II. Az arktikus tájakról szóló hit és a valóság.

Nagyban és egészben véve, Európa mérsékelt övének lakója, úgy az északi mint a délszaki tájak tekintetében kevésbbé a tudás, mint inkább a hagyomány és – bizonyos olvasmányok révén – a fölizgatott képzelődés hatása alatt áll. Sok tudás s ennek alapján fegyelmezett lelkület is kell ahhoz, hogy valaki a valót némileg helyesen elképzelje.

Az arktikus vagy sarkkör, mely északon a szélesség 66° 30'-czel kezdődik, a melynek kellő közepében a fizikai földrajz legnagyobb, eddig hiába ostromolt titka, a Föld tengelypontja van; ez a kör a maga egészében a nagy köz felfogása szerint egyértelmű a megközelíthetetlenséggel. Az északi vihar kergette jéghegyek recsegő-ropogó töméntelensége ízre-porrá való szétzúzással fenyegeti az e körbe tévedő vagy bemerészkedő hajót. Bármerről kísértse is meg a hajó a benyomúlást, bármerről és bármikor, mindig egy áttörhetetlen jégtorlatba ütközik, mely sziklaszilárdsággal őrzi a pólus nagy titkát. S ha nagynéha a szél és a nyomán keletkező mozgás hatalma, mégis valami egérutat nyit az örök jégbe, jaj annak a hajónak, a mely oda bemerészkedik. A felkorbácsolt Jeges-tenger szövetkezik a pólus körül talán elterülő nyílt tenger mozgásával, milliónyi darabra tördeli az örök jég sivatagát, egymás fölibe tolja a jégtáblákat s ez az óriási zajlás, majd torlódás előbb csak megrecsegteti, majd összezúzza az odatévedt hajót; – természetesen éjnek idején, mely abban a mesés körben egy teljes féléven át tart.

Az irtóztató hideg fémkeményre fagyasztja a kénesőt. Egy pillanatnyi vigyázatlanság, és a szegény hajós elvesztette orrát, fülét.

S hogy a rémséges kép megkaphassa betetőzését is, hát ott ólálkodik folytonosan a hatalmas jegesmedve, lesve a pillanatra, a melyben ama szerencsétlen hajó utolsó őre is megfagyott . . . . .

És még ez sem minden!

A hajó elveszett, a legénység él; a menekülés ösztöne ébred s a jég hátán való bolyongásra készti a boldogtalanokat. Megrakodva teherrel, melyhez életének fenntartása kötve van, jégtábláról jégtáblára vergődik a boldogtalan csapat, végsőig feszíti meg lankadó izmait s a midőn már a megmenekülés reménye szállana szivébe, egy rettentő dördülés, mely rohan és ismétlődik: és megnyílt az óriási rianás, mely könyörtelenül vágja el a menekülők útját.

A rianások nyilalnak, kereszteződnek s a végsőig elkínzott csapat egyetlen jégtáblára szorúlt; a reményt a kétségbeesés váltja föl.

Az örök jég hallgatag világa pedig szörnyű titkokat őriz, mert hiszen a végínség testvére nem a részvét, hanem az önzés, még pedig legrútabb formájában.

Ez a leírás nem költött dolog, hanem oly olvasmányok szüleménye, a melyek az északi sark ostromlóinak küzdelmeit festik s a melyeket valókúl kell elfogadnunk, mert megbízható, komoly férfiaktól származnak.

Hogy Sir Franklin „Erebus” és „Terror” hajóit vesztve, az egész legénységgel együtt a jégsivatagnak közepette halálok halálával múlt ki, az ma már kétségtelen dolog. És nincs okunk egy szónyi túlzást gyanítani ama végsőig menő küzdelem leírásában sem, a melyet Weyprecht és Payer – hajót vesztve – egészen Novaja-Zemlyáig vívtak.

Ez mind igaz és úgy van. A közfelfogás csak abban téved, hogy a sarkkör legbelsejének rettenetességét az egészre terjeszti ki, t. i. arra az egész óriási terűletre, mely a sarkkör déli szélétől, tehát a 66° 30'-től az északi szélességi 90° fokig, vagyis a földgömb tengely-pontjáig köröskörűl terjed.

De a sarkkörbe vezető út, mely különösen nekünk kínálkozik s mely az Északi-fok hoz – 71° 10' – vezet el, tehát elég mélyen a sarkkör belsejébe, ez másra tanít s különösen az örök jégről s a kénesőt fagyasztó hidegről táplált hitet rontja le teljesen.

Norvégia legdélibb fokától, Lindesnaestől, mely 57° 57' 45" északi szélesség alatt fekszik, föl az Északi-fokig, mely 71° 10' alatt mered a Jeges-tenger ködébe, és tova keletre Vardőig, mely 70° 22' 11" é. sz. és Greenwichtől számítva a keleti hosszúság 2^h. 4^m. 34^s., Páristól pedig a 28° 47' 15" alatt fekszik; sőt innen északfelé kanyarodva még Novaja-Zemlya nyugoti partja hosszában is: a tenger sohasem fagy be, mert a Mexikói-öbölben, alig 20 foknyira az egyenlítő fölött, tehát erősen délszakon az éppen ezért meleg Golf-áramlás indúl, mely közvetetlenül a norvég partot Throndhjem táján, tehát körülbelűl az é. sz. 63° 25' 30"-e alatt éri el, azután követi e partot Vardőig, így tulajdonképen egy óriási arányú természetes vízfűtést alkot, melynek mérséklő hatása nemcsak a tengerre, hanem a földség parti részére is kiterjed.

A földgömb e részén az igazán arktikus természet csak ott veszi át az uralkodást, a hol a meleg Golf-áram hatása megszűnik.

A szerény expediczió előkészítése megkövetelte, hogy a meglátogatandó terűlet legfőbb természeti viszonyait már otthon is, az irodalom segítségével állapítsam meg s a meghatározások tisztára kimutatták, hogy a magasabb regényességről, melynek koronája a délszaki utazók számára a szamum szele és az oroszlán, északon pedig az örök jég és a jegesmedve, eleve is le kell mondanom. Szívesen is tettem.

E meghatározások legelején állott a hőmérséklet kérdése, már a ruházat miatt is; alakúlt pedig ez a mint következik.

A sarkkör déli részétől északnak véve, a hőmérséklet a kiszemelt útvonalon így alakúl:

Tromső-ben, az északsarki expedicziók legtöbbjének e kiindulási pontján pedig, a tél hidege csak ritkán üti meg a –11° C; a mi ezen túljár, az a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

Ennek a vizsgálódásnak az volt az eredménye, hogy a magyar vadász őszi ruhája teljesen elegendő lesz s igazán arktikus fölszerelésre semmi szükség; sőt kisült, hogy a tél itt minálunk Magyarföldön sokkal keményebb, mint az Északi-fokon!

Ez a jelenség elég érdekes arra, hogy a reá vonatkozó általános adatokat vázlatosan össze is foglaljam.

Az északi sarkköri földségek terűlete 3.817,200 négyszög kilométert tesz s a sarkkör belsejének természetét kiderítendők, eddig legmesszebbre jutott: Weyprecht és Payer, az é. sz. 82° 5'-ig, Nares 83° 20'-ig, végre 1882-ben Lockwood 83° 24'-ig.

Az eddig szerzett ismeretek arra tanítanak, hogy a hőmérséklet, vagy mondjuk a hőmérsékletben kifejezett éghajlat, a sarkkörön belől két csoportra osztható, ú. m. az óczeánira és a földségire; az éghajlat pedig ezekben a csoportokban nem úgy alakúl, hogy azt a tételt lehetne fölállítani, „mennél magasabb az északi szélesség, annál hidegebb az adott pont éghajlata”, mert a valóság az, hogy a tenger hatása alatt álló pontok, noha magasabb szélességi fok alá esnek, mégis enyhébb éghajlattal bírnak, mint a földség belsejének délibbre fekvő pontjai. Áll pedig ez tisztán a tenger mérséklő hatásáról ott is, a hol melegebb áramlásokról szó sincsen.

A mondottakat néhány adat igen szembetünően bizonyíthatja.

Még pedig, a tenger hatása alatt állva:

A földség belsejében – Szibériában:

Ebből látható, hogy a tenger hatása alatt álló legészakibb ponton – 82° 27' – a tél hidege sohasem száll oly fokra, mint a majdnem tizenöt szélességi fokkal délibbre fekvő földségi ponton.

A meleg áramok – norvég részen a Golf-áram – beavatkozása, természetesen még inkább módosít, a mint ezt már a bodő-vardői vonal éghajlati kimutatásból látjuk.

Legjellemzőbb e tekintetben Vardő, mely 70° 22' északi fekvés mellett, a mi Verchojanszkhoz képest 2° 48'-czel magasabb, kemény telekben sem ismer nagyobb hideget – 12° C.-nál.

A hol azonban a norvég parton a Golf-áram hatása megszűnik, a Vardőtől délre és keletről benyomuló Varanger-fjordban, ott a délibb fekvés daczára az éghajlat zordonsága nyomban megnövekszik.

Számokban kifejezve a különbség ez:

Vardő 72° 22', a Golf-áram hatása alatt:

Évi átlag: + 0,8' C.

Nyborg^* 70° 2",– 1,5° C. a Golf-áramon kívűl állva.

Januáriusban az átlag:

Vardő –   6° C.

Nyborg – 12° C.

A Golf-áram nagy mérséklő hatását azonban legfényesebben az bizonyítja, hogy noha a Grönland és a Spitzbergák közötti tengeráramlás nem kevesebb, mint három millió km² jeget szállít délnek az óczeánba, a norvég partokon, beleértve a Jeges-tenger felé fordúló egész partrészt, az Északi-foktól Vardőig is, jégzajlás sohasem tapasztalható, ott a tenger sohasem fagy be!

És hogy ez a jelenség valóban a meleg áramtól ered, azt világosan a következők bizonyítják.

Szeptembertől májusig, tehát télen át, a tenger hőmérséklete magasabb a levegőénél; juniustól augusztusig, tehát nyáron át alacsonyabb.

Fokokban kifejezve, a tenger vize szeptember, október, november hónapokban + 5.5° C., még pedig az Északi-fok táján annyi; a nyári hónapokban pedig ugyane tájon + 5.5° és 7.5° C. között ingadozik.

Ebből nyilván az következik, hogy a tenger hőmérséklete ezeken a tájakon sohasem száll alá a fagypontig, és hogy független a levegő hőmérsékletétől, tehát más hőforrás behatása alatt áll.

Hogy ez a bámulatos viszony a vidékek életére is roppant hatással van, az a mondottak után nagyon természetes. Az állatok és növények élete, az ember megtelepedése itt oly szélességi fokok alatt még hatalmasan lüktet, a minők alatt más, hasonló szélesség alatt fekvő pontokon, különösen az utóbbi, már teljesen ki van zárva.

A földgömb e táján a tulajdonképeni arktikus természet csak a Spitzbergákon válik hatalommá; de még ezekről szólva is helye van az uralkodó fogalmak bizonyos helyreigazításának.

A Spitzbergák növényélete elég buja arra, hogy még nagyszámú vad tarándszarvas-falkákat tápláljon; a sarkköri Norvégia merész fóka- és rozmár-vadászai pedig évről-évre kiszállanak ide május havában s itt tanyáznak szeptemberig, ez idő alatt bejárva az örök jég útvesztőit. Újabb időben pedig különösen angol sportemberek, külön hajókon csapatosan szállanak ki ide két-három heti vadászatra: e kirándúlások ideje julius vége és augusztus eleje.

A kénesőt fagyasztó rettenetes hidegek a Skandináv-félsziget belsejére esnek. Nevezetesen az a rész, mely a Varanger-fjord és a Bottni-öböl északi vége között terül el, Finmarken belseje, a svéd rész lappterűlete, az a hegység, mely Északi-Norvégia és Svédország között emelkedik és Déli-Norvégiának hegysége, 700 méteren felül: ezek azok a terűletek, melyeken a hőmérséklet évi átlaga a fagypont alatt marad.

Mindezekből világos, hogy azokat a rettenetességeket a sarkkör egész terűletére érteni nem lehet s hogy az útirajzokban sok a hangulat, mely nem talál a valósággal.

Mindenesetre nyomasztóbb hatása van Longfellow szavainak, mint magának az Északi-foknak, a melyre vonatkoznak. A szavak fordítása ez:

---