XX. Kirándulás Riső szigetére.

 

Julius elsején este nyolcz órakor a „Malangen” parti gőzös indúlásra készen állott. Ez a sebes hajó azt a szigetvilágot dajkálja, a melyet a Hamburg-járó nagy gőzhajók nem érintenek; felkeresi azokat az apró és nagyobb szigeteket, a melyek már a Jeges-tengerbe úgyszólván kilökve, egy vagy két családnak még megadják a megélhetésre valót: a halfejek mellé egy kis füvet a tehénnek, a birkának, a halon kívűl madártojást és madárfiút az embernek. Ez a kis gőzhajó ily dajkáló járatokon, melyeket hetenként egyszer végez, felhúzza a norvég lobogót, alatta egy másikat, avval a felirattal: „Post” – és ekkor igazán végső szálait szövi-fonja annak a világborító nagy hálózatnak, t. i. a postának.

Az idő végre valahára teljesen kitisztúlt, fölöttünk tiszta halaványkék égbolt ragyog; alig hogy itt-ott egy kis bárányfelhő mutatkozik. Friss, délnyugoti szellő fodrozza a tengert s jó ómennek vettem, hogy a „Haakon Jarl” éppen kivetette vasmacskáját, éppen megjött Vadsőből, hogy Hamburgba térjen vissza. Mily barátságos volt a kapitány üdvözlete, kivel azokon a bolondos öltözetű turistákon oly nagyokat mulattunk!

Risőn a tulajdonoshoz, Jakobsenhez ajánlott a konzul közbenjárására Hansen tromsői kereskedő; megkaptam a hatóság meghatalmazását egy pár dunnakacsa és egy pár hófajd lövésére; szóval minden rendben volt.

A hajó pontban nyolcz órakor oldotta el kötelét, mely a kikötő hidlásának bakjához kötötte, bőgőjével jelt adott s merő északnak vette az irányt. A fönséges Lyngen felé az északkeletnek vágó Gröt-sundon át csak odapillantottunk, mert útunk az északnyugotnak tartó Kval-sundon vitt, melyet egyfelől Kvalő, másfelől Ringvatső szigete alkot.

A sund 500 és 1000 méter szélesség között váltakozik; a szigetek hegysége teljes pompájában őrzi és követi mindkét parton – csupa őskőségek, hatalmasan rakott tetőkkel; de hatalmas omlásokkal is.

A hajócsapást csak kevés ezüstös sirály követte; de a midőn a Kval-sundból kiértünk és a Gasvær sziklasziget táján megnyílt szemünk előtt a Jeges-tenger roppant vize, ki a szem határig: azon a vizen itt ott egész sirálytömegek úszkáltak, majd föl-fölkavarogtak, éppen úgy, mint mikor a forgószél fölkapdossa, majd kibocsátja az útczán elhányt papírdarabokat.

Két sirályfoltot meg is közelítettünk s a kapitány megszólaltatta a bőgőt. Ekkor a folt ezernyi madara szárnyra kelt s kezdődött oly kavargás, mint a minőt a nagy hópelyhek végeznek, mikor a forgószél avatkozik a förgetegbe; a rikácsolás egybeolvadt valami ordításfélébe. Öt – hat percz alatt minden elcsittúlt; a folt elűlt a tengeren.

A hajó minden fokot megközelített; a hajóváró emberek már ott himbálództak a tengeren s várták; ki sem kötött a hajó, mert nem lett volna hol, hanem alattságnál fogva eresztette le, a mit ezeknek vitt, ezek pedig ugyanerre az alattságra kötötték postájukat – ha volt – s a nyaláb szárított halat, a mivel fizettek. Aztán nézték, nézték azt a hajót, míg el nem tünt.

Az égbolt teljesen kitisztúlt, a Nap teli fénnyel árasztotta el a remek hegyképet és a tengernek észak és nyugot felé immár végtelenségét. De az a Nap nem tüzdelt, alászállóban volt a felé a pont felé, a mely éjfélivé avatta.

Kevéssel tizenegy óra után – éjjel – kötöttünk ki a kis Risőn, alig 0° 5"-nyire az é. sz. 70° alatt.

Jakobsen ladikja bevitt a kis kikötőbe, melyre egy csinos emeletes faház tekintett; egyfelől hatalmas rudas alkotmányok, száradó tőkehalak terhe alatt hajladozva, másfelől egy kiugró sziklafarok, mely a kis kikötőt a tenger felől védte.

Gazdánk, egy eleven, gyorsmozgású, középkorú szőke norvég, ügyesen kötött ki a ladikkal; de azért kevésbe múlt, hogy rá nem hágtunk a dunnakacsa pelyheseire, a melyek a köves parton folytonosan lábatlankodtak, anyástúl, melyet csak akkor száll meg természetes vadsága, a mikor a fiak elég erősek, hogy a szabad tengerre követhessék.

Két tisztaságos szobát kaptunk az emeleten; egyiknek az ablaka merő északra szolgált. Kis vártatva az ablakon ragyogott be az éjféli Nap teljes pompájában, a mint ezt már a 120. oldalon meg is ismertük.

Valami elragadó kép az a csöndes, villogó tenger, a síkjából kiemelkedő apró és nagyobb szigetekkel; közelben az a tizenöt halászhajó, mely körbe fogta a Gadus virens – tőkehal – immár vergődve-szökni akaró seregét; – a parton pelyhes fiakat vezető dunna-kacsák, a víz fölött a kerengő sirály – hozzá az a tudat, hogy éjfél van, a fény forrása pedig mégis a Nap.

Pár óráig pihenni kellett, mert Bredvik éjszakája még érzett a tagokban.

Reggelre kelve, a gazda és suhancz fia könnyű ladikon a délkeletnek fekvő halomszigetségbe vitt, hol a szigetközi tengerben nyomban az élénk Uria grylle köszöntött. Akkora mint egy fogoly, sutának látszó, korom fekete; csak szárnyain van egy-egy nagy, hófehér tükör; orra sötét-piros, lábai rikítóan vörösek. A madár könnyen száll föl a vízről, kissé behúzza a fejét, sebesen röpűl s röpte emlékeztet a fürjére, ezért neveztem el a tengerfürjének; alig arasznyira röpűlgetett a víz fölött; lövése pompás sport. A mikor az elsőt lefektettem a vízre, bizony megrendűlt a lelkem, mert eszembe jutott életemnek nem egy nyomorúságos szaka, a mikor álmodni sem mertem volna, hogy valamikor az északi sarkkörön belől uriára fogom rá a fegyvert.

Egy nagyobb halomsziget sziklapárkányain úgy állott az üstökös kárakatna, mint sorosan felállított pezsgős üveg. Társamat valóságos láz fogta el, ötöt letett a vízre, ötöt megszárnyalt; ezek lebuktak s elmerűltek; kis vártatva fejük: s nyakuk emelkedett a víz fölé, mint valami kigyóé; én is leemeltem vagy kettőt, hozzá egy uriát s egy osztriganyitogatót.

Egy nagyobb, össze-vissza hányt szirtekből álló, némileg gyepes halomszigeten kikötöttünk s meghágtuk a tetőt.

Itt az ezüstös sirály, a nagy dolmányos sirály és a kárakatna keringésre fogta a dolgot, jeléűl annak, hogy fészektelepet zavarunk. De pár kárakatna-fészken kívűl, melyben vagy szennyes fehér tojás, vagy fekete fiú volt, a sirályfészkek mind üresek voltak; pedig az öregek ugyancsak sivalkodtak, jajgattak, le lebocsátkoztak – talán csak nem jajgatnak az üres fészek miatt?

Egyszer csak mozdul valami egy kis sziklasarokban, s a mint odaugrok, hát egy buksifejű, szennyesfehér földön barna-tarka, pelyhes sirályfiú roppant igyekezettel dugdossa a fejét a résbe s szemem láttára követi a struczmadár példáját, mert teste bizony künrekedt. És kisűlt, hogy a fészkek azért üresek, mert a fiak mind kiosontak s elbujtak, ki a hogyan tudott; legtöbbje csak a fejét dugta el; a tarka test a sziklával úgyis alakoskodó viszonyban állott. Ebben az elbúvásban valami ellenállhatatlan komikum volt, mely ugyancsak megnevettetett.

Az uriának hozzáférhető helyen csak egy fészke, benne két tojása volt.

Derekasan kifáradva, de ki is elégítve, noha ez nem felelt meg a „madárhegy” fogalmának, tértünk a főszigetre, hol a parton a dunnakacsának két pelyhes fiát halva találtam s szedtem fel.

Ebéd után a Risőt barangoltuk be. Volt gojzer egy pár, réti sassa egy pár, szürke varju két pár, szarka több pár, az aprók közűl néhány hontmadár és réti pityér – Anthtus pratensis.

A sziget öblözeteiben roppant sok parafából való hálópótát, üveggolyót és mindenféle katrét találtam, a mit a tenger hulláma vihar idején hordott össze.

Az éjféli Napot ismét bevártuk s teljes pompájában élveztük is.

Julius 3-án reggel a Sandvær-szigetre szállottunk át. A sziget gyepes, vannak kaszálható helyei is. Egy rozzant deszkakunyhó s egy eltörött kaszanyél rajta az emberi nyom. A szigetközben az uria mozgolódott s a két nagy sirályfaj keringett. Kiszálltunk.

Míg társam rovarok után járt, én észrevettem egy pompás halfarkas-párt – Stercorarius parasiticus L.; – az egyik egészen füstbarna, a másik hasafelén és torkán fehéres, egyébként füstbarna volt (26. kép). Szorosan együtt tartottak.

A füstbarna lebocsátkozott egy nagy, gyepes hantra; de szemügyre véve a talajt, kitünt, hogy száz lépésnél közelebbre nem juthatok. Ezt a távolságot azután hason csúszva még ledolgoztam – mint gondoltam – negyven lépésre, a madár kitartott; én a fegyvert lassanként felcsúsztattam annak a hantnak a tetejére, mely elfedett s hajadon fővel emelkedtem fel czélzásra, mi föltámasztott fegyverrel történt; lőttem – a madár kimaradt! Ekkor fölugrottam s lépteimmel megmértem a távolságot: hetvenöt nagy lépés volt! Visszanéztem oda, a honnan indúltam: negyvennek látszott! Ez tehát nyilván ugyanaz a tünemény, a mely havasainkon is megcsal: a levegő átlátszó voltánál fogva a tárgyakat tisztábban látjuk s azt hisszük, hogy közelebb vannak. Itt tisztán láttam nem egyszer a sirály szemét s mikor lőttem, még csak nem is billentett a testtel. És későbbi útitársam, dr. Mohn krisztiániai tanár, azt beszélte nekem, hogy a Spitzbergákon akárhányszor azt hitte, hogy a nagy jeges-sirály – Larus glaucus – közte és vadásztársa között lebeg, a mikor pedig lelőtte, az társán túl esett le.

Ez jó leczke volt.

Az én halfarkasom egy darabig keringett, azután egy sziklára szállott le. Jól tájékozódtam s azután a sziklák között kúsztam a czél felé; de ingóláp esett útamba, a melyen guggolva kellett átvergődni, hogy ahhoz a sziklasorhoz juthassak, mely mellett madaramat megközelíthettem; itt azután még vagy 60 lépésnyit kúsztam; letettem a tarisznyát, a kalapot, hogy semmisem zavarjon s raktam a fegyvert mind előbbre. A kiszemelt pontra érve, óvatosan fölemelkedtem, ekkor látom, hogy a Stercorarius helyet cserélt, valamivel tovább telepedett le, közelebb pedig nem kúszhatok. Ismét föltámasztott fegyverrel, a szűkített csővel lőttem – a madár ismét kimaradt és szárnyra kelt; de nyomban látom, hogy felém tart, tehát nem vette észre, hogy honnan a lövés! Türtőztettem magamat s mikor lövésre volt, fölpattantam, egy roppanás és a madár sziven lőve lekarikázott a gyepre.

 

26. kép – Halfarkas – Stercorarius parasiticus –.

 

Égtem a vadászláztól s leírhatatlan öröm fogott el, a midőn a pompás, egészen hibátlan prédát fölemeltem.

Fölpillantva, látom a tetőn társaimat, a mint a kalappal integetve üdvözölnek.

Meghágtam most már a sziklatetőt, honnan északra nyílt a kilátás. Itt egy keskeny, gátszerű és meredek sziklasziget emelkedik ki a vízből, melynek északi partja éppen az é. sz. 70°-ba esik. E sziklasziget déli falának párkányzatain a sarkköri csérnek sok száz párja fészkelt; a telep folytonos mozgásban volt s a madárkép, melyet nyujtott, lakóinak finom alakja és igazán lengő röpte miatt igazán gyönyörű volt.

Gazdánk azalatt folyton bujta a sziklák szakadékait: nincs kecske, mely az ily norvég szigetlakónál ügyesebben tudna mozogni.

Mikor a kikötő helynél összejöttünk, a gazda vagy tíz dunnakacsa-fészek pelyhét szorongatta a markában.

Csónakra szálltunk s nyomban esett egy uria és egy dolmányos csüllő, később egy kisebb, mely majdnem a csónakba zuhant; s a mint fölemelem, kitűnt, hogy a háromujjú, vagy heringsirály – Rissa tridactyla, – melyet valamikor Budapesten Xema Sabinii-nek néztünk volt.

Időnk még volt; elhatároztuk tehát, hogy az üstökös kárakatna-telepre látogatunk el és nem is bántuk meg.

Csodálatos egy sziklasziget volt ez. Cserépzsindely módjára, de éllel fölfelé s egymás fölébe tolódó, roppant őskőlapokból állott; a háttérben egy falszerű szakadék, azon valami fekete csóvák, vagy mik. A sziget gerincze mintha soros pezsgőspalaczkokkal lett volna megrakva.

A mint elég közelre jutottunk, azok a palaczkok üstökös kárakatnákká alakúltak át, nagy lármával szárnyra kaptak s keringeni kezdtek; a sziklafal alatt azoknak az őskőtábláknak az élein is megnyüzsgött minden: a még kotló madarak felállottak s szemügyre vettek minket.

A kikötés nem volt könnyű, mert az alsó kövek a rajtok növekedő tengeri moszatoktól roppant síkosak. De mikor a fal alá jutottunk, oly kép állott azután előttünk, mely inkább illett volna a Földnek valamely rég letűnt korszakába, mint a mostani szerves élet körébe.

Mindenféle giz-gazból összetákolt, sekély fészkekben, vagy még tojás, vagy teljesen meztelen, de feketebőrű, vagy már pelyhes ekkor is koromfekete porontyok nyüzsgölődnek. Csak valami gyíkfark kell nekik, hogy valóságos Plesiosaurusok legyenek.

Úgy a mint húsos szájukat tátják, szárnyaikon s lábaikon „négykézláb” mászkálnak, inkább hasonlítanak valami szalamandrához mint madárhoz. Azok a messzire ellátszó csóvák is fészkek.

A merre mászkálunk, onnan felkelnek az anyamadarak, hogy nyomunkban legott megtelepedjenek; némelyik sajátságosan lépegetve, éppen csak félreáll, hogy gyorsan visszamehessen fázó porontyaihoz.

Azalatt a szárnyra kapott madarak a tengerből kiálló egyes sziklákra bocsátkoztak és sűrű tömegben „palaczkoltak”, míg csak el nem mentünk.

Természetes, hogy a fészkek egész környéke s a fészkek csészéje merő „meszelés” volt, a mi a járást igen megnehezítette; a csónakba való visszajutás csak úgy vált lehetségessé, hogy a sziklákon sok volt a „tengeri makk”, a Balanus, a melyen a talp megtapadt.

Ez a kirándulás is nagyon kielégített. Mentünk a tanyára és sürgetni kezdtük a Tromsőbe való visszatérést.

A tenger tükörsíma volt s gazdánk nem sok kedvet mutatott az indulásra, mert a vitorla használata ki volt zárva; de végre elhatározta magát, hogy az éjjel 11 órakor keletkezni szokott szellővel indúl.

Előbb azonban megvacsoráltunk s az asztalra kerűlt egy nagy tál tele üstökös kárakatna sülttel. Ez a sült, különösen a mell húsa igen jó volt, az annyira visszautasított „halíz” nem érzett jobban, mint bármely jó ruczaféle húsán.

A várva-várt szél kimaradt; de mi 11 órakor egy könnyű vitorlás csónakon mégis tengerre ereszkedtünk. A csónakon rajtunk kívűl a gazda s két ifjú halászleány foglalt helyet. Mindenik leány egy-egy evedzőt akasztott a gúzsba s keményen nekidűlt, a gazda két evedzővel dolgozott.

A Kval-sund torkolatába érve, egy kis szellőcske kerekedett – a vitorla abban a nyomban felröpűlt az őrfára.

Ismét új fénytünemény gyönyörködtetett. Az ég a zeniten borús volt, pereme ellenben tiszta s ezt beszőtte fényével a mélyen álló éjféli Nap, a fény megvillogtatta a tenger síkját s ekkor mintha azok a fantasztikus szigetek lebegtek volna – igazi délibáb keletkezett.

A felhőzet alább szállott, hellyel-közzel köd is képződött; de a Nap néha rést talált a felhőzetben s reá vetette fényét egy-egy hegycsúcsra, mely vöröses fényben sugárzott aztán. A Kvalő-sziget remek alakzatú hegysége, úgy a mint haladtunk, folyton más-más csoportosításban gyönyörködtetett, akár a Badacsony remek csoportja.

A szél elült, így ismét az evedzőkhöz kellett nyúlni; roppant lassan haladtunk. Társam ledőlt, én folyton vizsgáltam a Ringvadtő meredek oldalait s csakhamar kivettem az ott falkaszámra legelésző tarándszarvasokat – a félvadakat.

A sund széleiből leginkább a kis jeges kacsa – Harelda glacialis – kelt föl; a kis uria ötös, hatos falkákban vagy éppen egyesen kelegetett föl a tengerről.

Lepergett már a hatodik óra is, a mikor a Gröt-sund torkolatába értünk; itt – de csak perczekig – szellő lendített a vitorlán, aztán ismét evedzni kellett.

A leányok végre kidűltek; a gazda mindenféleképpen okoskodott, utóljára már tiszta kőmívestempóval tisztította, majd megtömte a pipáját, aztán baj volt a gyufával stb. stb.

Tíz álló óráig tartott az út Tromsőig s vagy hetven kemény norvég korona vándorolt ki a tárczámból.

Risői gazdánk volt az egyetlen norvég ember, a ki nem gyakorolt vendégszeretetet s még a velünk töltött időt is megfizettette magának.

Az impressziókon és tanuságokon kívűl hoztunk 28 madarat – leszámítva azokat, a melyek Riső konyhájába kerűltek – még pedig egy hontmadarat, két réti pityért, nyolcz üstökös kárakatnát, öt uria madarat, egy dolmányos sirályt, egy háromujjú sirályt, egy halfarkast, három-három kárakatnát és sirályfiút, két dunnakacsa-fiút.

Ez a kirándulás gondolkozóba ejtett, mert költsége nem állott helyes arányban avval a szerény úti költséggel, a mellyel rendelkeztem s akármint hánytam-vetettem a dolgot, végűl mégis csak abban kellett megállapodnom, hogy Tromsőt tovább kutatom, julius második felében magam megyek Sværholt madárhegyére, onnan Vardoebe Páter Hell nyomait legalább érinteni, aztán vissza Tromsőbe és augusztus első napjaiban haza.




Hátra Kezdőlap Előre