Noha Sværholt madárhegye mellett nyolcz napi időközökben halad el a posta-gőzhajó, noha turistahajók gyakran fordulnak meg előtte, magára a hegyre eljutni bajos, mert a postahajót fölhasználva, nyolcz napot kellene ott tölteni, bevárva a következő hajót, melynek azután még a keleti végállomásig is el kell mennie.
De tromsői barátaim, különösen Foslie konzervátor, nem nyugodtak addig, a míg ki nem találták és ki nem eszközölték a módot arra, hogy legalább huszonnégy órát tölthessek e világhírű madárhegyen, melyet még Brehm Alfréd is csak látott, de meg nem hágott.
A megoldás az volt, hogy fölkeresték a julius 21-kén Tromsőből az Északi-fokra és tovább a madárhegyhez induló turista-hajó kapitányát Axel Juell-t, reábirták, hogy vegyen föl a hajójára és tegyen ki Sværholtnál.
Így julius 22-én este – de azért mégis nappal! – kiszállhattam a Sværholtnál, 23-án esti 10–11 órakor pedig folytathattam utamat az odaérkező hamburgi postahajóval Vardőbe; ott ismét 24 órám maradt, míg a hajó Vadsőt járja meg, visszajön s én ekkor megszakadás nélkül érhetem el ismét tromsői tanyámat.
Ez a terv megfelelt egész helyzetemnek, a kivitel a turistahajó kapitányától, illetőleg vendégeitől függött: a kapitány nyomban ráállott s a vendégek is nagy készséggel egyeztek belé.
Így julius 21-én vadászfölszereléssel, Aagaard konzul ajánlólevelével, mely a Sværholt tulajdonosához volt intézve, a jó Foslie-tól pedig a hegy meglátogatására vonatkozó legszükségesebb utasításokkal, hozzá norvég szógyűjteménnyel ellátva, d. u. öt órakor a „Sirius” gőzhajón termettem, bemutattam magamat a kapitánynál, ki rögtön a közös asztalhoz kért és mindent a legkészségesebben fölajánlott.
A hajón 102 turista volt; igazán nemzetközi társaság, angolok, amerikaiak, francziák, németek; akadt spanyol is; a francziák közt sok volt az előkelőség, arisztokraczia.
Kis vártatva a „Sirius” fölszedte a vasmacskát s bevágott a Gröt-sundba; úti terve: Skorő bálnatelep, Hammerfest, Magerő-tengerszoros – tehát menet nem a fok (Nord Cap) – Sværholtklubben; a fokot csak visszamenet érintette; de akkor már én a madárhegyen voltam.
A Gröt-sundból kiérve, a hajó nem az Ulfs- vagy Lyngen-fjord felé, hanem északnak vette irányát s a Renő és Vandő-sziget közt fekvő Karlső-szigetet érintette; innen a Vandő déli és keleti partját körűlhajózva, elérte Skorő szigetét, melyet az előbbitől csak egy keskeny sund választ el, öble pedig, mely egyszersmind kikötő is, délnek szolgál; a sziget tehát merőben elfogja az északi kilátást.
A mikor a Skorő-sziget öbléhez közeledtünk, egy kopár, alig-alig zöldelő közönséges formájú hegy vált láthatóvá; tövén, a tenger közelében pár gyárszerű épület, lakóház és valami sajátságos, kazalszerű sárgás-fehér rakások. A tengerbe egy lábas hídlás vezetett, ez előtt és kissé oldalt esve, valami hamvas-fehér, holmszerű alakulatok domborodtak ki a tenger színe fölé; a messzelátón nézve, feltűnt, hogy ezek sűrűn rovátkosok. Még más bizonytalan alakzatok is úsztak a tengeren (33. kép). Az öbölben pár sirály keringett, a gyárszerű épületek kéményeiből pedig nehéz, fekete füst gomolygott égnek, mely láthatólag nehezen oszlott. A part egy részén valami roppant test hevert.
33. kép – A bálna leszalonnázása.
És még egy. Az öbölben vasmacskához kötve állott, több őrfás halászbárkán kívül, egy fekete, kétárboczos, de egészben kicsi gőzhajó, orrán egy oszlopos ágyúkészülékkel: ez a „Kiberg” nevű bálnavadász-hajó volt, mely gránátkelevézzel lövi a Jeges-tenger óriási vadját.
Még a tárgyak egy részét meg sem lehetett különböztetni, már is fojtó, leírhatatlan bűz érte lökésszerűen a „Sirius” födélzetét; a hölgyek zsebéből bezzeg előkerűltek az illatszerszámok!
Ekkor már tisztában voltam, mik legyenek azok a rovátkos halmok? Nem voltak azok egyebek, mint az agyonlőtt s még le nem szalonnázott, részben rovátkos bálnák puffadt, a vízből kiálló, óriási potrohai; a parton heverő nagy test egy leszalonnázás alatt álló bálna; a tenger fölszínén úszó valamik pedig a leszalonnázott bálnák tetemei voltak, a melyekből a csontok ki voltak szedve. Azok a sajátságos fehér kazlak végre nem voltak egyebek, mint letisztított bálnacsontok, melyek a zúzásra, majd az őrlésre várták.
A turisták érzékenyebb részét az az irtóztató, folyton fokozódó bűz lekergette úgyszólván a hajó fenekébe s csak vagy harminczan, köztünk több amerikai miss, vállalkoztunk a részletes szemlére.
Engem a csónak legelőször is odavitt a friss prédához. Négy bálna teste erős kötélnél és láncznál fogva vasmacskára volt vetve s a már amúgy is hatalmas testet a has fölpuffadása alaktalan óriássá tette. A legnagyobb egy Catodon macrocephalus volt, melynek a mi kedves szófaragóink, kik „Physeter macrocephalus” alatt tárgyalták, a „buksi szöketér” vígságos nevet adták. És eszembe jutott ez, a midőn a tenger vizében annak a rengeteg testnek még rengetegebb, mert majdnem egy harmadrészét tevő, butaorrú koponyáját bámúltam, melynek hossza öt, kerülete talán kilencz méter lehetett, a mit avval a magyar „buksi” fogalommal sehogy sem lehetett összeegyeztetni; ennek a bálnának hossza úgy 18 méter körűl lehetett, oldalából egy szekérrúd vastagságú letörött pózna állott ki; a többi három, rovátkolt hasú bálna, a mint kivenni véltem, a Physalus antiquorum – Balænoptera boops L. – vagy a Balænoptera borealis volt.
Ezeknek tudományosan biztos meghatározása igen nehéz s az irodalom hemzseg az ellentmondásoktól. Sars, Krisztiania egyetemének híres tanára éppen akkor kezdte útazását telepről-telepre, hogy a zavarban, ha lehet, rendet csináljon.
Ezután következett a kikötő hídlásának garádicson való meghágása, hogy partot érhessünk. Ekkor azonban a bűz néhány urat visszatérített a hajóra s az igaz, hogy nagy akaraterő kellett a tovább haladáshoz.
Az olvasztók és csontzúzók körűli tér ki volt rakva az ú. n. „halcsonttal”, a bálnánál a fogat pótló szűrő lemezekkel és úgy harmincz centiméter széles, vastag szalonnaszíjakkal, melyek fölaprításra és kiolvasztásra vártak. Az olvasztókban óriási, két méter átmérőjű üstökben, melyek közös tüzelőhely köré voltak befalazva, igen lassú tűznél olvadozott ki a „halzsír”; a roppant tepertőkből pedig víznyomású sajtolók erőszakolták ki a zsír maradványát. A csontzúzást nem bírtam megszemlélni, mert csak 10 perczünk volt s tekintettel kellett lennem a turistákra is, kik sorba megfutottak; kerestem legalább valami is farkcsigolyát, ezt egy ügyes munkás észrevette s megkínált egy szép fülcsonttal.
Igaz, hogy ruházatunkat úgy átjárta az a penetráns bűz, hogy még másnap reggel is az illatszerszám előrántásával tiszteltek meg azok a finnyásabb orrú turisták, a kik mellett történetesen elhaladtunk.
Tizenegy óra múlt, a mikor hiány nélkül a „Sirius” fedélzetén voltunk s a hajó föltűnő lassúsággal indúlva, oly irányt vett, hogy az öbölből kikerűlve keletnek tarthasson.
A látható hegységen, mely Vandő szigetéhez tartozik, foltonként együtt tartó, tejfehér köd gomolygott; az égboltozat borús, a hegység lába azonban tiszta volt. A mint a szem a Fuglő-sund felé kitekinthetett, mintha észak felől, a hova még nem lehetett látni, valami nagy tűzvész vörös fénye áradt volna délnek.
Ekkor a kapitány kezébe vette az óráját és meglassította a hajó menetét. Éjfélig ekkor már csak perczek hiányzottak. És azután a hajó-csavar kellő időben teljes erőt fejtett ki, melynek hatalma alatt a „Sirius” egész hirtelenséggel a Fuglő-sundban termett, orrával pedig merően északnak fordúlt.
Mintegy három átmérőnyi magasban az aczélosan csillogó Jeges-tenger szemhatára fölött, ott szórta fényét az éjféli Nap, tűzbe borítva az alantjáró felhőzetet; az égbolt zenitjén, keleti, nyugati és déli részén uralkodó borúlat ezt a tüneményt rendkívűl meglepővé tette s a hatást még fokozta a kapitány ügyes számítása; hozzá még az is, hogy az éjféli Nap első sugarát, mely a hajóra esett, három ágyúlövés üdvözölte. Az egész turista-sereg a gyönyörű látványt – megtapsolta.
Az ámulat azonban csak egy percig tartott, mert a következő perczekben már vagy 30 mindenféle szerkezetű fotografáló készülék szegeződött a sarkköri nyári éjfél fölséges királynéjára.
A mi a tünemény nagyszerűségét még különösen emelte, a Fuglő vad szirtképe volt, amelynek halvány vázlatát már „Az éjféli Nap” czímű szakaszból ismerjük.
Ez a sziget mint lakatlan szerepel az irodalomban s a nyolczvanas évek közepe tájáig valóban az is volt; de azóta két halászlapp család szállotta meg és tartja magát; van négy tehene, néhány juha; a többit megadja a madarászat és a halászat. Sparre konzervátor e szigeten kiszállt volt s megismerte természetrajzát.
Az egész úton leginkább a viharsirály – Larus canus – mutatkozott egyesen, az alka seregesen röpűlt a hullámtarajok fölött, a hol pedig a tenger színén úszott, a hajó elől – mint a Kjosenben is – bukva tért ki.
Vázlataimat víg beszélgetés közt teázó sziléziai urak körében készítettem s két órakor az egészen üresen álló szalon pompás kerevetjére dőltem.
