a nemesség kisebb és nagyobb ügyeinek, a vármegye közvetlen teendőit igen nagy mértékben magához vonta s így meg is könnyitette. Ezen rendes és állandó felsőbb hatóságok mellett a vármegye kisebb apparatussal is megfelelhetett feladatának, mint az anyaországi vármegyék, honnan csak a királyhoz volt appelláta. De még igen fontos dolog az is, hogy nehánytól eltekintve, a vármegyék Erdélyben kisebbek voltak, mint az anyaországban; sőt, ha e tekintetben talán a területtel, tehát a külterjedelemmel nem argumentálhatnánk, felhozhatjuk azt, hogy beltejedelemben, t. i. az ügyfelek tekintetében, valóban kisebbek voltak, a mennyiben aránylag kevesebb birtokos volt területükön, mint a legkisebb anyaországi vármegyének.

A szolgabirák kettős számával kapcsolatban meg kell emlékeznünk arról is, hogy minden vármegye két járásra, alsóra és felsőre volt felosztva és mindenik szolgabirónak meg volt a maga külön járása, melyben tisztje teendőit elvégezni tartozott.

Belső-Szolnok és Doboka vármegyékben, a melyek épen egymás felett, illetőleg alatt voltak, a vármegye két járásának természetes határvonala a Szamos folyó volt. A Szamos balpartján feküdt a felső és jobbpartján az alsó járás.

Igaz, hogy ez elnevezésekkel, valamint a járások megemlitésével sem találkozunk a fejedelmi kor előtt, azonban a mi az elnevezést illeti, ez később meglévén, a területi s helynevek ismeretes conservativ természetéből bátran s joggal következtethetünk visszafelé. A két járásnak már ezen korban való felvételére egy sajátos körülmény vezet bennünket. Ugyanis, ha megfigyeljük a szolgabirák nevét, – a név ebben az időben lakóhelylyel, a birtokkal szoros összefüggésben állván, azt tapasztaljuk, hogy csaknem kivétel nélkül a Szamos két partjáról valók az egyidőben működő szolgabirák. P. o. egyidőben szolgabirák Belső-Szolnokban: Némai Miklós és Dengelegi István, Szilkereki {281.} Jakab és Szilágytői Lestár, Mikeházi Antal és Dengelegi István, Girólthi Vörös Miklós és Szilágytői Miklós, Kodori András és Szentgyörgyi Porkoláb Sándrin; vagy Dobokában: Kendi Gergely és Szentmiklósi Jakab, Olnoki Pál és Szentegyedi András, Tőki Kis Mihály és Nyiresi István*Teleki család oklevéltára I. köt. stb., kik közül az elsők a Szamos bal-, az utóbbiak pedig jobbpartjáról valók.

Hogy ezen két járásra való beosztás még a királyi vármegyék korából származik-e, vagy a nemesi autonom vármegyével egykorú; illetőleg hogy a szolgabirák száma alkalmazkodott-e a már ősrégen meglevő járásokhoz, vagy viszont a beállitott két szolgabirónak megfelelőleg osztatott a vármegye is két járásra, erre nézve még csak oly adataink sincsenek, a melyek hozzávetésekre engednének alkalmat. Mindössze annyi látszik előttünk valószinünek, hogy a jelzett két vármegyében, még a királyi vármegyék korában is, kellett valami befolyással lenni a két vármegyét közepén ketté szelő folyónak, melyen az átjárás nem volt könnyü, sőt olykor a lehetetlenségek közé tartozott.

De bármi lett légyen is az ok, annyi bizonyos, hogy a szolgabirák kettős száma tekintetében, már a XIV. század legelején, ha nem épen a XIII. század végén, a hét vármegye vajdai közgyülésen kellett valami megállapodásnak lenni, mely a szolgabirák számáúl a kettőt ajánlotta, de esetleg fennhagyja a vármegyének, hogy szükségletéhez képest többet is állitson be. Az ide vonatkozó okmányt nem ismerjük ugyan, de a határozat létében aligha kételkedhetünk.

A szolgabirák, mint emlitettük is, úgy tekinthetők, mint a régi pristaldok utódai. Legalább azok hatáskörének tiszti része nagy mértékben reájuk szállott által. Már kezdetben úgy látjuk őket szerepelni, mint a kik a birósági tárgyalás előkészitése végett a szükséges tényálladék felvételt, megállapitást végzik, a feleket, illetőleg az alperest megidézik, a perbehivási megelőző cselekményeket vagy maguk teljesitik, vagy azok előttök folynak le s erről ők okiratot állitanak ki; az itéletet végrehajtják. De ők azért épenséggel nem pusztán birói közegei az ispánnak, sőt egyenesen birák, mint ezt Drági László dobokai ispán és Olnoki Pál s Szentegyedi András ugyanoda való szolgabirák 1399 julius 15-én Bonczhidán kelt levelében olvassuk, hol igérik, hogy ők a birák, t. i. alispán és szolgabirák, elégtételt fognak szolgáltatni Porkoláb Imrének a Bolgár Miklós részéről, ha ez a vármegyei biróság előtt létesült megegyezési kötelezettségének eleget nem tenne.*U. o. 270.

{282.} A biróság körében reájok háramló feladatokon kivül már eleitől fogva nagy szerepük volt a kamarai adónak felszedésénél és felhajtásánál, nemkülönben a dézsmálásnál is. És itten, habár eleinte talán csak assistáltak, későbben az adózó porták összeirásával s az összeirás nyilvántartásával is megbizattak. Ezen összeirási kötelezettség a banderialis hadszervezetnek Zsigmond által történt rendezése alkalmával a nemességre is kiterjedt, mivel nemcsak azt kellett megállapitani, hogy hány portával bir a vármegyei egyes nemes s az összes nemesség, tehát mennyi portalis katonaság állitandó ki a vármegyéből, hanem kik a személyesen kötelezettek, kik és milyen czímen maradhatnak otthon. Tehát a vármegye pénz- és hadügyi nyilvántartása az ő kezükön fordult meg, a mi mindenesetre felelősségteljes állással járt. Bár az erdélyi vármegyék nemessége már 1324-ben Róbert Károly és 1366-ban Lajos király által a kamarai adózás alól felmentetett s így a rendes adó alól való mentességük folytán az itteni szolgabirák is megszabadultak terheik egy részétől, hanem utóbb a mindinkább gyakrabbá váló rendkivüli adók, melyek mindig újabb és újabb connumeratiót igényeltek, újból elég terhet róttak reájuk.

Közigazgatási teendőjük közé tartozott a révek, vámok és hidak jókarban tartására való felügyelet is és kellett, hogy a vámhely tulajdonosokat itteni mulasztásaik helyrehozására figyelmeztessék. Nekik kellett számon tartani a régibb és újabb vámhelyeket, nehogy a lakosság illetéktelen vámokkal terheltessék. Az ispánnal együtt itélkeztek a felett is, hogy egy vagy más község lakói tartoznak-e vagy nem valamely vámhelyen át venni útjokat, valamint a felett is, hogy némelyek kevesebb, mások rendes vámot fizessenek. Szóval voltak közigazgatási birósági esetek is, melyekben eljártak.

Hivatalukat, mint láttuk a vármegye nemessége általi választás útján nyerték s a választást kötelesek voltak előbb 25, majd 50 márka birság terhe alatt elfogadni s a hivatalt legalább egy évig viselni, de azután öt év betelte előtt újból nem kényszerittethettek a hivataloskodásra. Állásukat Mátyás király 1486. évi LXXIII. t.-czikke értelmében eskütétellel foglalták el s az esküt választóik, a vármegyei nemesség előtt tették le.

Javadalmuk a birságoknak különböző, eleinte 1/3, majd 1/2 részéből állott,*Teleki család oklevéltára I. köt. 271. lap. 143. évi III. t.-cz. a melyet maguk között megosztottak. Azonban tekintettel arra, hogy csak az itélet végrehajtása után, a vármegyei közönség {283.} határozatából volt felhajtható, szabadságukban állván a peres feleknek a végrehajtás megtörténtéig bármely perczben kiegyezni: ezen javadalom igen labilis volt, habár abban az időben, mikor a hatalmaskodás és ököljog virágkorát élte, még nem épen jelentéktelen. A köz- és rendkivüli adók beszedésénél való segédkezésért külön díjat p. o. az utóbbiért maximum 6 frtot kaptak. Ha perbeli előkészitő cselekmények vagy bizonyságtétel végett kivétettek, ellátáson kivül napidijat is kaptak, a melynek összege nem volt meghatározva, habár valószinüleg egyenlő volt a káptalani vagy conventi emberével.

A saját megyéjükben végzett teendőkön kivül fontos szerep jutott számukra a vajdai közgyüléseken, hova kötelesek voltak elmenni s a vajdának a választott assessorokkal együtt birótársai, olykor tanúk és bizonyságok gyanánt is szerepelnek. Vajjon a vajdai, illetőleg alvajdai széknek, melyek Erdély nyolczadnapos törvényszékei voltak, minden vármegye szolgabirái jogositott tagjai voltak-e vagy csak a fejérvármegyei szolgabirák és assessorok, az kérdés. Saját ügyeikben nem, de egymáséiban igen is biráskodhattak,*Gr. Bethlen ltár. Gegus belső-szolnoki szolgabiró peres ügyében kelt itélet-levél, 1325-ből. sőt az ispán ügyében is biráskodtak.*Gr. Bethlen levéltár. Az ispán birsága ügyében kelt itélet-levél 1437-ből. Eljárásukban nem voltak a káptalani ember jelenlétéhez okvetlen kötve, így bünügyekben nem, de már határjárásoknál igen. Azonban sokszor látjuk őket a vajdai itélőmester társaságában, főleg a XV. század vége felé. Előttük, habár közhitelü pecsétjük nem volt is, procuratort lehetett vallani, a minthogy később is volt arról gondoskodás, hogy ez lehető legyen. De míg eleinte az előttük vallott procurator csak az ő előttük folyt ügyekben szerepelhetett, később az előttük történt ügyvéd-vallásról iratot állitva ki s a káptalanba vagy vajdai vagy fejedelmi itélőmesterhez küldetve az irat, itten ennek alapján általános érvényü ügyvéd-valló levelet adtak ki. A katonáskodás alól, daczára rendkivüli elfoglaltságuknak s közszükségszerü állandóan igényelt hivataluknak, nem voltak feloldva, legalább az 1459. évi L. t.-cz. kimondja hadba szállási kötelességüket.

Mellettük már a XIV. század első felében feltünik a segédszolgabiró, a mit 1340 körül Kolozsvármegyében találunk először.*Teleki család oklevéltára I. köt. 66–7. lap. A segédszolgabirót úgy tekinthetjük, mint a szolgabiró helyettesét a perbeidézésnél, helyszini szemléknél. Nincs semmi nyoma, hogy a „vice iudex” rendszeres vármegyei hivatalt töltött volna be, sőt ellenkezőleg úgy tünik fel, mint a ki csak egyes esetekre bizatott meg az emlitett {284.} teendőkkel. Megbizatása tehát nem a vármegyéből való. Nem is judex, csak eljáró, ki mandátumát gyakran az eljárni kötelezett szolgabirótól kaphatta,*Orsz. Levéltár dipl. Oszt. 29069. de mint a XIV. század első felében látjuk, 1540-ben ez tiltatik s így nem szabatos eljárás, hanem a peres fél maga választhatta magának azt, a ki tetszett s hivatta el helyszini szemlére. E szerint inkább csak tanú, sőt az utóbbi esetben még csak nem is minősült tanú volt, mintha maga a szolgabiró ment volna ki s így vallomása, illetőleg jelentése is, nem lévén hit alatt eljáró hivatalos, nem birt teljes hitelességgel.

Különben felőle a XVI. század közepéig igen keveset tudunk s szerepe főleg a fejedelmi korszakban kezdődik nagyobb jelentőségüvé válni.

A vármegyéknek hova tovább növekvő szerepe és jelentősége mindig több és több ügyet utalván körébe, ezeknek rendes és pontos ellátása az írásbeliséget fokozatosan érvényre juttatta. Az 1298. évi, de tekintélyes tudósok*Kovachich M. Gy Hajnik I. contra Pauler Gyula. által, nem is épen ok nélkül, Róbert Károlyénak tartott XLVIII. t.-cikk megrendeli, hogy a királyi curiában a palatinus vagy országbiró vagy más rendes birák által bünügyekben hozott itéletek bizonylatai a nemességnek tizenkét esküdtje előtt az alispáni biróságnál helyezendők le.*Sylloge 43. lap. Ennélfogva itten találjuk meg a nyomát a vármegyei levéltáraknak.

Az írásbeliségnek, főleg Róbert Károly óta való terjedése szükségessé tette, hogy a vármegye rendelkezzék oly egyének felett, kik az írás mesterségében, a latin nyelvben és a tételes törvények hiányában igen nagy fontosságú formulárék szerkesztésében elég jártassággal birjanak, vagyis szükség volt jegyzőkre. Tekintettel arra, hogy a vármegyében a rendes és első biró a vármegyei ispán volt s eleinte ő, mint biró vagy egyéb közeg járt el a legtöbb ügyben, a jegyző is az övének mondatik s épen úgy, mint a nádornak, országbirónak, vajdának és alvajdának, neki is volt jegyzője. A XIV. század folyamán még a vármegyei jegyző tulajdonképen az ispán jegyzője,*Gr. Zichy család okmánytára I. köt. 608. lap. a mi arra mutat, hogy az ispán által vétetett fel és állittatott hivatalába, tehát neki volt lekötelezve és javadalmát is tőle vette. Azonban van emlités az alispán és négy szolgabiró jegyzőjéről is,*U. o. III. köt. 131. lap. majd a sedria jegyzője fordul elő (notarius sedis comitatus), míg végre a XV. században rendszerint a vármegye jegyzője név fordúl elő.

{285.} Az elnevezések mutatják a vármegyei jegyzői tiszt beállitásában követett eljárás fejlődését és ha nem tudjuk is positiv adatokkal igazolni, hogy már a XV. század második felétől állandóan a vármegyei közönség választja a jegyzőt, maga az elnevezés nem hagy fenn ez iránt semmi kétséget.

Belső-Szolnok- és Dobokavármegyében csak abból az időkből találkozunk jegyzőkkel, a mikor azok már a vármegye jegyzőinek neveztetnek. Az első adat 1479-ből való, a mikor Némethi Albert mester „notarius comitatus de Szolnok” Dobokavármegye sedriáján, mint vitézlő Horváth Pál és Vancsa János bálványosváraljai várnagyok procuratora, Báthori István vajdának egy levelét átiratja.*Gr. Bethlen levéltár.

Később gyakrabban találkozunk nevökkel, de rendszerint mint fogott birákéval, vagy másnemű, p. o. procuratori minőségben, a mely körülmény azt mutatja, hogy a XVI. század közepéig valami önálló rendszeres hatáskörük nem volt, hanem úgyszólván csak pennaforgatásban jártas irnokoknak tekintetnek.

A mint a jegyzők a vármegye hivatalnokai lettek, javadalmukat is ettől kapták. Mennyi lehetett a javadalom, azt nehéz megmondani. Szirmai szerint, Szatmárvármegye történetében,*I. köt. 139. lap. „csupán a jegyzők deákos emberek lévén, írásban tették a tanúságbeli leveleket, kik 50 magyar forint bérrel és számokra rendelt egynehány kaszásokkal s aratókkal kielégittettek s hiteltettek”. Azonban Belső-Szolnokban és Dobokában a XVI. század közepéig „iuratus notarius” kifejezésekkel nem találkozunk, a mit szintén fentebbi állitásunk mellett bizonyit a hatáskörre nézve. Általában sem az anyaországi, sem az erdélyi vármegyékben nem volt a jegyzői hivatalnak az a nagy jelentősége, mint Szlavóniában, hol a vármegye pecsétje már a XIV. században is nálok állott s 1397-ben,*Magyar történelmi tár III. köt. 232. lap. mint sérelem orvosoltatik főispánjaik s bánjaik amaz eljárása, hogy a vármegye pecsétjét maguknál tartják. Sőt az anyaországi s erdélyi vármegyéknek rendes pecsétjük sincs ebben az időben, hanem az ispán vagy szolgabirák pecsétjeit, illetőleg ezeket együtt használják a vármegyei kiadványoknál.

A jegyzők általában igen fontos szereppel birtak a jogi tartalmú okmányok készítése folytán s müködésüknek eredménye gyanánt egy egész, szinte tudománynak nevezhető „jegyzői művészet” (ars notarialis) állott elő, mely a törvénytudományt pótló formulárék szerkesztésében és felhasználásában való képzettséget jelentette. Azonban a vármegyei {286.} hatáskör szűk voltánál fogva a vármegyei jegyzők nem igen birtak azzal a jelentőséggel, mint az országos hivatalnokok vagy csak a városok jegyzői is.

A már emlitett vármegyei tisztek s hivatalnokon kivül gyakran találkozhatunk még az u. n. exactorokkal vagy rovókkal, kiknek bizonyos terhek, birságok és rendes vagy rendkivüli közadók felhajtása, sőt az utóbbiak tekintetében az adótárgyak (porta) összeírása és kötelessége. Eleinte csak a birságot beszedő vajdai vagy ispáni rovókkal (exactor birsagiorum) találkozunk, kik mint ilyenek nem voltak a vármegye emberei. Az adó felszedése tekintetében az erdélyi részekben egészen a XVII. század közepéig nem fejlődött ki állandó eljárás. Eleinte 1324-ig, Róbert Károly korában, a király emberei szedték be a lucurum cameraet az ispán és szolgabirák assistentiája mellett. Róbert Károly, majd Nagy Lajos által felmentetvén az erdélyi nemesség a kamarai adó alól, rendes adóteherül csak a quinquagesima maradt meg, melynek felszedése módjáról nincsenek adataink. A XV. század közepétől oly gyakori, majd később szinte állandó terhet képező rendkivüli adók, subsidiumok felszedése hol vármegyei emberek, hol pedig a király kiküldöttei, a később rendesen dictatoroknak nevezett egyének által történt. Az 1474: IV. t.-cz. szerint minden vármegyében két tehetősebb nemes választandó, kik a kamara-nyereségre nézve, a dicsőült királyok korában követett szokás szerint, minden birtokos embernek portáit összeségükben és egyenként számba vegyék és összeírják, a kapukat számlálják meg és nem a füstöt, sem pedig a puszta telkeket. Ilyenek Erdélyben 1467-ig csak a quinquagesimát és a rendkivüli subsidiumokat illetőleg működhettek, de a jelzett évtől, midőn a lucrum cameraenak megszüntetésével a „tributum fisci”*Thallóczy L. a kamara haszna 95. s köv. lap. lépett életbe, a rendes adók beszedői is lehettek volna, azonban igen gyakran a király dicatorait látjuk az adóbeszedésben eljárni. Igy az 1494. és 1495. évi állandó számadások*Engel i. m. I. kötet 39, 150 lap. mit sem szólanak vármegyei rovókról, hanem a király dicatorait emlitik minden megyénél; ellenben már 1499-ben Dobokavármegyében Harinai Farkas Tamás és Somkereki Erdélyi János dobokavármegyei nemesek mondattak, „connumeratores et exactores presentis contributionis regiae maiestatis”-nak,*Gr. Károlyi család okmánytára III. köt. 32–33. lap. a mi azt mutatja, hogy ekkor vármegyebeliek voltak a rovók. Nem maradtak fel az 1499. év országgyülési törvények, de ezekben valószinüleg megyei rovókra volt bizva az adó beszedése, épen {287.} úgy, mint az 1747. évi IV. törvényczikkben. A fentebbiekből annyi valószinünek látszik, hogy a rovóknak a tiszte nem is éppen egy évre, azon túl semmi esetre sem, hanem csupán a kirótt adónak beszedésére és elszámolására terjedt ki. A felhajtást, ha t. i. hátralékok maradtak, törvényeink eleitől fogva az ispán és szolgabirák kötelességének tartják s rendelik. A rovók, kiket későbben „partialis preceptoroknak” neveznek, csak a XVII. században illesztettek be állandóan az erdélyrészi vármegye szervezetébe.

E helyen kell megemlékeznünk arról is, hogy bár eleitől fogva kellett az erdélyi nemesi vármegyében némi vármegyei adónak is lenni valamely formában és később Mátyás alatt az 1486. évi LXIV. t.-cz. határozottan el is rendeli a vármegyei adót, nem találjuk még sem annak a nyomát, hogy az e czímen bejött összeg miképen és ki által kezeltetett.

A vármegyékben egyik legősibb intézmény az esküdtek (assessores, iurati assessores iurassores) intézménye, kik nem voltak ugyan hivatalban, de a hivatalos vármegyének egyik legjelentékenyebb részét képezték.

Az 1298. évi XLV. t.-czikk rendeli, hogy minden megyében 12 lelkiismeretes és megbizható nemes választandó a király által, a mely 12 nemes közül 4 szolgabiró legyen, a többi nyolcz pedig azokkal s az ispánnal együtt járjon el a vizsgálatoknál.

Csakugyan az anyaországi vármegyékben fel is találjuk az assessorokat a XIV. század elejétől fogva a vármegyei gyüléseken, hol 8, hol 12 számmal. Azonban Erdélyben a vármegyékben sehol sem emlittetnek azok. Itt az ispán és a szolgabiró a vármegyei nemességgel (cum nobilibus conprovincialibus) itél.

Amint amott a generale iudiciumoknál is szerepelnek az assessorok, úgy Erdélyben a vajda közgyüléseken találkozunk velök. Ilyen assessorok már a XIII. században is fordulnak elő a vajda vagy alvajda mellett, míg a XIII. században is fordulnak és a szolgabirák mellett a legtevékenyebb tagjai a vajdai congregatioknak. Ezek a vajdai congregatiokon szereplő assessorok a vármegyék esküdteinek vannak feltüntetve (a iuratis septem comitatum et iudicibus nobilium)*Anjoukori okmánytár V. köt. 32. lap. 1347. Zimmermann i. m. II. köt. 56, 92, 241, 378. lap. és annál feltünőbb, hogy a vármegyéken soha sem emlittetnek. Az 1444. évi X. t.-cz. azt rendeli, hogy minden megyében négy derék ember választassék a vármegyei nemesek közül, a vármegyei közönség által az ispán {288.} és szolgabirák mellé, a mi arról tesz tanubizonyságot, hogy az anyaországban is megszünt lassanként az 1298: XLV. t.-czikk által beállitott esküdti intézmény s azt újból fel kellett eleveniteni.

Azonban ennek a törvénynek semmi hatását nem tapasztalhatjuk az erdélyi részekben.

A vármegyék szervezetében az esküdteket illetőleg az 1486: VIII. t.-cz. hozott be változást Mátyás alatt, a mennyiben ő a nevezett helyen elrendelte, hogy nemcsak, mint birótársak, hanem az u. n. királyi embert a birósági eljárásoknál helyettesitők gyanánt, minden megyében 8–12 egyén választassék ki és eskettessék fel. Ezen, az egész országra kiterjedő intézkedésnek lehet tulajdonitanunk, hogy 1487-ben Belső-Szolnokmegyében assessorokat találunk, hol Kidei Fegyveres György alispán, Girolthi Márton és Mikeházi Bálint szolgabirák „una cum nostris coassessoribus” itélnek.*Gr. Bethlen levéltár. M. Nemz. Muzeum. Sajátságos különben, hogy bár a Mátyás által rendelt esküdtek inkább a birói eljárásoknál szereplő királyi emberek helyettesitésére szolgáltak, mintsem birótársak voltak, mégis Erdélyben, hol ilyen királyi emberek a legnagyobb ritkaság gyanánt szerepelnek, birói vizsgálatoknál és végrehajtásoknál a vármegyei tisztek mellett még a királyi embert helyettesitő vajdai ember is igen ritkán fordul elő, (azok inkább a káptalani kiküldöttel járnak): ezen törvény folytán mégis alkalmaztatnak esküdtek. Azonban a Mátyás törvényét az 1492: LXXXIII. t.-cz. megszüntette s azután a vármegyei esküdteknek mi sem találjuk nyomát egész korszakunkban.

Ideiglenesen még szerepeltek, mint megyei megbizottak, a hadügyi téren is egyes nemesek, a hadkötelezettek összeírásánál és táborba vezetésénél. Ugyanis az 1435. évi banderialis törvény 6. czikke szerint a vármegye közönsége a középrendü nemesek közül tartozott egyet kiválasztani, a ki a szolgabiróval együtt, a közönséges hadjárat kihirdetésének idején a királynak, királynőnek, báróknak és nemeseknek, a kiknek abban a vármegyében birtokuk van, minden jobbágyát hiven összeszámitsa, összeírassa és lajstromba vétesse, az ilyen lajstromnak párját vagy mását a maga megyei ispánjának adván által. Ezen a törvényen az 1454. évi IV. t.-cz. annyi változást tett, hogy annyi összeírót rendel, a hány szolgabirája van a vármegyének.

Az utóbb emlitett törvényczikk 2. §-a még azt is rendeli, hogy mindenik vármegyében válaszszon a nemesi közönség a maga kebeléből az illető vármegye hadának vezetőjéül egy-egy alkalmas egyént, a ki {289.} a hadi szolgálatra kötelezettek összeírt embereivel kellő időben a hadsereg főkapitányához köteles menni.

A mindkét rendbeli vármegyei választott egyének, mint láthatni, csak egy-egy esetre birtak mandatummal. Hogy Erdélyben úgy jártak volna el, mint az anyaország megyéiben, nem valószinü. Az 1463. évi erdélyi nemesi közgyülés az összeírást az ispánnak a kiséretében eljáró, legalább 5 nemesre bizta, kiket a vármegyei nemesség közönsége választ. Ugyancsak ők az ispánnal együtt voltak megbizva, hogy az összeirás után az úgynevezett lustrát, vagyis szemlét megtartsák: vajjon a hadkötelezettek jól vannak-e felszerelve. És ezen mandatum nem egy évre szólott, hanem állandó volt, hogy ha szükség esetén általános felkelés rendeltetnék el, akár a vajdai levél, akár véres kard által, akár más egyéb módon, hogy készen legyenek.

Minthogy az erdélyi hadak főkapitánya a vajda vagy alvajda volt, hozzá seregeltek, és pedig az egyik ispánnak a vezetése s jelvénye alatt.*Árpádia III. köt. 43–44. lap. Ennélfogva Erdélyben a megyénként választott „conductor belli” ismeretlen maradt, a mit egyébként a hadi rendtartás szüksége is kellőleg indokol, mivel az ellenség becsapásainak annyira kitett s épen e miatt szinte állandóan fegyverben álló tartomány vármegyei csapattestei jobban voltak szervezve és vezetve a vármegyei rendes főtiszt, mint az adh oc választott „conductor belli” alatt.

Mielőtt a vármegyei hatáskör részletezésére áttérünk, röviden meg kell még emlékeznünk a vármegyék symbolumairól, minők a zászlók, czimerek és pecsétek, a melyekre vonatkozólag azonnal bevallhatjuk, hogy a legnagyobb bizonytalanság, illetőleg homály lebeg előttünk.

Az Anjouk alatt kezdődött el nálunk a nemesi czímereknek használata, valamint a nemzetségi zászlóké is. A főurkanak különös kiváltsága volt, hogy banderiumaikat saját zászlóik és czímereik alatt vezessék a hadba. A főuraknak adott ezen kedvezmény vonta maga után a helyi hatóságok zászlóinak és czímereinek kifejlődését is. E tekintetben az anyaország előbb járt, mint Erdély, melyben a megyeiség, a már érintett okoknál fogva is, kevésbbé fejlett ki, mint amott.

Hogy azért Erdélyben is meg voltak minden egyes vármegyének a maga jelvényei, tehát zászlói, ezt a XV. század közepéről megállapitható, habár a Mátyás korabeli hadi rendszabály csak signumról és nem signum comitatusról szól.*U. o. III. köt. 44. lap. Hiszen a jelvény a hadi rendnek egyik legfontosabb eszköze, különösen oly időben, midőn általános insurrectio {290.} mellett rendszeres katonai képzésnek még csak nyoma sincs. És a jelvény ebben az időben zászló volt.

A zászló „signum” minden bizonynyal a vármegye szineiből állott. De hogy milyen volt ez az érintett időben Belső-Szolnok és Dobokában, azt nem tudjuk, valamint azt sem, hogy mellette vagy rajta volt-e a vármegyei czímer s ez minő lehetett.

A vármegyei pecsét felől azt állithatjuk, hogy Hunyadvármegyét kivéve, melynek czímere Hunyadi János óta s legrégibb pecsétje 1490-ből ismeretes, a többi erdélyi vármegyének nem volt külön vármegyei pecsétje sem ekkor, sem a fejedelmi korszak alatt. Ez annál különösebb, mivel az anyaországban és Szlavóniában máskép állott a dolog. A hivatalos kiadmányok nem a vármegye, hanem a tisztek pecsétje alatt kelnek. Ehez képest a pecsétek a tisztekkel együtt változnak. Szatmárvármegyéből a XV. század végéről tudjuk, hogy a megyének nagy pecsétnyomóra elosztott feliratát viselő négy pecsétje egyenként egy-egy szolgabirónál állott,*Szirmai i. m. II. 34. lap. a mi legjobban kifejezte a vármegye autonom hatóság voltát s kiadványaiban az egységet. Szlavóniában, mint emlitettük is már, a XIV. század folyamán, mint állandó joggyakorlat és az autonomiának egyik biztositéka, szerepel a vármegyei pecsétnek a jegyzőnél való elhelyezése.*Magyar tört. Tár III. 232. lap.

A már bemutatott szervezetü nemesi önkormányzatú vármegye hatásköre elméletileg három irányban nyilatkozik meg, t. i. a jogalkotás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás irányában.

Azonban a XVI. század közepét megelőző időből teljességgel semmi nemü adat vagy ilyennek nyoma sem maradt reánk egyetlen erdélyi vármegyéből sem, a mely vármegyei statutaris jogalkotás tényleges gyakorlását bizonyitaná. Különben e tekintetben majdnem ugyanezt mondhatjuk az anyaországi vármegyékről is. Ezen megütközni azért nincs okunk, mivel ismeretes előttünk egyfelől a jogi élet fejletlensége, továbbá a vármegyéknek egymással szemben, illetőleg egymás között teljesen analog jogi helyzete, végül azon körülmény, hogy az országos törvényhozás a legfőbb mértékben épen a megyei közönségre, a megyei életre vonatkozott és ennek eljárási hatáskörét szabályozta. Ezenkivül Erdélyban az erősen kifejlődött tartományi önkormányzat, mely a vármegyei önkormányzatot igen szűk korlátok közé szoritotta, maga végezte a statutum alkotást minden olyan ügyekben, a melyek az erdélyi vármegyék különös helyzeténél fogva külön intézkedést igényeltek.

{291.} Mindazonáltal, ha statutarius jogalkotás emlékeit nem mutathatjuk is fel s ilyenekre nem is hivatkozhatunk: kétségtelenül az élet, a maga gyakorlati működésében, jogi szokásokat teremthetett úgy egy, mint más vármegyében, a melyek mint usus, hosszasan fenntarthatták magukat. Okmányokban is találunk hivatkozást arra, hogy egyes vármegyéknek külön szokásjoguk lett volna.*Teleki család oklevéltára II. köt. 305–392. lap. Azonban ezek tartalmát vagy szabályozását nem ismerjük.

Ezen autonom jogszabályok hiánya, illetőleg elkallódása annál feltünőbb, mivel a más két nemzet, ezek székei és még az egyes kivételes területek, mint Fogaras földje is, mutathatnak fel az autonom jogalkotásnak emlékeit. Természetesen, mivel a statutumok mindig a particularis jogokkal állanak szorosabb összefüggésben, azért az ilyen jogterületeken találhatók inkább p. o. a városokban és külön jogú nemzetiségeknél.

Ezek szerint az erdélyi vármegyék statutum-alkotásáról többet s positive nem szólhatván, működésüket a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatáskörben kell csak vizsgálnunk.

A vármegyei intézménynek első és ősi functiója a biráskodás, vagy igazságszolgáltatás terén található fel. Már a királyi vármegyékben ez vitte az első s főbb és egyúttal állandó szerepet. A nemesi önkormányzatú vármegyét pedig egyenesen az igazságszolgáltatás körüli szükségletek teremtették meg.

Ha netalán a királyi vármegyéknél még azt mondhatnánk is, hogy kebelökben a biráskodás az állami, illetőleg még akkor királyi pénzügyi s hadügyi igazgatáshoz függelék gyanánt járult, mint amazokat előmozditó s amazokkal együtt közös közegek által elintézhető s elintézendő közérdek: addig a nemesi önkormányzatú vármegyében épen a biráskodás, az igazságszolgáltatás rendes folyamata létesitésének és fentartásának az érdeke, a vármegyei intézménynek a gerincze, a melyhez csak lassanként és másodlagos sorban csoportosulnak a közigazgatási teendők és pedig először a hadügyi, majd a pénzügyi igazgatás terén és csak a legújabb időben a közigazgatás egyéb ágai: p. o. a fejlettebb rendészet, közegészségügy, tanügy stb.

A vármegye biráskodási hatásköre az erdélyi részekben némileg különbözött az anyaországi vármegyékéitől. Kiterjedt polgári és bünügyekre egyaránt, de mindkét téren csakis a kisebb ügyekre. Az ügyek nagysága többnyire pénzértékben nyert kifejezést, mivel a bünügyek {292.} legtekintélyesebb és leggyakoribb száma, az u. n. hatalmaskodás, a reá szabott birság szerint nyerte minősitését. A lopás és rablás volt ekkor csak egyedül oly közbüntény, a mely a delictum tárgyának értékére tekintet nélkül bünttetetett. De még ezek is részben szerződésesen fogattak fel, minthogy a sértett félnek a sértővel kiegyeznie meg volt engedve.

A polgári peres ügyeknél nem lehet teljes bizonyossággal megállapitanunk, hogy mily értékig terjedt ki az erdélyi vármegye biráskodási joga. Az anyaországi vármegyék 100 frt értéket meg nem haladó perekben itélkezhettek.*Hajnik i. m. 83. lap. Azonban ezen határ az erdélyi vármegyéknél nem tartatott be, a mennyiben több oly vármegyei és pedig nemes ellen szóló, itélettel találkozunk, melyekben a pertárgy értéke a 100, sőt 200 márkát is meghaladja.*Gr. Bethlen levéltár. Teleki család oklevéltára I. köt. 418. lap.

A felebbezés tekintetében, mint ősi erdélyi szokás szerepel és a Tripartitumban is emlittetik,*Tripartit. III. 3. §. 13. hogy „a vármegyei törvényszékeken az ispánok és szolgabirák előtt inditott és három forintot fel nem érő peres ügyeket a vajda elibe, nyolczados törvényszékre nem küldik fel”:

Birtok perekben a vármegyei biróság eleinte egyáltalában nem itélt. E tekintetben az 1454. évi XV. törvényczikk, majd az 1458: III. s 1504: VIII. t.-czikkek tesznek kivételt, a mennyiben bennük a hatalmaskodással összefüggő, tehát birtokelfoglalási perekben való biráskodás a vármegyéknek kötelességükké tétetik, de az utóbb emlitett törvényczikk ezt is 10 hold erejéig korlátozza.

A büntető ügyek, a lopás és rablástól eltekintve, a melyek az értékre tekintet nélkül a megyei biráskodás elé tartoztak, tehát a hatalmaskodás neve alá összefoglalt mindennemü erőszakos birtok-háboritás, jószág elfoglalás szintén pénz értékben levén kifejezhetők, ezekre nézve is áll, miket fentebb az egyszerű polgári keresetekről mondottunk.

Azonban egy igen jellemző vonást kell itten felemlitenünk a biráskodásról, t. i. azt, hogy a felsőbb biróságok a tárgyi illetékességre nem ügyeltek valami nagyon szigoruan, hanem olykor kisebb jelentőségü ügyeket is elővettek, a mi által a felsőbb biróságok a vármegyei birósággal concurrálni látszanak, a mire a következő korszakban is meg van a példa, minthogy a rövid folyamatú pereket a felperesek tetszés szerint, vagy a fejedelmi táblán, vagy a vármegyei törvényes széken indithatták meg s járattathatták le.

A vármegyei biráskodás körében kell felemlitenünk még azt is, hogy a biráskodással összefüggésben a vármegye teljesiti a szükséges {293.} vizsgálatot, a melyre vagy egyik, másik szolgabiráját, olykor ezek helyettesét a viceiudexet, vagy más embert küld ki s a tapasztalt tényállásról ispánja és szolgabirái, olykor csak az utóbbiak nevében is pecsétje alatt okiratot állit ki. Kitűzi a határnapokat, melyek már a XIV. századtól fogva rendszerint quindenára szólottak; meghallgatja a feleket; mérlegeli ezek bizonyitékait, új bizonyitékok beszerzésére határidőt tűz; a meg nem jelenő felet a rendes 3 márka birsággal, be nem fizetés esetén ennek kétszeresével, majd háromszorosával sujtja; itél a per érdemében, megállapitván a szolgáltatást, esetleg birságot, mely egészen 50 márkáig mehet, vagy a jobbágyokra halálos itéletet is mond ki s annak végrehajtásáról gondoskodik.

A fél kivánságára a felebbezhető ügyeket a vajdai octavalis, olykor egyenesen a közgyülési törvényszék elé terjeszti és van arra eset, hogy az elintézést sürgeti és a visszavárás idejét kijelöli.*Teleki család oklevéltára I. köt. 536. lap. A vajdai széken hozott itéleteket végrehajtja, a birságot felszedi és a birák között, esetleg a fél részesitésével is felosztja. Előtte a fél képviselőt, procuratort vallhat és vall nemcsak ugyanazon biróság előtt folytatandó ügyeire,*U. o. I. köt. 406. lap. hanem általánosságban*U. o. II. köt. 14. lap. vagy kifejezetten bármely egyházi vagy világi biróság*U. o. I. köt. 223. lap. előtt való eljárási jogosultsággal.

A szorosabb értelemben vett birósági teendőkön kivül, számos oly jogügylet is köttetik a vármegyei hatóságok előtt, a melyek vagy tisztán szerződéses természetüek, vagy pedig a biráskodás folyományai, p. o. birtokban való osztozkodás*U. o. I. köt. 259. lap. és perbeli egyezségek, de a melyek a biróság szinén kivül, olykor közvetitők, választott birák segélyével történnek. Némely esetben a birtokperek, a melyeknek rendes folyamata ugyan kivül esik a vármegyei biróság hatáskörén, ezen biróság előtt vezettetnek be p. o. a prohibitio vagy tiltakozás által, mely akár örökjog, akár tulajdonjog érvényesitése végett inditandó perfolyamnak a bevezetése volt. A határvizsgálat és eljárás, mely néha közigazgatási eljárás alakjában is előfordul,*U. o. I. köt. 108. lap. a legtöbb esetben a birtokper meginditásának a kezdőpontja. Többnyire ugyan a hiteles helyek emberei, a vajdai emberrel szokták a határjárást teljesiteni, de már a XIV. században is látjuk olykor a megyei hatóság kiküldöttét, majd a vajda vagy alvajda itélőmesterét a káptalani s konventi emberek nélkül is eljárni, a mi a XV. század végén és a XVI. elején, a midőn állami jogéletünk az egyházi biráskodás és közbenjárás, általában az egyháziak praeponderantiájának {294.} s az egyház atyáskodásának nyügét kezdi magáról lerázni, hovatovább gyakoribbá lesz.

Hogy a fejedelmi korszak előtt az erdélyi vármegyék biráskodásában lett volna valami fokozati különbség, mint később a partialis és generalis sedria között, annak teljességgel nincs semmi nyoma. Nem ismerünk adatot arra, hogy a tisztán birósági sedria és a generalis congregatio, mint birósági és közigazgatási hatóságok különböztek volna egymástól. Kevés olyan peres ügyről maradt fenn okirat, melyet egy egész évi folyamában áttekinthetnénk, de Kegye Miklós dobokavármegyei ispánnak és szolgabiró társának Sólyomkövi Ördög Mihálytól jobbágyain a Bolgár Miklós elkövette hatalmaskodás ügyében Lépes Loránt alvajdához, 1417-ben, felterjesztett irata, mely 12 perbeli iratot átir s mely 1415 márczius hó 24-től 1416 márczius hó 24-ig terjedő időről szól,*Teleki család oklevéltára i. köt. 416–23. lap. a benne felsorolt iratokban ily megkülönböztetésekről nem emlékezik. Azonban 1453-ból Tordavármegyéből*U. o. II. köt 52–54. lap. van egy adatunk, melyből kitünik, hogy a vármegye közönségével együtt alkotott biróság, jobbágyok ellen inditott perben, midőn felperes a földesúr által, a vármegyei egyik szolgabiró jelenlétében, hozott itélettel meg nem volt elégedve, mint felebbviteli biróság szerepel.

A sedes iudiciariáról, mint vármegyei gyülésről, mely így az általa végzett biráskodástól vette nevét, már szólottunk a vármegye szervezeténél. Azonban itten fel kell emliteni még azt, hogy ezen törvényszéknek a hatásköre a közfelfogás szerint a vármegyei közönségre csak át van ruházva és nem eredeti sajátja. A mint a nemesi autonom biráskodás első okmányos nyoma 1232-ből, Zalamegyéből mutatja, hogy a vármegye illető részének közönsége biráskodásra a felhatalmazást a királytól nyerte s ezt maga is fölemliti: hasonló nyilatkozattal találkozunk Erdélyben a XIV. század végén,*U. o. I. köt. 271. lap. mikor a vármegyei törvényszék, királyi törvényszéknek neveztetik. Mikor Belső-Szolnokvármegye Deésen tartott törvényszékét a deésaknaiak Pénteki Ferencz érdekében fegyveres kézzel megtámadták s Pénteki Ferenczet, kit kezesei állitottak törvény elé, onnan erőszakkal kiszabaditották, ez eljárást a vármegye a királyi szék lerontásának s Pénteki elhurczolását a királyi szék elől történtnek mondják.

Kétségtelen, hogy nem akarták itten a tulajdonképeni királyi törvényszéket a vármegyei törvényszékkel összezavarni, hanem igenis kifejezést {295.} adnak azon meggyőződésüknek, illetőleg a kor közfelfogásának, hogy a vármegyei biróság a király birói felség jogából veszi eredetét. Ugyanezt találjuk Verbőczy Hármas könyvében is kifejezve*P. II. T. 69,. §. 3. s talán épen ennek lehet tulajdonitani, hogy a széksértés birsága, akár királyi, akár vármegyei törvényszéken követtetett el a sérelem, egyaránt 100 frt. E tekintetben ugyan Erdélyben annyi eltérés volt, hogy csak a vajdai congregatio vagy szék sérelme volt 100 gira, ellenben a vármegyéké 50.*P. III. T. 3. §. 10. Ez pedig azzal áll összefüggésben, hogy közvetlen összeköttetésben sem a királyi központi kormányzattal, sem a biráskodással, sem az országgyüléssel nem állottak.

A vármegyéknek a biráskodási teendőkön kivül jelentékeny közigazgatási hatásköre is volt, a mely ugyan a mai viszonyokhoz képest csekélynek is tünhetik fel, de a középkorban, a mikor a teendők egyike s másika szinte teljesen a vármegye kezében volt és nemcsak az ő közbejöttével is, láttatott el, p. o. a hadügy, az azon kori fejletlen állami élet mellett elég terhet rótt a vármegyékre.

A vármegye közigazgatási teendőit első sorban a királyi és vajdai ily nemü parancsok s rendeletek végrehajtásában állott. Hogy ezek mely tárgyakat öleltek fel, azt itt részleteznünk nem lehet, de nem is szükséges, mivel legnagyobb részt azonos természetüek voltak a vármegyének saját hatáskörébe utalt, autonom úton végzendő feladatokkal, azaz többnyire a hadügy és pénzügy körében forogtak és a mennyiben egyéb tárgyra is kiterjedtek volna, feltalálhatók a vármegyei rendes hatáskörben.

A királyi rendeleteket illetőleg azt kell megjegyeznünk, hogy azok többnyire csak a birtokjogokkal és peres viszonyokkal kapcsolatban intéztettek közvetlenül az egyes erdélyi vármegyékhez. A mennyiben nem specialis helyi érdekü tartalommal birtak, hanem mind a hét vármegyét érdekelték, a vajdához intéztetvén, a 7 vármegye generalis congregatiojában beszéltettek meg. Itt történt a végrehajtás iránti megállapodás, melynek értelmében aztán az egyes vármegyék odahaza eljártak.

A vármegyei közigazgatás rendes teendői vagyis hatásköre ezen korszakban a pénz- és hadügyre és némi rendészetre terjedtek ki.

{296.} A pénzügyi igazgatás terén a vármegyéket eleinte a pénzváltásnál való segédkezés kötelezte, melyhez a rendkivüli segedelmek kivetése és behajtása járult. Már az 1291: XIV. t.-cz. meghagyja, hogy ha a király új pénzt bocsát ki, a vármegyei ispán és a négy megyei ember (szolgabirák) segédkezzenek a pénz beváltásánál és forgalomba hozásánál.*Sylloge. 20. lap. Midőn az évi rendes pénzváltást a kamara haszna neve alatt meghonosodott portalis adó váltotta fel, a pénzváltásra csak ritkábban került a sor s igy ritkábban a vármegyének itteni segédkezésére is. Nem ismerünk erdélyi vajdához, vagy vármegyéhez ily tárgyban intézett királyi parancsot, de fenmaradt 1324-ből Róbert Károlynak a gyula-fehérvári káptalanhoz intézett rendelete,*Zimmermann i. m. I. köt. 370. lap. melyben midőn arról értesiti, hogy a pénzverést Hey ispánnak adta bérbe, most már az ország nemesei által jobbágytelkenként megigért fél fertó fejében állandó és jó pénzt fog kibocsátani: egyuttal meghagyja a káptalannak, hogy a pénzváltást és a fél fertók beszedésének senki se állja útját. Azonban ezen rendeletből még nem látjuk a vármegyének a pénzügyek terén való szereplését, hanem igenis, abból a szerződésből, melyet Róbert Károly 1342-ből Hyppolit mester, körmöczi kamara-ispánnal kötött, mely a Corpus Jurisban, mint Róbert Károly decretuma szerepel.

A kamara haszna régi elnevezés alatt szereplő új kapuadó jobbágytelkenként 18 denárt tett ki, melyet minden megyében, minden kaputól, melyen egy szénával és élettel megterhelt szekér ki- és bejárhat, akár külön kapu, akár udvartelki kapu legyen s rajta 3, vagy 4, vagy több ember, vagy csak egy lakjon is és nem annyira szűkölködő és szegény, hogy ne fizethessen, fizetni tartoznak.

Miután így a kapuadó alól némi kivétel állapittatott meg, a melyhez még hozzájárult, hogy a király, királyné, az egyházi és bárki más szegődött szolgái, valamint a földesuraknak katonáskodó szolgái is mentesittettek: szükséges volt a helyi viszonyokkal ismerős megyei hatóságnak jelenléte a felbecslésnél és kivétel megállapitásánál. Maga a pénzváltás is, mely a polgárságra sokszor nagy kellemetlenségekkel járt s épen ezért gyülöletes is volt és nem egy izben erőszakoskodásokra adott alkalmat, hasonló képen igényelte a megyei hatóság jelenlétét. Ide járult végre a kamara haszna lefizetésének megtagadása, a mely helyi végrehajtást vont maga után.

Épen ezen okok miatt Károly hivatolt decretuma 3. §-ában meghagyja, hogy a pénzváltásnál és a kamara haszna beszedésénél a kamaraispán {297.} tisztje mellett az érsek és tárnokmester emberén kivül, mindenkor jelen legyen a vármegyei ispán és egy szolgabiró, kik nélkül kamaraispán nincs jogositva a pénzváltásban és beszedésben eljárni. Ők jelölték ki a pénzváltás helyét, egyes városokat a vármegyékben, ők tették azt közhirré, jelen voltak és tanuskodtak a pénzváltásnál az új pénz el, vagy el nem fogadása felől. A kamaraispán vásárjog czímen 3 márkát tartozott adni a vármegyei ispánnak.

A kamara hasznának kivetésénél és beszedésénél nekik is jelen kell lenniök s ők is tagjai annak a bizottságnak, mely a fizetési kötelezettségét, esetleg ennek mértékét megállapitja. A nemfizetés 3 márka birságot von maga után, melyet ők hajtanak be, de viszont ugyanezen büntetés alá esnek, ha a kamara igazát eltitkolják és az embereket a fizetéstől visszatartják, vagy bármiben is a király rendelése ellen járnak el.

A kamara haszna neve alatt Magyarországon meghonosodott első rendes egyenes adó nem adott dolgot Erdélyben a vármegyei hatóságoknak, mivel 1324. és 1366-ban Róbert Károly és Nagy Lajos király által*Zimmermann i. m. II. köt. 256–9. lap. Gazdaságtört. Szemle 1898. 602. lap. az alól, valamint az élelmi szerek szolgáltatása és a kényszer hadbaszállás alól az erdélyi nemesség felmentetett, azon kötelesség mellett, hogy mint hű honfiak a királynak a lázadók ellen segitségére legyenek. Igy tehát Erdély a rendes adó alól mentessé lett.

Azonban a közterhek viselése még ezzel sem szünt meg s így nem a vármegyei hatóságok pénzügyi szerepe sem. Megmaradt továbbra is az oláhok által fizetett ötvened, quinquagesima, mely az 1444. évi III. t.-czikkében,*Sylloge 77. lap. mint erdélyi rendes adózás emlittetik egy sorban az anyaországi lucrum cameraeval s a szlavóniai mardurinával, vagy nyestadóval. Sőt az 1476. évi II. t.-cz. 3. §-a*U. o. 190. lap. az erdélyi oláhok adóját, mely a lucrum camerae helyett van, tizednek nevezi és legalább ez alkalommal így is állapitotta meg.

Az erdélyi oláhok quinquagesimája mellett, mint közteher tekintendő a rendkivüli segedelem, mely a XV. század második felében, szinte állandó lesz, s a melyet hasonló képen portánként, esetről-esetre, ideiglenesen szokott ugyan megállapittatni az országgyülés, de a mely idővel, főleg a török veszély miatt, szinte állandó jellegüvé nőtte ki magát.

Ezen rendkivüli subsidium, vagy segély az országgyülés által megszavaztatván, még nem lett Erdélyre nézve kötelező, hanem itten a {298.} nemesség külön, az ő tartományi gyülésükön, vagyis a vajdai generalis congregatiokon ajánlotta meg a saját jobbágykapu után a segedelmet.*Lásd 1521: XLI.; 1522: XXVII.; 1523: XXVI. t.-czikk. Ily megajánlás emléke s részletei nem maradtak reánk, de még a XVI. század közepén is, mint régi erdélyi szokást emlegetik I. Ferdinánd biztosai, Bornemisza Pál és Verner György.*Engel i. m. III. köt. 10. lap.

Az így megajánlott adó mennyisége a körülményekhez képest váltakozott, de elég tekintélyes összeget tett ki a 99 denáros megajánlás mellett is, mert p. o. 1494-ben Belső-Szolnok adója 2806, Dobokáé pedig 3102 ½ frt, habár a privilegiális helyek, p. o. a Deés, Akna és Szék nincsenek beleszámitva. Az 1495. évben Belső-Szolnok subsidiuma 2756 frt, Dobokáé pedig 3100 frt. Ezen kivül Deés és Akna 550 frttal, Szék városa Kolozsvárral 230 frttal, Csicsóvára, Küküllővárral együtt, melyek ekkor István moldvai vajdáé voltak, 1515 frttal voltak megróva.*U. o. I. 38, 149.

A Mátyás király által 1467-ben végrehajtott pénzügyi operatió, mely a „tributum fisci” behozatalával kapcsolatban, minden adómentességi kiváltságot megszüntetett, mely Erdélyben a Szentgyörgyi és Veress Benedek-féle lázadásnak egyik főoka volt, Erdélyt is bevonta a rendes adózás kötelékébe s egészen Mátyás haláláig, illetve míg II. Ulászló 1492. évi XXVI. törv. czikkelye a tributum fiscit el nem törölte, ott is fizették a rendes kapuadót.

Mindezekből világos, hogy az adónak az országos törvényekben előirt módon való kivetése és beszedése, esetleg behajtása dolgot adott Erdélyben is a vármegyei hatóságoknak. E szerint az adókivetés, vagy dicálás a rovók, dicatorok által végeztetett, kik a melléjök adott szolgabiróval együtt, a portákat összeírták, s az összeírás bevégeztével, a kiróvást a vármegye közgyülésén bemutatták. Ez alkalommal az összeírás helyesbitésére, illetőleg mai nyelven szólva, az adó elleni felszólamlásra mód nyilott a nemességnek, a mikor a kifogás helyessége és valódisága felett a vármegye közönsége döntött.*1470: évi I. törv.-czikk. Sylloge 240. lap. A megállapitott kivetési, illetőleg portális névsor alapján történtek a befizetések a rovónak kezébe a földesurak, illetőleg tisztjeik s falusbiráik által, kik a teljesített befizetésről a rovótól nyugtát kaptak.*A nyugtáért a rovónak 2 denár járt. 1478: IV. t.-czikk 2. §. A befizetési határidő a névsor megállapitásától kezdve rövidre, rendszerint 15 napra volt szabva,*1467: 9. §. 57. Sylloge 193. lap. s ha a kötelezettségnek eddig elég nem tétetett, végrehajtás következett. Az adókivetés és befizetésnél való segédkezésért a vármegyei ispánt 6 frt, a szolgabirót 3frt illette meg, illetőleg ezek bárhányan voltak is {299.} egy vármegyében, együtt kapták a 3 frtot.*1518. évi tolnai 15 articulus. Azonban 1494-ben több volt az illetékük, mivel egy alispán 8 frtot, egy-egy megye tisztviselői 12–28 frtot kaptak. Engel i. m. I. köt. Bevezetés. A rovónak jóval több járt, mert p. o. 1494. évi számadásokban a vármegyei hatóság részére kifizetett napi díj Erdélyben 168 frt, 1495-ben 148, ellenben a dicatorok ugyanekkor 300 frt, illetőleg 331 frtot nyertek a befolyt összegből.*Engel i. m. I. köt. 39, 148. lap.

A dicatorok fizetését az 1521: XXVIII. t.-cz. 3. §-a nagyobb megyékbe 50, középben 30, kisebben 25 frtban szabja meg.*1478: V. t.-cz. Sylloge 303. lap. 1468: 14. §. 4. Sylloge 201. lap.

A falusbirák az előző kiróvás jegyzékét, az u. n. rovásnyelet tartoztak legalább 3 évről megőrizni és egy, e czélra elrendelt vármegyei gyülésre elhozni, hol jegyzékbe veszik a király és vármegye számára*1478: 5. §. 1.

Az idejében be nem fizetett adó vagy segedelemnek behajtása az ispán és szolgabirák kötelessége volt, kik ezen kötelesség teljesitésére hol kisebb, hol nagyobb büntetés terhe alatt köteleztettek. Rendes körülmények között ugyanannyi birság, t. i. 3 márka sujtotta őket, mint azt, ki ellen a végrehajtást kellett volna vezetni,*1342: XXVI. T.-cz; 1467: IX. t.-cz. 7. §. Sylloge 193. lap. de a midőn a törökvész növekedése az adó sürgős és pontos beszolgáltatását életkérdéssé tette, hivatalvesztés és pénzbirság is volt a hanyag vármegyei tisztekre kiróva.*1523. évi VII. t.-cz. Sylloge 328. lap.

A quinquagesimát illetőleg eleinte azt látjuk, hogy ezt a földesurak szedték be oláh jobbágyaiktól.*V. ö. Engel i. m. III. köt. 9–10. lap. Azonban később ennek sincsen nyoma; legalább a XV. és XVI. század zivataros éveiben nincs különbség téve az adók között. 1495-ben az oláh papok adóját is a rendes dicatori jegyzékben látjuk elszámolva.*Engel i. m. I. köt. 149. lap.

Ha az erdélyi nemesség fel volt is mentve a kamara haszna fizetése alól, azért voltak oly terhei, minők az anyaországi vármegyékben elő nem fordulhattak, p. o. a vajdai adó. Ennek időnkénti nagyságát nem ismerjük, valamint azt sem, hogy állandó volt-e. A XIV. század előtt a vajdák rendes jövedelmei közé tartozott, de Róbert Károly 1324-ben, a fellázadt szászok ellen, a királynak tett kitünő szolgálatok fejében, felmenti a nemességet azon tehertől, hogy a vajdának és tisztjeinek szállással és élelemmel tartozzanak.*Szilágyi S. Erdélyorsz. Tört. I. köt. 92. lap. Gazdaságtört. Szemle 1898. évf. 602. lap. Különben a vajdáknak adandó szállást már III. András király is megszüntette volt,*Zimmermann i. m. I. köt. 176. lap. sőt valószinű, hogy ezen teher alól már korábbi uralkodók is mentesitették a nemességet és csak hatalmukkal éltek vissza a vajdák, ha továbbra is megkövetelték {300.} azt. Azonban mégis vannak adataink, hogy a vajdáknak tovább is járt némi illetményük. A vajdai congregatión összegyült nemesség telkek szerint szokta volt megszavazni és a vármegyei tisztek szedték be s szolgáltatták át vagy közvetlenül a vajdának, illetőleg alvajdának vagy tisztjeiknek. Legalább Péter alvajdának egy rendelete, melyben marosszentimrei tisztjének, Kádasi Lászlónak, ezen vajdai adónak a dobokai és kolozsvármegyei szolgabirákkal együttesen való felhajtását meghagyja, erre mutat.*Teleki család oklevéltára. I. köt. 92. lap. 1350 körül.

Hogy külön vármegyei adó a XIV. században szerepelt-e már, azt nem tudjuk bizonyosan megmondani. Azaz, hogy rendkivülileg fordult ilyen elő, arra meglehetős biztossággal következtethetünk, némely a XV. század elejéről való adatokból; hanem hogy rendes adó lett volna ekkor, annak semmi nyoma. De a XV. század vége felé az 1486: LXIV. t.-cz. már elrendeli, hogy minden vármegyei köz- és főnemes a vármegye számára a közszükségletek fedezésére adózni tartozik. Ily közszükségletül még itten csak az országgyülésre küldendő követek költségei, valamint az egész vármegye ügyében járó küldöttségek kiadásai emlittetnek, a mire vonatkozólag szólnak a már fentebb emlitett és Zsigmond királyig visszamenő adatok is. Az országgyülési követség költségeinek fedezése alól a regalissal meghivottak ki voltak téve, de egyéb közköltségekhez minden megyei birtokos hozzájárulni tartozott.

Itten tehát már nyoma van annak, hogy a vármegyei adó egyenesen a vármegyei nemességet terheli, a mint terhelte akkor is, mikor már a vármegye pénztárából a tiszteknek rendes fizetést állapitott meg. Mátyásnak emlitett törvényéből sem olvasható ki biztosra, hogy az adó rendes lett volna, de hozzá kellett annak hamarosan válni, mivel a XVI. század derekán már egyes vármegyei tisztek rendes fizetéséről van szó.

Erdélyből a vármegyei adóra két adatunk van és pedig az adó mind a két esetben az országgyülési követség költségeinek a fedezésére való, tehát ideiglenes természetü. Sőt ha szabad volna két adat különbségéről elvre következtetni, még azt is állithatnánk, hogy ezen adózás fejlődését is láthatjuk belőlük.

Az egyik szerint Apanagyfalvi Apa László 1437-ben nyugtatványt ad*U. o. I. köt. 544. lap. arról, hogy Somkereki Miklós az erdélyi követek számára, az országnak megigért 50 frtot megfizette. A melyből arra lehetne következtetni, hogy eleinte az országos követek költségei közadakozás formájában fedeztettek. A másik adat arról szól, hogy Boriszláv erdélyi alvajda {301.} Somkereki Erdélyi Miklósnak 1455 márczius 11-én az erdélyi követek fizetésére kölcsön adott 200 frtból a Belső-Szolnokvármegyére eső 28 forintnak megfizetéséről menedéket ad.*Teleki család oklevéltára. II. köt. 55. lap. Ezen második nyugta már úgy tünteti fel a követek szükségleteinek fedezését, hogy az a vármegyék között repartiáltatván, otthon valami úton fedeztetett és a megye nevében fizettetett. Mindkét adat igen érdekes a vármegyei házi adónak a történetében is, de azonfelül az erdélyi részek országgyülési képviseltetésére is jellemző világot vet.

A vármegye pénzügyi igazgatási hatáskörével kapcsolatban kell megemlékeznünk a tized-ügyről is, a mely ugyan egyházi szolgáltatás és az egész korszakon át egyházi ügy is, következésképen a követelés jogosultságának és a fizetés kötelezettségének a megállapitása nem tartozott polgári hatóságok elé: mindazonáltal beszolgáltatásánál, esetleg behajtásánál, sőt kibérlése esetében az igényjogosultság megállapitásánál is, jelentékeny szerepe volt a vármegyének.

Az egyházi tized kérdésében eleitől fogva volt a vármegyének némi szerepe, a mit az aranybulla 5-ik czikkelye is bizonyit, mely a nemességet a tized-ügyben a királyi vármegye, illetőleg a vármegyei ispán hatáskörébe utalja. Míg egyfelől alkalmas kapcsolódó pontot képezett ez ügy a vármegyei közönség összeolvadására, másfelől némi contactust is létesitett a saját belügyeire nézve hermetice elzárt egyház és polgári hatóságok között. Csakhogy ez az érintkezés sokkal több kellemetlenséget szült, mint jót teremtett. Az egyházi tized szolgáltatásának módja felett keserü harczot vívtak az egyháziak és világiak mindenütt; így Erdélyben is. Az egyháznak tized-ügyekben való biráskodása is sok és gyakran épen indokolatlan panaszra adott okot.

A reformatió kora Erdélyben a tizedet fiscalis jövedelemmé tette nagyobb részben s így polgári biróság elé is került az. Azonban az anyaországban az egyháznak a tized-ügyek felett való biráskodását s az ezzel járó számtalan zaklatást csak az 1608. K. u. V. törvényczikk szüntette meg.

Minthogy a tizedet eleinte a nemesség is fizetni tartozott s e fizetési kötelezettség egészen Albert koráig fennállott (1439: XXVIII. t.-cz.) a nemesség és papság között olykor heves összeütközések voltak ezen kérdésben. A XIV. század folyamán az erdélyi nemesség erős harczokat vívott a tized kérdésében, a mikor elsőben is a híres András püspök és a nemesség között Lajos királynak kellett igazat tennie. Ez alkalommal {302.} a tizedre nézve az rendeltetett, hogy minden kepétől egy font denár fizetendő, mit ha a püspök el nem fogadna, akkor fizessenek természetben, kint hagyván a kepét a mezőn.*Zimmermann i. m. II. 23. lap. Az 1351. évi VI. t.-cz. I. §-ában azt határozta a budai gyülés, hogy a tized természetben fizetendő, de Lajos szept. 22-én az erdélyi lakossághoz intézett rendeletével*U. o. 89–90. lap. ezt megváltoztatja s elrendeli, hogy – tekintettel az új pénzre, – a hol eddig 12 vagy 10 bécsi garas fizettetett, most nem több mint 8 fizetendő kepénként és a hol 8-nál kevesebbet szoktak volt fizetni, ezután is maradjon meg a régi szokás.

András püspök erőszakoskodásai okozták, hogy a nemesség lehetőleg visszafizette a püspöktől nyert kellemetlen kölcsönöket. A vajdák jártak ebben jó példával elől, kik a királyi uradalmakból visszatartották a tizedet, a minek következtében a nemesség is csak a maga jó tetszése szerint állapitotta meg és fizette a dézmát.*U. o. 149. lap. Természetes, hogy ily körülmények között a vármegyének a tizedbeszedés és felhajtás körüli kötelezettsége is inkább az elméletben állott fenn, mint gyakorlatban.

Amint azonban András után az erélyes Domokos lett 1357-ben püspökké, hamarosan megváltozott a viszony. Már 1358-ban megegyezett Domokos az erdélyi nemességgel, hogy még az idén ugyan fizesse kiki úgy a tizedet, mint eddig tette és adta, tetszése szerint, azonban jövőre a tized teljesen (cum omni plenitudine iuris) fizettessék, mint az Isten is rendeli. Aki nem fizetne, azt a többiek nem segitendik, sőt a dézma jogtalanul eltartóinak fogják tartani. A kaszás élet tizedét 10 denárban válták meg kepék szerint.*U. o.

Domokos a nemességgel rendben jövén, Laczkfi András vajdát is kényszeritette a király rendeletével, hogy a püspöknek és káptalannak adja meg a Csicsó, Bálványos, Léta és Küküllővár (1359), Ujvár, Déva és bármely más birtokai (kir. uradalmak) után járó tizedet.*U. o. 164. 6. lap. Akkor még a buni tized ugyan függőben maradt, de ezt is sikerült Domokosnak, vagy utódainak visszaszerezni, mert Lajosnak 1360-beli rendelete Küküllei János esperest ennek élvezetében védelmezi.*U. o. 528. lap.

Amint a dézmaügy Erdélyben is rendbe jön, köteles volt a vármegye is eljárni a reá ruházott hatáskörben. Ennek értelmében a püspök dézmálójával mindenkor jelen volt az ispán egy embere, a kinek jelenlétében történt a dézmálás, mint már az 1291: XXVI. t.-cz. 4. §-a {303.} is rendelte volt. Kötelessége volt az egyház és a dézmakötelezett érdekeit egyaránt védeni. Igy p. o. Zsigmond 1435. évi (IV.) decretuma 6. czikkelye szerint, ha a dézmás az előirt szabályok ellen vétne, akkor a vármegyei ispán és szolgabirák annak a vármegyének a nemeseivel, melyben az előfordul, meg ne engedjék s abba bele ne egyezzenek. Az András püspök és az erdélyi nemesség között 1335-ben létrejött egyezség szerint a dézmálás rendes ideje Márton napja volt, azonban az eddig nem fizetők február 2-ig időhaladékot nyertek, csakhogy a nem fizetők ezentúl első izben egy, azután 2, majd 3 denár büntetéspénzt tartoztak fizetni, mit az ispánok voltak kötelesek megvenni. A birság 2/3-a az ispáné, 1/3-a a dézmálóé maradt. Ugyanezen alkalommal kimondatott, hogy a nem fizetés miatt excomunicatiónak helye nincs.*Zimmermann i. m. I. köt. 469–70. lap.

A dézmálásnak ezen módja még eléggé tűrhető volt, mivel a nem fizető csak vagyonában bünhődött. Azonban az 1411. évi VI. t.-cz. már megtiltotta, hogy a dézma felhajtásnál a közigazgatási hatóságok assistentiája igénybe vétessék. A dézmálók a meg nem fizetett dézmát a vármegyei ispán vagy alispán hatalmával vagy segélyével be nem szedhetik, ki nem csikarhatják, hanem ha egyházi fenyiték útján, – de ezt kánon szerinti megntés előzze meg.

Zsigmond ezen intézkedése, mely valószinüleg az akkori egyházellenes általános hangulatban leli magyarázatát, t. i. hogy megtagadja az egyháztól az állam segédkezését, a lehető legrosszabb következményekkel járt, mivel a dézma fizetőket a hivatása magaslatán állónak épen nem mondható papság önkényének szolgáltatta ki, a mely pedig oly eszközzel rendelkezett, a melynek sujtását mindenki jobban megérezte, mint a brachialis executióét s a mely ezen eszköznek a használásában teljességgel nem a kánonok, hanem saját érdeke szerint járt el. Ide járult még az is, hogy a nemeség az 1439: XXVIII. t.-cz. által a dézmafizetés alól feloldoztatott.

Nincs indok, mely Albert ezen nagylelküségét kellőleg kimagyarázná, ha csak azt nem gondoljuk, – a mi legvalószinübb, minthogy már egy századdal előbb is meg volt reá a törekvés, – hogy a nemesség teher alól való szabadulási vágyának és tized fizetési kötelezettsége elmulasztásának, önkényes beszüntetésének sanctionálása foglaltatik ezen decretumban. Csak így lesz előttünk érthető Lépes György püspöknek kemény fellépése, mikor a nemeség megtagadott, s beszüntetett dézma {304.} fizetése által jövedelmében előállott hiányokat a dézma-váltságnak a jobbágyokon nagyobb értékü új pénzben való behajtásával akarta pótolni. A behajtás kényszereszköze a mindenétől kifosztott pór népségnek egyetlen vigasztalását, a vallás áldását is eltartóztató excomunicatio, a lázadásba kergette a jogtalanul sujtott jobbágyságot.

Az excomunicatio ezután sem töröltetett el, hanem gondoskodtak a dézmálás és excomuniatio visszaélésének a megszüntetéséről. Igy rendeli Mátyás 1471: III., 1481: X. t.-czikkelye, hogy a nemesség vármegyénként válaszszon egy-két nemest vagy papot, a ki az 1478: XVI. t.-cz. értelmében eskü alatt volt köteles a dézmálót ellenőrizni. Az 1486: XL. t.-cz. 3. §-a szerint már a király rendel ki a tized-szedő mellé minden megyéből embert, tehát az erdélyi részekben ezt a vajda tette. Az excomunicatiót szintén Mátyás kezdette szabályozni, midőn az 1481: IX. t.-czikkben eltiltja, hogy a február 2-ig kimondassék s elrendeli, hogy október 6-ig a nem fizetők megintessenek s a fizetésre december 24. és február 2-ig két határidőt kapjanak. Az 1481. évi XI. t.-czikkből láthatólag a dézma behajtását, mely az ispánok kötelessége, fentartja s csak ennek sikertelensége esetére engedi meg az excomunicatiót. Sőt ez ellen is védelmébe veszi a törvény a polgárokat, a mennyiben a jogtalanul excomunicáltak az 1504: XXIII. t.-cz. értelmében panaszaikkal a királyhoz járulhatnak.

Azonban, hogy mindezen intézkedéseknek sem lett meg a kellő foganatja, azt világosan mutatja az 1608. Kr. u. V. t.-cz, mely a tized feletti biráskodást az egyházak kezéből elvette s az 1715: XXVIII. t.-cz. 1. §-a, mely a tized behajtását végleg a vármegyére bizta.

Tized-ügyekben csak annyiban biráskodott a vármegye, a mennyiben a megróttak a rovás ellen kifogást tettek. De ismerünk oly tized pert is, midőn a bérlő jóhiszemüsége, haszonélvezeti jogosultsága kétségbe vonattatván, ezeket a vármegyei törvényszék igazolja be, p. o. 1351-ben Nádasi Istvánnak tizedhez való jogosúltságát a kolozsvármegyei törvényszék elismeri és a Gombási által neki okozott kár megtéritését megitéli.*Teleki család oklevéltára. I. köt. 94–95. lap.

A XIV. századtól fogva Erdély nem annyira gazdasági, mint hadügyi tekintetben birt fontossággal a magyar állam belpolitikájában.

Már korábban is a szászok és székelyek a határok védelmére telepittettek le. A mikor az Anjouknak a Balkán-félsziget, közelebbről Moldva és Oláhország felé irányuló politikája szükségessé tette, hogy {305.} a közelben mindig kész hadsereggel birjanak, szivesen adtak, engedtek az erdélyi nemességnek is gazdasági előnyöket, csakhogy őket hadászatilag maguknak biztositsák. Nagy Lajos 1366. évi oklevele, mely az erdélyi nemességet a lucrum camerae fizetése alól felmenti s megemliti hűségüket, viszontszolgálat fejében azt köti ki, hogy ők a királyt a lázadók ellen segitsék. A lázadók alatt a moldvai és oláh vajdákat, nem pedig a hazában netalán kitört valamely lázadás részeseit kell értenünk.

A XV. századtól fogva az ország erdélyi részei a török hatalom becsapásaival szemben épen úgy határozott végvidékek lesznek, mint akár a szörényi, macsói stb. bánságok. Ily helyzetben nemcsak a székelyek és szászok lettek született határőrök, hanem azok voltak a vármegyékben lakó magyarok is, a kiknek kebelében a vármegyei hadügy is nagyobb fontosságot nyert és némileg eltérő alakot vett attól, mint a minő volt az anyaországi vármegyékben. Ennek legjellemzőbb formája a hadfelülésre való állandó készség, a hadi permanentia. Nem ment ugyan a vármegyei hadügy odáig a vármegye és magyarság beléletének átalakitásánál, hogy az egész beligazgatás katonai alapokon épüljön fel, mint a székelyeknél, de a békeidőbeli lustrák és mustrálások, melyek a Meszesen túli vármegyékben nem találhatók, mégis eléggé jelzik az ellenség közelléte által teremtett helyzetet.

A várszerkezet korában az ispán a várnépet vezette a hadba. Amint a régi várszerkezettel a honvédelem régi rendszere is megbomlott, új alakuláson ment át úgy a hadügy, mint általában a vármegye is. De az átalakulásban mégis megmaradt a vármegyei ispán vezető szerepe. Köré most már nem a várnép és várjobbágyság, hanem a vármegyei nemesség gyülekezik s az Anjouk korában a vármegye zászlója alá gyült nemesség s ezek emberei, vagyis a vármegye bandériuma beilleszkedik a banderiális hadszervezetbe. Ezen hadszervezet első ismert országos szabályozása Zsigmond V. decretumában foglaltatik, mely azonban nem tekinthető úgy, mintha megelőzőleg már megfelelő szabályozás nem lett volna s így valójában az első rendezést tartalmazná.

Zsigmond V. decretumából kitünik, hogy a vármegyei bandérium az ispán vezetése alatt áll; az általa kitüzött helyre és időben gyülekezik s bele tartoznak a vármegyei nemesek s a vármegye területén levő nemesi birtokok után kiállitott jobbágyok. Ezen jobbágykatonaság kiállitása, mely jelen decretum második czikkelye szerint minden 33 jobbágy után felfegyverzett egy-egy jobbágyból áll, a vármegyének kötelességévé tette a jobbágyok összeirását, s így az adózás alá való {306.} összeírással együtt, némi népesedési mozgalom nyilvántartását is tisztévé tette a vármegyei autonom hatóságoknak.

Az 1435. évi első decretum 6. czikkelye elrendeli, hogy a közönséges hadjárat idején a vármegye területén, bárkinek a birtokán levő jobbágyok összeszámittassanak, összeírassanak, lajstromba vétessenek. Ezen lajstromozás elkészitése a szolgabirák kötelessége, a kik mellé a vármegyei nemesség közönsége, a közgyülésben egy-egy középrendü és nem a hatalmasabbakból való nemest választ a segédkezésre.*Lásd még az 1454. évi IV. törvényczikket is.

Az 1454. évi IV. t.-cz. a hadügyre vonatkozólag meghagyja, hogy az összeírás a kamarai nyereség kivetésének módja szerint történjék s a VII-ik törvényczik*Hasonlóképen rendelkezik az 1459: XXIV. t.-cz, az 1463: XVI. t.-cz. is. Sylloge 169, 184. lap. egyúttal azt is elrendeli szemben az 1435. (I.) VI. t.-czikkel, hogy a több megyében birtokos urak jobbágyai, urokkal együtt mehetnek a harczba. Ezen rendelkezés, mely a nyilvántartást a megyére nézve nehézzé tette, annyiban figyelemre méltó, hogy Erdélyben állandó szokásnak maradt és a fejedelmi korszakban is újból statuáltatik, míg ellenben az anyaországban a megyeiség győzedelmeskedik a földesuraság felett, és az 1595. évi XVIII. t.-cz. megváltoztatja e régi eljárást.

Azonban épen a hadügy, Erdély sajátságos feladatánál és helyzeténél fogva, igen alkalmas arra, hogy az erdélyi vármegyék statutarius joga ezen a téren kiváltképen megnyilatkozzék. Már 1427-ből van egy hadi rendszabály Erdélyben, melyet Zsigmond a Földvár melletti táborban adott ki,*Árpádia III. köt. 34–37. lap. a mely a hadak ellátásának és az általuk okozott kártételek megtéritésének kérdésével foglalkozik, épen úgy, mint 1435. (I.) IX. t.-cz., csakhogy ennél részletesebb. Erre később vissza fogunk térni; azonban itt mindjárt a legfontosabbat, az 1463-iki hadi constitutiót kell felemlitenünk. Az 1463. évi tolnai országgyülés 20 első czikkelye*Sylloge 178–86. lap. hosszasabban foglalkozott a hadügygyel a török elleni általános hadfelkelés alkalmából. A nemesség, főrendek, egyházak hadbaszállási módja, a vármegyei bandériumok vezetése, a fegyverkezés minősége ott már részletesen megállapittatott.

Bár ezen országgyülésen az erdélyi nemesség követei is részt vettek,*Nos Praelati Barones et Nobiles Regni Hungariae, Dalmatiae, Croatiae et Partium Transylvaniarum, in praesenti congregatione nostra etc. mégis hazatérve, önmaguk számára egy részletesebb szabályzatot készitettek,*Árpádia III. évf. 42–47. lap. a mely, mint szövegéből kitetszik, nem egy esetre szóló, hanem általános hadügyi szabályzat. Bár tartalmában, főleg a vármegyékről, {307.} illetőleg a nemességről van szó és csak némi részben szól a székelyekről is, ellenben a szászokról hallgat: úgy tekinthető, mint a mely a három nemzet congregatióján jött létre.

Rendelkezéseiből itten a vármegyékre vonatkozólag a következőket emeljük ki: Generális hadfelkelés esetében minden nemes és jobbágy fejenként tartozik felülni, de a vármegyei nemesi hadnak 1/4 része, Hunyadban 1/3 része, a jobbágy hadnak pedig 1/5-e otthon hagyandó a vármegye védelmére. Minthogy a nemesség és jobbágyság egyaránt felfegyverezendő, minden vármegyében az ispán, öt melléje választott becsületes nemessel, köteles évenként lajstromot késziteni a vármegyei birtokos és egy telkes nemesekről s a jobbágyokról és a szerint tartozik a sereget rendbe szedni s megyei hadáról a három nemzet gyülése előtt számot adni. Az évenként újból készitendő, illetőleg kiegészitendő lajstrom elkészülte után, az összes hadkötelezettek hadiszemlére hivandók össze, a mikor a vármegyeispán és a választott nemesek számba veszik az összegyültek hadi felszerelését, lovait, ijját, puzdráját, dárdáját, paizsát és többi hadi eszközét, hogy ha a vajda általános hadfelügyelést rendelne el, azonnal felkészülve jelenhessenek meg a vármegyei hadak az egyik ispán vezetése és zászlója alatt a vajda, mint fővezér előtt, a ki maga, vagy alvajdája vezeti a sereget. Az otthon védelme végett az állami és magán úri várak várnagyai s udvarispánjai azon magyar birtoktalan nemesekkel és jobbágyokkal, kiket az ispánok és a nemesség rendelnek, otthon maradjanak, de ezeknek is, valamint a hátra hagyott mezei hadaknak névjegyzéke és a hadbamenteké is összeállittassék. Az otthon maradtak élén vagy a vajdának, vagy az alvajdának kell állani, kik közül az egyik minden esetre otthon kell hogy maradjon.

Hogy ezen, valamint az előbbi hadügyi szabályzat, melynek elfogadását, illetőleg fentartását ez alkalommal is hangsúlyozza a három nemzet, – t. i. a Zsigmond-féle 1435-ből, – mily mértékben folyt be a vármegyei közviszonyok alakitására, azt bajos megmondani. Kétségtelen ugyanis, hogy mindkét szabályzat a vármegyei ispánnak tekintélyét növeli, mivel a hadi fegyelem, melynek gyakorlására hadban és békében, t. i. a lustra alkalmával, a vármegyei ispánnak alkalmat adott, már magában is alkalmas volt arra, hogy a polgári közéletben is nagyobb függést létesitsen a vármegye ispánja és közönsége között, másfelől a hadvezetői hivatal tekintélye is mindenesetre visszahatott a polgári ügyekben való hivataloskodás nymbusának emelésére.

Azonban itten nem lehet azt sem felednünk, hogy a vármegyei {308.} ispánnak eleitől fogva egyik tiszte épen a vármegyei hadak vezetése volt, tehát lényegileg új dolog nem creáltatott, még ha a hadkötelezettség módozatai változtak is. Azért mégis hajlandók vagyunk annyi hatást feltételezni, hogy ezen hadügyi intézkedések a vármegyei közönséget közelebb hozták egymáshoz, minthogy a lustrán való megjelenés nagyobb és föltétlenül elmulaszthatlanabb kötelesség volt, mint a vármegyei gyülésen való megjelenés kötelezettsége, – hogy ezen lustrák a törökvész állandósulása óta szinte állandókká levén, tehát a vármegyei életben is nagyobb fegyelem, pontosság, a hivatalosok nagyobb tekintélye s a közönség nagyobb összetartozósági érzete járt a nyomában. Innen keltezhetjük azt a körülményt is, a minek istápolásához ugyan később más egyéb okok is járultak, hogy az erdélyi vármegyékben magának a vármegyei hatóságnak a vármegyei közönséggel szemben nagyobb – és viszont megforditva kisebb – önállósága volt egész a legújabb időkig. Viszont az is igaz, hogy ez nem annyira szembetünő a vármegyékben, mint a vármegyék összeségénél a tartományi kormányzással, ennek fejével a vajdával szemben, ki a tartományi had fővezére.

A XV. század vége felé a vajdák csaknem azon nagyhatalmu szerepet játszák, mint a XIV. elején. László vajda és Szapolyai János között már vontak történetíróink párhuzamot, a miben a vajdának egyéni, vagyoni helyzete által s talán az országos anarchia teremtette kedvező helyzetben kifejtett nagy hatalma volt a bázis. Csakhogy ide közbe be lehetne illeszteni a katonai szervezetnek – főleg Erdélyben – újjá alkotását, Erdélynek, mint véghelynek, folyton emelkedő fontosságát, a szakadatlan háboruk, török becsapások által létesitett állandó hadi készenlétet, melyek együttvéve – még ha nem valamely hatalmas olygarcháról lenne is szó, – alkalmasak voltak arra, hogy a polgári és katonai közkormányzatot egy kézben tartó tartományi főhivatal tekintélyét a vármegyeiség rovására emeljék s a köznemesség életét, erejét még azon zavaros viszonyok között se engedjék kifejteni kellőképen, a melyek az önsegélyre utalt köznemességet, mintegy akarata ellenére is, arra kényszeritették, hogy a helyi kormányzatot teljesen kezeibe keritse.

A hadügyi szabályok átvezetnek bennünket a vármegyének rendészeti feladataihoz, a mennyiben az 1429. évi hadi limitatio s a kártételekről Zsigmond által megállapitott szabályzat, mely a hadban levőknek szabályellenes kihágásait egyenesen a királyi kuria elé utalta, csakhamar helyt engedett az 1435. (I.) évi decretum IX. czikkelyének. Ez utóbbi szerint pedig a katonák által okozott károk, akár a hadi limitatio be nem tartása, akár egyéb erőszakosság által idéztettek is azok {309.} elő, a kárt szenvedő vármegye ispánja és szolgabirái elé utaltattak*Lásd még az 1486. évi XXXI. törvényczikket is. megállapitás végett s az ő bizonyság-levelökkel lehetett csak a kuria elé fordulni. Annyira még nem juthattak a viszonyok, hogy a kártétel ellen preventiv rendszabályok alkalmaztassanak, mivel hadfelülés esetén a vármegyei ispán vezette a hadat, a szolgabirák is kötelesek voltak hadba szállani, tehát úgy szólván a biráskodás és közigazgatás ezen idő alatt teljesen szünetelt.

Béke idején a vármegyei rendészetnek egyik legfontosabb feladata az orvok és latrok czirkálása volt, mint később, a fejedelmi korszak alatt, a XVII. században mondják. Ezen inquisitio tulajdonképen a büntető igazságszolgáltatással állt kapcsolatban és annak eszköze volt. Az anyaország vármegyéiben a XIV. század első felében a nádorispán által több vármegyére kiterjedőleg tartott proclamáta congregatiók szolgáltak e czélnak, midőn a nádorispán az összegyült vármegyék közönségét a gonosztevők bejelentésére és kiadására szólitotta fel s a kézre került és elmarasztalt személyek felett azonnal törvényt látott. Erdélyben ez a vajdára maradt, ki a generalis congregatiók alkalmával tartotta meg az inquisitiót.*Zimmermann i. m. II. köt. 378. lap. Teleki és oklevéltára I. 231, 309. Azonban generalis congregatió néven – mint már emlitettük – 2–3 vármegye számára is tartattak gyülések, a melyeken szintén történhettek levelesitések. De ezen eljárás csak rendkivüli, t. i. midőn a gonosztevők felettébb elszaporodtak. Rendes körülmények között a vármegye ispánja és szolgabirái be-bejárták kellő fegyveres erővel a vármegyét, tudakozódtak az orvok és latrok után és a kiadott személyek felett a vármegyei törvényszéken ültek törvényt s itt történtek a levelesitések is.*Gr. Károlyi család ltára III. köt. 88–9. lap. Gr. Bethlen ltár M. N. Múz. 1484 febr. 4.

Az országos törvények a vármegyei tisztek kötelességévé tették, hogy a hidak, útak és vámok felett is őrködjenek. Az útaknak karbantartása, ha vámmal birt valaki rajtok, az illetőnek kötelessége volt bizonyos területen, különben pedig közmunkával végeztették. A hidak és hidasok, kompok, melyek többnyire magántulajdont képeztek és vámhelyek voltak, szintén azzal a kötelezettséggel birtak a vám tulajdonosára nézve, hogy azokat jó karban tartsa. Erre az 1435. (II.) évi XXIII. t.-cz. 5, 6. §-a értelmében az ispánok és szolgabirák ügyeltek fel s kötelességük volt, hogy a vámtulajdonost a hid vagy komp jó karban tartására birság terhe alatt is reá szoritsák. Ugyancsak ők vigyáztak fel arra is, hogy illetéktelen vámok ne szedessenek, egyes hatalmasabb {310.} vámhely-tulajdonosok az utazókat ne kényszerithessék jogtalanul a vámhelyen való átutazásra. Sőt, bár a vám dologi tulajdont képezett s királyi adománynál fogva a birtok tartozékának tekintetett és rendszerint a vajda itélt.*Zimmermann i. m. II. köt. 191. lap. Teleki család oklevéltára I. köt. 330. lap. Erdélyben a felett is, hogy mely utasok, merre tartoznak útjokat venni, elkerülhetik-e vagy kötelesek használni a vámos helyeken át vezető útat: mégis egyes esetekben a vármegye is döntött abban a kérdésben, hogy mily mértékben köteles valamely község lakossága a vámos helyet használni és mily vámot köteles fizetni vagy esetleg mentesek a fizetéstől.*Gr. Bethlen ltár. M. Nemz. Múz. 1482. évben a rettegi vámról.

Tekintettel arra, hogy a vámok tulajdonképen kisebb királyi haszonvételt képeztek s így csakis királyi adomány alapján állittathattak: az önkényesen felállitottak kitudakolása czéljából az 1486: XXXV. t.-cz. meghagyja a vármegyei ispánoknak, hogy a vámhelyeket vizsgálják meg egy év leforgása alatt és a királynak tegyenek róla jelentést. Ezen intézkedést az 1492. évi országgyülés ismétli, míg végre a száraz vámokat az 1518. évi tolnai országgyülés el is törülte.

A vámhelyeken átutazó nemesség vámmentességet élvezett, de a kevésbbé ismert nemes nem könnyen menekülhetett meg a vámfizetés kötelezettsége alól. Hogy tehát a nemesi előjogokon semmi sérelem ne essék, az 1500. évi XL. t.-cz. elrendelte, hogy a vármegyei ispán az ilyenek számára igazolványt állittasson ki, melylyel személyazonosságukat bizonyithatják. Ezen rendelkezést úgy tekinthetjük, mint a belföldre érvényes útlevelek statuálását, melyek tehát már ekkor is a vármegyei törvényhatóság első tisztviselője hatáskörébe tartoztak.

Fontos feladatot rótt a vármegyei tisztekre a mértékek felett való felügyelet is, mert az országban nagyon sokféle mérték lévén elterjedve, azoknak használásánál a közönség nem egyszer csalásnak lehetett áldozatává. Már Zsigmond korában látjuk,*1405. (II.) évi VII. törvényczikk. hogy a budai mértékeknek országos mértékké tétele elrendeltetett volt. De ezen intézkedésnek az anyaországban nem lett valami nagy foganatja, Erdélybe pedig alig hatolt az el. Mint a Királyhágón túl, úgy innen is, az egyes nagyobb városok szokott mértéke használtattak a város környékén s így volt Erdélyben kolozsvári, beszterczei, brassói, szebeni, stb. mérték, míg végre a szászok közös megállapodással a brassói mértéket vevén be, Mátyás király 1489-ben elrendelte,*Teleki. Hunyadiak kora XII. köt. 432–4. lap. hogy egész Erdélyben a szászok mértékei használtassanak a vásárok alkalmával s a piaczokon.

{311.} Ezen szász mértékek még a fejedelmi korszakban is tartották magukat s a vármegyei tiszteknek is kötelességük volt, hogy azok hivatalos használata, valamint épsége felett őrködjenek.

Szintén a vármegye ilyen feladataihoz sorolhatjuk a jobbágyság költözködésének ügyét is, melyek a telek-katonaság behozatala óta ugyis a vármegye fenhatósága és felügyelete alatt kellet állania.

Zsigmond megengedvén a jobbágyok szabad költözködését, ez Erdélyre is kiterjedt s így Róbert Károly 1324-diki privilegiuma itten elveszitette hatását.

Miután a jobbágyságnak 1437. évi felkelése is arra intette a nemességet, hogy őket szabad költözködésükben ne akadályozzák: ezen jogaikban csak kivételes törvényes intézkedések által s rövid ideig korlátoztattak.*1463. évi XVII. törvényczikk. Sylloge 185. lap. De hogy a vármegyénként, illetőleg járásonként készitett adózási s katonai kimutatások könnyen használhatók legyenek s ezen költözések ezt ne zavarják: az 1504. évi XVI. t.-cz. a költözési engedély megadását a szolgabiróra bizza, a ki, mint láttuk volt, a lajstromot is összeállitotta. Viszont ha valamely jobbágy felől az állittatott, hogy az megszökött, kötelezettségének eleget nem tett: ezen ügyben is a szolgabirák tétettek birákká, ő előttök döntetvén el, hogy a jobbágynak jogában volt-e földesurát elhagyni.

A vármegyének fentebb vázolt hatásköre nem terjedt ki a vármegyének sem egész területére, sem minden lakosára, sem a lakosok mindennemü ügyeire. A vármegye illetékességét részint bizonyos általános jogi elvek, részint pedig az exemptiók tekintélyes mértékben megszoritották.

Az exemptiók ugyan túlnyomó részben a biráskodásra vonatkoznak, azonban számos jelenséggel találkozunk a vármegyei közigazgatásban, úgy a pénz-, mint a hadügyi kormányzat terén, melyek azt mutatják, hogy a kivételek itten sem voltak ismeretlenek.

A területi exemptiók közül a leggyakrabban előforduló és legfontosabb jelenségek a városoknak s általában az idegeneknek, hospeseknek engedett szabadalmak. E tekintetben már nem követhetjük az összes erdélyi vármegyék beléletét figyelemmel, hanem Belső-Szolnok- és Dobokavármegyéknél kell maradnunk.

Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék megalakulásuktól fogva a XII. század közepéig azt az egész területet fogadták magukban, melynek északi határa a Lápos-hegység és a radnai havasok, keletről a borgói {312.} hegység, nyugatról a Meszes-hegység és a Szamos egy része; dél felől azonban természetes határokkal nem birt.

A mint a XIII. század második felében, eddig meg nem határozott időben, a Szepességről jövő szászok a Nagy-Sajó völgyében megtelepedtek, egyes városokat és falvakat alapitottak, egy tekintélyes területet szakitottak el a két királyi vármegye fenhatósága alól. Belső-Szolnok megyének északkeleti részén Radna városa keletkezett, a róla nevezett szoros közelében és a szintén róla nevezett havas és az ilosvai hegység találkozási pontja alatt; míg Dobokának északkeleti részén, a Henul hegység lábánál, Besztercze városát alapitották.

Mindkét város, de különösen a sajóvölgyi szászsággal közvetlen érintkezésben álló Besztercze, nem állott egyedül, hanem köztük és a fajrokonaik által lakott falvak között a közös privilegiumok, közös szokások alapján némi összeköttetés, kapcsolat keletkezett. Ezen nagyobb helységcsoportokon kivül még 3 nevezetesebb helyen telepedtek le vendégek, t. i. Deésen és Aknán Belső-Szolnokban és Széken Dobokában, mindhárom helyen sóbányászattal s szállitással foglalkozván. A radnai, beszterczei, deési, aknai és széki hospesek a vendégeknek szokásos kiváltságával ruháztattak fel, t. i. saját nemzetiségi jogaikkal élhetnek, birót és papot szabadon választhatnak és a vármegyei ispán, tehát a vármegye fenhatósága alól kivétetnek. – Saját magistratusaik alatt élve, a vármegye kötelékén kivül állottak, bár annak területén feküdtek s ottan birtok gyanánt egyes községeket is birtak.

Legkevesebbet tudunk Szék városáról, vagy Szék-Aknáról, mely kissé félreeső és nyiltabb helyen feküdt és talán leghamarabb el is magyarosodott. Szabadsága ugyanaz lehetett, mind Deésaknának, Kolozsnak. Legalább III. András ezen hármat együtt emliti, midőn a tordai vendégeknek szabadalmait, melyekről szóló leveleik a tatárjárás idejében Mikud bán várával együtt elpusztultak, újból megállapitja.*Zimmermann i. m. I. köt. 181–2. lap. Mátyás királynak 1471. évben kelt privilegiuma, a király előtt felmutatott levelek alapján, arról tesz bizonyságot, hogy Szék-Akna ugyanazon szabadságokkal birt, mint Kolozsvár, Buda és Esztergom, tehát a legkiválóbb hospes városok.

Deés és Deésaknára vonatkozólag több privilegium maradt fenn, így p. o. IV. Bélától, ki 1236-ban*U. o. I. köt. 65. lap. őket, mint atyja II. András is tette volt, a vármegyei ispáni iurisdictio alól felmenti, V. Istváné 1261-ből,*U. o. I. köt. 85. lap. melyben a vajdának, mint zonuki ispánnak fenhatósága alól kivétetnek. {313.} Több vajdától ismerünk hasonló levelet a XIII. század második feléből. Róbert Károlynak 1331 aug. 28-án kelt oklevele*Zimmermann i. m. I. köt. 446–7. lap. elrendeli, hogy mint alperesek idegenek, t. i. nem városiak részéről, a deésiek csakis a vajda előtt perelhetők, míg Istán herczegnek 1351. évi rendelete*U. o. II. köt. 81. lap. szerint csak saját biráik által itéltethetnek. A gyakorlatban azonban a vajda főbiróságának voltak alávetve végső fokon, ha idegenek léptek fel keresettel ellenök. Ez által tehát különböztek a többi városoktól és Erdély tartományszerü jellegének megfelelően, nem a király, illetőleg a tárnokmester, hanem az erdélyi „király személye,” a vajda, volt a főbirájuk. De azért nem egy izben fordultak a király elé is panaszaikkal, így p. o. 1349-ben*U. o. II. köt. 62. lap. Nagy Lajos egy panasz következtében hagyja meg Beszterczén kelt rendeletében Elley fia János szolnoki alispánnak, hogy őket védelmezze.

Minthogy Deés városának a némai, somkuti stb. határokon birtokai voltak, melyek a vármegye területéhez tartoztak, a vármegyével mégis tartottak fenn némi contactust. A vármegye védi őket birtokaikban a király vagy a vajda rendeletére, a vármegye végzi a határjárást s esetleg meg is állapitja határát, p. o. 1315-ben vagy 1510-ben. E tekintetben Szék-Aknáról is hasonlót mondhatunk. Talán épen ezen érintkezés volt az oka annak, hogy a vármegye nem mindig respectálta a vendégek kiváltságait és birói széke elé vonta őket némelykor, p. o. azon, már emlitett esetben is, mikor a deésaknaiak a vármegyei – vagy mint panaszolva emlittetik – a királyi törvényszéket megrohanták és Pénteki Ferencz társukat onnan erőszakkal megszabaditották.

A Sajó völgyében elszórtan fekvő szász falvak egy ideig teljesen a vármegye fenhatósága alatt állottak, kivéve azokat, melyek Besztercze közvetlen közelében feküdtek. Ellenben Besztercze és Radna nemcsak hogy a vendégek szokott privilegiumát birták, hanem a vármegyével semminemü érintkezést nem tartottak fenn. Sőt a mennyire a régi okmányos emlékek nyomán megállapithatni, a közelökben elterülő falvak felett, a Besztercze és Radna völgyében, a városi hatóság iurisdictióval birt; de azért maga is a király helyett a székelyek ispánjának fenhatósága alatt állott.

Mindazonáltal Radna, habár önálló s a vármegyétől teljesen független iurisdictióval birt is, egészen Mátyás király koráig mint Belső-Szolnokvármegye területén fekvő tekintett. Csak Mátyás szakitotta ki nemcsak közigazgatásilag, hanem tényleg is Belső-Szolnokból és csatolta {314.} a Radnavölgygyel együtt a már ekkor teljesen külön közigazgatási területét képező Besztercze vidékéhez; a mely intézkedését Mátyásnak 1498-ban II. Ulászló király is megerősitette.*Beszterczei városi levéltár.

Mindkét vármegye területének fogyása tehát Besztercze és vidékének önállósulásával s a szász nemzeti egyetemhez kapcsolásával áll összefüggésben.

Besztercze, épen úgy, mint az ezüstbányáiról híres Radna, a XIII. századtól fogva rendszerint a királynéknak a birtoka volt. Igy birta ezeket IV. Béla neje is, kitől fia István ifj. király elfoglalta s a pápa közbenjárása után is csak nehezen bocsátotta vissza anyja részére.*Zimmermann i. m. I. köt. 92. lap. Az Árpád-ház kihalása után László vajda keritette kezébe az összes erdélyrészi királyi s királynői birtokokkal együtt s csak Róbert Károlylyal való megbékülése után bocsátotta ki kezéből 1310-ben, a szegedi szerződés értelmében.*U. o. I. köt. 296. lap. Besztercze már ezen okiratban környékével együtt mint „comitatus” ispánság szerepel, valamint már korábban is jő elő a districtus de Besztercze*U. o. I. köt. 157. lap. (1287). Erzsébet királynénak 1330. évi privilegiuma kiveszi Beszterczét és vidékét az összes vármegyei, sőt a vajdai hatóság alól is és egyedül saját biráinak s a királynő által beállitott ispánnak rendeli alá.*U. o. I. köt. 437–8. lap.

Hogy minő nagy lehetett akkor Besztercze vidéke, mely községek tartoztak hozzá, azt nem tudjuk megmondani. Azonban 1453-ban, mikor V. László Hunyadi Jánosnak adja a beszterczei ispánságot,*Teleki. A. Hunyadiak kora. X. köt. 399–402. lap. (t. i. civitatem et districtum seu Comitatum), Beszterczével együtt 26 helységet foglal magában. Azonban még ekkor Besztercze és vidéke nem volt kiszakitva Dobokavármegyéből, hanem abban fekvőnek mondatik mind a 26 helység, épen úgy, mint 1440-ben*Zichy család okmánytára. IX. köt. 3–4. lap. az a három ide tartozó község, melyet I. Ulászló neje Erzsébet, Bethlen Gergelynek 2000 frtért zálogba vetett. Nagy Lajos 1366 jul. 11-iki okirata*Zimmermann i. m. II. köt. 249–50. lap. szabályozza a beszterczei kerület tisztjeinek választási módját, viszonyukat a király által kinevezett ispánhoz; felebbezési fórumukul Szebent rendeli s engedélyezi a szebeni jog élvezetét; rendezi az adó és más nemü szolgáltatás kötelezettségét s a biráskodási ügyet. Különben ezen beszterczei ispánságnak Nagy Lajos által történt szervezése még nem szakitotta el mindenestől a vármegyéből. Legalább még 1397-ben*Teleki család oklevéltára I. köt. 259–60. lap. Osvald fia Imre és testvére Péter, a Mihály beszterczei plébános által nekik hagyományozott {315.} budaki rész-jószágon, tehát oly birtokon, mely 1453-ban is, mint a beszterczei ispánság tartozéka, Dobokavármegyében fekvőnek jeleztetik,*Teleki. Hunyadiak kora i. h. Dobokavármegye tisztjei előtt osztoznak meg.

Mátyás uralkodása alatt a szász székek és területek közelebbi viszonyba léptek egymással. Besztercze 1466-ban megerősittetik a szebeni jog élvezetében. 1475 óta a szász székekkel fizeti az adót s ez időtől fogva többé nincs Dobokavármegye területében, sőt viszi magával Radna városát és völgyét is.*Schuller v. Libloy. Siebenbürgische Rechts-Geschichte I. köt. 213–15. lap. A Hunyadi János által 1453-ban neki adott privilegium, melyet Mátyás két izben is megerősitett s újakkal megtoldott, biztositották részére, hogy lassanként a szász ispán fenhatósága alá jutva, mint a szász universitás külön közigazgatási kerülete rendezkedjék.

A vendégek által lakott s fentebb jelölt területeken kivül, birósági tekintetben ki voltak vonva a vármegye hatósága alól az erdélyi püspökségnek itten fekvő birtokai, t. i. Harina és Bályok Dobokavármegyében, mely két községet, a többi püspöki birtokokkal együtt IV. Béla vett volt ki 1246-ban*Zimmermann i. m. I. köt. 72, 143. lap. a vajda s vármegyei ispánok fenhatósága alól, mit 1282-ben IV. László is újból ismételt. Ezen két községet később Zsigmond az erdélyi püspöktől Kecskésváráért elcserélte és Somkereki Erdélyi Antalnak és testvérének Jánosnak adományozta.*Teleki család oklevéltára i. kötet. 292. lap.

Ugyancsak kivett területek voltak azok, a melyeknek urai pallos joggal voltak megadományozva, a melyeknek lakosai úgy polgári, mint bünügyekben saját földesuraiknak fenhatósága alatt állottak. Igy nyertek Nagy Lajostól dobkavármegyei birtokaira nézve 1363-ban a Czegei Wassok,*Hazai oklevéltár 268. lap. így nyertek Somkereki Antal és rokonai, kiknek Belső-Szolnokban és Dobokában is voltak birtokaik, összes birtokukra Zsigmond királytól 1414-ben.*Teleki család oklevéltára I. köt. 402. lap. Pallos joggal birtak még a dobokavármegyei Sajó-Magyaros urai is,*U. o. I. köt. 281. lap. stb.

A vármegyei hatóság alól kivett, illetőleg pallos joggal biró területek között különös fontossággal birnak a fiskalis jószágok, melyek László vajdának Róbert Károlylyal való kibékülése után, egészen Zsigmondig nem adományoztattak senkinek, hanem a vajdák kezében voltak.

Belső-Szolnok és Doboka vármegyék területén ezen birtokokból Bálványosvár, Csicsóvára és tartozékai feküdtek.*Zimmermann i. m. I. köt. 345. lap. De mivel nem magánosok birtokait képezték eleinte, ezért a vármegyei hatóságoknak ritkán {316.} volt kezelőikkel, a várnagyokkal összeköttetésük, habár nagy kiterjedésü uradalmak voltak, mert p. o. Bálványoshoz 1406-ban Belső-Szolnokból 14, Dobokából 12 helység tartozott.*Zichy család okmánytára IX. köt. 560–580.

A most emlitett két uradalom 1406-tól fogva gyakran cserélt birtokost, miután Zsigmond és utódai gyakran adományozgatták. Ettől fogva nagyon is nagy szükség volt olyan törvényre, mint az 1486: XLVIII. t.-cz., mely az exemptiókat eltörölve, a vármegyei hatóságot a régen pallos joggal birt jószágokra is kiterjeszti. Főleg mióta Mátyás István moldvai vajdának adja Csicsót és tartozékait a török által elvett fejedelemsége fejében, mi Erdély történetében a XVI. században fontos politikai következményekkel is birt, a vármegyének ezek a birtokok igen sok gondot okoztak s olykor erélyesebben kellett fellépni kezelőikkel szemben.*Bethleni levéltár 1485.

Minden utóbb emlitett területek azonban, ha csak uraik különös kiváltsággal nem voltak felruházva, adózás és hadügyi tekintetben a vármegye alá tartoztak. Sőt a latrok és orvok üldözésénél semmi nemü vármegyei terület nem volt exemtus a vármegyei ispánok alól, kiknek az 1486: XLVIII. t.-cz. kötelességévé tette, hogy ha felszólitására ki nem adatnának a tolvajok, latrok, gyilkosok, gyujtogatók, pénz- és levélhamisitók, tehát az ispán is tartoznék azok elfogása végett reájok küldeni. És általában akkor is, ha a pallos joggal biró földesúr, a jobbágya, részéről elkövetett sértésért nem hajlandó elégtételt adni, feléled a vármegyének azon joga, hogy az illető terület lakosai felett biráskodjék, ha csak egyenesen a király számára nincs fentartva az ily esetben a biráskodás mint volt p. o. az erdélyi püspök fentebb emlitett birtokainál.

Személyes mentességgel birtak a vármegye hatósága alól az egyháziak, a mennyiben a privilégium fori élvezete az alól őket mentesitette. Azonban azon szigorúbb kánonjogi elv, mely az egyházi személyt tisztán vagyoni jogok tekintetében is kivette a világi hatóságok alól, nálunk nem tudott meghonosodni. Látjuk, hogy a clericusok, mint alperesek is perbe vonatnak a vármegyei törvényszéken, annál inkább a vajdai széken, vagy vajdai congregatión.*Teleki család oklevéltára I. köt. 254. lap. II. köt. 388. lap.

Személyes mentességet világiak számára is megadták az uralkodók, hol kisebb, hol nagyobb fokon, a mennyiben némelyeket csak a vármegyei, másokat a vajdai biráskodás alól is felmentve, egyenesen a maguk biráskodásának vetettek alá. Igy mentességet nyert p. o. 1338-ban {317.} a csicsói volt várnagy Wass Miklós, kit Róbert Károly emlitett év febr. 10-én kelt levelével*Hazai oklevéltár 213. lap. a vármegyei hatóság alól kivett és egyenesen a vajda biráskodása alá helyezett és a neki adományozott birtokokban való biráskodástól 1340-ben*U. o. 221, 223–4. lap. az ország valamennyi biráját eltiltotta, minek következtében Péter alvajda az ezen birtokokra nézve folyó pert be is szüntette. Az ilyen természetü mentességeket Mátyás az 1846: XXI. Törv.-czikkben kevés kivétellel megszüntetvén, Erdélyben ettől fogva ilyenekkel nem is találkozunk. De az exemtus területek lakói továbbra is mentesek maradtak a vármegye biráskodása alól.

Fordultak elő egyes esetek, midőn a quinquagesimára nézve, vagy a hadi segélyre nézve adott a király egyeseknek mentességet, vagy p. o. hogy a vajdák a hadbaszállás kötelezettsége alól mentesitettek valakit. De ezekből épen úgy, mint az egyes pees ügyekre nézve adott exemtiókból, habár elég gyakran fordulnak is elő valamelyes rendszeres elv s eljárás, ki nem vonható.

Amint az ügyek szerint való kivételt illeti, mint már emlitettük is, a vármegyék rendszerint nem biráskodhattak a birtokperekben, a nagyobb értéket képviselő (200 frtot túlhaladó?) keresetekben, a nagyobb hatalmaskodás eseteiben. Általánosságban ki voltak véve illetékességük alól a szent székek elé tartozó ügyek, a melyek hosszas változtatások, csonkitások után abban az alakban mentek át a reformatio századába, a mint az 1492: XLVI. t.-cz. megállapitotta, t. i. a szent székek elé tartoznak; a végrendelet, házasság, hitbérek és jegyajándékok meg leánynegyed jogok, a papi személyek és asszonyok megverésének és fosztogatásának dolgai és a tizedperek stb.

A jobbágyok, kik eredetileg a vármegye ispánjának biráskodása alá tartoztak és még a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásakor is Erdélyben, közfelfogás szerint, ottan állottak, idővel itten is a földesúri biráskodás alá jutnak a lopás, rablás s a criminális ügyeket kivéve, s a földesúri biróságtól csak az igazságszolgáltatás megtagadása, vagy nem megfelelő volta, tehát felebbezés útján jutnak a vármegyei hatóság elébe. Azonban még ez a körülmény nem szakitotta őket el a vármegyétől, melyhez az adózás és hadügy tekintetében egészen szorosan hozzá voltak füzve.

Sajátságos helyzetet találunk Erdélyben, az erdélyi vármegyékben a jobbágyság jogállapotát illetőleg. A míg az anyaországban már a XI. századtól fogva vannak és a XIII. századig folyton szaporodnak az {318.} okmányos emlékek, a melyek szerint az egyházi és világi földesurak szolgáik, jobbágyaik felett földesúri hatóságot, iurisdictionális hatalmat nyernek: Erdélyből a püspöknek adott hasonló kiváltságon kivül alig tudunk mást idézni. De viszont az is áll eddigi tudásunk szerint, hogy a XIV. század előtt semmi nemü országos törvény nincs, mely a földesúri joghatóságot megállapitaná. Igy az anyaországra nézve is az első, de már tényleges helyzetet sanctionáló törvény e tekintetben az 1351: XVIII. t.-cz.

A biráskodás terén az erdélyi nemesség jobbágyainak ugyanazon helyzete alakul ki, mint az anyaországéinál van. De gazdaságilag úgy látszik, mintha kezdetben roszabb helyzetben volnának, legalább Róbert Károly 1324. évi oklevele*Gazdaságtörténeti szemle 1898. évi 602. lap. a szabad költözködést nem engedi meg nekik. A jobbágyság és a vármegye viszonyára vonatkozólag, a Tamás vajda-féle 1342. évbeli constitutiók az elsők az új alakulás óta,*Teleki család oklevéltára. I. köt. 67–9. lap. melyek az úriszék alapjait megvetve, őket a vármegye közvetlen biráskodása alól, a bünügyeket kivéve, (ha földesuruk nem szabad ispán) a földesúri biróság alá helyezi. Majd 1365. nov. 6-án*Zimmermann i. m. II. köt. 230–1. lap. Zólyomban kelt privilégiumával Lajos király is ismétli ezen intézkedést, mi által annak érvénye alkotmányos szempontból is minden kételyen felüli.

Ha így a vármegye és a jobbágyság között az úriszék felállitása által, lazult is a kötelék, azért a gyakori felebbezések, nem különben azon kifejlődött gyakorlat, hogy a földesúr a szolgabiró vagy embere jelenlétében szolgáltatott igazságot*Teleki család oklevéltára II. köt. 52–3. lap. jobbágya részéről a károsultnak, a contactust mégis fentartotta. Ide járult még idővel az is, hogy a jobbágyok költözködése a szolgabiró engedélyéhez köttetett, s ha a földesúr az elbocsátást megtagadta, a jobbágyok a miatti panasza a szolgabiró által láttatott el. Igy idővel a „judices nobiliumból” egészen helyesen fejlődött ki a „szolgabiró” elnevezés.

De Erdélyben volt még egy kötelék, mely a jobbágyot jobban a vármegyéhez füzte, mint az anyaországban, t. i. a hadügyi szervezet. Igaz, hogy az anyaországban a helyett ott állott a kapuszám szerinti adózás. Igaz, hogy ott is meg volt a telekkatonaság, s ezekkel összefüggésben a jobbágyság lajstromozása, de ottan csak 33 jobbágy után állittatott egy fegyveres, Erdélyben pedig a jobbágyság is köteles volt a generalis expeditio esetén fejenként felkelni s csak 1/5 részük maradt otthon s 4/5 részük hadbaszállt.*Árpádia III. köt. 43. lap. Ők is kötelesek voltak a lustrán megjelenni {319.} s úgy itt, mint a háboruban, együtt voltak uraikkal, a nemesekkel, a vármegyével s a vármegye bandériumában annak zászlói alatt vezettettek. Hogy ennek minő morális hatása volt, mert egyébről szó nem igen lehet, azt részletekben kimutatni igen nehéz, de mégis reá mutathatunk arra, hogy daczára a fentebb hivatolt hadügyi szervezkedés előtt történt pórlázadásban mutatkozó hajlamnak, Erdély kevésbbé volt kitéve a Dózsa-féle pórlázadás veszélyeinek, mint az anyaország megyéi.

A jobbágyság, mely jobbágyközségekbe volt szervezkedve, képezte volna a tulajdonképeni községi életet a vármegye keretén belől, mint hogy a nemesség nem a községben, de a vármegyében élt. A községek az ő biróikkal, a melléjük adott esküdtekkel azonban épen oly jelentéktelen szereppel birtak a vármegyében, mint maguk a jobbágyok. Mindazonáltal a mennyiben a földesúr által a falusbirákra is volt ruházva a földesúri biráskodás, úgy lehet őket tekinteni, mint a vármegyei igazságszolgáltatás kiegészitő részét. Az ilyen, a község által választott, vagy inkább a földesúr által tett biróval s esküdtekkel biró község, a subsidium beszedését megelőző róvás elkészitésében, a dézmáláskor, a hadi czélokra való conscriptiók lakalmával, nem csupán a jobbágyság gazdasági, vagyoni közössége, hanem a közigazgatásnak némi közege gyanánt tünik fel és szerepel. De azért községi életről épen úgy nem szólhatunk, mint nem szólhatunk községi vagyonról sem. Sőt a népnek az egyházi ügyekbe oly kevés részt és befolyást engedő egyházzal szemben magasabb foku egyházközségi életet él a jobbágyság, mint politikai községit, mert a tempom, parochialis ház, a hozzájok tartozó földek, a „fabrica ecclesiae” gondozásnál, kezelésénél legalább, némi önálló szerephez jutottak; a szentegyház birái és egyházfiak, valamint a falusi közönség ezen vagyont, mint részben sajátját tekintették és kezelték.

Ha lefelé, t. i. a jobbágysághoz és jobbágy községhez még meglehetősen analóg képpel birnak is az erdélyi vármegyék az anyaországéival, de más felől a felsőbb hatóságokhoz való viszonyban nagy mértékben eltérnek azoktól.

Mig az anyaországi vármegyék egyen-egyen külön és önálló területet képeztek, addig az erdélyi vármegye csak részben önálló, mert másik részben a többi vármegyék összeségéhez, azaz az erdélyi magyar nemzethez van kötve. A tartományiság és vármegyeiség egyaránt igényekkel lépnek fel s az előbbi mindig fontosabb, mint az utóbbi. Kifelé nincs vármegye, hanem csak magyar nemzet, úgy Erdély határai között {320.} a másik két nemzettel szemben, mint a határokon túl az állam irányában. A miképen az anyaország szempontjából Erdélyben van szász és székely ispánság s a két terület, mint egy-egy megye tünik fel, tekintet nélkül a kebelökben fenálló tagozatokra, úgy a magyar nemzet, mely a vajda fenhatósága alatt áll, csak egy nagy vármegye, melynek ispánját vajdának hivják s tagozatának, a tulajdonképeni vármegyéknek ispánjai csak a vajdának alispánjai, vicéi.

Nem tudjuk megállapitani, hogy az erdélyrészi hét vármegye mióta tartja közös gyüléseit, de az bizonyos, hogy ez még az Árpád korszakba visszanyulik. 1288-ból van első emlékünk,*Teutsch és Firnhaber i. m. 169. lap. mely a nemesek congregatiójáról szól s ettől az időtől fogva folyton szaporodnak az okmányok, úgy hogy belőlök megállapithatjuk, hogy a hét vármegye évenkint összegyült Tordán, ha csak valami ok, p. o. háboruskodás esete nem akadályozta. A gyülések határideje ugyan meglehetősen váltakozik, de mégis a leggyakoribb eset, hogy Szent-György- és Szent-Mihálynap után tartatnak. Ezen kivül elő szokott fordulni a vizkereszti s a Szent-Jakabnapi*Róbert Károly 1324. évi oklevelében a Szent-Jakab napi gyülés, mint rendes és állandó van kiemelve. idő is, olykor Szent-Mihálynap helyett Mártonnapja. Tekintettel a Mátyás és II. Ulászló törvényeiben előforduló erdélyi négy nyolczadnapos törvényszakra, azt lehetne gondolni, hogy azoknak megfelelően a hét vármegye közgyülése többször, esetleg négyszer is összejött évenként, azonban nincs reá példánk, hogy egy évben több generalis congregatió tartatott volna egynél, s az octávás törvényszékek a vajdai széken, tehát a generalis congregatiótól függetlenül tartattak meg.

A hét vármegye közgyülése a vajda vagy alvajda meghivására ült össze. Maradt fenn ilyen meghivó számunkra vizaknai Geréb János vajdától*Hodor i. m. 377–8. lap. 1478-ból Dobokavármegyéhez intézve, de tárgyul egyszerüen csak fontos ügyek és nem concrét dolgok jelöltetnek meg. A biráskodás terén elég gyakran vannak emlitve a congregatiók időpontjai, azonban csak birói parancs alakjában, hogy a felebbezést vagy jelentést a vármegyék akkorra küldjék be.

A magyar nemzet generalis congregatióján a vajda vagy az alvajda elnökölt. Tagjai voltak az egyes vármegyék hivatalnokai, az ispánok és szolgabirák s a vármegyék összes nemessége, kik közül assessorok választattak. Volt eset reá, hogy sürgős szükség esetében nem az egész vármegye, hanem annak csak névszerint megnevezett nemesei hivattak {321.} össze. Igy hivja meg p. o. 1478-ban vizaknai Geréb Péter vajda Losonczi Bánffy Györgyöt, Drági Zsigmondot, Ördög Antalt, Zalai Lászlót és Kereszturi Györgyöt Dobokavármegyéből Kolozsvárra 50 márka birság terhe alatt, hogy a többi megyékből hasonlóképen személy szerint meghivott más nemesekkel, „bizonyos nevezetes dolgok felől” tanácskozzanak s megállapodjanak a király parancsa értelmében.*Gr. Bethlen levéltár a M. Nemz. Muzeum levéltárában.

A magyar nemzet ezen közgyülésének egyik legnevezetesebb tulajdonsága az, hogy benne a vajda vagy alvajda mellett birótársakul a hét vármegye nemesei, szolgabirái és a választott assessorok szerepelnek. Az ispánok, kiket a vajda nevezett ki, vagy később ezek helyettesei, az alispánok, soha sem emlittetnek, hanem csakis a szolgabirák és assessorok. Ez kétségtelenül azzal függ össze, hogy a nemességnek a vármegyékben szervezett autonomiája itten is érvényesül. Ezért birótársak a szolgabirák és nem azok az ispánok, mivel amazokat a vármegyei nemesség választá s ezeket a vajda tette. A mi az assessorokat illeti, az erdélyi vármegyék a közügyekbe való befolyása legelsőben is ezek választásánál tünik szembe. Még szolgabirákról szó sincsen az okmányokban, de már a nemesek által választott assessorok szerepelnek az Árpád korszakban.*Teutsch és Firnhaber i. m. 144. lap. De mikép azt már a vármegye szervezeténél megemlitettük s a mi nem kevésbbé jellemző az erdélyi magyar nemesség önkormányzati viszonyaira nézve, hogy ezen assessorok nem a vármegyében, hanem csakis a generalis congregatiókon szerepelnek s folyton emlittetnek itten, a mikor a vármegye kebelében assessoroknak egyáltalában semmi nyomukra nem tudnak akadni. Ez annál különösebb, mivel az okiratokban az assessorokra, vagy esküdtekre nézve használt jelzők semmi kétséget nem hagynak fel az iránt, hogy azokat is a nemesség és pedig vármegyénként választotta.

Míg az Árpád korszakban még az Erdélyország által a vicevajda mellé assessorokul kijelölt nemesekről van szó, addig az Anjou korszakban a hét vármegye esküdtjéről, mint saját assessorairól szól a vajda.*Zimmermann i. m. II. 56, 92, 241, 378. lap. Ha némely esetben el is marad az esküdtek mellől, hogy azok a vármegyéi s mint ilyenek a vajda assessorai a hét vármegye szolgabiráival együtt, de a legtöbb esetben kitétetik az. A mint Simontornyai Imre vajdának 1372. április 29-én kelt leveléből látható,*U. o. II. 378. lap. épen ezek, t. i. a hét vármegye esküdtei: ezek alkották a vajdai congregatiókon is a tulajdonképeni vajdai széket.

{322.} Hogy a vármegyék által választott esküdtek csakis a vajdai széken lettek volna assessorok, ez kissé érthetetlennek látszik, mikor ugyanazok meg sem emlittetnek a vármegyei törvényszéken, holott az anyaországi vármegyékben, legalább az Anjou korszak elején, mindig felemlittetnek: mindazonáltal a dolog úgy áll, hogy itten soha és sehol sem találtuk őket az okmányokban Mátyás nagy decretumának a rendelkezéséig. E körülményt olyan formán gondoljuk magyarázhatni, hogy a vajdai közgyülésen szereplő assessorok, ott a gyülés alkalmával, adattak külön-külön a hét vármegye nemessége által a vajda birótársaiul s így bár a vármegye által választott ülnökök voltak, de még sem voltak vármegyei assessorok.

A vajdai generális congregatiónak épen úgy, mint az anyaország vármegyei közgyüléseinek tagja volt minden nemes, sőt a XV. század második negyedéig a nem nemesek (cuiusvis status, v. cuiuscunque conditionis homines) is. Ez a körülmény, tekintve a vajdai congregatio fontosságát, t. i. hogy az birói szék, statutum-alkotó közeg, legfőbb közigazgatási testület volt az erdélyi részekben, nagyfoku önkormányzatot biztositott a tartományi nemességnek. Hiszen a subsidiumokat ők magok külön szavazták meg s a szavazásba minden nemesnek befolyása volt. Hasonlóképen történt a vajdai adónak a megajánlása is. A mi statutum alkotási jogukat illeti, bár kevés emlék az, a mi reánk maradt, de az 1463-iki hadügyi statutum bizonyságot tesz arról, hogy nem épen a szó szoros értelmében áll a Tripartitum*P. III. T: 2. ama megjegyzése, mintha a törvény körén belül készittettek volna csak satatutumok.

A hét vármegyének a vajdai congregatióhoz s így közvetve magához a vajdai hatalomhoz való viszonyát azonban legjobban a biráskodás jellemzi.

A vajda birói hatalma, egyenesen a király biráskodási felségjogának a folyománya ugyan, de erre sokkal nagyobb befolyása van a vármegyei nemességnek, mint az ország bármelyik rendes biróságára. A vajdai szék legfontosabb jellemvonása, hogy alóla személyes mentességnél fogva nincs kivétel. Mentesitvék ugyan az egyházak, a külön privilegiummal felruházott vendégek, de a mit személyi mentességnek nevezünk, 1327-től fogva Erdélyben ismeretlen,*Zimmermann i. m. I. köt. 381–3. lap. míg az anyaországban roppant nagy számmal vannak egészen az 1486: XXI. t.-cz. meghozataláig az olyan privilegiumok, a melyeknél fogva egyesek csupán a király személyes vagy legszemélyesebb biráskodása alá tartoznak. Egy másik {323.} jellemző vonása ezen biráskodásnak, hogy a birtok tárgyában keletkezett pereknél az Erdélyben is birtokost a lakhely, mely esetleg az anyaországban feküdt, nem mentesitette a vajda birói széke alól*Anjoukori okmánytár VI. köt. 306. lap. s ehez képest Erdélyből nincsenek is esetek arra, hogy – mint Zsigmond alatt látjuk, – a birtokos birtoka más, távoleső megyéhez kebeleztessék át,*Wesselényi levéltár. Erd. Muzeum. csupán azért, hogy a birtokos kisebb birtokai után az illető vármegye elé ne legyen kénytelen fáradni. Egy harmadik vonás az, hogy felebbezés a vajdai széktől a királyi kuriához, kivéve a Nagy Lajos által emlitett esetet,*1366. Zimmermann i. m. II. köt. 256–9. lap. t. i. hogy ha valaki irásos bizonyitékkal kivánna élni, – egészen a XV. század közepéig*Az 1444. évi IX. t.-cz. állapitotta meg először, hogy felebbezés esetén a vajda köteles a pert a királyi kuriához átteni. Sylloge 81. lap. igen ritkán fordulhatott elő.

Mind ezen vonások eléggé jellemzik a hét vármegye szerepének fontosságát a vajdai széken. Sőt ha az utóbb emlitett vonást veszszük csak figyelembe, látni fogjuk, hogy míg az anyaországi vármegyéknek befolyása a királyi kuriához felebbezett perekre nézve megszünik s minthogy saját hatáskörében a vármegye csak csekélyebb jelentőségü ügyekkel foglalkozhatott, tehát biráskodási hatásköre nagyon alsófokú: addig az erdélyi vármegye, habár saját törvényszékén alig bir is nagyobb hatáskörrel, mint az anyaországi vármegye, de választott szolgabirái és esküdtjei, mint a vajdának birótársai által, tagjának pereit végig kiséri, a legtöbb esetben egészen a végső forumig, hogy visszakapja az itéletet végrehajtás végett.

Ha a statutum alkotás és közigazgatásnál azt mondhatjuk is, hogy az erdélyi vármegye jóval jelentéktelenebb hatáskörrel bir az anyaországi vármegyénél, mivel ide vonatkozó tevékenységét, a tartományi önkormányzat, hol nem hét vármegyéről, hanem a hét vármegye nemességéről van szó, nagy részben absorbeálja: a biráskodás terén befolyása sokszorosan nagyobb, mivel a vajdai széken nem mint a tartomány egy bizonytalan alkatrésze, hanem mint vármegye, az ő maga által választott és a vajda mellé adott birótársakkal szerepel.

Kitünik ez nemcsak a generalis congregatió alkalmával tartott u. n. vajdai közgyülési törvényszékek berendezéséből, hanem a vajdai szék működéséből is, mivel a vajdai szék, akár maga a vajda, akár az alvajda tartotta is azt, mindig a nemességnek közreműködésével munkálkodott. A vajda, illetőleg alvajda birótársaiul – bár ezek nincsenek is minden okmányban jelölve – a tartomány némely, majd összes {324.} nemesei emlittetnek, amazok sokszor úgy, mint a nemesség, majd a vármegyék által adott birótársak.

A mi a vármegyének a vajdához való viszonyát illeti, itten csak annyit emlitünk fel, hogy bár a vajda a hét vármegyéből álló magyar nemzetnek (néha külön királyi kinevezés alapján a székelységnek és a szászságnak is) legfőbb polgári és katonai hivatalnoka, a ki szinte úgy tünik fel, mint a kifelé egy megyét (comitatus) képező hét vármegyebeli magyarságnak főispánja: mindazonáltal a vármegyék vele szemben egyen-egyen és együtt véve, önállóságukat fenntartották. Ha az egyes vármegyéknél nem tünik is ki kellőképen, annál láthatóbb az összeségnél.

Jellemző, hogy midőn Szécsi Dénes vajda megkeresi az általa lefoglalva tartott Dátos és Lekencze jószágnak, a kolozsmonostori konvent birtokának, tulajdonjoga kérdésében Kolozs- és Tordavármegyéket,*1366-ból Zimmermann i. m. II. köt. 236, 238. lap. ezek a konvent okiratai alapján nem haboznak kinyilvánitani, hogy Tamás vajda jogtalanul foglalta el azt és a mostani, a kérdező vajda jogtalanul birja.

Azonban még fontosabb adat a vármegyéknek a vajdával szemben elfoglalt állására nézve az, hogy midőn 1348-ban a Kaplyon nembeli Nagy Simon és Menyhárt a maguk és rokonok nevében a vajdai közgyülésen panaszolják, hogy Kaplyon, Kaczkó és Kusaly nevü birtokaikat egykor László vajda erőszakkal, jogtalanul elfoglalta és hogy azok most a király kezében vannak, a közgyülés nevében a hét vármegye szolgabirái, a vajda nélkül, igazolják a panaszosok igazságát, mivel a vajda, mint a fiscalis birtokok birlalója, ezen kérdésben érdekelt és némileg perbe vont fél gyanánt volt tekinthető.*Orsz. Levéltár. Dipl. Osztály 30647. szám. Ezen okirat egyszersmind a tartományi kormánynak a hét vármegye kezeiben lételét is jelképezi.

Sőt midőn 1506-ban, a vajdának huzamos távollétében a jogszolgáltatás rendje is megakadt a vajdai székek szünetelése miatt, a három nemzet együttesen gondoskodott*Árpádia III. évf. 51–8. lap. a tartomány legfőbb birósága helyreállitásáról és működése zavartalan, a vajdától független folytatásáról.

A vajda és a vármegyék érintkezése, eltekintve az egyes concret esetekben kiadott birói parancsoktól, nem közvetlenül, hanem inkább a közgyülésen történik. Ezért a vajda nem tart az egyes vármegyék számára külön vajdai székeket, vagy bárminek nevezendő vármegyei közgyüléseket, mint p. o. Szlavoniában, hanem az egyes vármegyék saját {325.} körükben végzik teendőiket s az itten el nem intézhető dolgok a hét vármegye közös gyülésén kerülnek a vajda elé. Ha a XIV. század első felében tartatnak is 2–3 vármegye számára külön generalis congregatiók, azért ezek nem praejudicalnak a hét vármegye együttes hatáskörének és müködésének, a mit kellően igazolnak az onnan ide intézett felebbezések.

Hasonlókép a hét vármegye tartományival vegyes megyei önkormányzatát szépen illustrálják a vajdai széktől a vajdai közgyüléshez intézett felebbezések. Ha tehát azt mondjuk is, hogy a vajda a hét vármegye főispánjának, ellenben a vármegyei ispánok, csakis a vajda alispánjának, vicéinek látszanak: ez nem belkörüleg, hanem csak kifelé látszik így. Valóságban a vajda nem főispán és alvajdája nem vármegyei ispán, mint p. o. Szlavoniában a bán és az albánok, hanem a vajda magasabb tartományi főkormányzó és alvajdája, míg Maros-Szentimre volt az alvajdai székhely, legfelebb Fejérvármegyének ispánja gyanánt szerepel, mikor az ottani szolgabirákkal a vármegyei törvénykezés terén eljár.

A vajdának katonai főhatalma, mely az egész Erdélyre, ennek mindhárom nemzetére kiterjedt, úgy a vármegyék, mint a székek haderejét illetőleg, a hadvezetésre szoritkozott. A hadösszeírás és lustra a vármegyék kötelessége maradt s e tekintetben a vajdák nem avatkoztak a vármegyék hatáskörébe. Ők már csak a kész hadsereget vezérelték. Az egész haderőnek territorialis eredete s ügyeinek ugyan ilyen intézése már abban is kifejezésre jutott, hogy nem volt külön zászló, a mely alatt együtt vezettettek volna az összes erdélyi hadak, hanem mindenik vármegye saját zászlóit követte s a vajdának, mint banderialistának, saját nemzetiségi zászlója csupán saját két banderiumának volt jelvénye.

A mint az olygarchia hazánkban mind jobban fejlődött és a vajdai állásra is ilyen nagy vagyonu és nagy hatalmu dinasták kerültek, a vajdai hatalom is mind félelmesebb és nehezebb súlyú lett nem csak a vármegyékre, hanem mind a három nemzetre nézve. Bár tartalmilag a vajda hatalma országos törvények vagy királyi rendeletek által nem növekedett is, de a betöltő egyén nagy ereje mégis alkalmas volt arra, hogy a tartományi önkormányzatot s ebben a vármegyei élet egyensúlyát felbillentse.

A vajdáknak ezen hatalmassága s ebből folyó hatalmaskodása maga után vonta a reactiót, mely társadalmilag és kormányzati téren egyaránt megnyilatkozott és sajátos jelenségek és alakulásoknak lett szülője.

{326.} Mátyás halála után, mikor az olygarchák fékevesztett uralma következett a gyenge központi kormány idejében és mikor nemcsak épen az országos hivatalban levőknek, hanem minden hatalmasabb egyénnek önkénye is az állami jogrendet megzavarhatta: a kisebb nemesség többé nem bizott a hatalmasok által vezetett s az ilyeneknek befolyása alá került önkormányzati hatóságokban. Ezen bizalmatlanságnak és a közigazgatási, különösen a birói hatóságok békés és rendes functiója megzavarodásának lehet tulajdonitani, hogy a mikép az Árpád-korszak végén, a királyi vármegye hanyatlásától a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásáig, a választott vagy fogott birák intézménye oly kiváló szerepet játszott, most azonképen előtérbe nyomúl az. A köznemesség kerülni látszik, hogy ügyeit a törvény rendes folyására bizza, mivel abban a hatalmasabb egyéneknek erőszakossága diadalt ül a jog, törvény és igazság felett. Ezért oly expedienst választ magának, a minővel érdekeit megvédheti. Ez némely vármegyékben, p o. Belső-Szolnok és Dobokában is, annál szükségesebbnek tünik fel, mivel az 1467. évi erdélyi lázadást követő notázás a birtokviszonyokat teljesen felforgatta.

Az ekkor notázottak közül Belső-Szolnokban és Dobokában birtokaitól megfosztott egyének között ott találjuk Losonczi Bánffy Lászlót és Zsigmondot, Iklódi Mártont, Dobokai Miklóst, Kecseti Lászlót, Erdélyi Istvánt. Birtokost cserélt Csicsó vára 39 falujával és Bálványos vára 26 faluval.*Kővári. Erdély történelme II. köt. 97. lap. És ugyanekkor a boszus király, hogy a felkelt nemességet megbélyegezze, Erdélyben a nemes vérdíját 200 frtról 66 frtra szállitotta alá.*Hármaskönyv III. R. 3. czim. A notázottak jószágait új egyének kapták s velök új birtokaristokratia költözött be Erdélybe, mely nem volt a vármegyékkel úgy összeforrva, mint a régi birtokosság, a kiket tehát az összeszokás s századok viharainak együttes átélése, bajok s csapások együttes átküzdése, kiméletre s egymás iránti figyelemre nem lelkesitett.

A másik ellenhatás a közkormányzati téren nyilatkozott meg és nemcsak a vármegyéket, hanem mind a három nemzetet átjárta, mivel a vajdák túlhatalmát s az olygarchák féktelenségét mindannyian érezték.

A vármegyék, melyek együtt a magyar nemzetet tették Erdélyben, már régi idő, óta a XIV. század első felétől fogva,*Az első ily gyülés emlékezete 1322-ből való. Zimmermann i. m. I. köt. 361. lap. gyakran gyültek össze közös gyülésre a másik két nemzettel, a székelyekkel és szászokkal. Az 1437. évi pórlázadás, majd a mind gyakoribbá váló török becsapások létre hozták a három nemzet unióját, mely számos alkalommal {327.} megújittatott s a mely később a független Erdélynek tulajdonképeni alapját képezte.*Az unió történetét l. dr. Teutsch Fr. Archiv. XII. köt.

Bár első sorban hadi természetünek látszik az unió, s egyik legelső és legfontosabb megnyilatkozása, az 1463-iki statutum hadi természetü is: mindazonáltal nem kevésbbé fontos volt az egyes nemzetek privilégiumainak kölcsönös védelme. Mátyás idejében épen ezen privilégiumok megtámadása, az 1467. évi adóreform, hozta létre a Szentgyörgyi Gróf János-féle lázadást. Hasonlóképen a privilégiumok védelme szolgáltatott alkalmat II. Ulászló és II. Lajos idejében a három nemzet gyakoribb összejövetelének s így p. o. 1506-ban az új biráskodási szervezet felállitásának is.

Ami az egyes vármegyének az unióhoz való viszonyát illeti, erről keveset szólhatunk, mivel inkább a nemzet a maga egészében, mint sem ennek kormányzati hatóságai szerepelnek. Az 1463-iki hadügyi constitutióban az mondatik ugyan, hogy a szabályok betartásáról minden vármegye a három nemzetnek tartozik felelősséggel; továbbá az 1506-iki törvényszéki szabályzatban vármegyénként választatnak a közös törvényszékek birái: mindazonáltal a vármegye az unióban nem jutott különös és fontosabb szerephez, legalább ennek semmi nyoma. A mennyire kivehető, eleinte az összes nemesség vett részt a három nemzet közös gyülésén is, de később, valamint a vajdai közgyülésekre, ide is csak követeiket küldötték el.

A három nemzet gyülésének tárgya az unió előtt meglehetősen bizonytalan. Leginkább biráskodást találunk itten.*Zimmermann i. h. Majd pedig úgy tünik fel, mintha a király rendeletéből gyültek volna össze, hogy a királyi biztosok előtt birtokigényeiket igazolják az illetők.*U. o. II. köt. 200, 240. lap. Amint az unió a kölcsönös védelmet és támogatást a két nemzet részéről a harmadik számára biztositotta, leginkább ily tárgyban jött össze a három nemzet közös gyülése. A XVI. század elején már a három nemzet uniója annyira a köztudatba ment, hogy a vajdák hivatalosan is a három nemzetről beszélnek.

A magyar nemzetet alkotó hét vármegye, mely kifelé egy zárt egységet tüntet fel, egyes részeiben, azaz az egyes megyék útján alig állott a királylyal s az egész központi kormányzattal összeköttetésben. A kapocs a vajda személye, illetőleg hivatala volt. Ezért a király lehető legritkább esetben keres meg egyes erdélyi vármegyéket rendeleteivel, {328.} minthogy a közigazgatás körében előforduló ügyek ugyis a vajdai közgyülésen nyertek szabályozást vagy megoldást s a birói parancsok a közvetlen alsó hatósághoz, a vajdához vannak intézve. Legfelebb, ha arról van szó, hogy a vármegye ellenében vesz a király valakit pártfogásába, p. o. egyik vagy másik vendég-községet, ekkor küldi tiltó rendeletét közvetlenül a vármegyéhez és hasonló körülmények között fordul a vármegye is a királyhoz.

Amint a királytól a vajdához érkeznek a rendeletek, hasonlóképen a vajda útján közvetittetnek s jutnak az erdélyi nemesek ügyei is a királyhoz. Ugy szólván nincsen semmi tárgy, melyben a vármegye a királyt megkeresse, hozzá felterjesztést intézzen, vagy tőle rendeletet vegyen. Ha a királynak valamely, a vármegyékhez intézett rendelete is fordul elő, ezek is többnyire mind a hét vármegyét együtt illették s mindhez intéztetnek, p. o. mikor hadba szállásra szólittatnak fel.*Teleki oklevéltár I. köt. 158. lap.

Ha a királylyal szemben nem az egyes vármegyék, hanem ezek összesége, a magyar nemzet áll: hasonló helyzetet foglalnak el ezek az országgyüléssel szemben is, azaz nem az egyes megyéknek követei, hanem a magyar nemzet követei vesznek részt azon.

Bármennyire homályosak legyenek is az ide vonatkozó emlékek, annyi bizonyos, hogy az erdélyi nemesség a magyar országgyüléseken résztvett. Minden gyülésen ott voltak-e a képviselők: azt nem tudjuk megmondani, de bár a két ismert országgyülési névsorban*Sylloge 90–3. lap. nem találjuk is az erdélyieket felemlitve, mégis valószinünek látszik, hogy nem igen maradtak el az egyes országgyülésekről. Igaz ugyan, hogy az 1521. és 1522.*Sylloge 311. lap. évi országgyülési czikkek, melyek az adóra vonatkozólag azt rendelik, hogy e tárgyban a király követeket küldjön Erdélybe, a mellett látszanak bizonyitani, mintha az erdélyi nemesség képviselői nem lettek volna jelen: azonban, ha tudjuk, mint fentebb láttuk is, hogy az erdélyi nemességet külön adómegajánlási jog illette meg, akkor nem fogunk ily következtetésre jutni.

Az erdélyi hét vármegye valószinüleg a Tordán tartani szokott vajdai közgyülésen választá meg az országgyülésre küldendő követeit. Hány lehetett ezeknek száma: azt nem tudjuk megmondani. De ha lehetne következtetést vonni a szászok példájából, akkor azt mondhatnánk, hogy körülbelül 4, vagy esetleg több. Legalább az ország főrendeinek 1454-ben az erdélyi szászokhoz intézett meghivójában,*Árpádia III. köt. 4–6. lap. az a {329.} felszólitás foglaltatik, hogy négyet, vagy ha akarják, többet is küldjenek maguk közül. Ezen követküldési módozat még akkor is fenmarad Erdély és Szlavónia részére is, mikor az országgyüléseken a nemesség fejenkint jelent meg az anyaországi vármegyékből. Az 1524-iki országgyülésen legalább az alvidéki vármegyékre Temes, Torontál, Bács, Valkó, Szerém és Posegára, nem különben Erdélyre és Szlavóniára nézve az határoztatott, hogy nemesei otthon maradhatnak és csak orátoraikat küldjék el.*Batthyányi. Legas Eccl. I. köt. 600–1. Sylloge 364. lap. Teleki oklvtár II. köt. 333. lap.

Amint a követek küldése a hét vármegye nemessége részéről történt, hasonlóképen a hét vármegye viselte az országgyülési követek költségeit is. Az 1454. évi országgyülési követek költségeinek fedezésére Broniszláv alvajdától kölcsön vett 200 frtból*Teleki oklevéltár II. köt. 55. lap. Belső-Szolnokvármegyére 28 frt, azaz 4/7 frt hiányával épen egy hetede esett a költségeknek, ami a mellett bizonyit, hogy a költséget egyenlő arányban viselte mindenik vármegye nemessége.

*

Ha végig tekintünk az erdélyi vármegyék szervezetén, azt fogjuk látni, hogy az anyaországi vármegyékhez való sok hasonlóságuk mellett is lényeges különbséget találunk közöttük. A különbség, mely egészen Szent-István koráig felnyomozható, Erdélynek tartományi jellegü, külön autonomiájából származik, mely a törvényhozás közössége mellett a vidéki kormányzat közegeire, ezek hatáskörére, eljárásának módjára nézve eltéréseket hozott létre. A királyi központi hatalomtól való távollét folytán oly jogokat is élveztek tagjai, a melyek az anyaországi vármegyék semmi ilyen kisebb körét nem illették meg külön, p. o. az adómegszavazási külön jog. De viszont a központi hatalomnak közvetlen végrehajtó közege, a vajda közelsége az egyes vármegyék tulajdonképeni autonomiája és nagyobb kiterjedésü birói és közigazgatási functiója, nem is annyira a vármegyék kebelében, mint ezek közös gyülésében fejlett ki. Itt élték valódi autonom életüket. E tekintetben aztán nagyobb és messzebbható jogokkal birtak úgy a jogalkotás, mint a kormányzás és igazságszolgáltatás terén az anyaország vármegyéinél.

Mint a politikailag kitünő mértékben jogosultaknak, a nemességnek összesége, a vármegyék, illetőleg a magyar nemzet, képezték azt a {330.} jegeczesedési pontot, a mely körül a 3 nemzet uniója létrejött. Az unióban is ők vitték a főszerepet s legnagyobb részük van a független Erdély alapjának megvetésében. A közjogi elemeket, a melyek Erdélyben is specialis magyar jellegüek, ők ültették át és tartották fenn a későbbi időkben. Igaz, hogy mindezt, nem mint egyes vármegyék, hanem, mint a vármegyék összessége gyakorolták s a vármegyéknek a független Erdély megalakulása előtt a tartománynyal szemben elfoglalt helyzete lesz az irányadó és döntő későbbre is az erdélyi központi és vidéki kormányzatra nézve, melynek legjellemzőbb vonása a vidéki autonom kormányzat erejének elenyésző csekélysége a központi kormánynyal szemben, de egyúttal a központi kormánynak, a mellé helyezett tartományi autonomia által biztositott alkotmányos jellege.

II. A független fejedelemség kora.
(1556–1691.)

A mohácsi gyásznapra következő kettős királyválasztás egyelőre nem okozott lényegesebb változásokat Erdélynek belügyi életében. Ámbár eleitől fogva János király birtokában volt és János király birtokrészének törzsállományát képezte, de mégis, mivel János épen úgy az egyedül jogszerinti magyar királynak tekintette magát, mint Ferdinánd: Erdély közjogi helyzete ugyanaz maradt országa többi részeihez viszonyitva, mint volt II. Lajos és elődei idejében, azaz volt tovább is: „erdélyi részek” és vajdák alatt állott.

Midőn János halála után, az ő kivánsága szerint, a testamentumos urak, a nagyváradi békekötés daczára, János Zsigmond királyságát fentartják és midőn Budának török kézbe jutásával Izabella előbb Lippára, majd Gyula-Fehérvárra teszi udvarát: Fráter György, a kormány lelke, oly intézkedéseket léptet életbe, a melyek egy független fejedelemségnek vetik meg alapját.

Ha a török kézre került Buda az országot két darabra szakitotta, a magyar nemzet széttagolt országában nem élhetett meg, nem állhatott fen másképen, mint ha állami intézményeit az erőhatalom romboló éke által kétfelé választott, két különböző területen önállólag rendezi be.

Az önálló berendezkedés a lehető legkedvezőbb feltételek mellett valósulhatott meg.

Egyfelől Ferdinánd birtokrésze, mely az ő örökös tartományai szomszédságába esett, minden alárendelt jelentősége daczára Ausztriával {331.} szemben, a melynek egyszerü védműve gyanánt szerepelt a Habsburg uralkodók szemében, az örökös tartományok és a Német-birodalom közelsége folytán erős támaszt nyert. Bécsnek és a Német-birodalomnak léte megkivánta, hogy ezen védmű ellenség kezébe ne jusson. Bár a terület kicsinysége s az idegen szellemü kormányzat közelsége egyaránt veszedelmessé válhatott a nemzeti intézményekre nézve, de a reformatióval karöltve fellépő nemzeti és sok tekintetben erős ellenzéki irány meggátolta az idegen befolyásnak érvényesülését épen azokban az időkben, a mikor a török hatalom a legfélelmesebb volt.

A másik oldalon Erdély volt az állami kijegeczedés középpontja, a mely kezdettől fogva birt külön állásával az önálló állam alakitásnak kedvező feltételét magába foglalta. Nem jött meglepetés számba, nem találta Erdélyt készületlenül az új helyzet, mert hiszen több, mint fél ezred év úgy is külön és szinte befejezett egész tartományi alakot adott számára, mely alak a fenmaradást, kellő külpolitika mellett, a központi hatalomtól való elszakadás daczára is, sőt épen ez által, lehetővé tette.

Ha Magyarország más, az országos közkormányzattal szervesebb összefüggésben élő részének kellet volna azt a szerepet elfoglalni, a melyet Erdély elfoglalt, az bizonyára vagy épen nem, vagy pedig legalább is roppant nehézségekkel tudott volna belehelyezkedni azon új állapotokba, a melyek Erdélyt meg sem ingatták.

És ezen történelmileg kedvező előzményen kivül igen fontos szerepet játszott ezen fejedelemség valláspolitikai helyzete is, mely a vallási viszályoknak mindent háttérbe szoritó magas hullámzása közepette, állandó akadályt képezett, a Ferdinánd és Rudolf alatt létesült s mindkét esetben szerencsétlennek és a nemzet fenmaradására károsnak bizonyult egyesitési munkálat állandósitásában mindaddig, míg az egyesülés természeti akadálya, a szétválás valódi indoka meg nem szünt.

A két magyar állam közül, a királyi Magyarországnak föladatát még abban látjuk a magunk részéről, hogy az államiság: a régi önálló magyar állam fentartója legyen: míg az erdélyi magyar állam, vagy a mint neveztetik: fejedelemség, az állami formákhoz a nemzeti tartalmat őrizte és tartotta meg. A királyi Magyarország lett a török megtörése után a régi állam megújitott alakjának az alapja, de hogy ez annyira megmaradt magyarnak, mint a minőnek a historiából ismerjük, az egyenesen Erdélynek köszönhető. De másfelől Erdély minden nemzeti hagyománya mellett is, a másik rész államconserváló működése hián, alig ha lett volna több, egy egyszerü tartománynál, akár habsburgi, akár a török birodalommal szemben.

{332.} A két állam tulajdonképeni rendeltetése és feladatai között rejlő külömbség magában az állam benső életében, ennek organismusaiban is lényeges eltéréseket hozott létre. Ezen eltérések nagyon szoros kapcsolatban állanak a szétválást megelőző kor állapotaival is, de részben új és önálló elemekkel gyarapodtak s ezek szerint formálódtak.

Itt mostan mellőzzük az Erdély vezetése mellett esetleg kialakulandott modern magyar államnak azon képét, melynek körvonalait a beszterczebányai országgyülés törvényczikkelyei s az erdélyi állam alakulatainak nagyobb körü generalisalása fest le előttünk; hanem egyszerüen megmaradunk a tényleges helyzetnél, úgy a mint a történelemből látjuk.

A magyar királyoknak absolutistikus törekvései, a melyek a magyar államnak kezök alatt álló roncsaiból az örökös tartományok képére gyurt provincziát kivántak alkotni, nem találtak elég erős ellentállást a királyi kanczellária, a királyi tanács és a magyar kamara részéről. A központi kormányhatóságokkal szemben az országgyülések védik a nemzeti állam érdekeit, de ezt, épen időszaki jellegöknél fogva nem tehetik azzal a kitartó erélylyel, melyre a folytonos központi szervekkel szemben szükség lett volna. Más felől a rendi képviseleti országgyülések, gyökérszálaiktól elszaggatva, sem birták a kellő erőt kifejteni. Igy jut a nemzeti állam fentartó szerep a vidéki kormányzat helyi szerveinek, a rendi alapokon szervezkedett vármegyéknek. Ez teljesen nemzeti intézmény és így hatáskörének kibővülése, egyuttal a nemzeti eszmének is újabb térfoglalása, a mi a laza s bizonytalan központi kormányközegekkel szemben még nem is volt nehéz feladat.

Az ősi, a vegyes házbeli királyok alatt fejlődött nemesi önkormányzatu vármegyében elégséges olyan életcsira volt, a mely a további fejlődést lehetővé tette s a vármegyei intézményt nagyra növelje.

A nemesi vármegyének legrégibb, még a királyi vármegyék keletkezése koráig, a szent királyokig visszavezethető feladata a biráskodás volt. A vegyes házbeli királyok idejében ugyancsak alárendelt jelentőségü, de annál gyakoribb esetekre terjeszkedett ki ez a biráskodás. Amint a mohácsi vész után a legzavarosabb viszonyok következtek be, az igazságszolgáltatás teljes megszünésével lett volna egyértelmü, ha a vármegyék jogköre ezen tárgyban nem terjed. Terjedt, nem törvényhozás, de szokásjog alapján. És a mit így a szokásjog megszerzett, azt a nemzeti nagy kodifikació, Werbőczy Tripartituma, biztos és a viszonyokhoz képest kellőleg áttetsző és a mi fő, nemzeti jellegü substratumokkal biztositotta. Senki sem volt a felől bizonyos, hogy p. o. Rudolf királyi {333.} tábláján a magyar jog alapján nyer ügyében itéletet; de viszont senki sem kételkedett a felől, hogy Árva- vagy Zólyomvármegyében csakis a hazai jog az irányadó. Igy a hatóság és a közönség együttes érzülete a biztos jogszabályok útmutatójának világitása mellett a vármegyei törvénykezési hatáskör kitágitásához vezetett. És ha ez első sorban talán a polgári peres ügyek terén volt is csak észlelhető, csakhamar nyomon követte ezeket a kártételi, hatalmaskodási perekben s a crimináliák körében való eljárás is.

A vármegyéknek hadügyi hatáskörét szintén nagyobbodni látjuk, a mi ugyan első sorban a bandériális hadszerkezet felbontásával, a bandériumok elfogyásával áll összefüggésben,*V. ö. Salamon F. Kisebb tört. dolgozatai 204–261. l. de nem csekély szerepet játszott benne az is, hogy a hadügynek ezen nemzeti alakja, roncsaival a vármegye körébe huzódott, mialatt az uralkodó a zsoldos hadak rendszerére fektette a súlyt.

Azonban a vármegyei élet alakulásában mégis a legfontosabb mozzanat az, hogy míg korábban tisztán biráskodási és közigazgatási organumok voltak, addig a mohácsi vésztől kezdve politikai szerepre is szert tesznek, politikai hatóságokká válnak.

A vármegyék politikai szerepét összeköttetésbe lehet hozni egyfelől az országgyülések szervezetének átalakulásával, hogy t. i. a régi határozatlan alaku országgyülések helyett már I. Ferdinánd idejében kialakul a vármegyénkénti rendi képviselet s így elmaradván a fejenként való megjelenés kötelezettsége, a küldöttek küldőiknek nemcsak megbizásából, hanem megbizásával, illetőleg utasitásával jelentek meg az országgyülésen.

A rendi képviseletnek így állandó szokássá válása azonban még nem magyarázza teljesen meg az utasitások rendszerét, tehát nem az utasitásnak alapjául szolgáló vármegyei politikai élet kifejlődését sem. Hiszen Erdélyben is hasonló képviseletre találunk, de az utasitások alig-alig találhatók fel s legfelebb arra szoritkoznak, hogy a szék, a vármegye vagy nemzet privilegiumaira őrködjenek a képviselők vagy hogy bizonyos sérelmek orvoslását kérjék. P. o. Küküllővármegye 1629-ben határozza csak el,*Vármegyei protocollum I. köt. hogy követei jövőre ne csak általános meghatalmazással, hanem külön részletes utasitással jelenjenek meg az országgyülésen. De azért később is alig találunk ily utasitásnak nyomára s ilyenek leggyakrabban a városok részéről kelnek a már emlitett stereotyp, de alig valami politikai tartalommal.

{334.} A magyarországi vármegyék politikai szereplése igen is a vármegyei követek utasitásával áll ugyan összefüggésben, de nem szabad felednünk az érem másik oldalát sem, hogy a tartalmat ezen utasitásokhoz az idegen uralkodó által, a magyar közjog rovására elkövetett alkotmánysértő ténykedésekkel szemben, épen ezen közjogi intézmények és jogelvek megvédése adta meg, a melyhez a sérelmek csak mint illustratio csatlakoztak.

A mennyire kivehetjük a messze távolból az alakulás folyamatát, úgy tünik fel előttünk, hogy a vármegyék politikai szerepében az első lépés a vármegyéknek a pénzügyi administratió terén kifejtett ténykedéséhez csatlakozik. Ez volt az a terület, a pénzügyek, melyen az országgyülések régi időtől fogva leghatározottabb és legönállóbb közjogi álláspontot foglaltak el s a melyet maguknak biztositottak. Az 1504. évi I. t.-czikk a magánosok és a vármegyék által való önkéntes adómegajánlást hitszegés büntettének minősitette. De míg itt az országgyülés a vármegyékkel szemben a maga jogait maga védelmezi, csakhamar alig negyven év mulva, saját jogait egyenesen a vármegyék támogatásával oltalmazza.

Az 1545. évi XXXIII. T.-cz. a vármegyék politikai hatáskörének az első és fundamentalis jelentőségü emléke. Ebben elrendeltetik, hogy a kapitányok, valamint az ispánok vagy alispánok ne tartsák meg a királyi felségnek és a helytartó úrnak olyan leveleit, a melyek netán a királyi felségtől a fekvő jószágok visszaadása és visszabocsátása tárgyában a beszterczebányai közönséges határozatoknak és más később keletkezett törvényeknek s a jelenleginek is ellenére nyerettek. Hanem tekintet nélkül ezekre, mindabban, a mi az emlitett törvényeknél fogva tisztükhöz tartozik, felelősségük terhe alatt, csalárdság nélkül foganatositsák a végrehajtást.

A mi ezen törvényczikkben csak bizonyos fekvő jószágokra vonatkozó királyi rendeletekről mondatik, csakhamar kiterjedt minden más királyi rendelkezésre, a mely a törvényekbe ütközött. Első sorban a meg nem szavazott adók felhajtását akadályozták meg a vármegyék, majd más rendeleteket is, melyek az alkotmányt sértették. Jellemző, hogy a törvényhatóságoknak ezen forrásból kifejlett passiv ellentállási joga, a „vis inertiae”, az országgyülésileg meg nem szavazott adók s ujonczok behajtása, illetőleg kiállitása tekintetében, mint alkotmányunk egyik legfontosabb garantiája, mai nap is fennáll s az 1886. évi XXI. t.-czikk által is biztosittatik.

Hogy a „vis inertiae” másképen fejlődött tovább, mennyiben lett {335.} az alkotmány bástyája a centralisaló központi hatalommal szemben, továbbá, hogy mik voltak a kinövései, épen úgy nem tartozik mostani fejtegetéseink sorába, mint annak vázolása, hogy miképen lettek a vármegyei közgyülések a politikai élet melegágyaivá, valóságos kis országgyülésekké s miképen ellenőrizték innen a kormányzat irányát s igyekeztek irányitani az országnak a törvényhozását.

A mit meg akartunk világitani s a mire itten súlyt fektetünk, az két dologra vonatkozik. Az egyik az, hogy a vármegyék a birósági és közigazgatási hatáskörön kivül messzemenő politikai jelentőségre tesznek szert, mert ilyen tevékenységhez is jutottak. A másik dolog, melyet hangsúlyozni kivánunk, hogy a vármegyéknek úgy ezen újabb hatásköre, valamint régi hatáskörének, főleg a politikai élet befolyása következtében történő kiterjeszkedése, az idegen uralkodóháznak a magyar közjogtól idegen, sok tekintetben ezzel ellentétes irányú államjogi felfogása s politikájával szemben, mint a magyar közjogi s nemzeti elvek és sajátosságoknak, eleinte mintegy öntudatlan, de később hova-tovább határozottabb és biztos védvára gyanánt szolgált. A magyar államnak alapjául szolgáló százados közjogi elvek, melyek a központi kormány részéről kellő méltánylásban nem részesültek, a vidéki kormányszervekben találtak otthont és védelmet.

A vármegyéknek a helyzete az erdélyi fejedelemségben lényegesen más, ennélfogva fejlődésök is eltérő volt a magyarországi vármegyékéitől.

Mint már a megelőző időszakban is láttuk, az erdélyi vármegye jelentéktelenebb helyzetet foglalt el az állami vidéki kormányzatban, mint a magyarországi. A királyi központ kormányzattal való érintkezését a tartományi autonomia vagy az ennek élén álló vajda közvetitette, úgy hogy ezek a vármegyék együttvéve foglalnak el olyan helyet, mint az anyaországban minden egyes vármegye külön-külön.

Sőt nem kevésbbé fontos jelenség az sem, hogy magában a tartományi autonomiában is a vármegyék, melyek csakis a nemességnek helyi közönségei és ezen közönség kormányzati szervei, együttesen, mint magyar nemzet jutnak érvényre és befolyáshoz akár önmagukban vannak együtt, akár pedig a két másik nemzettel, a székelylyel és a szászszal állanak szemközt.

A hét vármegye közigazgatási és politikai egysége, mely főleg az unió óta hovatovább fokozódott, mint emlitettük, épenséggel nem változott az ellenkirályok idejében, a XVI. század első felében. Külső megnyilatkozásuk is kétségtelenné teszi ezt, mert ime ott látjuk a vajdai {336.} kormányzatot úgy János király idejében, mint I. Ferdinánd alatt, mikor az unió, alig négy év tartamára létesült; ott látjuk a vajdai biráskodást bármily gyarlóan működjék is ez; és ott látjuk az erdélyi nemesek 1540. évi constitutiójában a municipalis jellegü statutum alkotását.

A három nemzetnek uniója s a magyar nemzeten belől a vármegyék egysége oly erőssé lett az idők folyamán, hogy ha netalán a Ferdinánd alatt létesült unió tartós marad is, az a politikai és kiterjedt kormányzati hatáskör, melyre az anyaország vármegyéi idők folytával szert tettek, itten Erdélyben a legnagyobb valószinüség szerint nem az egyes vármegyéknek vagy székeknek, hanem az egyes nemzeteknek lett volna osztályrésze. Nem mondjuk ugyan, hogy állandóan, de legalább is addig, míg a királyi kormányzat erőteljes centrális organumokat nem teremtett, a mikor aztán ez az unió, a három nemzet uniója, realisságának megbolygatása után nem egyenkint a nemzetekkel, hanem ezeknek egyes kormányközegeivel, a vármegyékkel és a székekkel állott szemben, a miként ez, mint látni fogjuk, a XVIII. században be is következett.

Erdélynek az a futólagos uniója az anyaországgal, mely I. Ferdinánd alatt létesült, több veszélyt rejtett magában, mint a mennyi oltalmat igért. Nem számitva a már ekkor rendkivül fontos tényezővé váltott reformációt, a melynek nagyfokú elterjedése némi szerepet játszhatott esetleg, de mégis ez ideig meg nem állapitható mértékig, Erdély önállósági törekvéseiben; a török részéről fenyegető veszély, ha Erdély Ferdinánd alatt marad és a töröktől való biztonság iránt táplált remény, ha annak politikáját nem keresztezi: ez mindenkitől látott és érzett ok döntött János Zsigmond és Izabellának a visszahivásában.

A nemzeti léteknek sajátságos belső tépelődését látjuk azon 16 év leforgása alatt megnyilatkozni, mely János király halálától, János Zsigmond visszahozásáig eltelt. Küzdelem a végleges elszakadás gondolata ellen; a nemzet egységének az állami egység keretén való fentartása s megmentése iránti szándék. Mikor az ide vonatkozó törekvések csalódással járnak, beletörődik a nemzet a változhatatlanba; kedve ellen, hajlama ellen, de a fenmaradás egyetlen útjának sejtelmes megérezésével.

János Zsigmond visszahozásával már nem kellett az új államnak, mely huzamosabb időkre teljesen elszakadt s független életet kezdett az anyaállamtól, berendezésével sokat fáradozni. Fráter György már 1542-ben megcsinálta volt azt az erdélyi viszonyok alapos ismeretével, az erdélyi százados tartományszerü külön állásban kifejlődött közjogi {337.} bázis alapján. Igaz, hogy ez a terv ekkor még, az esetleg János Zsigmond kormánya alatt egyesitendő Magyarországra is tekintettel volt; de most már kisebbek voltak az igények. A fejedelmi tanács, mely a három nemzetből vétetett s a fejedelem mellett az uniónált nemzetek egységét képviselte s az unió kapcsainak még szorosabbá füzése: ezek voltak a külső fontosabb mozzanatok.

Hogy mennyire a három nemzet uniójából nőtt ki a független erdélyi fejedelemség, azt mi sem mutatja annyira, mint a partiumnak és pedig nem a XVIII–XIX. századbeli, hanem a XVI–XVII. századbeli partiumnak elég laza összefüggése magával az államtesttel.

A három nemzet uniója, mely az erdélyi fejedelemségnek legsarkalatosabb közjogi alapelvévé lett, a melyhez még a négy recipiált vallás egyenjogusága járult, csakhamar elhatározó befolyásu lett nemcsak az állami élet központi beligazgatására és külpolitikája vezetésére nézve, hanem a belső helyi kormányszervek helyzetére nézve is.

Első tekintetre úgy látszik, mintha valami fontosabb eredménynek kellett volna annak a változott helyzetnek a nyomában bekövetkezni a vármegyék életében, hogy azok most már nem a vajda útján közvetve, hanem egyenesen és közvetlenül állottak összefüggésben a főhatalom vezetőjével. Kétségtelen, hogy ennek hatása meg is látszik. A vármegye ép úgy mint a székek is, nem tartományi kormányszervek, hanem az állami igazgatás közvetlen, egyenes közegei. A vármegyék még inkább, mint a székek, mivel a székekben élő székelység és szászság privilégiumok által biztositott közjogi helyzetében volt olyan vonás, a mely a nemzeteknek az állam újabb alakulása körén belől is fentartandó egységét megkivánta; míg a magyar nemzet ilyen egysége csak akkor és annyiban nyilvánult, a mikor és mennyiben az összeségnek érdekei ellentétbe jutottak a két, avagy csak egyik nemzetnek is az érdekeivel.

Az új államban a magyar nemzet volt a vezető, ő adta meg az unió daczára is az állami karakter kinyomatát, s így az állammal szemben a magyar nemzet önmagában nem áll úgy külön szemben, mint a szász avagy a székely, hanem mindaddig, míg in concreto nem documentálandó a nemzeti egység a más két nemzettel szemben, mint vármegyékben feloszlott szerepel, azaz nem a nemzet, hanem vármegyéi állanak. Ezt fejezi ki az évi adózások felvetésénél rendszerint használt azon szólásmód is, hogy a „vármegyék fizessenek kapunként ennyit meg annyit,” a „szászok” vagy a „székelyek” viszont így és úgy.

{338.} De még ebből korántsem következik az, mintha az erdélyi vármegyék ugyanolyan helyzetre tettek volna szert, mint a minőt előbb a magyarországi vármegyékről vázoltunk.

A vármegyék úgy a biráskodás, valamint a közigazgatás terén kifejlettebb hatásköre, nem különben a statutum alkotás terén tapasztalható gyakorlati eljárása, inkább az állami élet fejlődésével és az állami életnek a külső viszonyok által megzavart békéje folytán szükséges alakulásokkal van összefüggésben, mintsem magának az államalkatnak vagy az állami főhatalom kezelésében beállott változásnak a sajátosságával.

Egyik leglényegesebb különbség az erdélyi és magyarországi vármegyék között az, hogy az erdélyi vármegyék politikai jelentőségre vagy szerepre nem tettek ebben az időben sem szert. Tehát megmaradtak abban a helyzetben, a melyben Erdély különválása előtt voltak, azaz birósági és kormányzati organumoknak. A mi e tekintetben változott életükben az erdélyi fejedelemség önállósága és függetlensége idején, bár ha hasonló is a változás a magyarországi vármegyék régi keretében előállottakhoz, mégis – mint alább fogjuk látni – más forrásokból ered s így más súlylyal is bir.

A mint az erdélyi független fejedelemség megalakulása előtt, tehát míg Erdély Magyarországnak „quasi provinciája” vagy a miképen hivatalosan többnyire használtatik „partes Transylvanae” volt, a vármegyék a magyar nemzet corpusának tagjait alkották s a testen kivül a tagok irányitó szerephez állami lét tevékenységeiben nem jutottak: részben így maradt a helyzet 1556 után is. A mely politikai ténykedés a magyarországi vármegyéknek Mohács után sajátjává lett, azt Erdélyben, mint „magyar nemzet” együttesen gyakorolták. A három nemzetnek, mint ilyennek, szerves organismusa folyt be az állam politikai élete irányitásába.

Az országgyülési tárgyalásokat megelőzőleg a fejedelmi propositiókat nemzetenként vették az országgyülési tagok megbeszélés alá és hogy ez annál könnyebben történhessék, még az iránt is gondoskodás volt, hogy a gyüjtési tagok elszállásolása ezen előzetes tanácskozásokat ne gátolja, sőt lehetőleg megkönnyitse.

Mindjárt a fejedelmi kor kezdetén a nemzetekre fektetette az alkotmány az állam politikai egyensúlyát, midőn megállapitotta, hogy a mit a két nemzet egyetértőleg elfogad, ahoz a harmadik is köteles magát alkalmazni.*Szilágyi S. Erdélyi országgyülési emlékek II. köt. 73. lap. {339.} Tehát a „nemzet” absorbeálta a vármegyét vagy a széket. Ezeknek akarata nem juthatott külön kifejezésre az országgyülésen, hanem csakis magában a nemzet akaratában. Innen lesz előttünk érthető, hogy ez egyes vármegyék és székek vagy városok követeinek utasitása soha sem szól különös politikai tartalommal, hanem a partialis bajokat, sérelmeket felemlitve, általában a vármegye vagy szék és a nemzet privilegiumainak megtartása felett való őrködést s a nemzet többi képviselőivel való egyértelmü eljárást köti a követek lelkére. De e mellett ott van a követek számára a „plenipotentia” az instructio mellett, a mi az általános magatartásra és nem a vármegye privát ügyeire vonatkozik.

A mint a követi utasitásokat nem látta el politikai tartalommal az erdélyi vármegyék közönsége, úgy nem birta másfelől azon másik politikai jogositványt sem, a mely a „vis inertiae” alakjában a magyarországi vármegyék kezében az alkotmánynak oly hatalmas erőssége volt.

Ha Erdélyben a fejedelmi hatalommal szemben ellenszegülés tapasztalható, ez a legtöbb esetben egyenesen valamelyik nemzet részéről keletkezik és ha még egyik vagy másik szék, vagy város volna is benne részes – egyes vármegye soha – akkor is nem a törvénytelen fejedelmi rendelet végrehajtásának a megtagadása hanem a privilegium megsértése a főmotivum és mivel az egyes nemzetek privilegiumainak sérelmére, az unió alapján, a másik két nemzettel egyetértve, ezek támogatásával, alkotmányos úton kell az orvoslást megszerzeni, azért az olyan ellenszegülést lázadásnak bélyegzi az erdélyi közjogi elfogás.

Minthogy a három nemzet közül a magyar a magyar államjogban birta a maga jogositványait, a melyek némi csekély helyi jelentőségü eltérést nem nézve, egy voltak a magyar nemesi jogok összességével és minthogy másfelől úgy a másik két nemzetnek, mint különösen ezek kebelében egyik vagy másik és pedig leginkább a szász városoknak voltak valóságos privilegiumaik, azaz a közönséges jogtól (ius commune) eltérő köz- és magánjogi jogositványaik: ezért a fejedelmek egyikével vagy másikával szemben, ezek részéről és nem az egyes vármegyék, vagy ezek összesége, a magyar nemzet részéről keletkeznek a támadások.

Az erdélyi fejedelemség államéletének az alapszint és a vezető irányt a magyar nemzet, ennek közjogi felfogása és helyzete adta meg. Innen van az, hogy az unió daczára is az erdélyi fejedelemség nem maradt. És ezen nemzeti jelleg fennmaradása egyúttal egyik oka annak is, hogy a nemzetek körén belől levő municipalis hatóságok semminemü politikai szerephez nem jutnak.

{340.} A mint a kettős királyválasztás után Magyarország kétfelé szakad, a nemzeti irány és eszme sokkal inkább a János, mintsem a Ferdinánd táborában tömörült. Azoknak a nemzeti szellemü aspiratióknak és törekvéseknek, a melyek az utolsó Jagellók korszakában oly elkeseresedett harczokat hivnak létre, a magyar államnak nemzeti fő alatt és nemzeti talajon való regenerálása érdekében, János király országrésze, majd az ő halála s Buda török kézre jutása után, Erdély s a hozzá csatolt anyaországi rész lett a melegágyává. Erdély kormánya az egész különválás ideje alatt nemzeti volt, nemzeti maradt s így nem volt ok, nem alkalom arra, hogy a nemzeti törekvések s irányzatok az állami közkormányzat alsóbb fokú alkatrészeibe, a vármegyékbe vonuljanak vissza s itt vessék meg lábukat. Pedig ellenkező esetben ennek kellett volna bekövetkezni, minthogy az önálló fejedelemség megalakulásától fogva a vajdai congregatiók, a hét vármegye, vagyis a magyar nemzet együttes külön országgyülései megszüntek s a hét vármegye követei, tehát a magyar nemzet képviselete nem valamely külön és az országgyülést megelőző nemzeti gyülésből s ennek utasitásával jelentek meg az országgyülésre, mint sokszor a székelyek vagy a szászok, hanem nekik egyetlen közös gyülésök az országgyülés volt, melynek alkalmával ad hoc beszélték meg követendő maguktartását.

Tehát az a körülmény, hogy a magyar nemzet külön gyülései mintegy felolvadtak az országgyülésbe, egyfelől növelte a magyar nemzet politikai befolyását az állam ügyeibe, de másfelől valamely esetleges, nem nemzeti irányú kormánynyal szemben erejét megcsökkentette volna – s így ezen esetben a nemzetet megillető politikai szerepnek is szükségképen a nemzet organisált hatóságaira kellett volna átmenni, a hol bár kevésbbé egyöntetü és központositott módon, de annál szélesebb alapokon s a közönséggel szorosabb összeköttetésben működhetett volna – a mint ez a XVIII. században tényleg be is következett.

Hogy az erdélyrészi vármegyék a független fejedelemség korában nem jutottak külön politikai jelentőséghez, mint a magyarországiak, melyek ugyan ezen idő alatt szerezték azt meg, a magunk részéről határozottan arra az ok és körülményre vezetjük vissza, hogy a fejedelemség kormánya állandóan nemzeti volt s így a magyar nemzet, daczára hogy egysége és különállása eredeti állapotából sokat veszitett – de épen azért, mert az államnak vezérlő elemévé lett, elég sikeresen megoldhatta a vele unionált két nemzet mellett a magyarság politikai befolyását és jelentőségét, úgy hogy az állam nemzeti jellege soha csorbát nem szenvedett. A mi pedig a külpolitikát illeti, e tekintetben {341.} a három nemzet között többnyire egy értelem uralkodott s a kor nyomasztó viszonyai között iránya határozottan adva volt; tehát egyik vagy másik nemzetnek érzelmei kénytelenek voltak az adott helyzetet respectálni.

Emlitettük volt, hogy a magyarországi vármegyék életében nemcsak azok politikai hatáskörének a keletkezésével, hanem egyúttal a mohácsi vész előtti, tisztán kormányzati természetü hatáskörének a tágulásával is nevezetes változások jöttek létre. Ezen utóbbi változások az erdélyi vármegyéknél is feltalálhatók és pedig meglehetősen hasonló irányu terjeszkedéssel.

Minthogy az erdélyi vármegyék idő folytával, egészen a XVIII. századig, politikai jelentőségre nem tesznek szert, hanem megmaradnak azon kormányzati hatáskörben, melyben a mohácsi vész előtt a magyarországi vármegyékkel együtt voltak, de ezen a területen intensivebbé válik működésük: ez azt bizonyitja, hogy a magyar vármegyei rendszernek az az alakja, mely az anyaországban fejlődött, illetőleg az a változás, mely ott bekövetkezett, a magyar nemesi önkormányzatú vármegyének nem egyenes s természetes fejlődése folytán, hanem esetlegesen jött létre. Az erdélyi vármegyék, melyek az államkormánynyal attól az időtől fogva, hogy a magyar nemzet már nem külön nemzet gyanánt coordináltan, hanem mint államvezető szerepel, – az erdélyi fejedelemségben a központi kormánynyal ugyanazon közvetlen viszonyba jutnak, mint a hogy voltak a magyarországi vármegyék eleitől fogva; – mondjuk az erdélyi vármegyék, melyek így a központi hatalomtól való függésük közvetitőjét, a vajdai méltóságot elvesztették s így a magyarországi vármegyékkel a központhoz való viszony tekintetében azon helyzetbe jutottak, jobban megőrizték az ősi magyar vármegye tulajdonképeni alakját, mint a magyarországiak. Innen láthatjuk azt is, hogy ha nemzeti, vagy legalább is a magyar közjog alapján álló uralkodók központi kormánya alatt él hazánk Mohács után is, mily irányú fejlődést vesz a magyar vármegyei élet, tehát az állam vidéki kormányzata is.

Hogy az erdélyi vármegyék hatáskörének és illetékességének bővülése mily irányu és terjedelmü volt, erről majd akkor szólunk, midőn a vármegyét in concreto ismerjük. Itten még azt kivánjuk hangsúlyozni, hogy ezen tevékenységi fejlődés sokkal inkább önkénytelenül és tisztán a viszonyok kényszernyomása alatt, de minden czélzatosság nélkül jött létre, a mit már kevésbbé lehet elmondani az anyaország vármegyéiről. Nem látunk Erdélyben oly törekvést, mely a vármegye súlyát a fejedelmi {342.} hatalommal szemben kivánná emelni, vagy ennek ellenére növelni. A fejedelmi hatalom túlkapásaival szemben az unió szolgált s az ezen felépült fejedelmi tanács s országgyülés, az ez által létesitett alkotmánygaráncziákkal együtt. Igy a vármegyék teendőinek bővülése nem jelentett valamely alkotmányos vívmányt, hanem a közviszonyok fejlődése és a szükséghelyzetek parancsolta alakulásoknak mintegy graphicai feljegyzése az.

Külömben az állami élet fejlődésével karöltve menő vármegyei élet haladásának ilyen természetét magának a vármegyei szervezetnek a fokozatos kiépülése is, mint a szükségnek megfelelő változás, eléggé igazolja. Hiszen Erdélyben az országgyülések sokkal gyakoribbak voltak, mint Magyarországon, mert eleinte rendes körülmények között, többnyire két-két, majd 1623-tól kezdve egy-egy országgyülés tartatott évente és az országgyülések az állami életnek alacsonyabb fejlődési fokához képest, nemcsak a törvényhozást, hanem az állami kormányzat mindhárom ágát, tehát a közigazgatást és biráskodást is kezelték. És az országgyülésnek ezen folyton tartó administrativ ténykedése daczára is szükséges volt a vármegyei szervezetet fokozatosan fejleszteni.

De a kétségtelenül tapasztalható fejlődés daczára is hiányzik még mindig az erdélyi vármegyei életből egy vonás, mely a modern állami kormányzathoz való közeledést mutatná, t. i. a kormányzat centralis irányzásának érvényesülése s annak a feltüntetése, hogy a vármegye nemcsak az autonom helyi közigazgatásnak, hanem az öntudatos, központi czélra törekvő és egységes elvek által veztett állami administratiónak vidéki autonom szerve.

A magyarországi vármegyéknél ezen korszak vége felé a központositási irányzat, az alkotmányos tényezőknek a meggyengülésével, nem hazai talajból fakadottan, hanem idegen formák után indulva, erőszakkal érvényesittetett. Az a mohóság, mely a központi kormánynak ezen törekvéseit jellemzi, meg is boszulta ugyan magát, de maga az irányzat, ha némileg szeliditett formában s a nemzeti hagyományokhoz és szellemhez inkább simulva, fenmaradt s átment a XVIII. századba, a mikor élethalál harczát megkezdi a vármegyei autonomia ellen. Itten csak arra kivánunk mostan súlyt fektetni, hogy a XVII. század vége felé a kormányzat központositása némileg érinti már a magyarországi vármegyéket. Ezzel ellentétben az erdélyi vármegyéknél épen a korszak vége felé, Apaffy uralkodása alatt tapasztalunk egy pár jelenséget, p. o. a földesúri biráskodásnak szinte a liber baronátuságra emlékeztető kiterjesztését, mely a vármegyei hatáskört szűkiti; továbbá {343.} az adózás közül az adóalanyok s az adókulcs megállapitásának az országgyülés kezéből a vármegyékbe való áthelyezését, újabb törvényes székek felállitását, a mi viszont a vármegyék ügykörének a tágitásával jár a központi hatalom rovására, a melyek arról tanuskodnak, hogy Erdély közkormányzata a helyett, hogy centrálisabbá lett volna, épen az ellenkező irányt mutatja.

A XVI. század közepétől fogva a fenmaradt országgyülési végzések, vármegyei protocollumok, statutumok és a vármegyéknek saját hatáskörében kelt kiadványai, tetemes mennyiségben maradván fenn korunkra, a jelzett időtől fogva a vármegyei intézmény megismerése és ismertetése tekintetében nem vagyunk annyira kötve az analogiához és a hypothesisekhez, mint a megelőző időszakban. Ámbár egyetlen erdélyi vármegyének sem maradt meg levéltára oly épségben, hogy ezen időszak, a független erdélyi fejedelemség, folyamán lépésről lépésre kisérhessük szervezetét, életműködését és épen e tekintetben Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék a legszerencsétlenebbek közé tartoznak, mert a XVI. és XVII. századbeli levéltári emlékeik majdnem teljesen hiányzanak: mégis a különböző törvényi, rendszabályi emlékek, az egyes vármegyéknél megmaradt protocollumok folytán, ha egy specialis vármegyének nem, de általában az erdélyi vármegyéknek életéről elég tiszta képet nyerhetünk, bár ha a fogyatékosságot előre is el kell ismernünk.

A sok tekintetben részletesebb és áttekinthetőbb kép, a netalán ebben határozottan a fejlődés jellegét mutató vonás ilyen természetét egyáltalában nem írhatjuk ugyan mind az állami és társadalmi organismus haladásának a javára, mert sokszor csak azért vagyunk képesek valami újat mondani, mivel a megfelelő adat, mely a múlt hasonló jelenségeiről nem került szem elé, most rendelkezésünkre áll; de azért itt-ott mégis egész határozottsággal, máskor pedig némi valószinüséggel állapithatjuk meg, hogy vajjon hiányzó vonásokat állitunk-e be a múlt korszakban rajzolt képbe, avagy pedig teljesen új jelenségek besorozásával gazdagitjuk a korábban már ismert tartalmat.

Az erdélyi vármegyei intézmény a mostan tárgyalt korszak alatt határozottan fejlődik s az állandó keretek felé közeledik. A vármegyei gyülések, törvényszékek szilárdabb formákhoz jutnak s vármegyénként lehetőleg egyenlősülnek. A Vármegyei tisztikar bővül, fejlődik; az egyes hivatalok hatásköre mindjobban tisztázódik a munkamegosztás fokozatosabb megvalósuláshoz jut. A helyi viszonyoknak megfelelőleg kifejlett szokásjog uralmát ugyan még nem töri át valamely központi és {344.} teljesen egyöntetü szervezkedés; a specialis viszonyok mindig különös figyelembe részesülnek, sőt olykor szinte teljesen indokolatlannak találjuk a különbözéseket, de ezek száma, fontossága egyaránt csökken.

Minthogy az erdélyi vármegye határozottan másnemü jellemvonásokkal birt egész az újabb időkig, mint a magyarországi, és minthogy leginkább a fejedelmi kor az, melyben az erdélyi vármegye sajátosságai megszilárdultak: ezen időből behatóbban is kell foglalkoznunk ezzel a vármegyével, hogy benne a tulajdonképeni „erdélyi” vonásokat felismerjük s ezek fejlődését nyomon kövessük.

A vármegyei intézmény keretében inkább a hatáskörben találjuk a fejlődésnek fontosabb anyagi mozzanatait, a melyeket a megfelelő helyen fogunk fejtegetni; de már itten reá mutatunk arra, hogy a vármegyei kormányzatban határozott mélyülése található az intézménynek, a mit röviden úgy jellemezhetnénk, hogy a rendi jelleggel szemben a területi jelleg nyer némi előnyomulást. A megelőző időszak vármegyéje alakilag és tartalmilag inkább „nemesi” vármegye volt, mint a mostani, melyben ha szervezetileg érintetlen is a nemesi jelleg, de hatáskörében a nem nemesi viszonylatok közül mind többet és többet felölel. A rendi közkormányzat keretében megjelennek a területi kormányzatnak első számbavehető csirái.

A vármegye szervezete a vármegyei nemességnek kormányzati organismusa. A vármegyei fokon, mint törvényhatóság, tisztán a vármegye nemes elemeit öleli fel, de tevékenysége folyamán erős összeköttetésben lép a községi élettel is, a mit sok tekintetben előmozdított egyes privilegizált községeknek, mezővárosoknak a vármegye keretébe való beolvadása,*P. o. Deés, Torda. valamint a czimeres nemesség terjedésével nemesi községek gyakoribb keletkezése, vagy egyes jobbágy községeknek, a lakosok egy része által megszerzett nemesi jog folytán, változott helyzete.

A vármegyei szervezetben elsőbben is a vármegyei nemesség összesége, közügyekben összegyült tömege tünik elénk, mint vármegyei közgyülés. A vármgyének ezen közgyülése, mint a vármegye nemeseinek összesége, (universitas nobilium), vagy rendi állás szerint még jobban megkülönböztetve, mint a vármegye összes mágnás és nemes urai (universi domini magnates et nobites comitatus), ez a tulajdonképeni vármegye (comitatus). Megjegyzendő azonban, hogy itten csak azok a vármegyei birtokos nemesek jönnek figyelembe, kik a fejedelemnek tartozó hűségüket (homagium) letették. A hűségi esküt tenni vonakodó {345.} nagykoru nemes sem a vármegyének, sem az államnak nem lehet tagja.

Egy igen fontos különbség van a jelen és a múlt korszak vármegyéje között Erdélyben, a mi tulajodnképen első sorban az állam státusára vonatkozik, de aztán a vármegyében is tünetkezik hatása, t. i. hogy a nemességnek egy osztálya belőle, valamint az államból is eltünik. Erdélyben 1556 óta, az egész fejedelmi korszakon keresztül nincsenek Praelatusok, s így ilyenek a vármegyében, ennek gyülésein sem szerepelhetnek.

A vármegyei nemesség bizonyos ügyekben, p. o. hadfelkelés, katonai szemle, hüségeskü letétel alkalmával, birság terhe alatt köteleztetett a közgyüléseken való megjelenésre. Az ily birság alatt összehivott gyülések, melyek a 3 márkában, vagy girában megszabott birságról, márkás vagy girás gyüléseknek neveztettek, már a múlt korszakban is előfordulnak és fenn is maradtak egészen 1848-ig.

A márkás gyülésekről azonban meg kell jegyeznünk, hogy a XVI. és XVII. század folyamán ezek még nem a tulajdonképeni vármegyei gyülések, hanem, a mint jeleztük, csak bizonyos czélzattal és okból, előre jelölt birság alatt, összehivott gyülések. Rendkivüli vármegyei közgyüléseknek nevezhetnők ezeket, szemben azokkal a közgyülésekkel, melyek minden évben rendesen összehivattak, de birság kitétele nélkül, a tisztújitás megejtésére, vagy országgyülési követek választása s általában a közigazgatás irányitása czéljából.

Sőt a márkás gyülés elnevezése sem igen fordul elő a vármegyei protocollumokban az egész fejedelmi korszak alatt, még azon gyülések jelölésére sem, a melyek külömben birság alatt hirdettettek meg. Nincs is országgyülési törvény egészen 1696-ig, mely a főispán által meghirdetett, tehát bármely rendes, vagy rendkivüli vármegyei közgyülésre való megjelenést birság terhe alatt tegye kötelezővé. Ennél fogva azt mondhatjuk, hogy a fennebb már jelzett esetekben nem a közgyülésen való megjelenésének elmulasztása, hanem a hadfelkeléstől, mustrákról, vagy a homagium letételekor való elmaradás büntettetett. És ezen büntetések közül különösebben a mustrákról való elmaradás az, mely a vármegyei intézkedéssel szorosabb összefüggésben áll, mivel úgy a hadfelkelésben való részvételnek, mint a homagium letételének indokolatlan elmulasztása már nem vármegyei, hanem országos büntetéssel sújtatik, mint hitszegés, vagy hittagadás.

A márkás, vagy girás gyülés elnevezés tehát a fejedelmi korszak alatt nem igen fordul elő s ez időben alatta nem lehet a vármegyei {346.} rendes közgyüléseket érteni, mint a XVIII. század folyamán. Sőt maga a birságolás is inkább csak egyes vármegyékben fordul elő s külön vármegyei intézkedésnél fogva szerepel. Igy p. o. Belső-Szolnok- és Küküllő-vármegyék protocollumaiban nem találunk nyomára; ellenben Kolozsvármegye 1608. évi szept. hó 10-én tartott gyülésében,*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 7. lap. 16 girában állapitja meg a birságot, melylyel azok sujtandók, kik a „főispán uraim által hirdetett girás széket elmulatni merészelik, mert valaki elmulatja, minden okvetetlen megveszik rajta a 16 girát.”

A girás szék épen olyan rendkivüli vármegyei gyülés, mint mikor nem a vármegye területén, vagy esetleg táborban tartottak vármegyei gyüléseket. Mert mindkettő és pedig valószinüleg egy és ugyanazon alkalommal előfordul. Sőt az ilyen vármegyegyülésen még esetleg tisztújitás is volt, mint p. o. Küküllővármegyének 1659-ben, a táborozás alkalmával, Deésen tartott gyülésében, hol alispánt és országgyülési követeket választottak.*U. o. II. köt. 74. l.

A marchalis gyülés csak 1696 után lesz újból a vármegyei rendes közgyüléseknek rendes elnevezésévé, midőn ugyanis a VIII-ik t.-czikk,*Szilágyi S. i. m. XXI. Köt. 276–7. lap. egyenesen a gyüléseken való megjelenés elhanyagolását és az e miatt nagyon gyakran előforduló azon esetet, hogy így a vármegyei gyülés meghiusult, véve indokul, a közrendüeket 3 frt, a hivatalosokat és assessorokat 6 frt, a mágnásokat pedig 12 frt birság terhe alatt kötelezi a főispán által hirdetett gyüléseken való megelenésre.

Azokból, a miket a gyülési birságolásokról elmondottunk, a fejedelmi korszak vármegyéjének alkotmányos életére nézve azon kedvező következtetést vonhatjuk ki, hogy az a közszabadság és közintézményeknek ezen virágzó korában eléggé pezsgő és élénk volt. Nem merült fel annak szüksége, hogy a vármegye ügyeinek igazitására birság terhe alatt szorittassék a nemesség, hanem ez önként, minden kényszer nélkül is szivesen élt alkotmányos jogaival és teljesitette kötelezettségeit. Ugyan erre mutat visszájáról a most idézett 1696. évi VIII. törvényczikk is, mivel a vármegyei gyülések elnéptelendésének okát egyenesen a nyomasztó közviszonyokra utalják. Hiszen akkor a gyüléseknek alig volt már egyéb tárgyuk, mint az állandó német katonaság beszállásolása folytán napirenden lévő terhes adózásnak felvetése, szétosztása, behajtása, a katonaság által okozott károk, a folytonos kihágások felpanaszlása. Már pedig a folyton növekedő terhek elviselési módja felett való tanácskozás, {347.} a sanyaru állapotok, szenvedések felett való folytonos, de sikertelen panaszkodás ugyan miképen is vonzhatta volna a nemességet a közgyüléseken való megjelenésre, melyekből, ha csak tehették, még a hivatalosok is szivesen elvonták magukat.

A vármegyéknek voltak rendes közgyüléseik, de ezek nem neveztettek ekkor marchalis cogregatiónak, hanem vagy generalis congregatió vagy sedes generalis, magyarul rendesen „derék szék” név alatt fordulnak elő.

A most emlitett két elnevezés alapjában két külön institutióra vonatkozik ugyan, de a vármegyei életnek ezen korbeli fejlettségéhez képest egyfelől nincsen éles határvonal ezen institutiók között és másfelől épen ezen okból az elnevezés is szabálytalanul, illetőleg összezavarva fordul elő az egész korszakon keresztül. Jóformán a vármegyei jegyző pennájától függ, hogy valamely gyülés, eltekintve tartalmától, congregatio, vagy sedes nevet visel-e.

Bár e két név zavarosan használtatik, mégis a vármegyei közgyülés tulajdonképeni neve a Congregatio generalis. Ellenben a Sedes generalis alatt vármegyei törvényes székeket kellene értenünk. Az intézmények alapfogalma a hibás elnevezések alatt is eléggé kidomborodik és a XVII. század vége felé, bár nem kivétel nélkül, meglehetősen állandósul az a gyakorlat, hogy a törvényszékeket Sedesnek, a közgyüléseket Congregatiónak nevezzék. Erre mutat az is, hogy p. o. az 1664 óta előforduló alszékek, melyeket később a törvényhozás is acceptál és tisztán biráskodási jogkörrel ruház fel, sohasem viseli a congregatió nevet, hanem állandó elnevezése a Sedes partialis.

Azonban a közigazgatással, statutum alkotással s némi politikai teendőkkel biró vármegyei közgyülés és biráskodás végzésére hivatott törvényes székek között nemcsak az elnevezés tekintetében áll fenn a határozatlanság, hanem az összeállitás és hatáskör tekintetében is.

Hogy a vármegyei közgyülésnek minden vármegyebeli birtokos nemes jogosult és kötelezett tagja, az egészen természetes ebben az időben. Csakhogy a vármegyei törvényes székeknél is tapasztaljuk, hogy azokon minden nemes jogositva van megjelenni, sőt a XVII. század első negyedében is van Erdélyben vármegye, hol a tisztviselőkön kivül az összes megjelent vármegyei nemesség – és csakis ők képezik a birótársakat. Habár már 1554-ben, 1569-ben*Szilágyi S. i. m. I. köt. 520. lap. II. köt. 363. lap. országos törvények úgy szólnak a vármegyei assessorokról, mintha minden vármegyében volnának {348.} és habár valószinüleg a legtöbb vármegyében voltak is már a XVI. században,*Belső-Szolnokvármegyében a XVI. század végén már szerepelnek. Tört. Tár. 1888. évf. 163. lap. mégis voltak vármegyék e nélkül. Igy p. o. Küküllővármegyében csak 1626-ban határozta el a vármegye nemesi közönsége szavazattöbbséggel, hogy assessorok választassanak,*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1626. tehát itten addig nem is szerepelhettek. Ennélfogva pusztán a résztvevők jelzése sem igazithat el bennünket egyes concrét esetekben arra nézve, hogy törvényes székkel vagy vármegyei közgyüléssel állunk-e szemben.

A vármegyei közgyülések és törvényszékek között, mint emlitettük, hatáskör tekintetében sem volt éles határvonal. Az a gyülés, mely Congregatiónak neveztetik, birósági ügyekkel is foglalkozik és nemcsak tisztán adminisztrativ természeti tárgyakkal. És itt a biráskodás felemlitésénél nem szabad p. o. a széksértési, vagy az osztályos perekre, sem a fegyelmi keresetekre gondolnunk. Hiszen csak 1848-ig mindig a közgyülésnek voltak rendes tárgyai. Hanem egyenesen tiszta polgári keresetek is fordulnak elő a közgyülések előtt. A congregatio, mely hogy ilyen, az kitünik abból, hogy országgyülési képviselőt választ, polgári pereket von itélet alá, sőt nem egy izben a legelső tárgya is ez és csak később kerül a sor a választásokra, vagy a statutum alkotásra.

Meg kell mégis jegyeznünk, hogy az a gyülés, mely congregatiónak neveztetik, ritkábban foglalkozik biráskodással, mint a Sedes közigazgatási ügyekkel. A sedes, bármily jelzővel láttassék is el, sedes ügyeket tárgyal, a melyek tulajdonképen közgyülési tárgyak volnának. De ezen működése nem oly természetü, mintha minden egyes sedes foglalkoznék ily módon. Nem; mert a legtöbb csak biráskodik. De előfordul a sedesen tisztújitás és pedig rendes tisztviselők vagy assessorok választása, előfordul a cirkálás elrendelése és rendezése, intézkedik adóbeli s más közigazgatási ügyekben, alkot statutumot stb.

A vármegyei törvényszéknek ezen, a közigazgatásba belenyuló szerepe abban leli magyarázatát, hogy kebelében az esküdteken kivül mindig megjelenhetett a vármegyei nemesség. Ha tehát elegendő számmal voltak együtt és a közszükséglet úgy kivánta, mintegy közgyüléssé alakult át a biróság és így hozta meg kormányzati határozatait.

Hogy a hatásköröknek ezen összekuszáltsága daczára is más a Congregatio és más a Sedes, az már a XVII. század második felétől nyilván való, a mikor alig van valami ingadozás az elnevezésekben. {349.} Különben a birósági ülések több és rendesebb terminusokat igényelnek, mint a közgyülések s ennélfogva tartásuk az országgyülések különös gondoskodásának a tárgya; míg a közgyülések leginkább az országgyülési képviselők választásával és mustrákkal, vagy adófelvetéssel állottak kapcsolatban.

A vármegyei közgyüléseknek nem volt határozott számuk, sem határozott idejök. A szükséghez képest hivta össze azokat a főispán. Minthogy országgyülési képviselőket itt választottak, tehát ha a fejedelem összehivta az országgyülést, nyomban reá összehivták a főispánok is a vármegyei közgyülést. És olyan időben, mikor az országgyülési határozatok értelmében a vármegyéknek sürgős intézkedéseket kellett tenniök, az országgyülés szétoszlása után azonnal egybehivatott újból a vármegyei közgyülés.

A vármegyei gyüléseket eleinte csakis a főispánok hivhatták össze s azon ők elnökölhettek. A két főispán egymással egyetértve állapitotta meg a közgyülés idejét s a viceszolgabiró útján hirdettették meg, meghiván külön minden birtokos nemest. Az 1608. évi kolozsvármegyei határozat szerint,*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 74. lap. a viceszolgabiró „ha szinte personáliter meg nem keresi is a nemes embert, de birójának értésére adja, avagy a falu határára bemenjen és egy bizonyos ember által értésére adja a székes nemes embernek”.

Idővel valamint a törvényszékeket, úgy a közgyülést is, a főispánok akadályoztatása esetén a vicetisztek és pedig többnyire a főbirák hivták össze s ők is elnököltek benne. Kolozsvármegyének azon nevezetes statutuma 1664-ből,*Kolozsvári és Óvári. Magyarországi jogtörténeti emlékek. I. köt. 289–91. lap. melylyel a vármegye saját initiativájából az alszékeket (sedes partialis) felállitja, olyan vármegyei közgyüléseken hozatott, melyen egyik főispán sem volt jelen, tehát vicetisztek elnököltek benne.

Hogy a vármegyei közgyüléseken a tanácskozás miképen folyt, arról alig tudunk valamit. Valószinüleg az országgyülés tanácskozási eljárását utánozták itten is kicsinyben. Szólhatott bárki is, kinek megjelenni joga volt. Adott esetben még szavazatát is megindokolhatta a felszólaló. A tanácskozás méltósága felett az elnök őrködött s a gyülés méltóságának akár maga a gyülés, akár pedig ennek egyes tagjai ellen használt sértő kifejezésekkel történt megbántása, a széktörés vétségét képezte, melynek birsága Kolozsvármegye 1606. évi határozata szerint 33 frt. volt.*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 60. lap.

{350.} Nem lehet annyira betekintenünk az egyes vármegyei gyülések lefolyásába, hogy az u. n. „sanior pars”-nak szerepéről valamit mondhatnánk, tehát állithatnók, hogy a határozatok a tekintélyesebb felszólalók nézete szerint igazodtak. Egy concrét eset, midőn t. i. Küküllővármegyében az assessorság felállitása felől tanácskozott a közgyülés, arra látszik mutatni, hogy az ilyen fontos határozatok hozatalánál névszerinti szavazás is előfordult. A jelzett tárgyban ugyanis nemcsak hogy szavazás tartatott és ennek eredménye feljegyeztetett, de az eredeti jegyzés, mely külön minden egyes pro és contra szavazatra vonatkozik, a névszerinti szavazás fenforgását mutatja. Személyi kérdésekben, tisztújitásoknál is találunk ilyen szavazásnak nyomaira.

A vármegyei közgyülések, akár birsággal egybekötött marchalis székek, akár egyszerü generalis congregatiók voltak, a vármegye hatáskörébe tartozó közigazgatási ügyekkel egyaránt foglalkoztak. Tekintve, hogy a vármegyei közigazgatás kérdésével alább kivánunk részletesebben foglalkozni, azért itten egyszerüen csak reá mutatunk azokra a tárgyakra, a melyek ezen közgyüléseken előfordulnak.

A vármegye jogalkotó tevékenysége, mely a statutum alkotásban nyilatkozott meg, a vármegyei közgyülésnek tárgya. Minthogy az állami élet fejletlensége a vármegyéknek e tekintetben tág teret nyujtott: köz- és magánjog, közigazgatási, rendészeti, kereskedelmi s pénzügyi, büntető és egyházi jog körébe tartozó tárgyak egyaránt előfordulnak itten*Az erdélyi vármegyék statutumai nagy részben össze vannak gyüjtve Kolozsvári Sándor és Óvári Kelemen i. műve I. köt.-ben.

A vármegye a főispánokon kivül, maga választván tisztviselőit, ezeknek megválasztása és felesketése, sőt a főispánok felesketése is, a vármegyék gyüléseinek egyik legfontosabb tárgya. Ezzel szoros összefüggésben áll a hivatalok szervezése, a javadalmak megállapitása, esetleg és ad hoc való megbizatások, melyek nem hivatalos személyiségek által láttattak el.

Ugyancsak a vármegye közgyülése gyakorolta az ellenőrzést a tisztviselők felett is. Ez vonta őket felelősségre, vagy olykor panaszt emelt ellenük a fejedelem tábláján, a mikor a director lett közvádlójuk. Végezte a számoltatást, főleg a kebli pénzekről, mivel az adókról való számoltatást az országos törvények többnyire generalis exactorokra bizták; habár olykor meg a vármegyéket utasitja a számoltatás megejtésére.

Nemkülömben nevezetes közgyülési tény volt az országgyülési követek {351.} választása, esetleg utasitása; intézkedés napidíjakról. A követek az országgyülés eredményeiről a vármegyei közgyülésen számoltak be.

Igen fontos tárgya volt a vármegyei közgyülésnek az új fejedelem iránt leteendő hűségi eskü, (homagium), melynél a főispánok és az országgyülésen jelen volt s ott a homagiumot már letett követek, az ország biztosai gyanánt szerepeltek. E czélból gyakran birság terhe alatt és külön hivatott össze a nemesség. A vármegyének, sőt az államnak is csak az a nemes lehetett tagja, ki ezt a hűségi esküt letette.

A XVII. század eleitől fogva*Szilágyi S. i. m. IX. köt. 371. lap. a nemesleveleknek kihirdetése is a vármegye gyülésén történt s innen tétetett jelentés s adatott bizonyság a fejedelmi táblára, ha valakinek nemesitése ellen kifogás emeltetett. A nemeslevél publicatiója nélkül senki sem számithatott arra, hogy nemessége abban a vármegyében elismertessék.

A vármegye kebelében felmerülő anyagi szükségletek, p. o. tiszti fizetések, napidíjak, székházbér fedezése végett esetről-esetre a vármegyei közgyülés állapitja meg az adót, olykor az adókulcsot is; ő rendeli ki a beszedőt és határozza meg a kifizetés módját. Ebből áll a vármegye saját pénzügyi igazgatása. Rendes költségvetésnek, vármegyei közvagyonnak, pénztárnak még ebben az időben nyoma sincs.

A rendészet és a büntető biráskodás összeolvadása folytán a cirkálás, mint a kettőnek egybeolvasztása, a vármegyei közgyülés rendeletéből s mintegy kebeléből indul ki. A közgyülés állapitja meg a „cirkáló birákat,” embereik s lovaik számát, nemkülönben élelmüket s napidíjukat.

Bár a hadfelkelés fejedelmi parancsra történik s hasonlóképen állapittatik meg a generalis lustra ideje is, de szűkebb körben az egyes vármegyére nézve a gyülekezés helyének, az indulás idejének stb. meghatározása, a vármegyei közgyülés hiánya. Ha nem volt generalis lustra, akkor a vármegye tartja meg az évi mustrát, a melyre nézve közgyülés intézkedik s róla, mint félig közgyülési tényről, jegyzőkönyv is vezettetik.*Küküllővármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1642.

Ezeken kivül a szükség és körülményekhez képest még egyéb tárgyak is előfordulhattak a vármegyei közgyüléseken magánosok, vagy hivatalosok kezdeményezésére.

A mi különben a felsorolt közgyülési tárgyakat illeti, e tekintetben még egyszer utalnunk kell itten azokra, a miket a vármegyei közgyülés és törvényszék viszonyáról fennebb elmondottunk.

{352.} Mint már a múlt korszakban is láttuk, a vármegyék járásokra oszlottak. Minden erdélyi vármegyének két járása volt, még ha több szolgabirája lett volna is, mint p. o. Fejérvármegyének. A két járás ősrégi eredetünek látszik s Fejérvármegyét kivéve, bátran állithatjuk, hogy a szolgabirák számával van a szám összefüggésben.

A XVI. század közepétől fogva az egész vármegyei tisztikar választása s hivataloskodása összefüggésbe jut a járásokkal, úgy hogy minden egész vármegye, mint két symmetricusan organisált fél vármegye lép fel.

Mi ezen fejlődésnek oka: azt nem tudjuk egész világosan megmondani. Csak sejtjük abból, hogy a vármegyei tisztviselők közül fő- és alispán s főszolgabiró az ez egész korszak alatt kettős számban állittatnak be. Tehát a mint a vármegye két járása már korábban meg volt s az emlitett hivatalnokok is ketten-ketten voltak, lassanként mindenik hivatalnok, a munkamegosztás szempontjából, különösebben az egyik járáshoz kapcsoltatott, habár mindhárom hivatal határozottan az egész vármegyéé volt, akár csak az egy közös jegyző.

A vármegye nemesei egy gyülésre összegyülve, a generalis congregatiót a derékszékek alkották, míg a járás nemesei együttvéve, partialis sedesre az alszékekre gyülekeztek össze. Innen lesz érthető, hogy eleinte az alszék is hozott statutumokat s közigazgatási intézkedéseket.

Minden egyes főispán első sorban a maga járásában volt felelős a közigazgatásért, de azért felelősség érte a másik járásért is, mivel a törvények felhatalmazták, sőt kötelezték arra, hogy p. o. az adófelhajtás körül hanyag főispán mulasztását a vármegye másik járásának a főispánja pótolja helyre.*Szilágyi S. i. m. V. köt. 217–8. szám. E tekintetben a főispán akár saját alispánjával, akár a másik járáséval eljárhatott s azzal rendelkezett, a ki köteles volt őt eljárásában támogatni.

A mint a vármegye két főispánja nemcsak együtt az egész vármegyének, hanem külön-külön a vármegye egyik járásának is főtisztjei voltak, úgy az alispánok is a végrehajtási tevékenység tekintetében általában az egész vármegyének, de különösen annak a járásnak voltak vicetisztjei, melyiknek élén az ő főispánjuk állott. A főszolgabirák, vagy mint röviden s később állandóan nevezik, a főbirák, úgy választattak, hogy abból a járásból valók legyenek, a melybe, a melynek élére állittattak. De hogy azért ők nem tisztán járási tisztviselők voltak, kitünik {353.} abból, hogy az egyik járás alszéken a másik járás főbirája is jelen volt; a mivel egyfelől a vármegye egysége, másfelől a főbiróságnak vármegyei tiszt jellege documentáltatott.

Minden járás idővel körökre oszlott fel, melynek keletkezése a XVI. század közepére tehető, s bár biztos időpontot megállapitanunk nem sikerül, annyi látható, hogy nem országos törvény intézkedése, hanem autonom körben, maguknak a vármegyéknek elhatározása folytán keletkeztek. Körülbelől a segédszolgabirói állás rendszeresitésével esik össze keletkezésük, minthogy minden kör egy-egy segédszolgabirónak volt a járása. A segédszolgabirák még 1540-ben nem vármegyei tisztek, hanem alkalmilag felvett kisegitők a vidéki küldetésekben.*Magyar országgyülési emlékek II. köt. 162. lap. Ellenben a század végén már mint rendes hivatalnokok fordulnak elő. A segédszolgabiró és köre annyira össze voltak forrva, hogy még a XVIII. század elején is nem helynévvel, hanem szolgabirája után jelölték a kört, mint X vagy X „járását”. Idővel ezen körök valamely helyi jelzővel jelöltetve járásoknak neveztettek s a régi két járás (processus) pedig kerület (circulus) nevet nyer.

Ezen köröknek a száma a járások nagyságától s a helységek hozzáférhetőségétől függött, azért vármegyénként és járásonként különböző volt. Igy p. o. Belső-Szolnok felső járásában 6, alsó járásában 4, együtt 10, Dobokavármegye felső járásában 4, az alsóban szintén annyi, együtt 8, Küküllővármegyében a felső s alsó járásban 3-3 s így összesen 6 kör, tehát ugyanannyi segédszolgabiró is volt.

A vármegyei közigazgatás megkivánván, hogy minden vármegyének meg legyen a maga székes helye, hová hadfelkeléskor, mustrára, egyes vármegye gyülésekre a vármegyei nemesség, – adó s tized haszonbér fizetés esetén a fizetést teljesitő falusbirák vagy urasági udvarbirák megjelenjenek, a hol a vármegye levéltára, irományai álljanak s a hol, ha vidéken elfoglalva nem voltak, a vármegyei tisztek, főleg a jegyző megtalálhatók legyenek: azért minden vármegye választott ilyet magának és mint Dicső-Szent-Mártonnál látjuk, külön privilegiummal is elláttatott az ilyen hely.*Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 277. lap a Küküllővárm. Protoc. I. köt. 1642. évf. Többnyire mezőváros, a vármegyének ez a székes helye s a vármegyei székek lehetőleg ottan tartatnak. Belső-Szolnoknak, Deés, Dobokának Bonczhida, Kolozsnak Kolozsvár, Tordának Torda, Fejérnek Fejérvár, Küküllőnek Dicső-Szent-Márton, Hunyadnak Déva voltak a székhelyei a fejedelmi kor legnagyobb részében. {354.} A székes hely mellett azonban gyüléseket a vármegye más városaiban vagy községeiben is tarthattak s tartottak is a vármegyék, sőt székes helyüket változtatták is.

A mint a vármegyének, úgy a vármegye két járása mindenikének is meg volt némely vármegyében a maga járási központja, vagy székes helye, a mint ezt a partialis székek keletkezésénél látni fogjuk. Ellenben hogy a köröknek központjuk, székes helyük lett volna, azt nem tudjuk megmondani.

A vármegye élettevékenysége gyüléseiben, székein csak határozatok s itéletek alakjában jelentkezik. A végrehajtás a vármegyei tisztikar kötelessége.

A tisztikart a főispán kivételével a vármegye közönsége a derékszéken állitotta be a tisztújitás alkalmával. Minden megbizás, mely a vármegyétől adatott tisztjeinek, egy évre szólott s a viczeispán, fő- és viczebirák, valamint nótáriusok és perceptorok évenként búcsuzni tartoztak.*Appr. Const. par. III. tit. 42., art. 2.

Az esküdtek, bár a vármegye hivatalosai közé tartoztak, mint székbirák, de rájok az Approbáták a búcsuzási kötelességet nem írja elő s a jegyzőkönyvekből is az látható, hogy nem változtak évenként, hanem esetleg, a mikor aztán helyük is betöltetett. Ez kétség kivül azzal áll összefüggésben, hogy végrehajtó hatalmuk nem volt, a törvényszékeken pedig tapasztalataik öregbedése csak az igazságszolgáltatás ügyének kedvezett. A leköszönt hivatalnokok újra választhatók voltak, de a hivatal felvállalására újból nem kényszerittethettek.

A vármegyei tiszt viselése a nemességen kivül egyéb qualificatióhoz alig volt kötve, legfelebb hogy zálogos és becsületes hazafiak legyenek, mások szolgálatába ne álljanak*Szilágyi S. i. m. XVI. köt. 175. lap. 1675: 10. art. s a vármegyében birtokkal birjanak, mely utóbbit azonban, mint magától értetődőt s érvényesithetőt, a vicetisztekre s birákra nézve elő sem ír a törvény, hanem csakis a főispánra,*A. C. II. 1: 15; 14. kinek beállitása nem a vármegyei közönségtől, hanem a fejedelemtől függött.

A tisztújitásnál lehetőleg befolyás engedtetett a főispánoknak, mert minden választásra nézve az volt a szabály, hogy a főispán választ a vármegyei nemesség beleegyezésével. Sőt ez még az országgyülési képviselőkre is állott. Ez annyira általános definitióvá vált, hogy míg a magyar nemzetnek 1540. évi constitója szerint az alispánt és a szolgabirát {355.} a nemesség összesége választja,*Magyar országgyülési emlékek II. köt. 161. lap. – tehát az 1404. évi II. t.-czikkel szemben az alispán szabad választása oly formán biztosittatik, mint ezt a magyarországi vármegyék csak erős küzdelem után tudták kivívni: később visszatér az 1504. évi II. t.-czikk kifejezése, hogy t. i. a főispán válaszsza a nemesség beleegyezésével; sőt ez a többi hivatalnokokra és országgyülési tisztviselőkre is kiterjesztetik.

A főispánoknak a tisztújitásra gyakorolt ezen nagy befolyása s így közvetve a fejedelemé is, a ki pedig a főispánokat nevezte ki, teljességgel nem volna érthető, ha a központi hatalomnak valamely nagy erélyéből akarnók magyarázni. Sőt épen valami ellenkezőre kell gondolnunk, t. i. hogy az alkotmányos élet virágzása idejében, a nemzeti kormány alatt ebből semmi veszedelem nem származott, hanem az állam kicsinysége és veszélyeztetett helyzete folytán, némi irányitás, a legjelesebbek kiszemelése nem is ártott. Különben ezen intézkedés daczára is a főispán épen nem ült a tisztviselőknek vagy a vármegyének a nyakára. Az utóbbi mindig tudta érvényesiteni akaratát, sőt nem egy esetben azt látjuk, hogy a főnemes főispánnak kisebb a befolyása a vármegyében, mint egy közkedveltségü, tehetséges középbirtokú köznemesnek. Bánffy Zsigmond belső-szolnokvármegyei egyik főispánnak Cseffey László főispán-társához intézett leveléből*Bánffy Zsigmond panaszkodik, hogy az általa hirdetett széket Torma Péter alispán elhalasztotta. Torma J. gyüjteménye. legalább az ilyen helyzetek valóban fenforgását biztosan állithatjuk.

A mint a választásnál, úgy a tiszttől való megválásnál is elég hatalom adatott a főispánok kezébe. Esztendejének eltelte előtt a főispán beleegyezése nélkül senki le nem tehette hivatalát.*Appr. Cont. III. 42: 2. De mint hanyag vagy igazságtalan tisztviselő, az illető a főispán által el is mozdittathatott állásától.

A vármegyei tisztviselők azon kivül, hogy szolgálataikért bizonyos, bár nem valami fényes fizetéssel vagy jövedelemmel is birtak, hivataloskodásuk ideje alatt a törvény oltalmára is nagyobb mértékben tarthattak számot és közülök egyesek bizonyos kedvezményekben is részesültek, a mi azonban mindig a közérdek szempontjából történt. Ugyanis míg a közénséges emberölés esetében a tettes a megöltnek maradékai vagy rokonaival megbékélhetett s magát megváltván, tovább nem büntettetett, addig a ki a vármegyének „közönséges szolgáját”, hivatalos teendői végzése közben megölte, cselekvénye hivatalból üldöztetett s a megölt maradékainak kielégitése meg nem szabaditotta az illetőt a súlyos {356.} büntetéstől.*Szilágyi S. i. m. V. köt. 507. l. Továbbá a közigazgatás folytonosságának fentartása érdekében, a vármegyei jegyzők, perceptorok, valamint a szolgabirák is, a szükség szerint, otthon hagyattak a hadjárat idején, ellenben az alispán s a segédszolgabirák kötelesek voltak hadba szállani.*Appr. Const. I. h. art. 4.

Természetes azonban az is, hogy a hivatalnokoknak hivatalos minőségben elkövetett visszaélései, hatalmaskodásai s büntényei súlyosabb beszámitás alá estek és szigorúan büntettettek.

Az ily büntetések kiszabásáról és az azok felújitásáról szóló törvények elég nagy száma*1596: XVI, XVIII 1619: XII; 1632: IV, VI; 1633: I. stb. t.-cz. arról tanuskodik, hogy igen sok esetben fordulhattak ilyen hivatali visszaélések elő. Ezeknek megtorlására akkor még külön fegyelmi rendszabályok nem léteztek s eleinte meghatározván a büntetést az országgyülés, a bünös tényálladék megállapitását, a büntetés végrehajtását magára a vármegye közönségére bizta. Későbben azonban fiscalis kereset alá fogattak a bepanaszolt tisztviselők s a fiscalis director vagy a táblán, vagy pedig 1633 óta,*1633: I. t.-cz. egyenesen az országgyülésen inditott ellenök keresetet, mely az alapos panasz esetében a tiszt elvesztése mellett súlyos, 100–200 frtnyi büntetést is vont maga után.

Érdemesnek tartjuk felemliteni ebből az időből, a melynek törvényhozása nem a mai rendszeres törvényhozás lévén, az esetek szüksége szerint ugyanazon intézkedéseket hol változott, hol változatlan alakban, végnélkül ismétli, p. o. minden országgyülés egyik törvényczikke a latrok és orvok üldözéséről szól – alig találunk arra a törvényhozásnál példát, hogy a hivatalt vállalni vonakodók büntettessenek. Míg Zsigmondtól II. Ulászlóig legalább háromszor állapit meg a törvényhozás birságot a választást el nem fogadó szolgabiróra, addig itten egyszer sem fordul elő, sem ezen, sem más hivatalnál a perceptor kivételével,*1667: IV; 1668: XXXIX; 1669: XXXIV. t.-czikkek. a kinek igen terhes és zaklatott állása volt főleg Apaffy fejedelemsége idején, mikor eleinte a török adó, később a német hadak ellátására felvettet összegek felszedése s elszámolása nagy bajjal járt s önhibáján kivül is koldusbotra juttatta a szegényt, 2–5 telkes nemest, kit még a mellett a lánczba veretés is folyton fenyegetett. A birságok kiszabásának ama hiányát a közügyek iránti érdeklődés s az alkotmányos szellem javára kell jegyeznünk.

A vármegyei tisztikarnak az élén a főispánok állottak. Ugyanis, minden vármegyének rendszerint két főispánja volt.

A főispáni hivatalt egészen a fejedelmi korszakig a vajdák töltötték be. Igy van ez az 1540. évi constitutióban és Ferdinándnak vajdái {357.} számára adott utasitásában is.*Már Castaldótól kivánják 1551-ben a rendek, hogy a vármegyéken nem birtokos főispánok helyett tegyen mást. Szilágyi i. m. I. 391. 1. De midőn a fejedelmi korral a vajdaság és a székely ispánság a fejedelemre szállott, ők nevezték ki a főispánokat is. Igy szól az Approbáták is, mely szerint „főispánokat a maguk vármegyéjükből valókat adjon ő nagysága”;*AC. III. 43: 1. de Bethlen Gábor conditiói között ott olvassuk azt is,*AC. II. 1: 3; 4. hogy főtiszteket a fejedelem a tanácscsal együtt állitson. Megkivántatott, hogy a kinevezettek „zálogos és becsületes hazafiak” legyenek. Sőt Apaffy választási feltételei között ott találjuk,*CC. II. 2. hogy „főispánokat legalább 1000 frt zálogúakat adjon”.

A törvények semmit sem tudnak arról, hogy a főispánok kinevezésére, beállitására a vármegye közönségének is befolyása legyen. „Hatvani Zsigmond uramat választottuk… második főispánunknak.”*Szilágyi S. Báthory Gábor fejedelem tört. 313. lap. Apaffy fejedelem a következőleg értesiti Kolozsvármegyét Gyerőfi György főispánná kinevezéséről: Michael Apafi dei gratia princeps Transylvaniae partium regni Hungariae dominus et Siculorum Comes, Spectabiles, magnifici generosi egregii et nobiles, fideles nobis dilecti, salutem et gratiam nostram. Nemzetes Gyerővásárhelyi Gyerőfi György atyánknak mind hozzánk, mind pedig ez hazához mutatott s mutatandó hűségében s igaz hazafiuságában semmit nem kételkedvén; – akarván egyszersmind arrúl is idején provideálni, hogy a tiszteknek vácálása miatt a törvények meg ne fojtassanak: az kegyelmetek vármegyéjében mostan vácáló egyik főispáni tisztet ő kegyelmének adtuk és conferáltuk, parancsolván kegyelmeteknek kegyelmesen, hogy ő kegyelmét acceptálják, és tisztit érdemlő becsülettel becsüljék az arról iratott kegyelmes collatiónk tenore szerint. Quibus de caetero sic facturis gratiose propensi manemus. Datum in castro nostro Radnothiensi, die 21 Augusti, anno 1679. M. Apafi. m. p. (Tört. Tár 1885. 248. lap.) Daczára ennek, mégis maguknak a vármegyéknek jegyzőkönyvei olykor a főispánoknak választásáról, vagy a fejedelemmel együtt való választásáról szólnak. Kolozsvármegye protocolluma szerint szamosfalvi Mikola János 1605 okt. 5-én „úgy a Nagyságos fejedelem, mint egyszersmind ezen Kolozsvármegye nemes urainak közös szavazatával”*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 35. l. (communi voto et suffragio) választatott s fel is eskettetett. Hasonlóképen beszél a Küküllővármegyei protocollum, midőn azt mondja, hogy 1648 október 26-án megválasztattak „hallerkői Haller Péter főispánná, csapói Ráday Ferencz és désfalvi Balog György alispánokká”*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1648. évről. stb., kik az ünnepélyes esküt le is tették. Az ily feljegyzések annál feltünőbbek, mert pl. az utóbb felhozott eset után, 1649 aug. 2-án emlittetik, hogy a korán elhunyt Haller Péter helyére a fejedelem által kinevezett (constitutus) főispán, szopori Sulyok István az esküt letette. Minthogy ezen ellentétes álláspontok megvilágitására adatok nem állanak rendelkezésünkre, azért egyszerüen csak felemlitjük őket a nélkül, hogy belőlük szabályt állapithatnánk meg.

{358.} A főispán hivatalába esküvel állittatott be és pedig külön a fejedelem és külön a vármegye előtt, a melyek közül egyiknek is az elmulasztása, hivatalvesztéssel járt.*Szilágyi S. Erd. Országgyülési emlékek. II. 99. Már 1555-ben panaszkodtak a hunyadvármegyebeliek, hogy Fanchy János, az ő főispánjuk, esküt nem tett s kérik az országgyülést, hogy arra kötelezze őt.*U. o. 546. Az egyik esküt, bár különösen a vármegye egyik kerületének volt főispánja, mégis az egész közönség előtt tette le, a mit protocolláltatott.*A főispáni eskü szövege Belső-Szolnokvármegyéből, 1640-ből: „Én Bánffy Zsigmond, Belső-Szolnokvármegyének Főispánynya, esküszöm az Atyára, az Fiura, az Szentlélekre, tellyes szent Háromságh egy bizony Istenre, hogy én minden ez vármegyében én előttem törvénykezőknek és minden dolgokban, a mi az én tisztemet nézi, minden személy válogatás nélkül, Szegénnek, Boldognak, Hátra hagyván kérelmet, jutalmat, ajándékot, kedvet, félelmet, gyülölséget, szerelmet, kedvezést Isten szerént és annak igassága szerént, valamit méltónak, igaznak és teörvény szerént valónak ismerek: úgy itélek és exequálok az én tehetségem szerént: És az vármegyének régi teörvényt (!), szabadságit is jó rendtartásit, szokásit is erőm szerint oltalmazni igyekezem; Isten engem úgy segéllyen!”

A XVI. század elején még nincs rendszeres főispáni fizetés. A javadalmak legnagyobb részét a birságok, főleg pedig a kivégzett gonosztevők vagyona képezte, melyből azonban esetleg az özvegy és gyermekek részét kiadni tartozott. Ezen jövedelem egyik indoka az volt, hogy annál buzgóbbak legyenek a gonosztevők kergetésében és büntetésében. Csakhogy más oldalról hátránynyal is járt, mert nem egyszer egyenlő nevü ártatlanokat büntettek, vagy az özvegy s árva részére is reá tették kezüket. Minthogy ezért is, de meg különben is rosz szine volt ezen javadalmazási módnak, azért már 1550-ben (10 art.) azt rendeli az országgyülés,*Szilágyi i. m. I. 306. l. hogy a főispán fizetése az adózás rendi szerint, portánként 2-2 denár legyen s a gonosztevők vagyonába magukat ne elegyitsék. Ujból visszatérnek ugyan később a régi javadalmazásra néhol, de az 1554., 1556. évi országgyülések*U. o. I. 505, 543; II. 325. ismétlik az 1550. évi rendelkezéseket.

A XVII. század folyamán már nincsen meg a latrok kergetése alkalmával a főispán részére szedett 2–2 denáros adó, de egyúttal a főispán is kevesebb alkalommal vesz részt ezen expeditiókban. Hanem a főispán az országgyülések alkalmával kap a vármegyéktől, mintegy napidíjat, mely megyénként különböző volt.*Küküllővármegyében minden országgyülésre rendszerint 50–50 frtot, Belső-Szolnokban pedig 30–30 frtot szavaztak meg egy-egy főispánnak. (Vármegyei jegyzőkönyvek.) Más rendszeres fizetést nem találunk ezen kivül, habár a vármegyei háztartás szükségeinek fedezésére szolgáló adó kivetése egész korszakon keresztül mindig a rendeltetés megemlitésével történik s külön vármegyei pénztár, honnan fizetést vehetnének, nincs, s habár az anyaországban, így az ahoz visszacsatolt {359.} vármegyékben, p. o. Bihar, Zaránd stb. már 1688-ik évben rendes tiszti fizetések is emlittetnek.*Tört. Tár 1878. 379. lap.

Hogy a vármegyék élére úgy Magyarországban, mint Erdélyben több főispán állittatik, ezt már a megelőző korszakban is láttuk. Erdélyben a többes fő- és alispánság gyakorlatba vétele összeesik a külön fő- és külön alispánok alkalmazásával az addig általános ispán helyett és összeesik a török támadások gyakoribbá válásával. Innen azt a következtetést vonhatjuk, hogy az eredeti és fő ok a később állandósult kettős főispánságra nézve a felhalmozódott teendők megosztott s így könnyebb végzése, hogy míg az egyik hadban van, a másik otthon a vármegyét kormányozhassa. De az olygarchia fejlődésével nem csekély mértékben szerepelhetett ezen körülmény okai között a bizalmatlanság is, mely egyensúlyozni kivánta a hatalom-kezelőket a tiszttársak (collegae) coordinálásával.

A XVIII. században, midőn már a kettős főispánság megszünt volt, Apor Péter mind a két okot felhozza a két főispán alkalmazásának a magyarázatául. „Ez egyikért azért volt, hogy egyik gyakrabban az fejedelem mellett volt, a másik a vármegyét igazgatta, vagy mivel akkor sokat táboroztak, egyik az hadba ment, az másik otthon maradt. Azért is volt az vármegyéken az két főtisztség, hogy az nagy emberek inkább consolálódjanak és hogy egyik az másik miatt ne épen azt cselekedje, az mit akar.”*Altorjai B. Apor Péter munkái. Pest, 1863. 411–2. Ennek felelt meg az a törvényes intézkedés is, hogy egyik főispánnak hatalom adatott a másik járása felett ennek hanyagsága esetében. Továbbá, hogy inkább az elhatalmasodás egyensúlyozása, tehát a bizalmatlanság játszotta a főszerepet, ez kitetszik onnan is, hogy számos esetben látunk törvényes intézkedéseket s ezeknek alapul szolgáló panaszokat a főispánok kötelesség mulasztására nézve; de korszakunkban nincs rendelkezés arra, hogy had idején egyik főispán otthon maradjon.

Erdély a fejedelmség idejében oly uralkodók alatt állott, kiknek az uralkodásra való praerogrativáját a legtöbb vagyonosabb, tekintélyesebb főnemes nem volt hajlandó elismerni, a kiknek helyére kész volt lépni, ha a bizalom oda emeli. Vagyis minden, akár családja, akár vagyona, akár képességeinél fogva kiválóbb főnemes, „fejedelemképes” ember volt és a história tanulsága szerint, számtalan aspiráns volt ezen, a közvélemény szerint könnyen elérhető állásra. Békés Gáspártól fogva Béldy Pálig, vagy Zólyomi Miklósig hányan akadtak, kik a fejedelemségre {360.} törtek, fondorkodtak, összeesküdtek. Mikor ilyen fejedelmi önjelöltekkel tele volt Erdély, a kik, mert fejedelmek nem lehettek, főispáni, udvari s országos tisztekben nyertek alkalmazást, nem egyszer igyekeztek ezen állásukat vágyaik elérésére felhasználni. A vármegye, vagy szék katonai erejének közvetlen vezére a főispán, illetőleg főkapitány lévén, könnyen okozhatott zavarokat, mint pl. Bánffy Dénes eseténél is látjuk. Ezért nem volt oknélküli a bizalmatlanság és vigyázat a fejedelem részéről, s nem volt czélszerütlen a tiszttárs beállitásával a főispáni hatalom megosztása.

A főispánok tekintélyét és hatalmát nagy mértékben növelte a különböző hivatalok, méltóságok cumulálása. Az egyik az ország generálisa, a másik a vármegyei hadak generálisa volt, ki tanácsúr, udvari katonaság kapitánya, országos elnök, táblai itélő mester, cancellár, fődézmabérlő, postafőnök, ki pedig több vármegyének, vármegye- vagy széknek főispánja, illetőleg főkapitánya volt. Az igy kitüntettet a kitüntetésben nem egyszer elbizakodott urak hatalmának korlátozására hozatott 1674-ben, Bánffy Dénes nótázása után, azon törvény,*1674. okt. 2. Szilágyi S. i. m. XV. k. 461. l. hogy több vármegye főispánsága, annál kevésbbé főispánság és főkapitányság egy kézre nem bizható, egy embernek nem adható. Igaz ugyan, hogy a mint meghozták a törvényt, azonnal el is feledték, de a fejedelem s hiveinek az egyes főispánok irányában tanusitott bizalmatlansága abból is eléggé kiviláglik, hogy szükségesnek látták ez intézkedést.

A kettős főispánság Erdélynek a Habsburgház alá kerülésével, a II. Rákóczy Ferencz-féle szabadságharcz után szünt meg, a mikor a vármegyei katonaság alkalmazása megszünik, állandó s idegen helyőrség van egyes várak s városokban, mikor a parancsnokló tábornok ellenőrzése mellett működő centralisáltabb tevékenységü főkormányszék közigazgatási tevékenységének végrehajtó közegei lesznek a vármegyék s így a főispánok is.

A főispáni állás épen úgy, mint manapság, bizalmi állás volt, s azonnal személyváltozás következett be benne, a mint a fejedelem bizalmát gyanu vagy concrét okok alapján elvesztette az addigi hivatalos. Maga a kinevezés is kifejezi már az állás ezen bizalmi jellegét, midőn „durante beneplacito nostro” záradék mellett*Gr. Lázár: Erd. Főispánjai. 32. l. állitja be az illető kiválasztottat a főispáni hatalom és méltóság teljességébe. A kor politikai felfogásának megfelelően, a főispáni állást bizalmi természete a fejedelem személye iránti hűség által határoztatott és nem valamely concrét {361.} politikai kérdés szerint irányult. De másfelől az is igaz, hogy a legfontosabb külpolitikai kérdések, mint minők a török-szövetség fentartása, vagy a magyar király fenhatóságával való felcserélése nem csupán elvi és elméleti különbségeket képeztek a pártok között, hanem igen gyakran trónváltozásra is irányultak, p. o. a Báthory Zsigmond ellen szőtt Kendi-féle összeesküvés, a Homonnai támadása Bethlen Gábor ellen stb.

Minthogy bizalmi természetü volt a főispáni állás, azért nem egyszer alacsony sorsból felemelkedett fejedelmi kedvenczeket is találunk a főispánok sorában, az ősi nagy familiák között. Egyik legjellemzőbb példa erre Karkói Veress Dávid fejérvármegyei főispán,*Gr. Lázár i. m. 8–9. lap. kinek atyját 1587-ben nemesitette meg Csáky Gábor s 1590-ben erősitette meg Báthory Zsigmond ezen nemességben és maga Veress Dávid 1600–1603 tájban már főispán volt a legtekintélyesebb erdélyi vármegyében. Az ilyen parvenü-forma főtisztek, kik mindenüket a fejedelemnek köszönhették, életszükséget képeztek a fejedelemre nézve, mert a nagy familiákat igen sok esetben épen nem a bizalom ültette a bizalmi állásba, hanem az, hogy kielégiteni, lekötelezni, megnyerni, vagy egyes esetekben, p. o. ha felettébb összeférhetlen természetüek voltak, megejteni akarták őket.

Nem mondjuk ugyan, hogy öntudatos és határozott programm szerint történt volna, de a XVII. század 3-ik tizedétől, Bethlen Gábor utolsó éveiben és főleg a két Rákóczy György fejedelemsége idejében, azt a sajátos jelenséget tapasztaljuk, a törvényhozás irányában oly törekvés észlelhető, hogy a főispánságot inkább méltósággá, mint hivatallá, inkább kitüntetéssé, mint hatalommá tegyék. Ezt negative, t. i. az alispánnak és a vármegyei többi tisztviselőknek a főispáni eddigi hatáskörben való előtolásában találjuk fel. Ugyanis Erdélyben, mint a múlt korszakban, úgy ebben is tényleges munkakör és pedig elég terhes és felelősségteljes teendőkkel halmozva, volt a főispán által betöltendő. Magyarországon ellenben a közigazgatás vezetésében az eredeti vármegyei ispáni teendők az alispánra szállván át, a főispánság csak méltóság, a mely sok esetben alig jár annyi hivatalos tevékenységgel, mint egy-egy zászlós uraság.

A magyarországi Rákóczyak az ilyen főispánságot ismerték s az valószinüleg jobban megfelelt fejedelmi czélzataiknak is, mert a kitüntetésekkel való lekötelezés, midőn a kitüntetés mellett hatalom nem adatik, nem olyan veszélyes, mintha pl. nagyobb fegyveres erő felett való {362.} rendelkezést von maga után minden ilyen kitüntetés. A méltóságviselő főispánok mellett a vármegyei törvényhatóság hatalma az alispánok, illetőleg a vármegyei közönség kezébe jutott az anyaországban, s hasonló irányzat észlelhető a Rákóczyak alatti törvényhozásnál, anélkül azonban, hogy bármily irányban tényleges eredményei lettek volna. Az erdélyi főispánságot ekkor még nem lehetett üres méltósággá, kitüntetéssé átalakitani, mert más volt a vármegyei élet fejlődése is. A törvényhatósági hatalom kezelését sem lehetett a vármegyei nemesi közönség, illetőleg választott tisztviselők kezébe helyezni, mert nem volt meg a szükségérzet, nem a kényszerhelyzet, mely a vármegyei közönséget magát is arra ösztönözze, hogy jogait, szabadságait vármegyei szervezete bástyái mögé a központi hatalommal s annak képviselőivel szemben elzárja. Különben a Rákóczyak alatti törvényhozásban észlelhető ama jelenségnek egyik legnagyobb hiánya az volt, hogy nagyon is az anyaországi állapotokat s vármegyei szervezetet tartva szem előtt, úgy intézkedett az egyes teendőkre nézve, a hogy az erdélyi vármegyék hivatalnokai között levő másnemü coordinatio és subordinatio tényleges helyzeténél fogva, azok az intézkedések a gyakorlatban csak a régi megszokott munkakör és munkabeosztás mellett voltak sikerrel végrehajthatók. De hogy a főispán a régi állásban megmaradt, azt legfőbbképen a vármegyének lehet tulajdonitani, mely az ősi intézményekhez kiváló szivósággal ragaszkodott. Az országgyüléseknek törvényei, melyek a főispánokat megyéjökbe s teendőik végzésére utasitják, a vármegyék panaszai alapján keletkeznek. De a puszta panaszszal nem is elégedett meg a vármegye. Ugyanis Belső-Szolnokvármegye 1659-ben főispánja, tötöri Cseffey László ellen keményen is kikél: „A nemes vármegye ex communi consensu végezte, – mondja a protocollum, – hogy nemzetes Cseffey László főispán uramnak ő kegyelmének sem most, sem ennek utána senki jobbágya ne contribuáljon; gyüléspénzt ő kegyelmének nem adnak, mert ő kegyelme a vármegyének semminémü szükségében, dolgában nem szolgál, sem a nemes ország közé, sem a nemes vármegye közé nem jár. Hanem ha adnak, olyannak adnak, ki érdemes reá.” És a vármegye ilyen magatartása a főispánokat a törvényekben előírt teendőik végzésére nagy mértékben kényszeritette.

A főispánság tehát Erdélyben a XVI–XVII. század folyamán is tényleges és meghatározott munkakörben foglalatos vármegyei hivatal maradt. A főispán a törvényhatóság első tisztviselője, kinek úgy a vármegyei jogalkotás, mint a végrehajtás és igazságszolgáltatás köreiben vezetnie, irányitania, de dolgoznia is kell.

{363.} Vármegyei gyülés az ő összehivása nélkül nem tartható, de viszont arra is van joga, hogy a gyülésen való megjelenést a vármegyei nemesség részére birság terhe alatt tegye kötelezővé. Vagyis a marchalis congregatio tartása az ő tetszésök, itéletüktől függ, t. i. a mennyiben az ilyenek tartását szükségesnek vélik.

Valamint a vármegyei gyülések, úgy a vármegyei törvényes székek tartása is az ő kötelességök. Biróság az ő meghivásuk, meghirdetésük s elnökletük nélkül egészen a XVII. század második feléig nem tartathatott, míg a partiális sedesek előbb a gyakorlat, majd a törvények intézkedéseinél fogva meg nem honosodnak. Ezért a törvények kiváló gondot forditanak arra, hogy a főispánokat kötelességeik teljesitésére buzditsák, intsék, szoritsák. Igy mondja az 1543. évi marosvásárhelyi országgyülés VII-ik czikke,*Szilágyi i. m. I. 184. hogy ha valamelyik ispán kellő ok nélkül törvényes széket nem tart, hivatalát veszitse s helyére más állittassék. És az 1588. évi medgyesi országgyülés XXIV. czikkelye*I. m. III. 243. ugyancsak ebben a szellemben rendelkezik.

A XVI. század első felében szinte ugyanazon szerepkörben látjuk mozogni a főispánokat, mint foglalatoskodtak volt az azt megelőző században. De már a XVII. században, ha nem tudott is áttörni Erdélybe a magyarországi méltóságviselő főispáni hivatal-typus, mégis a gyakoribb és közvetlenebb s nagyobb kiterjedésü érintkezés nyomai kétségtelenül meg vannak s eléggé felismerhető vonásokkal birnak.

Az államéletben ezen időszakban a legfontosabb kormányzati ág a hadügyi volt, mely a hadkötelesek s kötelességük mértékének összeírásától fogva egészen a hadbavezetésig foglalkoztatta a főispánt. Az 1552. évi tordai gyülés*U. o. I. 420. rendelése szerint a vajda minden vármegyébe ispánokat nevezzen, kiknek kezeihez adandó a porták legközelebbi összeszámlálásáról irott jegyzék, hogy az u. n. 16-od gyalogokat e szerint állittassák ki. De már a XVII. században minden előkészületi teendő a vármegyei vicetisztek kezébe megy s a főispánok részére a mustrálás és a hadbavezetés maradt.

A hadban a vármegyei főispán alá volt rendelve a vármegyei hadak generálisának s még felsőbb fokon az ország generálisának. Hadvezetés tekintetében a fejérmegyei főispánnak volt egy sajátságos előjoga, a mi valószinüleg az alvajdákról maradt rá, t. i. hogy a vármegyei hadak generálisának halála esetén a harczban ő vette át a megüresedett parancsnoki állást, sőt a mennyiben az ország generálisa és a 3 nemzeti {364.} had generálisa elestek volna, a fejérvármegyei főispán az ország seregének hadvezérletét átvenni jogositva és kötelezve volt.*Br. Apor P. i. m. 412. lap.

A pénzügyi igazgatás terén legterhesebb és legfontosabb feladatot az adóexecutió képezett a főispánra nézve, melyben a fejedelmi korszak első időszakában még rendszerint eljár, de idővel vicetisztjei végzik ezt is helyette. Nem egy izben találunk arra is esetet a XVI. században, hogy nemcsak az adóvégrehajtást, hanem a beszedést is maga végezte a főispán. Ugyanis neki hatalmában állott, hogy a vármegye részére adószedőt bizzon meg, akár a vicetisztek, akár a vármegyei nemesség közül; de ha úgy akarta, maga kezeihez fizettethette a falusbirák által falvanként a vármegyei székhelyre behordott adót, s aztán ő maga számolt el az országnak kirendelt exactora vagyis főszámvevője s adópénztárnoka előtt. Későbben a főispánok alig foglalkoznak vármegyéjükben közvetlenül a pénzügyi kormányzattal, míg nem a független fejedelemség utolsó éveiben az Erdélyben táborozó német sereg részére szükséges pénz és naturáléknak, – mivel az összes szükséglet a három nemzetre s ennek kebelében az egyes törvényhatóságokra előre kivettetett, – a vármegyei lakosság között való kiszabása, beszedése és beszolgáltatása jelentékeny terheket rótt a főispánra.

A rendészet körében az inquisitio, vagyis circálás a főispánnak olyan természetü kötelessége volt, melyet eleinte viceispánjára sem bizhatott.*Szilágyi S. i. m. III. köt. 154. lap. 1580. V. t.-cz. Jövedelmét is főleg ezen circálás alkalmatosságával nyerte. Még a XVII. században is maga vezeti a főispán a maga járásában; ha tisztára gátolva van, úgy azéban is a circálást, de nem tartják már meg nagy szigorúsággal, hogy a főispánnak mindig személyesen kell jelen lennie a vezetésben. A circálást ilyenkor a főispán vicéje vezeti, sőt Belső-Szolnokvármegyében látunk egy izben arra is esetet, hogy a főispán képében az ő szolgája jár az inquisitió élén.*Vármegyei jegyzőkönyv. 1860. „A főispán personálisa ő kegyelme maga Bártfay János szolgája lészen.”

Általában azt tapasztaljuk, hogy az erdélyrészi vármegyék főispánjai ugyanazon teendőket végzik, mint a magyarországi vármegyék alispánjai, a mi a legjobban akkor lesz szembetünő, midőn valamely erdélyi országgyülési törvény ugyanazon dolgot rendeli Erdélyre is a partiumra nézve, ott a főispánt, itt pedig az alispánt utasitván a vármegyénkénti végrehajtásra.

A főispánnak ilyen szerepe mellett az alispánság nem lehetett olyan természetü hivatallá, mint az anyaországi vármegyékben volt, hanem {365.} megtartotta régebbi jellegét s idővel jelentőségében folyton sülyedt, míg végre rangban a szolgabiró vagyis a főbiró után jutott.

Az alispán, mint a XV. században jelentkezik, egyenesen vicéje, vicegerense a vármegyei (fő-) ispánnak. Az 1504. évi II. t.-cz, mely a vármegyei közönségnek befolyást enged az alispán beállitásába, az alispáni hivatal betöltését egyenesen a vármegyei közönség választásától tette függővé, vagyis az alispánságot, mely egyenesen és határozottan magánjellegü hivatal volt eredetére nézve, mert pusztán a főispán tetszésétől függött a kinevezés, a betöltés, – mondjuk: az alispánságot vármegyei hivatallá tette s ezáltal a törvények és a szokás erejénél fogva a főispánt illető kormányzati jogok az alispán, – tehát a királyi kormányzati jogok a vármegyei nemesség kezébe mentek át, a főispán útján a felügyelet az uralkodónak tartatván fenn.

Az alispáni állás betöltésére nézve Erdélyben ugyanazon irányzat tapasztalható, mint az anyaországban. Ez érthető is, mivel ezen hivatal átalakulása egyenesen annak a nagy nemzeti irányu politikai pártnak volt a munkája, melynek élén a Zápolyaiak s Verbőczy állottak s mely a köznemesség érdekeit igyekezett a főurakkal szemben megvédeni. Erre lehet visszavezetnünk azt, hogy a magyar nemzetnek 1540. évi constitutiójában az alispáni állás betöltése a vármegyei nemesség szabadságára van fenntartva. Azonban ezen constitutiónak nem lettek olyan fontos következményei, mint az anyaországi vármegyék hasonló joggyakorlatának. Csak formális hasonlóság állott fenn a magyarországi és erdélyi vármegye között, a mennyiben t. i. ott is, itt is voltak főispánok, alispánok, szolgabirák stb., de ezeknek a hivataloknak másnemü teendőik s magának a vármegyének is másnemü hatásköre lévén, az azonos intézkedés a hasonnevü hivatalra vonatkoztatva, nem teremtett hasonló helyzetet és alakulást.

Bár az 1540. évi constitutióból úgy látszik, hogy az alispán a főispántól függetlenné lesz és önálló szerepkörü vármegyei hivatalt fog betölteni: a valóságban azért mégis megmaradt annak, a mi a XV. században volt, t. i. a főispán vicéjének. Az erdélyi vármegye szervezetében ezen időszakban a legfontosabb jelenségek egyike épen ez, t. i. hogy az anyaországi vármegyékben az alispán független vármegyei hivatalnokká és pedig az elsővé lesz s ezzel az autonom vármegye virágzásának a korához elérkezik: ellenben az erdélyi vármegyékben a fejedelmi kinevezéstől függő főispán a vármegyei kormányzat lelke s az alispán továbbra is csak az ő vicéje maradt.

A XIV. s XV. századbeli állapottól annyi eltérés van, hogy a {366.} főispán nem maga, tetszése szerint nevezi ki a maga vicéjét, hanem az most választatik. De a mi a választást illeti, itten megint meg kell jegyeznünk, hogy az 1540. évi constitutio a vármegye nemesi közönségére bizza azt egyenesen, de idővel, mint általában minden vármegyei választás, úgy ez is nagyon a főispánok befolyása alá jutott. Igy p. o. az 1606. évi kolozsvári országgyülés VIII. törv.-czikke szerint: „a viceispánok rendelésében, a főispán a vármegyével egyetértve, közakaratból tegyenek viceispánt.”*Szilágyi S. i. m. V. 412. Lásd még AC. III. 42. 2. Tehát ugyanazon szavak találhatók itten is, mint az 1504. II. t.-czikkben, mintha az 1540. évi constitutió nem is léteznék.

Az alispán választás útján való beállitásából folyt az Approbáták ama rendelkezése,*AC. III. 43. 2. mely különben százados szokásnak felelt meg, hogy a viceispán épen úgy, mint főbiró és vicebirák, nótárius s perceptor évenként búcsuzni tartoznak. Ezen rendelkezés mintegy önálló tisztnek tünteti fel, önálló hatáskörrel. De hogy a választás daczára is megmaradt a vice jellege, ez kitünik az Approbáták ama rendelkezéséből,*AC. III. 43. 1. hogy ha a vármegye valamelyik főispánsága megüresedett, megszünt a megfelelő alispánság is, vagy mint mondatik: „a viceség is megszünik, miglen a főispán helybe nem állittatik.” Ugyanerre mutat az is, hogy a főispán engedélye, beleegyezése nélkül hivatalukból esztendejök eltelte előtt nem távozhatnak.*AC. III. 42. 2.

Az erdélyi vármegyei szervezet alig tudott valami önálló hatáskört az alispán számára teremteni. Csak a főispán teendőinek egy részében jár el állandóan, a melyek helyi szemlét, körutazást stb. igényeltek, habár, mint láttuk, van olyan törvény is, mely nem engedi, hogy a főispán helyett vicéje vezesse a circálást. A XVII. században a circálás, az adószedés, végrehajtás, nyomkeresés, a mustra körül és a birósági teendők körében találunk számára munkateret, de sem vármegyei gyüléseken, sem törvényszékeken nem helyettesithetik az elnöklő főispánt. Azaz még viceségük sem volt teljes, mert a főispán hatáskörében, megbizatás esetében sem járhattak el minden téren.

A mi az alispán legsajátosabb munkakörét, teendőit illeti, ezt abban találjuk fel, hogy ő, mintegy a mai tiszti ügyésznek megfelelőleg, a vádnak hivatalos képviselője volt a megyei törvényszékeken. A circálás közben tudomására jutott crimináliák elkövetőit a törvényszékre idéztette s itt ellenök, mint közvádló szerepelt.

Az alispánnak ilyen jelentéktelen munkaköréből folyt aztán az alispáni hivatal alárendeltsége is. Nemcsak hogy a vármegyei közkormányzat {367.} élén nem állott s annak lelke, vezetője nem volt, hanem még azt a polczot sem tartotta meg, mely mint a főispán vicéjét megillette volna. Ez minden esetre onnan volt, hogy úgy sem helyettesithette mindenben a főispánt s így nem helyettese, hanem eljáró közege gyanánt szerepelt. Igy a szolgabiró hamarosan elébe jutott rangban és tekintélyben az alispánnak, a mire a székelység autonomikus szervezetében található typusok is nagyban befolytak. A vármegyei főispán mellett a főbirót (a főszolgabirót) úgy kezdették tekinteni, mint a székely királybirót a főkapitány mellett.

A XVI. század elején még nincs nyoma annak, hogy a szolgabiró rangban megelőzné az alispánt. De a XVII. század elején már tapasztaljuk, hogy az alispánt főbirónak megválasztják, tehát mintegy előléptetik; tapasztaljuk, hogy sorrendben előre teszik a szolgabirót, kit magyarul főbiró s latinul supremus judex nobilium néven jelölnek. De azért még nem tudott teljesen eltünni a köztudatból, hogy az alispán a főispán vicéje, a főispánt helyettesiti s így több a szolgabirónál.

Az Approbáták még azon felfogást tükrözik vissza, hogy az alispán megelőzi rangban a főszolgabirót.*AC. III. 32. 1. „egy viceispán, vagy az ha hamar nem találtatnék, csak egy szolgabiró által is.” A főispán helyett az alispán vezetvén a circálást, ő mint vicetiszt, főbiró társát maga mellé vevén, indult el a vármegye által kiküldött nemesek kiséretében.*Szilágyi S. i. m. XV. 116. 1670. A nyomkereséshez a régi usus szerint az executióra a viceispánt minden helyen egy frttal, a főbirót 24 pénzzel vihették ki, mondja az 1669. évi X. törvényczikk.*U. o. XV. 395. lap. Ezen és sok más példák eléggé igazolják, hogy csak lassanként történt az alispáni hivatalnak a főbirói alá hanyatlása. És aligha csalódunk, ha a partialis törvényszékek felállitásában véljük feltalálni az okot, mely a két hivatal elsőbbsége kérdésében döntött, mikor e partialis törvényszék elnökévé a főbirót és nem a viceispánt tette. Ettől fogva állandóan alsóbb lépcsőn állónak tünik fel az alispán a főbirónál, a kinek jelenléte a derék széken nélkülözhetetlen a ki a partialis széken maga elnököl. Ezen rangbeli fokozat a XVII. század folyamán teljesen megcsontosodik s a vármegyei hierarchiában egy jellemző különbséget foglal magában a magyarországi és erdélyi vármegyék életéből.

Mint általában az egész vármegyei tisztikarnak, a jegyzőt kivéve, úgy az alispánnak sem volt valamely meghatározott külön fizetése. De jövedelemmel azért birt és nem egy törvény figyelmezteti őket, hogy {368.} „szokott és illendő proventusokkal legyenek contentusok.*Szilágyi S. i. m. VII. 517. lap. Ily jövedelmük volt a különböző végrehajtásból, a circálás alkalmával számukra megállapitott ellátás s napidíjból, a megbüntettet gonosztevők vagyonából. Ezen jövedelem határozott összegben ki nem fejezhető, sőt megközelitőleg sem lehet megállapitani, mivel minden egyes eljárásáért külön és különbözőleg fizették 1 frttól le 24 pénzig. Némi kedvezmény gyanánt lehet felemlitenünk azon régi és a XVII. század elején még fennállott privilegiumot, hogy az alispánok a többi vármegyei tisztekkel nem voltak kötelesek részt venni a vármegye részéről kiállitandó zsoldos katonaság költségeinek hordozásában. Kolozsvármegye hivatalnokai, mint régi szabadságot emlegetik ezt 1606-ban*Kolozsvármegyei jegyzőkönyv I. köt. 30. lap. és csak azon esetre hajlandók róla lemodnani, ha minden vármegye hivatalnokai is megteszik ugyanezt. Az ilyen rendkivüli adókon kivül eső rendes adók alól a vármegyei hivatalnokok mentességet élveztek.

A főbirói hivatal az erdélyi vármegyék specialitása, mert ha netalán össze is lehet őket hasonlitani sok tekintetben az anyaországi vármegyék főszolgabiráival, – a minők ezen korban már itt-ott találhatók, – de mégis megmarad az a különbség, hogy a főbirák inkább a vármegyei igazságszolgáltatásban, mintsem a közigazgatásban vettek részt s nyertek tevékeny szerepet.

A szolgabiróból a főbiró csak azután fejlődhetett ki, mikor már a segédszolgabirói állás állandóan és rendszeresen, a vármegyei organismusba beolvasztva szerepel. Hiszen a vicebiróval találkoztunk már a XIV. században, de ez mindenesetre épen olyan vicéje lehetett a szolgabirónak, – ő általa kiküldve adhoc vagy rendszeresen – mint az alispán a főispánnak: azaz személyes megbizáson alapuló mandatummal birt. Az 1540. évi, sokszor hivatolt constitutió ezen segédszolgabiróságot nem kivánja életbe léptetni, illetőleg életben tartani s megtiltja, hogy a szolgabiró vicebirája gyanánt bárkit is kiküldhessen. De az ugyanott emlitett vicebiró, t. i. bármely tisztes nemes személy, kit a kárvallott fél a szolgabiró távollétében, a tényállás megszemlélésére felkér s kiviszen: ez sem volt volna alkalmatos arra, hogy rendszeres tevékenység s hatáskörrel ruháztassék fel. A XVI. század első felében még nem is találkozunk segédszolgabirákkal, mint rendes vármegyei hivatalnokokkal, de későbben, a XVI. század végén, az 1594. évi fejérvári országgyülés X. t.-czikkében*Szilágyi S. i. m. III. 435. lap. már rendes hivatal gyanánt jelentkezik a viceszolgabiróság.

{369.} A szolgabiró a köznemességnek a hivatalnoka volt eleitől fogva s annak képviselője s megtestesitője. Közülök választatott. Az 1600. évi februári Kolozsvárt tartott országgyülés 30-ik czikkelye*Szilágyi S. i. m. IV. 588. azt rendeli, hogy „valamely szolgabirának 25 ház jobbágyánál több vagyon, mox et de facto priváltassék és a szolgabiróság olyannak conferáltassék, kinek jószága a 25 ház jobbágyot meg nem haladja.” Az ilyen kisbirtoku köznemes szolgálhatott csak veszedelem nélkül, mint a kinek nem volt elég hatalma a szegényebbek elnyomására, de másfelől nem is élt oly szegény sorsban, mely önállóságát megvesztegethette a hatalmasabbak részéről tehető igéret vagy fenyegetés által. Mint a köznemesség képviselője, természetes az előtt nagy tekintélyben részesült és a mint tevékenysége is inkább az igazságszolgáltatás, mint a közigazgatás körébe concentrálódott, továbbá, a mint a vármegyei törvényszékek hatásköre emelkedett, épen oly arányban nőtt a szolgabiró tekintélye is.

A segédszolgabirák rendszeres beállitásától fogva tapasztaljuk, hogy a szolgabirák teendőinek terhesebb s alsóbb fontosságu része, t. i. az idézések, az executiok, hivatalos szemle megejtések, a segédszolgabiróra maradnak. Ellenben a szolgabiró, mint már főbiró, az igazságszolgáltatás élén áll.

Ha a főispán a vármegyei kormányzat vezetője, akkor a főbiró a vármegyei igazságszolgáltatást kezeli, amaz a hadügy, pénzügy, rendészet, ez pedig a biráskodás terén birja a maga sajátos feladatát. Bár a rendes törvényes székek elnökei, egészen a partialis székek felállitásáig, a főispánok, a kik mellett a főbiró, alispán, jegyző és assessorok mindnyájan csak egyszerü birótársaknak látszanak és olykor röviden csak assessoroknak neveztetnek: mégis, hogy a főbirák képezik ezen törvényes székek gerinczét s az elnöklést a főispán csak majestásánál, mint a fejedelem személyének képviselője viszi, azt eléggé mutatja az a körülmény, hogy derék széket nem lehetett tartani főbirónak a jelenléte nélkül. Ez ősi szokás, mely a nemesi önkormányzatú vármegye keletkezéséig visszavihető, de a századok folyama mit sem változtatott rajta. Igy olvassuk Kolozsvármegye protocollumából az 1609. évnél,*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 85. lap. hogy Szilvásy Péternek, egyik szolgabirónak, távolléte miatt törvényszék nem tartatván, közgyülés tartatott csupán. A XVIII. század folyamán is, az állandó táblák felállitásáig, általános szokás volt, hogy a két főbiró jelenléte nélkül törvényes derék szék ép úgy nem tartható, mint nem a főispánnak, az egész vármegyei közönség fejének távollétében.

{370.} Hogy a főszolgabirák, mint főbirák, a közigazgatási teendők egy részétől szabadulva, inkább az igazságszolgáltatási ág vezetőivé lesznek, erre nagy befolyással volt a székely székek példája is, hol a főkapitány és főkirálybiró körülbelől a had- és igazságügy kezelői gyanánt parallel állanak egymás mellett. A székely szokásjog szerint a főkirálybiró a főkapitányt megdúlhatta, de viszont már nem.*B. Apor P. i. m. 413. l. Ez arra mutat, hogy a közfelfogás, ha elsőbbnek tartá is rangban a fejedelmet képviselő s a hadakat vezető főkapitányt, de a közrend alapjául szolgáló igazságszolgáltatás képviselőjét, ezen a területen, annak felibe emelte s a jogrend fontossága felőli nézetét ezzel is documentálta.

Hasonló kijelentést nem tudunk ugyan idézni a vármegyékből a főispán és főbiró viszonyára nézve, de Kolozsvármegyében látunk egy esetet 1613-ban, hogy a vármegye két főispánja a két főbiró előtt perbe száll annak megállapitása végett, hogy Asszonyfalva és Oláh-Suk melyik főispáni járásba tartozik.*Protocollum I. 166. l. A főbirák itélte az egyik főispánt, mint pervesztest, elmarasztalja, de a közügy érdekében folytatott pereskedésre tekintettel, az elmarasztalás végrehajtását beszüntetik. Ezen eset eléggé világosan mutatja előttünk azt, hogy a főbiró, mint főiustitiarius tekintetik a vármegyében.

A vármegye biráskodási hatásköre a XVII. század elején, a rövid folyamatu pereknek, tetszés szerint a vármegyén vagy a táblán való kezdése iránt adott törvényes engedélylyel, nagyban növekedvén, ez a főbirói állás tekintélyére is visszahatott, emelőleg működött, úgy, hogy a főbiró sokszor tényleg nagyobb tekintély volt, mint az ott csak ideiglenesen és rövid ideig tartózkodó főispán. A partialis törvényszékek keletkezésekor, midőn a XVII. század hatvanas éveiben a kényszerüség azokat behozta, egy ideig még nem is jutnak ezen törvényszékeknek élére. A küküllővármegyei protocollum adatai*U. o. II. 89. s 113. l. az alispánokat mutatják a partialis élén, a mi arra mutat, hogy az alispán és főbiró viszonya még kellőleg tisztázva nem volt. A partialison, míg az törvényesen nem rendeztetett, a főispán is megjelent s elnökölt talán ezen a réven jutott Küküküllővármegyében az alispán a partialis elnöki székébe, lévén ezen törvényszék főispán távollétében is tartható. Azonban a partialison az alispánok nem sokáig elnökösködtek s midőn 1680. évi VI. törvényczikk végleg szabályozza, az igazságszolgáltatási szervezetbe beilleszti a partialist, a főbirónak elnöksége és egyúttal az alispán feletti elsősége állandósul.

{371.} Ezen önmagában jelentéktelen dolog, t. i. hogy a főbiró van-e rangban előbb vagy az alispán, nem nélkülözi a mélyebb alapokat és nem a mélyebb jelentőséget sem.

Alapul azt a jelentőséget kell mindenekelőtt kiemelnünk, hogy a nemesi önkormányzatú vármegye ősrégi formái sokkal inkább megmaradtak Erdélyben, mint az anyaországban. De nem kevésbbé megemlitendő az is, hogy a XVII. században, ott az erdélyrészi vármegyének a vármegyék összesége, a magyar nemzettel szemben fellelhető függőségi viszonyában, ott a vármegyei ispáni hivatal azon jellegében, hogy az alig valamivel több, mint a vajdának a vármegyék élére állitott viceispánja. A főispánság idővel is csak ugyanazon körben mozogván, mint a XIV. századbeli ispánság, a viszonyok fejlődése csak munkanövekvést és munkamegosztást hozott magával, de nem egyszersmind változást is a hatalmi viszonyokban. Nem volt egyáltalában ok az alispánság kifejlesztésére, mert nem forgott fenn a vármegyékre nézve az uralkodóval szemben az önvédelem, helyesebben az alkotmány-védelemnek szüksége, de ha a magyarországi vármegyék átalakulásukat az alkotmány megvédelmezése végett szükségesnek mutatkozó elvek szerint hajtották végre s ezen alakulatban a legfontosabb dolog a vármegyei élet összeségének a vármegye nemesi közönsége kezébe való helyezése, melynek az alispáni hivatalnak a vármegyébe való bekebelezése csak befejezését jelenti: nem hiányzott az erdélyi vármegyék részéről sem az önvédelemnek bizonyos irányu szüksége, a mely a fentebb tárgyalt jelenségben concret eredményeket is létesitett.

A nemzeti fejedelmekkel szemben az állam közjogi intézményeinek nem igen volt védelemre szüksége. E tekintetben az állam élete valóban nemzeti és alkotmányos volt. De igenis volt egy nagy veszedelem Erdélyben az egész fejedelmi korszakon keresztül, t. i. a polgári és egyéni szabadság kellő tiszteletének gyakori hiánya. Az egymást érő összeesküvések, udvari fondorlatok, árulkodások, hol okkal, hol ok nélkül, megtöltötték a börtönöket, mozgásba hozták a bakó bárdját, folytak nagy számmal a nótaperek stb. Mint már emlitettük is, a fejedelemnek és környezetének: az ország nagyjainak olyan volt egymáshoz a viszonya, hogy az összhang közöttük könnyen megzavartathatott és ennek vége az lett, hogy vagy a fejedelem vált meg trónjától, vagy a főurak és hiveik kerültek börtönbe, vagy jutottak bujdosásba.

A polgári szabadságnak ezen veszedelme fejtette aztán ki a vármegye törvénykezési hatáskörét. Báthory Zsigmond korától, főleg 1595 {372.} után látjuk azt, hogy a vármegyei szék hatásköre bővül. Az összes rövid lejáratu perek ottan megkezdhetők s be is fejezhetők. Az okirat felmutatási (productionális) perek és a hűtlenségi keresetek kivételével, minden polgári és büntető perekre nézve illetékes lett a vármegyei sedria, a kereseti összeg nagysága nem volt többé korlát.

A biráskodás terén látható fejlődés a vármegye szervezetében, a hivataloknál természetesen a birósági személyek emelkedését eredményezte. Az erdélyi vármegyékben a főbirói hivatalnok tekintélye s méltóságának emelkedése párhuzamba helyezhető a magyarországi vármegyék alispánjainak az emelkedésével, amott a vármegye birói, itt kormányzati és politikai hatalma növekedésével.

A főbirónak javadalma épen úgy volt megállapitva, mint az alispáné. Kedvezményeket is ugyanolyakat élvezett, csak hogy azon felül rendszerint hadba sem ment, hanem „szükség szerint” otthon hagyatott.*AC. III. 43: 4.

A segédszolgabiró, vagy vice-iudex (nobilium) csak a XVI. század második felében lett vármegyei rendes hivatalnokká. Nincs törvényczikk, mely ezen hivatal rendszeresitéséről szólana, mert a már emlitett 1540-iki végzés épen ellenkezőleg, csak ideiglenes kisegitő gyanánt emliti a segédszolgabirót, ki bárki is lehet, a kit a peres fél, szolgabiró hiányában, hamarosan előtalál. Épen úgy a gyakorlat rendszeresitette tehát azt a hivatalt is, mint a jegyzőt, mint a vármegyei assessorokat s innen következik az is, hogy nem mindenütt egyszerre kezdenek szerepelni, hanem lassanként, egyik vármegye a másik után alkalmazza őket. 1594-ből találjuk az első törvényt,*Szilágyi S. i. m. III. 435. mely a viceszolgabirákról, mint rendes vármegyei tisztviselőkről szól.

Míg a főispán, alispán, főbiró, jegyző s perceptor egyenlő számban található minden vármegyében, az első háromból 2-2, a két utolsóból 1-1 alkalmaztatván, addig a segédszolgabirák száma vármegyénként igen különböző volt. A mint a vármegyék területi beosztásánál már emlitettük, a két terület több járásra oszlott s minden járás élén egy-egy segédszolgabiró állott.

A segédszolgabiróságot épen úgy, mint a többi vármegyei hivatalokat, választás útján s rendszerint egy évre töltötték be s a választás elfogadása, valamint a hivataloskodási évnek kitartása 200 frt terhe alatt*U. o. 1650. évi VIII. t.-cz. XI. 73. l. minden elválasztottnak kötelessége volt.

A segédszolgabiró a főbiró régi hatáskörének s teendőinek legterhesebb részét vette át, de a régi járásoknak, – most már köröknek – {373.} újabb, több és kisebb járásokra való felosztásával, daczára a fejlődött kormányzati viszonyoknak, nem igen voltak túlterhelve, semmi esetre sem annyira, mint a múlt század szolgabirái.

Teendőik között egyik legfontosabb az ősi kiváltságon alapuló ama nemesi praerogativa volt, hogy a nemest biróság elé idézzék, mert 1342 óta erdélyi nemes csakis szolgabirói idézésre volt törvénybe hivható. Teendőik között szintén nagy fontosságú volt a kihirdetések, a publicatiók végzése. Nevezetesen akár vármegyei gyülésről, akár birósági ülésről, törvényes székről volt szó, azt a viceszolgabirák hirdették meg faluról-falura járva. Ugyancsak ők hirdették ki az adófizetés határidejét, a fizetendő adó összegét. A hadba készülés, felülés vagy mustra felől is ők tájékoztatták a vármegyei közönséget.

A segédszolgabirák tehát a maguk járásában a lehető legalaposabb ismerettel birtak a helyi viszonyok felől, mert nekik számtalanszor meg kellett fordulniok évente járásuk minden egyes községében. Innen circálások, executiók, nemkülönben különösen az u. n. connumeratiók alkalmával a vicebiró volt a vármegyei küldöttség lelke, ki ismerte járása minden nemesét, jobbágyát, ezek családi és gazdasági s vagyoni viszonyait. Ismerte a helyi viszonyokat is s így a közigazgatási egyéb teendők, p. o. útak, hidak, révek, vámok, harminczadok, folyók, gátak stb. ügyében első sorban ő járt el, a közrendre, közerkölcsiségre, árszabásra, mértékekre, korcsmákra ő ügyelt fel. De hatásköre inkább felügyelői, mintsem rendelkező, intézkedő természetünek látszik, inkább eljáró s a szó szorosabb értelmében végrehajtó közeg, mintsem rendelkező, intézkedő hatóság.

Javadalmazásáról sokat nem tudunk. Az idézésért, tanúvallatásért, jobbágy felkérésért, nyomkövetésért, bizonyságlevélért stb. díj illette és pedig 12-12 denár, de már a gyülés hirdetésért aligha. Mentessége az adófizetés s a rendkivüli terhek alól való szabadságra terjedt ki. Hadba menniök kellett s itten, épen úgy, mint különben békében is, nagyrészt az alispán rendelkezése alatt, mint ennek segédközegei szerepelnek.*AC. III. 43: 4.

A jelen kornak kezdetén már minden vármegyében rendes jegyzőt találunk, mielőtt a segédszolgabirák rendesen szerepelnének. A vármegyei jegyző, a minő minden vármegyében ezen korszakban még csak 1-1 volt, bár csak úgy választatott, mint az alispán, főbiró stb. s bár ő is tartozott minden évben búcsuzni,*U. o. 43: 2. mégis a vármegyei tisztikarnak legállandóbb s maradandóbb tagja. Míg a többiek, főleg a perceptorok {374.} igen hamar beleuntak vagy belefáradtak a hivataloskodásba, a jegyzők gyakran ifjuságuktól késő vénségökig forgatják a vármegye pennáját. Ennek alig lehet más okát találnunk, minthogy aránylag kényelmes, kevés teherrel járó s a többiekhez képest anyagilag is eléggé jövedelmező hivataluk volt.

A jegyző a vármegyei jegyzőkönyvek vezetésével nem volt valami tulságosan elfoglalva. Közgyülés ritkán, kevés tárgyban és röviden tartatott. A birósági ügyek a törvényszékeken már jobban elfoglalták s ezek képezték legfontosabb s legterhesebb munkáját is. De a jegyzőkönyvek még ezen időben nem voltak eléggé kimeritőek s így egy-egy rendes folió kötet 30–50 év közigagzatási és birósági összes tárgyalásait is könnyen magába foglalja. A gyülésen kivüli jegyzői teendők pedig még jövedelmeztek, mivel minden jegyzői kiadványnak, pecsételésnek meg volt a maga taxája, díja. 1563-ban azt rendeli a tordai országgyülés,*Szilágyi S. i. m. II. 219. lap. hogy az apellált s a táblához átbocsátott ügyek megpecsételéseért az ispán semmit sem vehet, hanem a jegyző minden levélért, a pecséttel együtt, fáradsága díjában 1-1 frtot. És így volt meg a díj az itéletnek, a végzésnek, a perirat hiteles másának, procurator vallás feljegyzésének stb.

Bár a törvénykezés nem volt fix helyhez kötve, sőt a generális és partialis székekkel az egész vármegyét bejárta a hivatalos vármegye s a jegyzőnek a protocollummal szintén velök kellett menni: azért a jegyző még sem volt elhalmozva dologgal. Hol egy, hol más teendőt ruház reája a törvény vagy a vármegye. Igy a circáló ispánnak járó 2-2 denáros adót az ő kezökbe szolgáltatták a falusbirák a tordai (1560.) országgyülés végzése értelmében.*U. o. 325. Majd 1569-ben*U. o. 362. azzal az indokolással „minthogy egyéb ország szükségébe nem foglalatosak,” azt rendeli az országgyülés, hogy a 99 denáros adót, de jargalás nélkül, minden vármegyében a szék deákja, nótáriusa szedje be.

Midőn nagyobb állami közmunkáról volt szó, p. o. Szász-Sebes, Várad, Temesvár stb. épitéséről, az országgyülés rendelkezéséből, a vármegye által kiállitott kézi és igás munkaerővel a vármegye jegyzője is ott tartozott lenni bizonyos ideig az épitésnél és pedig a vármegyék jegyzői egymást felváltva s felügyeltek a munkára, fizették a munkások élelmét, átszolgáltatták a vállalkozónak, a meghatározott részletekben esedékes, s a vármegyék által hordott épitési költséget.*L. Szászsebesre nézve Szilágyi S. i. m. II. 376. l.

{375.} A circálások alkalmával a gonosztevők névjegyzékét ők vezették, az adózáshoz, a katonáskodáshoz a portális összeírást ők végezték, a vármegyék kisebb pénzbeli jövedelmét ők kezelték.

A jegyző volt az egyetlen vármegyei hivatalnok, ki ebben a korszakban rendes és állandó fizetést huz. A jegyzői tiszteletdíj vagy fizetés évenként Belső-Szolnokban 40 frt., Kolozsban 50 frt összeget tett ki, mely összeg nem a vármegyei pénztárból fizettetett, mivel ilyen nem volt, hanem mikor a fizetés ideje elérkezett, kivetették portális vagy másnemü adó alakjában a szükségletet.*Kolozsvármegyei jegyzőkönyv I. 407. l. Igy Kolozsvármegyében 1605-ben, midőn a Básta-féle romlás után a portális adókulcs összetört és a lábas jószág volt a connumeratió s így a fizetés alapja is: a vármegye szükségére, székházbér fizetésére s a nótárius fizetésére minden juh után 2, kecske s disznó után 1-1 pénz vettetik ki. A mi a fizetés pontos kiszolgáltatását illeti, e tekintetben nem volt meg mindig a rend, megtörtént, hogy 2–3 évről is hátralékban maradt a jegyzői fizetés,*U. o. de mindig kipótoltatott. A jegyző hadba nem tartozott menni.*AC. III. 43: 4.

A vármegyei háztartások lassú fejlődésével, de másfelől egész állami pénzügyünknek a rég multban meglehetős zilált kezelési rendszerével szoros összefüggésben áll az, hogy a vármegyei közpénztár, pénztárnok, adószedő, perceptor csak igen nehezen és lassan állandósul a vármegyében. Pénztárról, pénztárnokról a XVII. században még szó sincs. Ha van valami kis megyei közpénz, ezt a jegyző kezeli, míg tart benne. Sőt az állami s a vármegyei közadók beszedésére, elszámolására, a központba való beszolgáltatására rendelt tiszt, a perceptoratus is igen nehezen tud meghonosodni.

A XVI. század egész folyamán már ugyanolyan gyakorlattal találkozunk az adószedés körül, mint a megelőző időben. Olykor kincstári adószedők járnak egy-két vármegyei nemes kiséretében, p. o. Fráter György idejében. Majd esetről-esetre, egy-egy megajánlott adó beszedésére, vagy a főispán vállalkozik, vagy valamely vicetiszt, olykor a jegyzőt, majd valamelyik vármegyei nemest bizzák meg az adó percipiálással.

A régi, többször emlegetett és követésre elrendelt szokás, mely ezen korszakban úgy látszik, hogy Izabella haláláig tartott, még csak egy adószedőt ismert a hét vármegye számára, ki az adó beszolgáltatására rendelt napokon, Tordán, a hét vármegye ősi gyüléshelyén, várakozott, hogy a nemesség hozza be a jobbágyai után kirovott adót. A XVI. század második felében mind gyakoribb lesz a vármegyénként {376.} való adószedés és a vége felé teljesen meg is honosodik. Többé nem szállitják Tordára az adót a nemesek, a földesurak, hanem a falubirák viszik a vármegyei székhelyen várakozó adószedőnek, ki – mint emlitve volt – az ispán, viseispán, a nótárius vagy a tulajdonképeni perceptor is lehetett, de ez még mindig csak ideiglenes jelleggel.

A XVII. században lassanként állandó vármegyei tisztviselővé lesz a perceptor, ki az országos főadószedőtől való megkülönböztetés okából partialis perceptornak neveztetett. Különben az elnevezésben mindig nagy az ingadozás. Igy neveztetik a vármegyei adószedő exactor, – az országos director néven is. Olykor viceperceptorok is fordulnak elő, kiknek „creálása a főtiszteknek authoritásában állott”.*Szilágyi S. i. m. 1668: 39. Besztercze XIV. 332. A mely nemesnek az országban 3 egész kapuja volt, azt a viceperceptorság felvételére a főispán nem kényszerithette.

A perceptori hivatal állandósúlásának egyik legnagyobb akadálya, annak nagy felelősséggel egybekötött voltában állott. Az adószedés technikai része nem okozott még egyáltalában nagyobb terheket, mivel a perceptor az adóösszeirást a kezébe kapván, a vármegye székhelyén a falusbiráktól nyugta kiszolgáltatása ellenében beszedte az adót s a beszedett összegről a vármegyék számára külön kirendelt adószedőnek vagy ha ilyen nem volt, az ország főadószedőjének kezéhez számadás és nyugta mellett beszolgáltatta a beszedett összeget. De igen is megnehezitette és zavarossá tette az adószedés és kezelés műveletét az, hogy a fejedelmek gyakran pénz hiányában nem a kincstárból fizettek, hanem a vármegyei perceptorra adtak utalványt. Ezért panaszkodik is az 1610. évi beszterczei országgyülés V. törvényczikke,*Szilágyi S. i. m. VI. 169–70. „miért hogy az adónak és egyébféle jövedelmeknek másuvá való deputatiója miatt, a számadásban sok difficultások esnek, ki miatt a vármegyében alig találunk exactorokat is: könyörgünk, hogy ne deputáljon, hanem integre, mint az előtt szolgáltassák a felséged tárházába”.

Nagyon terhessé s felelősségteljessé tette még a perceptorok működését az adózó lajstrom utólagos kiigazitása, melynek tűzvészek és átköltözés miatt igen gyakran volt helye. Ezen kiigazitott lajstrom tételeinek igazolva kellett lenniök, mivel az eredeti lajstrom az országos perceptornál is meg volt s ő e szerint kivánta be a partialis perceptortól az adót. A hátrányok miatt kivezetett vármegyei executió folytán ismételt utólagos számadások, rectificatiók stb. fordultak elő, úgy hogy egy-egy perceptor alig jöhetett 2–3 évnél hamarabb tisztába a maga {377.} számadásaival. Zavaros időben, p. o. 1658–70 körül valósággal veszedelmes volt a perceptor állása, számadásait a legjobb akarat mellett sem vezethette rendben s a mellett ott fennforgott a gyanú, hogy a kivetett összeg a preceptorok kezén veszett el. A perceptorok számoltatása, a főtiszteknek erre való utasitása, ugyanezen czélból külön biztosok kinevezése napirenden van. És a kényszer egészen odáig halad, hogy az 1669. XXXIV. törvényczikk szerint „a számolatlan perceptorok ha kötelességöknek a főtisztek admonitiójára sem tesznek eleget, elfogatván, vasba verve küldessenek Maros-Vásárhelyre számolni”.*Szilágyi S. i. XIV. 402.

Ily körülmények között valóban nem volt könnyü dolog perceptorságra vállalkozni s perceptort választani. A büntetésnek, a fölmentvényi díjnak kellett előlépnie s ezért rendeli az 1667. IV. törv.-czikk, hogy a perceptort a vármegye vagy széktagjai választják s ha a választást nem akarná felvenni, 200 frt a büntetése, mely összeg rajta azonnal felveendő.*U. o. XIV. 255.

Ugy a perceptor, mint a főispán által szükség szerint „creált” viceperceptor 200 ft terhe alatt tartozott a megbizást elfogadni,*U. o. XIV. 332. egy-egy évig voltak kötelesek szolgálni. Akkor búcsuzhattak s ha újból megmarasztották őket, tovább is szolgálhattak.

A perceptor munkadíja a falusbirák által beszolgáltatott nyugták után neki fizetett 2–4 denárból állott. Ez volt az adószedő első fizetése is, már a lucrum camerae adó megállapitásával. A XVI–XVII. században olykor az országgyülés határozza meg az u. n. czédulapénzt, azaz a nyugtákért a perceptornak fizetendő díj nagyságát, olykor pedig a vármegye. A nyugták nem községekről, nem is külön kapukról állittattak ki, hanem a helyi szokás szerint, az adóösszeíráskor falunként megtartott bizonyos csoportok után. Ily csoportokat képeztek egyes földesurak jobbágyai, vagy bizonyos utczasorok lakosai stb.

Midőn a Básta-féle pusztitás után a kapuszám adókulcs használhatatlanná lett s a lábas jószágot tették meg adókulcsul, Kolozsvármegye azzal az indokolással, hogy a „perceptor munkája, barom után lévén vetve az adó – nehéz, azért falunként minden 10 jobbágy után czédulapénzt vehet egészen 8-ig, t. i. ha a faluban 40 vagy több jobbágy volna, a mikor ezekről együtt állitja ki a czédulát.”*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1. l. 1609-ben, mikor a kapuk összeirattak, egész kapu után, mely tiz jobbágytelket tett ki, 4 denár, fél kapu vagy kevesebb után 2 denár volt a czédulapénz s így a perceptor honorariuma.*U. o. I. köt. 93. l.

{378.} Munkájában a vicetisztek segédkeztek neki, de a számadás terhe egyedül rajta nyugodott s azt olykor megyéjében, olykor más, megrendelt helyen végezte.*Szilágyi S. i. m. 1665: XIV. 141.

Különben a vicetisztek segédkezésének nem is volt szabad a pénz felvételre kiterjedni. Nem egy esetben zavar és kellemetlenség állott elő abból, hogy a vicetisztek az adót felszedték s ők, nem pedig közvetlen az adózók, adták át a perceptornak. Belső-Szolnokvármegye vicetisztjei és a perceptor Szántai Ferencz között 1651-ben*Vármegyei jegyzőkönyv 1651. e miatt nagy viszály is volt, mire a vármegye közgyülése elrendelte, hogy „ennek utánna se viceispán, se szolgabiró az adót fel ne szedje, hanem a szegénység administrálja a perceptor kezébe. A perceptor is, hogy ha az adót ennek utánna quoquo sub praetextu restantiára kin hagyja és engedi, mind a tiszt, ki felszedi s mind a perceptor is comperta rei veritate, in amissione honorum et offici convincáltassanak”.

A perceptorok a közterhek s a katonáskodás alól hivataloskodási idejük tartama alatt mentességet élveztek.

Nem tartozik ugyan a vármegye hivatalnokai közé, de mégis gyakorlatilag igen fontos, zajtalanul működő s hálás szerepet töltöttek be az assessorok. Fentebb, a vármegyei gyülések és törvényes székeknél már megemlitettük, hogy az assessorok alkalmazása csak lassanként és csak a XVII. században lett általánossá. Ez annál feltünőbb, mivel az anyaországi vármegyékben nemcsak hogy régen s állandóan alkalmaztattak, hanem már nem is találták elegendőnek az assessorokat s a XVII. században a táblabiróságot is életbe léptetik.

Az assessorokra vonatkozólag törvényes intézkedés Mátyás óta nem lévén s Mátyás rendelkezése pedig a gyakorlati életbe csak kevés helyen menvén be az erdélyi vármegyék közül: azt mondhatjuk, hogy az assesorok alkalmazása tekintetében minden vármegye a saját jó tetszése és belátása szerint járt el.

A XVI. század első felében is látjuk már, hogy az országos törvények úgy szólnak, mintha minden vármegye ismerné az assessorokat, mintha ilyenek mindenütt volnának alkalmazásban, de Küküllővármegye ismert példája, hol csak 1626-ban tértek rá a rendes esküdtek beállitására,*U. o. I. köt. világosan bizonyitja, hogy épen nem volt általános gyakorlat a XVI. században az esküdtek alkalmazása.

Az assessorok száma vármegyénként különböző, sőt talán azt is mondhatjuk, hogy időnként is különböző volt. Találunk 12 esküdtet, {379.} majd találunk 24-et és e két határ között majd minden számra van példa a gyakorlatban. Mivel törvényes vagy statutárius intézkedés az esküdtekről nincsen, mivel ritkán történik meg, hogy az egész esküdti kar egyszerre választatott újjá: azért még az egyes tisztújitó székek jegyzőkönyvei sem igazitanak el az assessorok számát illetőleg.

Midőn 1680-ban a partialis székek törvényesittetnek, a törvény ama rendelkezéséből, hogy mindenik főbiró, az ő járásában, járásbeli hét esküdttel együtt tarthat ilyen partialis széket, arra lehet következtetnünk, hogy minden vármegyében legalább 24 volt az esküdtek száma, 12-12 esvén mindenik főbirói járásra. Különben bajos is lett volna 7 esküdtet tenni határozatképességi kulcsul. Küküllővármegyének 1694. évbeli egyik tisztújitó gyülésén az akkor választott esküdteknek a száma 23, kik mind névszerint vannak kitüntetve. Midőn 1628-ban először választattak esküdtek, az határoztatott, hogy „itt ezen vármegyében legyen 12 assessor.” A 12 szám tehát a század végére, valószinüleg a már mondott okból, a kétszeresére emelkedett.

Hivataloskodási idejökről nincsen semmi értesülésünk. Honorariumokról annyit tudunk, hogy a biróságoknál befolyt díjak fele őket illette. Ugy az országos törvények, mint a statutumok aránylag keveset, mondhatni semmit sem foglalkoznak velök. Tekintettel arra, hogy a tisztújitásra gyakran találunk a vármegyei protocollumokban, ellenben assessorok beállitása olyan ritkán fordul elő, feltehetjük, hogy az assessor választás egyszersmindenkorra szólott, míg az illető ezen hivatalát megtartotta,vagy megtarthatta. Későbbi nyomokból visszafelé következtetve, úgy is tekinthetjük az assessorokat, mint a vármegyei tisztikar forrását, mivel látunk olyan eseteket, hogy előre megválasztatnak az assessorok s aztán ezek közül tétetik főbiró, alispán stb.*Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve. Protoc. Foenix. 1708.

Az esküdtek egyesegyedüli teendőjét az igazságszolgáltatásnál, a törvényszékeken a birótársak gyanánt való szereplés képezi: a jogkérdés megvitatása s ennek alapján az itélet meghozatalában való részvét. Sem az itéletek végrehajtásába, sem általában a közigazgatásba nem volt semminemü befolyásuk.*Székelyföldön idézést végeztek. Lásd Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 304. lap. 5. jegyz. AC. IV. 1: 19; 14: 4.

A vármegyének, mint törvényhatóságnak, külső symboluma a vármegyei zászlón kivül nem létezett. A vármegyei zászló is inkább hadi jelvény volt és így csak hadfelkelés, esetleg lustra alkalmával használtatott, a mikor az e czélra kiválasztott zászlótartó vitte. Hogy czímeres volt {380.} volna a zászló, nem valószinü, a mennyiben az erdélyi vármegyéknek czímert csak Mária Terézia adott 1740–50 között. Tehát nem czímeres, hanem egyszerüen színes lobogóra kell gondolnunk.

A mint nem ismerünk vármegyei czímert, így nem ismerünk vármegyei pecsétet sem. Hogy a fő- és alispán, fő- és vicebirák saját pecsétjük alatt adják ki irataikat, azt még elég érthetőnek találjuk, azonban a jegyzők által hitelesen kidott mindennemü iratok, p. o. itéletlevelek, kereseti másolatok stb., a melyeknek pecsétdíja czímén országos törvény erejénél fogva, díjazás illette a nótáriust, magánpecsét alatt nehezen kelhettek. Az idézetek, vallató parancsok a főbiró pecsétje alatt adatnak ki, de a tulajdonképeni vármegyei kiadványok számára nincs pecsét. A XVIII. század elején 1716-ból, a partiumban levő Közép-Szolnokból sikerült egy pecsétet találnunk, mely egyszerüen SZOL | NOK feliratot viselt.*Wesselényi ltr. Erdélyi Múzeum. De hogy a belső vármegyék, Hunyadot kivéve, a XVII. század végéig, ha csak ilyen vármegyei pecséttel is birtak-e, azt nem tudjuk állitani, sem tagadni.

A vármegye az érintett szervezettel, gyülésekben és hivatalnokokkal az ország kormányzatának legtekintélyesebb részét hordozta. Hatásköre úgy a jogalkotásra, mint a végrehajtásra, valamint a biráskodásra is kiterjedvén, a vármegye belső életében kicsiben magának az egész államnak a képe visszatükröződött. Nem hogy az állami élet másoltatott volna kicsinyben a vármegye keretében, hanem megforditva, t. i. hogy magának az egész államnak közkormányzata minőségileg alig különbözött a vármegyékéitől. Ez a hasonlóság, melyről még fogunk szólani, még a rendezetlenség, az összevisszaság ismétlődésében is feltalálható, a minek hogy egyebet mellőzzünk, legjellemzőbb példáját a törvényhozás és közigazgatás terén az állam és a vármegye között levő concurrentiában láthatjuk. A kormányzathoz az állam a vármegyével, a jogalkotásban pedig a vármegye concurrál az állammal. Sőt ez utóbbi némileg a biráskodásról is elmondható.

A vármegyéket, ősi szokásjog alapján, megillette Werbőczy tanusága szerint a statutum alkotási jog. Hogy gyakorolták-e a XVI. század előtt, és mily mértékben gyakorolták az erdélyi egyes vármegyék, azt nem tudjuk, de hogy a hét vármegye, mint „magyar nemzet”, statutumokat alkotott, ezt nem csak a fenmaradt emlékek, hanem sok más, ma már ismeretlen forrásu hivatkozások is mutatják, melyek erdélyi szokásról beszélnek.

{381.} A magyar nemzet statutum alkotási tevékenységének utolsó emléke épen a múlt és most tárgyalt korszak határán áll 1540-ben, s mint ilyen, egyaránt mutat úgy a múltra, mint a jövőre, de ez csak anyagilag áll, t. i. a benne foglalt rendelkezések tartalmát illetőleg. Mivel formailag, mint a magyar nemzet, vagy a mint mondatik, „a magyar nemes urak” constitutiója, úgy szólván zárkövét képezi annak a korszaknak, melyben a magyar nemzet a másik két nemzethez hasonlóan külön jogszabályokat alkotott magának.

A fejedelmi korszakkal a magyar nemzet, daczára az unióban foglalt egyenjoguságnak, nemcsak vezető elem az államban, de ennek typusát egyenesen ő adja meg, úgy, hogy Erdély nem foederativ, nemzetiségi, hanem magyar nemzet állam. És a mint így a magyar nemzet, mintegy állammá, államfentartó s hordozóvá emelkedett, jogalkotó tevékenysége teljesen beleolvad az állami törvényhozásba. Többé a magyar nemzet által magának hozott statutumok nem szerepelnek.

A míg a magyar nemzet mintegy felolvad az államban, vagyis állammá olvad fel: addig a magyarság körében a megyék aránylag fontosabb szerephez jutnak; legalább a magyar nemzet statutum alkotási tevékenysége a vármegyékben él tovább és mondhatjuk, hogy virágzik és folyton újabb ágakat hajt. Ennek az irányzatnak első nyoma a vajdaság utolsó napjaiban, I. Ferdinánd idejében található fel, midőn a Dobó és Kendi vajdák által az országgyülés elé terjesztett, de előttünk ismeretlen propositióra ezt válaszolja az országgyülés: „Amaz articulussal szemben, melyet ugyancsak a vajda urak terjesztettek elő, ugyanazon Tripartitumban az áll, hogy bármely megye vagy község magának törvényeket alkothat, habár e részben mások számára nem rendelkezhetik is.”*Szilágyi S. i. m. I. köt. 520. lap.

A törvényhatósági jogszabályoknak már tekintélyes gyüjteményét szedte eddig is össze a tudós gond és szorgalom.*Kolozsvári s Óvári i. m. Ezek között időrendben az erdélyi törvényhatóságok statutumai láttak először napvilágot, s mutatják azt a rendkivüli gazdagságot, melylyel a hatóságokba szervezkedett nemesség köz- és magánjogi meggyőződése az állami jogrend hiányait kiapadhatlan bőségben igyekezett folyton pótolni.

Láthatjuk azokból a statutumokból, hogy nincsen a köz- és magánjogi viszonylatoknak olyan mezeje, melyre azok figyelmet ne forditottak volna. Magánjog, közjog, büntetőjog, közigazgatási jog, alkotmány, hadügy, rendészet, adó, pénzügy és közmunkák, egyház, iskola, ipar, {382.} földmivelés, kereskedelem mind megtalálta a maga szabályozását azon szükségnek megfelelőleg, melyet az állami törvényhozás betöltetlenül hagyott, az élet pedig sürgetőleg állitott előtérbe a rendezendők között.

Az országos törvényhozás aránylag sokkal kevésbbé törődött a részletes jogszabályozással, mint maga a vármegye, mely, a mint az élet valamely intézményt kifejlesztett, azt azonnal szabályozni is igyekezett. E tekintetben jellemző példát is idézhetünk: a partialis székek keletkezését,*Kolozs-, Torda- és Belső-Szolnokvármegye 1664–5-ben felállitja, Küküllő pedig 1668-ban már be is szünteti a partialist. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 289–92. mely már statutumban szabályozva van, mielőtt az országos törvényhozás róla tudomást vett volna, sőt Küküllővármegye már a tartását is betiltja, mikor még az országgyülésen szó sincs róla.

A vármegyei statutumok a perjog és pedig úgy a biróság eljárása, mint a végrehajtás részleteivel, a büntetőjoggal és közigazgatási joggal foglalkoznak legrészletesebben.*

Hogy mily terjedelmü volt a vármegyei jogalkotás ezen iránya, annak illustrálására közöljük itt a constitutiók egy jegyzékét, mely Belső-Szolnokvármegye határozatairól szól csupán. Ezen jegyzék az 1640. évben kezdett jegyzőkönyv elején van felirva. A benne foglalt constitutiók az őket tartalmazó protocollummal együtt nyom nélkül elenyésztek. „Notanda necessaria: Constitutiones comitatus super processibus causarum constant in Articalis Annis infranotatis conclusae: 1592. 2 jul. Super literis transmissionalibus. – 1592. 15. oct. Super oneribus iudiciorum birsagialibus. – 1593. 13. maj. Super executione calumniae et violatione sedis literas extahere. – 1594. 22. szept. Super literis sententionalibus. – 1599. feria quinta post festum Puali Eremitae. In causis maioris potentian Ibidem conclusum. – 1606. 23. febr. Super repetitione jobbagiorum. – 1606. 27. jul. Super condescensione causae medio judicis celebr. – 1607. 5. jul. Ut iuxta seriem celebrantur leges. – 1607. Ibidem. Az, ki indebitán marad, cum pileo usuali deponat ante deliberatum. – 1609. 29. oktobr. Utrum et litis processus notario extradari licebit. – 1610. 3. mart. Ex procuratoria unum unamque inseri curent. – 1613. 30. maj. Hogy procuratorát beirassa, mert tantum est, ha per se ageret. – 1615. 22. okt. Super repetitione iobbagiorum. – 1616. 7. jun. Remissio causae in facia sedis et coram notario praesente vice iudlium conceditur. – 1616. 16. marcz. Duobus Dominis comitibus et notariis inicumbit literas apertari. – 1618. 8. febr. In reportatione jobbagionum, ha peresit in primo sede nem szólitja, a másikon sollicitálja; ha nem: condescendál simpliciter; in tertia cum poena. – 1619. 22. febr. Ha ki absolváltatik peresitől, irva vegye ki a notariustól, aliquin corruál. – 1620. 19. mart. Az novumnak prosecutiója felől. – 1630. 7. mart. Super literis sententionalibus. – 1635. 12. april. Az paraszt tiszttartót ratione officii személye szerint kell citálni. – 1636. 15. maj. Super literis fideiussionalibus. – 1638. 25. mart. Super executione literarum fideiusionalium et obligatoriarum. – 1592. 10. decemb. In causa servi fugitivi dilatio nemini conceditur. Stephanus Kádár Deési m. p. – Deliberatum: In causa cuiuslibet ratione diffamationis Officialis scil. principalis Comitatus apellatio non admittitur iuxta contenta Decreti II. Partis Tit. 36 et deliberatum comitatus in anno 1609. die 9 mensis Julij factum.

De mindenek felett egy dolgot kell kiemelnünk belőlök, a melyre nézve az országos törvények meglehetősen homályban hagynak, s a melyet ezen statutumok nélkül alig ismerhetnénk kellőleg. Ez pedig a községi élet, mely kifejlesztését a vármegyei jogalkotásnak köszönheti.

Kétségtelen volt községi élet már a XIV–XV. században és valószinüleg előbb is. A rendes adózásra vonatkozó legrégibb emlékeknél és a dézmaszabályozásoknál szerepelnek falusbirók, sőt esküdtek {383.} is. De egyebet azon korból nem igen tudunk a községekről. Mostan a vármegyei statutumok megismertetik velünk úgy a jobbágy-, mint a nemesi községeket, ezek szervezetét, hivatalnokait. Bele látunk még – hogy úgy szóljunk – a községi háztartásba is. A községi élet közös teendőiben való részvétel mértéke, a közös dolgokban s javakban való részesedés mikéntje ezekből a statutumokból tárul elénk, s innen látjuk, hogy a községi élet sokkal jobban megtartotta mai napig eredeti vonásait, mint a vármegyei élet, mely kevésbbé conservativ természetü.

Feltünő ezen statutumokban, hogy kevés bennök az, ami alkotmányjogi vonatkozású, a mi a vármegyét, mint institutiót, érdekli, holott úgy a székely és szász nemzeti statutumokban, mint különösen az anyaországi vármegyékéiben, az ilyen rendelkezések igen jelentékeny számuak és tartalmilag is fontosak. Ezen jelenségnek is az a már többször emlitett körülmény az oka, hogy itt a vármegye nem lett az állami alkotmány bástyájává, hanem megmaradt egyszerü közkormányzati vidéki organumnak.

A statutumok érvényét s erejét illetőleg már Werbőczy azt tanitja, hogy a vármegyék s más hatóságok által alkotott jogszabályok az országos törvény korlátain belül birnak érvénynyel, vagyis, hogy azok az országos törvénynyel nem ellenkezhetnek s a fejedelem jóváhagyásában kell hogy részesüljenek.*H. K. III. r. 2. cz. 1. §. Hogy eme feltételeknek az erdélyi vármegyék statutumai megfelelnének, nem mondhatjuk. Mert a folytonos háboruság idején az állam nem alkothatta át törvényeit kellőképen s így a hiányok pótlása nem egy izben a vármegyékre maradt. Továbbá, hogy a fejedelmi jóváhagyás is megkivántatnék a statutum erejéhez, annak nem találjuk a megfelelő nyomát. A szászok törvénykönyve Báthory István fejedelem, a székelyek egyes statutumai a különböző vajdák által megerősittettek, de a vármegyei statutumok egyszerüen, mint határozatok, a jegyzőkönyvekben foglaltak helyett és megerősités végett a fejedelemhez nem kerültek.

Minden esetre sajátságos jelenség az, hogy a vármegyei statutumok megerősités végett a fejedelemhez fel nem terjesztetnek, holott mindennemü jogviszonyt szabályozó okirat legerősebb biztositéka a fejedelmi megerősités volt. Azonban nem szabad azt sem felejtenünk, hogy a közfelfogás csak akkor tartotta a fejedelmi megerősitést szükségesnek, ha valamely privilégiumról volt szó. A székely és szász constitutiók, mint privilégiumok nyernek megerősitést. Ellenben úgy a székely és {384.} szász székek, egyes városok helyhatósági szabályai, a mennyiben különös jogi kedvezményt nem foglalnak magukban, soha sem terjesztettek megerősités alá. A Werbőczy által emlitett fejedelmi hozzájárulás tehát egyszerüen, mint hallgatólagos hozzájárulás fogható fel és így is csak vélelmeztetik.

A mennyiben a vármegyei statutumok különös jogkedvezményt nem foglalnak magukban, privilégium alakjába öntésük sem volt szükséges. Igy fogták fel ezt a Királyhágón innen és túl egyaránt, mert a magyarországi vármegyék statutumai sem terjesztettek a királyhoz megerősités végett. Tehát a statutum alkotás, a mennyiben a törvényhatóságra nehezedő kormányzati feladatok sikeres megoldására irányuló eljárási normát állapit meg, épen úgy feladata, joga és kötelessége is egyszersmind a vármegyének, akár maga az administratio s iurisdictió. Nem Werbőczy felfogása által vezettetnek a törvényhatóságok, vagy legalább is nem veszik azt szigorú értelemben, mikor statutarius jogalkotásban munkálkodnak, hanem a mennyiben valamely, a rendes, a közönséges jogtól eltérő és kedvezményes helyzetet óhajtanak teremteni, csak ehez kérik ki a fejedelem sanctióját.

Bár a vármegye statutarius jogalkotása szerfölött tág mezejét ölelte fel a jogi életnek, a hol legalább bizonyos általános elvek szerint intézhette volna a rendezkedést, mégis azt tapasztaljuk, hogy rendszer ezekben a jogszabályokban alig található. Ez azért is különös, mert a másik két nemzet vagy egyes városok ilynemü munkáiban bizonyos összefüggés, s ennek alapján olykor határozott rendszer is van. A vármegyék csak incidentaliter, a szükséghez képest, most ez, majd ama kérdésben hoznak valamely elvi határozatot. Általában ritka még az is, hogy egy és ugyanazon alkalommal több különböző tárgygyal foglalkozva, ezekből egy több pontu statutumot alkosson a vármegye.

Idővel és pedig többnyire a XVIII. században,*Küküllő már 1668-ban szedett össze némely constitutiókat. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 297. lap. 1. jegyzet. a mikor központi hatalom erőteljesebben működött és az egyes törvényhatóságokat öntudatosabb tevékenységre szoritotta és amikor másfelől a régi jogszabályoknak kelete is volt némely idegen törvényekkel szemben: egyes törvényhatóságok statutumai összegyüjtettek és legalább egy könyvbe irattak, a hol együtt és könnyen fel lehetett őket találni.*A tordavármegyei statutumok 1753-ban. U. o. I. 290. lap. 2. jegyzet. Viszont fordult az is elő, hogy különböző elszórt statutumokat az általános jogszabályokból pótolva, javitva, átalakitva, valamilyen rendszeres munkálattá {385.} olvasztották, minő például a fogarasföldi constitutio*Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 304–334. lap. és több város jogszabály-gyüjteménye.

Még annyit kell csak megemlitenünk, hogy ilyen jogszabályok, rendelkezések hozatalára nemcsak a generalis congregatio volt hivatva, hanem a partiális gyüléseken is lehetett alkotni, a mi tulajdonképen arra mutat, hogy ezek a szabályok eredetileg, mint concrét ügyekben hozott határozatok, tekintetek, de a melyeket később alkalmasaknak találtak arra is, hogy jövőben követendő normát képezzenek s felhasználtassanak.

A nemesi önkormányzatú vármegye tevékenységének ősi s legfontosabb eleme, a biráskodás, a független fejedelemség korszakában is megmaradt a vármegyei intézmény gerinczoczlopának. A vármegye fejlődését ezen a téren látjuk legjelentősebbnek. Mialatt az anyaországi vármegyék politikai súlyban emelkedtek, addig az erdélyi vármegyékben a jogszolgáltatás szervei nyertek extensiv és intensiv gyarapodást. Ez utóbbi körülmény okáról már fentebb szólottunk.

Az erdélyi vármegyék törvényszéki gyakorlata, valamint ezzel kapcsolatban statutuma is, új vármegyei biróságok keletkezéséhez vezetett, melyeket az országos törvény csak utólag szentesitett. A biróságok hatáskörét még a Tripartitummal az u. n. „decretum generale”-val szemben is*Szilágyi S. i. m. I. 542. bővitette s a peres eljárást is módositotta. Azonban a törvénykezési rendtartás már sokkal nagyobb mértékben állott az állami törvényhozás befolyása alatt, sem hogy e tekintetben az egyes vármegye oly nagy mértékben gyakorolhatta volna üdvösen átalakitó hatását a jogszolgáltatásra, mint a birósági szervezetnél.

Az igazságszolgáltatás terén, épen úgy, mint az állami élet más functiójában is, az erdélyi vármegye jobban megtartotta a vármegyei élet ősi jellemvonását, mint az anyaországi. A perbeli eljárás ősidőktől fogva a királyi kuria irányitása mellet alakult az alsóbb biróságoknál is, de magát a biróságot, ennek hatáskörét és illetékességét maga a vármegyei éle fejtette ki. Igy tapasztaljuk, ezen elvek irányában látjuk a vármegyei biráskodás fejlődését Erdélyben a XVI–XVII. században is. Azonban nem tagadhatjuk azt sem, hogy az erdélyi vármegyének az eltérő és kedvezőbb belpolitikai helyzetnél fogva, inkább is volt módjában erejét ebben az irányban érvényesiteni, mint az anyaországban, hol a politikai küzdelmek az erő java részét lefoglalták, felemésztették.

{386.} A biráskodás terén azonban még a XVI. század első fele folyamán alig észlelhető nagyobb eltérés az elszakadást megelőző időkkel szemben. Szapolyai János, I. Ferdinánd és János Zsigmond kora, még mindig némi kontaktusban állanak a múlt korszakkal, de egyúttal az utóbbi idejében a királyi táblának önálló szervezése meginditja a biráskodás új fejlődését is; a mi aztán főleg Báthory Zsigmond alatt nagy átalakulásokat kezd meg s Erdély aranykorában teljesen meg is valósit.

Még 1542-ben emlités van a hét vármegye nemeseinek törvényszékéről, azaz a régi vajdai congregatioról.*U. o. I. köt. 89. lap. Majd 1553–5-ben*U. o. I. 495, 505, 502, 5–4. a vajdai biráskodás bővebben részleteztetik. De már 1556-ban, János Zsigmond visszahozatalával, a királyi tábla rendeztetvén, megszünik a vármegyék régi összeolvasztott szervezete s megkezdődik az egyes vármegyék külön önálló élete a biráskodás terén.*U. o. II. 58.

A vármegyei biráskodás terén az egyes vármegyék külön szereplésére s önállóságának fejlesztésére irányuló törekvéssel még 1554-ben nem találkozunk, mivel ekkor a Ferdinánd kormánya elleni bizalmatlanságból a vajdai szék súlyának lefokozására s a nemesi congregatio súlyának emelésére irányuló határozattal találkozunk. Ekkor rendeli el a maros-vásárhelyi országgyülés, hogy „az ország régi szokásai szerint, senki az ő ügyét, mely a vármegyén, ispán, alispán, szolgabirák s assessorok által, a jog rendi szerint, megitéltetett, előlök a vajdához ne felebbezhesse, hanem elégedjék meg az itélettel és a szokott módon felebbezzen a felülvizsgáló törvényhelyhez (a hét vármegye congregatiojához).”*U. o. I. 520. De már a következő évben 1555-ben, szintén a régi szokásra hivatkozással, elrendeli a maros-vásárhelyi országgyülés, hogy a vármegyék ispánjai semmi ügyet, mely 50 frt értéket meg nem haladja, a vajdák elé felebbezésbe ne bocsássanak.*U. o. I. 542.

Ezen intézkedés, melynek értelmében a vármegyei törvényszék itélete az 50 frton aluli perekben jogerős s nem felebbezhető, a mohácsi vészt megelőző idők gyakorlatában nem talál támogatást, mivel az csak annyit igazol, hogy a 3 frtot meg nem haladó perek felebbezése volt kizárva. Ezt igazolja egy későbbi országgyülési törvény is 1584-ből, midőn a gyulafehérvári XV. t.-czikk szerint elrendeltetik, hogy a vármegyékből a decretum tartása szerint minden apellátiók 3 frt felett, exceptis causis criminalibus, … nagyságod táblájára bocsáttassanak.*U. o. III. 210.

{387.} Az a zavaros időszak, mely a mohácsi vész után János Zsigmond visszahozataláig Erdélyt erősen megviselte, a joszolgáltatás rendjében is nagy rázkódásokat hozott létre. Igy keletkezhetett a vármegyei törvényszék hatáskörének kibővülése, így a bizalmatlanság a régi, ősi vajdai biráskodás iránt s a ragaszkodás a hét vármegye közös birói gyüléséhez, a congregatio generalishoz. De viszont ugyanezen időszak a magyar nemzet hét vármegyéjének régi, megszokott törvénykezési egységét is megzavarta.

Midőn János Zsigmond visszahozásával egy nagy törvénykezési reform alapjai vettettek meg az 1556. évi kolozsvári országgyülésen, ez a reform nem a mohácsi vész előtti állapotok helyreállitására, hanem az önálló állam szükségletei, a fejedelem, „a választott király”, méltósága megkövetelte központositás szempontja szerint irányult.

A fejedelem, hiveinek felfogásában, a magyar királyi jogok successora, tehát a summus iustitiarius is a Tripartitum szerint. Ennélfogva birói joghatósága nem a vajdákénak folytatása, hanem egyenesen a magyar királyokénak. Következőleg nem csak a magyarokra, a hét nemesi vármegyére, ennek közönségére, hanem a székelyekre és szászokra is egyaránt kiterjed. A mi a gyakorlati megvalósulását illeti e dolognak, az is a királyi tábla mintájára alakult. Nem ül külön törvényt a fejedelem a magyarokkal, mint vajda, a székelyekkel, mint székely ispán, vagy a szászokkal, mint szebeni gróf, hanem egy és ugyanazon biróság, a fejedelmi tábla, itél mindezek ügyeiben s a régi elkülönzésnek csak annyi maradványa van, hogy az egyes nemzeteknek, valamint a partiumi megyéknek külön octávájuk van és hogy a tábla székhelye is változik a terminusban sorra következő nemzetek szerint.

Hogy az újonnan alakult táblának hatása az igazságszolgáltatás egész rendszerére módositólag kiterjedt, az nagyon természetes. És pedig miután csak a tábla beállitása rendeltetett el, ellenben ennek a vármegyéi és székbeli törvényszékekhez való viszonyáról szó sem tétetett: a viszony kialakitása majdnem egészen a gyakorlatra, az életre volt bizva.

Eleinte azt tapasztaljuk, hogy a tábla kissé erősen lép fel a vidéki törvényszékekkel szemben. Az 1561. évi kolozsvári országgyülés egész categoricusan azt rendeli, hogy minden, a vármegyei törvényszékeken meginditott perek, alaposabb megvitatása végett, a királyi kuriába felküldessenek.*Szilágyi S. i. m. II. 195. Érdekes megjegyeznünk, hogy épen a megelőző évi enyedi országgyülés rendelte volt el, hogy az 50 frton aluli perek appellátiójára nézve a jövő országgyülés fog határozni, u. o. II. 176. lap. Tehát az alsóbb biróságok döntési köre úgy a régi, mint {388.} az újabban kifejlődött gyakorlattal szemben, megszorittatott s ennek kövekeztében a jogszolgáltatás rendje, a peres eljárás complicáltabbá tételével, gyorsaságából igen sokat vesztett.

Hogy minden ügyet az igazságszolgáltatás hátránya nélkül lehetetlenség a táblára felebbezni, ezt hamarosan belátta a törvényhozás s így 1584-ben a felebbezésből a 3 frton alóli pereket s a criminalis causákat kizárta.*Szilágyi S. i. m. III. 209. Idővel, mint mindjárt reá térünk, a vármegyei törvényszék hatásköre nagyon sokat és folyton tágult. De egyébként is látjuk fejlődését s önállósulása alapjait.

Az 1564. évben a vármegyei törvényszék jogot nyer, hogy a fejedelem által reá nézve kiadott perhalasztó parancsokat felülvizsgálhassa s ispán, alispán és assessorokkal egyetemben ezen prorogatoriákat megitéljék: helye van-e vagy nem?*U. o. II. 265. 363. Ugyanezen rendelkezés 1596-ban és később is megemlittetik és átment az egész jogéletbe annyira, hogy az u. n. „illegitimum mandátumok” vagyis törvényellenes fejedelmi parancsok birói felülbirálási joga az erdélyi közjogban legfontosabb biztositéka a polgári szabadságnak s az Approbátákban is*AC. IV. 1: 8. befoglaltatván, a Habsburg-ház uralma idejére is átjött.

A vármegye biráskodási jogának nagyobb fokú fejlődése azonban Báthory Zsigmond idejében következett be 1597-ben.

Az az idő, mely Békés Gáspár leveretésétől fogva egészen Báthory Zsigmond nagykorusitásáig lefolyt, Erdélyben a béke és nyugalom korszaka volt, melyet sem bel-, sem külpolitikai izgalmak nem zavartak. Legnagyobb változatosságot még a vallási kérdések idéztek elő. De Zsigmond nagykorusitása után a megváltozott erdélyi külpolitika odahaza szörnyü vérengzést hozott létre, mely a polgári szabadságot végromlással fenyegette. Majd az 1595–96. évi török hadjárat után bekövetkezett zavar és fejetlenség teljesen felforgatta az államban a jogbiztonságot.

Ekkor történt 1597-ben, a fejérvári országgyülésen, hogy a felhalmozódott perek egy tekintélyes számára nézve a fejedelmi táblán a rövid lejáratú perfolyamat léptettetik életbe, mely egyetlen kibocsátást s a meg nem jelenés esetében való elmakacsoltnak egyetlen betiltást engedélyezett s így a lehető leghosszabb esetben is három terminus alatt a pert lejáratta. Minthogy pedig a tábla szünetelésénél fogva sok helyt a vidéki törvényszékek oly ügyeket is a maguk hatáskörébe vontak, a melyek oda eredetileg nem tartoztak és minthogy ezen perek itten {389.} is folyamatban voltak: az idézett fejérvári országgyülés IX. t.-czikke elrendelte, hogy: „az mit pedig vagy Magyarországban, vagy Erdélyben a székek befoglaltak (t. i. az elől felsorolt, de tulajdonképen a vidéki törvényszék hatáskörébe nem tartozó peres ügyekből), ha az actor akarja, ott prosequálhassa és onnét jöjjön gyülésre apellátióba és a brevis szerint ott determináltassék”.*Szilágyi S. i. m. IV. 119. lap.

Ezen szükségbeli rendelkezés roppant nagy fontosságu lett az erdélyi vármegyék biráskodására nézve. Mert bár itten egyelőre csak az addig meginditott pereknek és azon esetekben ha a felperes úgy akarja lejáratásáról van szó, de a viszonyok alakulása, az a leirhatatlan zűrzavaros és mindenféle szenvedésekkel teljes állapot, melyben Erdély tiz esztendőn keresztül volt, a jogkereső félre nézve szinte egyetlen és még így is ritkán kapható forum gyanánt a vármegyei törvényszéket jelölte meg majdnem összes perügyeire nézve. Az egyszeri és szinte adhoc engedélyből a szokás hatalma alatt jog és intézmény fejlődött ki, úgy hogy 10 évvel később az 1607. évi fejérvári országgyülés VII. törv.-czikkelye*U. o. V. 455. az 1597. évi IX. t.-czikket nem mint egyszerü engedményt, hanem mint intézményszerü rendelkezést fogja fel, mondván: „minekünk erdélyieknek ennek előtte is volt végezésünk, hogy ratione novarum violentiarum et aliarum litium brevi juris processu iuridico terminari solitarum szabadok legyenek véle, ha az táblán kezdik-e, vagy az vármegye széken pereket, az kit a vármegye széki befog.”

Ezen törvény rendelkezésénél fogva az erdélyi vármegyék biráskodási hatásköre lényegesen kitágult és erősen túlhaladta az anyaországiakét. Ugyanis ezek a kisebb hatalmaskodás eseteiben, melyeknél a birság 100 frtot meg nem haladt, a criminalis ügyekben, a szegények kiváltságolt ügyeiben, tiszti keresetekben, foglalások, zálog, adósság, osztályperekben, gyámság, hitbér, jegyajándék kérdésében járhattak el, de 100 frton felüli perekben csak kártétel, foglalás esetében itélhettek és az utóbbinál is, ha telekről volt szó, 10 hold erejéig.*Kitonich: Directio Methodica processus iudic. Iur. consv. Cap. XI. quaest. 1–5. Ez a megszoritása {390.} a vármegyei biráskodásnak a nádori vidéki biráskodás beszüntetésével következett csak be Mátyás idejében, a mikor a nemesség azon kisebb perei, melyekben addig a nádor a vármegyei közönséggel együtt biráskodott, p. o. zálog, jegyajándék, adósság, határper stb. mind a kuriához kerültek.*Hajnik i. m. 27. lap.

Az erdélyi vármegyei törvényszékek nem ismerték a 100 frton aluli perekre való korlátozást mindaddig, míg a királyi kuria állandósitása Erdélyt és Horvát-Szlavonországokat is be nem vonta az országos biráskodásba. De idővel a szétválás és a külön táblai rendszer mellett egyidejüleg ugyanazonos elvek uralkodtak itten is a vármegyei törvénykezés hatáskörére nézve, mint az anyaországban. Az 1597. évi végzés az újabb hatalmaskodást, jegyajándékot, hitbért, leánynegyedet, gyámügyet, zálogot, kötelmeket és becsüket, a törvényes parancsok elleni engedetlenséget, illetőleg az ezekben meginditott kereseteket, az értékre tekintet nélkül, engedi a vármegyei törvényszékek elé. Midőn aztán 1619-ben a peres eljárás Bethlen Gábor alatt új rendezésnek vettettett alá,*Szilágyi S. i. m. VII. 819–21. lap. a rövid folyamu perek tárgyai is szaporodtak s ezzel együtt a vármegyei törvényszék hatásköre. Az Approbáták a Bethlen Gábor-féle condificatiot e tekintetben teljesen átvette*AC. IV. I. 11, 12. s a rövid folyamatu perek közé a következőket sorlja: „A nagyobb hatalmaskodás öt esetét, és a kisebb hatalmaskodásokat, továbbá a szántszándékos emberölést, a hitbért, jegyajándékot, leánynegyedet, gyámságot, zálogos jószágokat, kötéseket és kötelezéseket, letéteket és becstelenitéseket, hamis feladást, a bármely módon idegen kéznél levő levelek és okmányok, nem különben a szökevény jobbágyok és szolgák és más, az országnak ez iránt kelt törvényeiben különösen megjelöltek visszakövetelését tárgyazó ügyek.”*V. ö. A brevis processusokra nézve a H. K. II. 18.

A vármegyei biráskodás haladására nézve nem csak az anyaországgal való összehasonlitás ad támpontot, hanem egyúttal idézhetjük 1561-ből az erdélyi törvényeket is, melyek a tordai országgyülés végzéseiből az elévülést nem türő s el nem évült keresetek, hitbérek, jegyajándékok, gyámság, osztály, zálog, megszakadás, hűtlenség és felebbezési ügyek kereseteit a tábla octávális törvényszéke elé utalják, a becsületsértési (tisztességet érintő) ügyeket pedig az országgyülési törvényszék, vagyis a fejedelem személyes jelenléti birósága elé rendelik.*Szilágyi S. II. 191. Ezen intézkedéssel szemben már az Approbáták*AC. P. IV. I, 12. csupán az örökös jószágokat {391.} illető pereket, melyek okirat (privilegium) előmutatással járnak, utalja a tábla elé s a hűtlenség büntényét a generalis diaetára.

A vármegyei biráskodás hatáskörének kitágulása önként vonta maga után a birósági szervezetnek megfelelő átalakulását, valamint az eljárás megfelelő módositását is. E tekintetben egyes vármegyék akár a hallgatagon működő jogi szokás útján, vagy pedig irott statutumaikban, igen fontos újitásokat eszközöltek, a melyeket lassanként részben a törvényhozás, részben pedig a többi vármegyék elfogadtak s magukévá tettek.

Ami közelebbről a birósági szervezetet illeti, e tekintetben a vármegyének, mint ilyennek, hosszú időn keresztül, – több mint egy századig, – kevés tevékenységét tapasztaljuk. Mivel pedig az országos törvény hasonlóképen nem érintette a birósági szervezetet, tehát ez maradt egyelőre a régiben, t. i. mint volt a mohácsi vész előtt.

Magában a nemesi vármegye kebelében egy biróság létezett, a vármegyei törvényszék (sedes iudiciaria, sedria), mely első folyamodásu biróság volt a nemességnek összes pereiben egészen a XVII. század közepéig. Mint emlitettük volt, még azzal a tulajdonsággal is birt, hogy a vármegyei gyüléstől, a congregatiotól is alig lehet megkülönböztetni, mivel sokszor teljesen egy és ugyanazon összeállitásu s felváltva jogalkotással, közigazgatással és biráskodással egyaránt foglalkozik.

A Mátyás-féle nagyobb decretum 8. (1486: 8.) articulusa, mely a vármegyei törvényszékekre az ispán és szolgabirák mellé birótársakul az esküdteket beállitja, II. Ulászló 1492. évi LIII. törvényczikkével hatályát veszitvén, az erdélyi vármegyék hosszú időn keresztül igen ingadozó gyakorlatot követtek a vármegyei törvényszék szervezetében. Voltak nyilván olyan vármegyék, melyek a törvényszéket, mint határozott számu esküdt birákból álló collegialis biróságot, a vármegyei tisztek és assessorokból összeállitva, fentartották. Erre mutat az, hogy 1554-ben a vármegyei törvényszék, mint ilyen összeállitásu idéztetik a törvényben.*Szilágyi S. i. m. I. köt. 520. lap. Viszont bizonyos az is, hogy más vármegyékben nem volt szervezett biróság, hanem a vármegyei tisztek birótársai a vármegyei összes nemesség voltak még a XVII. század elején is,*Küküllővármegyében 1626-ig. a mikor a Mátyás korabeli szervezet felbomlására és a megelőző idők tumultuáris jellegű ős gyülésére kell gondolnunk a vármegyei törvényszékek szervezeténél. Tehát a vármegyei törvényszék csak a XVII. század folyamán, annak második negyedében jut Erdély minden vármegyéjében oda, hogy valósággal törvényszéknek s ne törvényt-tevő gyülésnek neveztessék.

{392.} Meg kell azonban itt azt is jegyeznünk, hogy ezen rendelkezés, t. i. az esküdtek beállitása által, a vármegyei fő- és köznemesség a törvénykezésből ki nem záratott, sőt még a XVIII. században is részt vett abban az u. n. derékszékeken,*Váró M. Idea. 222. l. úgy hogy Erdélyben efféle törvény, mint a magyarországi 1613: XXIV. t.-cz., mely a táblabirákat, mint rendkivüli esküdteket beállitván, elrendeli, hogy a biráskodásban ezeken kivül senkinek szava ne legyen, – nincs.

Ezen vármegyei törvényszék, mint már emlitve is volt, egészen 1556-ig úgy tekinthető, mint a magyar nemzet közjogi egységének: a vajdai congregationak kisegitő, előkészitő birósága az alsó fokon, melynek tulajdonképeni rendeltetése az ügyek előkészitése, felszerelése; a biráskodás súlypontja nem a vármegyében, hanem a hét vármegye közgyülésekor tartott sedrián lévén. Igy a vármegyei törvényszék, bár benne volt a köztudatban s ez kifejezést is nyer némely okmányokban, hogy a király törvényszéke az, mégis sokkal inkább subsidiarius, mint rendes biróság szerepét töltötte be. A XVI. század közepétől rendes birósági természete a fejedelmi tábla beállitásával s a külön nemzeti biráskodási központ elenyésztével teljesen előtérbe lép, s mint a summus iustitiarius fejedelemnek alsóbb fokú birósága foglal helyet az állam institutioi között. Ezért neve is igen gyakran ő felsége, vagy ő nagysága széke, a mivel a H. K. II. rész 3. czím 2. §-ában nyilvánitott közjogi felfogás nyer kifejezést és innen magyaráztatik a széktörés büntetése is, mely a vármegyéken 33 frt volt.*Kolozsvármegye jegyzőkönyve I. 60. lap. Bottka. Bpesti Szemle. 1865. II. 179–86. lap.

A vármegyei törvényszékek a régibb időben meglehetős fix terminusokkal birtak s eltekintve a iuristitiumoktól, minden két hétben üléseztek. Idővel azonban a gyakori hadfelkelések, majd a fejedelmi korszak alatt azon körülmény, hogy a törvényszéknek egy ideig egyedül jogosult elnöke a főispán, egyúttal más állami vagy országos méltóságokat is viselt s e miatt a rendes terminusokra nem érkezhetett el: a régi jó rendet meglehetősen felbontották. Míg 1584-ben a szék szokott napjáról van emlités*Szilágyi S. i. m. III. 209. és ennek megfelelőleg rendeli az 1594. évi fejérvári X. t.-czikk is,*U. o. III. 435. hogy a minor potentia megitélésére a vármegyék ispánja tartozzanak continue tizenötöd naponként széket ülni és a brevisnek módja szerint azokat megitélni, soron kivül vevén elé az ilyen ügyeket. De már a XVII. század elején, 1623-ban, a főispánoknak csak az iratik eléjök, hogy béke idején, mikor a felség dolga rajtok nincs, {393.} s ha egészségek szenvedi, minden hónapban széket üljenek.*Szilágyi S. i. m. VIII. 132. Sőt az Approbáták még kevesebb törvényszékkel is megelégszik,*AC. IV. 1: 3. midőn mint kivánatos dolgot állitja előtérbe, hogy a törvényszék tartására a főispánok egyike lehetőleg hazabocsáttassék a fejedelem udvarából.

A vármegyei törvényszékek tartásának ezen megritkulás szoros összefüggésben áll az állami élet fejlődésével s ebben a főispánságnak a vármegye kötelékéből ki, országos méltósággá emelkedésével. Ugyanis rendes szabály szerint törvényszék főispáni összehivás s főispán jelenléte nélkül nem volt tartható. Ezért parancsolják a törvények hivatalvesztés terhe alatt a főispánoknak a gyüléstartást.*Szilágyi S. i. m. III. 209. 1584.* Viszont a főispán jelenlétének szükségessége, mely még a XVII. század derekán is általános elv, azzal áll összefüggésben, hogy a törvényszék a fejedelem jogszolgáltató közege, melyben a főispán a fejedelmet képviseli s így jelenléte nélkül a törvényszék is elveszti itélkezése jogalapját.

Ez utóbbi tekintetében egy igen érdekes példával találkozunk Küküllővármegyének 1628. évben Dicső-Szentmártonban tartott törvényszékén, hol Varsolczi Ferencz alperes, kit Haller János főispán a vármegye tisztjei nevében idéztetett meg, procuratora által a birák ellen, kik egyúttal peres felei is, kifogást emel. A vármegyei törvényszék a kifogásnak részben helyet ad s az összes tisztviselők helyettesitvén magukat, a főbirák kivételével kivonulnak a törvényszék elől. A főbirák bentmaradásának indoka az, hogy bár ők is tisztek, de executióval nem foglalkoznak. Mostan az alperes ügyvédje a következő kifogást emeli: „Ime látom, hogy felkeltek a tisztek, már énnekem hütes ispánom nincsen: Mivel pedig nemes ember vagyok, nullius sub potestate sum subjectus nisi solius Principis et perhoc sententia pronunciari nequit in hac sede.” A biróság ezen kifogásnak helyt ad, mondván, „mivel hogy Generaliter az tisztek nevével citáltatott volt az Inctus, ki miatt a tisztek az törvényben nem ülhettenek, ez okon corrualtatik a causa.”*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1628.

A vármegyei törvényszék tekintélyének úgy a főispán személyéhez, mint a fejedelem képéhez való kötöttsége, a főispánok másnemü elfoglaltságai, e miatt a törvényszékek régi és megszokott terminusainak összeromlása s az összejövetel esetlegessége egyfelől, a rövid lejáratu pereknek, a criminaliáknak a vármegyei törvényszék hatáskörébe határ nélkül beutalása másfelől, szerfelett megnehezitették a jogszolgáltatás {394.} gyakorlását. Vegyük még hozzá a perrendtartás nehézkességét is, mely a litis contestatioig a lehető legfurfangosabb és a perre alig tartozó, halasztó és ügydöntő kifogásokkal akadályozta az érdembeli tárgyalást: látni fogjuk, hogy a rövid folyamatu pereknek a vármegyei törvényszék körébe utalása egy ideig talán még inkább rontotta a jogszolgáltatás szabályos menetét, s vele együtt a vármegye tekintélyét, mint sem emelte volna.

A két irányban tapasztalható nehézséggel szemben használható orvosszerek nem egy és ugyanazon forrásokból fakadhattak, de idővel mindkét irányból mégis megindultak.

A vármegyei biráskodás kétségkivül az államfő birói felség-jogában gyökerezett; de teljesen hamis volt az a felfogás, hogy ennek documentálása végett a fejedelem képének a jelenléte is szükséges. A téves nézet az országos biróságok helytelen felfogásán alapul, mivel ott a táblán, az országgyülési biróságon egyaránt a fejedelem képviselői, az utóbbin olykor maga a fejedelem is elnökölt. Tehát itten ezen téves felfogás megdöntése magának a törvényhozásnak az iniciativájából indulhatott ki, mely ezen felső biróságokat is szervezte, s mely ezekben nem csak példát, hanem sok tekintetben egyenesen követendő schemát is állitott az alsóbb biróságok elé.*V. ö. AC. IV. I. 19. Váró Mihály. Idea Actionum iurid. 127. l.

Azonban maga a vármegyei birósági szervezet, habár tételes törvényi alapjai voltak is, valójában mégis a vármegyei nemesi közönség életéből, a szokásjog alapján, fejlődött és alakult olyanná, mint volt ezen korszak elején s a folyamán is egy ideig. Ugy tetszik, mintha az országos törvényhozás félt volna a szervezet átalakitásához vagy kiépitéséhez hozzányulni, mintha abban a véleményben lett volna, hogy ez institutio formálása teljesen a vármegyei nemesi közönség joga. Ezzel állott összefüggésben az is, hogy az egyes vármegyék meglehetősen szabadon és belátásuk szerint intézkedhettek a különböző perek eljárási módjára nézve, hogy p. o. a hosszú vagy rövid perfolyamat szerint lássák-e el azokat, s hogy tartsák meg a terminusokat.*H. K. III. 2: §. 5. És igy a vármegei birósági szervezetnek átalakitása magára a vármegyére maradt, mint a melyet a közfelfogásból láthatólag egyedül is illetett ez.

A vármegyei jogszolgáltatás terén tapasztalható bajokon, a fentebbiek szerint kétféle képen lehetett segiteni, t. i. a főispáni jelenlét szükségességének megszüntetésével és oly újabb biróságok felállitásával, a melyek az eddig vármegyei törvényszék hatáskörébe eső ügyeknek {395.} egy és pedig kisebb fontosságu, csekélyebb értékü részét, kisebb apparátus alkalmazásával is lebonyolithatják. És csakugyan a XVII. század második felében mindkét irányban megindulnak a reformok, a melyek közül az elől emlitett intézkedés megtétele a vármegyei autonomiának a bővülését, az utóbbi pedig az önkormányzati hatáskörébe utalt teendők rendezését vonta maga után.

Ha eddig sem gyülések, sem törvényszékek nem tartathattak főispáni összehivás és főispáni elnöklés nélkül, jövőben ha megállapittatott egyszer, hogy törvényszék főispán jelenléte nélkül is tartható, ebből önként következett, hogy lehetett így a közgyüléseket is tartani, mivel a közgyüléseknek és a törvényszékeknek nem volt élesen megvont határvonaluk. Igy aztán ha statutumokat lehetett alkotni és közigazgatási határozatokat hozni a főispán jelenléte nélkül, tehát biráskodni is lehetett a fejedelem, az állami hatalom képviseletének ellenőrzése nélkül.

A mi pedig a másik kedvező eredményt illeti, t. i. hogy újabb biróság beállitása által a vármegyei teendők rendeztettek: ez nyilván való, már csak abból is, ha megemlitjük, hogy az újonnan keletkezett biróság valóban biróság volt és nem olyan mixtum compositum, mint az eddigi vármegyei törvényszék, mely mindenre kiterjesztette hatalmát.

Az első lépés a vármegyei igazságszolgáltatás rendezésére az országgyülés részéről, de éppen oly esetlegességgel jött, mint annak idejében a vármegye biráskodási hatáskörének a kiterjesztése. Ugyanis rég idő óta volt a miatt panasz, hogy a főispánok országos és udvari méltóságai a törvényes székek celebrálását akadályozzák. A baj legnagyobb, természetesen a legnagyobb vármegyében, Fejérben volt, a mely más oldalról és időtől fogva némi privilegizált helyzetet is foglal el. Igy történt aztán 1650-ben, hogy a fejérvári országgyülésben határozatba ment a 4. articulus szerint a következő rendelkezés. „Hogy Nagyságod a Fejér vármegyebéli nemes uraink s atyánkfiai instantiájokra kegyelmesen accedálván megengedte, hogy ha mikor Nagyságod vagy az haza szolgálatjától promulgáltatott törvényes székein az vármegyének főispán uraink jelen nem lehetnének, mindazonáltal viceispán, főbirák, assessorok és notarius uraimék az széket ugyan celebráltassák, alázatosan megszolgáljuk Nagyságodnak.”*Szilágyi S. i. m. XI. 71–2.

Egyelőre csak Fejérvármegyéről van szó. De a dolog természete hozta magával, hogy a többi vármegyék is, hasonló helyzetben lévén, magukra értelmezzék ezt a törvényt és ők is tartanak törvényes székeket {396.} a főispán jelenléte nélkül is. Azonban mindenütt ott állott az, hogy promulgáltatott törvényes székekről van szó, vagyis, hogy a kihirdetésnek mégis rendesen a régi gyakorlat s a törvény szerint a főispán által kellett a szokásos módon a viceszolgabirák útján történni.

Ettől fogva elég gyakori eset az, hogy a vármegyei gyülés vagy törvényszék főispán jelenléte nélkül tartatik. És ezzel egyúttal kiment a közfelfogásból az a téves nézet is, hogy a főispánnak, mint a fejedelem személyesének jelenléte a jogszolgáltatás érvényéhez feltétlenül szükséges. Tehát megváltozik a fejedelem birói felségjoga átruházásáról szólott axióma s ennek jelzése gyanánt ugyancsak Küküllővármegyéből 1670-ből idézhetünk példát, midőn a főispán távollétére hivatkozó alperes ezen perhalasztó kifogásával, mint jogi értelem nélkül szükölködővel, egyszerüen elutasittatik s biróság reá mutat a főispán helyettesére, az elnökre.*Vármegyei jegyzőkönyv II. köt. 185. l.

A második lépés már a vármegyék részéről történt és pedig meglehetősen egy és ugyanazon időtájt a legtöbb vármegyében. Legalább a számunkra fenmaradt 4 statutum Kolozs, Torda, Belső-Szolnok és Küküllő vármegyékből az 1664. és 1665. években keletkeznek s az alszékek, vagy partialis sedriák felállitására vonatkoznak.

Hogy e tekintetben az egyes vármegyék egymástól függetlenül jártak el, azt misem bizonyitja jobban, mint ezen alszékek hatáskörének megállapitása és talán még inkább az az ingadozás, melyet magának a felállitásnak kérdésében egyes vármegyék tanusitanak.

Az alszék elnevezés a derékszékkel, tehát a partialis sedria a generalissal áll szemben. Ez az egész vármegyére, amaz pedig annak egy-egy járására (később kerület) terjedt ki. Megjegyzendő azonban, hogy a generalis jelző használtatott már korábban, sem hogy a particuláris szék megállapittatott volna. Használtatott a gyülésekre, olykor a törvényszékekre is, a minek okát abban találjuk, hogy a székely székekben, tekintettel az anya- és fiú-székekre, régi idő óta szokásban volt a generalis és filialis sedria és congregatio s maga az országos törvény is használja ezt, mielőtt a vármegyékben hasonló institutiok keletkezhettek volna.*Szilágyi S. i. m. XI. 71–2.

Az alszékek keletkezése korában épen olyan zilált viszonyok voltak Erdélyben, mint a vármegyei biráskodás kiterjesztésekor. II. Rákóczy György szerencsétlen végü uralkodásával a bajok myriádja áradt a szegény országra. Az egymást felváltó fejedelmek, a török s tatár pusztitás, {397.} az óriási hadisarcz és portai adó, a nagy szegénység, nyomor, az eláradt fejetlenség egyszerre nyomta a népet. Apaffi kormánya nem volt képes hamarosan megteremteni a kellő rendet, azért hozzá látnak maguk a vármegyék is, hogy a felszaporodott perek gyors elintézésével a polgárság összekuszálódótt magánjogi viszonyainak a rendezéséhez hozzájáruljanak.

A zavaros viszonyokra hivatkozva, állitja fel az alszéket Kolozsvármegye, az első, melyről eddig tudomásunk van, 1664 okt. 23-án tartott közgyülésén, hanem „Kolozsvármegye összes mágnás és nemes urai” hozták e határozatot, melynek következő az indokolása: „Vevén az nemes vármegye sok igyefogyottaknak ez mostani változó állapothoz képest, gyakran törvényes gyülések nem lehetések miatt igazságoknak periclitatiojokra nézve felkiáltó panaszokat, Istenes Consideratioban, végeztettet azért unanimi voto et suffragio” stb.*Kolozsvári S. és Óvári K. i. m. I. köt. 289. lap.

Hasonlóképen nyilatkozik Tordavármegyének ugyanezen évben hozott hasonló tartalmu statutuma, mely így kezdődik: „Mivel a sok időktől fogván való disturbiumok miatt a sok bántódások nemes Uraimék között igen megsokasodtanak s a vármegyének törvényes székein, vagy generalis gyülésein, minden aprólékos dolgok el nem igazodhatnak: végeztük azért unanimi voto et suffragio”*U. o. 290–91. lap.

Küküllővármegyének azon statutuma, melylyel az alszéket felállitotta, nem ismeretes előttünk, azonban a vármegye protocollumában 1665 óta az alszékek előfordulnak.*Vármegyei jegyzőkönyv II. 87. 1665. 2/III. De Küküllővármegyében, mint annak idejében az assessorok beállitását, nem közmegegyezés hozta létre az alszékeket s már 1668 február 21-én azt határozzák, hogy „paritalis székeken eddig kezdett perek az minemü processusban megállottak, az derék székeken az szerint revideáltassanak; ezután penig partialisok ne celebraltassanak.”*U. o. Kolozsvári és Óvári i. m. I. köt. 292. lap. Csakhogy a szükség erősebb volt, mint az ellenszenv. A vármegye hamarosan meggyőződött arról, hogy a partialis székek nagy hiányt pótolnak s még ugyanazon év deczember 6-án: „az nemes vármegye az partialis széket ex unanimi consensu ujolag felállitotta.”*Vármegyei jegyzőkönyv II. 171. lap.

Belső-Szolnokvármegye 1665-ben, a helyi vonatkozású részletek elhagyásával, teljesen azon szövegben állapitja meg a partiális székek szükségét és berendezését mint Kolozsvármegye.*Vármegyei jegyzőkönyv. 1665.

{398.} Miképen a vármegyék, hasonlóképen az országgyülés is vegyes érzelmekkel viseltetett az alszékek iránt. Némi vád is volt azok felállitásában az igazságszolgáltatás rendje ellen és pedig nem épen indokolatlanul. Ezt pedig a kormányon levők nem igen szivelhették. Igy történt aztán, hogy az 1678. évi okt. fejérvári törvények 7. articulusa azokat megszünteti.*Szilágyi S. i. m. XVI. 608. lap. „Mivel a generalis székek végeztettek, hogy mindenütt szorgalmasan celebráltassanak; azért a partiális székek mindenütt tolláltassanak, mivel azokból eddig sok abususokat láttunk kijönni”.

Azonban könnyebb volt a generális székek celebrálását elrendelni, mint véghez is vinni. A könnyebb és egyszerübb peres eljárást megpróbált vármegyei nemesség ragaszkodott a partiális székhez s az 1680 május 18. s következő napjain Fejérvármegyében tartott országgyülés 6. articulusa azt rendszeresiti, törvényesiti is. Maga a törvényczikk fogalmazása mutatja, hogy itt a vármegyék akarata érvényesült. „Mivel kegyelmes Urunk – úgymond – az időknek különb, különbféle ellenkezési miatt a generális székek ritkán celebráltathatnak, az törvényes igazitást kivánó casusok penig ottan-ottan terjednek, annak okáért hogy minden vármegyéken a partiális székek esztendőnként legalább háromszor celebráltassanak, ante quindenam publicáltatván … Nagyságod kegyelmes consensusából végeztük.*U. o. XVII. 96. lap.

Miképen megalakulása, úgy hatásköre is változásnak volt kitéve, habár némileg egy állandó terminus is található ezen alszékek természetében, t. i. a 100 frt értékig terjedő perek. A vármegye az ő hatáskörébe tartozó peres ügyekből a 100 frton aluliakat a partialis, az azon felülieket a generalis székre utalta. Igy aztán az erdélyi vármegyékben a partialis szék majdnem ugyan olyan hatáskörrel birt, mint az anyaországban a rendes vármegyei törvényszék, azaz a generalis sedria. Kivéltelt a crimináliák képeztek, melyek az erdélyi alszékeknek nem alkották a tárgyát.

Kolozsvármegye a 100 frtig terjedő pereket ezzel az útmutatással utalja az alszékek elé, hogy „sine respectu personarium: akár potentiás, akár adósság, akár diffamatio, coniuratio, damnificatio és in genere minden rendbeli dolgokból szabadságok lévén a causansoknak, hogy ha a decretum és Approbáta constitutio mellett longuson akarnának is perelni egymás ellen, vagy pediglen ab Anno 1657. esztendőtől fogvást való brevis articulusokban”.*Kolozsvári és Óvári i. m. I. köt. 289. lap.

{399.} Tordavármegye statutuma szerint: „a 100 forintig való földek, szénarétek, szőlők és házi örökségek, lábas marhák, adósságok és egyéb dolgokról való causák ott inchoáltassanak, agitáltassanak és discutiáltassanak s decidáltassanak az articulus szerint”.*Kolozsvári s Óvári I. köt. 291. lap. Azonban már a küküllővármegyei statutum, mely a partialis széket helyreállitotta, a zálogos pereket csak 25 frtig rendeli, de egyéb pereket 100 frt erejéig „ámbár két száz forintig valók lennének, de a causansoknak liberum arbitrumában állván, ha száz forintig megengedi, agitáltathassék”.*Vármegyei jegyzőkönyv iI. 171.

A per értékére végleg az 1680 májusi fejérvári 6. articulus döntött, midőn azt rendeli, hogy „száz forint summában álló zálogot és adósságot illető s egyéb száz forintot meg nem haladó materiákról való perek is agitáltathassanak ugyan, mindazonáltal hatvan forint summát felül haladó afféle causa, ha kivánják, apellátióba bocsáttassék stb. poena articulari.*Szilágyi S. i. m. XVII. 96.

A mi ezen törvényszék szervezetét illeti, a statutumokban a fő- és vicetisztek assessorokkal együtt, csak általában, vagy a környékbeli assessorokkal, vagy az assessorok felével rendeltetnek ezen biróságokba, míg az országos törvény azt rendeli, hogy „az nemes vármegyék főbirói legalább hét assessorokkal ülhessenek széket az magok processusokban”. És csakugyan valamennyi vármegyében, Küküllőt kivéve, minden főbiró 7 esküdttel a maga járásában tarthatott ilyen alszékeket, azonban Küküllőben az alszékek érvényességéhez épen úgy, mint a többi vármegyéknél, a derékszékekhez is, mind a két főbiró jelenléte megkivántatott.*Váró M. Idea. 155. lap.

Valamint a derékszéknek és a vármegyei gyülésnek meg volt a maga rendes helye a vármegye székhelyén, így az alszékeknek is ilyen fix hely jelöltetett ki minden járásban. Kolozsvármegyében Kolozsvár és Bátos, Tordában Torda és Szász-Régen, Küküllőben Szász-Csávás és Dombó voltak a partiálisok székes helyei, hova az alszékek tizenötöd napra hirdettettek meg szolgabiró vagy czédula által. Belső-Szolnok azonban a partialisok számára nem rendelt járás-székhelyeket.

Az egyes vármegyék statutuma vagy a gyakorlat azután még a birságokról is rendelkezett az új biróság részére, így p. o. a perletétel a rendesnek fele, azzal frt 50 denár teherrel járt s a szék szinén esendő birságoknak fele állapittatott meg.

A vármegyei biróságokban az alszékek beállitásával létrejött fokozati {400.} különbség idővel teljesen az első és másod folyamodású biróságok közötti különbséggé nőtte ki magát. Bár a felperesnek eleinte teljes szabadságában állott, hogy ügyét az alszéken, vagy a derékszéken kezdje-e meg. Mindazonáltal egyfelől a felebbezésben álló jogorvoslat kellő kihasználása a peres fél részéről, mint más oldalról a kisebb pereknek lehetőleg az alsóbb fokú biróságok elé való utalására irányuló törekvés a nagy közönség, a biróság és más hatóságok részéről, idővel oda vitték a dolgot, hogy a gyorsabb eljárás reménye stb. a 100 frton aluli értékü pereket teljesen az alszékekre korlátolta.*Váró M. i. m. 157. lap.

Magának a derékszéknek folyton emelkedő tekintélye és jelentősége is nagy mértékben befolyt erre, mivel a derékszéken mindkét járás fő- és vicebirái s alispánjai, az összes assessorok s a jegyző jelenléte mellett még a vármegyei mágnások s köznemesek is ott szerepelnek a főispán elnöklete alatt. A két főbirónak jelentése épen olyan szükséges volt,*Kolozsvármegyének 1609-ben egy törvényes széke az egyik főbiró, Szilvássy Péter, távolléte miatt elbomlott. Prot. I. 85. l. mint legalább egyik főispán elnöki működése s az alispán megjelenése. Továbbá a derékszékek tekintélye annál inkább kitünő volt, mivel mindazon ügyekben, melyek az AC. IV. 1: 11-ben emlittetnek, a 12. articulus által a derékszék hatáskörébe utaltattak és így aztán ingó és ingatlan dolgok, javak, birtokjogok felett korlát nélkül itélhetett. Meg kell még itten azt is emlitenünk, hogy a derékszékek elé tisztán csak a kisebb értékü polgári perek tartoztak. Végezetre a derékszék hatásköréből, különösen mintegy szembeállitásául a magyarországi vármegyék törvényszékeinek hatáskörével, kiemelhetjük, hogy azok mindennemü ingatlan javak szerzéséből, akár esetleg ősi, elidegenitett, vagy elcserélt javakból kiinduló kereseteket is tárgyalhattak, kivéve, ha oly örökségekről volt szó, melyek privilegium felmutatással jártak; mivel az ilyen perek felmutatási fóruma a tábla volt.*Váró, i. m. 222–24. lap.

Az erdélyi vármegyék derék- és alszékeinek ezen összehasonlitásából nyilván kitünik, hogy a nemesi személyek és javakra nézve a két biróság között azonos viszony volt, mint van ma a királyi járásbiróságok és a törvényszékek között, hogy tehát autonom vármegyei biráskodás formájában ugyan, de a mai alsó királyi biróságok első szabályosabb alakjait az erdélyi nemesi önkormányzatú vármegye, a maga autonomiájában fejtette ki. Sőt az alszékek, habár bennök – Küküllővármegyétől {401.} eltekintve – egy rendes és tulajdonképeni biró, a főbiró vett is részt, mint a biróság elnöke, a mellé rendelt assessorok segitségével társas biróságot alkotott s igy az igazságszolgáltatás nagyobb személyi garantiával volt ellátva benne mint a mai járásbiróságoknál.

A vármegyei törvénykezési rendtartásban még két mozzanatot kell kiemelnünk, mint a melyekben a vármegyei autonomia az igazságszolgáltatást előbb vitte, t. i. a nyilvános adósságok végrehajtását, a mi a mai fizetési meghagyással rokonintézkedés – és az illetéktelen felebbezések korlátolását.

Már 1602-ben megállapitotta volt a medgyesi országgyülés XVI. czikkelye,*Szilágyi S. i. m. V. 139. „hogy birtok foglalások esetében, ha a sérelmet szenvedett fél fejedelmi levelet hoz az ispánra, ez rövid úton megvizsgálja a dolgot, s ha a sérelmet fenforogni látja a foglalót a birtokból kiveti s extradominium felebbezésre utasitja.” Ily előzmény után jött létre 1648 és 1649-ben azon két gyulafejérvári törvényczikk,*I. m. X. 481. XI. 52. mely az egyszerü és tiszta adósleveleken, vagy zálogositáson alapuló s 100 frt értékig terjedő kereseteket minden jogorvoslat kizárásával az első derékszéken megitélni rendeli.

A vármegyei jogalkotás ezen is túl menve, Kolozsvármegye 1657. évi statutumában*Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 288–9. lap. az egyszerü és tiszta adósleveleken alapuló követeléseknek, az értékre tekintet nélkül, érvényesitése végett elrendeli, hogy az ily ügyekben a főbiró és viceispán az alsóhoz fizetési meghagyást intézzenek, 8-ad napra rendelvén a teljesitést, s ha ez be nem következik, 6 frt birság terhe alatt a kielégitési végrehajtást foganatositsák.

A másik jellemző intézkedés szintén Kolozsvármegye statutumaiban található fel az 1672. évből,*U. o. I. köt. 294. lap. midőn az oly egyének ellen, kik 100 frton aluli ügyeikben, melyek a vármegye székin jogerős itéletel eldöntöttek, a fejedelemtől átküldési parancsot eszközölnek ki, 100 frt birságot, rögtöni végrehajtás mellett, állapit meg. Ezen rendelkezés mintegy kiegészitését képezi a már idézett országos törvénynek, mely a felebbezésre nézve a fejedelemtől kivett „illegitimum mandatumok” felülvizsgálására és elvetésére feljogositotta a törvényszéket. Apaffy fejedelem idejében az ilyen fejedelmi parancsok elég gyakoriak voltak s a vármegye kellőleg meg tudta védelmezni az igazságszolgáltatás érdekeit még a fejedelemmel szemben is.

{402.} Hogy a vármegyei biróság a fejedelmi önkénynyel szemben mily biztositékát képezte a közszabadságnak, ennek egy igen jellemző concrét példáját is idézhetjük az 1662. évből. Ugyanis ezen évben Apaffy fejedelem aug. 17-én Radnóton kelt rendeletével meghagyja Tordavármegye fő- és vicebiráinak, hogy a Gilányi Gergely és Bodoni György között per tárgyát képező nemesi részjószágokat a per eldőltéig vegyék zárlat alá s utalják a kincstár képviseletével megbizott görgényi tiszttartó kezéhez. Bodoni György vajdaszentiváni egyik jobbágya, a vármegye egyik viceszolgabirájával a sequestrálókat a sequestrálástól eltiltá. „Kihez képest Kegyelmes Urunk – irja Abódi Gergely főbiró – békét kellett hagynunk, meggondolván Kegyelmes Urunk, micsoda szép a nemesi szabadság s ellenben micsoda gyenge, netalán ha nem tiltathattunk volna.”

Ugyanezen korszakban még kétféle vármegyei biróságról kell röviden megemlékeznünk, melyek közül az egyik a XVI. században fordul elő utoljára, a másik pedig tulajdonképen ki sem alakul a korszak végén, de már alapjai megvettetnek. Amaz a kihirdetett szék, ez pedig a fiú-szék.

A proclamata congregatióról vagy sedesről, mely főleg a XIV. században virágzott, s mint a nádori vidéki biráskodás közege szerepelt, már a múlt korszakban megemlékeztünk. A hirdetett székek a mohácsi vész előtti időkből, de más alakban, az erdélyi vármegyékben ezen korszakba is átjöttek és mint büntető törvényszékek, a cirkálással állanak kapcsolatban. Az 1568. évi tordai országgyülésen találjuk utolsó emlitését,*Szilágyi S. i. m. II. 341–3. midőn az rendeltetik, hogy a cirkálásra nézve a II. Ulászló alatti törvény tartassék meg s a cirkálás befejeztével, a főispán a székes helyen hirdetett széket tegyen, melyre minden nemes köteles megjelenni s itten a nemes titokban értesittetik, hogy kiadott jobbágya van s azt a rendes szék napjáig megölesse.

Ezen rendelkezés után a proclamált széknek nem akadunk többé nyomára, sőt lassanként az egész bünvádi eljárás is megváltozik, a mennyiben az egyes, hivatalból üldözendő büntények tettesei illetékes biróságuk elé állittatnak s a vármegye járásbeli alispánjának, mint tiszti ügyésznek vádja alapján fogatnak kereset alá. Erre nézve az első törvényes intézkedést az 1635. évi gyulafejérvári IX. t.-czikk foglalja magában,*I. m. IX. 417–8. egyelőre csak a gyilkos nemesről szólván; de ez aztán lassanként minden büntényre is kiterjesztetett.

{403.} A fiú-szék, vagy filialis sedria a XVIII. század első tizedeiben már mint rendes felebbezési biróság szerepel nemeseknek jobbágyok, jobbágyoknak jobbágyok elleni polgári és büntető pereiben, de a XVII. század legvégéig nyomára nem sikerült reá akadnunk. Ezen biróság áthidalja az úri széket és a vármegyei derékszéket. Birósági tagjai ugyanazok, mint az alszéknek s általában annak a mintájára alakult. Nemes birák ülnek benne s ezért neveztetik nemesi biróságnak is, de egyúttal azért is, mivel ezen a széken már a felebbezett per többé nem az alperes jobbágy, hanem annak nemes földesura ellen folytattatott. Itt csupán azért emlékeztünk meg róla, mivel keletkezéséhez az initiativát és egyúttal a formát is ezen korszakban keletkezett alszékek szolgáltatták.

A vármegyei birósági szervezetnek kiegészitő részét alkotta még a földesúri biráskodás, az alperes jobbágyok felett és ellen. Ezen biróság megalakulásától fogva egészen megszünéséig, alakjában nem igen sokat változott. A földesúr vagy tisztje, vagy falusbirói s ennek esküdttársai a birák. De azért a vármegyei élettel ez a biráskodás is összefüggésbe van hozva az által, hogy úgy itélete, mint az itéletnek alapul szolgáló ténykörülmények bizonyitó ereje a vármegyei ember tanuságtételén, vagy közbenjárásán épül.

A jobbágynak sajátságos helyzete, melyben egyfelől gazdasági jelentősége előtérbe nyomul, de személyi jellege sem vonható kétségbe: az alperes jobbágyot ugyan quasi mancipiummá tette, de a felperes jobbágy számára sok tekintetben a nemesihez hasonló polgári jogokat biztositott. Ha a jobbágy, mint alperes, teljesen a földesúr gazdasága állagához tartozónak tekintetik is, a kinek személye és vagyona felett a földesúr biráskodásában rendelkezik, ellenben a felperes jobbágy, mihelyt keresete directe vagy indirecte nemes földesúr ellen is irányulhatott, megszünik vagyontárgy lenni, ember lesz. De mert jogképessége korlátolt, illetőleg fogyatékos, ezen a hiányon az igazságszolgáltatás érdekében a nemesi vármegye intézményesen igyekezett segiteni.

A földesúri biráskodásban ennélfogva megkivántatott, hogy a vármegye megfelelő közege, elébb a szolgabiró, később a viceszolgabiró járjon el. Ő általa szólitják fel a földesurat, hogy jobbágyáért tegyen eleget; ő előtte s általa lehet az esküt bevenni bizonyságul, ő igazolja a földesúri itéletet, ő tanusitja az ez ellen beadott felebbezést; tehát a nemesi vármegye a jobbágy perekből kifolyólag hozott földesúri birói itéletekkel az ő nyilvános tanuságtétele mellet foglalkozik.

A földesúri biróság itéletei, mint külső birósági itéletek (iudicia {404.} externi iudicii) szerepelnek a vármegye előtt. A felebbezett úri széki itéletek eleinte, míg partialis, vagy alszékek nem voltak, természetesen egyedül a vármegyei derékszékek által vizsgáltattak felül, honnan a fejedelem táblájára lehetett tovább felebbezni, épen úgy, mint az előző korszakban a vajdai székekre.

Azonban a partialis székek felállitásával az úri szék számára két alsó foku felebbezési fórum keletkezett s állott is fenn egészen a fiúszékek beállitásáig, t. i. a partialis és generalis sedria. Mindkettőnek hatásköre a per értékétől függött. Ha 100 frton aluli volt a per értéke, akkor az alszékre is lehetett felebbezni, ellenkező esetben a derékszék volt a megfelelő első felebbezési biróság. Mindkettő elől természetesen továbbra a fejedelmi táblára lehetett az ügyet küldeni felebbezés esetében.

Már itten megemlithetjük azt, hogy idővel a partialis székeknek illetősége nem terjedt ki az úri széktől felebbezett ügyekre, a mennyiben a partialis, illetőleg az ezt alkotó birósági személyek az úri széktől felebbezett perekben egy külön nevü s természetü biróságot, a fiú-széket alkotván, ugyanannak a tovább felebbezett ügynek, mint az alszék birósági tagjai, illetékes birói nem lehettek. Igy a partialis szék csakis nemesek ügyeinek birósága maradt s előtte jobbágyperek nem szerepelhettek, hanem egyenesen a derékszékhez kerültek a fiú-szék elől.

Míg a fiú-székek meg nem alakultak, a partialis székek, mint jobbágyperek felebbezési birósága, bünügyekben is eljárhattak, s ezen hatáskörük is a jobbágyperekben való illetékességüknek a megszüntével enyészik el s így korlátoltattak idővel tisztán a nemesek polgári pereire.*V. Ö. Váró M. Idea … 125–280. lap.

Az eddigiekben ismertetett vármegyei nemesi s ezzel összefüggő biróságok, az elmondott módon polgári és büntető biráskodást gyakoroltak. Nem tartozik ugyan feladatunkhoz, hogy a különböző biróságok törvénykezési eljárásával is foglalkozzunk, mindazonáltal az eljárás némely részleteit mégis szükséges ezen a helyen érintenünk.

Mindenek előtt ismételjük itten, a mit a biráskodás idejéről elmondottunk, t. i. hogy a különböző biróságok nem állandóan működtek s nem is voltak valamely állandó terminusaik. Legalább a gyakorlat előttünk ezt így mutatja. Azonban kétségtelen, hogy elméletben meg voltak a székeknek szokott napjai. A székek tartásának két heti, majd utóbb havonkénti időköze a törvényszünetek (iuristitium) által megszaggatva, rendes körülmények között meg lett volna tartható, de a körülmények {405.} vajhmi ritkán voltak rendesek. Igy aztán a „szokott napok” kifejezés alig jelentett egyebet, csak hogy a szék rendszerint a hét valamelyik napján, p. o. a Belső-Szolnokban csütörtökön, Küküllőben szerdán vette kezdetét.*Vármegyei jegyzőkönyv II. 158. Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 292. lap. De hogy ezen vagy azon a héten tartatik-e szék, azt már előzetes kihirdetés adta tudtul a vármegyei közönségnek.

Ha akadályok nem merültek fel, a régi időktől fogva szokásos szünhetek kivételével, bármikor lehetett széket hirdetni. Küküllővármegyének 1647 októberre hirdetett derékszéke a szüret ideje, mint iuristititum miatt nem volt megtartható. A szék hirdetése vicebiró által történt. A vicebiró székhirdetésére nézve ugyanazon elv és gyakorlat állott fenn, mint a congregatio összehivására nézve.

A perbeidézés az erdélyi nemesség ősi szokása és szabadsága szerint, mindig csak szolgabiró által, személyesen történhetett. Eleinte a szolgabirák, majd később a segédszolgabirák eszközölték a perbehivást. Pecséttel való idézésre is van ugyan némi emlékünk Kolozsvármegyéből,*Kolozsvári S. s Óvári i. m. I. 285. lap. de hogy kolozsvármegyén és Fogaras vidékén*U. o. I. 304. lap. kivül ez az idézési eljárás szokásos vagy gyakori lett volna, arra nem találunk megfelelő nyomokat a magyarok lakta területen. Hogy a kolozsvármegyei statutum, mely általánosságban csak az egyes tisztek pecsétjének erejéről szól, magában foglalja az idéző pecsétet is, bárha csak a XVIII. század elejétől fogva.

Az idézés, mikor nem volt előre biztos ideje a törvényes széknek, vagy egyszerüen az illő időre szólott, vagy pedig a vármegyének ez s ez helyen tartandó első törvényes székére. De az idézésnek mindig legalább nyolcz nappal a szék előtt kellett történni az erdélyi vármegyéken. Ellenben a partiumban 15 nappal előbb.*AC. IV. I. 19. A földesúri biráskodásnál nem volt idézésről szó, hanem a földesúr a törvény kéréstől 8-ad napra a jobbágy füstin tartozott igazságot szolgáltatni.*U. o. IV. I. 28.*

A vármegyei törvényszékek az Approbáták rendelkezése szerint 2–3 napig tartottak, hogy a felek meg is jelenhessenek s az elmaradt fél az itélet kiadása előtt a törvényengedte jogorvoslattal élhessen.*U. o. IV. 1: 27. A 2–3 napi székezés folyamán a perlekedők a per bejelentése sorrendjében szólittattak s e végből persorjegyzéket kellet késziteni (series). A megjelent felperesek előmutatták per-előkészitő irataikat, melyeket a főbiró, vagy vicebiró állitott volt ki az illetők megkeresésére s a szék szinén eleinte a főispán, alispán vagy jegyző, később a főbiró nyitott {406.} fel és aztán személyesen vagy procurátoraik által előadták élőszóval kereseteiket. A megjelent alperesek vagy képviselőik perhalasztó, vagy ügydöntő kifogásokat emeltek, s ha ennek a biróság helyt adott, a következő terminuson folytatták perüket, hol a kifogások újra fel voltak használhatók. Ha pedig a kifogásoknak a biróság helyt nem adott, az ügy érdemében következő szóváltások közben a bizonyitékok felől határoztak, azok pótlása esetleg elrendeltetett, vagy azok rendben lévén, a biróság itélt a perben. Az itélettel szemben felhasználható jogorvoslatok a biróság egyes illetékes tagjainak a közreműködésével vétettek igénybe. Kivülről jövő jogorvoslat, a fejedelemből engedélyezett perújitás volt.

A jogerős birósági itéletek foganatositása szintén a vármegyének volt a kötelessége és pedig a végrehajtás eleitől fogva a főispán, illetőleg helyettese, az alispánnak volt joga és kötelessége, ki a vicebiróval járt el benne.

A biróság által megállapitott birságok részben a panaszlót, részben a biróság tagjait illeték, ellenben a végrehajtási birságok a végrehajtók között osztattak meg.

A polgári perrendtartás legnagyobb részben a régi szokás s a Werbőczi Tripartituma által szabályozva lévén, e tekintetben az erdélyi törvénykezés nem tért el a magyarországitól sem a vármegyéken, sem a felsőbb biróságoknál. Általában a magánjog rendszere mellett, épen a perrendtartás az a jogi mező, hol a két országrészt a most emlitett codificatió mélyreható eredménye, a néplélek conservativismusával kapcsolatban, még a szétválás korszakában is egy erős, ha szinte láthatlan, kötelékkel füzte össze. Bár az alaki jogok a korviszonyok transformáló erejének épen úgy ki vannak téve, mint magok az egyes szervezeti institutiók, azonban a magánjog rendszerével kapcsolatban a perjog a haza két külön felében ép úgy megtartotta ősi alakját a külön állami lét alatt is, miképen maguknak az alkotmányos institutióknak alapvonásai is változatlanul maradtak fenn.

És épen a magánjog és perjog ezen ősi formában való fennmaradása biztositotta azt, hogy a két országrész intézményeinek különböző irányú fejlődése mellett is az összetartozóság érzete soha sem gyengült meg. A birósági szervezet, a biróságok hatásköre eltért a két országrészben, a szükséghez képest különbözőleg fejlődött, de ezek az eltérő biróságok az eléjök kerülő ügyekben ugyanazon jogelvek alapján s ugyanazon eljárási szabályok figyelemmel tartásaival itélkeztek. Ha az eljárás tekintetében az erdélyi vármegyék statutum-alkotó autonomiája {407.} hozott is, a minthogy hozott, sok rendelkezést, ezek a rendelkezések a törvénykezési eljárást alapvonalaiban soha sem érintették, hanem legfelebb subsidiárius intézkedésekkel látták el.

A polgári ügyekben való biráskodástól némileg eltérő jelenségeket mutat a büntető eljárásnak a fejlődése. A közös fejedelem, az állami egység korában talán nincsen eltérés a büntetendő ügyek felfogására nézve, de maga a büntetés oly annyira specificusan egyedi természetü, mint maga a büntény is. Az eljárás tekintetében az egyenlőség inkább a fő- és külső vonásokban volt meg korábban is, mintsem a lényegben s ennek megfelelően ment előbb aztán a fejlődés is.

A büntető biráskodás, bár ma sem különithető el az előnyomozás s ezzel kapcsolatban a praeventiv intézkedés magától a biráskodástól, de régebben a közrendészet és igazságszolgáltatás majdnem abban a mértékben olvadtak össze, mint mai jogéletünk szerint a rögtönitélő biróságnál. A XVII. század közepéig közvádi eljárás nem volt gyakorlatban, hanem egyedül a magán vád és feljelentéssel kapcsolatosan meginditott inquisitorius eljárás. Hogy az inquisitiónak csak a nyugodtabb közviszonyok közt volt rendes lefolyása, azt már a kor érzület- és gondolkodásmódja is kellőleg igazolja, ha nem is látnók a gyakorlatban a megfelelő jelenségeket.

Még a múlt korszakból jött át a cirkálás, vagy inquisitió, mely közrendészet és büntető igazságszolgáltatás volt egymással szoros kapcsolatban. A közrend megóvásának szándéka ez eljárásban sokkal inkább feltalálható, mint a közszabadság, a személy- és vagyonbiztonság védelme.

Az 1542. évi tordai országgyülés végzése szerint minden megye választott 12 esküdt férfiut, kik a tolvajokat, rablókat, gyujtogatókat, hamis pénzverőket a vármegye ispánjának, szolgabirájának, jegyzőjének névszerint kiadják. Ha a büntény elkövetésétől még egy év el nem mult, az illető nemesnek, kinek jobbágya kiadatott, ezt tudtul adják s erre a földesúr köteles a jobbágyot felköttetni. Ha nemes adatott ki, ez magát, a hét vármegye nemesei elé czitáltatván, védelmezhette. A kiadott ember magát esküvel tisztázhatta.*Szilágyi S. i. m. I. 88–9. lap.

Azok a gonosztevők, kik kiadattak s magukat illetékes hatóságuk előtt nem tisztázták, publicáltattak. A publicált egyének bárhol, bárki által megölettethettek, s javaik a megölőkre szállottak, a nejük s gyermekeik részét kivéve.

{408.} A kiadottakról rendes jegyzék vezettetett, mely az ispánnál állott s cirkálás alkalmával ezen jegyzék szerint vonták kérdőre az illetőt. A cirkálás a főispán vezetése alatt álló fegyveres hatósági személyek s kisérőik csoportjának, helységről-helységre járásában állott. A helységben a már korábban, vagy ott a cirkálás alkalmával kiadott egyén különben kivégeztetett, a nemes pedig fogságba vettetett, míg a nemesi törvényszék felette itéletet nem mondott.

Az 1551. évi marosvásárhelyi országgyülés egy részletes szabályzatot adott ki magyar nyelven, „Az orvok kergetésének módja felől,” melyben az eljárás szintén a titkos feladásra volt alapitva.*I. M. I. 394–5.

A vármegye ispánja válaszszon 12 nemes embert oly titkon, hogy még ezek se ismerjék egymást s ezeket eskesse meg. A megesketett nyomozók a vidéken tudakozódjanak s a nekik szintén eskü alatt kiadott egyéneket a vármegye székin, egyenként vétessék jegyzékbe „a szék deákjánál.” „Az ispán aztán azokra a regestommal kimenjen, nem válogatván, hanem rendszerint, a mint a regestomban vagyon, eljárjon, kit hol talál és kaphat, felakaszsza.”

A gonosztevők pedig ezek: „házégetők, álpénzverők, álpénzzel kereskedők, két nejüek, nyilván való paráznák, és mind a félék, kikért embereket megszoktak büntetni.” „Az orvok pedig felakasztassanak minden eleven állatért, akárminek neveztessék: lóért, ökörért, tehénért, juhért, disznóért, méhért, szőlőért; fel ne akasztassék tyúkért, kertbeli veteményért, gyümölcsért és egyéb eféle aprólékért, hanem megverettessék.”

Láthatjuk, hogy a köz- és üldözendő büntények száma aránylag mily csekély és a büntetés mily gyors eljárásu és kegyetlen. Ebből az akkori állapotokra lehet következtetést vonnunk, mely a lehető legszomorúbb lehetett. Csak Báthory Zsigmond idejében találunk még szomorúbb állapotokra, mikor a társadalomnak védekezése a gonosztevők ellen a barbárságba nyulik vissza. Az 1586. évi enyedi V. törv.-czikk azt rendeli, hogy a nagyobb gonosztevők közül egy nehányan, példaképen feleségestől, gyermekestől e földről eltöröltessenek.*U. o. III. 222. lap.

A folytonos hadakozás, állandó fegyverkezés mellet nem is csoda, hogy a közállapotok ennyire elvadultak. Az egész fejedelmi korszakon keresztül tele vannak a törvények az ovok stb. ellen hozott törvényekkel. Nincs tárgy, mely oly gyakran foglalkoztatná a törvényhozást, mint ez. A gonosztevőkre, ezek segitőire, pártolóira, elszalasztóira hozott {409.} büntetéseket nyomban felváltják azok a rendelkezések, melyek a cirkálásban hanyag ispánt, vagy a gonosztevőnek kedvező tiszteket fenyegetik nagyobb büntetéssel.

Egyes időkben, a XVI. század végén, rendes katonasággal kellett kivonulni a gonosztevők ellen, p. o. 1594-ben Belső-Szolnokban és Dobokában, hová a bethleni tiszttartó Cserényi Márton a bethleni és szamosujvári gyalogokkal rendeltetik*I. m. III. 461. lap. a főbiró és viceispán támogatására. 1597-ben ismét olvassuk, hogy Belső-Szolnokvármegyében az égetők, gyilkosok, gonosztevők elszaporodtak, tehát az újvári kapitány elegendő gyalogokkal menjen az ispán mellé.*Ú. o. IV. 123. lap.***

A nagyobb siker szempontjából, megállapittatik az is, hogy gonosztevők pontos névjegyzékét egyik főispán a másikkal és a székely s szász székekkel is közölje és egyszerre indittassék meg mindenütt a cirkálás, ne hogy egy helyről a másikra oltalom keresés végett elfutamodhassanak.*U. o. I. 502, 544. lap.

Minthogy a siker így sem volt bizonyos, előbb rendelkezés volt az iránt, hogy a fiscalis uradalmak tisztjei az ispánokkal egy időben cirkáljanak,*U. o. II. 149. majd 1570-ben János Zsigmond a fiscalis jószágokat is a vármegye jurisdictiója alá helyezi,*U. o. 372. hogy így a liber baronatusságnak minden nyoma elenyésszék. Igaz ugyan, hogy 1574-ben Báthory István újból kivonja*U. o. 555. a fiscalis jószágokat a vármegyék hatósága alól, de a XVII. században majd mindannyian visszahelyeztetnek, úgy hogy már 1615-ben egyedül Fogaras képez liber baronatust, mi az Approbátákban is fentartatott.*AC. III. 46: 4.

Az államnak és a vármegyéknek ezen nagy erőfeszitése egyáltalában nem vezethetett sikerhez. Nem a közerkölcsökben, hanem a nyomornak eláradásában volt a baj. A mily kegyetlen és erőszakos rendszabályok hozatnak Báthory Zsigmond alatt Erdélyben, épen olyanokat találunk Rudolf idejében az anyaországban. A török hóditás következtében mindenükből kifosztott jobbágyok és köznemesek, kiknek életük s életfentartási ösztönük marad csak meg, valóságos rémei lettek a társadalomnak. A hatósági közegek s egyesek, mint duvadak ellen lépnek fel ellenük, a helyett, hogy letelepitve, existentiájokat biztositanák. Ők viszont halálos ellenségüket látják a rendezett viszonyok között élő, rajtuk segiteni nem akaró vagy nem tudó társadalmi elemekben.

Bocskai korával, illetőleg a hajduk telepitése után lényegesen javul a helyzet. Ezen kivül a Básta korszakban csaknem teljesen néptelenné {410.} vált Belső-Szolnok és más vidékek is erősen telepittetnek Bethlen Gábor idejében. A letelepitések épen azoknak az elzüllött existentiákat juttatták megélhetéshez, melyek a társadalom ellen, s a melyek ellen a társadalom irtó harczot folytatott. Bethlen békés uralkodása a telepedés megszilárdulásának is kedvezett és nyomban meglátszik hatása a büntettesek nyomozása és büntetése körül is.

A XVI. században tapasztalható statáriális eljárást nyugodtabb, higgadtabb tárgyalási rendszer váltja fel. Folyton rendeltetik ugyan a cirkálás, hangsulyoztatnak a büntetések, de már az Approbáták megelégszik azzal, ha legalább három évenként történik a cirkálás.*AC. III. 46: 1. Katonaság kirendelése nem fordul többé elő, sőt mint a korra jellemző példát, felemlitjük itten azt, hogy mikor 1617-ben Indali Jánost és feleségét Belső-Szolnokvármegyében saját házoknál latrok meglték: mint valami rendkivüli és szokatlanul megdöbbentő dologról, az országgyülési törvények rendelkeznek a Máramarosba futott tettesek üldözése felől.*Szilágyi S. i. m. VIII. 343. Az az izgatottság, melyet ez ügy keltett, legjobban jelzi a közviszonyok javulását.

Sőt csakhamar megjelenik a közbiztonsági állapotok nagymérvü consolidátiójának első fecskéje, a börtön is, melybe nem status foglyokat csukat a fejedelem, melylyel nem az úri önkény tölti szeszélyét, hanem a melybe az elfogott gonosztevők törvénytételig őriztetnek. Tehát nem akasztják többé rövid úton az embereket, hanem rendes biróság elé állitják: a jobbágyot földesura, a nemest vármegyéje elé. Pesze a vármegyék börtönnel eleinte nem rendelkeztek, mivel arra szükség nem volt. Igy aztán egyes várakba helyezték el a büntevőket, vagy pedig a főispán urak privát börtöneibe. 1643-ban azt rendeli az országgyülés, hogy a hol a vármegyén tömlöcz nincs, vigyék a foglyokat a fiscus legközelebb való váraiba, honnan mikor akarják, minden fizetés nélkül vihetik törvényre*I. m. X. köt. 369. lap. Igy használták Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék a szamosujvári és bethleni börtönöket, de már Küküllővármegyének 1680-ban saját börtöne van Darlaczon,*Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 300. lap. mit az illető statutum némi büszkeség hangján jegyez fel.

A mint a cirkálásnak statárium jellege megszünt, mindig vármegye gyülésből indult ki a cirkáló bizottság. A XVII. században, bár többször sürgeti a törvény,*Szilágyi S. i. m. X. 224. AC. III. 46: 2. hogy legalább egyik főispán azon jelen legyen, rendszerint a járásbeli alispán vezeti. Mellé a szék a főbirákat, vicebirákat, {411.} 4–6 nemes személyt rendel megfelelő fegyveres kisérettel s megállapitja, hogy mennyi vezetéklovat vihetnek, minden községben mennyi gazdálkodást kivánhatnak személyükre s jószágukra.

1641-ből fenmaradt az az utasitás,*Szilágyi S. i. m. X. 304–7. melyet Fejérvármegyének főispánjai adtak a cirkáló bizottság számára, a melyből láthatjuk, hogy mely esetekben hajthatják végre a tisztek a halálos büntetést, hogy mikor birságolnak és mikor kegyelmeznek. A gazdálkodás kapuszám után, limitatióval van egybekötve, hogy ha kell, készpénzben vehessék fel a biztosok. E szerint a cirkálás alkalmával a bizottság napidíja portánként, szénán, zabon s szalmán kivül, mintegy 1 frt 89 denár.*Belső-Szolnokvármegye 1680 márcz. 23-iki határozata, melylyel deési közgyüléséből a cirkálást meginditja: „Minthogy szinte hat esztendeje, hogy a sok alkalmatlanságok miatt generalis cirkálás a vármegyén nem lehetett, azért mostan, mivel Isten ő felsége arra való alkalmatosságot szolgáltatott, ki kell szállani ad diem 31 praesentis. – Főispán uram ő kegyelme, mivel ország dolgaiban foglalatoskodik, jelen nem leszen, hanem personálisa, ő kegyelmének maga Bártfai János nevü szolgája leszen. – A nemes vármegye tisztei mellett cirkáló birák lesznek: Hídi Sándor, Ugrai Gergely Sándor deák és Kéri Gergely uraimék. – A szállásoknak rendi ez lesz: 1. szállás Kats. Erre a Szabó György és Geréb István járása jő. – 2. Szállás Báton. Erre Kováts István és Sebestyén Mihály járási jőnek. – 3. Szállás Alsó-Hagymáson. Erre az Aknai Mihály deák, Samariai Márton és Botka jános uraimék járási jőnek. – 4. Szállás Oláh-Lápos. Erre a Varga Mihály járása jő. – 5. Szállás Pecsétszegen. Erre a Hunyadi István és Cirja István járási jőnek. – Az élésnek rendi ez lesz: Egy kapuról három kenyeret avagy azért d. 18. – Az Mihály deák, Samariai és Botka uramék járásából Hagymásra szerezzenek egy vágó marhát. Az többi szállásokra is egy-egy vágó marhát szerezzenek a szolgabirák. – Két kapu egy bárányt, egy malaczot vagy azért d. 60. – Egy kapuról három tyúk, avagy egy tyúkért d. 6. – Egy kapuról egy lud vagy d. 12. – Egy kapuról füszerszámra d. 30. – Két kapu egy ejtel eczetet, avagy d. 21. – Öt kapu egy ejtel mézet, avagy d. 48. – Három kapu egy ejtel vajat, vagy d. 24. – Egy kapu három font szalonnát, avagy egy font d. 8. – Egy kapura egy sódart, avagy d. 6. – Egy kapu borra adjon d. 50. – A hódoltságon, mivel kapuszám nincsen, a hagymási szállásra azért a három szolgabiró egy általag bort. – Egy kapu adjon egy szekér szénát, avagy fl. 1. – Egy kapu 8 véka zabot, avagy minden vékáért, mivel most olcsó, adjon d. 6. – Azonban gyertyát, káposztát, olajat, borsót, lencsét, kását, asszuszilvát, halat, rákot, tormát, petrezselymet, veres-, fokhagymát, az helyeknek mivoltához képest szerezzenek szolgabirák uriam, ismét asztalra nyers gyümölcsöt is, retket.

Az 1633-iki fejérvári XXI. t.-czikk*Szilágyi S. i. m. IX. 318. a nyilvános latrokra nézve fentartja a régi rövid eljárást: A viceispánok, ha megfogják őket, nem tartoznak tömlöczbe menni, hanem mindjárt exequálják. Ellenben a kire gyanu van, az fogva tartandó, míg inquirálnak róla. S ezzel az intézkedéssel kezdetét vette a bünügyekben való szabályszerü törvényes eljárás, melynél a vármegyei derékszéknél, vagy később a fiú-széken az alispán, mint közvádló lép fel „ratione officii sui” hivatalból, tiszténél fogva vádat emel a bünös ellen, ki szabályszerüleg védekezik. A jobbágyokkal szemben épen úgy jár el, mint bármely magán panaszos, t. i. a vicebiró által törvényt kér reá a földesúrtól, s ha nem kap, vagy nem megfelelőt kap, felebbez a derék-, vagy fiú-székre s itten folytatja ellene a tiszti keresetet.

{412.} 1640-ből találtuk az első ilyen szabályszerü bünvádi eljárást, midőn Küküllővármegye egyik alispánja, Semjén Gergely, procuratora által, hivatalból keresetet indit Darlaczi Ferencz ellen gyilkosság miatt. Az alperes ügyvédje több ügydöntő kifogást emel, melyek közül a biróság némelyeket elvetett ugyan, de azt, hogy az idézés, mivel nem személyes, hanem képviselője által való megjelenésre szólitá fel az alperest, érvénytelen, – elfogadván, a pert leszállitotta. Egy másik esetben hasonlóképen itélt az alperes sikerült ügydöntő kifogására.*Vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1640 jun. 5.

II. Rákóczy György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után bekövetkezett zavarok a büntető igazságszolgáltatás ügyét egy időre ismét nagyon megzavarták. Egyfelől a büntények is felszaporodtak ugyan, a mi gyors eljárást igényelt volna, de másfelől a fejedelmi s általában a közhatalom is nagyon gyengült. Ennek lehet tulajdonitani azt a visszaesést, mely a földesurak criminalis biráskodása terén tapasztalható.

A mint emlitettük volt, a XVII. század folyamán már Erdélyben a liber baronatus, az egy Fogaras vidéke kivételével, mindenütt megszünt. A liber baronatus legspecificusabb joga tehát, a földesúri „jus gladii” eltünt Erdély földéről. Azonban 1665-ben a fejérvári XXVIII. t.-czikkben, kissé szelidültebb formában ugyan, de újból felelevenittetik a földesurak pallosjoga.*Szilágyi S. i. m. XIV. 121. „A malefactorokat – ugymond a törvény – mivel Hunyadvármegyében és Mármarosban a földesurak büntetik, s nem alábbvaló hivei a fejedelemnek a több vármegyéknek lakosai is, tehát ha a földesura megbünteti érdeme szerint jobbágyát, jó, ha nem, a tisztek érdeme szerint büntessék meg a büntetést érdemlő személyeket mind mulctalis birsággal, mind halállal.”

Minden esetre nem a régi ius gladii az már, a mivel itten találkozunk, mivel nem feltétlen, hanem azért ez is csak olyan exemptió természetü, mint a régi volt, mivel benne foglaltatik, hogy mindaddig, míg a földesúrtól meg nem hiusittatik a várt büntető igazságszolgáltatás, a vármegyének nincs beleszólása.

A büntető és polgári igazságszolgáltatásnak a határán állott, mindkettőnek jellemvonását részben magán viselve a hatalmaskodás ügyében való törvénykezés. Mindkettőhöz megkivántatott ősidőtől fogva, hogy a tettes személyesen idéztessék és jelenjen meg a törvényszék előtt.*U. o. III. 167. 1582 fejérvári V. t.-cz. Ez azért volt szükséges, hogy ha ellene oly itélet hozatott, mely főbenjáró {413.} volt, ezen itélet végrehajtása lehetőleg biztosittassék. De más oldalról meg volt eleinte az a jellemvonása is, hogy csak magán panaszra s nem hivatalból indittatott az eljárás; tehát a tulajdonképeni közbüntényektől, crimináliáktól a hatalmaskodás különbözött.

A nagyobb hatalmaskodás u. n. öt esetében, (quinque casus H. K. II. 42. §. 5.) nem különben a kisebb hatalmaskodásban is az erdélyi vármegye ezen korszakban szabadon eljárhatott. Mikor nyerte meg a nagyobb hatalmaskodásban való eljárás jogát s vajjon törvény, vagy pedig – a mi valószinübb – gyakorlat útján jutott-e ennek birtokába, azt nem tudjuk megmondani. Az 1555. évben hozott*Szilágyi S. i. m. I. 542. ama törvény, hogy nemes embert quinque casuson kivül a vajda elé idézni nem lehet, még arra látszik mutatni, hogy a nagyobb hatalmaskodás ezen esetei nem tartoztak a vármegyei törvényszék elé. Viszont az 1561-i tordai országgyülés*I. m. II. 191. ama rendelkezésében, mely a táblai és az országgyülésen folytatandó perekről szól, a nagyobb hatalmaskodások nem emlittetnek.

Először 1580-ban fordul elő,*U. o. III. 153–4. hogy a vármegyék a hatalmaskodás nagyobb eseteiben eljárhatnak, de még ekkor úgy emlittetik az eljárás módja, mint a mely fejedelmi meghagyásra történik, t. i. hogy a sérelmes fél a fejedelemnél panaszt tevén, a fejedelem ez iránti parancsa vételétől az ispán 15 napon tartozik széket összehivni, a tettest megcitálni, felette törvényt látni, s ha a tettes felebbez, ő maga fogva tartatván, felebbezése a fejedelemhez felküldendő.

De mielőtt ezen intézkedés meghozatott volna, megelőzőleg 1576-ból*U. o. II. 576–7. ott látjuk a medgyesi országgyülés ama czikkelyét, mely a quinque casus legsúlyosabb esetéről, nemes megöléséről, mint a vármegyei törvényszék által megitélendő ügyről szól.

A hatalmaskodásnak úgy kisebb, mint nagyobb eseteiben ezek szerint az erdélyi vármegye eljárhatott, még mielőtt a magyarországiak erre az engedélyt megnyerték volna, sőt eljárásuk nem is korlátolt a 100 frton alúl hozandó itéletre, mert fej- és jószágvesztést is kimondhatott, s ha az alperes nem felebbezett, vagy megszökött, végre is hajthatták, illetőleg halálra kereshették.*I. m. u. o.

A hatalmaskodás ügyében való biráskodás jogának a vármegye birtokában lételét a legteljesebb mértékben bizonyitja az 1594. évi fejérvári országgyülés XI. törv.-czikkelye, hogy t. i. a quinque casus {414.} és occupatio bonorum ügyében a citatio fő- vagy viceszolgabiró által legyen a vármegyén, s ne misslissel és hogy a minor potentia (a kisebb hatalmaskodás) megitélésére a vármegyék ispáni tartoztak continue tizenötöd naponként széket ülni s a brevisnek módja szerint, az ily ügyeket soron kivül megitélni.*I. m. III. 435.

Az 1602. évben a vármegyei törvényszék, az akkori rendkivüli viszonyokra tekintettel, felhatalmaztatott azon joggal, hogy birtokfoglalás esetében, a mikor nyilvánvaló a hatalmaskodás, a rendes törvényes úttól eltérőleg, ne a felperes keresetére üljön törvényt, hanem a fejedelem levelével az ispánt megkereső panaszos, ha igazsága bizonyosnak látszik, az ispán és az általa adhoc összehivott törvényt-tevő nemesek előtt, a panaszlott a birtokból kivettetvén, oda behelyeztessék s a kivett egyén extra dominium appelálhat.*U. o. V. 139.

Az 1607. évi fejérvári VII. t.-czikk szerint a hatalmaskodásra a rövid lejáratu perfolyamatot megállapitván, ezen ügyben is, mint a zálog, jegyajándék, hitbér perekben a vármegyei törvényszéknek a fejedelmi táblával való concurrentiája az 1597. évi törvényre hivatkozással megállapittatott.*U. o. V. 455. Az 1635. évtől fogva az eljárás hatalmaskodás esetében hivatalból is megindittathatott.*U. o. IX. 417–8.

Miután végre az 1619. évi perrendtartás nyomán az Appr. Const. IV. rész IX. cz. 11. articulusa a nagyobb hatalmaskodás öt esetét, a kisebb hatalmaskodásokat másnemü polgári perekkel együtt különbség nélkül, mint rövid perfolyamatu ügyeket, a vármegye előtt, a táblával való concurrálás mellett meghagyta: a 100 frtig menő ilyen hatalmaskodási esetek idővel a partialis székek hatáskörébe is átmentek. Tehát a hatalmaskodás eseteiben 1664, illetőleg 1680 óta, a mikor a partialis székek felállittatnak, majd országosan törvényesittetnek a vármegyei alszékek, Erdélyben ugyanazon hatáskörrel birnak, mint az anyaország vármegyéinek derékrészei.

A mint a vármegyei törvényszéknek tárgyi hatásköre bővült idővel, hasonlóképen tágult területi és személyi hatásköre is. Az exemptiók hovatovább mindinkább kevesbedtek, s azt mondhatjuk, hogy egyedül az egyháziak voltak azok, kiknek kiváltságai lehetőleg megmaradtak.

A személyi kivételek közül leghamarabb a fiscális jószágok tisztjeié tüntek el, kik az 1561. évi kolozsvári országgyülés törvénye szerint a nemesek sérelmére elkövetett tetteikért, ha azok súlyosabbak, a felség táblája, ha pedig kisebbek, az ispán széke elé voltak kötelesek állani.*U. o. II. 195–6.

{415.} Majd 1609-ben a kolozsvári országgyülés XI. czikkében*I. m. VI. 120. a hajdukat rendeli a vármegye törvényszéke elé, a mit az 1612. évi szebeni novemberi országgyülés IX. czikkelye úgy bővit ki, hogy a csavargó, zaszlón kivül levő hajdukat, kik járatukról kapitányuktól levelet nem mutathatnak fel, a tisztviselő emberek megfoghassák, s ha dúlt, fosztott, megbüntessék.*U. o. VI. 253.

Sőt az 1600 körüli nagymérvü zavarok idejében, a mikor a közviszonyoknak fenekestől felfordulása még az egyháziakat sem hagyta érintetlenül, s ezek közül is sokan elragadtattak a zavarok árjától s részt vettek több büntetendő cselekményben: az 1607. évi kolozsvári XVII. t.-czikk azt rendeli, hogy miután a Mihály vajda bejövetelétől fogva sok pap, mester, deák a rablók, fosztók, kapkodók s hatalmasok közzé elegyitette magát, az ilyenek a vármegye székire evocáltatván, convincáltassanak vagy absolváltassanak.*U. o. V. 500.

A papság s más egyháziak különben exemptusok voltak a vármegyei hatóság alól s ez 1635-ben újból hangoztatik, valamint az Approbátákban*U. o. X. 372. is, de az egyház jószágain lakó gonosztevőket a világi, azaz a vármegyei tisztek büntethetik. Azonban egy némely concrét eset következtében némely, a criminálitással kapcsolatos ügyekben a Comp. Constitutiók az egyházaknak a világi hatóság alá tartozását újból megállapitotta.*CC. I. 1: 4.

A területi exemptiók közül elsőben is a fiscális uradalmak tünnek szembe, melyek a vármegye hatósága alól kivonattak s csak lassan kerültek oda vissza.

Az 1564. évi segesvári országgyülésen*Szilágyi S. i. m. 255: 231. a fejedelem megengedte, hogy a dévai és görgényi uradalmak kivételével, melyek régtől fogva a királyi kamarához tartoznak, minden jószága a vármegyei iurisdictió alatt legyen, honnan a felebbezés a fejedelemhez intézendő. 1570-ben már megengedte azt is János Zsigmond, hogy a kamara helyeken és egyéb jószágaiban is a vármegye cirkálhasosn.*I. m. II. 372.

Azonban a fiscális jószágok idővel ismét kiesnek a vármegyei hatóság alól. Már 1574-ben*U. o. 555. a vármegyei ispán a fiscalis tisztekkel együtt jár el a cirkálásban, míg 1595-ben a fejérvári XXXII. t.-czikk*U. o. III. 475–6. szerint a fejedelem a fiscalis jószágokat kivette a vármegyei hatáskörből. Bár ekkor a rendek kérik, hogy legalább adó és törvénykezés tekintetében ne vegye ki azokat, de ezen kérésnek semmi foganatja {416.} nem volt, sőt a fejedelem, Báthory Zsigmond, egyeseknek, így p. o. Bocskay Istvánnak és Naprágyi Demeter püspöknek is immunitást adott birtokaikra, melyeket csak az 1607. évi XXIII. (kolozsvári) és 1609. évi XV. t.-czikkek szüntettek meg.*I. m. V. 520 V. 166. Ezen most idézett törvényczikkek Görgény, Vécs, Déva fiscalis uradalmak s Bocskay s Naprágyi liber baronatust megszüntetvén, kimondották, hogy jövőre liber baronatus ne legyen.

A mint a későbbi törvényhozásból látjuk, egyes főurak továbbra is mesterkedtek, hogy az ispánok az ő birtokaikra ne mehessenek, végrehajtást ott ne végezhessenek, szolgáikat meg ne idézhessék s vármegyei adót onnan ne szedjenek, de az 1610. évi beszterczei XI. törvényczikk ennek útját vágta.*U. o. VI. 175–6.

Végezetre az erdélyi törvényhozás abban állapodott meg a liber baronatus kérdésében, hogy az csak Fogaras földére korlátoltatott,*AC III. 18: 1. mely úgy sem tartozott egyetlen vármegyéhez sem.

De azért egyes helyeknek fiscalis természete mindig sok bajt okozott a vármegyéknek. 1623-ban hálálkodnak a rendek,*Szilágyi S. i. m. IX. 284. hogy Rákóczy György a szamosujvári jószágot a vármegyétől el nem vonta. 1679-ben külön kellett megállapitani, hogy a szamosujvári nemes puskások szintén úgy, mint a privatus nemes személyek, tartoznak Belső-Szolnokvármegye székén megjelenni s törvényt állani „a paratumokért.”*I. m. XVI. 663. Szék város, mely egyúttal kamarai birtok is volt, 1667-ben szorittatott reá,*I. m. XIV. 215. hogy lakosaival a dobokavármegyei nemesek kezes adás nélkül is perelhetnek.

Különben exemptus területek voltak még általában a mezővárosok, melyek különös régi szabadalmaiknál fogva, teljességgel nem tartoztak bele a vármegyébe. Igy felettes hatóságuk a kamara-ispán, illetőleg a fejedelem táblája volt. Ha a mezőváros „communitas képében” nemes embereken „potentiát patralt”, az 1597. évi fejérvári X. czikk szerint,*U. o. IV. 119. nem a vármegyére, hanem directe az országgyülésre idéztetett felhivó levéllel.

Belső-Szolnokvármegyében Deés és Dobokavármegyében Szék voltak ilyen városok. Az előbbi 1665-ben nemesittetett*U. o. XIV. 125. s így a vármegyébe ép úgy beleolvadt, mint Fejérvármegyében Nagy-Enyed. Csak hogy még a XVIII. században is vannak nyomai régi kiváltságának, legalább annyiban, hogy Deés városa igen nehezen tudott a vármegyei rendbe s a vármegyei hatóságtól való függésbe beleszokni, beletörődni. {417.} Szék a XVII. század egész folyamán megmaradt külön helyzetében, s mint város, külön adózott s külön teljesitette egyes kötelmeit is.

Némely vármegyék területén voltak még szász falvak is, melyeknek lakosai saját nemzeti jogaikra hivatkozva, nem akartak a vármegyei törvényszék elé tartozni. Az 1566. évi tordai országgyülés XI. törvényczikke*I. m. II. 313–4. részletesen szabályozta is az eljárást, a magyar és szász perlekedési esetekben, az alperes illetékes fórumát jelölvén ki a törvénykezés helyéül. Végre a mi az executiót általában, különösen pedig a cirkálást illeti: az 1651. évi fejérvári X. törvényczikk megállapitotta,*U. o. XI. 124. hogy a vármegyei tisztek a vármegyében levő szász jószágokban is eljárhatnak s így ezen területek is a vármegye alá vonattak.

A vármegyének a mai közjogi viszonyok között legfontosabb s egyúttal legterjedelmesebb teendői a közigazgatás terén vannak. A XVI. és XVII. században még nem érte el a vármegye közigazgatási hatásköre azt a fokot sem, hogy a törvénykezési téren előforduló vármegyei feladatokkal egyenlő legyen. Hiszen a nemesi autonom vármegye az autonom biráskodás és nem az autonom közigazgatás szükségéből fejlődött. Amaz a principale, ez pedig csak az accessorium. De míg a mohácsi vész előtti időkben, a vármegye közigazgatási tevékenysége majdnem elenyészett a biráskodási mellett: azután amaz nagyobb fejlődést mutat, mint ez.

Nem mellőzhetjük azonban azt a tüneményt, hogy a vármegyei hatáskör fejlődésében az autonom vármegye eredeti szerepe mindig domináló befolyásu. Birósági tevékenysége fejlődésében magának a vármegyének ősi rendeltetése fejti ki erőit s így ezen a téren a haladás sokkal intensivebb és sokkal sajátosabb. Azaz a vármegye törvénykezési hatáskörének tágulása, magának a vármegyei életnek fejleménye. Ellenben a közigazgatás eleitől fogva átruházott s nem saját hatásköre volt a nemesi vármegyének s így a fejlődés menete is azt mutatja, hogy a vármegye közigazgatási hatáskörének tágulása nem annyira a vármegyei intézmény erősödésének, mint inkább az állami élet fejlődésének a következménye.

Az erdélyi vármegyék, melyeknél az idegen szellemtől vezetett, centralisaló központi kormány negativ irányban nem befolyásolta a nemzeti intézménynek nemzeti szellemben való fejlődését, sokkal élénkebb szinekben mutatják a magyar vármegyei intézmény természetes fejlődési irányát, mint az anyaországéi, hol Mohácscsal valósággal megszakad {418.} az egyenes irányu haladás zavartalan menete s a vármegye a nemzeti szellem reactiójának vára lesz az idegen szellemü centralis kormány magyartalan, nemzetietlen s alkotmányellenes törekvéseivel szemben. A magyarországi vármegyéknek a közigazgatási térre való utalása a kormány által, a politikai térre való átlépése alkotmányos aggályokból, megbénitotta biráskodási tevékenységének fejlődését. Ugy, hogy a XVII. század végén a magyarországi vármegye az igazságszolgáltatásban az erdélyi vármegyének csak egy-egy járásával ér föl, de a közigazgatásban hatalmas tényező s a politikában kis országgyülés.

Az erdélyi országgyülés, mely a múlt korszak vajdai gyüléseinek, illetőleg a három nemzet gyülésének lépett a helyébe, közigazgatási jellemvonását továbbra is fenntartotta. Az erdélyi országgyülés a XVI. és XVII. század folyamán nem kevésbbé közigazgatási hatóság, mint törvényhozás.

A nemesi vármegyének egyik ősi közigazgatási functiója, a hadügyi igazgatás mutatja legjobban az állami élet fejlődésének a hatását s ez által a vármegye nagyobb fokú alárendeltségét, mivel főleg a XVII. század folyamán az állandó katonasághoz oly közel álló zsoldos sereggel szemben a vármegye hadi jelentősége fokozatosan hanyatlik, hogy a század alkonyán majdnem teljesen meg is szünjék. Ezen jelenséggel ellentétben a változó viszonyoknak igen szembetünő jele az, hogy a vármegyei tevékenység magát a közigazgatási téren a községi életnek a kifejtésére veti, a községet a magán tulajdon alakjából lassanként a communitás magaslatára emeli.

Ez utóbbi tekintetben roppant nagy fontosságú volt Erdélyben a XVI. és XVII. századnak a folyamán az állam vallásügyi politikája is, mely merőben ellentétes irányt követett a magyarországival, t. i. a jobbágyközséget vallásügyi, illetőleg egyházi tekintetben a földesúrral szemben emancipálta s önálló egyházközségi életüket nemcsak elismerte, hanem szigoruan biztositotta is ugyanakkor, midőn a magyarországi egyházpolitikának főfő törekvése volt a földesúri hatalmat a jobbágyság lelkiismeretére, vallásos meggyőződésére is kiterjeszteni.

Az a virágzó egyházközségi élet, melyet az erdélyi vármegyék protestáns s ennek hatása alatt róm. kath. egyházközségeiben is tapasztalhatunk, a melyhez hasonlót Magyarországon csakis a földesúri hatóságtól mentes községekben találhatni, sok tekintetben előmozditója, fejlesztője volt a polgári község kialakulásának s a vármegyéknek arra irányuló tevékenysége, kapcsolatos előzője volt az utóbbiak életére ható működésének is.

{419.} Egyebekben azt mondhatjuk: alig találunk az erdélyi vármegyékben az autonom közigazgatásnak fontosabb mozzanataira. Mert legalább a szervezet, melynek segélyével a közigazgatás is végeztetett, semmiképen nem ennek, hanem a vármegye birósági tevékenységének a szülöttje. Csak a perceptor és a XVII. század legvégén a commissarius az az egész vármegyében, kiknek hivatalát közigazgatási szükséglet teremtette meg, ellenben a többiek kivétel nélkül az igazságszolgáltatással és pedig vagy az itélkezéssel, vagy az itélet végrehajtásával vannak szorosabb kapcsolatban.

A vármegye közigazgatási hatáskörének ismertetésében, hogy a fejedelmi Erdélynek, – közszólása szerint – aranykorabeli fejlődését s állapotát annál tisztábban láthassuk, a közigazgatási jog mai beosztását fogjuk az alábbiakban követni, s így nem fontosságuk, hanem elméleti rendjük szerint tárgyaljuk az egyes hatásköri ügyeket.

Legelsőbben a vármegyének a népességi ügy keretébe tartozó teendőiről kell szólanunk.

Általánosságban megjegyezhetjük, hogy a népességi ügygyel kapcsolatos vagy rokon teendőket találunk az erdélyi vármegyéknél, de tulajdonképeni értelemben véve azt, – vele azok nem foglalkoznak. Csak másodrangú fontosságú és mintegy az adózás, hadügy, magángazdaság kiegészitő részét képezi az, a mit e téren találhatunk: t. i. a connumeratiók, conscriptiók, regestumok stb.

Az erdélyi hadügy megkivánta, hogy az összes személyesen vagy helyetteseik által fegyverviselésre kötelezett nemesség állandóan nyilvántartassék. De ezen felül, ugyancsak hadügyi szempontból, számon kellett tartani a jobbágy-népességet is, hogy a törvényben előirt tized vagy huszad katonaság pontosan kiállittassék. Sőt tekintettel arra, hogy az erdélyi nemes bármelyik vármegyében mustrálhatott, a hol birtoka volt, ezért a kimutatások az ilyen egyénekről minden egyes vármegyében meg voltak és az összes haderőről, a mezei hadakról meg volt a fejedelemnél is a haderő tényleges állományának alapjául szolgáló, ellenőrző alapösszeírásokkal együtt.

Az adózás, mely állandó évi rendes adózássá lett a mult korszakbeli subsidiumokból, hasonlóképen megkivánta a különböző adóköteles személyek nyilvántartását. Össze voltak írva a földesurak, össze ezeknek jobbágytelkei a rajtok lakó jobbágyokkal, hogy a portalis adó kimutatható legyen. Sőt eleinte még a XVI. században maga a földesúr volt köteles a jobbágykapui után vetett adót Tordára vgy Maros-Vásárhelyre, az ország főadószedőihez beszolgáltatni. Az egyes vármegyei {420.} hivatalos kimutatások szolgáltak alapúl a főadószedő ellenőrző regestumának az összeállitásához, valamint annak elszámolásához is.

Minthogy az adózásnál csakis a lakott jobbágytelkek jöttek figyelembe s a jobbágyok költözködése vagy szökése miatt a bizonyos időkben eszközölt összeírások, a tényleges helyzetnek nem mindenütt feleltek meg: az elköltözött, visszakövetelt stb. jobbágyok is állandóan számon tartattak, hogy a kincstár érdeke rövidséget ne szenvedjen. Tehát ezen számontartás, mely némileg a mai illetőségi nyilvántartás gazdasági elemekkel saturált régi typusának tekinthető, a népességi ügyben tágabb és fejlettebb vármegyei tevékenységre utal.

Az adózási czélból történt nyilvántartás a mint eleinte, úgy később is kiterjedt a nemesekre, ezek udvari népeire, az u. n. egy házhelyes nemesekre is, mivel az utóbbiak tehermentességet csak részben élveztek.

A kor harczias viszonyai, az állandó háboruskodás a honfiak és idegenek közötti különbség tételt nagyon fontossá tette. De itten a vármegyéknek aránylag kevés teendőjük volt, mivel a honfiusitás a fejedelem és az országgyülés jogkörére tartozott. Másfelől az ország határain át való közlekedés, úgy a belföldiek, mint idegenekre nézve a fejedelem salvus conductusával volt szabályozva.

A honfiak s általában a belföldieknek a külföldre, tehát akkor még az anyaország területére való utazása is a fejedelem engedélye mellett volt lehetséges. Különösen I. Rákóczy György korától fogva nyert nagyobb fontosságot a salvus conductus, melynek megnyeréséhez, ha t. i. az utazás hosszabb ideig tartott, a vármegyei főtiszteknek avagy a vármegyei gyülésnek előzetes igazolványa volt szükséges, hogy a fejedelemtől az útlevél kinyeressék.*AC. III. 14: 1. A rövid ideig tartó utazásra a vármegyei közönség egyes tagjainak, a mennyiben azok nem „köteles szolgák vagy tisztek” voltak, a vármegye is adhatott salvus conductus-t, de a most emlitettek még rövid utazásra is kötelesek voltak a fejedelemhez fordulni.

Kiváló gondot forditott a XVII. századtól fogva a törvényhozásokra, hogy idegenek, főleg oláhországi és moldvai oláhok, szerzetesek s papok a határon be, a belföldi jobbágyok pedig ki ne szökhessenek.*Szilágyi S. i. m. IV. 582, VI. 227. A határszéli vármegyék és székek ispánjai s egyéb tisztjei kötelesek voltak a szorosokra s a hegyeken átvezető ösvényekre ügyelni, a ki- s beszökdöséseket megakadályozni. Ugyanezen s egyúttal védelmi okokból, a határszéli vármegyék és székek gondoskodtak egyes szorosoknak a bevágásáról s az eltorlaszolás állandó fenntartásáról.*U. o. i. m. VII. 514, IX. 416.

{421.} Anyakönyvekről, népességi statisztikáról stb. még egyáltalában semmiféle emlékezés nincsen az állami vagy vármegyei igazgatás körében. Az anyakönyvek az egyházközségek kezeiben állottak s csak alig néhány ilyen egyházközségről van tudomásunk, mely már a XVII. században kezdett anyakönyveket vezetni.*A fogarasi ev. Ref. Egyházközség 1665. óta.

Inkább az egyes lelkipásztorok buzgósága, mintsem az egyház hivatalos rendelkezése hozta ezeket is létre. A népességi rendszeres statisztikának még csak ennyi nyomával sem találkozunk.

Általában a népességi ügy minden egyes alkatrészeiben, még csak gazdaságilag s honvédelmi szempontból érdekelte az államot; annak morális s közművelődési stb. fontossága ismeretlen volt. Tehát a vármegye tevékenysége is csak ama körben mozgott, a mely az állam előtt fontos volt s a melyet a törvényhozás ezen szempontból a vármegye hatáskörébe utalt.

Az államrendészet különböző ágai közül a közbiztonsági rendészet az, melylyel a fejedelmi Erdély vármegyéi is foglalkoznak. Egyesülési és gyülekezési jogáról épen úgy, mint sajtóügyről s ezek szabályozásáról szó sem lehet. Közrendészeti tevékenységgel már találkozunk a XVI., XVII. században, azonban az ide tartozó ügyeknek egy tekintélyes része a vármegyéken nem, hanem csakis a városokban fordúl elő. De azért p. o. a cselédügy, a közerkölcsiség ügye s a vásári rendtartás némi teendőket háritott a vármegyei hatóságokra is. A philantropia ügye az egyházaknak a kezén van s inkább csak a városokon bir fontosabb eredményeket a kórházakban, aggházakban felmutatni. A koldulási ügy is csak a városokban talál szabályozásra. A közegészségügyi ügy, a mennyiben a philantropiával áll összefüggésben, az igazgatás tekintetében, az egyház kezén volt. Orvosokat még csak az egyes városok tartanak, ott találhatók gyógyszerészek, kuruzslók, borbélyok is stb. És az egész egészségügyi igazgatás alig hatott túl a borbély czéh számára megszabott limitatiók feletti felügyeletnél, vagyis az ipar körébe tartozik még mindig. Az oly fontos járvány-rendészetnek is alig találhatni nyomára.

A közbiztonsági rendészet körében egyik legfontosabb teendője volt a vármegyének a büntető igazságszolgáltatás keretében már emlitett cirkálás. Ez az ősi mód, mely a közbiztonság fentartását czélozta, a XVI. században még teljesen összeesik a rögtönitélő biráskodással és csak a XVII. századnak a derekán kezd inkább rendészeti tevékenységgé {422.} kifejlődni, mintsem hogy tisztán mozgó, rögtöni biróságnak volna tartható.

A cirkáló bizottság még a XVII. században is megtartotta ugyan egyes notorius esetekre a rögtönbiróság jellegét, de lassanként a közbiztonságot veszélyeztető egyéneket fogságba ejti s börtönbe juttatja s a rendes vármegyei biróság elé állitja. Hogy egyes büntények esetében némi nyomozást is végzett, az természetes, de annyira adhoc működött, hogy ezt teendői között fel sem sorolhatjuk. Különben is a büntényeknél, a mennyiben nem forgott fenn a tettenérés esete, hanem csak gyanuokok merültek fel, a köztudomány vétel volt a tényállás kideritésének módja, a mely rendes birósági eljárás és vagy a fő-, vagy a vicebiró s egy vármegyei nemes által végeztetett. Mindazonáltal a cirkáló bizottságnak meg volt arra is a hatalma, hogy fontos gyanuokok alapján még residentiás nemes embert is letartóztasson.*Szilágyi S. i. m. XIV. 185.

A közbiztonság ügyében úgy az országos törvények, mint a vármegyei statutumok fontos feladatot róttak a községekre is, a mennyiben, midőn cirkálás nem fordult elő, ezeknek, illetőleg előljáróságuknak volt kötelessége a büntetteseknek a letartóztatása és ideiglenes megőrzése. Ugyszintén fel voltak az ilyenek letartóztatásával a nemesek is hatalmazva.

A gonosztevőknek senki sem kedvezhetett. Ha nemes ember ilyet elfogott „és megsarcolván elereszté,” annak a díján maradt,*I. m. III. 390. melyet az ispán mox et de facto rajta megvett. A gonosztevőt eleresztő nemes büntetése 1603-ban 200 frtra, 1622-ben 500 frtra emeltetett, sőt ha fogva tartá ugyan, de az ispán második kérésére sem engedte át annak kezébe, minden vagyona elvesztésével lakolt.*I. m. V. 219. VIII. 117. Ha nemes ember a gonosztevőt megfoghatta volna, de nem tette, akkor a gonosznak díján maradt. A paraszt ember, ha megsarcolva elereszté a megfogott gonosztevőt, annak büntetését őt hordozta.

A községben a biró köteles volt az orvot, latrot elfogni, ha birt vele, s ha még nem fogta meg, vagy tudván, hogy ki a gazdája, az ispánnak be nem jelentette, avagy a gonosztevőt pártolta, harmadmagával karóba vonatott.*I. m. VIII. 129–30.

Miután a falusbiróra ily nagy felelősség hárult, egyúttal felhatalmaztatott arra is, hogy az egész falut, büntetés terhe alatt, harang félreveréssel, felkelésre szólithassa*I. m. VIII. 269. IX. 281. s köteles volt minden lakos, feje s jószága {423.} vesztése terhe alatt felkelni, megfogni: sőt tolvajt kiáltván egy falu, a szomszéd falvak is kötelesek voltak segitségére menni és ha az ispánnak vagy szolgabirónak rögtön hírül adták, ezek is 500 frt birság terhe alatt, tartoztak a falusbiró, illetőleg falu támogatására sietni.

A közbiztonsági rendészetnek részint a büntető, részint a polgári igazságszolgáltatással határos része volt az u. n. nyomkövetés, lábasjószág ellopása esetében. A lopott jószágnak a nyomát bárhol lehetett követni.*I. m. IX. 417. „A káros ember ellopott jószága nyomát valamely falu határáig követvén, egy szolgabiró, vagy ennek nem létében egy nemes ember előtt, hivatván a falu biráját, szokás szerint esküdjék meg a nyomra hetedmagával.” Ezen eskü következtében az illető falu köteles volt a nyomot felvenni és tovább követni. Ha felvenni nem akarta, a káros ember a birót a vármegye székére citáltatta, s ha kárára nézve az esküt letette, a falusbiró a kár megtéritésére itéltetett s az itélet a vármegye ispánja által rajta, „mox et de facto,” végrehajtatott.*I. m. X. 141. Ha azonban felvették s a szomszéd falu határáig vitték, ott a fenti mód szerint adhatták át mindaddig, míg a tettes, vagy a jószág megkerült, vagy a káros kára kielégittetett. A nyomot fel nem venni, vagy tovább vinni nem akaró falu képében, birója ellen a vármegye a rövid perfolyamat szerint tartozott eljárni,*I. m. X. 456. minden felebbezést, vagy jogorvoslatot kizárván.

A XVII. században már megtaláljuk községenként a rendes éjjeli, sőt nappali őrséget is, melynek feladata volt a közbiztonság tekintetében mindennemü gyanus tünemények felett őrködni, sőt ezen felül a közerkölcsiségre is felügyeltek az illető őrizők.

Városokban nagyon régi eredetü az őrizés, de falvakban a XVII. század előtt biztos nyomaira nem akadhatni. Az 1629. évi küküllővármegyei statutum*Kolozsvári s Óvári i. m. 282. éjjeli őrökről s ezek kötelességeiről szól, melyek között ott találjuk az éjjel garázdálkodó részeg parasztok kalodába tételét is. Maguk az őrizők, ha részegen találtattak, a falusbiró által egy forintig büntettethettek.

Az 1632. évi fejérvári XII. t.-czikk azt rendeli, hogy miután vármegyéken s egyéb helyeken is az éjjeli és nappali őrzés meghirdettetett, azért újból rendeltetett, hogy mindenütt observálják. Az egyházi nemesek ezen őrzésből, mely falusorjában ment, magukat 12 frt birság terhe alól*I. m. IX. 284. ki nem vonhatták. A birság rajtok mindannyiszor a vármegyei ispán által exequaltatott. Majd 1655-ben a kolozsvári XX. törv.-czikk {424.} a nappali őrzést megszüntette, de az éjjelit továbbra is fentartá s elmulasztására 12 frt birságot rendelt.*I. m. XI. 198.

Minthogy igen sok erőszakosságnak a fegyvertartás szolgált alkalmul, azért a fegyvertartást is rendszabályok alá vették. Természetesen a született katonák gyanánt tekintendő nemesekről itt nem volt szó, hanem a jobbágyságról.

Az 1623. évben az oláhoknak megtiltatott, hogy lovon járjanak, fegyvert viseljenek.*I. m. VIII. 131–2. Ellenkező esetben őket bármely nemes elfoghatta s az ispán kezébe szolgáltathatta. Az alispánoknak kötelességökké tétetett, hogy a legközelebbi cirkálás alkalmával tőlük a fegyvereket szedjék el. Majd 1632-ben a földesuraknak hagyja meg a törvény, hogy jobbágyaiktól puskát, szablyát, lándzsát, tegezt elszedjenek,*I. m. IX. 284. mit ha nem tennének, a viceispánoknak hivatalból kellett megcselekedni. Fegyvert a jobbágyok közül csakis a darabontok és vadászok hordhattak. A pásztorok képekkel (kopja) fegyvereztettek fel. A városbeli mives és kereskedő emberek a fegyverviselési tilalom alól kivétettek. De már 1633-ban annyi enyhités tétetett az előbbi törvényen, hogy a törökhöz közel lakóknak megengedtetett a fegyverviselés.*I. m. IX. 313–4.

A tűzrendészetnek, mely a városokban igen régi eredetü, a vármegyékben a XVII. századig nyomát sem találjuk. Míg a városokban, p. o. Kolozsvárt, Fogarason egészen annyira mentek e tekintetben,*Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 202, 206, 319–320. lap. hogy még a kémények rendszeres vizsgálatára is hoztak szabályokat: addig faluhelyeken semminemü intézkedéssel nem találkozunk ezen leggyakoribb elemi csapás veszélyének megelőzése, vagy elháritására néze. A XVIII. században már vannak az épitkezés terén óvó rendszabályok, de előbb még a nagyobb mértékü tűzveszélyek, p. o. erdőégés stb. esetére sincs intézkedés. Természetesen a harang vészjelre ekkor is sietett a falu közönsége a tűzvész szinhelyére a localisálás és mentés czéljából, de maga a vármegye, annál inkább az országos törvényhozás e tekintetben semminemü közintézkedéseket nem ír elő, ha csak az egyetlen dohányzási tilalmat ide nem veszszük,*Szilágyi S. i. m. XV. 172. s Kolozsvári és Óvári i. m. I. 297. azonban ez nem tűzrendészeti, hanem közerkölcsi szempontból állapittatott meg.

A vízrendészet már inkább foglalkoztatta a törvényhozást s adott teendőket a vármegyének is. Hiszen egyes folyamok a fiscális jövedelmek egyik legfontosabb részének, a sónak a szállitására szolgáltak, tehát a törvényhozásnak itt nagyon is eszébe jutott a vizen való közlekedés {425.} szabályozása és biztositása végett szükséges intézkedéseknek a megtétele. A végrehajtás természetesen a vármegye feladata volt.

Az 1638. évben a Szamoson, Galgó, Fodorháza és Borszó határán emelt új gátak, melyekről a sóhordó hajók emberei azt állitották, hogy a hajózást akadályozzák, az országgyülés határozatából a belső-szolnokvármegyei főtisztek által megvizsgáltattak, hogy károsak-e.*Szilágyi S. i. m. X. 143. Utasitásul kapták, hogy a sóhajók számára nyissanak szabad útat. Azonban a vármegyének hatalmasabb urakkal lehetett dolguk, mintsem könnyen végezhettek volna a gátak megnyitásával s így 1640-ben a gáttulajdonosoknak a fiscális director által való megidéztetése, a szamosi és marosi sószállitás útjában levő összes gátaknak a fejedelem által való megnyitása rendeltetett meg.*I. m. X. 283.

Majd ezen fiscálisi érdekből hozott határozatok nyomában az approbata Constitutio a malmok, gátak, töltések s egyéb hasonló dolgok felől azt rendelte,*III. r. 40. l. hogy a magános egyének is panaszt emelhetnek az azok folytán szenvedett károk miatt s a vármegye köteles a helyszini szemlét megejteni s annak eredményéhez képest jogerős itélettel a panasz tárgyában itélni. Ezen intézkedés egyaránt kiterjedt a közlekedést akadályozó, kisebb vagy nagyobb kiáradásokat, árviz-veszélyt okozó, a folyást elterelő s ez által mást, vagy a közt kárositó mindennemü vizi épitések, csatornázások ellenőrzése s úgy tekinthető, mint a vármegye vizrendészeti hatáskörének alapvetése. Igaz, hogy még nagyon primitiv intézkedések vannak a vármegyére utalva, de ezek már a vármegyének rendes kötelességét, teendőit képezik.

Az állami és társadalmi élet fejletlenségét már a közbiztonsági rendészte is eléggé mutatja negativ irányban t. i. azon hiányok által, melyek lépten-nyomon szemünkbe tünnek, midőn a közérdek megvédelmezéséről van szó, de a közrendészet terén tett intézkedések még jobban megvilágositják a helyzet tulajdonképeni képét, midőn azt tapasztaljuk, hogy az egyéni szabadságot korlátoló mily sokféle és különböző rendelkezést volt képes mégis a kor felfogása teremteni, a melyek előnyei nem voltak sehogy sem arányban a mulasztások hátrányaival.

A kor vallásos hangulata, főleg a XVII. században, midőn a puritán s szigoru felfogásáról ismeretes kálvini egyház domináló szerepet játszott Erdélyben, mindennemü mulatságnak, vigasságnak ellenőrzője volt és feladatául tekintette, hogy legalább azoknak elfajulásait lehetőleg korlátolja.

{426.} Igy aztán a mulatságok, tánczvigalmak, ifjak játékai, összejövetelei, zenés és dalos összejövetelek, lakodalmak meglehetősen meg voltak szoritva.*Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 73, 89, 91, 135, 151, 232, 420 stb. lap. Nem mondhatjuk azért, hogy e tekintetben ugyanolyan tilalmakkal és szigoru rendszabályokkal találkozunk, mint p. o. Angliában a puritanusok uralma idejében, de azért a közcsend és rend megóvásán túl, az erkölcsi élet felett való gyámkodó felügyeletből kifolyólag, elég terhes rendszabályok is hozattak úgy az országgyülés, mint vármegyék, székek s városok által. Az egyház a maga egyházi fegyvereivel, a polgári hatóságok pedig testi és pénzbüntetéseikkel igyekeztek e tekintetben a czélszerünek látszó rendet fentartani.

A mint az egyházi rend a maga s családtagjai részére még a ruházkodás, fényűzés határait is megszabta, ugyancsak hasonlóképen járt el a törvényhozás, midőn p. o. a jobbágyok számára előirta a viselhető s nem viselhető ruhákat, mely előirás be nem tartása a vármegyei tisztek által büntettetett.*Szilágyi S. i. m. XIV. 115, 184, 1665: 13, 1666: 5.

Megtiltatott a dohányzás, melynek „alkalmatosságával néminemü romlás követte némely atyánkfiait”*I. m. XV. 172. 1670. s a füstölő dohányosok a dohányárulók felől hozott országos articulusokat a vármegyei statutumok is megismétlik.*Kolozsvári s Óvári I. 297.

A ser- és pálinkafőzést, melyhez búza és egyéb gabonanemü használtatott, mint „Isten bosszujára” néző dolgot, „mely miá Istennek látogatását naponként érezzük és látjuk rajtunk harapózni és haragját gerjedezni ellenünk,” Kolozsvármegye 12 frt büntetése alatt tiltja meg.*U. o.

Az Istenkáromlás, szitkozódás és általában „minden cégéres, Isten s ország tilalma ellen való vétkek” szigoruan, még halállal is büntettettek s a vármegyei tisztek az ilyen vétkeseket épen úgy voltak kötelesek üldözni, mint a gyilkost, házasságtörőt, tolvajt, orvot, bűbájost s efféléket.*Szilágyi S. i. m. VII. 513. 1619: 3. AC. III. 47: 21, 22.

Az erkölcstelen fiakat, kik atyjokat nem becsülik, sőt kesergetik, a tisztek a vármegyéken és székes helyeken törvény szerint, bünük mértékéhez képest büntetni tartoztak. 1638 óta tettök hivatalból üldözendő cselekményt képezett, mely egyházi vezeklés, vesszőzés, súlyosabb esetben kézlevágás, sőt halállal is büntettetett.*AC. III. 48: 1, Szilágyi i. m. X. 149.

A közerkölcsiség felett való őrködés folyamán a fajtalanság és részegeskedés volt különösen az, mit a lehető erélyesen üldöztek és {427.} ellenőriztek, bár városokban a tiltott szerencsejátékok, koczka- és kártyajáték felett is őrködtek.

A fajtalanság terjedésének meggátlása végett a „paráznság” súlyosan büntettetett. Eleinte e tekintetben szinte drákói szigorral jártak el a törvények s később is állandó gondja volt a cirkáló hatóságoknak úgy a nős, mint nőtlen paráznákra. A városokban bordélyházak egészen a német katonaság bekvártélyozásáig nem voltak találhatók, s mint cultur historiai szomorú tény emlithető fel, hogy az első bordély, melyről Nagy-Szebenben emlités tétetik, a császári katonaság beszállásolásával esik egy időbe.*Nagyszebeni városi stat. 1697. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 578. A városi hatóságok a gyanus nőszemélyeket befogatták, kalitkába tétették s majd a városból nyilvánosan kiűzték. A vármegyei hatóságok súlyosabb esetekben halállal, majd vesszőzéssel, kalodával és pénzbirsággal büntették a paráznákat.*Küküllővármegyei statutum 1619-ből, u. o. 279–80. lap.

A részegeskedés meggátlása nagyon nehezen ment, mivel a kornak egyik legjellemzőbb vonása épen a boritalnak nagymértékü élvezete. Azért természetesen, habár általánosságban tilalmaztatott a részegeskedés, mégis inkább csak a nyilvános helyen, botránykoztató módon részeg jobbágyok voltak e tekintetben a rendészet áldozatai, míg ellenben a nemesek s urak kivül estek a fegyelmezésen.

A korcsmaügy ugyan sok rendbeli szabályozásban részesült, de ezek a szabályok inkább gazdasági természetüek s a korcsmanyitásra és borkimérésre annyiban vonatkoznak, hogy a földesurak érdekeit a jobbágyokkal szemben védelmezzék.*AC. III. 32: i. Szilágyi S. i. m. IX. 318, X. 282, XI. 179. Küküllői statutum 1639-ből, Kolozsvári s Óvári i. m. I. 283. Az ország főfő korcsmárosa akkor is az állam volt, melynek fiscusa országgyülés idején egy ideig kizárólagos korcsmatartási joggal birt. Míg a fiscus beszállitott borai el nem fogytak, a földesurak a maguk borára korcsmát nem nyithattak. Hogy mikor kell a földesúr borát korcsmálni, mikortól s meddig árulhatja korcsmán a jobbágy is a maga borait: ennek szabályozásáról az országos törvények s helyhatósági statutumok bőségesen gondoskodtak.

Valójában a részegeskedés korlátozására irányuló intézkedések csakis a városokban találhatók,*Kolozsvári s Óvári i. m. I. 233. hol az éjjeli dőzsölések tiltatnak, a korcsmazárás ideje megállapittatott, az éjjel részegen csavargók befogatása elrendeltetett s a korcsmárosoknak megtiltatott, hogy zárórán túl még magán házhoz is bort adjanak.

A vármegyei statutumok közül Küküllőből idézhetünk egy ide {428.} vonatkozó részletet,*U. o. I. 282. lap. mely a falu éjjeli őreinek kötelességévé teszi, hogy ha részeg garázdálkodó paraszt embereket kapnának a faluban éjszakának idején, azokat megfogják s kalodába vessék.

Azonban ezen kornak emberei még különösen haragudtak a pálinkára. Ebből a fajta szeszes italból csak a seprő-pálinka főzést engedték meg és minden egyebet, főleg pedig a gabona-pálinkát erősen tilalmazták.*U. o. I. 297. lap. Ugy tekintették a gabona-pálinkát, melyet a kolozsvármegyei statutum csakis lengyel néven ismer s gozelkának mond, mint az ivásbeli telhetetlenség jelét. És némi vallásos hangulat ömlik el a főzés tilalmát kimondó rendeletben, melyből kiérezhetni azt a felfogást, hogy a mit Isten az ételre rendelt, azt itallá változtatni nem szabad.

A mai értelemben vett tulajdonképeni közrendészeti teendők közül a cselédügy részletes szabályozást nyert a városban, de azért maga a törvényhozás és vármegyei statutumok is foglalkoztak vele s a vármegyének itt is voltak némi teendői.

A cselédügy már elég korán nyert némi szabályozást. Az 1569. évi tordai országgyülés törvényei között találjuk a mai cselédkönyvek első nyomát,*Szilágyi S. i. m. II. 364. III. 404. midőn kimondatik, hogy a szolga gonoszul ne váljék meg urától, hanem elválása felől levelet vegyen. Ha esztendeje kitelt s ura el nem bocsátja, bérét meg nem adja, panaszára a vármegye ispánja, vagy szolgabirója neki eleget tartozott tenni. Ha az elbocsátó levél kiadását a gazda ok nélkül megtagadta, akkor a vármegyei tisztek adtak neki igazolványt. Igazoló levél nélkül senkinek sem volt szabad cselédet felfogadni s az ilyen cselédek a vármegye tisztjei által elfogatván, bebörtönöztettek.*AC. V. edict. 84, 85. Szilágyi S. i. m. III. 404. Majoros, juhász stb. épen úgy tekintettek s ugyanazon szabály alá estek mint a házi cselédek s külső szolgák.

A szolgálatuktól megszökött cselédek felkérése, visszakövetelése, visszaadása, esetleg megbüntetése a szolgabirák s ispánok által történt.*Szilágyi S. i. m. II. 505; IV. 555: V. 506. A mennyiben peres volt az ügy, a vármegyék székein ezen ügyeket soron kivül kellett elővenni. A szökött szolgák felkérésének módja úgy történt, mint a szökött jobbágyé, t. i. a szolgabiróval, vagy két nemessel, Ha ura meg nem adta, a vármegye székein rövid folyamatu perrel jártak el vele szemben s a szolga birtokán is, ha volt neki ilyen, 200 frt birságot egyszerü tiszti parancsra az alispán, vagy két nemes exequálhatott.*I. m. IV. 505.

A gazda és cseléd közötti viszonyt a városok részletesebben szabályozták. {429.} Vármegyéken inkább az elszökött cseléd visszavitele és a bér kérdése képezte a szabályozás tárgyát s ezt épen úgy állapitották meg, mint p. o. az iparosok iparczikkeiét a limitatókban. Sem a szolga, sem ura át nem hághatta a rendes bér korlátait s a vármegye vicebiráinak, úgy a bér nagyságát évenként meghirdetni, mint azok betartása felett őrködni, kötelességök volt.*Kolozsvári s Óvári i. m. I. 312, 408.

Tolonczügy még ebben a korszakban nincs, habár a vármegyei hatóságoknak figyelme az oly egyénekre is kiterjedt, kikre ma a tolonczügy vonatkozik. A csavargó, lézengő emberek, kik semmi rendes foglalkozással nem birtak, az útlevél nélkül járó idegenek, bizonyitvány nélküli cselédek, gyanus nőszemélyek a közbiztonság és rend felett őrködő közegek figyelmébe voltak ajánlva.*AC. III. 41: 2; 49: 1. Az efféléket senkinek nem volt szabad magánál tartani. A cirkálók, városi s falusbirák, őrök, sőt magános nemes ember is feltartóztathatta őket s a vármegyei tisztek kezébe kellett szolgáltatni, kik aztán megbüntették érdemükhöz képest. De a vármegyéken a büntetésnél tovább nem is mentek, hanem az illetőre bizták, ha már egyszer szabadon bocsátották, hogy vajjon előnyösnek találják-e újból azon hatóság kezébe kerülni, vagy pedig onnan másfelé távoznak. A városokban ellenben, melyek falakkal voltak körülvéve, kapukkal ellátva s őriztettek: az ilyen megbüntetett személyek még a városból való kiüzetéssel, olykor kiseprüzéssel stb. büntettettek.

Találunk az Approbátákban még egy igen érdekes rendelkezést is,*AC. III. 41: 2. mely a mai tolonczolási rendszerrel merőben ellenkezik. Ugyanis az idegen, jövevény paraszt ember, kóborlás közben valamely földesúr által megfogattatván, nem hogy elüzetett, vagy eltolonczoltatott volna, hanem megtelepittetett. Minthogy a törvényhozás előtt az a czél lebegett, „hogy kinek nincs bizonyos ura és residentiája lévén, ha mi kihágást cselekedend, jobb móddal járhassanak el ellenek: tartozzék annak okáért minden földesúr az olyanokat (t. i. az ő birtokán „here módon” élő kóbor embereket) megfogni és azoknak állapotjokhoz képest szolgáltatván, jobbágyá tenni, sőt ha lehet kezesség alá is vetni.”

A vásári rendtartás körében a vármegyének feladata volt, hogy az engedély nélküli vásárokat ne türje meg. Főleg a marhakiviteli tilalmak idejében volt szokásos, hogy titkon a havasokon vásárok tartattak. Az ispánoknak kötelességü volt ezen vásárokat szétoszlatni, az oda hajtott marhákat elkobozni. Az elkobzott marhák 1/3-da az ispáné, 2/3-da pedig a fiscusé lett.*Szilágyi S. i. m. X. 142. Fejérvári 1638. XIV. t.-cz.

{430.} Továbbá a rendes és engedélyezett vásárokon a vármegyei hatóság részéről alispán, szolgabirák őrködtek egyfelől a rend fentartása felett, másfelől az országosan megszabott árak betartása, a mértékek hitelessége és a jó pénz forgalma felett is. Ők gondoskodtak, hogy a vásárvámon kivül a szegény nép egyéb teherrel meg ne rovassék, marháját szabadon eladhassa, az árús árúját letétbe helyezni ne kényszerittessék, sőt hogy a vásár piaczi árának lenyomása mesterségesen, t. i. „feleszeg áron” való kéréssel ne történhessék.*AC. V. Ed. 93.

A vásári rendtartásnak is tulajdonképeni pontos szabályzatát inkább a városokban találjuk meg, hol azoknak megtartása felett a vásárbiróság őrködött.

A közegészségügy iránt a vármegyei közigazgatás bámulatos közömbösséggel viseltetett. Míg a városok orvos, gyógyszerész tartásról gondoskodnak, a köztisztaságra vonatkozó rendszabályokat hoznak s megtartásukra felügyelnek, egészségügyi intézkedéseket is létesitenek, p. o. levágandó marhák egészségi állapotát megvizsgáltatják, vagy alkalmas szülésznőkről gondoskodnak: addig a vármegye e téren nem csak hogy nem tesz semmit, de jóformán tenni valót sem lát. Az egyetlen törvényes rendelkezés az, mely a borbély czéhek limitatiójánál előfordul,*Szilágyi S. i. m. VIII. 410–11. lap. a melyet a vármegyei tisztek ellenőrizni kötelesek voltak, t. i. hogy a sebesült egyéneket a borbélyok kellő gonddal tartoznak kezelni: mert, ha gondatlanságuk miatt az illető meghalt, fejökkel lakoltak. Továbbá egy nyilván veszedelmes orvosságnak, az u. n. „szegődő ír”-nak a használata eltiltatott. Végül tilalmaztatott, hogy a ki belső nyavalyához nem ért, ne adja ki magát doctornak, különben, ha valakinek a halálát okozná, ő is meghaljon érte.

A közlekedési ügyek tekintetében a vármegye gondoskodott a közútaknak a rendben tartásáról, a tilalmas útak elzárásáról, a vízi útak akadálytalan használatáról stb.

Az országos és kisebb forgalmu útak rendben tartása, ha csak éppen nem mezei, vagy dülőútakról volt szó, közkötelességet képezett. Ellenben az útakon levő hidak, révek, kompok rendesen vámszedéssel lévén egybekötve s a vámjogi egyéneket, vagy a kincstárt illetvén, azok az illető vámjogbirtokosok által tartatnak karban.

A „gonosz árkok és sáros utak” megcsinálására az ispán köteles volt a falukat kirendelni.*I. m. III. 140, 1878. kolozsvári VIII. t.-czikk. Ha a rendelt napra el nem készitette a falu {431.} az illető útat, 12 frttal büntettetett. A hidakat ugyanezen rendelkezés szerint, a vámszedők tartják rendben. Az ispánok vármegyénként, a birák községenként a hidak „épitésére” s az útak rendben tartására felügyelni tartoztak.*I. m. III. 437, 443.

Egyes helyeken hidaknak készitése a városokra bizatott s felruháztattak aztán a vámszedéssel is. Igy rendelte az országgyülés,*I. m. IV. 275. hogy Maros-Vásárhely a Maros középső ágán, Torda az Aranyoson, Deés a Szamoson hidakat épitsenek.*I. m. XVIII. 258–9. Azonban a városok hidépitési és karbantartási kötelességének teljesitése felett a vármegyének csak felügyeleti joga volt s a mulasztás, melynek birsága 200 frtban szabatott meg 1588-ban, a fiscalis director által inditott keresetre a táblán büntettetett.*I. m. III. 245. AC. III. 381.

A XVII. század folyamán mindinkább szaporodtak az országútakon a közhidak, a melyeket épen úgy, mint az útakat is, a községek tartottak rendben. A rosz út, vagy hid, vagy töltés által magánosoknak okozott károkért azok a községek tartoztak elégtétellel, a melyek a karbantartást elmulasztották. Ugy a falvaknak, mint magánosoknak út, hid, töltés készitési kötelességének mulasztására 12 frt rendes birság volt megállapitva. Az elpusztult falvak helyett, a legközelebb eső falvak végezték a javitást, épitést, karbantartást.*I. m. III. 140, 245. V. 509. AC. III. 38: 1, 39: 1. XVI. 225.

A vízi útak rendben, szabadon tartásáról a vízrendészetnél már megemlékeztünk. Maga a hajózás, tutajozás, nem különben a hajómalmok ügye külön szabályozás alatt nem állott.

A XVII. században, főleg Bethlen Gábor uralkodása alatt a postaközlekedés Erdélyben is létesittetett. A posta egyenesen a fejedelem, illetőleg az állam szolgálatára volt rendelve. Rendes postavonalak állapittattak meg, határozott állomásokkal. A magyarok földjén át Nagy-Várad felől a Körös völgyén jött az út, Nagy-Várad, Rév, Feketetó, Bánffi-Hunyad, Kolozsvár és Torda állomásokkal, onnan a fejedelmi székhelyre Gyula-Fejérvárra, innen pedig tovább a szászságon át később Fogarasba stb. Az egyes állomások, melyek megfelelő privilégiumokkal is birtak, kötelesek voltak a postalovat, esetleg kocsit kiállitani. A postálkodás kötelességének megsértésére 200 frt büntetés volt szabva. Ennek az executora, tehát az illető község kötelességteljesitésének is őre, az alispán és szolgabirák, esetleg a fiscalis ügyész voltak.*I. m. IX. 404. 1634: 21.

Ugyancsak a vármegyére volt bizva annak az ellenőrzése is, hogy a községek postálkodási kötelességeit, arra jogosulatlanok ki ne használják. {432.} Csakis a ki „fejedelmi posta” azaz küldött volt s igazolványnyal is elláttatott, követelhetett postalovat, szekeret s ingyen gazdálkodást. A ki jogtalanul akart magának ilyeneket kierőszakolni, az ellen a falu felkelhetett s az ispán kezébe adhatta s a vármegye 200 frtig büntethette.*I. m. VIII. 496–7. 1629. fej. 8. Hasonlóképen arra is kellett a vármegyének ügyelni, hogy nemes ember, vagy oly község, mely nem volt postaállomás, tehát postálkodással nem is tartozott, erre ne erőszakoltassék. Még a fejedelem „postáinak” sem volt ez megengedve s az ilyen erőszakoskodás is 200 frttal büntettetett a vármegye által.*I. m. IX. 95. 1630. fejérvári XXXI. t.-cz. C. I. III. 1: 1–11.

A postálkodásra köteles községek bizonyos számu rendes postalovat s szekeret tartottak állandóan készen, melyet a fejedelem czímerével s útlevéllel utazó „posták” rendelkezésére bocsátottak a következő állomásig. A portára való postálkodás azonban már rendes állami postaállomásokkal volt ellátva, t. i. maga az állam tartott az állomásokon lovakat. Ennél fogva ebben az irányban csak rendkivüli szükség esetében vétetett a jobbágyság lova, szekere postai czélokra igénybe.*CC. III. 1: 5.

Míg manapság a közmunkát már egyedül a közútak fentartására veszi igénybe az állam s veszik a törvényhatóság, községek: régebben a középitészet másnemü tendőket is magában foglalt s megkivánta a közmunkát. Igy a XVI. században egyes állami erődök, p. o. Nagy-Várad, Jenő épitésére bizonyos időszakban, – a XVII. században néha egész évtizedeken át hol egyik, hol másik vár épitésénél – előfordul s szinte rendes közszolgáltatássá lesz a gratuitus labor s az ingyenes közmunka.

Az egyes várak épitésénél, vagy bizonyos megyék összes jobbágysága rendeltetett munkára, vagy pedig minden vármegyéből egy bizonyos szám. Midőn 1556-ban Bethlen és Szamosujvár várak épitéséről volt szó,*Szilágyi S. i. m. I. 577: 9. ezekhez a kolozsvári országgyülés Kolos, Doboka és Belső-Szolnok vármegyék összes jobbágyait kirendelte, meghatározván, hogy minő készülettel menjenek. Mindenik vármegyének egyik járása Ujvárhoz, a másik pedig Bethlenhez rendeltetett. Természetesen az épités az illető vármegyék tisztjeinek az ellenőrzése s felügyelete alatt folyt.

Az 1571-ik évben Szász-Sebes épitéséről volt szó, melyet egy vállalkozó pallér vezetett. A költségeket a vármegyék viselték s a portalis adó e czélra 70 denárt tett ki, mely a vármegyei jegyzők kezéhez fizettetett be. A napszámos munkák teljesitésére 600 „apró mives” rendeltetett a vármegyékből*I. m. II. 376. s a vármegyék beosztották, hogy a 30 {433.} naponként egymást felváltó munkások, milyen sorban következzenek. A 7 vármegye jegyzői havonkint felváltva voltak jelen az épitésnél s ők vezették a számadásokat s fizették ki a 10–50 pénzben megállapitott napszámot.

Ilyen országos közmunkák igen gyakran fordultak elő, p. o. a gyulafejérvári templom, majd a fejedelmi lak épitésekor,*I. m. VI. 415. mely utóbbinál minden portától 1-1 embert, s minden 52 portától 4 ökrös szekeret állitottak s a vármegye képében egy-egy viceszolgabiró volt jelen. 1615-ben újból Fejérvár épitéséről, 1661-ban Jenő váréról, majd Nagy-Váradéról volt szó.

De magukban az egyes vármegyékben is fordultak elő ilyen vármegyei közmunkák. 1665-ben elrendeltetett, hogy Deés palánkkal kerittessék körül, melynek megépitéséhez Belső-Szolnok- és Dobokavármegye egészen, Kolozsvármegye és Besztercze vidékének pedig közel eső helyei rendeltettek ki.*I. m. XIV. 126. C. C. V. Ed. 6. Hasonlóképen épittetett a vármegyei közmunkával Kolozsvármegyének székháza 1670 tájt Kolozsvárott.*Vármegyei jegyzőkönyv II. 385. l. Továbbá ilyen volt az egyes vármegyéknek, székeknek Gyula-Fejérváron eszközölt épitkezése is, mely 1627-ben rendeltetett meg.*Szilágyi S. i. m. VIII. 369.

A gratuitus labor, vagyis az ingyenes közmunka elég nagy terhet képezett a vármegyékbe kebelezett községekre, ezért lehetőleg igyekeztek is menekülni alóla. Midőn Deés megnemesittetett 1665-ben, az ingyenes munka alól mentességet kért s nyert, mely a Compilatákba is felvétetett.*C. V. Ed. 9. Természetesen ezt nemessége jogán nyerte meg, s ilyenre a jobbágyközségek nem számithattak.

A mi a közmunkában való részvétel kötelsségét illeti, ennek módozatait a vármegyei statutumok szabták meg, melyek több izben elég részletesen intézkednek úgy a községi, mint a megyei vagy állami közmunkák végzésének mikéntjéről.

A küküllővármegyei 1610. évi statutum szerint,*Kolozsvári s Óvári i. m. I. 278. a községi közmunka teljesitésének kötelezettsége, ha egyházi épitkezésről volt szó, minden mást megelőzött s miatta a földesúri munkát is abba kellett hagyni. A kolozsvármegyei 1640. évi statutum szerint,*U. o. I. 286. a biró a közmunkát idejében köteles kihirdetni a községben, hogy senki ne menthesse magát avval, hogy a munkáról nem volt tudomása. Még az egy telkes nemesek is kötelesek voltak részt venni a közmunkában s a ki általában elmulasztotta, egy forinttal büntettetett a falusi birótól. Az egy {434.} telkes nemesnek azonban nem mehetvén a falusbiró lákására, künn a mezőn „rekeszté meg” jószágát. Közönséges falu dolgánál, Küküllővármegye 1668-ik évi határozata szerint,*Kolozsvári s Óvári. I. m. I. 291. a földesúri munka előbb való volt.

A közmunkák mindig természetben teljesitettek s közmunka váltságról a vármegyékben még soha sincsen szó. Az állami, olykor a vármegyei közmunkáknál kivetett portális adó sohasem közmunka-váltságot, hanem mindig anyag beszerzésére, vagy az épitő mesternek fizetendő költséget jelentette. A közmunkaösszeírásra nem volt külön szükség, mert az adózási s hadügyi összeírások ugyanezen czélt is szolgálták.

Az őstermelés képezte még ebben a korszakban a lakosság főfoglalkozását, az állam vagyoni erejének forrását. A gazdasági rend volt alapja az állam szervezetének, az adta meg a társadalomnak uralkodó jellemvonásait. Daczára az őstermelés ezen nagy fontosságának, alig van állami törvény, mely azzal kapcsolatos közigazgatási szabványokat foglalna magában. A földbirtok-viszonyokon felépülő társadalmi rend köz- és magánjogi viszonyai már a mult korszakban megcsontosodtak s most nem volt rajta tovább fejleszteni való. Az állam csakis ezekkel, ezeknek a fenntartásával, saját alapjainak conserválásával törődött. Ha vannak is némely p. o. a mezőgazdaság, erdők, vagy az állattenyésztéssel kapcsolatos ügyekben hozott állami törvények: ezek inkább a földesurak tulajdonjogának megfelelő haszonvételre, ennek arányára vonatkoznak, mintsem hogy közigazgatási rendelkezéseket tartalmaznának.

A vármegye, melynek hatásköre már pusztán a biráskodásnál fogva is sok mértékben érintve volt az őstermelési eljárás némi gyakorlati kérdései által, nagyobb gondot is forditott arra, hogy a közigazgatást e téren is, részint a biráskodás praeventiv eszköze, részint megkönnyitése czéljából, másfelől a közrendészet szempontjából is némileg rendezze. Ezen rendezésnek lettek p. o. eredményei a mezei s erdei rendészetre vonatkozó határozatok, a kihágások elbirálásának módjára vonatkozó számos statutum. Ennek eredményei gyanánt tekinthetjük, hogy a vármegye, mintegy saját közege gyanánt, a községi életet fejleszti, a községi biráskodást főleg ezen mezei, erdei, hegyi rendészet szempontjából szabályozza, rendszeresiti s megállapitja a vármegyei tisztekhez s a vármegyei biróságokhoz való viszonyát.

{435.} Igaz ugyan, hogy aránylag kevés az, mit a XVI. s XVII. század csak a XVIII. század fejlődéséhez képest is producál, de benne mégis megvan az alapvetés. Ha a XVI. századot megelőző időkből nem tudunk olyan adatot felmutatni, mely az őstermelésre vonatkozólag hatósági közigazgatás nyomait mutatná, most már nyilvánvaló, hogy a földesúri szabályzatok, – helyesebben mondva – önkény felett ott látjuk a vármegye kezét is. Állami közeg ugyan ilyen dolgokkal csak annyiban foglalkozik, a mennyiben az állam magán gazdaságáról van szó, de már a XVIII. században az állam is kezd ezen kérdésekkel foglalkozni s a XIX. században a vármegye pusztán az államnak segédközegévé lesz.

Ezen a téren először a munkaidő kérdése az, mely figyelmünket felhivja. A jobbágyság képezte az állandó munkaerőt, melynek viszonya csak általánosságban volt szabályozva a földesurakkal szemben. Sem az állam, sem a vármegye nem nyult bele a földesúr és a jobbágy közötti viszonyba, a jobbágyi szolgáltatások szabályozása czéljából. Vannak ugyan helylyel-közzel már a XVI. század végén, a XVII. század elején is, u. m. urbariumok, sőt tudunk esetet a XV. századból is, midőn p. o. a földesúr tulságos követelései jobbágyaival szemben hatósági vizsgálathoz vezettek: de az urbariumok szabályozására, a jobbágyi teljesitmények országos, avagy csak vármegyénkénti szervezésére nézve nincs sehol felsőbb intézkedés, hanem legfeljebb a földesurak által adatnak ki azok, vagy némely esetben szerződésesek. Sem egyik, sem másiknak megtartása iránt nincs hatósági szabályzat.

A jobbágyok ügyében csak a jobbágyszökés, idegen kézre kerülés esetében lép fel a közigazgatási hatóság. A jobbágykérés is tulajdonképen perbeli előkészitő lépés a legtöbb esetben, t. i. czélja a megtagadás esetében a hivatalos bizonylat nyerés: azonban sok esetben mégis tisztán közigazgatási ténykedés volt.

A szökött jobbágyok felkéréséről nagyon sok törvény rendelkezik. A felkérés a szolgabirák útján történt,*Szilágyi S. i. m. III. 227. kik az ilyen jobbágyok után a fejedelem jószágaiba, kamara helyekre, városokba is bemehettek. A meg nem adás birsága 200 frt volt. A felkérés nem a jobbágy füstin, azaz lakásán, hanem a földesúrtól, vagy tiszttartótól történt. Később a fejedelmi városokban fejedelmi parancscsal kérték fel a szökött jobbágyokat.*I. m. VI. 226. Ha a jobbágy hatósági felkérésre visszaadatott, a közigazgatási eljárás befejeztetett, ellenkező esetben birói útra tereltetett át.

A földesuraknak egy és ugyanazon falu határában való tulajdona {436.} után eső közös joguknak arányát az országos törvények határozták meg. A részesedés megállapitott arányának betartása felett pedig a közigazgatási hatóságok végrehajtói hatalmukból kifolyólag őrködtek, így p. o. a korcsmálás joga és mértéke, a közös erdő, legelő használata felett. A jogok a részbirtokokkal állván arányban, azok tényleges megállapitása a vármegye által eszközöltetett. P. o. hogy egyik vagy másik földesurat mennyi faizási vagy legeltetési jog illeti.

A határnak szántóföldekül évenként, vagy bizonyos időszakokban történő felosztásával, a jobbágyok részeinek, nyilainak kijelölése, kijárása a falusbiró és esküdttársai által eszközöltetett, melynek meg volt egyszersmind a rendes díja is, p. o. Küküllőben egy hold föld után 6 pénz.*Kolozsvári és Óvári i. m. I. 294. A vármegye itten csak arra ügyelt fel, hogy a falusbirák s esküdtek tulságos terhekkel ne zaklassák a szegénységet.

A mezőrendőri intézkedések között főleg a tilalmas helyek kellő körülkeritésének kötelezettsége és az ezen tekintetben felmerülő kihágások részesültek gyakoribb szabályozásban.

A kihágások legtöbb esetében a falusbiró itélkezett. Eljárásának módját az 1617. évi küküllői statutum a következőkben szabja meg.*U. o. I. 278–9. A falusbiró törvény nélkül senkit sem büntethet. Különben büntetési joga 1 frtig terjed. A biró a vétkest mindenek előtt köteles volt megkinálni, ha vajjon megbékél-e a faluval. Ha törvény nélkül nem akar megbékülni, harmad napra határidőt tűz ki, a falu esküdtjeivel törvényt lát, itél s az itélet után újabb három napi időt tűz ki a végrehajtásig. Ezen idő alatt a perbe fogott választott biróságot ajánlhat, melynek itélete aztán jogerős épen úgy, mint a falusbiróé is, ha a perbe fogott a három nap alatt a választott birósághoz nem folyamodik. A falusbiró előtti biráskodás ezen eljárási módja a vármegye felügyelete alatt áll s megsértése 3 frttal büntettetett.

Különös gondot forditottak mindenfelé a szőlőkre. Az állam a szőlőültetés előmozditása végett s azoknak büntetése gyanánt, kik szőlőjüket elpusztulni engedték, a szomszédok javára kisajátitási jogot biztositott.*AC. III. 35: 1. A városokban a három éven át parlagon hagyott szőlőt a szomszédok, vagy a tulajdonos örököstársai, a hatóság becslése alapján kifizetendő ár mellett, maguknak követelhették. Faluhelyen, tekintettel a nemesi birtokra, szükséges volt, hogy valamely szőlő 32 éven át hagyatott légyen parlagon s a falubeli szomszédos részbirtokos ekkor kivánhatta abból a parlagszőlőből az ő részbirtokának megfelelő arányu területeknek, {437.} becsüszerinti árban való átengedését. De viszont egy év alatt köteles is volt azt a szőlőterületet felfogni, mert különben az tőle visszafoglalható volt.

A szőlők őrzése is igen nagy gonddal történt, a mit bizonyit az, hogy a lopások még 1551-ben a cirkálás alkalmával halállal büntettettek.*Szilágyi S. i. m. I. 364. A XVII. század elején az ilyen kihágások, mint kóborlás, kisebb lopdosás a falusbiró itélete alá tartoztak; de már 1671 körül az u. n. „erőszak szerinti kóborlások,” melyek alkalmával a tolvajlók még a pásztorra is reá támadtak, a vármegyei tisztek hatósága elé utaltattak.*Küküllői statutum. Kolozsvári s Óvári i. m. I. 281, 292–3.

Az állattenyésztés körül szinte egyetlen és fontos intézkedés az, a mely a halászati tilalomról szól.*AC. III. 36: 1: Szilágyi S. i. m. VIII. 103. Ugyanis szokásban volt halastavakat tartani, a melyek a haltenyésztésre szolgáltak. Legalább ezeket védelme alá vette a törvény annyiban, hogy a halak ivása, vagy áradás idején való halászatot tiltotta, illetőleg a hal-lopást minősitett lopásnak tekintette, mely tetten érés esetében a tettes díjával, utólagos kibizonyulás esetében 12 frttal büntettetett a vármegyei tisztektől.

Az ipar- s kereskedelemügy körében az országosan megállapitott limitatiók, vagyis árszabások betartása, a mértékek s a harminczadügy felett épen úgy köteles volt őrködni a vármegyei hatóság a maga területén, mint a városi magistratus.

Az ipar gyakorlása, a czéhrendszer virágzása idejében, magával a czéhrendszerrel állott szoros összefüggésben. A czéheknek székhelye rendesen a városokban lévén, s maga a czéhszabadalom fejedelmi privilegium s a rendtartás városi hatóság által, vagy fejedelemtől jóváhagyott czéhhatározaton alapulván: ipari ügyekben a vármegyei közigazgatásnak aránylag igen kevés hatásköre lehetett s ez az emlitett limitatiók betartása feletti őrködés. Különben is az iparnak abban a korban egészen másnemü jelentősége volt, mint ma s az ipari munkának iparszerü űzése, nehány iparágtól eltekintve, szoros összefüggésben állott a kész munkák előállitásával és elárusitásával.

Az iparos-segédek s tanonczok ügye, ellátása, gazdájukhoz való viszonya a czéhszabványokban nyertek szabályozást, míg p. o. a tanonczoktatás egyes városokban a városi hatóság által rendeztetett. Az ipari hatóságok a czéh kebelében rendezett szervezetben s a városi magistratusban voltak s az ipari kihágások, az alább következő esetektől eltekintve, ugyanazok elbirálása alá tartoztak.

{438.} 1569-ben a tordai országgyülés*Szilágyi S. i. m. II. 364–5. rendelte először, hogy a vármegyei ispán egy szolgabiróval s egy főnemessel cirkálják meg a mives népeket, hogy betartják-e a limitatiót. Ha nem tartják be: akkor a városi birón, kinek birtokában van a jószág, hol a limitatiót be nem tartó iparos lakott, 200 frt birságot vegyenek. Hasonlókép kell eljárniok a külső, tehát nem a városi fenhatóság alá tartozó városokban és falukon is. Ha a városi biró a birságot megadni vonakodott, a felség elé citálták, hol kétannyira büntettetett. Majd 1592-ben*I. m. III. 402. annyi változtatás történt ez intézkedésen, hogy a városok a kir. ügyész felügyelete alá helyeztettek s csak a falusiak s mezővárosiak maradtak a vármegye felügyelete alatt. A későbbi rendelkezések lényegében mit sem változtattak ezen hatásköri megosztáson.

A mértékek, mint a kereskedelem fontos eszközei, az állam által állapittattak meg. Az egységes mérték felé való törekvés meg volt már a múlt korszakban is. Most 1549-ben*I. m. I. 298. találjuk az első országos határozatot, mely szerint mázsa, font, rőf, köböl a kolozsvári mértékek, a veder pedig szász mérték után, egységes legyen. A szászok számára ugyan utóbb 1578-ban megengedtetett a szebeni, vagy szász köböl használata, sőt 1588-ban*I. m. III. 243. a székelyekre is kiterjesztetett ez, de az ejtel, még a szászok és székelyek között is, a kolozsvári volt kötelező.

A vármegyéknek a mértékek körül az volt a feladatuk, hogy az országos rendelkezéseknek érvényt szerezzenek, másfelől, hogy azoknak hitelessége felett őrködjenek. Mindkettőre birság terhe alatt szoritották az illetőket; viszont a vármegyei tisztek is birság terhe alatt voltak kötelesek ezen tisztükben eljárni.

Az 1577. évi tordai országgyülésen*I. m. III. 123. a miatt emeltek panaszt egyesek, hogy a deési és tordai birák a köblöt „megváltják,” majd 1613-ban*I. m. VI. 283. a szebeni országgyülésen ismét a deési és beszterczei birák ellen emeltetett panasz, hogy a rendes kolozsvári köböltől eltértek. Mindkét esetben erélyesen lépett fel az országgyülés és az illető hatóságokat szintén szigoru eljárásra utasitotta.

A közhasználatú mérték hitelességéről azok a helyek tartoztak felelni, a honnan már az ilyen mértékeket a környék köteles volt beszerezni. Az ott való czéhbeli iparosoktól készitett mérték a városi magistrátus által láttatott el hitelesitéssel, azaz pecséttel s az ispánok, alispánok a mérték hitelesitett voltára és egyenlőségére ügyeltek fel.*I. m. IV. 123. AC. III. 45: 1

{439.} A kereskedéssel állottak összefüggésben az állami vámok vagy harminczadok,*AC. II. 12: 1–9. melyek állami kezelésben voltak ugyan, de részben mégis érintették a vármegyei hatáskört. Nevezetesen mindenkinek érdekében állott tudni, hogy hol vannak a harminczadok, nem külömben, hogy ezeken minő vámot szednek az egyes átszállitott czikkekről. Azért ezekről kimutatás s tariffa készittetett s ezen kimutatások minden vármegyére s székbe megküldettek nyilvántartás végett.*Szilágyi S. i. m. VI. 505. III. 107.

A vármegyéknek egyaránt kötelessége volt a közönség és a fiscus érdekeinek megóvása. Az előbbi szempontjából vigyáztak arra, hogy a harminczad állandó helyen legyen, annak zászlóit városról-városra, vásárról-vásárra ne hurczolják; nem különben arra is, hogy a harminczadosok a rendes vámoktól el ne térjenek. Mindkét esetben a harminczadosok a vármegyei ispán büntető hatósága alatt állottak s 200 frtig birságoltattak.*I. m. II. 505. Az utóbbi tekintetében a harminczad elkerülők azon vármegyének birósága alá kerültek, a hol a harmincad feküdt.*I. m. V. 470. VII. 392. VII. 517. Lovas legények vigyáztak állandóan arra, hogy senki álútakon el ne kerülhesse a harminczadot s a kit így elfogtak, azok a vármegye székén előbb a harminczad kétszeres, majd háromszoros összegével birságoltattak.*i. m. IX. 419. 596. Ilyen harminczadok az erdélyi vármegyék területén Déván, Váradján, Deésen, Kolozsmonostoron voltak. A többiek pedig a szász földön és a partiumban feküdtek.*AC. II. 12: 1

A vallás- és közoktatásügyi igzagatás körében manapság az egyházak aránylag kevés dolgot adnak a vármegyei közigazgatásnak, ellenben az oktatásügy terén az iskolák nagyobb mértékben veszik igénybe tevékenységét. A XVI. és XVII. század folyamán megforditva állott a dolog, sőt – tekintettel arra, hogy úgy az állam, mint az egyház, valamint a társadalom felfogása szerint is az iskolák az egyház veteményes kertjei voltak, az iskolák csakis az egyházak körében jutottak érintkezésbe a vármegyei hatáskörrel.

Ugy az approbált, amint a compilált constitutiók élén a vallásügyre vonatkozó törvények állanak, mintegy jelezve a kor komoly vallásos felfogását, mely mindenek előtt az Isten dicsőségére szolgáló dolgokat végezte. Ezen törvények intézkedései következtében a vármegyei hatóságoknak kiváló gondjuk volt arra, hogy az egyházak és iskolák fekvő javai el ne idegenittessenek. Sőt magok a törvényhatóságok, vármegyék, székek, városok többet tettek, mint a mennyit a törvény előir. Gondoskodtak {440.} arról, hogy az egyházközség tagjai a templom, paplak, iskola, cinterem épitésében és karbantartásában szorgalmatosan eljárjanak. A falusbirót utasitják, hogy az e nemü tennivalókat, minden egyéb munka mellőzésével végeztessék. Gondoskodnak arról, hogy a hivek idejében beszolgáltassák az egyház s az egyháziak jövedelmét.

Az egyházközségekben az egyházi vagyonnak, nem különben a valláserkölcsi életnek a rendjére a helybeli lelkipásztoron kivül a felsőbb egyházi hatóságok, az u. n. „canonica visitatió” útján őrködtek. Tekintettel arra, hogy az egyházi hatóságok karhatalommal nem rendelkeztek, már pedig ilyennek alkalmazására nem egy esetben szükség is lehetett, e végből az egyházlátogatóság mellé a vármegyei hatóság, a karhatalom képviseletében egy-egy tisztviselőt, vagy vármegyebeli nemest rendel ki. És az egyházlátóságnak, az így kirendelt „bracchium seculare,” rendes alkatrészét képezi. A fejedelmek által kiadott egyházlátogatási védlevélben, vagy főpapi megerősitésben, mindig benne foglaltatik a világi hatóságokhoz intézett azon parancs, hogy az illető egyházi egyén megkeresésére a bracchium secularét kirendeljék.

A XVI. század végén, midőn a szombatosok felekezete terjedni kezdett ezek az u. n. újitók, innovátorok, egyenesen a vármegyei s székbeli tisztek ellenőrzése alá helyeztettek. Az 1595. évi fejérvári VII. t.-cz.*Szilágyi S. i. m. III. köt. 472. lap. az ispánokat és királybirákat felhatalmazta, hogy a bevett vallásfelekezetek lelkészeivel, t. i. azokéival, kiknek egyházába az egyes innovátorok megelőzőleg tartoztak, felkutassák ezeket az újitókat s rövid perfolyamat mellett ügyüket letárgyalva, őket büntessék.

Midőn ezen eljárásnak egyoldalu és félszeg volta nyilvánvalóan kitünt, az orthodoxia felett való őrködés a vármegyei hatóságok kezéből kivétetett s a gyanus egyének nem a vármegye, hanem a fejedelmi tábla szinén s egyenesen a fiscális direktor vádja alapján, fogattak perbe.*AC. I. 1: 3.

De ha megszüntettetett is a vármegyei hatóságoknak a recepta religiók orthodoxiája feletti ellenőrködése: annál inkább és fokozottabb mértékben fejlődött a hivek erkölcsi magaviseletére, vallásos kötelmeik megtartására s az egyházi rendelkezések iránt való engedelmességére irányzott ellenőrző munkája. A vallás elleni büntettek, vétségek s kihágások, a legsúlyosabb esetektől kezdve, az országosan meghirdetett bőjt be nem tartásáig, a vármegye rendészeti s fegyelmi fenhatósága alatt állottak. Bár inkább csak a XVIII. századból vannak rendszeres {441.} statutum gyüjteményeink, de ezek mind a XVII. század szellemét viselik a vallási és egyházi ügyek tekintetében magukon s az országos törvény-compilatiók mintájára, ezek is az egyházi ügyekkel foglalkoznak első sorban.

Némely években pestis, vagy más járvány, nemzeti szerencsétlenség stb. esetében, így p. o. 1618, 1657, 1672-ben stb. az állami törvényhozás valóságos poentitentiális decretumokat alkotott, a melyek értelmében a világi hatóságok a lehető legszigorúbban jártak el minden vallás-, egyház- s erkölcsellenes vétséggel szemben. A vasárnap s más ünnepek megtörése, ezen napokon való korcsmálás, kereskedés, mulatságok, továbbá a szitkozódás, a közerkölcsiség elleni vétségek, egyházi tilalom következtében a criminaliák közé sorolva, megannyi tárgyait képezték a világi hatóság büntető hatáskörének. Ezen ügyekben a vicetisztek hivatal- és tisztvesztés terhe alatt, kötelesek voltak a vármegyei derékszéken fellépni és eljárni.*Szilágyi S. i. m. VII. 512–3. X. 224–5. XI. 286. XIV. 141. XV. 278. AC. V. ed. 51.

A kor vallásos jelleme, a mint az országos törvényhozást, úgy a közigazgatást is, kiváló mértékben eltöltötte s a világi hatóságok az egyházi ügyek rendben tartása körül talán még nagyobb pontossággal jártak el, mint az állami és saját autonomiájukból reájuk háramló teendők ellátásánál. Az egyházi biróságok itéleteivel kapcsolatos hatósági teendőket még gyorsabban, buzgóbban exequálták, mint saját itéleteiket s határozataikat.

A vármegyék hadügyi feladatai a független fejedelemség korában lényegileg nem változtak ugyan, de az azok megoldása körüli eljárás jelentékenyen módosult s a teendők felszaporodtak. Mindez szoros összefüggésben áll, egyfelől a csaknem szakadatlanul állandó fegyverben létellel, másfelől az állami és vármegyei hadszervezet módosulásaival is. Tehát, ha a vármegye ezen korszakban is a felkelő nemességet és telek katonaságot kiállitó, ellenőrző, hadbavezető hatóság, vagy mondjuk – egy önálló hadtest: ezen hatásköre magának a vármegyei intézménynek az előnyére fontos átalakulásokon megy keresztül az által, hogy hadügyi hatósága az egész vármegye területére kiterjed.

A mint a közigazgatás, polgári és büntető igazságszolgáltatás tekintetében a főurak s a fiscus jószágianak a vármegyében lévő területe a vármegye hatósága alá tartozott, épen úgy történt hadügyi tekintetben is.

Az országos hadügyi szervezetben legfontosabb változás, hogy a {442.} múlt századbeli banderiumok megszünnek, ellenben úgy a fejedelem, mint egyes urak, vagy a vármegyék szolgálatában zsoldos katonaság is kezd szerepelni és ezen katonaság, a fejedelem zsoldosait kivéve, mind a vármegyei zászlók alá tartozik.

A vajdának egykor két banderiuma volt, a melyet a haszonélvezetbe bocsátott fiscalis jószágok és a kincstártól nyert fizetés fejében volt köteles tartani. Ezen két banderium különbözött a vármegyei banderiumoktól, azaz a vármegyék területén fekvő vajdai birtok után eső telekkatonaság is a vajdai banderiumba és nem a vármegyeibe osztatott be. Minthogy a fejedelem, – bár Erdély külön állása Zápolyai János királyságából is levezethető – tulajdonképen a vajda fokozott hatalmát birta s így hadügyi tekinteben is annak örököse: a fiscalis jószágok után eső telekkatonaságból külön fejedelmi hadseregnek kellett volna a múlt emlékei nyomán kifejlődni. Azonban e helyett azt találjuk, hogy e katonaság beolvasztatik a vármegyei hadtestbe. Báthory István idejében, az 1575. évi kolozsvári III. t.-czikk a fiscalis várak gyalogjait, darabontjait, a vármegyei gyalog és lovas telekkatonasággal a vármegyei ispán elé rendeli mustrára.*Szilágyi S. i. m. II. 560.Még határozottabban nyilatkozik az 1579. évi tordai országgyülés II. törv.-czikke, mely szerint „Urunk ő nagysága minden várak jószágából, saját jószágából, a ravás szerint, lovast gyalogost állasson, mindeniket külön az ő vármegyéjében.”*U. o. III. 143.

Az egyes főurakra nézve megmaradt a múlt korszak törvényes intézkedése annyiban, hogy a különböző vármegyében fekvő birtokaik után járó katonáikat egy helyre, rendszerint abba a vármegyébe vonhatták össze, hol residentiájuk feküdt. Itten szoktak ők mustrálni s hadra is felülni. Tehát némileg kevésbbé vett erőt az ő földesuraságukon a vármegyeiség, mint a fejedelem fiscalis jószágain. Sőt e mellett olykor még olyan kifejezésekkel is találkozunk, melyek első tekintetre a régi főúri banderiumokra emlékeztetnek. Igy mondja az 1614. évi medgyesi VIII. törv.-czikk,*U. o. VI. 416. hogy „a kik kőváras uraknak neveztetnek zászlóstul és otthon illendő elegendő szolgákkal legyenek.” Azonban ez csak látszat; Erdélyben főúri banderiumoknak se híre, se hamva és bár a főúr, a kőváras úr, zászlóval vezeti is szolgáit, de csak a vármegye zászlója alá vezeti s a vármegyei ispán parancsnoksága alá állitja.*U. o. I. 407. III. 138.

Kétségtelenül igaz, hogy a magyarországi vármegyéknek nagyobb erejére, illetőleg bennük a megyeiségnek nagyobb fejlettségére is lehet {443.} következtetni abból, hogy ottan a főúr s általában minden nemes zsoldosa annak a vármegyének zászlója alá állott, a melyben fekvő nemesi birtok után kiállittatott: azonban az erdélyi vármegyéknek eltérő gyakorlatát, mely az ősi s az újabb törvényhozással támogattatott, mégis inkább vagyunk hajlandók a czélszerüség szempontjából itélni meg, mintsem hogy a megyeiség kisebb erejére vezessük pusztán vissza. Hiszen ha más tekintetben mindennemü birtokot, mely területén feküdt, hatósága alá tudott vonni; sőt ha hadügyi tekintetben a leghatalmasabb úr, a fejedelem birtokait is maga alá vonhatta: a főurak katonaságának már emlitett összevonását, mely különben úgy is csak egyik, vagy másik vármegye zászlója alá vezette a főúri csapatokat, pusztán a hadügyi igazgatásban előfordult czélszerüség szempontjából történtnek kell tekintenünk. Ennek helyességét igazolja még az is, hogy az egyes nemes által állitandó katonák száma a jobbágyok, vagy porták szerint volt megállapitva. A XVI. és XVII. században találkozunk tized, tizenhatod, huszad lovaggal, vagy gyaloggal, mi ugyanannyi jobbágy után kiállitott egy lovast, vagy gyalogot jelöl. Igy aztán, ha a nemes nem összes jobbágyai után egy csapatban, hanem vármegyénként külön, ottani portái száma alapján, állitotta volna ki zsoldosait, birtokának azon része után, hol a portakulcs már nem telt volna egy koronára, csak másokkal együtt állithatott volna embert, a mi az ellenőrzést, sőt magát a kivitelt is nagyon nehézkessé tette volna.

A hadcsapatok mindig vármegyénként állottak ki a vármegye zászlója s a vármegyei ispán vezetése alatt. A mozgósitást, akár szemle, akár hadfelülés volt a czélja, a vármegye eszközölte, a fejedelem parancsára. A hadra felülendőket, az országosan megállapitott felülési mód alapján, a vármegye tartotta nyilván s ő ellenőrizte is.

Az állitási kötelezettség, vagy csak személyre, a nemes személyes felülésére, illetőleg a mennyiben betegség, kor, vagy nem által a felülésben akadályozva volt, a személyes helyettes állitásra vonatkozott, vagy pedig egyúttal zsoldos hadi nép állitás kötelezettségét is magában foglalta. Mindkettő végett a vármegyék rendszeres jegyzéket vezettek a vármegyebeli összes birtokos és egy telkes, vagy czímeres nemesekről, valamint ezeknek vármegyebeli birtokviszonyairól. Ezen nyilvántartás, illetőleg összeirás épen nem különbözött az adózási czélokra szolgáló összeirástól, mert a nemes személyes hadkötelezettsége mellett, úgy a hadi, mint adóbeli teher alapja a nemesnek a jobbágyok által müvelt birtoka, telkei, kapui voltak.

A hadügy terén a fejedelmek által tartott zsoldoscsapatok számának {444.} a növekedésével az a lényeges változás állott be, hogy a személyes felülés csak a nagyobb hadi expeditiók számára tartatott fenn, ellenben a kisebb hadakozások alkalmával, vagy fenyegető veszély idején, vigyázásra a fejedelem által az állami adók s más jövedelmekből fogadott zsoldoscsapatokhoz az egyes vármegyék bizonyos, meghatározott számu zsoldos hadi népet, u. n. őrséget – praesidium – állitottak ki.

Ezen vármegyei zsoldos sereg eredete 1540-ig visszamegy, midőn a segesvári országgyülésen az határoztatott, hogy a fenyegető háborus hírek miatt állandó készenlét lévén szükséges, a három nemzet együtt 3000 embert tartson készen s a vármegyék embereit egy-egy ispán vezesse.*Szilágyi S. i. m. I. 40. Majd 1542-ben 1500, 1552-ben 6000 emberből állott az őrség,*U. o. I. 177. 405. melynek tagjai külön zsolddal láttattak el, a zsold kapuadó alakjában szedetvén be s szolgáltatván át vármegyékben az ispánhoz.

Az 1565. évben 500 lovasból álló állandó őrség rendeltetett el, melynek költségeire a vármegyék portánként 50 denár adót fizettek. Ezen őrség létszáma még ugyanazon évben 1000 lovasra emeltetett.*U. o. II. 286., 297. Az 1576. évben az 500 lovasból és 500 gyalogból szervezett praesidium a vármegyék által állittatott ki s minden vármegyei illetmény előtt egy-egy hadnagy állott. A vármegyére eső részt a főispán fogadta, a tartásuk végett minden birtokra kivetett adó czéduláit ő osztotta ki, a befolyt pénzt ő kezelte s a katonaság hópénzét ő fizette ki. Sőt ugyanezen évben utóbb még az is rendeltetett, hogy a vármegyénként kiállitott zsoldosokkal maga az egyik főispán is jelen legyen a praesidiumban.*U. o. III. 106–7., 113.

Midőn 1606-ban a fejérvári országgyülés Bocskainak 500 lovast és 500 gyalogot szavazott meg, ebből Dobokavármegyére 30 lovas, 16 gyalog, Belső-Szolnokra 32 lovas, 15 gyalog Deés városára 10 gyalog és Szék városára 3 gyalog esett,*U. o. V. 423. kiknek zsoldját természetesen az illető vármegyék és városok viselték s a fizetés alól csak a vármegyei vicetisztek birtak mentességgel.*Kolozsvármegye jegyzőkönyve I. köt. 30. lap.

A fejedelem testőrsége, várőrsége és egyéb zsoldos csapatai mellett a vármegyék által fogadott s fizetett fenti őrségek, vagy segédcsapatok némileg az állandó hadseregnek képezik a magvát. Bethlen Gábor és a Rákócziak korában az állandó hadsereg alakitása és fejlesztése elég hatalmas lépésekkel haladt előre, csak hogy ezek a hadak, fejedelmi hadak, általuk felfogadva, tartva és elhelyezve. Azonban már a XVI. században {445.} annak is találunk nyomaira, hogy a vármegyei nemesség által állitandó katonaság az állandó hadsereghez hasonló alakban kezd formálódni.

Ugyanis 1575-ben a kolozsvári országgyülés III. törv.-czikkelyre,*Szilágyi S. i. m. II. 559–60. midőn egyfelől jövőre is fentartja azon korábi hadfelkelési módot, hogy mikor a nemesség személyesen felülni köteles, egyszersmind jobbágyai után a 16-od lovagot kiállitsa, másfelől behozza az u. n. 16-od gyalogot, azaz, hogy minden nemes, minden 16 kapuról a lovas mellé egy gyalogot adjon. Ezen gyalogok háboru idején a nemesség által egy havi zsolddal láttattak el s aztán további hópénzüket a fejedelem fizette. Béke idején a nemes az ilyen gyalogot, mint sajátját birta ugyan, de ezek minden perczen készen állottak, kellő fegyverzettel, sőt egyenruhával voltak ellátva s a lovagokkal, valamint a várbeli gyalogsággal együtt évenként kétszer a vármegyei ispán előtt mustrára állottak.

Ennek az intézkedésnek a kapcsán fejlődött aztán ki az u. n. „continuus gyalog,” vagyis állandó gyalogkatonaság, mely 1623-ban állittatott fel.*U. o. VIII. 125–6. Minden nemes minden két portáról állitott ki egy ilyen continuus gyalogot, ki a „paraszti szolgálatból” kivétetett, de azért béke idején a nemesnek bizonyos munkát végzett. A vármegye az ilyen állandó gyalogok elé rendes hadnagyot állitott be s negyedévenként mustrát tartott felettük.

A fentebbi hadügyi alakulások közül az u. n. praesidium tartás, a hadi teher viselésének egy új faját állapitja meg s új terheket ró a vármegyére, mint a minők: zsold fizetés, zsoldos fogadás, tiszt állitás. De már a continuus gyalogoknak, az állandó gyalogságnak szervezése, kapcsolatban a személyesen felülni köteles nemesség évenkénti mustrájával, a vármegyét állandó katonai hatósággá teszi, mely nem csak adhoc, a veszély idején elrendelt felülés alkalmával, hanem minden évben s állandóan működik a hadkötelesek nyilvántartásánál, felszerelésök s hadi készenlétök ellenőrzésében.

A hadállitási kötelezettség pontos lerovása czéljából a vármegyei főispánok évenként kiigazitották a vármegye regestumát s az első gyülésben minden nemesnek czédulát atak az állitandó telekkatonaság számáról.*U. o. III. 138. A mely földesúr s más megyebeli residentája után akart mustrálni, – s minthogy a hol valamely évben mustrált, ott kellett felülnie is – tehát hadra is felülni:*U. o. XI. 231. köteles volt ezt a többi vármegyék {446.} főispánjainak bejelenteni s a tőlük nyert, ottani kötelezettségüket feltüntető czédulákat resitendiás helye szerinti főispánjának bemutatni.

Ugyancsak ezen alkalommal számbavétettek a kisebb birtokosok s megállapittatott, hogy kik, hány és minő katonát tartoznak állitani. Az özvegyek katonaállitásáról, nem különben azokéról, kik személyök szerint vagy a fejedelem, vagy valamely főember „szolgái” voltak s maguk helyett helyettest, telkük után telekkatonát tartoztak állitani:*U. o. III. 142. VI. 203, 205. ugyanezen alkalommal történt határozás. A zsoldos nép fogadására kivetendő adót s az esetleg fogadandó zsoldosok számának megállapitása, mind a vármegyei közgyülésen történt.

Az országos törvények előirták a felkelő nemes s felültetett jobbágy katona fegyverzetét. Ezen hadi készség, valamint a felett, hogy a nemes kiállitotta-e a kellő számu, reá eső telekkatonaságot, a mustrán ügyeltek fel a főispánok.

A mustra alkalmával a vármegye a megjelentekről és elmaradottakról, esetleg az elmaradás okának a nyilvántartása végett is, rendes jegyzéket vezetett. A mustrán való megjelenés elmulasztása, valamint a hiányos készülettel való kiállás is, szigoru pénzbirsággal büntettetett.*AC. III. 20: 1. A birságokat az ispánok behajtván, azok egy része az övék lett, másik része a vármegye hadi szükségleteinek fedezésére, zsold pótlására, zászló, dob stb. vásárlására fordittatott.

A vármegyében a főispán épen úgy katonai parancsnok, mint a közigazgatás és igazságszolgáltatás feje. A többi vármegyei tisztviselők, bár egy részök hadba szállani köteles, p. o. alispán és vicebirák, nem tekinthetők egyszersmind katonai tisztviselőknek, hanem ilyenek gyanánt ott vannak a rendes zsolddal beállitott hadangyok a vármegyei telekkatonaság élén, a kik viszont egyszerüen katonatisztek s a vármegye tisztikarához nem tartoznak.

Az 1614. évtől fogva már az alispánok is felruháztatnak némi katonai külön tisztséggel. Ugyanis a medgyesi IX. törv.-czikk szerint,*Szilágyi S. i. m. VI. 416. az erdélyi hajduságnak megtiltatott ezen nevezet viselése s megrendeltetett, hogy a nemességhez tartsa magát és a mely vármegye területén laktak, abba kebeleztettek. Minthogy a hajduság kiváltképen katonáskodó nép voltak, azért egyúttal megállapittatott, hogy nemcsak polgári, hanem hadi tekintetben is a vármegyéhez tartozzanak, annak zászlói alá gyüljenek s a viceispántól függjenek. Igy az alispán a vármegyei hajduságnak kapitányává tétetett.

{447.} Háboru idején a főispán vezette az egész vármegyei sereget, ennek személyesen felült nemeseit, ezek lovas és gyalog katonaságát és zsoldosait a fejedelem táborába, az ország zászlói alá. Míg hadban állott a katonaság: a nemes saját költségén katonáskodott, magát, lovagját, gyalogját maga tartotta s e végből társzekereket vitt magával a hadba. De a zsoldos katonaság hópénzét, az e czélra beszedett pénzekből az ispán fizette. És pedig az országos meghatározás szerint, vagy csak az első havi zsoldot, a többi a fejedelemre nehezedvén, vagy pedig egészen a had leüléséig.*Szilágyi S. i. m. III. 560. IV. 118. A béke idejében az állandó gyalog zsoldosok a főispántól, illetőleg helyettesitő „ángáriánként” kapták a hópénzt. A zsoldosok élelmezése a vármegye kötelessége volt. „A vármegye népének élése felől, – úgy mond a törvény – az ispán gondoskodjék, hogy az alatta való nép, lovag-, gyalog-, huszad nép élésből meg ne fogyatkozzék.”*U. o. III. 503.

De azért igen természetes dolog, hogy daczára az élelmezés és zsoldfizetés szabályozásának, e tekintetben sok fogyatkozás merült fel, és ha nem merült volna is, a hadi nép fegyelmezése nagyon nehéz lévén, a harczosok igen sok kárt tettek mindenfelé. Ezen kártételek megelőzése, majd megtorlása elég gondot adott az egyes vármegyéknek, mivel a vármegyebeli hadokozta károkért nekik kellett elégtételt szolgáltatni.

Már 1551-ben ott találjuk azt a törvényt,*U. o. I. 326. hogy minden vármegye az ispánok mellé 4-4 embert válaszszon, kiknek mindenre gondjuk legyen, hogy a táboron kivül rablás ne történjék. Ezek nevét lajstromban kellett beadni a kincstartónak, hogy a vármegyei had ellen felmerült panaszt tőlük számon vehesse. 1554-ben a szolgabirák bizattak meg a károk összeírásával,*U. o. I. 502. hogy a károsult jobbágyoknak a kárttevők hópénzéből adassék elégtétel. 1568-ban a fejedelmi katonák által okozott károk megbecslésére, vármegyénként jámbor emberek választattak*U. o. II. 340. s a károkért a fejedelem tett eleget.

A hadban, vármegye zászlója alatt rendetlenséget elkövető nemes, a zászló alatt is kereshető törvénynyel s ellene ott táborban el lehetett járni, vagy hadbiró elé állitani.*U. o. VI. 204. Az ellene hozott itélet, ha jószágvesztésig nem terjedt, ott a táborban azonnal végrehajtatott.*AC. III. 19: 13.

Minthogy a némileg állandónak nevezhető vármegyei katonaság, t. i. a zsoldos huszad-gyalog, lovag, vagy a continuus gyalog béke idejében, {448.} a gyakorlatok és mustrák kivételével, nem áll fegyver alatt s nem képezett rendes csapatot, azért ezek a katonák akkor nem is szállásoltattak el, hanem ki-ki a maga lakóhelyére tért haza. A fejedelem állandó zsoldos hadai, a törvény értelmében a fiscalis házakban, jószágokban, vagy a fejedelem környezetében voltak elhelyezendők.*AC. III. 21: 1; 22: 1. Ennélfogva a katonaság elszállásolása a vármegyéknek nem tartozott a hatáskörébe egészen a XVII. század végéig, a midőn császári csapatok szállásoltattak be Erdélybe. Minthogy ezen császári csapatok elszállásolása ekkor még egyelőre csak ideiglenes s csak a következő korszakban lesz a vármegye rendes és állandó terhe, módozatairól is ottan fognak megemlékezni.

Ezeknél fogva azt mondhatjuk, hogy a vármegyéknek a katonai igzagatás körében a fejedelmi korszak alatt gyakorolt teendői: béke idejében a hadkötelesek kimutatására, nyilvántartására, a létszám és felfegyverzés körül tartott ellenőrzési szemlére vonatkozott. Háboruban pedig a vármegye a maga mozgósitott nemesi, telek- és zsoldos katonaságával egy önálló hadcsapatot, – mondhatjuk – hadtestet alkotott, mely egyedül is volt mozgósitható,*Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve. s melynek közvetlen parancsnoka a főispán volt, de a mely az országos főkapitány, mint hadvezér alá rendeltetett. A vármegye ezen vármegyei hadtest élelmét, zsoldját s fegyelemben tartását gondozni tartozott. És ennyiben is állott a vármegye hadügyi igazgatása.

Az állami pénzügy, mint az állam materiális létfeltétele, az állami életnek fejlődésével mind nagyobb és nagyobb fontosságot nyervén, a vármegye is ennek megfelelőleg, hova tovább mind jelentékenyebb szerepet játszott a pénzügyi igazgatás terén. Ha még a múlt korszakban inkább csak segédkező a különböző állami adóügyek kezelésében, s inkább a nemesség érdekeinek az állammal szemben való megvédelmezésére van hivatva: addig mostan már az állam pénzügyi igazgatásának rendszeresen beillesztett s így működő közvetlen közegévé válik.

Ez a haladás más oldalról kapcsolatos azzal is, hogy a vármegyének adóügyi kezelése fokozatosan fejlődik, önállósul, vagyis vármegyeivé lesz. De egyúttal azt is tapasztalhatjuk, hogy a mint a vármegye adó- és pénzügyi szervei önmagából, a vármegyei életből, lassanként kifejlődnek, az így megerősödött vármegyei igazgatás egyszersmind a vármegye fontosságának, súlyának, hatalmának a növekedésével, a vármegye fejlődésével jár. Azon tünemény, mely az igazságszolgáltatás, a hadügy {449.} és más igazgatási ágakban tapasztalható, hogy a vármegye a maga területén minden földesúri hatalomnak felibe kerül, feltalálható a pénz- és adóügyi igazgatásban is, hol még a fejedelem magán jószágai, sőt a kincstári birtokok is, bizonyos mértékig a vármegyei igazgatásba beleolvadnak; tehát a nemesi vármegye, mint közjogi institutió, a földesúri jogot minden téren, a vármegye egész területén, a maga hatalma alá keriti. És a mint a magánjogi tekintetek meghátrálnak a vármegye elől, másfelől ez maga mind közvetlenebb, t. i. a hét vármegye, vagy a magyar nemzet közvetitését mind jobban elkerülve, összeköttetésbe jő magával az állammal, az állam központi organismusával.

Korszakunk kezdetétől végéig, csekély kivétellel, az adómegszavazás joga aképen gyakoroltatik, hogy az országgyülés magát az adókulcsot állapitja meg, t. i. hogy a portánként, vagy marha szám szerint, vagy fejenként ennyi meg ennyi a megszavazott adó. Ezen megszavazás után következett aztán azon igazgatási tevékenység, hogy az adó az egyes adóalanyokra, az adótárgyak felbecslésével, a megállapitott kulcs szerint kirovassék, a mi rovásnak, dicatiónak neveztetett. A rovás jelentette a kirótt összeget, vagy a dicát is. Míg maga a kirovó, dicátornak, rovónak neveztetett.

Az önálló fejedelemséggé alakulás kezdetén a rovás a vármegye közvetitésével, de a kincstár emberei által hajtatott végre. Erre tekintve rendeli az 1543. évi maros-vásárhelyi törvény,*Szilágyi S. i. m. I. 186. hogy ha a rovó az előírt eljárást szem előtt nem tartaná, a vele járó szolgabirák be nem várván a nemes ember panaszát, álljanak ellent a dicátor eljárásának s ne járjanak vele tovább. Ebből az következik, hogy a kincstári rovó a vármegye assistentiája nélkül el nem járhatott.

A rovó beállitását még világosabban mutatja az 1548. évi tordai országgyülés ama határozata,*U. o. I. 240. hogy connumeratióra, azaz adóösszeírás végett, a királyné küldje ki a maga embereit. 1552-ben pedig a rendek arra kérik Castaldót,*U. o. I. 407. hogy dicatorokat ő válaszszon, de a rendek atyjokfiai közül, kik saját költségükön éljenek. Hunyadvármegye újabb rovásának elkészitésére is 1553-ban,*U. o. 439. a generális küldi ki emberét, ki egy szolgabiróval jár el.

János Zsigmond korától fogva már jobban előtérbe nyomul a vármegye, mivel a rovás készitésében az ispán és szolgabirák foglalatoskodnak.*U. o. III. 327. A rovatlan és egyházi nemes személyeket 1566-ban ők írják {450.} össze s a regestumot róluk ők készitik el. A rovás kiigazitása az ispánnak a tiszte, ki személyesen köteles kimenni*Szilágyi S. i. m. III. 198, 226. az elpusztult helyre s maga mellé vevén a szolgabirót ott a helyszinén igazitja ki a rovást és ad erről czédulát úgy a falusbirónak, mint a fejedelem földadószedőjének.

A Báthoriak korától fogva megállapodott eljárásnak mondhatjuk, hogy az adórovást a vármegye késziti el, a vármegye igazitja ki, de a kulcsot az országgyülés adja meg. Az 1603. évtől 1607-ig*U. o. V. 215–16. az országgyülés vármegyénként egy összegben veti fel az adót, valamint így vetik fel a korszak végén is a német hadak eltartására szükséges pénz- és élelem mennyiséget. A repartitióval együtt jár aztán, hogy ilyen esetben maga a vármegye állapitja meg a kulcsot,*Kolozsvármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1. lap. mely szerint a rovás elkészitendő.

Az adó Erdélyben, a külön állástól fogva 1599-ig, állandóan kapuszám után volt kivetve. Azonban a kapu fogalma változott. Míg 1543-ban*Szilágyi S. i. m. I. 185. egy három forint értékü jobbágy (vetését, ruházatát stb. nem számitva) vétetett egy kapura, addig már 1552-ben*U. o. I. 407. oly jobbágy fizetett egy kapuról adót, kinek hat forint értékü vagyona volt. 1578-ban*U. o. III. 137. egy kapurovás még nagyobb értékhez, t. i. négy ökör, vagy egy lóeke birásához köttetett. Végre 1599-ben a kapuadó összeromlott s helyette „ötödnép pénz” vettetik ki, mely öt emberre két frtot tesz s az illető öt ember között, ezek értékéhez képest, a falusbiró osztja fel.

A Básta korszak pusztitásai teljesen összerontják a régi adókulcsot. Ezért az 1603. évi országgyülés kénytelen vármegyénként egy összegben róni ki az adót,*U. o. V. 215–6. s magára a vármegyére bizza a kulcs megállapitását. És mikor a vármegye kitalálja s alkalmazza a „marha számára való rovást,” vagy „ünő rovást,” maga a törvényhozás is erre tér át 1607-ben s maga állapitja meg a kulcsot. De már 1608-ban a régi kapuadó helyreállitása elrendeltetik s e végből újból connumeratió végeztetik. Csak hogy most a kapu fogalma nagyot változott. Ugyanis míg eddig az egy kapura vetett rovást egy három, vagy hat frt értékü jobbágy viselte, most már egy kapura tiz jobbágy számittatott értékére tekintet nélkül. Az öt ház jobbágy egy fél kaput képezett s a fél kapun túl fenmaradó 2–3 jobbágy számba nem jött, hanem ezek segitik a többit. Természetesen ezzel változott a rovás nagysága is s a 99 denárról olykor 20 forintra, sőt többre is emelkedett. A rovó továbbra {451.} is az ispán maradt, s mellette két-két „meghitt tökéletes atyafi” működött.*Szilágyi S. i. m. VI. 111–2.

Ha a régi rovás akár új települések, akár a helyeknek elpusztulása miatt már nem volt hasznavehető, új connumeratió rendeltetett el. Ezt szintén a vármegye végzi. A XVII. század közepén a perceptor a connumeratio megállapitásánál a főszemély, mert ő az, ki az elkészitett rovás regestumát a vármegye közgyülésén bemutatja s miután itt kellőleg kiigazittatott, helyben hagyatott, a vármegye pecsétje alatt a káptalanba beadja.*AC. III. 2: 9.

Az elpusztult helyek, a leégett házak és a teljesen új épitések rendszerint adómentességet élveztek. Nyilvántartásukat a vármegye és pedig eleinte fő-, később alispánja, főbirája s perceptora által végzi. Volt idő, a szomorú 1599–1602. évek táján, a mikor a puszta helyek után is meg kellett az adót fizetni.*Szilágyi S. i. m. IV. 431. V. 135. De ez a szomoru helyzet nem tratott sokáig.

Az adókirovás módjánál meg kell még emlitenünk az eljárás gyakorlati részét is. Míg ugyanis a jobbágy értéke, azaz vagyona után számittatott, a falusbiró volt az, akinek a segélyével a jobbágy teherviselési képessége megállapittatott. Ő esküjével kimenthette a jobbágyot, állitván, hogy három vagy hat forint érője nincs. A megrovottakat a rovó rovásába vette s a falusbirónak róluk czédulát adott. A czédula olykor, – de ritkábban – az egész falura szólt s azt igazolta, hogy hány rovás, vagy kapu van benne adó alatt; ellenben gyakrabban annyi czédulát adott a rovó a falusbirónak, a hány birtokos volt a faluban, mindenkinek jobbágyai után külön tüntetvén fel a rováson levő kapuszámot. Ez utóbbi arra szolgált, hogy az egy földesúr jobbágyai, főleg a rovásba nem vettek, egymást segitsék. Később a rovás csak annyiban módosult, hogy minden ház jobbágy, ha csak háza új nem volt, – a mikor idővel hat évi adómentességet élvezett, – vagy le nem égett, – a mikor a felépitésig haladékot, vagy utóbb három évi adóelengedést nyert – felvétetett a rovásba s így adatott a falusbirónak, a földesúri birtok után, a rovásról szóló czédula, melynek díja egyenként 2 denárt tett ki.*U. o. I. 186. IV. 299–300. V. 508. VII. 324. AC. III. 2: 8. A marha számra való rovásnál is a falusbiró segélyével állittatott össze a rovás.

A mint a rovásban, épen úgy haladt elő fokozatosan a vármegyei autonomia az adó beszedésében. Az adó felhajtását nem értjük ide, mivel az eleitől fogva a vármegye executiv hatáskörébe tartozott.

{452.} A múlt korszakban láttuk már, hogy a dicátor olykor pénzbeszedő is volt, máskor pedig nem. Épen így van a jelen korszak elején. 1543-ban*Szilágyi S. i. m. I. 184. külön exactorok szedik és szállitják be az adót a rovás befejezése után tizenötöd napra Tordára. Ugyanezen év másik adófizetése a dicálás után huszad napra szolgáltatandó be az exactorok által Tordára, a sikkasztás vádjának terhe alatt.*U. o. I. 186. De ezzel aztán a fejedelmi pénzbeszedők el is tünnek és egyedül Hunyadvármegyéből gyüjti be a fejedelem perceptora az adót hosszú időn át.*U. o. I. 548. II. 62.

Ugy látszik, hogy Fráter György pénzügyi igazgatásához hozzá tartozott a királyi adószedők alkalmazása, a mi meg a nemességnek nem igen lehetett inyére. Fráter György halálának évében újra előfordult az adófizetésnek ősi módja, t. i. hogy a földesúr szedi be, viszi s szolgáltatja át jobbágyainak adóját Tordán,*U. o. I. 551. a magyar nemzet gyüléseinek régi helyén, a magyar nemzet számára kirendelt főadószedőnek. Az 1555. évben, kivételképen két fő- és egy aladministrator rendeltetik a hét vármegye részére*U. o. II. 36., 367., 375–6. és pedig Kolozs, Doboka és Belső-Szolnok vármegyék nemessége Mikola László kezéhez szolgáltatja be az adót.

Ezen adófizetési eljárást János Zsigmond korában felváltja egy másik, a melyiknél nincs ugyan már rendes és állandó vármegyei perceptor, de az adószedés már a hivatalos vármegye hatáskörébe tartozik. Először „a vármegye deákja,” a jegyző a perceptor, kit csakhamar a főispán váltott fel.*U. o. II. 498. Az 1571. évi kolozsvári törvény már csak azt rendeli,*U. o. III. 165. hogy a rovást mindenki haladéktalanul fizesse be az ispánnak, ez pedig szolgáltassa be a fejedelem tárházába. A következő években még mindig az ispán a perceptor, s az adó pontos beszolgáltatásáért felelős és az 1576. évi kolozsvári végzés szerint, hanyagság esetében, hivatalától megfosztandó.

Hogy az ispán nem végezte személyesen az adószedést, az igen valószinü. De hogy rendes vármegyei hivatalnokra bizatott volna ez a teendő, annak 1593-ban látjuk az első nyomát,*U. o. III. 425. hol megrendeltetik, hogy a kit az ispán és a vármegye a pénzfelvételre rendelne és fel nem venné, az ispán és a szolgabiró azon 100 girát vegyenek s helyette mást állitsanak. Már 1594-ben a vármegye perceptora, mint rendes hivatalnok szerepel,*U. o. III. 431. ki a regestrumot a vármegye alispánjától veszi át, az adót e szerint szedi be és számolja el a conservatorok kezéhez.

A vármegyei perceptor bár így önálló hivatalnok lesz a vármegyében, {453.} azért az ő felelőssége egyelőre csupán a beszedett összegek elszámolására, de nem egyszersmind a pontos eljárásra is terjed ki. A perceptorok 200 frt birság terhe alatt köteleztetnek már 1596-ban az elszámolásra,*Szilágyi S. i. m. IV. 104–5. de magának az adónak a beszolgáltatásáért még 1606-ban is az ispán vagyonilag felelős. Ennek szigorú hangoztatása épen akkor következett be, mikor a vármegyére egy summában vetették ki az adót s a kulcs megállapitását a vármegyére bizták. A főispán felhatalmaztatott, hogy az adót a legszigorúbban szedje föl. Ha a főispán idejére fel nem szedi az adóösszeget, bárki is letevén azt, a főispánnak birtokaiból hasonló értékübe behelyeztetik. Sőt három évvel később a főispán kétszeres értékü birtokának az elvesztésével fenyegettetik s főispántársa felhatalmazást nyer az ő járásában végzendő executióra is.*U. o. V. 216, 423.

Idővel nem fordul többé elő a főispánnak az adó beszedéseért személyesen s vagyonilag felelőssé tétele, hanem egyfelől a perceptor számadási kötelessége hangsulyoztatik, másfelől az adó executió, mint a vármegyei alispán és vicebirák kötelessége, fegyelmi kereset és büntetés súlya alatt szorgalmaztatik. A számolni nem akaró perceptor ellen, főleg 1660 táján és azután, voltak szigorú törvényes rendelkezések életbe léptetve, így p. o. 1669-ben a gyulafejérvári XXXIV. t.-czikk*U. o. XIV. 402. azt parancsolja, hogy ha a számolatlan perceptorok a főtisztek intésére sem tesznek eleget kötelességöknek, elfogatván, vasba veretve küldessenek Maros-Vásárhelyre számolni.

Mint a vármegyei hatáskör szélesedését kell felemlitenünk, hogy az 1578. évi kolozsvári III. t.-czikk értelmében*U. o. III. 128. a fiscális jószágok azon része, mely korábban rováson volt, továbbra is rováson marad és az adószedés tekintetében a vármegyei hatóság alá tartozik. Ezen kezdeményezés aztán a vármegyék területén fekvő összes fiscálisokat a vármegyei adóügyi igazgatása körébe juttatta.

Különösen Báthori Zsigmond idejében tapasztaljuk, hogy a vármegye hatásköre úgy a fejedelmi magán, mint a fiscális jószágokra, nem különben a szabad helyekre és rovatlan városokra is kiterjesztetik. 1594. és 1595-ben, mikor a nagy török háboruhoz készült Báthori Zsigmond, mikor lehetőleg mindenki adó alá vonatott, az u. n. rovatlan helyek, továbbá azok, melyek kebelbeli rovás szerint fizettek, mind a vármegye alá rendeltettek adózás tekintetében. Igy került oda p. o. Belső-Szolnokban és Dobokában az u. n. sajói tartomány, Bethlen, Szék, Deés, Deés-Akna, Gerla.*U. o. III. 460, 470–1.

{454.} 1595-ben*Szilágyi S. i. m. III. 500. az ispánoknak meghagyatott, hogy azon szabad helyeket, melyek az adót – taxa – be nem fizették, megdulhassák. 1596-ban, midőn egyes vármegyei perceptorok azon panaszoltak, hogy a felség jószágaiba a tisztek őket be nem bocsátották,*U. o. IV. 104. a főispán és vicetisztjei felhatalmaztatnak, hogy a dolgot kinyomozván, az ilyen tiszten 200 frtot vegyenek, a parasztot pedig, ha ilyen lett volna az akadályozó, proscribálják. 1598-ban a vármegyei perceptornak fizetni vonakodó rovatlan helyekre az ispánok kiküldetnek, hogy a szokott teher alól is dulhassanak.*U. o. IV. 130–1.

A mint nyugodtabb idők következtek, egyes mezővárosok, így p. o. Szék is, kiszabadultak a vármegyei adóigazgatás alól,*U. o. VIII. 324–5. mások pedig, mint Deés és a többi kapuszámon levő városok, melyek állandóan saját magok eszközölte rováson állottak,*U. o. VI. 283. a vármegyék alatt hagyattak; valamint ott maradtak mindennemü adózás tekintetében az összes fiscális jószágok is.*AC. II. 8: 8.

A mi magát az adószedési eljárást illeti, eltekintve attól az időtől, mikor vagy a fejedelem adószedői vették be, vagy a földesurak szolgáltatták be az adót, az volt, hogy a vármegye az országgyülés után azonnal széket tartott, melyen az országgyülés határozatai kihirdettettek és az adónak a vármegyei perceptor kezéhez való befizetésének napja meghatároztatott. Ezen napot, valamint a kapunként fizetendő adó összegét is, az egyes vicebirák járásaikban a szokásos módon meghirdették minden községben. Erre a napra a falusbirák, a rovás alkalmával nálok hagyott czédulák szerint az adót a vármegye székhelyére, az itten reájuk várakozó perceptor kezeihez bevitték. Tehát az adót közvetlenül a falusbirák szedték be a jobbágyságtól. Sőt ők értékelték ezt vagyoni képesség szerint, hogy ki-ki mennyi részt viseljen az ötöd néppénzből, vagy kapuadóból.*Szilágyi S. i. m. IV. 299–300. Ezért a falusbiró adómentességet is élvezett.*U. o. III. 127–8. Az adó beszállitása a székes helyre mindig megfelelő fedezet mellett történt, ne hogy az adószállitó birót kirabolják. A kiséretet a falusi jobbágyok és a reájok kerülő sorrend szerint, az egyházi nemesek adták.*U. o. III. 461. Kolozsvári és Óvári i. m. I. köt. 303. lap. A perceptor a falusbiró által beszolgáltatott adóról, a falubeli rovás-csoportonként, 2-2 denárért igazolványt, czédulát adott. Ezek szolgáltak a falusbiró nyugtái gyanánt, melyeknek elvesztése esetében magát harmad magával letett esküvel tisztázhatta.*Szilágyi S. i. m. II. 341.

A ki adóját a falusbiró utján idejében be nem szolgáltatta a vármegye {455.} perceptorához, azon a tartozás összegét a fő-, vagy alispán előbb a fő-, majd a vicebiró segélyével végrehajtotta. A végrehajtás külön birsággal járt.

Az 1551. évi medgyesi országgyülés*Szilágyi S. i. m. I. 320. V. ö. I. 548. az ispánt a nem fizető ellen egyszeri dulásra hatalmazta fel, az adó és birság erejéig. 1557-ben az határoztatott,*U. o. II. 73, 341. hogy az ispán a hátralékos falu biráját idézze az administratorhoz, s az itt magát czéduláival, vagy esküjével igazolja. Az 1573. évi rendelkezés szerint,*U. o. II. 533. az adófizetési határnap letelte után való napon vármegyegyülés tartandó, melyből az ispánt a hátralékosok ellen dulásra kell kiküldeni; úgy mindazonáltal, hogy az ispán csak 15-öd napra induljon el dulni azok ellen, kik eddig sem fizettek.*U. o. III. 431. Majd 1594-ben az rendeltetik, hogy az alispán azonnal duljon. 1595-ben a dulás büntetésből a hátrálék kettős értékéig foganatosittatott.*U. o. III. 470–1. A fizetni nem tudó szegény ember fogságba került, míg tartozását ki nem fizette, vagy ura ki nem váltotta.*U. o. IV. 274, 431.

Báthori Zsigmond és Básta korára alig vethet szomorúan jellemzőbb fényt valami, mint az adóteher rendkivüli fokozása és a behajtás körüli szigoru, szinte embertelen eljárás. Hiszen a főispán szigorú birság – az adó kétszeres összegében való elmarasztalás – terhe alatt köteles volt az adót felhajtani.*U. o. IV. 470–1. Ennek lehetősége végett a Básta korszakban a végrehajtást szenvedő elől a jogorvoslatnak minden útja elvágatott,*U. o. V. 215. ellenben a főispán az executióra még a vármegyei bracchiumot is felhasználhatta.*U. o. V. 215–6. Elképzelhetni, hogy annak a 300–300 frtnak felhajtása, mely 1603-ban Belső-Szolnokra és Dobokára egyaránt kivettetett, mily szomorú eredményekkel járt azon roppant pusztulás után, mely a két vármegyét épen a jelzett időben érte. A kiket a jobbágyságból a háború ki nem üldözött, azokat az adóexecutió kergette világgá.

Még Rákóczi Zsigmond és Báthori Gábor idejében is tart az a végtelen szomorú állapot, mely a letelepüléseket nagy mértékben gátolta. Midőn 1608-ban új connumeratió végeztetett, a települni kezdő jobbágyság nagy száma újra felkerekedett s menekült a rovás elől. Csak Bethlen Gábor idejében consolidálódtak az állapotok, mikor a fejedelem kiváló gonddal és kimélettel fogott a telepitéshez s az új települőket lehető kedvezményben részesitette. Az adóvégrehajtás borzalmai megszünnek. Az eddigi statáriális eljárást szelidebb módszer váltja fel s megszilárdul az az eljárásbeli gyakorlat, mely az Approbátákban is {456.} megtartatik.*AC. III. 2: 7. A vármegyei perceptor a fizetési nap leteltével a regestummal együtt beadja a hátralékosokat a viceispánnak. Ez vicebirái által a hátralékosokat a fizetésre meginti azzal, hogy ha nem fizetnek, ő 15-öd napra végrehajtásra megy ki. Ha a hátralékos méltó okát tudja adni a fizetésben való elmaradásának, egyszerüen csak az adót exequálják rajta, ellenkező esetben még további 12 frt birságot is. Ezen dulás alól sem a földesurak, sem a fiscus jószágai nincsenek kivéve.

Minthogy az adószedési eljárás, bármennyire volt is szabályozva, nagyon összefüggött az eljárók személyével, azért rendkivüli esetekben, p. o. 1555-ben*Szilágyi S. i. m. I. 548. a hátralékok elengedtettek, mivel a múlt évi pestisben a legtöbb ispán, alispán, szolgabiró s falusbiró elhalt s így a hátralékok ügye nem állott tisztában. Későbben azonban, mikor már a regestumok pontosan elkészittettek s beszolgáltattak a káptalanba, legfeljebb csak leirásnak volt helye, mint 1635-ben is.*U. o. IX. 425.

Az adószedésnél sok dolgot csinált a vármegyéknek a szökött jobbágyok adója, melyet lehetőség szerint nyilván kellett tartani. A szökött jobbágynak úgy régi vármegyéje, mint új lakóhelye szerint illetékes vármegyéje kötelezve volt, hogy egymással érintkezésbe lépjenek, amaz ezt a tartozásról, ez pedig amazt a tartozás teljesitése felől értesitvén.*U. o. X. 371. AC. III. 2: 6.

A vármegyéből felszedett adónak a fejedelmi kincstárba való beszolgáltatása felől a királyi adószedők még nem voltak a vármegye által felelősségre vonhatók. De mikor a nemesség maga vitte be Tordára az adót, ezeket a vármegye nyilván tarthatta s kötelességük teljesitésére szorithatta. A Tordán várakozó administrator vagy executor a fejedelemnek számolt el, de az országgyüléstől neveztetett ki.

Idővel a hét vármegye ősi kapcsolatából folyó ezen intézmény, t. i. a tordai adószedés megszünvén, a vármegye ispánja vagy preceptora egyenesen a fejedelem tárházába szolgáltatta be a vármegyéből beszedett adót. Az országos perceptor kezénél is meglevő rovás szolgált az elszámolás alapjául, melyhez kiegészités gyanánt járult a főispán, vagy alispán által eszközölt rováskiigazitásokról szóló, vagy a szökött jobbágyokra vonatkozó kimutatás. Az elszámolás a vármegye részéről történt ugyan, de maga a perceptor kapta a felmentvényt, vagy ő marasztaltatott el. A többi hivatalnokok fegyelmileg büntettettek mulasztásaikért, mely büntetés a hivatalvesztésen kivül 200 frt birságig terjedhetett.*Szilágyi S. i. m. XIII. 293.

{457.} A XVI. században szokás volt, hogy a fejedelem a bizonyos czélokra kivetett adókra egyenesen a vármegyei perceptorokhoz intézett utalványokat. Később még Báthori Gábor alatt is előfordul ez az eljárás,*Szilágyi S. i. m. VI. 169. a mely a perceptorok dolgát igen megnehezitette, de egyszersmind zavarossá tette az országos adókezelést is. Azonban a rendek határozott fellépése, majd Bethlen Gábor és I. Rákóczi György pontos gazdálkodása következtében ezen visszásság megszünik és a vármegyei perceptor soha sem fizet közvetlenűl országos czélra, hanem a kincstárba szolgáltatja be az egész adót.

Az országos adómegszavazásnak a XVII. század végén divatba jött új módja, t. i. az adóösszegnek megállapitása és ennek kapcsán a repartitió, némileg módositotta a vármegye adóügyi igazgatását. De az ilyen eset 1687-ben fordulván elő,*U. o. XIX. 215. itten mellőzhetjük s csak a jövő korszakban térünk reá, mikor már ez az eljárás határozott kialakulást nyer.

Az állami pénzügy az adókon kivül a monopoliumok, a tized s az érczpénz forgalma tekintetében vette még némileg igénybe a vármegyét. Azonban ide vonatkozó teendői inkább rendészeti s büntetőügyi természetüek, sem mint valóban közigazgatásiak.

Az állam, vagyis a fejedelmi kincstár Erdélyben többnemü monopoliumot állitott fel. Ilyen volt az ősrégi sóegyedáruság, melyhez járult a bőr, a salétrom, a kéneső monopolium; olykor még a méz, viasz, sáfrány, török-gyolcs, szürposztó és az élő marhával űzött külföldi kereskedés monopoliuma.

Míg az illető monopolium fennállott, addig más, mint a fejedelem, vagy esetleg az, kinek bérbe adta, az illető czikkekkel nem kereskedhetett.*U. o. III. 444. Tehát a vármegyei tiszteknek kötelességük volt, hogy a tilalom ellen vétőket figyelemmel kisérjék s a vármegye területén lakó és e nemü kihágást elkövető egyéneket büntessék.*U. o. III. 135.

A tized, mely 1566 óta a fiscus jövedelmét képezte, a fejedelmek által rendszerint bérbe adatott, de viszont az egyes földesuraknak fenn volt tartva azon joguk, hogy a jószágaikról bejövő tizedet ők maguk béreljék. Az egyes földesúri jószágokról kiállitott dézma regestumok a vármegye székes helyén hirdettettek ki s a vármegye által kiigazitva, a káptalanba adattak be.*AC. III. 4: 1, 2. A tizedelésben a falusbiró és esküdtjei voltak a dézmás segitői. A vármegyei hatóságoknak csupán akkor nyilt alkalmuk ezen ügybe befolyni, ha az albérlő földesúr a dézmabért meg nem {458.} fizette, vagy pedig, ha a természetben fizetendő dézma kiszolgáltatása körül a dézmaköteles és a tizedbérlő emberei között véleménykülönbség, vagy erőszakosság merült fel. A dézma, vagy arendája behajtásáért az eljáró ispánt és szolgabirót a rendes jargalás, azaz eljárási díj illette meg.*Szilágyi S. i. m. II. 91, 348.

Az érczpénzforgalom különösen Bethlen Gábor idejében rótt nagyobb terheket a vármegyére, mikor a tisztviselők kötelesek voltak arra vigyázni, hogy a forgalomban levő rosz pénzt mindenkivel elvétessék. A ki az ezüst dutkát és a jó fehér garast el nem venné, akár görög, akár más áros ember, marhája pénz nélkül elvitessék, rendeli az 1616. évi segesvári országgyülés.*U. o. VII. 391. A mikor később a fejedelem jó pénzt veretett, akkor meg az lett a baj, hogy az országból kivitték s helyette rosz lengyel pénzzel árasztották el Erdélyt. A tisztek hivatalvesztés terhe alatt köteleztettek a jó pénzt kivivőket s a rosz pénz behozókat felcirkálni. Az elvett pénz fele a tiszteké, fele pedig és a vétkes jószága a fiscusé lett.*U. o. VIII. 310. Az álpénzverők felcirkálása és büntetése szintén vármegyei teendő volt.

Az állami pénzügyi igazgatáson kivül volt a vármegyének saját pénzügyi igazgatása is, mely egyfelől a vármegyei háztartás, másfelől pedig a vármegye külön hadi kötelmei által igényelt pénzek kivetésére, behajtására és felhasználására irányult.

Rendszeres vármegyei háztartással még ezen korszakban sem találkozunk. Nincs vármegyei pénztár, nincs pénztárnok sem; nincs költségvetés. De szükségletek mégis vannak s ezeknek fedezésére van vármegyei adó s ennek olyan a milyen, adhoc kezelése.

A vármegyék rendes szükségleteit egy ideig csupán az országgyülésre kiadott követek s főispánok napidíjai, az u. n. „udvarló pénz”*U. o. VII. 541. s a vármegyei jegyző fizetése képezték. Ide járult azután a székház évi bére, míg ilyet a vármegye magának nem épitett; majd ennek épitési költségei. És midőn már ezen korszak végén a legtöbb vármegyének székes helyén rendes székháza van, továbbá vannak vármegyei börtönök is, kellett gondoskodni a vármegyei porkoláb, hajduk, hóhér fizetéséről s a rabok élelmezéséről.

A vármegyei adót a vármegye közgyülése állapitotta meg rendszerint olyan kirovással, mint a minő alkalmaztatott az állami adónál is, tehát a porták, vagy barom szám után vetve. Az összeg változott a szükséghez képest, de a 2 frtot az egész korszak alatt soha sem lépte át egy-egy porta után. 1605-ben Kolozsvármegye barom szám után {459.} vetvén ki a vármegyei adót is, ekkor minden juh után 2-2 pénzt, kecske s disznó után egy-egy pénzt vettek, míg a nagyobb barmok: ló, ökör, ünő, az állami adókulcsot képezték.

A vármegyei adó az ottan birtokos minden nemesnek, a fejedelemnek s a fiscusnak jószágaira is kivettetett. Igy rendelte ezt már az 1568. évi tordai országgyülés,*Szilágyi S. i. m. II. 349. mely megállapitja, hogy a gyülésre jövetel költségeit s egyéb költségeket, „melyek egyéb közönséges fizetésbe vármegyékbe vadnak,” melybe az urak jószága eddig nem fizetett, ezután fizesse, a mint hogy a felség jószága is megfizeti. De a kik regalissal hivattak meg az országgyülésbe, azok már 1570-ben*U. o. 369, 506. kivétettek az udvarló pénz fizetésének kötelezettsége alól.

Oláh pakulár.

Oláh pakulár.*Az oláh pakulárt ábrázoló rajz a 424. lap szövegében a „kép” szó magyarázatául szolgál. E kép Tröster János szebeni tudós diáknak theol. phil. és med. doctornak 1666-ban Nürnbergben megjelent „Das Alt und Neu Teutscher Dacia Das ist: Neue Beschreibung des Landes Siebenbürgen” czimü művéből való, a hol az oláh férfit és pásztort írja le. A pásztor jobbjában lévő kopjáról, azaz a „kép”-ről, ezeket írja: „In der rechten Hand tragen die einen grossen Jäger-Spiss, auf einer langen harten Stangen, mit einem Würfreimen, damit sie den spitz an den Hals oder Wagen hangen können.” A rajzon azonban ez a szij nem látható.

Azonban a vármegyei adó fizetése alól maga a vármegye épen úgy mentesitett egyes községeket, mint a hogy a fejedelem is mentesitett némelyeket az állami adó alól. Igy p. o. azt olvassuk Küküllővármegyének 1642. év április hó 2-án hozott határozatában, hogy Dicső-Szent-Márton paraszt lakossága minden időkre mentesittetik a vármegyei adófizetéstől. A határozatnak indokul az szolgált, hogy a vármegye törvényes széki és „egyéb szükséges dolgokért való gyülési” ottan szoktak tartatni s ez alkalommal az ottani lakosok kötelesek voltak bizonyos meghatározott díjért a vármegyei nemességet, ezek népeit, jószágait {460.} szállással s élelemmel ellátni,*Kolozsvári s Óvári i. m. I. köt. 277. lap. a mi által reájuk nagyobb teher hárult, mint a többi községbeliekre. Ezért tehát, mintegy kárpótlásul megállapittatott, hogy „semmi nemü időben a nemes vármegye szükségére nézendő szedő-vedővel ne tartozzanak és a tisztek is ne erőltessék, hanem a modo in posterum, mindenektől immunisok legyenek”:*Küküllő vármegyei jegyzőkönyv I. köt. 1642.

Rendkivüli vármegyei tehernek lehetne neveznünk az állandó őrség vármegyei hányadának a zsoldjára rendelt adót, de ez, míg a praesidium a János Zsigmond alatt megállapitott formában állott fenn, mindig az országgyülés által, kapuszám szerint állapittatott meg. Báthori Zsigmonddal ez az adónem elenyészik, hanem jött helyette a continuus gyalog béke időbeli zsoldja. De ez sem birt állandósággal s a vármegyei jegyzőkönyvnek, melyek a vármegyei adó kivetésénél a czélt mindig fel szokták emliteni, a XVII. században e czimen mit sem jegyeznek fel. Rendkivüli vármegyei szükségletet képeztek p. o. a fejedelem családjában előforduló ünnepélyek alkalmával adni szokott ajándékok költségei is. Igy olvassuk Küküllővármegye jegyzőkönyvében, hogy „az iffiu Urunk ő Nagysága lakodalmára rendeltetett ajándék pénzbe egy kapura vetettenek fel fl. 1 den. 50.”*U. o. 1643.

A vármegyének, mint hatóságnak különböző viszonylatait véve tekintetbe, mindenek előtt meg kell emlékeznünk a községekről, mint a melyek a földesúri magán hatalom alól hová tovább mind jobban kiemelkednek, némi közjogi jelentőséget nyernek, s mint közjogi jelentőséggel is biró testületek szerepelnek.

A községek jelentőségének emelkedését semmi sem mutatja jobban, mint hogy a jobbágy községeknek falusbirája administrationalis ügyekben, már első fokon is,*Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve. A birósági constitutiók jegyzéke. a vármegyei szék illetékessége alá tartozik. Tehát hivatala útján quasi nemesi praerogativát birt. De még jobban kitünik az, ha e mellett látjuk, hogy az adózás, a tized, méz- és viaszmonopolium terén minő szerepe van a községnek s ebben a falusbirónak, ki valósággal a közigazgatásnak legalsóbb foku, de integráns része.

A vármegyei közigazgatás különböző ágainál már érintett községi teendők mellett különösen ki kell emelnünk itten azt, hogy a községekben a mezőrendőri, a közmunka körüli teendők, az erdei és hegyi kihágások, tehát főleg az őstermeléssel összefüggő kérdéseket a jobbágyközségekre nézve is nem a magán földesurak, hanem a vármegye szabályozza. Ezek az ügyek többé nem a magán gazdaság, hanem a közérdek szempontjából biráltatnak el.

{461.} Ha csak nagyjából soroljuk is fel a község közigazgatási teendőit, már ez is eléggé fogja mutatni, hogy ebben a korszakban községi életről már nem beszélhetünk, daczára, hogy községi vagyon, a földesurak tulajdonjoga mellett, lehetetlenség. Ime! A falusbiró esküdttársaival eljár az adókirovásnál; némelyeket mentesithet, másokra az ő becsüje állapitja meg a rovást. Ő tartja nyilván a községi adófizetéseket; ő szedi és szállitja be a perceptorhoz a vármegye székhelyére az adót. Az ő bizonyságára ad a fejedelem a kárvallottnak adófizetési haladékot.*Szilágyi S. i. m. II. 363. A dézmálás az ő jelenlétében történik s ő felelős a jobbágyok dézmabeli kötelezettsége betartásáért. A fejedelem méz és viasz gyüjtői a czédulákat nála deponálják s a mézet és viaszot ő szállittatja be a rendeltetési helyre.*U. o. VIII. 512. A crimináliák terén ő köteles a latrot fogságba vetni s három napig őrizni, és ha addig ispán, szolgabiró oda nem jönne, azt hozzájuk beszállitani.*Kolozsvári és Óvári i. m. I. 275. kolozsi stat. 1606. A mely falusbiró a tolvajt be nem veszi, 12 frt, majd 40 s végül 500 frttal büntettetik.*U. o. I. 287. dobokai stat. 1649.

A falusbirónak a jobbágyok kihágási ügyeiben büntető hatalma van egy frt erejéig és pedig nem csupán saját földesurának, hanem a községben birtokos bármely földesúr jobbágya felett.*U. o. I. 279. küküllői stat. 1617. Tehát a falusbiró nem a magán földesúr birája, hanem a községé. Még jobban kitünik ez akkor, ha látjuk, hogy idővel birságoló hatalmát a vármegye az egy házhelyü nemesre, sőt a sessionatusra, azaz a nagyobb birtoku, a több lelkesre is kiterjeszti. Ugyanis a falusbiró az egyházi nemest, ha a falusi közmunkát nem teljesiti, épen úgy birságolja, mint a jobbágyot, 1 frtig.*U. o. I. 285–6. küküllői stat. 1637, kolozsi stat. 1640. A jobbágyos és nemes egyházi személyeket, ha a porgolát és gyepü csinálását elmulasztják, a falusbirák megbüntethetik, „úgy mint a maguk felekezetit szokták megbüntetni.”*U. o. I. 292, 296. küküllői stat. 1668. A puszta nyilas földdel biró nemes ember ezen földjét, ha a gyepükert felállitásában részt nem akar venni, zálogba vetheti.*U. o. I. 299. küküllői stat. 1679. Az ő mesgye, barázda és határjárásaikat s igazitásaikat a nemesek is kötelesek respectálni.*U. o. I. 300. küküllői stat. 1683.

Mindezek arra mutatnak, hogy a község valóságos közigazgatási organum, bár még igen tökéletlen alakban, mivel egyfelől hiányzik belőle a teendők végzéséhez a kellő intelligentia s így hiányzik a rendszeresség is, de meg másfelől a földesúri hatalomnak alávetettsége nem engedi, hogy közjogi korporatióvá fejlődhessék, tehát saját feladatokkal s ezek végzésére megfelelő eszközökkel rendelkezhessék.

{462.} A vármegye a községek számára statutumokat alkot, a községeket bizonyos teendőkkel ruházza fel; felhasználja őket az administratiónál, fel a biráskodásnál, fel a közrendészetnél s felügyel arra, hogy teendőiket miképen végzik.

Míg a vármegyének a községhez való viszonya inkább csak mennyiségileg változik, tehát a viszony lefelé csak szabatosabb, rendszeresebb és tömöttebb: addig felfelé való viszonya az egyes pontokon lényegben alakul át.

Hiszen a vajdaságnak önálló fejedelemséggé változása okvetlenül kellett hogy lényeges változásokat hozzon létre a vármegyének a központi hatalomhoz való viszonyában. Különösen az volt fontos e változásban, hogy a hét vármegyéből álló magyar nemzet polgári és katonai főhivatalának, a vajdaságnak folytatása, önállósulása a fejedelemség, legalább Báthori Istvántól fogva, a mikortól fogva számithatjuk igazán Erdély önálló fejedelemségét. Tehát így a magyar nemzet külön főhatósága egyszersmind az állami főhatalom birtokosa. Más oldalról a három nemzetnek az uniója képezte ennek a fejedelemségnek az alapját.

A három nemzet uniójából következett, hogy a kapcsolat, melyben eddig a hét vármegye állott, mint magyar nemzet – teljesen meg nem szünhetett, de egyúttal a saját különleges főhatóságnak, mint ilyennek megszünése s a három nemzet közös és rendszeres gyülései, – az országgyülések, – melyek a régi nemzeti vagyis vajdai congregatiókat háttérbe szoritották, megszüntették: a hét vármegye régebbi összetartozását is erősen megbontották s a vármegyéket közvetlenebb viszonyba hozták a főhatalomhoz, a fejedelemhez és az országgyüléshez. Mindezeknek következménye az lett, hogy az egyes vármegyék jelentősége növekedett. Nem volt többé a vármegye, mint Mohács előtt, csak egy járásforma a hét vármegye egységes vármegyeszerü jellegével szemben. Olyan lett az erdélyi vármegye is, mint a magyarországi, t. i. a központi kormányzatnak önálló s közvetlen szerve.

A „magyar nemzet” még János király idejében, mint szervezett hatóság működik, gyüléseket tart s statutumokat alkot.*Magyar országgyülési emlékek I–II. köt. János halála, még inkább Izabella lemondása után, még vannak vajdák s még van külön „magyar nemzet,” mely olykor külön gyüléseket tart. A vármegyék adóját külön hordják össze Tordára, a régi gyülések székhelyére. Még szerepel a hét vármegye nemessége, mint biráskodó hatóság.

{463.} Azonban János Zsigmond visszahozásától, – még inkább önálló uralkodásától fogva, a magyar nemzet külön szervezete megszünik. Külön gyülésekre, külön biróság tartása végett nem jön össze; külön helyre nem hordanak adót. De a régi külön intézményeknek mégis maradt két lényeges nyoma, nevezetesen a fejedelem közös tábláján a külön terminus a perekre nézve és a Torda melletti Keresztes-mezején tartott katonai szemle, mely kettő közül amaz állandó, ez pedig időleges természetü, t. i. a mikor a fejedelem a lustrát a hét vármegyére nézve elrendelte. Igy tehát a hét vármegyének amaz egysége, mely a vajdai congregatiókban fennállott, úgyszólván teljesen megszünt. A közigazgatás, az adók megszavazása a vajdai közgyülésekről az országgyülésre szállott át; a perek felebbezése pedig a fejedelmi táblára történt, mely táblával, – mint azt részletesen előadtuk, – az egyes vármegyék szinte concurráltak hatáskörben.

A fentebbiek szerint a vármegyéknek a magyar nemzethez, mint organisált hatósághoz való viszonyáról ebben a korszakban már nem beszélhetünk és maga a magyar nemzet az Unión és ennek szervein, hatóságain kivül megszünt külön létezni. Csakhogy az Unión belől továbbra is létezik s az Unión felépült állami köteléknek legfontosabb, tulajdonképeni súlyhordozó alkatrésze a hét külön vármegyébe szétfoszlott magyar nemzet volt.

A magyar nemzet szerepét az Unióban tárgyalni, ez nem tartozik egyébképen feladatunkhoz, csak a mennyiben ebben a szerepben a vármegyének, mint ilyennek befolyása volt. Minthogy pedig az Unió concréte formájában, az önálló állam alakját öltötte fel, ezen állam központi intézményeiben, a fejedelemségben, az országgyülésben, a kormánytanácsban s a kormányzati fő s állami szervekben kellene puhatolnunk a vármegye befolyását.

Mielőtt erre reá térnénk, ismételnünk kell azt, a mit már egyszer emlitettünk, t. i. hogy az erdélyi vármegyéknek alig van jelentősebb politikai élete ebben a korszakban, úgy hogy a mi mutatkozik is, az enyésző csekélység a magyarországi vármegyékéivel szemben. Minthogy a magyar nemzetnek az állam kormánya élére emelkedésével a régi külön „nemzet” léte is megszünt a régi formában, tehát nem volt meg még az az organum sem, melyre politikai szerepét a vármegye átruházhatta volna. Míg azt látjuk, hogy a „szász nemzet” külön gyülései megmaradnak a fejedelmi korszakban is és ez instructiókkal látja el az egyes székek követeit, hasonló jelenségre a magyar nemzetnél nem találunk. Hanem e helyett ott találjuk az egyes vármegyék politikai {464.} utasitás nélkül küldött követeinek összetartását s közös megbeszélés alapján megállapitott politikai szereplését – az országgyülésen.

A vármegyéknek az Unióban, az állam, a fejedelem s az országgyüléshez való viszonyában tehát a legkiemelkedőbb mozzanat az, hogy minden vármegye megválasztja a maga képviselőit, a fejedelem által írt számban és járások szerint,*Minden vármegyében az országgyülési követek fele az egyik, másik fele pedig a másik járásból választatott. (eleinte 8–6–4, később állandóan kettő s a főispánok) az országgyülésre s ezeknek lelkökre bízza, hogy a nemesi szabadságot s a vármegyei privilegiumokat védjék, egyebekben pedig szabad kezet enged nekik.

Ezek a vármegyei követek, főispánok s más magyar nemzetbeli állami s udvari főméltóságok, kik az országgyülés tagjai, ezek alkotják az országgyülésen a másik két nemzettel szemben a magyar nemzetet. Ezeknek a követeknek az országgyülés helyén „lakásul egy bizonyos utcza rendeltetett” a szállás osztóktól, hogy így egymáshoz közelebb lévén, jó alkalom lehessen az együtt való consultatiókra,*Szilágyi S. i. m. XIV. 399. Tehát itt, az országgyülés székhelyén, külön-külön, majd együtt gyült össze a három nemzet s így határoztak a szükséghez képest felmerült tárgyakról, akár csak Magyarországon a kerületi táblák; vagy pedig, ha vallásügyről volt szó, akkor felekezetenként különültek el s tanácskoztak a tenni valókról, mint ez Magyarországban is szokás volt.

A vármegyék ezek szerint országgyülésre küldött követeiknek közös tanácskozásaiban, a melyek különben szervezve nem voltak és követüknek az országgyülésen való szavazataival folytak be úgy a fejedelem választására, mint a kormánytanács megalkotására, a törvényhozásra, kormányzatra, pénz- és vérbeli közterhek megállapitására. Ennek az állami példának hatására igen jellemző dolog, hogy p. o. a négy bevett egyháznak egyházi szervezete, melyet az 1848, illetőleg 1868-iki politikai s területi Unió nem érintett, még mai napság is hasonló vonásokat tüntet fel.

A vármegyének fölfelé való viszonylatai közül tehát leginkább csakis az országgyüléshez való viszonyáról kell megemlékeznünk s ebben úgy a magyar „nemzethez,” mint a három „nemzethez,” a fejedelemhez s központi kormányhoz való viszonya bent foglaltatik.

A XVI. és XVII. században találkozunk u. n. tábori vagy fegyveres országgyülésekkel, a melyek a hadban jelenlévő összes nemesség részvételével tartattak. Ugyanis az erdélyi hadsereg és fejedelem bármikor tábori gyüléssé alakulhattak s így országos törvényeket alkothattak.

{465.} De ezek az országgyülések kivételes intézmény voltak s így ilyen formában való összehivásuk a legnagyobb ritkaság,*I. m. t. 183. VIII. 5134. hanem a szükséghez képest adhoc alakult csak a tábor országgyüléssé. (P. o. a léczfalvi tábori országgyülés 1600-ban.)

A rendes országgyülésre a fejedelem külön hivta meg a vármegyéket és az u. n. regalistákat, amazokat felszólitván, hogy bizonyos számú követeiket válaszszák meg és teljhatalmú instructióval ellátva, küldjék a meghatározott helyen és időben tartandó országgyülésre. A fejedelmi meghivóhoz fejedelmi előterjesztések, vagyis a gyüléstárgyak megjelölése részletezve soha sem csatoltatott, hanem csakis általánosságban az ország közjava emlittetik fel. Igy aztán az országgyülési tárgyakra nézve a vármegye sem foglalhatott előre állást.

A vármegye megválasztá a kívánt számú képviselőket, napidíjukról gondoskodott és esetleg megbizván némely, írásba foglalt, sérelmeiknek az országgyülésen felemlitésével, megbizó levelet adott nekik mintegy mandatumul. Volt ugyan egyes vármegyékben arról is szó, hogy a követek részletes utasitással láttassanak el. Igy p. o. 1629-ben azt határozza Küküllővármegye, hogy „a kiket a vármegye gyülése eligál mind most, mind ennek utánna a nemes vármegye pecsétes instructiójával menjenek, mely instrucitón kivül semmit egyebet mondani a vármegye országgyülés eleibe bocsátott követeinek szabad ne legyen.”*Vármegyei jegzyőkönyv i. köt. 1629. év. De rögtön utánna teszi mégis a határozatot, „de mindazonáltal most in hoc casu, ha kiket eligál, pleni potentiája legyen az instructio mellett, ebben az egy előttünk álló gyülésben”.

Azonban e határozatnak jövőben sem lett foganatja. 1630 január 7-én választott követeinek instructiójáról mit sem szól a vármegye. 1631 november 18-án azt határozta, hogy követeinek „in hoc saltem casu quoniam status regni in dubio versaretur, plena authoritast ad, hogy a mostani kegyelmes urunk ő nagysága az országnak proponálni ha mit fog, a mint az ország javára és megmaradására egyenlő képen feltalálhatnak, ő kegyelmek azt cselekedjék.*U. o. És ezzel el is aludt a követi utasitás ügye Küküllővármegyében.

Mindazonáltal ismerünk nehány követi utasitást, úgy a székely székekből, mint egyes vármegyékből,*Szilágyi S. i. m. XI. 470–4. Fehérmegye, XV. 88–9. Udvarhelyszék, XV. 371. Hunyadvármegye, XV. 435. Külső-Szolnokvármegye utasitásai. Belső-Szolnokvármegyének egy követi utasitása 1660-ból következőleg szól: Instructio Dominorum Legatorum in Generali Congregatione Dominorum Nobilium Comitatus Szolnok Interioris extradata. Nos Nicolaus Toma de Ghirolt supremus iudex Stephanus Szucsaki de Néma vicecomes et Jur. Assessores caeterique universi nobiles Cottus Szolnok Int. notum facimus per praesentes, hogy ad 5 diem Mens. July Segesvárot celebrálandó országgyülésében menendő vármegyénk követségére Unamini voto et suffragio választottuk Nemzetes Nagyalmási Márton deák s Deési Bácsi János Uriamékat, eő kegyelmeket, plena Authoritást adván eő kegyelmeknek, hogy valamit az mi kglmes Urunk ő nga bölcs tanácsival együtt ez megromlott, ügyefogyott szegény hazánknak megmaradására, békességünknek helyben állitására az több ns. elsőbb vármegyékkel is együtt megegyezvén, feltalálnak, ő kglmek is mindenekben ahoz alkalmaztassák magukat, semmiben ne contrariálódjanak. Melynek bizonyságára adtuk ez pecsétes instructiónkat. Datum in oppido Deés, die 28. Mensis Juny Ao. 1660. Nicolaus Csoma de Retteg Jur. Notar Sedriae Nobilium Cottus Szol. Int. m. p. a melyek világosan mutatják {466.} az itteni utasitás eltérését a magyarországi vármegyékéitől. A legtöbb esetben helyi panaszok foglaltatnak azokban és csak ritkán oly tárgyak, a melyek országos érdeküek. De minden esetben a vármegyében előforduló ügyekre vonatkoznak és sohasem foglalnak magukban bizonyos meghatározott tárgyakban való magatartásra nézve kötött utasitást. Természetesen, a fejedelmi propositiók ismeretlenek lévén, az azokra nézve adandó utasitásnak sem lehetett helye. Itt tehát követek visszahivásáról szó sem volt. A vármegye országgyülési követeinek utasitás nélkül, vagy épen a most emlitett utasitással való küldése a vármegyének aránylag csekély politikai sulyára, de másfelől a kormány politikai irányával szemben a bizalom nagyobb fokára is mutat. A képviselők küldőiktől függetlenül alkothatták meg a concréte fenforgó tárgyakra nézve véleményüket s határoztatták meg a többi követekkel együtt, úgy a magyar nemzet politikai szerepéből kifolyó magatartásának, mint általában a szőnyegen levő állami ügyek tekintetében követendő eljárásuknak az irányát.

Van ugyan egy országos törvény, az 1603. évi kolozsvári X-ik t.-czikk,*Szilágyi S. i. m. V. 219. mely a követi függetlenséget a kormánynyal szemben esetleg illusioriussá tehette volna, a mely t. i. arról beszél, hogy „a kit az ispán a gyülésre választ”, 200 frt büntetés alatt tartozik elmenni; de a gyakorlatban még sem látjuk a főispánoknak a kormány érdekében a követválasztás szabadságára gyakorolt illetéktelen befolyást.

Az országgyülési követ köteles volt a gyülésen idejében, vagy a gyülés előtti este, vagy legkésőbb a gyülés első napján, 200 frt birság terhe alatt megjelenni s ott végig az országgyülés bezártáig maradni.*I. m. III. 443. AC. III. 17: 1. Hasonlóképen a regalisták is.

Az országgyülésen összegyült, a három nemzet által választott s a fejedelem által meghivott követek választották a fejedelmet, a fejedelemmel együtt a tanácsosokat, alkották a törvényeket.

Magának a törvényhozásnak az ügyköre sajátságos módon emlékeztet a régi vajdai congregatiókra vagy a három nemzet közös gyüléseire {467.} abban a tekintetben, hogy az országgyülés nemcsak törvényhozó testület, hanem legfőbb biróság is volt, sőt az állami közigazgatásnak is legfőbb szerve. Ugy szólván oly mértékben közigazgatási, mint törvényhozási hatóság. Ennélfogva is lényegesen különbözni kellett az erdélyi vármegyének a magyarországitól, mivel a közigazgatás functioiban nem hagyatott annyira magára, mint amaz, sőt az országgyülés vele mintegy concurrál tárgyi illetékesség tekintetében.

De viszont az országgyülésnek ezen közigazgatási szerepköre biztositékául is szolgált a vármegye zavartalan működésének, mert nem idegen szellem s nem idegen czélzatok irányitották azt, hanem ugyanazon alkotmányos testület akarata nyilatkozott meg benne, mint a törvényhozásban. Igy az országgyülés közigazgatási tevékenysége már magának a gyülésnek időleges természeténél fogva is inkább per incidentem működő correctivum jellegét ölti fel s nélkülözi a permanens centralis hatóság vonásait. Csakhogy viszont létele és az alkotmányos közszellemmel egybehangzó működése mégis egyöntetübbé tette s eredeti jellemében megőrizte a vármegyének autonom munkálkodását. Ezeknél fogva az erdélyi autonom vármegye működése szervezetével bensőbb harmoniában, a központi hatalommal élénkebb összeköttetésben, a többi vármegyékkel fejlettebb összhangban van, mint a magyarországié, de egyúttal kifelé kevésbbé zárt és ellenálló képessége jóval csekélyebb.

Az erdélyi országgyüléseknek főleg közigazgatási tevékenysége valamely központi állandó közigazgatási külön hatóság kifejlődésének nem igen kedvezett. Ennek tulajdonithatjuk be azt, hogy a fejedelmi tanács sokkal inkább külpolitikai ügyekben foglalatos a fejedelem személye mellett, mint a belkormányzatban. Belkormányzati szerepének jelentéktelen voltából folyik, hogy közte és az egyes vármegyék között érintkezési pontokat nem találunk. Ha tanácsaikkal befolytak is – a mint hogy be is folytak – a kormányzatba, ezen befolyás nem a fejedelmi tanács, hanem a fejedelem kormányzati tevékenységében nyilatozott meg.

A fejedelemnek a vármegyével való érintkezése sem viseli magán a tulajdonképeni központi kormányzat jellegét. Legalább a fejedelem e nemü tevékenysége csekélyebb körü, mint az országgyülésé. Az országgyülés kezdeményez, irányit, javit, míg a fejedelem inkább arra ügyel fel, hogy a szokás alapján kifejlett és a törvények által kijelölt hatáskörben szorgalmasan és pontosan lássa el a vármegye teendőit. Ezért a vármegyékhez intézett fejedelmi parancsok általában a fejedelmet a {468.} kormányzásnál megillető legfőbb felügyeleti jog s ellenőrző hatalom kifolyásai, vagy pedig a fejedelem és központi hatóságai részére fentartott igazgatási ágkahoz alkalmilag szükséges adatok beszolgáltatására, teendők elvégzésére irányulnak.

A vármegyei hatáskörben azonban mégis volt egy igazgatási ág, a melynél a fejedelem és vármegye állandó érintkezésben állottak, a melynél valóságos központi kormányzat van, t. i. a hadügy. A fejedelem a legfőbb hadúr, kinek kezébe személyesen van letéve az egész hadügy. Rendeletére tartatnak a mustrák, a gyakorlatok, az általános csapatszemlék s történik a hadfelülés és hadba indulás. A hadügygyel kapcsolatos elszállásolás, élelmezés tárgyában szintén ő intézkedik.

Minthogy a hadügy, kapcsolatosan a külpolitikával, a fejedelem és tanács-rendei által igazgattatott, a XVII. század vége felé Apaffy uralkodása alatt, az állandó hadi készület, a bujdosók s a török háboruk, majd a beszállásolt német sereg a fejedelemnek és tanácsának igen nehéz helyzetet teremtett, mely helyzet a tanácsnak szinte permanentiáját hozta létre. Ezen állandó tanácsülések, melyek*1685-től fogva. némely meghivott tekintélyesebb egyénekkel kiegészitve, mint „Consultatiók” vagy delegatiók olykor az országgyülések helyére lépnek, mintegy előre vetik a jövő átalakulásának az árnyékát is. A Consultatiók nem országgyülések, de azoknak fontosabb tárgyaival foglalkoznak és a kormányzatra különösebb befolyást gyakorolnak. A független fejedelemség megszüntével a leopoldi hitlevélben felállitott főkormányszék, gubernium némi halvány előképét látjuk tehát már fejlődni, annak centralisált s a közigazgatás minden ágát felölelő hatásköri jelleme nélkül.

*

Ime az erdélyi vármegye abban a szervezetben, melyet a független fejedelemség korszaka kifejlesztett, azzal a hatáskörrel, melyet legnagyobb részben önmaga vívott ki magának, azokban a viszonylatokban, a melyek az erdélyi közjog s ennek fejlődése folytán alakultak számára.

Ezen korszak annyira állandósitotta a vármegyei szervezetet, hogy az most már a legújabb átalakulásokig, az állami kormányzat intensivebb fejleményei követelte igazgatási ágakkal kapcsolatos bővüléstől eltekintve, fontosabb változásokon nem megy keresztül. A szervezet és hatáskör keretei megszilárdulnak, de egyúttal mindjoban ki is töltetnek.

{469.} Azonban a következő korszak a vármegyének felfelé való viszonyát teljesen átalakitja, a felállitott központi kormányszerv, a főkormányszék működése fokozatosan fjelődő idegen szellemével az erdélyi vármegyét is a politikai térekre sodorja.

III. A vármegye a „koronatartomány”-ban.
(1691–1848).

Az 1683. évi bécsi hadjárattól fogva az erdélyi fejedelemségnek, Erdély önálló állami létének napjai meg voltak számlálva. Buda visszafoglalása után helyzete tarthatatlanná, jövője reménytelenné változott. A török uralom hazánkban rohamosan aláhanyatolván, vége felé közeledett s megszünésével az erdélyi fejedelemség nemzetfentartó missiója is véget ért.

A német hadak megfészkelték magukat, téli szállás ürügye alatt, Erdélyben s a Leopold által Dunod páter útján ajánlott, de visszautasitott diplomát már csak ezek assistentiája mellett lehetett megszerezni. Az erdélyiek sürgetik most és a császár vonakodik, húzódozik a kiadástól. Tököly edélyi támadása mégis rábirja a császárt az engedékenységre s Bethlen Miklós 1691 jan. 31-én*Czegeli Vass György naplója 121. l. megjelenhetett a diploma tervezettel az erdélyi rendek országgyülésében és 1691 deczember 4-én ünnepélyes formában is megkapta Erdély a diplomát.

Erdély a diploma által elvesztette az önálló fejedelemség, az állam jellegét: tartománynyá lett. Az erdélyi rendek még a diploma kiadásakor és azután is jó ideig reménykedtek, hogy a császárhoz szuverenitási viszonyba jutnak, de a császár souverain akart inkább lenni s II. Apaffy Mihály fejedelemsége szétfoszlott.

A leopoldi diploma minden fogyatékosságai és az erdélyieket ki nem elégitő tulajdonságai mellett is rendkivül fontos volt Erdély jövőbeli közjogi helyzetére nézve, mert bár a császárt sem elégitette ki, de saját keze irásával kötötte. Általában tapasztalhatjuk hazánk XVI. XVII. és XVIII. századi életében, hogy az egyezményi alapon létrejött szerződéseket uralkodóink s kormányaik nagyobb tekintélyben tartották, mint az országgyülési törvényeket.

Buda visszafoglalás után Magyarország hóditott föld az uralkodó kormánya szemében, de Erdély, habár „Transylvania capta” feliratot {470.} veretett is lothringeni Károly herczeg emlékérmére, mégis szerződés útján, egyezmény alapján jutott a Habsburgok fenhatósága alá.

Hogy Erdélynek külön tartományi élete úgy az uralkodó, mint az erdélyiek kivánságával találkozott, az igen természetes. Elég bajt okozott az idegen mintára reorganisálni akaró császári kormánynak a magyarországi magyarság is; miképen óhajthatta volna azon erősödését oly elemek csatolásával, kik még nem mentek át a bécsujhelyi, pozsonyi és eperjesi praeparatión. Viszont Erdélynek elegendő oka volt arra, hogy a Magyarországon folyamatban levő és jól ismert kormányzat áldásait lehetőleg elkerülje s ne jusson egyszerre a Kolonics-féle rendszer kellő közepébe.

Az az ellentétes érdek, mely a császári kormányt és az erdélyi rendeket vezette Szent-István koronája fenhatóságának visszaállitásánál, nem engedte meg, hogy a diplomában körvonalazott helyzet megszilárduljon és magától, a korviszonyok s az állami életfejlődés irányában bensőleg épüljön. Már pedig az ellentétes érdekek közül a császáré támaszkodott nagyobb erőre, s így Erdély húzta a rövidebbet. De másfelől a régi alapokban, törvények és traditiókban, valamint az ősi intézményekben meg volt az erdélyieknek az a támaszuk, mely őket a báb szerepétől megmentette s képessé tette arra, hogy meglevő közjogi institutiókban idővel erős várat emeljenek saját védelmökre.

Már a diploma kiadásának módja s körülményei is előre jelezték a bekövetkezendő változásokát. A diploma-tervezet kedvezőbb volt, mint maga a diploma. Az „Accorda” és a „Resolutio Alvinciana”, II. Apaffy Bécsbe vitele, az oláhok vallási uniója s a Mikes-féle punctumok másfél századra vetik előre fényüket s világitanak be az uralkodóház politikájába. A német hadak bejövetele óta szakadatlanul folyó panaszok, az adóteher elleni remonstratio, a Bécsbe küldözgetett sérelmi lajtsromok stb. pedig mutatják, hogy Erdély is a gravaminalis politika útjára tér.

A Habsburg-ház fenhatóságának Erdély felett való elismerésével bekövetkezett változások között a fejedelemség megszünésénél fontosabb a tartománynyá vállás, illetőleg a legfontosabb az, hogy Erdély, mint tartomány tényleg a Bécsben székelő birodalmi ministerium kormányzása alá jutott. Ugyanis kétségtelen az, hogy ha II. Apaffy Mihály fejedelemnek marad is, avagy ha Bethlen Miklósnak az „Olajágat viselő Nóé galambja” által ajánlott fejedelemség felállittatik is, ezek semmi esetre sem lettek volna egyebek, mint a császár helytartói, a bécsi ministerium eszközei.

{471.} A diplomával az eddig központi igazgatást alig ismert Erdély egy erősen centralisticus kormányzat keretébe vonatott belé. Ha eddig a közkormányzta jóformán municipiumok, illetőleg „nemzetek” autonom tevékenységével már teljesen ki is merittetett, úgy hogy maga az állam a közügyek, a hadügy és az ezekre vonatkozó pénzügyeken kivül csak annyiban birt központi kormányzattal, a mennyiben az országgyülés egyúttal legfőbb kormányzó közeg is volt s a fejedelem a municipiumok kormányzati tevékenységét ellenőrizte: a diplomával teremtett új közjogi helyzet a tartomány kormányzatát a bécsi ministerium kezébe juttatta, mely ministeriumnak jobb keze, a diploma után nemsokára létesitett erdélyi udvari kanczellária, az erdélyi főkormányszéket expediáló, az országgyülést adó-repartiáló, a municipiumokat pedig a centralis központ engedelmes végrehajtó közegeivé tette.

Bármennyire is biztositotta a diploma Erdély számára a fejedelemség idejében kifejlődött köz- és magánjogi viszonyokat, bármennyire legyen is az, mint kétoldalu szerződésen létrejött alaptörvény, Erdély alkotmányának egyik legerősebb biztositéka: azért tény marad, hogy általa Erdély autonomiája lassanként háttérbe szorittatott és a birodalmi centrális kormányzás lép előtérbe.

Kétségtelen, hogy maga a diplomában concipiált kormányzat egyenes folytatását képezi a fejedelmi kormányzatnak. Megmaradt az országgyülés; megmaradt a fejedelmi tanács, mint főkormányszék, azzal a különbséggel, hogy a fejedelem, illetőleg most a császár képét a gubernator viseli; megmaradt a fejedelmi kanczellária; megmaradt a három nemzet uniója; megmaradtak a municipiumok. Minden megmaradt a régiben, csak az autonomia, vagy helyesebben a souverainitás veszett el. És ezzel az önkormáyzat helyére egy absolut hatalommal rendelkező központi kormány rendeleteinek a föltétlen végrehajtása helyezkedett. Erdély minden hatósága végrehajtó, egyszerü vakon engedelmeskedésre kényszeritett administrativ szervvé lett.

II. Rákóczy Ferencz támadásáig folytonosan és úgy működnek az országgyülések, mint a fejedelmek alatt, de határozataik formális törvényerőre sohasem emelkednek, mivel az uralkodó nem erősiti meg azokat. Ebben kifejezésre jut, hogy az uralkodó nem is tekinti azokat valódi országgyüléseknek. Nem hivja össze, nem terjeszt eléje propositiokat, nem szentesiti határozataikat. Hanem mindezt végzi a gubernium, illetőleg a gubernator.

A II. Rákóczy Ferencz-féle felkelés lezajlása után már az országgyüléseknek alig van más tárgyuk, mint a tartományi adó és a hadi {472.} adó felvetése. Majd jegyzőkönyvet sem vesznek fel üléseiről, hanem határozatai, mint főkormányszéki kiadványok kelnek és küldetnek szét. A Mária Terézia alatt tartott hat valóságos országgyülés, melynek határozatai formális törvények, a pragmatica sanctióval, a róm. kath. vallással, a királyi jövedelmekkel és honfiusitásokkal foglalkoznak, de az állam belügyeire vonatkozólag az Approbátákat és Compilátákat módositó, tehát negativ természetü törvényen kivül más törvény alig foglaltatik azokban. Egészen 1791-ig, midőn II. József minden felforgató absolutistikus törekvéseivel szemben a felébredt nemzeti szellem reaktiója megnyilatkozik, az erdélyi országgyülések a legsiralmasabb képet hordják magukon.

Ha az állami lét önálló fejlesztése, épitése az országgyülések útján nem volt lehetséges, annál kevésbbé sikerülhetett az tisztán kormányzati úton, rendeletekkel a főkormányszék iniciativájára. Elsőbben is az ilyen kormányzati módot, ha az ugyan szabadon érvényesülhetett volna, az erdélyi közjogi felfogás be nem tudta volna venni. De meg aztán ez a főkormányszék önállósággal nem is birt Bécscsel szemben.

Minthogy nyilvánvaló és természetes volt, hogy Bécsben az erdélyi viszonyokat nem ismerhetik alaposan, ennélfogva az onnan jövő rendeletek nem felelhetnek meg az erdélyi állapotoknak: a bécsi ministerium informatiója czéljából alakittatott meg az erdélyiek kivánságára az erdélyi udvari kanczellária. Épen az ellenkező czélt érték el vele, mint a mit szándékoltak. Nem az erdélyi rendek kivánságainak, felvilágositásainak tolmácsolója, hanem az udvari ministerium czélzatainak közvetitője lett e kanczellária.

Még vigasztalanabbá tette a helyzetet az, hogy az Erdélyben elhelyezett állandó német katonaság fegyveres ereje, a parancsnokoló tábornok felhatalmazása, lidérczként nehezedett az egész tartományra, melynek hatóságai számára épen nem maradt egyéb hátra, mint a Bécsből kapott parancsok végrehajtása, mivel a végrehajtás ellenőrzéseként nyakukon ült az idegen haderő.

Erdély autonom igazgatásának a megbontására nagy mértékben befolyt még az alkotmány legsarkalatosabb alapelvének, a három nemzet uniójának a megzavarása is. A három nemzet egyenjogusága, egymás szabadsága védelmére irányuló kötelezettsége fenmaradt ugyan a papiroson továbbra is, de a bécsi kormány egyiket a három közül, a szászokat, kiváltképen dédelgette s ezek is engedelmes hű szolgái voltak a kormánynak, kiknek eszökbe sem jutott a másik két nemzet támogatása. Sőt hogy ez unió annál inkább erejét veszitse, a {473.} négy recepte religio egyenjoguságát is megtámadta a kormány és a róm. katholikusok sérelmeinek orvoslása ürügye alatt, a legerősebb rekatholizáló politikát inditotta meg s folytatta főleg a magyar és székely nemzet kebelében.

Az alkotmány fontosabb szerveinek ily mértékü változása nem maradhatott hatás nélkül a kormányzat vidéki intézményeinek, közelebbről a vármegyéknek életére sem. Ha eddig a közkormányzatot autonom hatáskörükben teljesitették, ettől fogva a bécsi központnak a két kanczellária s a főkormányszék közvetitésével megjelentett akaratát kellett végrehajtaniok. Azonban, ha a vármegyék nem voltak is képesek korábbi önállóságukat megőrizni a centralisticus kormánynyal szemben, mégis bennök volt a legtöbb önállóság az összes hatóságok között. Sokkal több, mint akár a guberniumban, akár a kaczelláriákban. A mit autonomiájukból megőriztek, az a magyar vármegyei szevezetnek, ebben a nemesi kiváltságok s előjogok tömörülésének és ezen jogok hatalmas codificatiójának a Tripartitumnak érdeme.

Alig láthatjuk valahol oly tisztán Werbőczy alkotásának fontosságát, azt a nemzeti missiót, melyet ezen jogkönyv hazánk sorsára gyakorolt, mint az erdélyi vármegyék ezen korbeli életéről.

A fejedelmi kor megbontotta az erdélyi magyar nemzet addigi kapcsolatát. Mint láttuk, a vármegyék egyen-egyen állanak a fejedelemmel szemben. Nincs meg közöttük az a szerves kapcsolat, melyet a székelyek között azok privilegiumai, a szászok között pedig a privilegiumok és közös organumok létesitettek. A fejedelemség megszünésével még az országgyülési s hadi adhoc összekapcsolódás is folyton gyengébbé válik. Míg a székelyek és még inkább a szászok egyesült erővel és közös alapon állhattak ellent a központi hatalomnak, addig a vármegyéket, mint oldott kévét találta az maga előtt. De van még egy vonás, mely az erdélyi vármegyéknek más irányu, t. i. a magyarországi vármegyékkel szemben mutatkozó, gyöngeségét tárja fel. Nevezetesen míg a magyarországi vármegyék, melyek épen ily külön, illetőleg önálló helyzetet foglaltak el, ezen helyzetben voltak már ősidőktől fogva, másfelől a Habsburg uralkodók centralisaló politikájával 1526 óta szakadatlanul küzdelemben állva megerősödtek, megaczélozódtak, mit politikai jelentőségük legfényesebben igazol: addig az erdélyi vármegyék Mohács után, ősi kapcsolatukból kiválnak, új helyzetbe jutnak a kormánynyal szemben, mely helyzetben nincs alkalmuk ellenálló képességük kifejtésére és most egyszerre egy egészen idegen szellemü, absolut irányu, központi iránynyal kerülnek szembe.

{474.} Ebben a helyzetben, ha a vármegye tisztán csak kormányzati, avagy önkormányzati szerv is, meg nem állhatott volna sikeresen. De a vármegye ennél több volt. A nemességnek összesége, a nemesség organismusa, a nemesi köz- és magánjogi jogositványok gyakorlásának szintere, őre, oltalmazója. A vármegye megvédelmezi a nemességet s a nemesség a vármegyét. A nemességnek, mint personalis statusnak megtestesülése a vármegye és épen azért, míg a nemesi jogok a rendi alkotmány fenállása idejében érintetlenül maradtak, a vármegye sem volt elpusztitható, nem volt autonom természetéből kivetköztethető. A nemesi rendi jogok nagy codificatioja, a Tripartitum, a mint ezen rendi jogoknak minden meghamisitás és bántalmazás ellen őre, épen úgy lett a nemesi jogok incarnatiojának, a nemesi vármegyének is megvívhatatlan bástyája.

A mikor az idegen szellemü kormányzat a nemességet a törvényhozási tevékenységtől megfosztotta, befolyását az állam főkormányzatára, az országos pénzügyre csökkentette, az állandó hadsereg felállitásával hadi tevékenységét megszüntette: a nemesi élet mindjobban a vármegyébe zsugorodott össze, de itten intensivitása gyarapodott, sőt idővel a fejedelemség sorsára döntő befolyásu hatalommá növekedett.

A felülről jövő nyomás a vármegyei autonomiát egyfelől nyirbálja, de másfelől alkalmat nyújt arra is, hogy bensőleg fejtse ki erőit. Ha p. o. egyfelől a vármegyei tisztviselők választásának a szabadsága a felség megerősitési joga által korlátoltatott, a gyülések tárgyai az adó és katonasági ügyekre korlátoltattak, addig másfelől a vármegyei tisztikart mindjobban kifejti, biróságait tovább fejleszti, az adókivetés és szedés jogát kezeibe veszi.

A nemesi vármegye ezen belső gyarapodása azonban nem tartozott a kormány programmpontjai közé. III. Károly uralkodása alatt, a hol tényleg folyó, hol fenyegető török háborúk s az a rokonszenv, melylyel Erdélyben a Rákóczy nevet kisérte a közvélemény, nem különben a nyugati bonyodalmak is megakadályozták a kormányt abban, hogy a vármegyét organisálva, régi formájából teljesen kiforgassa. De már Mária Terézia idejében, az osztrák örökösödési, majd inkább a hét éves háború befejezése után az erdélyi vármegyére is kiterjeszti figyelmét a bécsi centralis kormány.

Nem lehet hamarjában megmondani, hogy általában a nemesi előjogok, vagy pedig ezek védőbástyája, a nemesi önkormányzatu vármegye állott-e inkább útjában az állami omnipotentia elméletétől áthatott patriarchalisan absolutisticus kormánynak. Azt azért világosan láthatjuk, {475.} hogy támadásait mindkettő ellen külön és együttesen is inditotta meg.

A birodalmi kormány központjából, jól megfontolt módszer szerint és nyomatékos súlylyal támogatva indittatván meg a fejedelemség átformálására czélzó s másutt már ki is próbált reformok, a nemesség s a nemesi vármegye fejét vesztve, lépésről-lépésre és szinte minden számbavehető ellenállás nélkül hátrál s szenved vereséget a saját területén. Először a vármegye régi képe alakittatik át. Majd a nemesi praerogativák fokozatos nyirbálása következik. És ez a rendszer halad egészen odáig, míg II. József alatt kitünik, hogy mindkettőnek megsemmitése a mindenható absolut államnak a czélja.

Az eddigi újitásokat fokozódó elégületlenséggel, de minden számbavehető ellenmondás nélkül türte a nemesség. De mikor látta, hogy vármegyéjéből kizáratva, jogai védelmének szinterét elvesztette; mikor látta, hogy a közügyekkel szemben bekövetkezett ellanyhulása saját magának magán- és közjogi jogositványait juttatta a veszedelembe: felébredt aléltságából, összeszedi magát, harczba sorakozik. Védelmi bástyája, – már a nemesi jogoknak a vármegyével való összeforrottságánál, a közös ősi traditióknál fogva, de meg mivel minden fokozatos kormányhatóságban, még saját tartományi, tehát nemzeti dicasteriumaiban is csak ellenséget talált: egyedül csak az autonom vármegye lehetett.

A diploma kiadásától fogva kerek száz esztendő lefolyásáig tapasztalhatjuk a vármegye önállóságának fokozatos hanyatlását, mely ezen száz év utolsó negyedében oly rohamos, hogy szinte a végenyészet szélére jut a vármegye.

Az 1691. évtől fogva II. Rákóczy Ferencz támadásáig még alig észlelhető az autonomia hanyatlása. A terhes adók, katonai, postális és mindennemü egyéb zaklatások, igazságtalanságok a vármegyéket erélyes fellépésre ösztönzik. Alig van országgyülés, hogy panaszaikkal elő ne álljanak, sőt az országgyülésből, a másik két nemzettel együtt a császárt is több izben megkeresik.*Szilágyi: Erd. országgyül. emlékek XXI. köt. 170, 309, 338, 355. lap.

II. Rákóczy Ferencz szabadság-háborúja az erdélyi központi és vidéki kormányzatot egyaránt megakasztotta. Mint Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyveiben olvashatjuk,*Protocollum: „Foenix.” teljes nyolcz év leforgása alatt egyetlen egy vármegyei gyülés sem tartatott.

{476.} A mint a szathmári béke után a gubernium helyreállittatik s az erdélyi udvari kancellária teljesen magához ragadja az erdélyi ügyek vezetését, gőzerővel indul meg Erdélynek rendeletek útján való kormányzása.

Az új kormányzati rendszer alakitja át az országgyülést adórepartiáló székké, mely közügyekkel foglalkozni nem is mer, nem is tud. A vármegye pedig lesz subrepartiáló hatóság, de legalább ezen körben némi önállóságra tesz szert. Egyéb közügyek közül birósági functiója válik ki, melyet zavartalanul és nagy pontossággal folytat, úgy hogy megközeliti, sőt meghaladja a később felerőszakolt állandó táblák működésének gyorsaságát. Belső-Szolnokban évenként 8–10 alszék és fiúszék tartatott és megfelelő számu derékszék, ambulans forum gyanánt. Hivatalnoki kara, adókezelése csak előnyösen változik.

Igaz ugyan, hogy már III. Károly idejében megjelennek az első viharos felhők, melyek a vármegyei autonom organisatiót veszélylyel fenyegetik, de hamarosan el is mulnak. Az 1728. évben felvetett terv, mely az igazságszolgáltatás gyorsitását hangoztatta, „Reformatio remoratae iustitiae” czím alatt, tulajdonképen az Approbáták és Compiláták s főleg ezeknek vallásügyi czikkelyei ellen irányult orvtámadásból vette eredetét, de mivel nem az udvar initiativájából indult ki, hanem némely hazai vallási frondeuröktől: mikor az uralkodó tapasztalta azt a visszatetszést, melylyel a tervezetet az ország gyülése fogadta, maga elejtette a terv nagy részét s csak a kir. táblát rendezte. III. Károly idejében a vármegyei biráskodás érintetlenül is maradt és csak a kir. tábla nyert új organisatiót.

Mária Terézia uralkodása idejében már nagyon súlyos válságok érik a vármegyét és autonomiájába mélyen a kiméletlen kézzel nyúl bele a kormány.

Az első támadás a megyei háztartást éri s vele együtt a vármegyének az adókezelés körül teljesitett hatáskörét. A „Systhema Bethlenianum” az adóügyet annyira kiveszi a vármegye kezéből, hogy csupán az u. n. „perceptor regius” megválasztása s a behajtásnál az assistálás kötelessége marad meg nála. Az ezen adórendszerrel együtt felállitott „Cassa provincialis” olyannyira agyonütötte a vármegyei autonom háztartást, hogy 1791-ben is csak „de jure” jutnak a „domestica cassához” ellenben „de facto” az 1868. évi Unioig azt létre nem hozhatják.

A második támadás még mélyrehatóbb volt, mivel az előbbit legalább az 1754. évi IV-ik törvényczikk némi formális sanctióval {477.} ellátta.*Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány I. köt. 227. lap. Ugyanis ez a vármegyei biráskodást érinti és rendeleti uton az eddigi biróságokat mind megszüntetve, 1763-ban az u. n. „állandó táblákat” létesiti, melynél kiterjed a vármegyei tisztikranak némi új szervezésére, hatáskörére és fizetésére is a rendelkezés.

Ezen előzetes veszteségek után következett 1784-ben II. József kormáyzati reformja, mely a császár egész birodalmát uniformisba öltöztetvén, a vármegyei institutiót régi formájában teljesen megszüntette. Ezen rendelkezésnek Dobokavármegye mindenestől áldozatul esett, mivel felosztatán Belső-Szolnok és Torda vármegyék között, még neve is megszünt létezni.

Az a reactió, mely II. Józsefnek az ősi alkotmányt teljesen felforgató rendszerére következett, a vármegyéket Erdélyben is a politikai élet mezejére sodorta. Már az 1791. évi országgyülésen tapasztalható ennek hatása s eredményeképen a régi vármegyei szervezet és hatóságok sértetlen és tényleges visszaállitása, másfelől a megyék házi pénztár s így vármegyei adó kivetése s felszedéséhez való jogának elvi elismerése lett. Ugyanezen alkalommal a vármegyei szervezet és hatáskör nemcsak visszaállittatott a Mária Terézia alatti reformokat megelőző alakba, hanem egyúttal szabatosabban és részletesebben is rendeztetett. Ugy hogy az Approbátáktól kezdve az 1791. évi törvényhozásban találunk csak a vármegyei institutióra vonatkozó organicus és törvényes szabályozásokat.

Minthogy az 1791–2. év után az országgyülések tartása újból szünetelt a törvények ellenére, a mindenfelé felébredt nemzeti visszahatás az uralkodó absolut czélzatai ellen Erdélyben is a vármegyékben vetette meg a lábát. Az 1791-ben újra szervezett vármegye, mely közgyüléseit ezután pontosan tartotta, épen oly lelkesen foglalkozott az országos közügyekkel, mint a magyarországi. A vármegyék sűrün élnek felirati jogukkal, érintkeznek egymással, közös actiókat szerveznek, a törvényellenes felsőbb rendeleteket félreteszik, az országgyülésre küldött képviselőiket részletes instructióval látják el stb.: szóval az erdélyi vármegye is politizál és pedig annál hevesebben, minél többet mulasztott e tekintetben az elmult századok folyamán, mintha mulasztását pótolni akarná. Főleg 1830-tól fogva láthatjuk, hogy a magyar vármegyék, valamint a székely székek is szakadatlanul kemény tusát vívnak a dicasteriumokkal.

De ezen harczoknak egyelőre nem lett olyan következménye, mint {478.} Magyarországon. 1791-től 1847-ig nem született nyomukban valamely új törvény, mely akár az ország jogait, akár a vármegyék helyzetét érintené. A rendek ugyan megcsinálták a maguk javaslatait, de az uralkodó szentesitése sohasem járult azokhoz.

Az 1847. évi II. és X. t.-czikk foglalkozik a vármegyével, az altisztek választásával és a törvényszékekkel. Ezek az utolsó törvények, melyek az erdélyi nemesi vármegyére vonatkoznak.

Az 1848. évi kolozsvári I. törvényczikk a jogegyenlőséget a hazának minden lakosaira nézve nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatatlan elvül elismerte és az ezzel ellenkező eddigi törvényeket eltöröltetteknek nyilvánitotta. A nemesi autonom vármegye ezzel megszünt létezni. Hatodfélszáz esztendeig volt a rendi alkotmánynak rendithetetlen bástyája, mely időnként és helyenként rendkivüli fontosságu országos tevékenységre is hivatott, de legfőbb jellemvonása mégis az volt, hogy a nemesi rendi jogoknak megtestesülésévé vállott, annak letéteményese, őrizője volt. Bármily fontos szerepet játszott is politikai tekintetben, de jelentőségének, erélyének alapja a nemesi joggal való indentificatiójában rejlett s ezen épült fel minden egyéb kiválósága.

Habár a nemesi vármegye az 1848. kolozsvári I. törvényczikknél fogva Erdélyben is megszünt, de maga az erdélyi vármegyének sajátos szervezete, hatóságai, tisztviselői, hatásköre egyelőre változatlanul maradtak. Az új erdélyi vármegye, melyet talán a régi „nemesi”-vel szemben „polgári”-nak nevezhetnénk, ugyancsak az idézett törvényczikk 3. §-a szerint, formában a réginek a képét ölté ideiglenesen magára és így csak tartalomban változott. „Erdélyben a közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezete a közelebbi közös hongyülés általi elrendezésig jelen helyzetében marad,” mondja a hivatolt törvényszakasz.

És ez az állapot a bekövetkezett események következtében huzamosabb ideig fenmaradt, mint a jelzett törvény hozói gondolták. Az 1868. évi XLIII. t.-czikk 8. §-a is megújitja az 1848. kolozsvári I. törvényczikk 3. §-ának érintett intézkedését és csak a sürgősebb elsőrendü feladatok megoldása után kerülhetett arra a sor, hogy az erdélyi vármegyék az unionak megfelelő szervezettel elláttassanak.

Ezen rendelkezésnek, valamint a közbenső ideiglenes állapotoknak rövid ismertetését későbben fogjuk adni.

A vármegye, mint emlitettük volt, a diploma után lassanként a központi udvari kormánynak egyszerü, engedelmes eszközévé lesz az {479.} 1790. évi újjáébredésig. Gyülései, biróságai, tisztviselői alig őrizhetnek meg valamit régi szabadságukból, önállóságukból.

Ezen fokozatosan előbb és előbb haladó változásnak, ha nem az alkotmányosság, hanem tisztán a közigazgatás szempontjából vesszük azt figyelemre, igen nagy jelentőségü eredménye a kormányzat egyöntetüsége, viszonylagos egyszerüsége és gyorsasága lett. Az egy központból irányitott közigzagatás, a mint lassanként és kevés ellenállással legyőzte a vidéki szervek autonomiájában eléje gördülő akadályokat, a vármegyéket, valamint a székeket is, nagy kiterjedésü kormányzati tevékenységénél sikeresen fel tudta használni. De tagadhatatlan az is, hogy az önkénytességnek igen kevés jellemvonásaival találkozunk: inkább a kénytelenség irányitja a vármegyék tevékenységét.

Hogy még III. Károly uralkodása és Mária Terézia kormányzásának első 10–15 éve alatt a vármegye autonom életének némi, bár lanyha érverése észlelhető, azt a fenmaradt statutumok is eléggé igazolják, de attól fogva 1790-ig, a vármegyék „csak lábai és kezei a gubernium bizottságainak” mondja Benkő.*Transilvania II. kötet 44. lap.

A vármegyei életnek bágyadtságát a diploma kiadása után nyomban érezhetjük, midőn 1696-ban országos intézkedéssel szabnak törvényt a vármegyei gyüléseken meg nem jelenőkre.*Szilágyi: Erdélyi országgyülési emlékek. XXI. kötet 276–7. lap. „Főtiszt. Atyánkfiai – mondja a hivatolt fejérvári országgyülés VIII. czikkelye – mikor magok praesentiájában leendő generalis gyüléseket akarnak hirdetni, az vármegyék és székek gyüléseinek helyéről és idejéről az cursusok tempestive kibocsáttatván és publicáltatván, azon vármegyében és székben resideáló urak és főrendek is, ha olykor ott való házoknál találtatnak, – az köteles assessorok és köznemesség is penig, ha az gyülésnek és széknek is ideje s helye idején tudtokra esik, el ne mulaszák compareálni: egyéb iránt az urak s főrendek jószágain fl. 12., az assesorokén fl. 6., az köznemeségén pedig fl. 3. exequáltassanak az vármegyék és székek főtisztei inremissibiliter.”

Ezen országgyülési végzésnek tulajdonithatjuk, hogy a marchalis congregatió, vagy girásszék elnevezése, mely a XVI. s XVII. században csaknem feledésbe ment, újra felelevenittetik és gyakorivá lesz.

A vármegyei közgyülés a XVIII. században általánosan márkás- vagy girásszéknek neveztetik s évenként többször, a szükségkivánta számmal ül össze egészen 1764-ig. Magában foglalja a vármegye összes {480.} fő- és közrendü nemeseit. Élén áll a főispán, vagy helyettese, ki a különböző vármegyei szokás szerint most a főbiró, majd az alispán, majd pedig az, ki közülök hivatalra idősebb.

Tárgyai közül legfontosabbak a statutum alkotás, a subrapartitio az adókulcs megállapitásával, a vármegyei szükségletek felvetése, a vármegyei tisztviselők választása, fegyelmi ügye, a vármegyei perceptor számoltatása, a gubernalis rendeletek végrehajtása. Biráskodik a széksértési perekben és az 1772 ápril 8. kelt udvari rendelet alapján az ősi jószágokat pazarlók ügyeiben. Egyébiránt eléje tartoztak minden azok a különböző közigazgatási ügyek, melyeket valamely törvény, szokás vagy fejedelmi rendelet hatáskörükbe utalt.

A marchalis gyüléseknek napja az 1764. évben egészen nyugovóra szállott. Ezen ideig, habár igen csekély önállóságot tanusitanak is, de legalább régi körökben folytonosan működtek. De 1764-től fogva hatáskörük túlnyomó nagy részét tényleg elveszitik.

Az új alakulás tulajdonképen más oldalról, nem a közigazgatás, hanem a biráskodás rendezését tárgyazó reformokból indult ki formailag, de alig lehet benne kétség, hogy már eredeti terv szerint is benne foglaltatott a reformtörekvésekben. Az állandó táblák, – continuae tabulae – a vármegyének nem csak biróságait, hanem közigazgatási főszervét, a marchalis, vagyis vármegyegyülést is agyonütötték.

Az 1762-ben, gróf Nemes Ádám elnöklete alatt kirendelt 8 tagu bizottság, melynek feladata az 1737. évi Carolina Instructio után is észlelhető igazságszolgáltatásbeli fogyatkozások orvoslása volt, miután az u. n. „Codex Theresianus” czímü munkálata „több nehézségek alá hozatott volna”; a Continua Táblák felállitására okot szolgáltatott.*Sósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános törvény historiája 422. lap. Hodor i. m. 298. lap. Ezen, 1764-ben behozott törvényszékek nem csak a peres ügyeket látták el, hanem a „Politica és Oeconomia Administratio” is hatáskörükbe utaltatott.

Minthogy az állandó táblák meghatározott számu – tizenkettő – tagokból állottak s körükből a vármegyei nemesség teljesen kizáratott: így a marchalis gyülés közigazgatási és birósági feladatai a vármegye közönségének kezeiből teljesen kivétetvén, ezen táblák tagjaira, – röviden kifejezve, – a vármegyei tisztekre, az officiolatusra biztattak. Ennélfogva 1764-től fogva az erdélyi vármegyék kizárólagosan a vármegyei tisztektől s a melléjök rendelt nehány, rendszerint négy, assessortól {481.} igazgattattak, vagyis a marchalis gyülések teendőinek túlnyomó része az u. n. tisztségi gyülésekre, a tiszti collegiumra megy át.

De ezen változás daczára is, a marchalis gyülések nem szünnek meg létezni. Tendői közül még mindig megmaradt a tisztújitás, a hivatalnokok választása. E végből legalább minden két évben egyszer összejött a marchalis gyülés, melynek tartására a vármegye 100 frt asztalpénzt kapott a tartományi pénztárból, s megejtette a főkormányszéktől sugalmazott főispán jelölése mellett a tisztviselőkre a szavazást.

A marchalis gyülésnek ezen teendője, melyhez, mint emlitettük, 1772 óta a pazarlók elleni birósági eljárás is csatlakozott s a mely mellett legalább elvileg az országgyülési követek választási joga is fenmaradt, tulajdonképen csak illusorius jelentőségü volt, az alább ismertetendő tisztújitási eljárás mellett. Hasonlóképen csak a külső látszatnak kedvezett az is, hogy a gubernális főbb rendeletek nem a vármegyei tisztekhez, hanem a vármegye nemesi közönségéhez intéztettek.*Illustris, Egregii Nobiles, et Agiles Nobis observande et benevoli” etc. Benkő i. m. II. köt. 44. l. Ugyanis ezek azért a tisztek kezébe kerültek, azok által láttattak el s a marchalis gyülés legfelebb jelentést kapott azokról.

II. József a politica administratióit külön választotta az igazságszolgáltatástól s az u. n. continuus officiolatusokra bizta. Ennélfogva a vármegyei tisztség állandósitásával és kinevezésével még a tisztújitás is kiesett a marchalis gyülés kezéből s maga a gyülés, mint rendes hatóság, teljesen megszünt működni. Bár maradtak ugyan fenn teendői, p. o. országgyülési követek választása, de ezen jog gyakorlására neki alkalom nem adatott.

Volt ugyan reá eset, hogy II. József Erdélyben országgyülést és vármegyei gyüléseket is tartatott, de ezek, – mint a köztörténelemből ismerjük – semmi összefüggésben sincsenek a régi ország-, illetve vármegyegyülésekkel.

József halálával a vármegyék abba az állapotba helyezkedtek vissza, a melyben Mária Terézia korában voltak. Az a sok gyötrelem és zaklatás, melyet a nemesség az utóbbi 30 év alatt kiállott, megtanitotta őket arra, hogy szabadságuknak egyik legfontosabb garantiáját nagyobb gonddal és nagyobb erélylyel őrizzék.

Midőn a József-féle reformok visszavonásával, – legalább a következő országgyülésig – az 1780. évi állapotokba akarta az uralkodó a gubernium útján visszahelyezni az erdélyi vármegyéket: ezek részéről a lehető legerőteljesebb ellenállással találkozott. A főkormányszékhez {482.} intézett feliratban Belső-Szolnok kifejti, hogy mily sérelmes reájuk nézve ezen rendelkezés, mivel már Mária Terézia utolsó 20 évi kormánya alatt is meghamisittatott és rontatott úgy a nemesi szabadság, mint a vármegyei autonomia.

A főkormányszék minden erőlködése hiába valónak bizonyult a vármegyékkel szemben. Ezek mindjárt első gyülésükön megszüntetik az állandó táblákat s így a régi közigazgatási és birósági organumokat helyreállitják. 1790-től fogva tehát a marchalis gyülések ugyanazon hatáskörrel, mint birtak a XVII. században s egészen 1763-ig, de több erővel és teljesen újjá született szellemmel kezdik meg működésüket.

Az 1763 előtti és 1790 utáni vármegyegyülések között létező óriási különbségnek az oka a nemesség alkotmányos szellemének újjá ébredése s annak felismerése, hogy a vármegyének mily nagy, sőt döntő fontosságu szerepe van az állami és egyéni közszabadság, az alkotmány megvédelmezésében.

Az 7191–2. évek reformja törvényileg is törölte a II. József-féle vármegyét, ennek egész szervezetét, de törölte a Mária Terézia-féle állandó táblákat is. Az 1791. évi XII. t.-czikk tehát, a mint a régi biróságokat, úgy visszaállitja a marchalis congregatiókat is. És ettől az időtől fogva a marchalis congregatio, vagy girásszék egészen az unióig állandóan fenmarad vármegyegyülésnek.

Az 1791. évi XII. t.-czikk a girásszékkel bővebben foglalkozik. Megállapitja, hogy az minden évben legalább négyszer, tehát évnegyedenként, ezenkivül a szükséghez képest bármikor összehivandó. Tagjai: a vármegyének mindazon birtokos nemesei, kik a homagialis esküt letették. Összehivja a vármegyei főtiszt, a főispán, vagy ennek akadályoztatása esetén az ő helyettese, ki a helyi szokás szerint a főbiró, vagy az alispán, de sohasem a később ismertetendő administrator. A vármegyei gyülések összehivásánál az összehivónak arra kell ügyelni, hogy az más vármegye vagy szék gyülésével össze ne essék, hogy a több törvényhatóságban birtokos nemes, szükségre vagy kedve úgy hozván magával, ottan akadálytalanul megjelenhessen. A vármegyei gyülések már ezen korszakban rendszerint nem a viceszolgabirák által, hanem currens, vagyis meghivó körlevéllel hirdettetnek meg.

A kellő időben meghirdetett s összejött girásszékek rendes elnöke a főispán, kit akadályoztatása esetén a főbirák, vagy alispánok közül a hivatalban idősebb helyettesit. Jegyzői a gyüléseknek a vármegyei jegyzők. Az elnök a XIX. században már rendszerint a vármegyei élet jelenségeit összefoglaló beszéddel mintegy jelentéssel nyitja meg a gyülést.

{483.} A girásszékek a XVIII. század elején még közös asztalt nyertek. A vármegyei adóból a közönség ételéről és italáról volt gondoskodás. Mint Belső-Szolnok 1718. évi számadásaiból látjuk, a girásszékre ökröt és bort vettek. Utóbb, mint már emlitettük, a tartományi pénztárból fedeztetett, 100-100 frttal, a gyüléstartási költség és az 1791. évi XII. törvényczikk is azt rendeli, hogy eme gyülések számára sem valami adót kivetni, sem terménybeli szolgáltatásokat követelni nem szabad, hanem ezeknek piaczi árát azonnal meg kell adni.

A girásgyülések tárgyaira vonatkozólag a következők határoztattak: Ide tartoznak a tisztek választása, az országgyülési követek kirendelése, az ezeknek adandó utasitások, a már emlitett törvénykezési ügyek, továbbá mindazok az akár közigazgatási, akár gazdasági dolgok, a melyek a törvények értelmében a vármegyék hatáskörébe tartoznak és ezeknek beleegyezését, vagy tanácskozását teszik szükségessé.

Az utóbbi, összegezve összefoglalt ügyek pedig a következők: statutum alkotás, az útlevélügyben szükséges bizonylatok, a homagium s az uniói eskü értelmében a jogvédelem, az özvegyet jog szerint tartásul megillető ellátás megállapitása s az e czélból rendelt jószágnak az elpusztulás elleni védelme, az ártalmas malmok megszemlélése s lerontatása, a cirkálás elrendelése s elinditása, a missilisek mellett elfoglalt jószágoknak egy év alatt való visszaadatása, a hatalmaskodó tisztek megfenyitése, a gyámi számadások és nagykorusitás, a biróságok helyeinek s tagjaik napidíjainak megállapitása, a dézmabér beszedési helyének megjelölése, a kincstár kezéhez hatalmas elfoglalás után jutott javak visszaadása iránt folyamodás, a vármegyei adó felvetése (e jog azonban életbe nem lépett), a felséghez küldendő követek választása, a derék- és alszékek fizetéses tagjainak beállitása, a táblabirák vagy assessorok választása s felesketése.*Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány I. 138. l.

Továbbá elrendeli az 1791. évi XII. törvényczikk 3. §-a azt is, hogy azokban a dolgokban, a melyeknek az ellátása és kivitele a tisztség természeténél, vagy a törvények rendeleténél, valamint a közönség végzésénél, vagy határozatánál fogva a tiszteknek a kötelessége, a közönséges gyüléseken kivül az illető fő- vagy altisztek is eljárhatnak és a kiadandókat kiadhatják, mindazonáltal kötelesek lesznek mindazokra a kiadványokra nézve, a melyek vagy a királyi főkormányszék rendeletei, vagy a vármegyék határozatai alapján történnek, pontos jegyzőkönyvet vezetni és a legközelebbi közgyülésen, az ezen kivül {484.} történt intézkedéseket szükséges tudomásul vétele és jóváhagyása végett a közönségnek bemutatni. Azaz tehát a mai számonkérőszéket is ezen törvény értelmében a girásgyülés képezte, mely e czélból vizsgálat és jelentéstétel végett adhoc bizottságot szokott a maga kebeléből kiküldeni.

A gyülés tanácskozási s ügyrendje is megállapittatott. E szerint a tanácskozás szabályai ugyanazok, mint az országgyüléséi. A tárgyak vagy főkormányszéki rendeletek veendők elő. Azután következik bármely tárgy, mely a vármegyék autonom hatáskörébe tartozik. Majd sorra következnek a községek ügyei, magánosok közérdekü panaszai vagy kérései s végül a netaláni perek.

A határozatok és rendelkezések a közgyülés nevében, a vármegye pecsétje alatt, a jegyző által adatnak ki. A gyülések egész tárgyairól kimeritő és pontos jegyzőkönyvek vezetendők és pedig külön a közigazgatási és külön a birósági ügyekről. A közgyülést a jegyzőkönyvek hitelesitése előtt feloszlatni nem lehet. A jegyzőkönyvek, mindnyájan, nem különben a határozatok tárgyában kelt jelentések, a királyi főkormányszékhez felterjesztendők. Ugyancsak a jegyzőkönyvek vezetésével kapcsolatosan rendeltetik, hogy minden beérkező beadványt az egész közlevéltárak iratait is e szerint kell elrendezni s lajstromba vezetni. Általában a kezelésre nézve az 1772. évben kiadott királyi rendelet az irányadó, mely rendelet a táblák számára részletes utasitást foglalt magában az irodai és levéltári ügykezelésre nézve.

A marchalis gyülések mellett párhuzamosan alakulnak ki a tisztségi gyülések, vagy tiszti székek, melyeket nem törvény, hanem a gyakorlati szükség hivott életre.

Ha voltak már esetleg a fejedelmi korban is tisztségi gyülések, ezek nem képezték organikus részét a vármegyei institutiónak? De mikor a diploma után főleg az országban elhelyezett német katonaság elszállásolása, élelmezése állandó terheket rótt a vármegyére nem csak anyagilag, hanem igazgatásilag is; ezen teendők ellátásában a vármegye tisztei foglalatoskodtak s megbeszéléseik székhelye a tisztségi gyülések voltak. Itt rendelték ki a vármegye faluiban elhelyezett katonasághoz az elszállásoló és élelmező biztosokat, itt intézkedtek az állandó katonai élelmi raktárakba szállitandó, a vármegyére felvetett, a vármegye girásszékén subrepartiált, viceszolgabirák és comissariusok által felszedett élelmiszereknek a beszolgáltatásáról, a fuvarról, a szállitmánykisérőkről.

{485.} A tisztségi gyülések tárgya folyton szaporodott. Mivel az élelem és takarmányfelvetés nem volt mindig elegendő a pótkivetést már a tisztségi gyülés végzi, a girásszék által megállapitott kulcs szerint. Majd az erdélyi sorezredek számára felvetett ujonczok kiállitása, illetőleg falvak szerint az állitandó mennyiség elosztása, a katonafogás elrendelése, szintén a tiszti gyülés kezébe jutott, mely teendő, t. i. az ujonczállitás egészen nála maradt még az 1791. évi reformok után is.

A tiszti gyülésnek azonban legáltalánosabb tárgya a felsőbb kormányrendeletek végrehajtása volt. Ezek a rendeletek, a mennyiben törvények végrehajtását czélozták, a vármegyei tisztek gyülésén a megfelelő tisztviselőnek teljesités végett kiadattak s viszont a végrehajtásról ide s innen a főkormányszékhez jelentés tétetett. Ezért rendelte már 1737-ben*Belső-Szolnoki protocollum az 1737. aug. 8-iki rettegi march. congregatióról. a főkormányszék, hogy a jegyző naplót vezessen, melybe a vett rendeleteket a vétel napja s tárgyuk megjegyzésével bevezesse.

A kormánynak olyan rendeletei, melyek a nemesi jogokat, vagy fenálló törvényeket érintették, vagy a melyek eddig ismeretlen tárgyakra vonatkoztak, eleinte a girásszékeknek bejelentettek – s ez adta meg a tisztviselőknek a végrehajtáshoz az utasitást és az engedélyt. De a központi kormány erejének növekedése és súlya csakhamar leigázta az autonomia itten mutatkozó érvényesülését, úgy hogy a tiszti gyülés Mária Terézia korától fogva sokkal fontosabb szerepet játszik a közigazgatásban, mint a marchalis gyülések.

Az állandó táblák felállitása a vármegye igazgatását teljesen a főkormányszék kezébe játszotta át. A 12 tagból álló tábla az igazságságszolgáltatás terén biróság, de valódi jellemvonását mégis a közigazgatási tevékenység adta meg, „In politicis et oeconomicis,” tehát az administrationális és gazdasági ügyekben a marchalis gyülés hatósága az állandó táblára szállott át, melynek tagjai tisztességes fizetéssel láttattak el s a főispán iránt engedelmességgel tartoztak.*1763 okt. 11. kir. rendelet. Kötelessége volt ezen állandó táblának a guberniális rendeletek felbontása, gyors elintézése s működéséről havonként rovatos kimutatást és kimeritő jelentést tartozott tenni.

A tiszti gyülések még az 1791. évi reformok után, tehát az állandó táblák megszüntetésével is fentartják magukat. Mintegy a mai közigazgatási bizottságnak megfelelve, az adó és katonaság beszolgáltatása s kiállitásában, továbbá a kormányrendeletek végrehajtásában járnak el.

{486.} Az 1791. évi XII. törvényczikk biztositotta azt a jogot, hogy a tiszti gyülések, mint a vármegye hatósága szerepeljenek, a mi külső kifejezést abban talált, hogy minden felsőbb rendelet továbbra is, nem a tisztekhez vagy a főispánhoz, hanem a vármegyéhez czimeztetett és ha oly tartalmu volt, mely közönséges gyülés, azaz girásszék egybehivását tette szükségessé, ennek rendelkezéséig végre nem hajtathatott. Ellenkező esetben a tiszti gyülés intézkedett a végrehajtás tekintetében. Minthogy pedig a XIX. század első negyedében még mindig erős absolutisticus szinezettel birt a központi kormányzat és elég erős is volt akarata érvényesitésére, ezért a tiszti gyülések hatásköre is sokban hasonló maradt, mint volt Mária Terézia idejében, a mikor állandó tábla nevet viselt, habár törvény szerint jegyzőkönyveit az eszközölt végrehajtásokról a girásszékhez utólag benyujtani kötelessége volt is.

Az erdélyi vármegyéknek a XIX. század 30-as éveitől folyton emelkedő és erősbödő politikai szerepe és súlya a tiszti gyülések jelentőségét folyton csökkenti, de azért azok az 1791 utáni állapotban maradnak fenn egészen az 1848. évi unióig. Tartásuk és összeállitásuk módja felől a girásszék rendelkezik s tagjaiul a tiszteletbeli jegyzőket is felveszi, sőt esetleg szavazatra is feljogositja.*Belső-Szolnok 1844. évi májusi girásszékének jkönyve.

Az erdélyi vármegyékben még egy közigazgatási hatóságról kell megemlékeznünk, mely főleg 1711-től 1754-ig birt fontosabb szereppel, t. i. a számvevőszékről, vagy censuralis székről.

Már a fejedelmi korszakban is szerepel, de csak mint adhoc intézmény. Egyes perceptorok számadásainak átvizsgálásával egyik-másik a szatmári béke után, mikor az adóügyi igazgatás a vármegye kezeibe jutott, ezen igazgatási ágnak megfelelő egész apparátus fejlődött ki.

Mivel a vármegye által kezelt pénzügy három irányu volt, t. i. a tartományi s vármegyei adó és a dézmabér; ennek megfelelőleg az első kettőre egy külön hivatalnok, az utóbbira ismét más állittatott be. Amaz az egyszerüen perceptor, ez pedig az arendae perceptor, kik megfelelő segéderőkkel láttattak el. A számadások átvizsgálása az u. n. exactoroknak volt a kötelessége, kik észrevételeiket azokra megtevén, úgy a számadásokat, mint megjegyzéseiket a girásszékhez nyujták be. A girásszék rendes és állandó censorokat választott, kiknek feladatuk volt a pénztárnokok ellenészrevételeivel együtt a nyert adatokat összevetni {487.} s a számadás helyessége, a felmentés vagy elmarasztalás kérdésében dönteni.

Midőn Mária Terézia idejében a Systhema Bethlenianum életbeléptetésével úgy az adómegajánlás joga az országgyüléstől, mint kezelése a vármegyétől elvonatott: megszüntek az eddigi vármegyei perceptorok, exactorok, censorok s velök együtt a censuralis szék is létezni. És mivel a vármegye egészen a legújabb időkig, daczára az 1791: XII. t.-czikknek, nem juthatott oda, hogy legalább külön házi pénztárral birjon s adóztatási jogot gyakoroljon, ennek hivatalok s szék nem éledtek fel a régi alakjukban.

A vármegyék területében a Habsburg-házi uralkodók korszaka fontosabb állandó változásokat nem hozott létre. Történtek ugyan változtatások, a melyek egyik-másik újabb intézménynyel, p. o. a határőrvidéki katonaság felállitásával állottak összefüggésben, de ezek is csak egyik-másik megyét, főleg Hunyadot, s a vármegyéken kivül a székely, szász földet s Fogaras földét érintették.

A közigazgatás rendezésénél 1764-ben tétetett meg az első lépés arra, hogy Fejérvármegye két részre, alsó és felsőre szakittassék, a mi 1775-ben befejezett ténynyé is lett.*Sósmezei Vajda László: i. m. 439. lap.

Azonban afféle eljárás, mely Magyarországon I. Leopold uralkodásától gyakori s a mely virágkorát Mária Terézia alatt élte, t. i. hogy egyes városok a vármegye köréből kiszakitva, mint szabad kir. város, önálló municipium rangjára emeltessék, Erdélyben ritkán fordul elő. Belső-Szolnokvármegyéből Szamosujvárt emlithetjük itt fel, mint a mely az uralkodótól megfelelő privilegiumot nyerve, 1736 óta a vármegye hatósága alól kivonatott s autonom igazgatással ruháztatott fel. Ez annál könnyebben történhetett, mivel Szamosujvár kincstári jószág volt s bár így is a vármegye alá tartozott volna ugyan úgy adózás, hadügy, mint biráskodás tekintetében, mégis az uralkodó több joggal hitt vele szemben s a vármegye akarata ellenére különös privilegiummal láthatta el. Ebben az állapotban maradt egészen 1876-ig, habár követeivel, mint 1791 óta szab. kir. város, a vármegyei gyüléseken állandóan részt vett is.

Ha Szamosujvár szabad kir. várossá lévén, a vármegye hatósága alól kiszabadult, ellenben Dobokavármegyében Szék, mely a XVI. és XVII. század folyamán nem csak mint taxás hely birt külön állással, hanem egyúttal külön országgyülési követeket is küldött: a XVIII. {488.} század folyamán a vármegyébe inkább beleolvadt. Nem vesziti ugyan el követküldési jogát, hanem adózás tekintetében s biróságilag is beleolvad a vármegyébe, sőt a XVIII. század közepétől (1764) Dobokavármegyének egyenesen praetorialis, vagyis székhelyévé lesz.

A II. József-féle reformok a területben rövid ideig tartó nagyobb átalakulást eredményeztek, a mit főleg Dobokavármegye érezett meg. Ugyanis ez a vármegye 1784-ben két járása szerint szétválasztatott és a felső Belső-Szolnokhoz, az alsó pedig Tordavármegyéhez csatoltatott. Ebben az állapotban is maradt 1790-ig, a mikor az alkotmány visszaállitása alkalmával, úgy a főkormányszék rendeletéből mint önként is, mindkét emlitett vármegye kibocsátá kebeléből a dobokavármegyei kerületeket s a vármegye újból életre kelt.

Az új területi beosztás, melylyel II. József az egész ország történelmileg fejlődött területi s politikai berendezéséből tabula rasa-t akart csinálni, a megyéket nagyobb mértékben érintette, mint ezeknek régi járási beosztását. Igy Belső-Szolnokvármegye, mely ősidőtől két járásból állott, két járását most is megtartá és a dobokai felső járással nagyobbitva meg, három járást foglalt magában. Mindegyik járás épen úgy, mint korábban, eljárásokra oszlott és pedig a három járásban összesen 23 aljárás volt, de ezek beosztása már meglehetősen eltért a régitől.

Az 1792. év folyamán a főkormányszék kisérleteket tett arra, hogy az egyes vármegyék belső felosztását újra megváltoztassa. Ekkor Belső-Szolnok rendei hajlandók voltak arra, hogy a két kerület 10 járását 14-re emeljék fel s újra beoszszák, azonban ezen kisérlet a tervezés határvonalán nem terjedt túl.*Vármegyei jegyzőkönyv. 1792.

A területtel kapcsolatban kell megemlékeznünk a vármegyei székhely kérdéséről is, mely a legtöbb vármegyében már a XVII. század folyamán rendeztetett, de másoknál állandó bizonytalanság képét nyujtja.

Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék különösen azok, melyeknek hosszas időn keresztül nincsen állandó székhelyük. Gyüléseik, úgy a közigazgatásiak, mint a biróságiak, vándorgyülések, melyek felváltva egyik vagy másik helyen tartattak. Az előbbinél Deés, mint katonaság által lakott, az utóbbinál Szék, mint félreeső hely, nem volt kivánatos vármegyei székhely gyanánt, de 1764-ben az állandó táblák felállitásakor mégis ezek jelöltettek ki számukra.

{489.} A vármegyei székhely és a vármegyeház épitése mindkét vármegyében igen sok tanácskozásra és a főkormányszékkel folytatott sok hercze-hurczára szolgáltatott alkalmat. Midőn 1790-ben a gubernium arra szólitja fel Belső-Szolnokot, hogy a vármegyei praetorialis ház tárgyában tervezetet és költségvetést terjeszszen elő: a vármegye a kérdést az országgyülésre utalja, mint a mely fog majd határozni arra nézve, hogy praetorialis házra lesz-e szükség vagy nem.

Az állandó székház kérdésében a legnagyobb nehézséget a költségek okozták, minthogy a vármegye sem házi pénztárral nem rendelkezett, sem külön adószedési joggal nem birt. A főkormányszékre kellett tehát e tekintetben támaszkodnia, mely viszont a nemesség zsebére igyekezett az épitkezést átháritani.

Bár Mária Terézia az állandó székhelyek kijelölésével megigérte volt, hogy székházépitésre is fog alapot kijelölni, de meg nem tette, azért Dobokavármegyének soha sem lett vármegyeháza, sőt székhelyét Szék városából Bonczhidára helyezte át a XIX. század folyamán s bérelt helyiségben tartá gyüléseit, levéltárát.*Hodor i. m. 25. lap. Belső-Szonokban 1817-ben gr. Haller István főispán veti fel újra vármegyeház épitésének a gondolatát. A vármegye zsidó vallásu közönsége által 10 évi közmunka-váltság fejében felajánlott 8000 frt. elfogadását a gubernium mindenképen igyekezett akadályozni s Deés városa sem volt hajlandó alkalmas telket átengedni.*Vármegyei jegyzőkönyvek.

Végezetre vásárolt telket, részben a nemesség önmegadóztatásával, részben a tartományi pénztár segitségével felépülhetett a vármegye állandó székháza, melyben 1833. év január havában tartotta meg a vármegye, nagy ünnepségek között, első girás gyülését.

A miképen az erdélyi vármegye testületi hatóságait, úgy tisztviselőit is nagyban átalakitotta a XVIII. század centralisaló hatalma. A vármegyei tisztikar gerinczoszlopa ugyan II. József új rendszerkedésétől eltekintve, ugyanaz maradt, de egyfelől tágabb kifejtést nyert a viszonyok s a közigazgatás fejlődéséhez képest, másfelől önállóságából sokat veszitett s inkább a központi igazgatással, mintsem a vármegyével állott összefüggésben, daczára, hogy mandatumát ettől s nem amattól vette.

Az első változás a vármegyei tisztviselők beállitásánál állott elő és pedig már a diploma következtében, a mennyiben ez nem csak hogy a főispán kinevezésének jogát tartá fenn az uralkodó számára, hanem a főbirák és alipsánok megerősitését is, mely hivatalok ezért {490.} decretalisoknak neveztettek.*Leop. Diploma 8. pont. Idővel ebből az lett, hogy a főkormányszék minden választott vármegyei tisztviselőnek a megerősitését igényelte az uralkodó számára.

A vármegyéknek egészen a szatmári békéig, a fejedelmi kor traditiói szerint, két-két főispánjuk volt. Ettől az időtől fogva azonban már csak egy-egy, kinek kijelölése a főkormányszék, kinevezése pedig az uralkodó jogkörébe tartozott. A főkormányszéki kijelölés a diploma, vagyis inkább ennek utólagos magyarázatai értelmében a négy bevett vallásra volt tekintettel, figyelembe vevén természetesen az illető vármegye területén lakók vallási megoszlását. A felterjesztettek, kik a főkormányszékben reájuk esett szavazatok sorrendjében állittattak össze, rendszerint a vallási hovatartozás szempontjából biráltattak el s a kormány rekatholisáló politikája igényelte, hogy lehetőleg róm. kath. egyén jusson minden fontosabb, sőt kevésbbé fontos hivatalba is.

Eleinte csupán a főispánoknál kivánták meg az ilyen vallás szerint való jelölést, de már 1751-ben*Máj. 17-iki rendelet. Vármegyei levéltár. Mária Terézia utasitotta a vármegyéket is, hogy a választásnál a bevett vallások közötti egyenjoguságra tekintettel legyenek. Továbbá kötelességükké tétetett a vármegyéknek, hogy a tisztújitás legalább 3 hónappal történjék a tisztváltozás előtt s megrendeltetett, hogy senki azt a hivatalt, melyre választatott, uralkodói megerősités nélkül el ne foglalja.*1753-ban. Vármegyei levéltár.

Az uralkodó rekatholisáló politikája következtében a vármegye tekintélyes joga, a tisztújitás szabadsága lényeges csorbát szenvedett, mivel a vármegyei szavazatok eredménye nem mint választás, hanem csak mint jelölés tekintetett. A gyakorlatban kötelező szokássá lett, hogy a főispáni kijelölés nélkülözhetetlen legyen. Míg a XVI. s XVII. századbeli protocollumok csak arról tudnak, hogy a vármegye közönsége a főispánnal egyetértőleg választja a tisztikart, addig a XVIII. század derekától fogva nincs választás főispáni kijelölés nélkül.

A vármegyei összes vicetisztségre, a főbirótól fogva a segédszolgabiró vagy aljegyzőig, a főispán minden egyes állásra a vármegyében létező összes bevett vallásfelekezetek közül 3-3 egyént jelölt s ezekre szavazott a közgyülés. A szavazás egész eredménye a főkormányszékhez s általa az uralkodóhoz terjesztetvén, ő azt erősitette meg, a kit jónak látott.

Minthogy a kormánynak inkább tisztviselőkre, mint autonom institutiókra volt szükségük, ennélfogva a tisztújitás alkalmával igazán {491.} alig lehet választásról szó. A főispán olyanokat is jelölhetett, a kikben a főkormányszék engedelmes és kész közeget nyerhetett és az ilyen jelöltekkel szemben csak a XIX. században látjuk a vármegyei közönség akaratának megnyilatkozását, mikor elsőbben is a jelölteket általánosságban rostálták meg. Bármily csekély számu szavazatot kapott legyen is egy, a jelöltségben bentmaradt s a főkormányszéknek alkalmas egyén: a megerősitésnél neki volt elégsége s ő kapta meg a tisztséget.

De még azt sem tartotta elégnek a kormány befolyása biztositására, hogy a sok jelölt közül, kiket ő juttathatott a jelöltséghez, maga válaszsza ki emberét, hanem megkisérelte, hogy a jelöltekről conduit lisztát állittasson össze, melyben a felterjesztetteknek „tehetségeik, erkölcsi tulajdonságaik s szolgálati idejek” stb. egybeállittassék. Azonban 1799-től fogva teljes husz évi erőlködése daczára sem birta ebbeli kivánságait a vármegyéknél keresztülvinni.*Belső-szolnoki v. m. jkönyvek.

Általában elmondhatjuk, hogy a főkormányszék lehetőleg minden eszközt felhasznált arra nézve, hogy a vármegyei tisztségeket engedelmes emberekkel töltesse be, a kik a hozzájuk érkező felső rendeleteknek csak a végrehajtásával, nem pedig törvényes, vagy törvénytelen voltával is törődjenek.

Ezen uralkodói politika csupán a XIX. század 30-as éveiben keltett élénk visszahatást, midőn Alsó-Fehérvármegye inditványára az összes vármegyék s így Belső-Szolnok is az u. n. „kilencz vagy három jelölt” kérdésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy csak a legtöbb szavazatot nyert 3 egyént terjeszti fel a főkormányszék útján az uralkodóhoz megerősités végett. A kifejlett harczban, mely közben a vármegyék több rendbeli kemény intelmet és dorgálást kaptak az uralkodó részéről, elvégre is ők maradtak győztesek.

De nem csak a vallási hovatartozás figyelembevételével, hanem azzal is csorbitá a kormány a vármegye régebben szabad tisztválasztó jogát, hogy a diploma ellenére azon hivatalnokok megerősitését is magának követelte, kikről a diplomában szó sincs, t. i. jegyzőkét, exactorokét, commissariusokét, assessorokét. És ezt is türték a törvényhatóságok egészen 1833-ig, mikor erélyesebb fellépésre határozták magukat.

Belső-Szolnokvármegye 1833. évi gyüléseinek jegyzőkönyvében világosan látjuk ezen küzdelem fázisait. A különböző vallásu jelöltekre {492.} nézve az határoztatik, hogy minden vallásból 3-3 egyén jelöltetik ugyan minden hivatalra, de a kik többséget nem nyernek, kibukottaknak tekitnetvén, fel sem terjesztetnek. A megerősités leérkeztéig is, mint ideiglenes tisztviselők folytathatják a legtöbb szavazatot nyert egyének a hivatalt, melyre megválasztattak. Azok a hivatalnokok, kik nem „decretalisok” azaz a kiknek megerősités végett való felterjesztése a diplomában kikötve nincs, a választás után azonnal felesketendők, hivatalukba beállitandók s megerősités végett semmi esetre sem terjesztendők fel. Ez utóbib határozatnak megfelelőleg a fő- és 2 aljegyző csakugyan azonnal feleskettettek.

Az 1833. évtől egészen 1847-ig folyó küzdelmeknek végeredménye a tisztújitás szabadsága lett az erdélyi vármegyék részére abban az értelemben, a mint ezt az erdélyi vármegyék kivánták. Az 1847. évi II. t.-czikk e decretális hivatalokra, t. i. főbiró, alispán és királyi pénztárnok, szoritja a fejedelmi megerősités szükségét s összesen 3 jelölt felterjesztését kivánja meg oly formán, hogy ha az illető törvényhatóságban csak két bevett vallás léteznék, harmadik helyen „valláskülömbség nélkül a több kijelöltek közt legtöbb szózatot nyert, hol végre csak egy vallás léteznék, az ebből legtöbb szózatot nyert egyén” terjesztendő fel ő felségéhez megerősités végett.

A tisztújitás tartama, a fejedelmi kor szokása szerint, a XVIII. század első felében is egy évre terjedt. Az állandó táblák beállitásával, 1764-től, két évre választattak a tisztviselők. Míg végre az 1847. évi II. törvényczikk a választás érvényét 3 évre terjesztette ki oly formán, hogy a véletlenül megüresedett helyek legfelebb 3 hónapig láthatók el ideiglenes erőkkel s aztán a közgyülés a választást megejteni köteles, mi annyival inkább megtörténhetett, mivel az 1791. évi XII. t.-czikk szerint évenként négy vármegyegyülés volt tartandó, tehát minden negyedévben egy.

A Mária Terézia korabeli állapotoknál is szomorúbb képet mutat a vármegye tisztújitási joga II. József alatt, mivel akkor egyáltalán nem is létezett, az uralkodó nevezvén ki a különböző tisztviselőket.

A mi a tisztviselők fizetését illeti, ez a XVIII. században folytonosan javult, illetőleg rendezettebbé lett.

A mult korszakban rendes fizetésről még nem is szólhatunk, mivel a tisztviselők javadalma teendőikkel állott viszonyban s mintegy illetékszerü volt. Ellenben a XVIII. század elejétől fogva megkezdődik a rendes fizetés, mely lassanként emelkedvén, megszüntet minden eljárás után eső jövedelmet.

{493.} Már 1718-ban olvassuk Belső-Szolnok rendeinek kérését a főkormányszékhez,*Vármegyei jegyzőkönyv. melyben sürgetik, hogy a felségnek a vármegyei tisztek fizetése megállapitása tárgyában tett igéretét minél előbb igyekezzenek megvalósuláshoz segiteni. De bizony ez még ekkor csak annyiban maradt. Hanem azért már 1718-ban rendes fizetésekkel is találkozunk, p. o. a főispán fizetése 30-30 frt, az inspectoré s az exactoroké 83-83 frt. Természetesen a főbiró s alispán, de még más tisztviselők is, a készpénz fizetésen kivül egyéb javadalommal is birtak, mint a fejedelmi korszakban.

Az első fizetés-rendezés, melylyel együtt járt a természetbeli szolgáltatások és az illetéki jövedelmek megszüntetése, 1742-ben következett be, a mikor Mária Terézia az összes magyar és székely törvényhatóságokat 3 osztályba osztotta s osztályok szerint állapitotta meg a tiszti fizetéseket.

Az első osztályba Fehér-, Torda-, Kolozs-, Küküllő-, Hunyad-, Zarándvármegyék és Háromszék s Udvarhely székely székek tartoztak. A második osztályba jött Belső- és Közép-Szolnok- és Dobokavármegye, továbbá Maros és Csikszék, valamint Fogaras és Kővár vidéke. Míg a harmadik osztályt Krasznavármegye és Aranyosszék alkotta.

Az első osztályban a főbiró fizetése 150 frt, az alispáné 100 frt, a jegyzőé 80 frt volt, a második és harmadik osztályban 100, 80 és 60 frt. Az alszolgabiráknak mindenütt 20 frt, az országgyülési követeknek 50 frt rendeltetett. És minthogy ez a rendezés az egész vármegyei háztartásra kiterjedt s mintegy előre vetett árnyéka volt az ország egész adóügye rendezésének: ezen alkalommal megállapittattak a gyüléstartás költségei is s igy a vármegyei háztartás szabályoztatott.

Az 1764. évben az állandó táblák felállitásával úgy a vármegyei tisztikar és szolgaszemélyzet, mint ezek fizetése új szabályozás alá került s tekintettel arra, hogy 1754-től fogva elveszti a vármegye házi pénztár tartási jogát s domestica cassája a provinciális cassába olvasztatik, a fizetés megállapitása, valamint új tisztségek creálása is végleg kiesett a vármegye kezéből.

Az 1791. évi reformok e tekintetben semmi lényegesebb változást nem hoztak létre. A tisztviselők választása biztosittatik ugyan a vármegye részére, nem különben a házi pénztár felállitása is, azonban az utóbbi a papiron maradt úgy, hogy még 1862-ben a provisorium idejében {494.} is, a vármegyék az uralkodóhoz fordulnak, hogy tisztviselőik fizetéséről s a vármegye egyéb szükségeiről a tartományi pénztár útján gondoskodjék. A mint a fizetés, úgy az új hivatal beállitása is a főkormányszék gondja volt, ezért a XVIII-dik vagy XIX-dik században keletkezett fontosabb hivatalok és némely segédhivatalok személyzete vagy egyenesen a gubernium által, vagy pedig a főispán által neveztetett ki.

A tisztikar fegyelmileg közvetlenül a vármegyei girásgyülés alatt állott, hova adattak minden, az egyes tisztviselők ellen inditott panaszok. Akár magánosoknak, akár pedig a főkormányszéknek volt kifogása egyes tisztviselők ellen, azt a girásgyülésnek jelentették be. Ugyan ide tette át a főkormányszék azon panaszokat is, melyeket magánosok, a vármegye kikerülésével, egyenesen hozzá terjesztettek fel.

Bizonyos időkben a főrkományszék valóságos hajszát inditott a vármegyei tisztek ellen s ez ügyek szemmeltartására külön királyi biztost is küldött ki, p. o. 1830-ban Belső-Szolnok ellen midőn az úrbériség, a csődperek stb. kérdésében a vármegyén állandó vereséget szenvedett.

Rendes fegyelmi eljárás nem létezvén, panasz s feljelentés esetében a girásgyülés bizottságot küldött ki a fegyelmi vizsgálat megejtésére s a vizsgálat eredményéhez képest határozott.

A vármegye hivatalos személyzetének törzskara ugyanaz maradt a XVIII. és XIX. században is, egészen 1872-ig, a mely a megelőző fejedelmi korszak alatt volt. Fontosabb változás a főispánok számánál állott elő, mely 1711-től fogva nem kettő, hanem egy. Ellenben megmarad a két főbiró s rangban mindjárt utána a két alispán s a segédszolgabirák a járásoknak megfelelő számban.

A főispáni hivatal ürességben léte alkalmával, valamint fontosabb ügyek fenforgásakor akkor is, ha volt főispán, a kormány 1790-től fogva gyakran nevezett ki főispáni helyetteseket, u. n. administratorokat, kik nem egy izben királyi biztos szerepét is vitték. Az ilyen helyettesités főleg azért volt kényelmes a kormányra nézve, mivel nem volt nála a vármegyei birtokos nemességhez kötve s az illető esküt nem tartozott a vármegye előtt letenni. De viszont akár mint főispánhelyettes, akár mint királyi biztos szerepelt az illető administrator, a vármegyék nem voltak hajlandók sem gyülés összehivási, sem elnöklési jogát elismerni.

Midőn 1818-ban gr. Haller István főispán vármegyéjével nem tudta a kormány urbariális tervezetét elfogadtatni, a gubernium részéről {495.} 1820-ban kiküldött királyi biztos administrator Geötz László elnöklése ellen a rendek, az 1791. évi XII. törvényczikke hivatkozással, tiltakoznak, az emlitett munkálatot újból elvetik s a gyülés eredménytelenül oszlott fel.*Vármegyei jegyzőkönyv 1820. Majd 1836-ban gr. Lázár László királyi biztos gr. Bethlen Pált főispáni székébe beiktató beszédében „magát egyszer az elnöki szék elfoglalására meghivottnak, majd elölülői székét a Méltóságos főispán úrnak által adandónak emlitette” – ez ellen a vármegye rendei, daczára a beiktatási ünnepély kegyeletes hangjának, óvást jegyeznek jegyzőkönyvükbe.*Vármegyei jegyzőkönyv 1836.

A harminczas évek közepétől fogva ritkábban is neveztetnek ki administratorok és a főispán távollétében, vagy széke ürességben létekor a hivatalban idősebb főbiró, mint „igazgató főbiró” vezette a vármegye ügyeit s így a gyülési tanácskozásokat is.

A jegyzői hivatal egészen 1764-ig rendszerint egy egyén által töltetik be, de az állandó táblákkal együtt kezdenek szerepelni az aljegyzők is. Ezek száma eleinte egy, majd a XIX. század elején két rendes és több tiszteletbeli aljegyzőt is találunk. Igy p. o. 1847-ben Kolozsvármegyében 11, Felső-Fehérben 10, Belső-Szolnokban 8 tiszteletbeli aljegyző is szerepel. Különben a vármegyei rendek súlyt fektettek arra, hogy a képzett fiatalabb nemesek, mint tiszteletbeli aljegyzők, a vármegyei közigazgatással s biráskodással a gyakorlatban megismerkedjenek. Ez a tiszt és a számfeletti assessorság volt az az iskola, melyben a vármegye tisztikarának succrescentióját növelte.

A vármegyei pénzügy a XVII. században még csak egy rendes tisztviselőt, a perceptort, foglalkoztatott. A perceptori tiszt a XVIII. században s a XIX-ikben is előfordul, csakhogy tartalmilag nagyot változik. Kétféle perceptort lehet megkülönböztetnünk, t. i. a dézmabérszedőt s a tulajdonképeni adópénztárnokot. Amaz az állás 1780-ban II. József intézkedése következtében megszünik,*Belső-Szolnokvármegye 1790. évi jegyzőkönyvei. de 1790-ben a vármegyei rendek, be sem várva az országgyülés rendelkezését, újra választattak „arendae perceptort” és ettől fogva állandóan szerepel a tized eltörléseig. Az adópénztárnok, ki 1754-ig a tartományi, hadi s vármegyei adót is kezelte, az 1754. évi adóreformmal rangban előre halad, a főbiró után s az alispán előtt áll. Neve regius perceptor, királyi adópénztáros, 300 frt fizetéssel s előbb két, majd egy segédhivatalnokkal van ellátva. A vármegyei rendek változó, a gubernium állandó {496.} hivatalnak nézi s végre az 1847. évi II. törvényczikk a tisztújitás alá tartozónak rendeli és – bár a diplomában nincs róla emlités – decretális hivatalnak teszi meg.

A törvényszékeknél 1764-ig a régi szokás szerint választattak az assessorok vagy ülnökök igen különböző számmal. Belső-Szolnokban rendszerint 24 törvényszéki ülnököt találunk, kiknek fizetésük nincs, de a biróságnál befolyt birságok fele őket illette. Hogy ez sem volt jelentéktelen összeg, ezt eléggé mutatja p. o. az is, hogy a vármegye 1718. év május hó 12. napján tartott alszékén, hol a főbiró és alispánnal 2 jegyző és 7 esküdt volt jelen, 532 frt 72 kr. birság folyt be.*Vármegyei jegyzőkönyv.

Mária Terézia az állandó táblákkal az ülnökök számát és hatáskörét is változtatta. Ugyanis az állandó tábla a főispán elnöklete alatt 12 rendes ülnökből állott, kik közé a vármegyei rendes tisztviselők közül a két főbiró, a két királyi pénzkezelő, két alispán, a fő- és aljegyző is beszámittatván, még négy egyén választatott tulajdonképeni assessor czimen. Ezen rendes assessorok mellett volt még 12 számfeletti assessor, kik napidíj mellett alkalmaztattak akkor, ha a rendes ülnökök mind jelen nem lehettek. A négy rendes assessornak eleinte egyenként 160, majd 200 frt fizetés járt, ellenben a rendkivüli ülnökök napidíja 50 krajczárban volt megállapitva.*Vármegyei jegyzőkönyvek. Hodor i. m. 298. lap.

Míg korábban az ülnökök csakis a törvényszékeknél birtak rendes teendőkkel, hol mint birótársak működtek, 1764-től fogva, tekintettel arra, hogy az állandó táblák a közigazgatást is kezükben tartották, az esküdtek ezen igazgatási ágban is résztvettek, habár csak tanácskozás és nem végrhajtás útján. Ez a szerepük maradt meg egészen 1791-ig, a mikor újból a törvényszékeknél szerepelnek ülnökök gyanánt. A régi törvényes székek visszaállitásával annyi változás következett be az ülnöki intézménybe, hogy külön ülnökök választattak a derékszékek számára, 12-en és külön 7-en az alszék és fiúszékeknél való biráskodásra. Az 1791–2. évi XCVI. s XCVII. ideiglenes törvényczikkek rendelkezése következtében állapittatott így meg ez a szám, a melynek alapja már a XVII. századi törvényhozás azon rendelkezésében van, hogy a derékszéken épen úgy, mint a fejedelmi táblán, legalább 12 ülnök s a partiális széken legalább 7 ülnök jelenléte szükséges.

Az assessorságra való megválaszthatóság elé eleinte semmi különös feltétel nem volt kötve. De midőn a XIX. század huszas éveitől fogva mind többen folyamodtak a vármegyéhez, hogy tiszteletbeli vagy {497.} számfeletti assessorokul felvétessenek, szokásba jött, hogy külön megvizsgáltassanak az e végből kiküldött biztosok által. Belső-Szolnokvármegye 1820. évi novemberi girásgyülésén kimondatott,*Vármegyei protocollum. hogy assessorságra a vármegyébe senki be nem vétetik, ha csak a királyi táblánál kancellista nem volt, vagy a nemes vármegyénél nem practisált. Az így beválasztott számfeletti assesorok képezték az erdélyi vármegyéknek „táblabirói” karát.

Az assessorok csak a continua tabulák és a continuum iudiciumok, azaz Mária Terézia és II. József alatt élveztek rendes fizetést. Már 1790-től fogva napidíjat kaptak, melyek a vármegye 1790-ben 1 frtban, 1792-ben 1 frt 20 krban állapitott meg. Napidíjaikat az assessorok a jegyző utalványára az u. n. „fundus assessorum”-ból kapták, mely alapot a tartományi pénztárból a főkormányszék a vármegye szabad rendelkezésére szakitott ki, melyről tehát a vármegye számolni nem tartozott. Ez alap Belső-Szolnokban 1200 frtot tett ki.*Az 1830. évi vármegyei jegyzőkönyv.

Az ülnökök eleinte bizonytalan, illetőleg meghatározatlan időre választattak, majd 1764-től fogva két évre, az 1847. évi XVII. t.-czikk értelmében pedig egy-egy évre.

A vármegyének emlitett régi tisztviselőin kivül a XVIII. század folyamán újabbak is keletkeznek s így a tisztikar bővül.

Az állandó s bequartélyozott katonasággal kapcsolatban keletkeztek a hadi biztosok, comissiáriusok, kiknek kötelességök volt az elszállásolást tényleg keresztül vinni, ők gondoskodtak a vármegyei falvakban fekvő katonaság élelmezéséről. Comissiáriusok biztattak meg a terménybeli szolgáltatások felszedésével, a meghatározott helyekre való befuvarozásával. Köztük a fő, supremus inspectornak neveztetett, 1718 tájban 83 frt fizetéssel birt, míg az alcommissariusok 10-10 frt fizetést élveztek az ellátáson és fuvaron kivül.

Mária Terézia hadügyi rendszabályai, a határszéli katonaság és az erdélyi két gyalog s egy lovas ezred felállitása következtében, általában a hadügy pontosabb és szigorúbb rendezésével a comissariusi vagy hadbiztosi állás is rendszeresittetett. Négy stationalis comissarius állittatott vármegyénként minden kerületben 2-2, 50-50 frt fizetéssel, kik az ezred, illetőleg századok állomáshelyein gondoskodtak a természetben, de adó fejében beszolgáltatott élelem rendes kiosztásáról és egyúttal a katonaság elszállásolásáról is. Az utóbbiak neveztettek tulajdonképen stationalis vagy szállás-biztosoknak, míg segédeik az élelem s takarmánykezelők, {498.} magazinális commissariusok, azaz élelmezési biztosok voltak.

A XVIII. század elején egészen 1754-ig szerepelnek a vármegyei számvevők, kik a pénzkezelők számadásait felülvizsgálták, nem különben a katonaság részére szállitott élelem és takarmányról vezetett hadbiztosi kimutatásokat is. Számuk rendszerint kettő volt, s Belső-Szolnokban együtt 83 frt fizetést élveztek. Ezen állás azonban 1754-től fogva megszünik, mivel a számvizsgálat többé nem a vármegye, hanem a tartományi számvevőszék feladata volt.

Azonban 1791 után, midőn a vármegyéknek sikerült legalább annyit kivívnia, hogy a dézmabérletet saját közegeik, az arende perceptorok útján szedték fel, voltak az u. n. domestici exactores, azaz vármegyei számvevők, kiknek kötelességük volt a vármegyei szükségletek fedezésére a tartományi pénztárból kiutalt összegekről vezetett számadások felülvizsgálása s egyúttal a királyi adópénztárt is évenként kétszer megvizsgálták. Fizetésük 50 frt volt.

Az adózással kapcsolatos rendszeres összeírások és becslések, melyek már III. Károly idejében megindultak, melyek személyre, földre, terményekre s állatokra is kiterjedtek, eleinte a segédszolgabirák, vagy pedig külön a vármegye által ezzel megbizott nemesek által végeztettek. Mária Terézia adóügyi reformja óta ezen teendők végzése és pótlása, illetőleg kiigazitása külön tisztviselőkre bizatott, kik igazitó biztosoknak (rectificatores commissarii) neveztettek, vagy hivták őket adóügyi biztosoknak (commissarii in contributionalibus). Minden szolgabirói járásban volt egy ilyen adóügyi biztos, de a kik rendes fizetéssel nem birtak. Ezen hivatal megmaradt az unióig.

A XVIII. század közepe tájt kezdenek a vármegyék orvost is alkalmazni és ettől fogva a vármegyéknek rendes orvosuk, később sebészük és bábájuk is lesz. Belső-Szolnokvármegyében az első megyei orvos Pataki Sámuel 1733-ban, kinek fizetése 50 frt, 6 köböl búza, 12 köböl zab és 6 szekér széna volt. Később 1766. s 1772. években 80 frtban állapitotta meg a vármegyei orvos fizetését a főkormányszék. Mária Terézia és II. József idejében van külön orvos és külön sebész a vármegyén és a XIX. század közepe táján, habár orvos csak egy, de sebész több is található. Vármegyei bábák II. József által rendeltettek először és az ő halála után a Guberniumnak sikerült rábirni a törvényhatóságokat, hogy a reájok dictált ezen új, de hasznos és szükséges állást jövőre is fentartsák.*Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve 1790 ápril. 26.

{499.} II. József korában van először alkalmazásban mérnök (geometra), kit a közfelfogás annyira meggyülölt, hogy később csak nehezen lehetett a vármegyéket a mérnöki teendők fontosságáról, szükségességéről meggyőzni s reábirni, hogy rendes mérnököt alkalmazzanak. 1790-ben a II. József alatti földmérés adatait Belső-Szolnokvármegye közönsége tűz által pusztittatta el,*Vármegyei jegyzőkönyv 1790. a miben a főispán nem birta a közvéleményt és közakaratot más irányba terelni. És ugyanakkor csak különös kegyből engedték meg, hogy a II. József idejében működött mérnökök, mint magánszemélyek, a vármegye területén maradhassanak. Azonban idővel mégis belátták gyülölködésük ok nélkül való voltát s a XIX. század eleje óta, mint a többi vármegyékben, itt is rendes mérnök található.

A vármegyei életbe több olyan tiszt is illeszkedett még be, a melyet a fejedelmi kor nem ismert, hanem az ausztriai ház centrális kormányzata inaugurált és a melytől épen ezért a vármegyék eleinte fáztak, de későbben maguk is meggyőződtek szükséges és hasznos voltukról.

Csak röviden emlitjük fel, hogy 1740 óta találkozunk a kincstári ügyészszel (fiscalis procurator), kire lassanként átment az alispán tiszti ügyészi feladata; a XIX. század eleitől szegények ügyvédjét (pauperum advocatus) és az árvaszéki birákat (iudices sedis orphonalis), az útbiztosokat, némely vármegyében az erdészeti felügyelők stb., mely hivatalok mutatják egyúttal a vármegyei hatáskör bővülését s gazdagulását is. Meg kell még emlitenünk a hites ügyvédeket, kik a vármegyei törvényszékeknél működtek.

A vármegyei hivatalok mellett a XVIII. század közepétől fogva szerepelnek a segédhivatalok és segéd erők, mint p. o. írnokok a törvényszékek s az adószedők részére, könyvelő vagyis, iktató s kiadó, majd a levéltárnok a XIX. század elejétől. A segédszemélyzet közül az állandó táblákkal kezdi meg szereplését a táblai ajótnálló (janitor tabularis), a ki azonban idővel a szolgák közzé került.

A szolgaszemélyzetben eleinte a hajduk és ezeknek az őrmestere fordulnak elő, kik egyfelől a circálásnál szerepeltek, később az executiónál s a rend fentartására használták őket az alispánok. Ugyancsak közülök teltek ki a börtönőrök is. A hajduk száma, őrmesterükkel együtt, változó volt. Belső-Szolnokban egészen 1764-ig többnyire 10 hajdut találunk. Mária Terézia azonban leszállitá e számot háromra s csak ennyinek engedett fizetést. 1764-től fogva külön börtönfelügyelő van alkalmazásban s ugyan ezen időtől fogva találunk állandósitott {500.} hóhért is. Ugyancsak a XVIII. század elejétől fogva alkalmaztatnak a lovaslegények vagy futárok, vagy postások különböző számmal. Belső-Szolnokban eleinte 2, majd 4, később Mária Terézia korában 3 s a XIX. század közepe táján, a mikor a postaügy nagyobb fejlődést ért el s igy a gyors küldönczökre nem volt oly szükség, csak kettő.

A vármegyei személyzetből a fő- és szolgabirák, alispánok, királyi adó- és dézmabér-szedők, kebli számvevők, ülnökök, jegyzők, igazitó biztosok, árvaszéki birák a vármegyei marchalis gyülésein választattak, ellenben az útbiztost, levéltárnokot, iktató-kiadót, írnokokat, tiszti ügyészt, szegények ügyvédjét, ajtónállót, postákat a főispán nevezte ki, továbbá az orvos, sebész, bába, mérnök, erdőfelügyelő, mint a gubernium által „megrendelt” hivatalnokok ugyanannak kinevezéséből birták mandatumukat. A többi szolgaszemélyzet a fő-, illetőleg alispán által fogadtatott fel, s állittatott be p. o. a börtönőr, hajduk, hóhér stb.

Bár, mint láthatjuk, a tisztviselők egy részének megbizatása a vármegyei rendek szavazatára is vissza vezethető s aránylag csekély, vagy épen kevésbbé jelentékeny tisztek töltettek be közvetlen kinevezéssel, mégis a kormány magának a megerősitésből, valamint a kinevezésből is jövedelmi forrást csinált. Az egyes vármegyei tisztviselők megerősittetésökért „confirmationis vagy aulica taxa” név alatt, illetéket voltak kötelesek fizetni, mely az évi javadalom 10%-át tette ki.

A vármegyei személyzet ezen összeállitásában láthatjuk, hogy miképen fejlődik maga a vármegye, miképen nyomul előtérbe. Különösen közigazgatási tevékenysége, melyet egy erőteljes központ öntudatosan vezet és felhasznál.

A vármegye az emlitett hatóságok és tisztviselőkkel, segéd- és szolgaszemélyzettel a leopoldi diplomától fogva az unióig a régi területen élte életét. Ez az élet ugyan kevésbbé volt autonom s maga a vármegye kevésbbé municipium, mint a fejedelmek idejében, azonban a belső tartalom hiányáért külső dolgokban kárpótlást igyekeztek neki nyujtani.

A miképen magát Erdélyt Mária Terézia 1768-ban nagy fejedelemséggé léptette elő, hogy így az országrendek hiuságának hizelegjen s őket az alkotmány szétrombolásáért czimmel kárpótolja: hasonlóképen találjuk a vármegyéknél is, hogy a királynő igyekezett azon, hogy a vármegye önállóságát, jelentőségét, mely a kormányzatban egyszerüen nem létezett, külsőleg documentálja.

Igy keletkezett a XVIII. század derekán a legtöbb erdélyi vármegye czímere és hiteles pecsétje, a minőkről a megelőző korszakban {501.} tudomásunk nincs, az egyetlen Hunyadvármegyét kivéve, melynek czímere Hunyadi János idejéből s legrégibb ismert pecsétje II. Ulászló korából való.

A vármegyék ugyan már a királyi adomány előtt állapitanak meg maguknak czímert, azonban ezt pecséteikre nem alkalmazták s közhitelü pecséttel nem is birtak, mint municipium.

Belső-Szolnokvármegyének 1737. évi decz. hó 14-én girásszékén*Vármegyei jegyzőkönyv. fordul először elő a vármegye czímere, midőn a gyülés elhatározza, hogy „a nemes vármegyének zászlót egyet kell csináltatni, zöld szinüt. Inscriptiója legyen egyfelől kétfejü sas, a másik felén a deési kápolna, a mellete való kő és a hét kapitányok fegyveresen; nemkülönben a kápolnára irott két distichon cum emendatione, egy pár rézdob, egy gyalog dob, két török síp.”

Ezen határozatra kilencz évvel kapja meg Mária Teréziától a nemes vármegye hiteles pecsétjét, melyet a királynő egyenesen azzal az indokolással ad, hogy ilyennel még nem bir. A czímer esetlegességét s nem régi eredetét eléggé igazolja az is, hogy a pecséten adott az iménti jelzettől eltérő, a nemesi koronával fedett s széltében kétfelé osztott paizs felső jobb oldalán a ló látható fékkel, kantárral nyereggel, melyen Árpád Zalántól a Tisza s Duna közét megszerezte; a felső baloldalon a deési kápolna, előtte a hét vezérrel, a kik „ter Deus clamarunt”; a alsó balodalon egy malomkő s a jobboldalon Csicsóvára.

Dobokavármegye czímere két évvel később, 1748-ban keletkezett s akkori főispánja gróf Bethlen Gáborra, a Systhema Bethleniaum szerzőjére tekintettel, grófi koronával van fedve s középpaizsán Szent László király látható, a mint a kerlési csata után a kún vezér által elrabolt magyar leányt megszabaditja, felső jobboldalán Dobokavára, baloldalán a borgói hegység egy jávor szarvassal látható, míg alant balról a hegyekben található ásványok chémiai jegyei, jobbról pedig a vármegye két folyója van ábrázolva.

A mint ezen két vármegye, úgy kapta Hunyadot kivéve, a többi is ezen időtájt czímerét,*Belső-Szolnok- és Dobokavármegye czimer-pecsétje a III. kötet 171. lapján van feltüntetve. ami annak jele, hogy czímerrel a régi erdélyi vármegyék egyáltalán nem birtak s közpecsétet, habár ilyenre a fejedelmi kor törvényeiben, így az Approbátákban is hivatkozás található, nem használtak.

Igen jellemző a korviszonyokra, hogy a czímeres zászló abban az időben keletkezik, mikor többé nem gyül alá nemesi felkelés s a vármegyei {502.} pecsét kiadatásával majdnem egy időben szinte felfüggesztetik a nemesi vármegye autonomiája.

A vármegyének a fentebbiekben ismertetett tisztikara s hivatalos személyzete már nagy vonásokban elénk rajzolja a vármegyei hatáskörnek átalakulását, fejlődését s egyúttal jellemét is. Némi megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy a vármegye ősi ereje a XVIII. század elejével megcsappan és alig képes legeredetibb vonásait megtartani. Sőt ezek is csak nehezen ismerhetők fel, úgy, hogy ha a század végén bekövetkezett reactó a régi jellemvonásokat részben fel nem eleveniti, a XVIII. század második felének vármegyéje merőben idegen intézmény lenne előttünk, a melyben csak az egyes officiolatusok elnevezései emlékeztetnek a régi elemekre.

Mielőtt ezen sajátságok méltatására, a vármegye és a tartományi központi igazgatás s kormányzás jellemének viszonyára s magának a vármegyei élet fejlődésének természetszerü s benső irányára, characterére bővebb figyelmet forditanánk: mindenekelőtt ismerkedjünk meg a változások, az alakulások természetével.

A fejedelmi korszakban láttuk, hogy országos központi kormányzat a szó mai értelmében alig van. Az országgyülés közigazgatási hatóság is, de ezen minőségében bár numerice és potentialiter több, mint az egyes vármegye, de qualitative alig különbözik attól. Ugyanazon elvek irányitják az országos közkormányzatot, mint a vármegyei vidéki igazgatást. Nem egyszer az utóbbi szab irányt, mely egyes példák után általánosittatik és alig van az igazgatásnak oly ága, vagy részlete, mely az országgyülésnek, mint olyannak, vagy a fejedelemnek kezdeményezéséből származnék. Természetesen itten nem vagyunk tekintettel azon igazgatási ágakra, melyek a vármegyékkel alig, vagy épen semmi összefüggésen sem voltak, p. o. az államjavak stb. kezelésére.

Ugyde mind az, a mi a vármegyei igazgatásban helyt talált, mai nézőpontból aránylag csekély jelentőségü, illetőleg a folyton fejlődő állami életnek meglehetősen kis körét ölelte fel és még itten sem valami nagy rendszerességgel. Megtette ugyan, a mi tőle telt, de hiányzottak a békés fejlődés feltételei ahoz, hogy maga is fejlődhessék. És ebben a szűk körben, ki lévén nagyrészt zárva a fejlődés alkalma és lehetősége, a vármegye meglehetősen megcsontosodott, s ősi feladatán kivül alig látjuk erőteljesebben fellépni autonom erejét.

A diploma után ugyanebben az állásban marad meg egy ideig. De másfelől a viszonyok hatása s kényszeritő erejének befolyása alatt {503.} megkisérli a tovább fejlődést, a nélkül, hogy valami messzire mehetne. Egy erősebb hatalommal a központi kormánynyal és ennek a távoli nyugat kifejtette szabatosabb igazgatási programmjával találja magát szemben.

Erdély alkotmánya már a fejedelmi korban is olyan volt, hogy a központi kormánynak elég tág befolyást engedett a vidéki igazgatásba. Hogy a fejedelem és tanácsa ezzel a joggal alig élt, azt inkább a folytonos háboruk korának tulajdonithatjuk, mely a külpolitikában annyira igénybe vette a központi hatalmat, a fejedelem s tanácsa figyelmét, hogy belső reformokra nem is gondolhattak, a közkormányzat fejlesztésére sem tanulmányokat nem tehettek, sem pedig önállólag valamelyes reformok felett gondolkozni nem értek reá. A municipiumok, illetőleg az élet csinálta a reformokat.

A mint Erdély a Habsburg-ház fenhatósága alá kerül, bár lényegileg a régi alkotmány biztosittatik a diplomában és mégis a régi alkotmány gyökeres felforgatásának csirái vannak benne elvetve. A főkormányszék, az udvari kanczellária teljesen kivonatik az ország befolyása alól s a felekezetek és nemzetek között támasztott viszály és versengés, a combinált jelölésekkel, módot adott az uralkodónak, hogy az alkotmány ellen való működésre használja fel azokat. Ugyanazon jelölési és megerősitési eljárás a vármegyékre is kiterjesztetvén, ennek ellentálló erejét is egészen megtörte.

Az uralkodók kész kormányzati programmja s az alkotmányos élet megszüntetésére irányuló állandó politikája a dicasteriumokban készséges eszközzel birt, s a törvényhatóságokban sem talált ellentállásra, mert ezekből teljesen hiányzott még a politikai érzék s így nincs náluk politikai tevékenység sem. Ez legjobban az országgyüléseken tünik ki, melyek csaknem minden évben tartatnak egészen 1761-ig, mégis soha sem látjuk, hogy az alkotmányért valaha sarkukra állanának. Valóban épenséggel nem lehet csodálkoznunk a felett, hogy Mária Terézia 1762-től országgyülést nem tartva, könnyüszerrel lépteti életbe nagyobb reformjait; hiszen megelőzőleg sem talált ellentállásra.

De azért nincs okunk rá, hogy az erdélyi törvényhatóságok és országgyülések erélytelen magatartása felett könnyüszerrel pálczát törjünk. Hiszen Magyarországon is ugyanezen idő alatt szilárd léptekkel haladt előre a centralisáló absolut kormányzati politika, pedig ott a vármegyék már kétszáz év óta szakadatlan harczban állottak vele s e harczokban megedződtek s határozott politikai characterük fejlett ki. Ellenben Erdélyben a XVI. és XVII. században ez a küzdelem nem {504.} forgott fenn és így sem valamely törvény, vagy pedig valamely gyakorlat, sem bizonyos traditiók ezen érzületet ki nem fejlesztették. Vegyük még hozzá, hogy az ország erejében roppantul megfogyott Apaffi alatt s folyton szipolyoztatott a Hasburg uralkodók idejében; hogy társadalma meglehetős corrupt állapotban jött át a XVIII. századba s a vagyon, kitüntetés, rangosztály s hivatal az önálló meggyőződésnek nagy akadályát képezte; hogy a vallásfelekezeteknek az uralkodóház által is szított és támogatott versengése egyesen a közszabadság és az alkotmányos jogok rovására munkált; hogy az állandó német praesidum igen nyomasztólag hatott a szabad véleménynyilvánitásra. Mindezek, megannyi okai annak, hogy Erdélyben a törvényhatóságok kevesebb ellenálló képességgel birtak, mint az anyaországban.

Ily meggyengült életerővel egyáltalában nem volt képes az erdélyi vármegye a különböző kormányzati ágak terén nap-nap után felmerült reformokat, újitásokat a maga természetéhez assimilálni. Ezek különben is oly gyorsasággal lepték meg, hogy még csak ideje sem maradt azokat jól megfontolni. A közigazgatás megannyi új, eddig ismeretlen kérdésében teljesen tájékozatlan lévén, a főkormányszék rendeleteit, a mint vette, úgy végre is hajtotta. Ami erő volt benne, azt inkább a régi intézményeknek részint fejlesztésére, részint csak megőrzésére forditotta, de még itten sem járt valami nagy sikerrel. Már Mária Terézia alatt csak névben maradtak fel a régi hatóságok és tisztségek; tartalmuk teljesen átalakult. De más oldalról viszont áll az is, hogy a vármegyei tevékenység oly sok oldalu, oly szabatosan működő és oly pontos volt, a minőről az ősök a fejedelmek idejében aligha álmodtak.

Hogy a vármegye fejlődésében tünetkezni látszó belső ellentmondást kellőleg megérthessük: különböztetnünk kell a vármegye autonom hatásköre, valamint a központi kormányzat által reá bizott teendők végrehajtásában álló hatáskör között. Az elsőben a vármegye folyton gyengül s ez a tevékenységi kör mind kisebb térre szorul, az utóbibban pedig állandóan gyarapodik. Ezen kettős hatáskör viszonyában mutatkozó jellemvonás az autonom vármegye elernyedésének és annak a jele, hogy erős központi hatalom mellett, legyen az bár absolut irányu, avagy alkotmányos, a törvényhatóságok autonomiája csak idő kérdése.

Az erdélyi vármegyék is reá lépnek ugyan 1790-ben a politikai tevékenység mezejére és ettől fogva a dicasteriumok nem képesek a vármegyékkel azt tenni, a mit akarnak; azonban ez a politikai hatáskör nem változtatja meg a vármegyei önkormányzati tevékenységnek {505.} az állami kormányzatból átruházott teendőkkel szemben folyton hátrább vonulását s összezsugorodását. A politikai hatáskör úgy Erdélyben, mint Magyarországon arra képesitette csupán a vármegyéket, hogy az állami központi kormányzat minőségét ellenőrizzék, alkotmányellenes törekvéseinek ellentálljanak, de már arra nem, hogy a kormányzat újabb ügyköreit, melyeket a központi kormány állitott be az állami életbe, s a melyeket ez, mint saját tevékenységének tárgyát tekintett, de a melyeket mégis az autonom hatóságokkal, mint saját közegeivel hajtatott végre, mondjuk: hogy ezen újabb ügykörüket saját autonomiájába beleolvaszsza.

Csak illustrálásul legyen itten felhozva a közegészség ügye, mely ebben a korban a gyakori epidemiák, különösen a pestis miatt, ugyancsak megérdemelte volna a vármegyék különös figyelmét, de a melyben az egész fejedelmi korszak alatt egyetlen egy közhatósági rendelkezést sem találunk. Midőn a XVIII. század elején, főleg 1718-ban pusztitó pestissel szemben a központi kormány erélyes intézkedésre szólitja fel a törvényhatóságokat, Belső-Szolnokvármegyének ide vonatkozó classicus rendelkezése élénk világot vet nemcsak a korszellemre és a megelőző viszonyokra, hanem magának a vármegyének az intensivebb közigazgatás iránti felfogására is. Előbb az összes felekezetek espereseit felszólitják, hogy a lelkészek által engesztelő imákat mondassanak. Majd tovább folytatva, így szól a jelzett határozat: „Az egész vármegyében az ország útjában levő faluknak határain – az ország útja mellé szolgabirák atyánkfiai akasztófát erigáltassanak, kikre az infectus helyre járó, vagy oly helyben lakó emberek ha még nem inficiáltatott helyeknek határain találtatnának, minden személyválogatás nélkül felakasztassanak, nem különben ha kik efféle embereknek szállást adnának.*Vármegyei jegyzőkönyv az 1718. jan. 3-iki Mikeházán tartott tiszti gyülésről.

Igaz ugyan, hogy a XIX. században, főleg a harminczas és negyvenes években örvendetes fejlődést látunk a vármegyei autonomiában is, de ez a bekövetkezett események miatt nem lehetett tartós. Igy látjuk p. o. a gazdaság fejlesztésére irányuló egyesületek létesitését, melyek bár kormány buzditásra, de mégis vármegyei autonom körben keletkeztek, oly feladatok megoldására, melyek manapság tulnyomó részben a földmivelésügyi kormány kezében találhatók. Felemlithetjük a kölcsönös tűzkár biztositó intézetek létesitését, a minő Belső-Szolnok- és Dobokavármegyében 1844. év óta működött. Gondot viselnek a magyar nyelv fejlesztésére. A főkormányszéket felszólitják, hogy a vármegyékkel {506.} folytatott levelezéseiben a hazai nyelvet használja. Támogatják a nemzeti játszó társaságot. Különös gondot forditanak a népnevelés és kisdedóvásra s Deésen épen a vármegye állit fel központi kisdedóvót. Minden rendű üdvös egyleteket védelmükbe vesznek még a kormány tulságos befolyásával szemben is, stb.*Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyvei 1770–1848. Ezek és más hasonló tünemények arról tesznek bizonyságot, hogy a központi kormányzat kezelte igazgatási ágak a vármegyei autonomiába is beillesztettek volna s a felettök gyakorolt pontos és szigorú felügyelet elegendő erővel birhatott volna arra, hogy a különböző municipiumok együttes működését, összhangzó fejlődését biztositsa.

Azonban a fejlődésnek menete nem ily irányt öltött magára. A föltétlen értékünek hitt állami czélok miatt az állami omnipotentia tanának korában egy eszköznek tekintették a vármegyét s mivel az autonom jellem az eszköz kellő felhasználásában gát volt, épenséggel nem az autonomia fejlesztésére, hanem annak megtörésére vagy átalakitására, vagy bizonyos szűkebb korlátok között való megrekesztésére forditottak minden igyekezetet.

A vármegyei autonom élet sekélyesedő folyamát alig mutatja ki oly tiszta szinben egy-egy megnyilatkozása, mint a statutum alkotás. A marchalis gyülések számának megritkulásával, a statutumok is ritkábbak lesznek, sőt lassanként ki is maradnak. A főkormányszék 1775 tájban foglalkozott ugyan ezen statutumok összegyüjtésével és a XIX. század elején nem egy vármegye szedte elő s öntötte egy egészbe régi s újabb statutumait;*P. o. Küküllővármegye 1813. évi statutum gyüjteménye. azonban ezen statutumoknak azon része, mely a XVIII. századból való, mindkét gyüjtő számára kevés felhasználható anyagot szolgáltatott.

A fejedelmi kor megszüntével, a diploma után főleg egy új irányban látjuk egyelőre a vármegyei autonomia fejlődését, t. i. az adóügyi igazgatás terén. Ugyanis a mint a diploma határozott összegben megállapitotta volt Erdély adóját úgy béke, mint háboru idejére, ezen „diplomaticum quantum” fix számával szemben a porták folyton változó számára nem lehetvén épiteni: a három nemzet között állandó porta aránykulcs szerint osztatott fel mindig ez a diplomaticum quantum s ugyan így szavaztatott meg az országgyüléseken a további tartományi szükséglet, mely az u. n. „cameralis consursus,” azaz a kincstári jövedelmek felhasználása mellett is még fenforgott. A mint a három nemzet {507.} közös gyülésében szétosztották nemzetek szerint a pénzben, terményekben és munkában, avagy csak pénzben teljesitendő szolgáltatásokat; épen úgy osztá fel azokat minden nemzet a maga belkörü hatóságai, tehát a vármegyék, illetőleg székek között. Ugyanezen módon osztá tovább minden egyes törvényhatóság a maga kebelében az egyes adózókra s gondoskodott az adó beszedéséről s beszolgáltatásáról.

A biráskodás mellett épen a folytonos adóügy, a pénzben, terményekben és szolgálmányokban álló teljesitések elrendezése, beosztása, végrehajtása a legfontosabb és legtöbb gondot adó teendője a vármegyének. Azonban a biráskodásnál megállapodott szrevek, codificált anyagi s alaki jog áll a vármegye rendelkezésére, ellenben az adóügyben teljesen magára van hagyatva és magának kell kitalálni a módokat, a melyek mellett a szinte elviselhetetlenné vált szolgáltatásokat az adózók összeroskadása nélkül, teljesiteni képes legyen. Épen ezért a különböző vármegyei statutumok egészen 1754-ig tulnyomó részben az adóügyi igazgatás kérdésével foglalkoznak.*L. Kolozsvári s Óvári i. m.

Ha végig nézzük valamely vármegye marchalis gyüléseinek jegyzőkönyveit 1711-től 1754-ig, avagy az általuk hozott és nagy részben ki is adott statutumokat ugyan azon időből, azt fogjuk tapasztalni, hogy azok kétharmad részben az adóügygyel foglalkoznak s a határozatok, a szabályrendeletek egyharmada az autonomia minden többi ügyeire terjed ki.

Már maga ez a jelenség is eléggé jellemző és mutatja az anyagi szükségek, a nyomor, s zsarolás által teljesen tönkretett, a földhöz szegzett existentia győzelmét, az ideálismus, a szabad intézmények korszerü fejlesztésére irányuló szellem készsége és képességei felett.

Az élet anyagi gondjai mindig is eléggé nyomasztóak, de a mit a XVIII. század közepéig az erdélyi vármegyéknél látunk, az szinte kétségbeejtő. Ki kell találniok a megfelelő adókulcsot, mely mellett az igazságos subrepartitió lehetséges. És csakugyan a vármegyei statutumok szinte fél századdal előre kifejtik a „Systhema Bethlenianum” alapelveit, úgy hogy a neves kanczellár csak generalizálta azt, a mi az egyes vármegyékben előtte készen állott. A fej, jószág és termés arányában megállapitott adókulcs a vármegyei jogalkotás találmánya. Meg kellett állapitani az adóköteleseket, a hol nemesi privilegiummal, főnemesi hatalommal, szegény ember furfangjával kellet megküzdeni. A statutumokban levő szabályok egy tekintélyes része, mely p. o. a falusi {508.} őrizésekre, a strázsákra vonatkozik; nem rendészeti, hanem adóügyi intézkedés. Az adózó jobbágyok egymást őrzik éjjel-nappal, hogy valaki a teher elől meg ne szökjék, mert a megszököttek terheit az ott maradtak viselik és a mellett még birságot is kell fizetniök.

A statutumoknak ezen adóügyi tárgyai csupán 1754-ig fordulnak elő. Attól fogva az adóügyet az állam kezeli. Nincs subrepartitio, nincsenek az ennek nyomában felmerülő szükségek és így nincs statutum sem. Valósággal 1754 után a vármegyékben és székely székekben nagyon megcsappan a statutumok száma. Csak a szászok között található még statutum alkotás nagyobb méretben, azonban itt is a „Policey Ordnungok” nyomulnak előtérbe.*Kolozsvári, Óvári i. m.

De nemcsak tárgyi okai voltak a törvényhatósági jogalkotás elsekélyesedésének, hanem még fontosabb volt az, hogy egyfelől maga a vármegyei gyülés is lehetőleg kiszorittatik 1764-től fogva az életből, másfelől pedig a a központi kormány leiratai, rendeletei, intézvényei bőséges joganyagot nyujtottak a közigazgatás viteléhez még oly téreken is, p. o. a biráskodásban, hol az autonomia a maga legclassicusabb földjén nyugodott.

A vármegye, mint az alsóbbfoku igazságszolgáltatás kezelője még a XVIII. század elején is megmutatta, hogy ezen a területen van teljesen odahaza. A filialis törvényszékek akkor kezdenek először szerepelni és viszont az eljárás módjára nézve is nem egy statutummal találkozunk a vármegyéknél, de az utóbbiak hatályukat vesztik, midőn az autonom biráskodás az állandó táblákkal erős csorbát szenvedett.

Az egyes biróságok az 1791. évi XII. törv.-czikkben és az 1791–92. évi XCVI. s XCVII. ideiglenes czikkelyekben azon mód állittatik helyre, s maradtak fenn az unióig, a mint azokat a vármegye maga kifejtette.

A különböző biróságok között a legifjabb a fiúszék, vagy „filialis sedria”, másképen „ispány széki,” melynek sem statutumban, sem országos törvényben nem találhatunk nyomára, hanem maguknak a XVIII. századbeli jogi íróknak a nézetével együtt azt kell mondanunk, hogy az nem az írott jognak, hanem a szokásjognak köszöni eredetét.*Váró Mihály. Idea actionum iuridicorum. Kolozsvár 1742. 126. lap.

A fiúszék a nem nemes alperesek polgári peres és bünügyének a megitélésére állott fenn. Mivel a jobbágyok ezen korban elég gyakran forogtak büntetendő dolgokban, ezen biróság előtt is nagyob számmal fordulnak elő a büntető, mint a polgári peres ügyek s ezért nevezték gonoszok vagy rabok törvényszékének is.

{509.} Ezen filiális sedriának elnöke a kerületi főbiró s tagjai az alispán, az esküdtek s a jegyző voltak. Miképen a partiális széknél a törvény, épen úgy kivánta meg a filiálisnál a gyakorlat, hogy a birák száma a fejedelmi táblára előírott mennyiség, azaz legalább is hét legyen az elnök főbirón s a közvádló alispánon kivül.

A fiúszék úgy a polgári perek, mint a büntető ügyekben csak abban az esetben biráskodott, a mikor a felperes az alperes jobbágy földesurától nem kapott itéletet, vagy a nyert itéletel meg nem elégedett, illetőleg mikor a földesúr jobbágyát bünössége daczára is büntetlenül hagyta. Ezek szerint tehát a fiúszék az úriszékre nézve felebbezési forum és csak akkor elsőfoku biróság, mikor az úriszék nem működött.

A fiúszékre nézve nem volt megállapitva, mint az alszékre nézve a kereset maximuma. Bármily nagy lett legyen is a kereset tárgyának értéke, a fiúszék azzal foglalkozhatott.

A felebbezés útja a fiúszéktől egyenesen a derékszékre s onnan esetleg a táblára vezetett. Az alszék, mely a nemes alperesek ellen intézett, 100 frtot felül nem haladó értékü polgári keresetek megitélésére szolgált, már ezen természeténél fogva sem volt alkalmas arra, hogy a fiúszékkel szemben felebbviteli biróság legyen, de még kevésbbé azon körülmény következtében, hogy az alszék ugyanazokból volt összeállitva, mint a fiúszék, tehát ugyanazon birák elé újból nem utaltathattak a felebbezett ügyek.

A nemesi vármegyének ezen három rendes birósági foruma volt 1764 előtt, t. i. a derékszék, alszék és fiúszék. Bármily fogyatékosan működtek legyen is ezek a tudós jog szempontjából, azonban mégis volt egy igen jeles tulajdonságuk, t. i. a birói belátás szabad érvényesitése, a mi által a polgári perekben mintegy a békebiróság, a bünügyekben pedig az esküdtszék némely vonásait viselik magukon.

Már III. Károly idejében kifogásolták ezen biróságokat a központi kormány részéről. A kifogás, mely ellenök emeltetett, az volt, hogy számuk nagy és működésük lassu. Azonban III. Károly a királyi tábla javitásánál tovább nem juthatott és 1763-ban Mária Teréziára jutott a feladat „a sok apró haszonvehetetlen törvényszékeket”*Hodor i. m. 298. lap. eltörölni s a lassu igazságszolgáltatást gyorsabbá tenni.

Hogy az egész birósági reform egészen más czélzatból történt, mint a miket felhoztak, azt már emlitettük. Bár tény az, hogy eddig három megyei törvényes szék volt, de ezek közül kettő egyenlő helyen {510.} volt subordinálva a harmadiknak, t. i. a derékszéknek, tehát az állandó táblák felállitásával két törvényes székkel, illetőleg egy felebbezési forummal kevesebb lett ugyan a vármegyékben, de ugyancsak erre tódultak az összes kisebb és nagyobb polgári és büntető peres ügyek, melyek között pedig a vármegyei ősi biráskodás a gyakorlat alapján igen czélhoz vezető felosztást létesitett a bagatell ügyek külön utalásával, a jobbágyi perek elvonásával s a büntető keresetek megosztásával. Ha tehát van valami előnye az állandó tábláknak szervezet dolgában a régi megyei törvényszékek felett, ez csupán az állandóságban van, a melyért azonban a régi rendet felforgatni épenséggel nem volt szükség, mivel a vármegye keretében is meg volt oldható a continuitás, mint ezt az 1791. évi törvények bizonyitják, midőn az egyes törvényes székek tartamát a beadott perek elintézésétől tették függővé.

Ami a vármegyei törvényes székek ellen emelt másik kifogást, t. i. a lassuságot illeti, az bizonyos, hogy itten nem a szervezetben, hanem a rendtartásban volt a hiba. A régi magyar perrendtartás roppant nagy súlyt fektetett a formaságokra, a mi az anyagi jog fejletlensége mellett a jogi biztonságnak különben is egyik fő-fő garantiája volt. De hogy e tekintetben is mit tett és mennyire fejlődött a vármegyei jogalkotás, annak számos példáját láttuk a fejedelmi korszakban, mikor a rövid perfolyamatot az ügyek legtöbbjére kiterjesztik, mikor a repulsióban, a perújitásban, a felebbezésben álló jogorvoslatok rendjét a minimumra igyekeznek reducálni; mikor a liquid adósságok zálogos per stb. kérdésében a perenkivüli eljárást honositják meg. Mellőzve azon perjogi reformok nagy számát, melyek egyenesen a vármegyék statutárius jogalkotásából veszik eredetüket, röviden reá mutathatunk arra, hogy az állandó táblákkal életbeléptetett perjog a szóbeliség és közvetlenség elvén nagyobb csorbákat ejtett s az eljárást sem egyszerübbé, sem gyorsabbá nem tette.*L. Herczeg Mihály. Törvénykezési rendtartás. Bpest 1891. 7. l.

Nem oknélkül panaszkodtak 1790-ben Belső-Szolnokvármegye rendei, midőn feliratukban a biráskodásra vonatkozólag a következőkeg mondják:*Vármegyei jegyzőkönyv 1790. „Az ugynevezett Continua tábla az ország megegyezése nélkül, a nemes vármegyéknek régi, szokott törvényes láboknak eltöröltetésével lett felállitásoknak kedvetlen következéseit kiki érezheti; a midőn olyan perét, melynek eldölésével sokszor maga s minden maradéki boldogsága egyben vagyon köttetve, kevés számból álló s többnyire a főispányok tetszése szerint tétetett biráknak itéletek alá kénytelenittetik {511.} vetni, melyből nem levén a peres feleknek a Continua táblához és azoknak itélettételekhez tökéletes bizodalmok, a pereknek a felsőbb itélő székeken rendkivül való megszaporodása is származik, úgy hogy csak a most a Méltóságos királyi táblán függőben levő pereknek, ha ujabbak nem mennének is hozzá lefolytatátsokra több esztendők kelletnének s ha ezután is igy menne a dolog, rövid időn arra jutnának, hogy legigazságosabb s világosabb ügyünknek is ellátása 30–40, sőt több esztendőkre is terjedne.”

Ha igy az indokul felhozott körülményekben a változtatás, a reform okait fel nem találhatjuk, nyilván más helyen kell azokat keresnünk és ismerve a korviszonyokat, egyáltalában nem is okoz nagyobb nehézségeket a megtalálásuk.

Világos dolog bárki előtt is, hogy absolut szellemü központi kormánynak autonom végrehajtó vidéki szervek nem lehetnek megfelelő segédközegei. A vidéki végrehajtás organumainak, a törvényhatóságoknak autonomiája csökkentése, megtörése volt a fő-fő czél. És e tekintetben a legfontosabb a legczélhozvezetőbb eszköz a törvénykezési szervezet átalakitása volt. Hiszen az autonom vármegye eredete – legalább a mi felfogásunk szerint, a melyet nemsokára a következményekkel is igazolni fogunk – a biráskodásban és pedig a pair biróságban volt.

A Mária Terézia által inaugurált törvénykezési reform épen a vármegye legősibb gyökerére, a pair biróságra vetette a fejszét. A nemesi és jobbágyi perek közötti különbség megszüntettetett, mielőtt a rendi különbségek elenyésztek volna. Ha eddig a jobbágyi perekben a vármegyei biróság subsidiarius természetü volt, most rendes forummá lett. E mellett a biráskodás elvonatott a nemesi vármegye elől, mivel bár a birák választása névleg a vármegyei nemesség joga maradt is, de a kilenczes jelölés, mely a legtöbb esetben kényszer jelölteket is kénytelen volt igénybe venni, a biróságot teljesen a főispán és a főkományszék kinevezésétől tette függővé. A két évenkénti tisztújitás ugyan némi correctivumot képezett volna, de a központi kormány akaratával szemben a vármegyei jelölés, mely a főispán, a gubernium eszköze, kezében volt, úgy is csak illusiorius valami.

De hogy voltaképen hova nézett és mit czélzott az egész reform, azt legvilágosabban az állandó táblák kétlaki természete mutatja. A törvénykezést akarták reformálni és mégis a közigazgatást forgatták ki régi szerveiből. Mint a már idézett felirat tovább mondja: „E mellett a Continua táblák felállitásával az igazgatás is ezen, egynehány személyekből {512.} álló székekre bizattatván, nemzetünk szabadságával s törvényeinkkel ellenkező sok veszedelmes rendeléseknek behozatására tágas út nyittattatott s valósággal is minden ártalmas rendelések csusztak bé ezen az uton hazánkba.” Mikor a vármegyék már a XVII. század elejétől fogva kinőnek a közigazgatás és biráskodás összeolvasztásának ősi állapotából, mikor külön törvényes székeik vannak megfelelő assessorokkal: most a biráskodás és a közigazgatás egy kézbe kerül s az összeolvadott hatalmi ágak kölcsönösen egymást rontják.

Hogy a szabatosan megállapitott birósági szervezet és eljárási rendtartás függetlenebbé tette a biróságot a vármegyei egész közönség fegyelmezetlen befolyásától, a mi p. o. előzőleg a derékszéken érvényesülhetett: az tény. De ennél sokkal nagyobb baj volt az, hogy az állandó táblákra reájok ruházott közigazgatási hatáskör annál nagyobb függésbe hozta azt a központi kormánytól, a mi a közszabadságnak mégis több kárával járt, minthogy a táblák nemcsak közigazgatási, hanem birói hatáskörükben is ki voltak téve a felsőbb hatóságok informatióinak, utasitásainak s rendeleteinek. Igy aztán a törénykezés rendezésének az örve alatt a vármegyei autonomiát sarkaiból kiforgatták s a vármegye nem mint autonom hatóság, hanem majdnem egészen kormányközegképen végrehajtó hatóság, mely a mellett a biráskodást is végzi.

A vármegyei szervezetről a személyzetről elmondottak után nincs miért szólanunk ezen tábláknak az összeállitásáról, organisatiójáról. Minden esetre olyan volt, hogy czéljának, annak a czélnak, melyet a kormányszékek eléje tűztek, megfelelhessen.

Mielőtt tovább mennénk, már itten reá kell mutatnunk ama következményekre, a melyek az állandó tábla felállitását elrendelő intézkedéssel karöltve jártak. Röviden azt mondhatnánk, hogy a rendiség, a rendi alkotmány megdöntéséről van szó.

A törvénykezési reform, mely 1762-ben indul meg s a királynő 1763. évi október hó 11-én kelt rendelete következtében 1764 január havában minden erdélyi magyar megye, vidék s székelyszék területein életbe lépett, a nemesi jogok védelmi műve, a vármegye ellen intézett támadás. Mint formális jellegű, egyelőre talán nem is igen sértette a közérzületet, mely az elmaradt perrendtartás nyüge által úgy is kedvezőtlen hangulattal volt a fennálló igazságszolgáltatási eljárással szemben.

Ezen törvénykezési rendtartás sok tekintetben megrontotta a nemes és jobbágy közötti rendi különbséget. Azonban ebben az irányban nem volt egyedüli kisérlet, mivel p. o. az 1754. évi „Systhema Bethlenianum” {513.} név alatt ismert adórendszert átalakitó 1762. évi, majd 1777. évi újabb rendszabályok a nemesi szabadságnak egy másik cardináláis alapját kezdték ki, t. i. az adót nem jövedelemre, hanem a földre fektették. Vegyük még ehez az úrbéri rendtartást, a székely határszéli katonaság felállitását: nyilván kitünik, hogy az egész rendszer a rendi jogok, a rendi alkotmány ellen irányult.

A nagyobb szabásu reformok mind 1761 után keletkeznek, a mikor többé országgyülés nem tartatott 1791-ig; a mennyiben t. i. a II. József alatt tartottakat ilyeneknek nevezni nem lehet. Ezen intézkedések a nemességet meggyőzték a felől, hogy nemcsak formális átalakitásokról, hanem a nemesi előjogok veszedelméről van szó. És épen ez a körülmény mozditotta meg az erdélyi nemességet és székelységet, midőn II. József, a Mária Terézia kormánya utolsó 20 évében meginditott törekvéseket fokozott erővel fejlesztette tovább.

A vármegyei biráskodásban II. József további reformokat léptetett életbe, a melyek birodalma minden részében azonos elvek szerint voltk elrendezve. Azért itt csak annyit emlitünk meg, hogy alatta a biráskodás és a közigazgatás elválasztatott egymástól és mindkettő számára külön organumok rendeltettek. Az állandó táblákat az állandó biróság és állandó tisztség (continuum iudicium és continuus officiolatus) váltja fel, melyek közül az első „in politicis,” a második pedig „in iudiciaribus” működik. Megjegyezzük itten azt is, hogy a II. József-féle „continuum iudicium,” mely tisztán a peres ügyek ellátására szolgált, legalább is olyan, vagy még rendszeresebb szervezettel birt, mint a Mária Terézia állandó táblái, de eredeténél fogva sorsa 1790-ben ugyanegy lett azéval.

Hogy az 1791. évi XII. törvényczikk az állandó táblák megszüntetésével, az ezeket megelőző derék-, al- és fiúszékeket előbbi állapotukban helyezte vissza, arról már megemlékeztünk. Az 1791–92. évi ideiglenes törvényczikkek közül mind a nyolcz a törvényes székekkel és az ezeken követendő eljárással foglalkozik. Az 1847. évi XVII. t.-cz. pedig a birósági ülnökök, vagy táblabirók választásáról s helyettesitéséről szól.

Az 1791: XCVI. ideiglenes törvényczikk szerint „fiúszékek elé tartoznak a jobbágyok ellen inditott mindennemü polgári és büntető perek, nem különben azon ügyek is, a melyik a jobbágy-község, mint olyan ellen indittattak”.

Ugyancsak a hivatolt törvényczikkben visszaállitott alszékek elé tartozó ügyek, a polgári keresetek közé tartozó s 100 frt értéket meg nem haladó perek is.

{514.} A derékszékek az 1791. évi XCVII-ik ideiglenes czikk szerint évenként négyszer tartandók s valamint a többi törvényes székek is, üléseiket az összes meginditott perek befejezésével érik el. A derékszékek elé tartozó keresetek az 1791: XCVII-ik czikk szerint a következők:

a) az egy és ugyanazon megyében fekvő birtokok határperei; b) azok a rövid folyamatunak nevezett perek, melyek az AC. IV. 1: 11, 12. szerint akár a vármegyei derékszéken, akár a táblán kezdhetők, p. o. nagyobb vagy kisebb hatalmaskodás, gyilkosság, hitbér, hozomány, leánynegyed, gyámság, zálog, kötbér, szerződés, letét, rágalmazás, denunciatio, eltartott oklevelek s okiratok s szökött jobbágyok miatt inditott keresetek; c) a birtokba visszahelyezés iránt ikeresetek; d) az örök elidegenités felbontását czélzó perek, a mennyiben privilegium előmutatása nem kivántatik; e) özvegyi jog, a gyermektelenül elhalt nő vagyonának visszavétele miatt inditott keresetek, f) osztályos keresetek; g) széktörés; h) nemes személy letartóztatása; i) a jobbágyon kegyetlenkedő földesúr elleni perek; k) a rendszerint peren kivüli végrehajtást igénylő ügyek, a mennyiben per tárgyává tétetnének.

Eme törvényes székeken kivül, mint már emlitettük, a marchalis széknek is van két esetben, t. i. az ősi jószágot pazarló s a széksértő ellen biráskodási joga, de azért rendes biróságnak épen úgy nem tekinthető, mint némely más, külön czím alatt emlitett biróságok.

Az utóbbi rendkivüli biróságok közzé tartoznak a következők, u. m.: a delegált biróság, úriszék, harmadnapos szék, rögtönitélő biróság, számoltató, számitó s osztoztató székek, választott biróság s a faluszéke.

Ami ezen rendkivüli birói, vagy törvényes széket illeti, itten különösebben csak az úriszékről s a harmadnapos székről kell megemlékeznünk, mint a melyek az 1791. évi XCIV. és XCV. ideiglenes törvényczikkek által szabályoztattak.

Az úriszék a múltban, egészen Mária Teréziáig nem volt szabályozva, csupán annyi feltétel forgott fenn, hogy vármegyei tiszt tanusága mellett folyjon le s az igazoló, bizonyitó cselekvények erejét az ő közbenjárása hitelesitse. Az 1791: XCIV. Ideiglenes czikk megszabja, hogy ez a szék az elnökkel hét tagból álljon. Elnöke a földesúr vagy helyettese; a mennyiben pedig a földesúr lenne felperes, a vármegyei tisztek, vagy esküdtek közül a földesúr által felkért egyén. Tagjai: hat biráskodásra képes egyén. A jobbágy védelmére, ha ő úgy kivánja, ügyvéd rendelendő. A vármegyei tisztek által elfogott jobbágyot megbüntetés végett ura kikövetelheti.

{515.} A harmadnapos törvényszék, bár neve arra mutatna is, nem valamely külön biróság, hanem külön fajta és folyamán per volt eleinte. Ezért még a XVIII. század derekán nem harmadnapos törvényszékről, hanem harmadnapos perről (processus tridualis) szólnak a jogi irók.*Váró M. Idea Actionum iur. 298–302. lap. Tárgya e pernek a kisebb hatalmaskodás némely sajátos esete, mint p. o. erőszakos erdővágás, fahántás, földek elszántása, vetések legeltetése és még más esetek is, midőn a hatalmas vagy személyében tettenérve elfogatik, vagy embere, jószága tartóztattatott le.

A harmadnapos törvényszék a Tripartitumban gyökerezik (III. 33.) s nevét onnan vette, hogy a tettenért s személyesen vagy jelképileg letartóztatott hatalmast a felperes egy szolgabiró vagy nemes útján harmadnap alatt törvénybe idézni tartozik, s ekkor a kérdéses hatalmaskodás ügyében törvény szolgáltattatik. A régebbi szokás szerint a felperes a fogságba ejtett jobbágyot a bilincsekből citáltatta és saját úriszéken folytatta le a pert egy segédszolgabiró és alkalmas birák jelenlétében.*L. Váró i. h. Ennélfogva az 1791: XCV. ideiglenes czikk is e szerint értelmezendő s annyiban tér el a rendes törvényi eljárástól, hogy a felperes nem az alperes jobbágy földesurától kér itéletet, hanem saját úriszékén szolgáltatja ki az elégtételt.

Az idézett törvényczikk szerint a nemes ember is a harmadnapos törvényszék elé idézhető s ott el is marasztalható.

Mindkét most emlitett törvényszék az 1848: IV. t.-cz. 9. §. által megszüntettetett.

A fejedelmi korszakban a biráskodással kapcsolatban emlékeztünk meg a cirkálásról, azaz a gonosztevők üldözéséről s rögtön büntetéséről. Ezen intézmény a diploma után hamarosan megszünik és a rendes büntető keresetnek enged helyet.

Két dologról kell még megemlékeznünk e helyen, a mit különben már másutt emlitettünk is, t. i. a tiszti ügyészek és a hites ügyvédek beállitásáról.

A tiszti ügyész (fiscalis procurator) Hodor szerint*I. m. 480. lap. már 1740-ben alkalmaztatott a vármegyei törvényszékeken, azonban még az 1742. évi tiszti fizetés rendezésekor a királyi rendelet mit sem emlékezik róla. Ellenben 1754-ben már Belső-Szolnok hivatalosainak a sorában ott találjuk évi 150 frt fizetéssel. Később a XIX. század második negyedében is csak 80 frt volt a fizetése. Nem választatott, hanem a főispán által neveztetett ki. Kötelességét nevéből látjuk, t. i. hogy büntető és {516.} fegyelmi keresetekben közvádlói minőségben szerepel s a kincstár érdekeit védik. Az előbbi ügyekben az alispán e nemü szerepét vette által.

Ügyvédséggel a XVIII. század közepéig bárki is megbizattathatott. A peres személyek procuratorok által, de személyesen is perelhettek. Mivel a peres eljárás rendkivül bonyolult volt, ezért szivesen folyamodtak a perlekedő felek a törvényekben jártas procuratorok segélyéhez. De más oldalról az ilyen procuratorok is igen kihasználták tudományuk becsét s ezért már a fejedelmi korszakban több rendelkezést találunk a procuratorok rendben tartására. Az állandó táblákkal a procuratorok is állandósittatnak, a mennyiben a tábla ad engedélyt a területén való ügyvédkedésre. Igy aztán a procuratorság, mint „hites ügyvédség” a vármegyével szorosabb összefüggésbe jő s habár idővel az állandó táblák s állandó itélőszékek megszünnek is s a régi törvényes székek állittatnak helyre, az ügyvédeknek helyzete nem változik a megelőző időhöz képest, hanem ugyanaz marad a vármegyei törvényes székekhez, mint volt a táblák idejében.

A fejedelmi korszak alatt bővebben szólottunk a vármegye közigazgatási működéséről, feltüntetve mintegy azt a mezőt, melyet a helyi közigazgatás abban az időben felölelt. Most a XVIII. században s a XIX-ik közepéig nem követhetjük ugyanazt az útat, mivel a közigazgatás természete s a vármegye szerepe nagyot változott s az a kapcsolat, mely a múltban közöttük belső volt, most egyszerüen külsővé, esetlegessé változott.

A központositott kormányzat már a diplomával felállitott guberniumban megvetette lábát az erdélyi részeken is és hasonló intézményt teremtett a helytartó-tanácsban Magyarországon is. Az a szerves kapcsolat, mely ezen kormányszékeket az uralkodó minden országaira és tartományaira kiterjedő hatalmu és befolyásu központi ministeriumával s államtanácsaival egybefüzte; az a hatalom, mely ezen kapcsolat érintetlen fentartását igen sok ideig biztositani is tudta: a kormányzatot feltétlenül államivá alkotta át s így maga a közigazgatás is állami természetü volt.

Nincs okunk ezen közigazgatást tárgyilag kifogásolni, mivel eredménye az volt, hogy hazánk kulturális fejlődése rövid idő alatt óriás mértékben haladt a nyugati civilisatio magaslata felé; rendi jellege erős rázkodásokat szenvedve, előkészittetett a nemzeti állam kifejlődése. Azonban formailag kétségtelenül oly természetü, mely ősi alkotmányunkkal nem volt összhangba hozva, sőt egyenesen annak megrontására törekedett.

{517.} Az a központi igazgatás, melyet Erdélyben a főkormányszék közvetitett, még erősebben centralisticus volt, mint Magyarországon, mivel magának a főkormányszéknek, de az alsóbb hatóságoknak sem volt elegendő ereje arra, hogy a tárgyilag helyes közigazgatást, alakilag is kifogástalan formába öltöztesse. Igaz, hogy Magyarországon sem valami ideális e tekintetben a viszony és a vármegyék szerepe az alkotmányos formák megőrzésére inkább negativ vagy passiv természetü, de az erdélyi vármegye 1790-ig még ezt a magatartást sem foglalta el.

Ha tisztán theoreticus szempontból nézzük a dolgot, azt mondhatnók, hogy a XVIII. században a vármegye ugyanabban az állapotban van, mint jelenleg, t. i. hogy gyakorolja saját hatáskörében az önkormányzatot és végzi átruházott hatáskörben az állami közigazgatást: azonban az önkormányzatnak 1754, illetőleg 1764 óta alig van, sőt nincs is tárgya. Minden teendő többé-kevésbbé az állami közigazgatás alkatrésze. A közoktatástól elkezdve az állami financziák százágu alkatrészein keresztül, a különböző rendészeti ágakon át egészen a kártékony madarak, férgek irtásáig, mindent felölel a központi igazgatás és mindebben a vármegye a közvetlen végrehajtó szerv a maga hatóságaival, hivatalaival.

Talán még a vármegyének az állami közigazgatással szemben elfoglalt helyzetére azt mondhatnánk, hogy autonom jellegét legalább abban a formában őrizte meg, hogy saját maga választotta tisztviselői és ősi rendi alapon összeállitott gyülése útján közvetiti ezt; de ez is inkább formális igazság volna, mint a való tényeknek megfelelő helyzet. Hiszen a vármegyei tisztviselőknek választás alá eső tagjai közül az u. n. decretalisok a diploma alapján, a többiek pedig szokás erejénél fogva inkább kinevezett, mint választott tisztviselők.

Valójában Mária Terézia uralkodásától fogva az 1847. évi II. törvényczikk meghozataláig, csak látszólagos különbség van az u. n. alkotmányos uralkodók és II. József absolut állami közigazgatásai között.

Még mielőtt Mária Terézia a nemesek közönségét kiszoritotta volna a közigazgatásba, már kakor is az első és legfontosabb tárgy a marchalis gyüléseken a főkormányszék leiratainak, rendeleteinek az elintézése volt. A vármegye végrehajtja még a sérelmes rendeletet is és csak azután tárja fel sérelmeit, panaszait a főrkományszéknek.*Vármegyei jegyzőkönyv: „Foenix”. A vármegyei statutumoknak egy része, mely közigazgatási tárgyakkal foglalkozik, {518.} a főkormányszék rendeleteiben gyökerezik s azoknak visszhangja, vagy egyenesen átirása.*Kolozsvári, Óvári i. m. 341, 465. lap.

A vármegyének saját iniciativája egy ideig fenáll mindazon közigazgatási tárgyakra, melyeket a múlt korszakban ismertettünk, de lassanként mind el is tünnek köréből, úgy hogy utoljára csak községi dolgok, gyepükészités, tilalmasok megtartása, közlegelő, pásztorolás stb. maradnak meg. Sőt utóbb, az állandó táblák felállitásával azt tapasztaljuk, hogy a mi csekély saját hatásköre maradt is még a nemesi autonom vármegyének, ebben is az irányitó szerep a táblákra megy által, úgy hogy az ide vonatkozó jogszabályokat az késziti s ezek a tulajdonképen rendeletnek nevezhető intézkedések a vármegyei statutumok helyére lépnek.*U. o. 483. s 488. lap.

Mellőzve a közigazgatás különböző ágait, mint a melyekben a vármegye ugyis nem mint autonom institutio, hanem egyszerüen, mint az állam központi kormányának alárendelt vidéki közvetlen végrehajtó köze szerepel: különös fontosságánál fogva ki kell emelnünk e helyen az adóügygyel kapcsolatos vármegyei háztartást.

A vármegyének még abban az időben is, mikor tisztviselői állandó fizetést nem kaptak és általában rendes hivatalos és szolgaszemélyzete sem kifejlődve, sem rendszeres javadalommal ellátva nem volt, voltak különböző kiadásai különböző szükségleteinek megfelelőleg, melyeknek fedezéséről gondoskodni kellett. E czélra szolgált a vármegyei adó, mely különböző alakot öltött az idők folyamán.

A vegyesházbeli királyok alatt úgy látszik a nemesség viselte ezeket a költségeket, melyek leginkább követségek díjaira vétettek igénybe. A fejedelmi korban a vármegyei adót már nem a nemesség, hanem a jobbágyság hordozza, a minek egyik oka az volt, hogy a költségek között a zsoldos seregek, a praesidium tartására rendelt kiadások országos természetüek voltak. Igy aztán a nemesi vármegye tulajdonképeni szükségleteire, mint p. o. országgyülési követek díjai, megyei székházbér, jegyző s perceptor fizetése stb. szintén a jobbágyságra vetették ki kapuszám szerint, vagy az akkor fenálló adókulcs (p. o. baromszám) után a vármegyei rovatalt.

A diploma után az államháztartás formális rendjével együtt változott a vármegyei háztartás rendje is. A szükségletek mind inkább-inkább szaporodtak, mivel a vármegyére három teher is gyarapodott s ennek megfelelőleg a hivatalos személyzetet szaporitani kellett. A {519.} tisztviselők fizetésének rendezése szintén emelte a vármegyei adó összegét. A kivetés is a diplomaticum quantum mintájára alakulván, a szükséglet egy összegben állapittatott meg s a diplomaticum s militare quantumhoz adatva repartiáltatott községenként az ottani porták számához, illetőleg az adózók erejéhez képest.

A vármegyei szükségletnek egy összegben való megállapitása már a vármegyei költségvetés első szabályozott formáját hordja magában. Mert míg előzőleg egyszerüen megállapittatott, hogy a jegyző fizetésére s a követek s főispánok országgyülési költségeire ennyi vagy annyi forint vettetik fel portánként és az esetleges hiányt később új kivetéssel pótolták, vagy a felesleget elszámolás kötelezettsége mellett a perceptor kezeinél hagyták: most a számbavetett szükséglettel mindig összemérik a fedeztül szolgáló összeget is.

A vármegye rendes szükséglete a XVIII. század elején még nem tett ki nagyobb összeget készpénzben, mivel a tisztviselők készpénz fizetése csekély volt és úgy azok jövedelménél, mint a gyüléstartási költségeknél nagy szerepet játszott a jobbágyság természetben teljesitett szolgáltatásai. Főleg oly vármegyében, mint Belső-Szolnok vagy Doboka, hol az összes törvényszékek s a vármegyei gyülések ambuláltak kerületről-kerülete, járásról-járásra, még indokoltnak is látszott ezen szolgáltatás megkövetelése.

Azonban a vármegyéknek voltak rendkivüli szükségleteik is, a melyek igazán ónsúlylyal nehezedtek az adózókra. Ezen rendkivüli szükségletek hivatalos neve „discretió”, azaz bizalmas természetü ajándék. A rendes állomással biró, vagy ideiglenesen beszállásolt katonaság tisztjei valósággal szipolyozták, zsarolták a vármegyéket. Ezeknek mindig kellett a „discretio.” Igy olvassuk p. o. a Belső-Szolnok 1725. évi okt. 17-én tartott marchalis jegyzőkönyvében, hogy „a szamosujvári praesidiumbeli Leutenant uraknak a magok eddig való T. Nemes Vármegyéhez mutatott jó viselésekért pro hybernae Anni 1725. in discretinem” 10 köböl búza, 7 köböl zab, 7 szekér széna rendeltetik. Megelőzőleg 1718-ban „a companiáan levő gregariusoknak gratiose” 449 frt 45 kr., „a tiszteknek in discretionem” 826 frt 15 kr. szavaztatik meg.*Vármegyei levéltár. Hol egy pár száz forint, hol 30–50 arany szerepel a commendásoknak vagy tiszteknek adott driscretió fejében és a katonaság számára gratiose vagy gratis juttatott pénz és terménybeli adományoknak se szeri, se száma.

{520.} De ezzel még nincs kimeritve sem a discretió, sem a rendkivüli kiadások különböző fajtája.

Discretiót kapnak a gubernator, kanczellár, a főkormányszéki tanácsosok, a főispán stb. Mindenkinek befolyását, jóakaratát pénzen kellett megvásárolni és a pénzt a nagy urak épen úgy zsebrevágták, mint a katonatiszt uracsok. Idejárult még a kedveskedés és tartozás törlesztésének a szolgálmányokban lerótt különböző neme is. Most a gubernátornak, majd a főispánnak épitkezéshez kőre volt szüksége s a vármegye 100–100 szekeret rendel részükre kőhordani;*Vármegyei jegyzőkönyv 1725-ből. majd a vármegye szükségeinek fedezésére kölcsön vett pénz kamatai fejében nyári dolgosokat állitanak ki. Br. Bánffy Farkas 1000 frt kamatjába 300 nyári munkást kapott Belső-Szolnokvármegyétől Bonczhidára, másik 300-at Czegébe, míg gr. Bethlen Pál „nehány száz forint” kölcsönért szintén 300 munkást kapott Bethlenbe.*U. o. 1740-ből.

Odáig ment a külön „discretiók” ügye, hogy a főispáni hivatal ürességben léte esetén, a vármegyétől a főispánnak kijáró 200–300 frt országgyülési költséget, „uti moris est”, a méltóságos gubernator úrnak conferálják s meghagyják a követeknek, hogy azzal „megkinálják deputatus atyánkfiai s ha elveszi O Excellentiája bene quidem, alioquin tartoznak a nemes vármegye cassájába visszaadni.”*U. o. 1737-ből. Persze, hogy elfogadta.

Midőn gr. Mikes János 1740-ben Belső-Szolnok főispánságába installáltatott, a vármegye 100 aranyat ajánlott fel neki ajándékul a nap emlékére. A gróf nem fogadta el a 100 aranyat, sőt ő adott a gyülés tartamára 30 szekér szénát, 100 köböl zabot s a konyhára 6 disznót. Ez oly rendkivüli esemény volt, hogy külön hálás protocollátiót igényelt.*U. o. 1740-ből.

A vármegyei háztartás szükségleteinek illustrálásánál nehány példát hozunk fel a Belső-Szolnokból rendelkezésünkre álló adatok alapján, melyek egyszersmind az alakulást és fejlődést is fogják e téren mutatni. Az 1716. évben*U. o. 1715–18. 200 lap. tiszti fizetésre 370 frt, gyülésekre 400 frt, szolgák fizetésére 385 frt, tehát összesen 1155 frt volt a vármegye szükséglete. 1722-ben 2843 frttal állapittatott meg a szükséglet, mely a következő tételeket foglalta magában: a főispán fizetése 200 frt; a viceofficiálisok fizetése együtt (2 főbiró à 16, 2 alispán à 16, jegyző s perceptor à 50 frt) 164 frt; 11 hajdu fizetése 219 frt 10 kr.; vármegyei gyülések {521.} s törvényes székek költségei (derékszékek 200 frt; marchalis és alszékek 200 frt) 400 frt; országgyülési napidíjak (főispánnak 200, követeknek 100 frt) 300 frt; a főispánnak előleg 200 frt, hat albiztosnak 60 frt, vármegyei rendkivüli szükségekre 500 frt, katonatiszteknek discretióra 800 frt.

Midőn Mária Terézia korában a vármegyei tisztek illetékszerü díjazása, a természetben s szolgálmányokban adatni szokott jövedelmei beszüntettettek: a pénzfizetés emelkedett s így mindjárt az első rendezésnél 4400 frt volt a vármegyei szükséglet. Majd a vármegye adóztatási jogának beszüntetésével, midőn egyúttal az egyes kiadások, p. o. gyüléstartási költségek összébb is vonattak, a vármegyei háztartás elég rendezett és határozott alakot vett fel. Itt közlünk egymásután három költségvetést az 1757., 1766. és 1772. évekből, melyek mutatják, hogy miképen gazdálkodott a tartományi kincstár, midőn az adóztatást egészen a saját kezébe vette. Megjegyezzük, hogy a két utóbbi adat már az állandó táblák felállitása utánról való. Tehát a vármegyei szükséglet a következő:

Vármegyei szükséglet (1757, 1766, 1772):

Személyzet számaSzükséglet
Sorszám Czím
1757
1766
1772
1757 frt
1766 frt
1772 frt
1 főispán
1
1
1
800
1000
1200
2 főbiró
2
2
2
200
500
600
3 királyi perceptor
2
2
600
600
4 alispán
2
2
2
200
400
500
5 főjegyző
1
1
1
105
200
250
6 aljegyző
1
1
160
200
7 assessor
4
4
640
800
8 alszolgabiró
10
10
10
200
200
500
9 ügyész
1
1
1
50
50
80
10 orvos
1
50
11 sebész
1
1
80
80
12 szállásbiztos
4
4
200
200
13 irnok
2
2
100
120
14 pénztári irnok
2
2
100
100
15 janitor
1
1
35
40
16 börtönőr
1
1
1
36
36
36
17 hajdu
6
3
4
180
90
120
18 futár
5
3
4
250
135
180
19 hóhér
1
1
1
12
24
30
20 országgyülési napidíjak
300
21 vármegyei gyülések, székek
(24)
(1)
(1)
880
100
100
22 irodai fölszerelés
12
15
24
23 adófelszámolási költség
60
60
120
24 pénzeszacskók
4
6
25 foglyok élelmezése
30
46
46
Összeg
31
42
44
3365
4775
5932

Az 1754. évi adóreform megfosztá a vármegyéket a házi pénztártartás s vármegyei adókivetés jogától s bár az 1791: XII. törvényczikk ezen jogot nekik visszaadta, de tényleg annak nem jutottak a birtokába. Minden szükségét a tartományi tárból kapott pénzzel fedezte a vármegye, miután költségvetését a tartományi számvevőség készitette el. A vármegyének nem volt háztartása. Annyira nem volt a vármegyének vagyona, hogy a melyik a megelőző időben székházat nem épittetett, még ennek a felépitésére is a tartományi pénztárból kellett várni a fedezetet.

Hogy az erdélyi vármegyéktől ilyen könnyüszerrel elvehette a kormány a háztartás s adóztatás jogát, annak legfőbb oka az volt, hogy itten a nemesi vármegye szükségleteit nem a nemesség viselte, {523.} hanem a jobbágyság. A jobbágyi terhek közadó természetére hivatkozással, egyfelől a nemesi vármegye szükségleteinek ilyen fedezetét is meg lehetett szüntetni, de másfelől ez a háztartási mód alkalmat és okot is szolgáltatott arra, hogy a vármegyét ne mint nemesi autonom institutiót, hanem, mint közkormányzati szervet tekintsék s tartsák fenn.

Az 1754-ben életbeléptetett új adórendszer, bármily kifogás alá esik is alkotmányos szempontból, de gazdaságilag, az adózó jobbágyság megterheltetésére tekintetett, igen nagy könnyebbséggel járt a vármegyei adókezeléssel szemben. Már csak az maga is, hogy az országos egész adó az egyes nemzetek és törvényhatóságok között, szinte alku útján repartiáltatott, mutatja a korábbi adózás nagy fogyatékosságát, egyes törvényhatóságok aránytalan túlterhelésének a lehetőségét.

Bár többször hivatkoztunk már a vármegyei adókezelés ügyére, de az adóztatás történetének fejlődésére tekintettel, részletesebben akarjuk bemutatni, hogy a vármegye minő módokat kisérlett meg az adó egyenletes felosztásának a létesitésére.

Az Erdélyhez tartozó, partiumbeli Krasznavármegyének egy statutuma mutatja legrészletesebben azon adóztatási eljárást, melyet az összes erdélyi vármegyék követtek.*Kolozsvári és Óvári i. m. 393. lap. Az adó „főre, marhára és határra” vettetett ki a következőképen: a) egy házas gazdaember 1 frt; kinek egy kenyeren levő házas fia magával egy kenyeren lakik, 1 frt; kinek két házas fia magával egy kenyeren van, azokkal együtt 1 ½ frt; nőtlen legény, ½ frt; özvegy ember, özvegy asszony ½ frt; b) marha után való adó: két ló, két ökör, négy tehén külön-külön 1 frt; hat harmad és negyedfű tinó 1 frt; husz juh, huszonöt kecske külön-külön 1 frt; husz sertés, husz kosár méh külön-külön 1 frt; c) a határra vetett vagy termés szerinti adó: 30 kereszt búza, 60 kereszt zab, 60 kereszt árpa külön-külön 1 frt; négy cseber bor, 60 véka szemes málé külön-külön 1 frt. Ezen adózásban aztán odáig jutottak, hogy a szegény embernél felügyelték, vajjon jószágát szükségből adta-e el és vajjon kalangyáinak a kévéit nem kötötte-e túlvastagra.*U. o. 417. lap.

A mint a vármegye megszünt adókivető és kezelő hatóság lenni, az egész adóügy abba a mederbe tereltetett, mely egyenesen vezet a mai adóügyi igazgatáshoz, midőn a vármegye és közegei átruházott hatáskörben állami functiót teljesitnek.

A mint az adóügyi igazgatás átalakult, hasonlóképen megváltozott a vármegye hadügyi tevékenysége is. Az állandó hadsereg felállitásával {524.} a vármegye tényleg megszünt katonai intézmény lenni. Nem töreltetett el ugyan a nemesi felkelés, de a kormány szivesebben látta, ha a nemesség az insurrectiót pénzen vagy ujonczokkal váltja meg, mint ez 1741-ben meg is történt.

Nemesi felkelés mindössze három izben, 1744., 1745. és 1809-ben rendeltetett el, de a tartomány határain nem juthatott túl. Ennek különben az alaptörvényekben is meg volt a maga oka, de azért inkább a körülmények hozták így magukkal.

Hogy mennyire el szokott a nemesség a katonáskodástól s mennyire nem is tartott már reá számot, mutatja az is, hogy az 1809. évi insurrectiókor a nemesség nagy részét a főkormányszéknek kellett karddal és pisztollyal is ellátni, mivel neki magának nem volt.*Vármegyei jegyzőköny 1807–10. évről.

Ezen insurrectió alkalmával tett intézkedésekből láthatjuk, hogy a vármegye komolyan veszi hadi feladatát. Megállapitja az uniformist a lovasság, a gyalogok részére, valamint a fegyverzetet is. Tiszteket választ s modern katonai kiképzésben részesült egyének által végezteti az insurgensek begyakorlását. De ezen rendelkezéseknek, a mint nincs előzőjük, úgy tovább fejlesztésben sem részesültek.

A vármegye hadügyi tevékenysége többé nem terjed ki rendszeresen a mustrákra, külön zsoldos csoport állitásra, ezek begyakorlására, hanem e helyébe lép az állandó hadsereg csapatainak elszállásolása, élelmezése és az ezredek számára szükséges ujonczok kiállitása. Mindezek a különböző vármegyei feladatok már eleitől fogva inkább a vármegyei tisztviselők, mint a vármegyei gyülések befolyásával oldattak meg és később az állandó táblák felállitásától kezdve, egészen az unióig teljesen a vármegyei tiszti gyülések kezébe voltak letéve. Az eljárás mikéntjét tehát nem a vármegye, mint olyan, hanem a főkormányszéki s hadparancsnoksági rendeletek s utasitások szabták meg. Egész 1790-ig mi sem történt a vármegye, mint olyan, hanem a főkormányszéki s hadparancsnoksági rendeletek s utasitások szabták meg. Egész 1790-ig mi sem történt a vármegyék részéről, a mi a főkormányszékkel szemben a nemzet jogainak megvédelmezésére szükséges s a diplomában biztositott alkotmányos jogok megóvására határozottabb lépéseket nem tettek.

Azt az aléltságot, melyben az erdélyi vármegye 1754-től 1790-ig feküdt volt, hatalmas reactio váltotta fel az alkotmány helyreállitásával. A két hazarész szive összedobbant és a közel múlt idők veszedelméből megértették a honfiak, hogy az ősi alkotmányt csak egyesült erővel képesek megvédelmezni.

Az uniónak felvetődött gondolata most már nem talált az erdélyi {525.} vármegyéknél olyan fogadtatásra, mint száz évvel azelőtt, mikor legfőbb törekvésük a tartományi különlét biztositása volt, hanem igyekeztek annak előmozditásán. Belátták, hogy Erdélyt épen tartományisága fosztotta meg az autonomiájától. Belső-Szolnok 1790 május 31-én tartott girásszékéből az unió kérdésének tárgyalására két mágnás és két köznemes tagját küldi ki, az utóbbiaknak két-két arany napidíjat szavazva meg, azon elhatározással, hogy a mennyiben ezen napidíjak a tartományi kincstár által el nem fogadtatnának s ki nem fizettetnének, a nemesség maga-magát fogja a költségek erejéig megadóztatni. Azonban az unió még közel 60 évig váratott magára, mert a kinek 1690-ben talán némileg tetszett volna, az uralkodó most nem akarta.

Az erdélyi vármegyék új életet kezdenek. És az élet nem csak egyszerü megújulás, hanem egy egészen új hivatás, melylyel eddig nem birtak, a politikai tevékenység. Belátták, hogy eddig csak szétszórt eszközök voltak, s hogy jövőre alkotmányukat közös összetartás mellett, a két hazarészt egyaránt elnyomó központi kormány megostromlásával állithatják helyre s fejthetik tovább. Belátták, hogy joguk van nem csak az élethez, hanem ahoz is, hogy ennek az életnek a feltételeiről maguk is gondoskodjanak; hogy az a sok jó intézkedés, mely a felettök absolut hatalommal atyáskodó kormány kezétől jött, csak akkor bir igazi becscsel, ha magának a nemzetnek kifejezett akaratával találkozik.

Az erdélyi vármegyék is arra az útra térnek, hogy az általok képviselt nemzeti akaratnak kifejezést adjanak, érvényt szerezzenek.

A mint II. József 1790 jan. 28-án újitásait visszavonja s ide vonatkozó leirata a vármegyékhez beérkezik, azonnal gyülést tartanak. Belső-Szolnokvármegyének Deésen február 22-én tartott közgyülése egyenesen egy politikai manifestatióval kezdődik. Követséget küldenek gr. Teleki Ádámhoz, ki korábban kerületi kir. biztos volt s most a főkormányszék által a gyülés vezetésére leküldetett s kijelenti, hogy „Ő excellentiáját elfogadják ugyan a nemes vármegye statusai főkormányzójuknak, úgy mindazonáltal, ha ő excellentiája kormányzatának vitelében nem ragaszkodik ahoz az esküvéshez, melyet mint királyi Comissarius és ezen hivatalhoz ragasztott főispánja a nemes vármegyének, más három vármegyének pedig administratora tett le, hanem a melylyel mint annak előtte törvényes főkapitány és főispán is volt kötelezve a közjónak és nemzeti jogoknak előmozditására.”

A főispán csak ezen kívánt kijelentése után foglalhatta el helyét s csak így kezdettek a rendek a tanácskozáshoz.

{526.} A most emlitett gyülés folyamáról, mintegy a megyei élet jellemzésére és az új irány felmutatásául meg kell emlitenünk még egyes dolgokat.

Midőn a rendek előtt felolvastatott a főkormányszék hadi segedelmet kivánó leirata, azok kijelentik, hogy ők mit sem igérhetnek, mert ez az országgyülés dolga, de azokat a magánosokat, kik már e czélra ajánlatot tettek, igéretük beváltásában nem kivánják akadályozni. Itt áll a vármegye, mely közjogi hivatásának tudatára ébredt, de az expediensektől sem irtózik.

Dobokavármegyének helyreállitásáról lévén szó, e czélból biztosokat küld ki, a levéltár megosztását elrendeli, de ugyanezen alkalmat felhasználja arra, hogy a gyülölt reformok leggyülöltebbjének eredményét, a földmérés adatait elpusztitsa. Azok a főispán tiltakozása daczára is tűzbevettetnek, mert a nemes vármegye ebben „nemzetének és szabadásángak főboldogságát találja fel.”

Az országgyülés összehivása iránt tett igéretet örömmel fogadják s legott hozzáfognak a sérelmek összeállitásához és a felirat megszerkesztéséhez. A só árát sokalják; a katonai élelmezéshez a szénát megtagadják; „az eleinktől s magunktól a mostani felállitásig soha nem hallott veszedelmes hivatal, mely Policey-Directornak neveztetik, levétessék”, hogy a nemesek s a parasztok házaikra „festet numeralást” nem szenvedik; a dézma régi bérlőinek visszaadassék; az adó, a katonai teher könnyittessék; a terményszolgáltatás a magazinumba való szállitással ne súlyosbittassék stb.

A királyi leiratra intézett felterjesztésökben örömüket fejezik ki a felett, hogy II. József újitásait eltörölte, de fájdalmuknak adnak kifejezést ama rendelkezése miatt, hogy az erdélyi közjogi s kormányzati állapotokat az 1780-iki statusba helyezte vissza. Hiszen már Mária Terézia alatt „némely rész szerint idegen, rész szerint pedig nemzetünkbeli, magok hasznát és előmenetelit a közjó elmellőzésével ocsmányul kereső s hazánk kormányán ült Projectatoroknak agyafurt áskálódásai által nagyon megcsonkittatott” a magyarok és a székelyek szabadsága. „Közmegegyezésünk azért, állandó és semmi uton módon meg nem méltóztatható meghatározásunk: hogy mi az 1780-beli törvényeinknek s ős szabadságainknak nagyon megcsonkittatott állapotjára hazánknak vissza nem térünk, sem egy sem más epochát nem kivánunk, hanem törvényeink s törvényen fundált és szabadságaink, praerogativáink tökéletes helyreállitását.” Itt aztán felsorolják, hogy az állandó táblák, a kamarai hivatalnoknak idegenekkel való betöltése, a guberniumi hivatalosak kinevezése, a székelyek adó alá vettetése, az oláh katonaság {527.} számára eszközölt földkisajátitások, az adónak országgyülésen kivüli szedése, az adótehernek a földre vettetése, a só árának felemelése, a protectionalis taxa behozatala, a földesúri kisebb dézmák megszüntetése, a vármegyei domestica cassa elvétele, a honfiaknak a katonai tisztségekből való kirekesztése stb. törvénytelen és az alkotmánynyal ellenkező dolgok.

Sőt nem elégesznek meg ezzel, hanem az országgyülést be sem várva, saját autonom jogaikra hivatkozással, az időközi törvénytelen hivatalokat, állásokat megszüntetvén, a Mária Terézia előtti gyüléseket, törvényes székeket és hivatalokat visszaállitják s hivatalos teendők folytatására utasitják; a só árát maguk leszállitják s közhirré tétetik, hogy ápril 15-től egy mázsáért 1 frtnál többet fizteni senki ne merészeljen; és miután az uralkodó csak a homagium letételére akar országgyülést hivni: kijelentik, hogy követet oda nem választanak és a regalistákat a megjelenéstől eltiltják.

Ezzel a vármegye megszünt az eddigi fejnélküli kéz és láb lenni. A főkormányszéknek minden egyes leiratát, rendeletét alkotmányos szempontból birálat alá veszi, ellene feliratot szerkeszt s a feliratra jött válaszokkal szemben is saját álláspontját védi. Most kijelenti, hogy vármegyei arendae perceptor alkalmazásától el nem áll; majd kimondja, hogy a terményfelbecslést, mint szükségtelent és törvényen kivül becsuszott intézkedést meg nem engedheti.

Midőn 1833-ban oda utasitja a vármegyét a főkormányszék, hogy olyan képviselőket válaszszon az országgyülésre, kik bajt nem csinálnak, a közjó ellen nem lármáznak, s hogy őket ilyen utasitással lássa el: a vármegye, azt feleli, hogy tudja kötelességét. A mikor a kath. vallásból áttérők hat heti oktatásának eltörlését s a törvényellenes candidatiók beszüntetését kérő feliratukat a gubernium elutasitja, egyenesen a felséghez folyamodnak, mert „úgy látják és tapasztalják, hogy a királyi biztos nem közvetitő, hanem akadály köztük és a felség között.” És a mikor a felségtől dorgatoriumot nyernek válasz gyanánt, jegyzőkönyveikben fentartják korábbi álláspontjukat s a hat heti oktatást törvénytelennek jelentik ki s a róm. kath. lelkészek ide vonatkozó panaszaira ügyet sem vetnek. Ha a kormányszék a hivatalnokokról minősités felterjesztését vagy inséges időkben a jobbágyaikat segélyezők és elhanyagolókról kimutatás készitését rendeli: egyszerüen félreteszik a rendeletet. Midőn a párbaj ellen fejedelmi rendelet adatott ki s közöltetett a vármegyékkel, Belső-Szolnok azt feleli reá, hogy helyes a rendelet, de az 1791. évi XI. t.-czikk szerint Erdélyt nem lehet pátensekkel {528.} kormányozni. És így ment ez tovább az ügyek végtelen sorozatán.

Hogy milyen politikai szerepet játszottak a vármegyék az 1834, az 1837–8, 1847, 1848. országgyüléseken, az nem ide, hanem a köztörténelembe tartozik. Elegendő, ha e helyen megemlitjük, hogy a mit a fejedelmi korban nem találunk, most állandó gyakorlat: a követeknek „tisztán kimeritett utasitást” adni s egyúttal kötelezik őket, hogy az újonnan felmerült tárgyak és ügyalakulásokkal szemben újabb utasitást kérjenek, az utasitástól el ne álljanak. A vármegyék úgy otthon Erdélyben, mint a magyarországiakkal állandó összeköttetésben állanak, egymást politikai tárgyu átirataikkal megkeresik. Ismerik a köztörténelemből, hogy Alsó-Fehérvármegye kezdeményezése minő zivatart idézett elő az 1834. évi országgyülésen a vármegyei tisztviselők választása kérdésében.

A vármegyék daczolnak a főkormányszékkel. Leiratait tisztelettel félreteszik, a jobban értesitendő felséghez folyamodnak. A felség rosszalását zsebrevágják és országgyülésért folyamodnak. Ezen energiával sikerül a százados mulasztást és hibát félszázad alatt helyrehozni, expiálni.

Nem lehet feladatunk, hogy annak a politikai tusának, mely a kormány és a vármegyék között 1790-től 1848-ig vívatott, egyes részleteit bővebben tárgyaljuk, akár hogy a fontosabb kérdéseknek rövid ismertetésébe is belemenjünk. Bennünket most a vármegyei intézmény szempontjából csak az érdekel, hogy az erdélyi vármegye a jelzett időben, – ellentétben a megelőző korszakkal, – politikai szerepet is játszik és feladatának tekinti, hogy az absolutisticus kormánytörekvésekkel szemben követjei útján az országgyülésen, a mennyiben pedig ezek nem tartathatnának, akkor a maga nemességével saját gyülésein a nemesi jogoknak, a vármegyei önkormányzatnak, a tartományi alkotmánynak, tehát általában az alkotmányosságnak őre, bástyája legyen.

Ebből a szempontból tekintve a vármegyét, úgy találjuk, hogy míg 1711–1790-ig a vármegyének nincs önállósága a kormánynyal szemben, sőt mintegy lethargiába szunyadva, tespedésével maga mozditja elő a nemesi jogok csorbitását, autonomiája veszedelmét és a tartományi tényleges önállóság megszünését: addig 1790-től fogva némileg helyet cserélnek a kormány és a vármegye. Ha a XVIII. században a vármegye eszköz a főrkormányszék s általában a kormány kezében, melynek a működését szabályozza s ellenőrzi: most az ellenőrzést {529.} sokkal éberebb szemmel és talán nagyobb sikerrel is gyakorolja a vármegye a kormánynyal szemben, mint viszont.

Igaz ugyan, hogy a kormány müködési iránya nem változik, hogy a vármegyét most is utasitja, esetleg kényszeriti is, de viszont a vármegye a kormány müködését birálja, ellenőrzi s a kényszernek passive ellentáll. Ezen ellentállással szemben sehogy sem birja a kormány keresztül vinni azon álláspontját a vármegyéknél, hogy ezek a sérelmesnek tartott kormányrendeletek ellen ámbár írjanak fel az országgyüléshez, vagy jegyezzék az ügyet a majdan felterjesztendő sérelmek közé: de addig is, míg felettök az országgyülés határozna, azokat hajtsák végre.

A valóságban úgy áll a dolog, hogy az összes újabb, tehát már megelőző törvényen nem fundált kormányi intézkedések a törvényhatóságoktól veszik sanctiójukat. Országgyülés esetén az ő követeik teszik törvénynyé az uralkodóval együtt a szükséges intézkedéseket. Az országgyülés előtt a nagyobb reformok kidolgozására kiküldött u. n. regnicolaris deputatiók munkálatai a vármegyék elé terjesztetnek, épen úgy, mint ma az u. n. szaktanácskozmányok és országgyülési bizottmányok elé, véleményezés végett. Ez is az utasitási rendszernek a folyománya. Ha pedig országgyülés nincs együtt, a vármegyék egyenként, önkörükben döntenek a felett, hogy a kormányintézkedéseket vagy tervezeteket elfogadják-e vagy nem. És ez az esetről-esetre való döntés nyilvánvalóvá teszi, hogy a kormányrendeletek ereje nem a fejedelmi akaratban, hanem ennek a nemzeti akarattal találkozó összhangjában van.

Épen ezen sanctió megadása vagy megtagadása által, minthogy benne a vármegye mindig az alkotmány, a törvények által vezettetett, lett a nemesi önkormányzatu vármegye az alkotmányosság várává.

Végre 1848-ban, mikor a nemesi vármegye mindkét hazarészben legyőzi a központi absolut szellemü kormányt, művét azon felséges ténynyel koronázza be, hogy a nemzeti állam eszméjeért önmagát, saját rendi kiváltságait is feláldozza.

A nemesi vármegyének ezen halála: a megdicsőülés. A diadalt nem magáért, hanem a nemzetért vívta ki. Neki hatodfél száz évig kellett élnie, hogy elsőbben is a rendi társadalom, majd azután a közalkotmány által reá bizott jogokat egy szebb jövőre örökségül átszállitsa. Lehettek és voltak is nagyszámmal nemesek, kik a nagy epocha ilyen alakulását nem látták szivesen, de nem ők képezték, nem ők alkották a nemesi vármegyét. Maga az institutió, minden fogyatékossága, minden gyarlósága mellett, mely az emberektől reá ragadt, ideális és tiszta maradt.

{530.} (Az utolsó gyülése a belső-szolnoki nemesi vármegyének 1848 május hó 4-én tartatott. Ezen választotta meg országgyülési követeit az örökké nevezetes kolozsvári országgyülésre, melynek I. törvényczikkelyében a haza minden lakosainak, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül való jogegyenlősége „örök és változhattalanul elvül elismertetik.” És habár ugyanezen törvényczikkely 3. §-a szerint Erdélyben a „közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezete a közelebbi közös hongyülés általi elrendezésig jelen helyzetében marad”: mégis, midőn az országgyülés után a vármegyék első gyüléseiket tarták, – Belső-Szolnok 1848 junius 5-én – ez már más vármegyegyülés volt, mely nem a rendi alapokon felépült nemesi vármegyét képviseli, hanem a népképviselet alapján összeállitott új, polgári hatóság gyülése.

1848 junius havától már nem a nemes vármegye statusi tartják gyülésüket, hanem a vármegyei „képviselő állandó bizotmány,” mely a népképviselet alapján vármegyénként különböző számmal – Belső-Szolnokban 143 tagból – alakittatott.)

Az 1848. évi törvényhozás kimondotta az állampolgárok jogegyenlőségét és a nemesi előjogokat megszüntette. Ennek a vármegyére nem csak az lett a következménye, hogy kebelébe az összes honpolgárok befogadtatnak, hogy tehát polgárivá lesz a nemesiből, hanem egyszersmind a messzébb jövőre vonatkozó átalakulások is szükségszerüleg folytak belőle.

Az 1848 előtti és utáni vármegye között mélyre ható különbségek vannak, a melyek végeredményökben a nemesi előjogokkal, illetőleg ezek megszüntetésével állanak szervi összefüggésben.

Az 1848 előtti vármegye, nemesi önkormányzatú vármegye. Keletkezése, fejlődése, autonomiája s ennek alkotmányos nagy jelentősége és végül megszünése is, – mind a nemesi rendiség jellemvonásából folyik s ahoz volt kapcsolva.

Fejtegetéseink elején már azt vettük kiindulási pontul, hogy a pair-biróság középkori eszméje alkotta meg a nemesi autonom vármegyét, első sorban mint biróságot, de a melyhez azonnal csatoltattak a különböző fontosabb közigazgatási tevékenységek is. Ezek a közigazgatási ágak vagy egyenesen a nemesi rendiségből közvetlenül folynak, p. o. a vármegyei hadügy, vagy pedig közvetetten csatlakoznak hozzá, mint az adóügy a földesúri jog kapcsán, vagy más egyéb ügyek, melyek a nemesség politikai jogosultságánál fogva, a vidéki kormányzatban egyedül csak általuk végeztethettek. Hogy a nemesség képezte a politikailag jogosult nemzetet: ebből folyt idővel a vármegyék politikai szerepe és ennek nyomán az a nagy jelentőségük is, a melyért az {531.} 1848-dik évi törvényekben is, az alkotmányosság védbástyáinak neveztettek.

A vármegyének úgy szervezete, mint teendői a nemesi jogokkal állván a legszorosabb összefüggésben, a nemesség, mint rendi jogosultság, annyira össze volt forrva a vármegyével, hogy egyiket nem lehetett a nélkül érinteni, hogy egyúttal a másik is ne háborittassék, – hogy minden reform, mely a vármegyét autonomiájában érintette, egyúttal az alkotmányosságnak és közszabadságnak is sérelme volt. Innen van az, hogy a rendiség, a rendi alkotmány korában a nemesi vármegyét nem lehetett teljesen megsemmisiteni.

(Az 1848 előtti vármegyének, épen ezért, mert nemesi volt, egyúttal autonomnak is kellett lennie.)

A rendiség megszüntetése és az állampolgárok jogegyenlőségének kimondásával igen nagy és sok változás állott be a vármegyének életében. És ezen változásokban nem az a fontosabb a vármegyére, mint institutióra nézve, hogy kebelébe a területén levő összes honpolgárok bele tartoznak, – hogy a hivatalképességben nem a rendiség az irányadó s maguk a teendők sem vezethetők többé le valamely külön jogositványból: hanem az a legfontosabb, hogy a vármegye és tagjainak személyes statusa, állampolgári állása között nincs többé az a szoros, felbonthatatlan kapcsolat, mely volt a nemesség fennállása idejében. (A nemest a nemesi birtok tartósan és szervesen kötötte a vármegyéhez s nemesi jogait ott gyakorolhatta s élvezhette a maga teljességében). Az állampolgár és a vármegye kapcsolata esetleges és nem is lényeges. A miből viszont következik az, hogy a polgári jognak, az állampolgári statusnak semminemü olyan szorosabb kapcsolata nem létezik a vármegyével, mint volt a nemesi statusnak, melynek a vármegye valóságos megtestesülését képezte.

A mint 1848 előtt, a rendiség korában, lehetetlenség volt rendes viszonyok között, még csak elképzelni is mást, mint autonom vármegyét: addig 1848 óta a vármegyének autonomiája az alkotmányban csak időleges és nem lényeges, mely tehát akár az alkotmány sarkalatos alapelveinek, akár pedig – az egyénhez közelebb fordulva – a közszabadság s állampolgári jogosultságnak sérelme nélkül megváltoztatható.

Hogy a nemesi autonom vármegyében az autonomia fogalma lényegesen különbözik attól, a mint ezt ma a polgári megyében értelmezzük: az a fentebbiekből nyilvánvaló.

A nemesi vármegye autonomiájának sérelme nélkül a biráskodás nem volt a vármegyei közönség kezéből elvonható s az autonomiának {532.} nemcsak az képezte jellemvonását ez ügyben, hogy nemes felett csak nemes biráskodhatik, hanem az is, hogy ezt a birót maga állitja be a nemesi közönség. A nemesi vármegye autonomiájának sérelme nélkül az országgyülési követi utasitás nem volt eltörölhető, sem a politikai tevékenység a vármegyétől elvonható. Mindezek a polgári megyének már nem lényeges alkatrészei, épen azért autonomiája sérelme nélkül legnagyobb részt el is szakittathattak tőle. Többé nem az állampolgári statustól, hanem az állampolitikai szükséglet által létesitett törvény tételes intézkedésétől függ, hogy mi legyen a vármegyei autonomia tartalma, vagy hogy egyáltalán létezzék-e autonom vármegye.

A fentebbiekből következik továbbá az is, hogy a modern állami fejlődés iránya szerint, a rendiség megszüntetése és az általános állampolgárság a jogegyenlőség törvényesitése folytán, a megye feladatainak s teendőinek túlnyomó részben közigazgatásiaknak kell lenniök, mivel politikai tevékenysége a folytonos országgyülések, igazságszolgáltatási működése az állandó királyi biróságok által átvétetvén, másnemű tevékenységei közül egyedül a jogalkotás maradt meg, de ez is csak a helyileg, s itt is a legszűkebb értelemben, fenforgó viszonyok rendezésére terjedhet ki.

A vármegyének, mint institutiónak történetében tehát az 1848. év korszakot alkotó, a melylyel egy egészen új jellemű és még ez idő szerint meg nem állapitható irányú fejlődést vesz. Mennyiben marad meg autonom jellege, vagy mennyiben fog az ősrégi királyi vármegyék központilag igazgatott természetéhez hasonlitani: azt a jövő fogja megmutatni.

IV. Befejezés.
1848–1886.

(A nemesi vármegyének az 1848. évi reformok következtében történt megszünése, egyúttal a polgári vármegyének születése is.) Azonban úgy a rendi viszonyok átalakitása, mint az egész állami kormányzatnak a törvényhozásnak reformja megkivánta, hogy a vármegye az új helyzetbe beillesztessék, vagy – a mint az 1848. évi XVI. törvényczikk mondja – a közszabadsággal összhangzásba hozassék.

A kolozsvári I. törvényczikk 3. §-a „közigazgatás és igazságszolgáltatás folyamát és személyzeti szerkezetét a közelebb közös hongyülés általi elrendezésig” az akkori tényleges helyzetben hagyta meg, {533.} és minthogy a pozsonyi XVI. törvényczikkben kifejezett óhaj a bekövetkezett nagy, majd szomoru események miatt egyelőre nem valósulhatott, – minthogy „a közelebbi közös hongyülés” majdnem husz esztendő mulva foglalkozhatott csak az 1848-iki reformok kiépitésével: tehát az erdélyi vármegye, épen úgy mint a magyarországi is, sok tekintetben olyan maradt, mint volt 1848 előtt. A legfontosabb változás, a mit már emlitettünk, az volt, hogy a vármegyei gyülést többé nem a nemesség, mint olyan, hanem „a képviselő állandó bizottmány” alkotta. A másik szintén igen fontos változás a vármegyének felfelé való viszonyában állott elő, a mennyiben t. i. a független felelős miniszterium alá helyeztetett.

(A szabadságharcz megindult folyamában, 1849-ben oda utasitotta a magyar kormány a vármegyéket, hogy tisztjei és gyülései „a kifejlődött bonyodalmak tisztázásáig” helyükön maradjanak. Ott is maradtak, míg a győztes absolutismus fel nem függeszti az alkotmányt s vele az egész vármegyét is. Belső-Szolnok bizottmánya 1849 julius 19-én tartja az utolsó vármegyegyülését, – azon a napon, melyen a császár br. Wohlgemuth Lajost az erdélyi nagyfejedelemség polgári és katonai kormányzójává kinevezte.

Az alkotmányos életet a katonai dictatura váltotta fel. Ennek következménye volt az is, hogy Erdély korábbi politikai felosztásának megsemmisitésével hat katonai vidékre osztatott fel.*Nagyszebeni, károlyfehérvári, rettegi, kolozsvári, székelyudvarhelyi és fogarasi vidékek. Belső-Szolnok és Dobokavármegyék a kolozsvári és rettegi vidékek között szétdaraboltattak. Az igazgatást a vidéki katonai parancsnokok s a melléjök rendelt civil „distrikts commissär”-nek vezették, a vidékeket alkotó kerületek és alkerületek commissariusai segélyével. Deés és Szamosujvár s Szék magának a vidéki biztosnak közvetlen felügyelete alá tartoztak, a mint a többi szabad kir. városok, taxás helyek s nemes városok is.

Majd 1851-ben újabb beosztás és újabb rendezés következett, mely Erdélyt öt közigazgatási és hat pénzügyi kerületre vágta szét.*Nagy-Szeben, Károly-Fehérvár, Deés, Kolozsvár s Marosvásárhely voltak a közigazgatási, Nagy-Szeben, Szászváros, Kolozsvár, Besztercze, Marosvásárhely és Brassó a pénzügyi kerületek székhelyei, melyekről a kerületek is neveztettek. Érdekes felemliteni, hogy a hat pénzügyi kerület közül négynek a szászok földére esett a székhelye.

Erdély végleges új berendezése 1854-ben történt meg, midőn a junius 26-án közzé tett legfelsőbb kézirat rendelkezése szerint tiz közigazgatási kerület állittatott fel ugyanannyi kerületi törvényszékkel u. m. {534.} a nagyszebeni, udvarhelyi, marosvásárhelyi, beszterczei, deési, szilágysomlyói, kolozsvári, károlyfehérvári és szászvárosi. Az erdélyi s a partiumbeli 13 vármegye négy kerületbe olvasztatott bele. A kerületek járásokra osztattak és pedig a magyar kerületek 6-6 járásra, s minden kerületben 2–5 vizsgáló biróság állittatott be.

Még ezen szervezés az ostromállapot idejében történt s a polgári kormányzás csak 1854 deczember 15-től fogva vette kezdetét. Hogy a szervezet és működése hivatali, bürokratikus természetü volt, az már az osztrák absolut kormányzati rendszer szelleméből folyt. És ez a kormányzat boldogitotta Erdély népeit az 1860. évi úgynevezett októberi diplomáig.

Az októberi diploma következtében 1861. április havában megindult az alkotmányos élet Erdély vármegyéiben, a régi vármegyei keretekben az 1848. évi törvények által inaugurált változtatásokkal. A vármegyék működése egyenesen a politikai térre csapott át. Még azon intézkedés is, melylyel a vármegyei képviselő bizottmányok constitutáltattak, politikai irányzatok vonásait viseli magán.

Belső-Szolnokvármegye ápril 18. s következő napjain tartá első közgyülését. Midőn Weér Farkas főispán kinevezési okmánya után főispáni utasitását is be akarta mutatni a vármegyének, a vármegyei bizottmány felolvasatlanul félretette azt s így indokolta meg eljárását: „törvényeinkben alaposan és bőven le van téve az utasitás és meghatározva a főispáni teendők és kötelességek; azonkivül ilyetén külön utasitásnak sem szükségességét, sem jogosságát el nem ismerheti.”*Vármegyei jegyzőkönyv 1861.

A vármegyei bizottmány constituálásánál, főleg az oláh nemzetiségü tagok egészen új és pedig az ős választók megkérdezésével eszközlendő választást óhajtottak, melyben a nemzetiségek lélekszám arányában nyerjenek mandatumot. A többség azonban hivatkozva a vármegyei szervezet ideiglenességére s arra, hogy az 1848-iki választmány egyenesen a régi vármegyegyülés helyére s jogkörébe választatott: az önkiegészitést fogadta el.

Igy állapittatott meg a bizottmány tagjainak száma 250-ben. De midőn a választásra került a sor, az ajánlottakból senkit sem akartak visszautasitani és ezért Szamosujvár két követével tényleg 282 tag választatott meg. A két különböző határozat kiegyenlitése végett megállapittatott, hogy míg a bizottság tagjainak száma 250-en alól nem száll, új választás nem fog eszközöltetni.

{535.} A vármegyegyülés az 1848. kolozsvári I. törvényczikk 3. §-ban kimondott ideiglenesség álláspontjára helyezkedve, tisztikarát a szerint rendezte be, hatáskörét az 1848-iki folytatása gyanánt az 1848-iki állapotoknak megfelelően, az államkormánytól kérte a szükséges dotátióit.

Az alkotmányosságnak ezen felderülő hajnala csak csalódást hozott magával. A rövid szabad mozgást a provisorium s ebben a régi kormányzati szellem váltotta fel, bár az ősi területi beosztás megmaradt. A vármegyei tisztikar a legtöbb vármegyében teljesen lemondott. A provisorium után administratorokat állitott az egyes vármegyék élére s a provisonális szabályzat szerint ezen vármegyéket a régi elnevezésü tisztikarral berendezte. Azonban ez a vármegye nem volt alkotmányos, nem volt törvényes.

A provisorium idejéből, mellőzve az egyes vármegyéknek hol dicső, hol pedig nagyon is szomorú politikai szerepét, mint köztörténeti tárgyakat, itten meg kell emlitenünk a vármegyei bizottmányok szervezésére vonatkozólag 1861 decz. 12-én, tehát mindjárt a provisorium kezdetén kiadott felsőbb utasitást, mely a virilisták intézményének a vármegyébe való első beállitását foglalja magában. E szerint a vármegyei bizottmányok állani fognak „a) a nagy földbirtoknak tagjaiból, b) a nagyobb földbirtoknak választott képviselőiből, c) a városok, mezővárosok és iparhelységek, d) az ipar és kereskedelem választott képviselőiből.”*Ürmösy Lajos: Tizenhét év Erdély történetéből I. 345. lap.

Ezen intézkedés, melynek hivatolt része első tekintetre annak az állapotnak némi folytatása, mely a régi vármegyében a mágnásokat és köznemeseket egy gyülésbe összehozta, tulajdonképen a retrograd szellem kifolyás, igazi ausztriai specialitás, melyben a feudalis-conservativ érdekképviselet nyer kifejezést, szemben a régi magyar nemesi jogegyenlőséggel.

A provisorium vármegyéje, melynek szervezetét és hatáskörét Erdélyre az 8161. évi decz. 12-iki utasitás szabja meg, 1867-ben szünt meg, hogy helyt adjon az 1861-iki, illetőleg 1848-iki vármegyének. Különben már ez sem volt az 1848-iki vármegye, mivel hatásköréből az igazságszolgáltatás kivétetett s ideiglenesen rendeztetett. Majd 1868-ban a IV. törvényczikk az igazságszolgáltatás tekintetében végleges intézkedéseket állapitván meg, a vármegye az 1848-iki és előtti hatáskörét ezen törvényben tett átalakitások, illetőleg módositások szerint folytatta. Szervezetében azonban még mindig nem történt fontosabb {536.} módositás és így 1848-ban szervezett bizottsággal és régi hivatalnokaival végezte a belügyministerium fenhatósága és ellenőrzése alatt azokat a teendőket, melyeket a régi s új törvények s az újabban fejlődő gyakorlat és a felmerülő szükségletek hatáskörébe utaltak. Ezen állapot ideiglenesen újból szentesité az 1868. évi XLIII. törvényzcikk 8. §-a, mely szerint „az erdélyi köztörvényhatóságok alkotmányos hatáskörének visszaállitása iránt az országgyüléstől nyert felhatalmazás alapján, a magyar felelős ministerium által 1867-ik évi julius 27-én közzétett rendelt, nem különben az ennek 21-ik pontja nyomán az erdélyi városok szervezése tárgyában az erdélyi királyi biztos által kibocsátott utasitás, a törvényhatóságok rendelkezéséről alkotandó törvény létrejöveteléig érvényben marad.”

A már 1848-ban kilátásba helyezett s a változott viszonyok által nagyon is szükségessé lett vármegyei rendezés az erdélyrészi vármegyékre nézve a magyarországiakkal egy időben, ugyanazon törvényben s teljsen egyenlő módon törént. Az 1870. évi XLII. törvényczikk rendelkezései következtében az erdélyrészi vármegyék sajátos szervezete mindenestől megszünt és úgy tisztikaruk, hivatalaik, mint bizottmányaik és gyüléseik tekintetében az anyaországban fejlődött alakzatnak, a most emlitett törvény által módositott formáihoz alkalmaztatott. Ez által azok a különbségek, melyek az erdélyrészi és az anyaországi vármegyék között hetedfél száz esztendeig fenállottak, teljesen megszüntek.

„A köztörvényhatóságok rendezéséről” alkotott 1870. évi XLII. törvényczikk már megállapitotta volt lényeges főbb fonásaiban a vármegyéknek azon szervezetét s hatáskörét, melylyel jelenben is birnak. Az utóbbi tekintetében a törvény szavai szerint: „jövőre is gyakorolni fogják a törvény korlátai között: a) az önkormányzatot, b) az állami közigazgatás közvetitését, c) ezeken felül egyéb közérdekü, sőt országos ügyekkel is foglalkozhatnak, azokat megvitathatják, azokra nézve megállapodásaikat kifejezhetik, egymással és a kormánynyal közölhetik, s kérvény alakjában a képviselőházhoz közvetlenül felterjeszthetik.”

A vármegyék ezen újabb törvény következtében is az alkotmánynak biztositékait képezik, habár politikai jelentőségük már jóval csekélyebb, mint volt 1848 előtt. Az önkormányzat, a felirási jog, de különösen az idézett törvénynek 17. §-a, mely felmenti a vármegyét a végrehajtás kötelezettsége alól minden olyan kormányrendeletekkel szemben, melyek az országgyülés által meg nem szavazott adó tényleges behajtására vagy meg nem ajánlott ujonczok kiállitására vonatkoznak, egyaránt mind fontos közjogi jogositványok, az alkotmány garancziái.

{537.} Az állami közigazgatás közvetitésének zavartalan folyásáról az 1870 évi XLII. t.-czikkben még nem lévén gondoskodás, az 1876-iki VI. törvényczikk gondoskodott az u. n. közigazgatási bizottság felállitása által arról, hogy „azon teendőknek végrehajtásában, a melyeket az állami közigazgatás közvetitése folytán a vármegyéknek teljesiteniök kell, kellő biztositék szereztessék ezen nagyfontosságú feladatnak a köz- és magán érdek által igényelt módon való megoldása iránt.”

Az 1870. évi XLII. törvényczikk a vármegyék területi viszonyait még nem érintette s az erdélyi vármegyékben levő némely városok sajátos helyzetét és közjogi jogositványait is érintetlenül hagyta. De midőn az egész ország közigazgatásának területi rendezésével és a kerületek, székek, vidékek megszüntetésével az egész ország vármegyékre osztatott fel, az erdélyrészi vármegyék területi viszonyai is változást szenvedtek.

Az 1876. évi XXXIII-ik, illetőleg 1877. évi II-ik törvényczikkek az erdélyrészi ősi 7 s a XVIII. század második felétől fogva 8 vármegyét területileg teljesen átalakitották s ezen alakulás következtében Doboka- és Felső-Fehérvármegyék önállóságukat elvesztették. Az előbbi Belső-Szolnokvármegyével és Kővár vidéke egy részével a mai Szolnok-Dobokavármegyévé alakittatott, Deés székhelylyel; az utóbib pedig, szétszórt területénél fogva, több vármegye között osztatott meg. Ugyan ezen alkalommal Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék két kiváltságos helyzetben levő városa, t. i. Szamosujvár szabad királyi város és Szék taxás város Szolnok-Dobokavármegyébe teljesen beolvasztatott.

A régi területi és közjogi viszonyoknak még ekkor is fennmaradt annyi nyoma, hogy a most emlitett két város országgyülési képviselőválasztói joga abban az alakban hagyatott meg, a mint ezt az 1848. évi kolozsvári I. törvényczikk 7. §-a megállapitotta, t. i. hogy mindketten külön választókerületet alkotván, Szamosujvár két és Szék egy országgyülési képviselő küldésére birt joggal.

De az 1877. évi X. törvényczikk az országgyülési képviselőválasztókerületek új beosztásával Szék város külön képviselő küldési jogát megszüntette, Szamosujvár képviselőinek számát kettőről egyre szállitotta alá.

A vármegyei szevezet az 1870. évi XLII. törvényczikk óta több kisebb átalakulásokat szenvedett, míg végre az 1886. évi XXI. törvényczikk, – a törvényhatóságokról – az előbbivel azonos elvek alapján, abban a formában állapitotta meg, a melyben jelenleg is működik.