XXX. A mi asztalunk.

 

A Tromsőnek nem egészen önkénytesen szánt napok delelőjén már túljártunk; és ha szerencsésen végzem el azt a részt is, a melyre csak magam vállalkozhattam, mert az anyagiak csak így engedték meg, akkor Vardőn megfordúlva, tulajdonképen hazafelé áll szekerünk rúdja is.

Kevés nap hiján egy hónapja, hogy a kis „Norden” szálló tisztaságos asztalánál, ha nem is mindennap, de rendesen összejöttünk azokkal, a kik azt megosztották velünk. És ennek az asztalnak a társasága, különösen juliusban, igen érdekessé vált. Talán megérdemli e rövidke vázlatot.

A norvégeknél ismeretlen az, a mit mi magyarok túlságosan gyakorolunk, t. i. a szállókban is külön való étkezés. Merőben hiányoznak itt azok a jelenetek, mikor nálunk a vendég bejön, széttekint s ha mindenik asztalnál csak egy embert lát, noha ott tízre van terítve, mégis azon módon kifordúl megint az ajtón; helyet pedig csak akkor foglal, ha külön asztalnál és egészen egyedűl teheti; azt pedig, a ki melléje merne telepedni, biztosra „kinézi”.

Norvégia szállóiban mindenütt közös asztal van terítve, a melynél a benszülött rendes vendég és az útazó együttesen foglalnak helyet, vetekedve egymás irányában udvariasságban és készségben, tisztelve különösen a kort és a nőt, kiknek minden körűlmények között az elsőbbség jut.

Fürgébb, jobb és készségesebb szolgálat már nem képzelhető, mint a minőt a sarkköri kis szállókban a norvég ifjú leányok teljesítenek, nem bér és borravaló fejében, hanem azért, mert ez itt a jó gazdasszonykodás iskolája. Előkelő polgárházak küldik oda fölserdűlt leányaikat, hogy az asztaltartást, a helyes kiszolgálást megtanúlják; és küldik egész lelki nyugalommal, mert Norvégiában a nő mindig és mindenütt föltétlenűl számíthat az egész társadalom védelmére. És hogy miféle az a védelem, ezt megtanúlta az a norvég katonatiszt, a ki egy perczre megfeledkezett a felszolgáló polgár-leány iránt tartozó tiszteletről és megérte, hogy Throndhjem város egész lakossága forrongásban tört ki; le sem csillapodott, míg nem volt meg a teljes elégtétel.

Messze esik ez tőlünk!

Ezeknél a közös asztaloknál rövid idő alatt bizonyos kellemes, családias szellem fejlődik ki, mert bizonyos helyes szokás lehetővé teszi a kölcsönös kedvezésnek mindenféle módját, ily szokás többek között az, hogy bizonyos kedvelt sülthús-félék nem fölszeldelve, hanem egészben kerűlnek az asztalra, hozzájuk tartozik egy hatalmas tagoló kés, villa és jó fatányér. Az urak közt a legidősebb végzi a fölszeldelést s ekkor kedvez, már avval a kérdéssel is, hogy ki mit szeret stb. És ha csak egy kis kedélyesség van benne, mindjárt beszövi vele az egész társaságot.

A mi asztalunknál, melynél rajtunk kívűl tromsői kereskedők, bankhivatalnokok, egy vándor pap és neje, egy vándor fogorvos és egy-két átutazó foglalt rendesen helyet, az asztalfőn a patriarchális tisztet eleintén Albrechstein nyugalmazott hajóskapitány viselte, egy hatalmas testű, tagba szakadt, szép, skandinav tipusú öreg úr, ki Valparaisóról, a Jóreménység fokáról, a Spitzbergákról stb.-ről saját tapasztalásból beszélt; kit nem csábított el a Nápolyi-öböl fensége és enyhe éghajlata, hova majd minden esztendőben lerándúlt a tőkehal miatt; hévvel ragaszkodott az ő köves hazájához mind halálig. Ép oly komolysággal mint méltósággal szelte föl az egész ürü-, borjú- vagy marhaczombot, kedvezett mindenfelé s ha csak sejtelme volt is, hogy valamely jövevény idősebb nálánál, rögtön megkinálta a patriarchális tisztséggel. Ő azután nyomban és legkészségesebben adta át tisztjét és helyét Friis krisztiániai tanárnak, a lapp ethnografia szerencsés és nagyhírű művelőjének, ki küldetésben járt, t. i. némely néprajzi határok megállapítása végett jött Tromsőbe, mint kirándulásainak központjába. Ez inkább szikár, csontos öreg úr volt, a kin meglátszott a szabadban való kutatás, és jól illett hozzá szófukarsága, vadászkabátja és kalapja.

Mikor azután hol erre, hol arra neki vágott a tengernek; ma ide, holnap oda hatolt be a földségbe, bizony elfogott az irigység engem, kit megbénított mozgásban, vállalkozásban az, hogy három hónapra egy negyedrésznyivel jöttem ide Budapestről, egy negyedrésznyivel annak, a mit a norvég búvár hat hétre Krisztiániából hozott magával; – hozzá én másodmagammal voltam!

Wexels-Monsen, a vándor pap, Verő-sziget és Vardő közt mozgott. Várták az áhítatos lelkek, a jegyben járók, a keresztelendő gyermekek és várták a halottak is; az utóbbiakat eltemették ugyan pap nélkül; de a halottól a föld színéig egy facső szolgált; és a mikor azután a pap pár hónap, vagy egy fél év múlva odaért, ott a csőnél mondta el a búcsúztatót, az imát s a csövön bocsátotta le a szentelt földet, mely a norvég nép hite szerint megadja az elköltözöttnek a csöndes nyúgodalmat.

Nilssen, a „Tand-Laege” – Zahn-Leger vagy talán a szláv „lekar” – vagyis fogorvos, ugyanezen a roppant földdarabon mozgott ide-oda. Tudományosan mívelt igazi orvos volt, ki Párisban és Amerikában szerezte meg tökéletességét s bámulatosan volt fölszerelve; százakra menő villogó szerszáma – fogók, reszelők, fúrók, tömők – mind ki volt az asztalára rakva, mert, a mint mondta, a norvég nem bízik olyan orvosban, kinek kevés a szerszáma, a soktól pedig nem válik idegessé.

Az asztaltársaság többi sarkköri embere csupa szerény magaviseletű, csendes úri ember volt; ezek csak akkor szóltak. ha valaki feléjök fordúlt.

Július közepe táján megjelent azután asztalunknál egy idegen, kinek egész habitusa és minden mozdulata elárúlta az önérzetes poroszt. Ez dr. Baenitz Károly königsbergi tudós volt, ki a „Herbarium Europæumot” adja ki és számos jeles tankönyvnek a szerzője. Ő is Tromsőt választotta központnak s a „Norden” szállóból intézte a környékre kirándulásait. Azok a mozgalmak, a melyek akkor Németországban a magyarság ellen folytak, a scientia amabilis  hívére sem maradtak minden hatás nélkül s pattogott is nem egy érdesebb szó onnan ide és innen oda, a mi azután norvég asztaltársaink szemében nemcsak csodálatosnak, hanem éppen valami borzasztónak látszott; de egymásnak munkálkodását látva, a helyzet igen hamar változott s a legjobb barátságra vezetett; sok adatot kölcsönösen cseréltünk ki.

Dr. Baenitz az én rábeszélésemre látogatta meg Kjosent és itt szedte azt a mohfajt – útazásának egyetlen ujdonságát – melyet azután Müller K. Bryum Bænitzi név alatt írt le.

Kevés idővel ezután egy igen rokonszenves szőke norvég kerűlt közénk, Landmark J. Krisztiániából, a norvég halászatok főfelügyelője, a mellett kiváló botanikus és zoologus, kinek egész Norvégiában a legszebb és legteljesebb madártojás gyűjteménye van. Velünk többször ki is rándúlt; különösen kereste az Armeria sibirica (Turcz.) Boiss növényt, a nélkül, hogy reá akadt volna. Igazán prototipusa volt a norvég tudósnak; csöndes, komoly és szerény.

És pár napra hozzánk szegődött a sváb gróf és Dr. Zeppelin Miksa, würtembergi kamarás is, ki már többször járta volt meg a sarkköri tájakat, lelkesedéssel űzte az ornithologiát s kiben fajának minden szeretetreméltósága egyesűlt.*

Ez a véletlenűl összetalálkozott társaság azután vonzott; jöttek norvég ismerőseink és egyszer-másszor még az éjféli Nap is tanuja volt az élénk eszmecserének, mindenféle úti kaland, adoma elmesélésének, a minek legérdekesebb része a norvégek törhetetlen és mély figyelme volt, a mellyel a mi elevenségeinket kísérték. Ám kisűlt, hogy a könnyű, kaczagtató kontinentális tréfát és a metsző szarkazmust nem értik meg; de kitűnő érzékkel bírnak bizonyos száraz humor iránt.

A szálló tulajdonosnője, a derék Pettersenné, váltig bizonygatta, hogy ilyen vendégei még sohasem voltak; és hogy tiszteletét külön is kifejezze, megfosztotta az udvaron álló melegágyat a hónapos retektől, a melyből vagy húszat egy tányérra rendezve felajánlott; akkorák voltak, mint egy mogyoró, hozzá minden íz s csípősség nélkül valók; – de tromsői termés, közel az é. sz. 70 fokához s a jó asszony büszkeségei.




Hátra Kezdőlap Előre