XXXV. Páter Hell és társának nyomai.

 

Az idő arktikus kedvet kapott: jéghideg eső, jéghideg, dermesztő északkeleti szél kerekedett.* Ebédnél, mely a norvég vendéglőkben közös, megismerkedtem egy fiatal, komoly és rokonszenves telegráf-tiszttel, ki értett németűl, s mihelyt megtudta, hogy Hell miatt jöttem, szó nélkül eltűnt. Éppen indulóban voltam, a midőn az ifjú másodmagával állított be, az új jövevény egy középkorú, rókavörös hajú, élénk magaviseletű úr, Hansen keresztény vámhivatalnok volt, kitől megtudtam, hogy Hell nyomait kedvvel kutatta s évekkel ezelőtt a Vadsőben megjelenő „Amtstidende” czimű lapba írt is e tárgyról; nyomban megígérte, hogy a lapot megszerzi s elkísér a paphoz, a Hell jegyzete miatt.

„Szakadó esőben indúltunk a paplak felé; de már útközben tudtuk meg, hogy a pap Vadsőben van valami egyházi gyűlésen s csak négy-öt nap múlva jő haza! Nekem pedig csak 24 órám volt.”

„A dolog tehát alapjában úgy állott, hogy az arktikus eső miatt nem kutathatok, a papi gyűlés miatt nem juthatok Hell jegyzetéhez; szóval a vardői út hiábavaló.”

„Megvallom, nagy elkeseredés vett erőt rajtam. De Vardő  tekintélyes polgárai összegyülekeztek, köztük Dahl, a szeszmonopólium kezelője, a norvég muzeumnak lelkes gyarapítója, és azt határozták el, hogy fölkeresik a rendőrfőnököt, kinyittatják vele a pap irodáját s elémbe teszik a könyvet. Én erről semmit sem tudtam, csak mikor a rendőrfőnök előttem állott s meghívott. Ez az úr igen finom modorú volt s kitünően beszélt francziáúl. Elmentünk tehát a paplakba, hol a rendőrfőnök, a pap gazdasszonyának szörnyűködése daczára, kinyittatta az irodát, a melyben a matrikulának s egyéb könyveknek egész halma hevert, minden rend nélkül.”

„A könyvek hátán semmi jelzés, semmi évszám, benyitottunk a régi kötésűekbe; akadt olyan, a melyben 1805, 1836, 1842-re vonatkozó adatok: keresztelések, esketések, halálozások, konfirmácziók voltak bejegyezve! Így sem boldogúlunk, mert nekem csak 24 órám van, a holnapi hajóval mennem kell; ezt pénztáram követeli így.”

„Tanácskoztunk és abban állapodtunk meg, hogy én telegrafálok a papnak; míg a válasz megjő, megnézem az obszervatórium helyét, a Hell lakóházát s benézek a várba, melynek irattárában még akadhatnak Hellre vonatkozó okiratok. Az obszervatóriumot és lakóházat megmutatja Hansen, a várba elvezet Lund. Reinholt, a telegrafista, rohant a hivatalba, hogy Vadsőbe sürgönyözzön.”

„Arktikus esőben, száz meg százezernyi halfejen járva, a halászváros föláztatott teljes és mesés szennyjében gázolva, indúltunk el.”

„A Festningsgadé-ben – vár-utcza – bementünk egy igen lakályos, földszintes házba, hol egy özvegy lakott s igen nyájasan fogadott. Minden csak úgy ragyogott a tisztaságtól. A ház fából való, deszkával burkolt; födele gyepes. Különösen az ajtókon látszik meg, hogy régiek. A ház sarkon áll egy köz felé, hossza 19 lépés, mélysége tíz; benyílója keskeny, az udvarra vezető folyosóba szolgál, jobbra van egy nagyszoba előszobával s ez volna a Hell-szoba; balra van két útczai és egy udvari szoba, az utóbbi mellett a konyha; az udvarban egy tágas szín és egy kamara.” (48. kép.)

„Bejártam a házat s csak úgy szemmértékre készítettem egy alaprajzot is; azután kiállottam az útczára és zuhogó esőben, mely ellen esőernyő, esőköpönyeg nem védett, valahogyan lerajzoltam a ház külsejét: a vázlatkönyvem csakhogy széjjel nem ázott.”

 

48. kép – Páter Hell állítólagos lakóháza Vardőben a Festningsgadéban.

 

„Innen elmentünk egy 80 éves anyókához, ki halászruhák foltozásából tengette életét; de azért igen tisztaságosan lakott. Ez semmit sem tudott. Innen elmentünk egy 75 éves, Korb nevű öreg úrhoz, ki igen nyájasan fogadott, a Hell név hallatára nagyon megélénkűlt s nyomban elvezetett a Hvalengadé-ben álló emeletes, a földszinten és az emeleten hat-hat ablakos iskolához, a hol biztos tudomása szerint Hell obszervatóriuma állott. Elmondta, hogy Hell obszervatóriuma emeletre s csak nagyjából megfaragott gerendákból volt tákolva; földszintjének részei még megvannak s ezeknek egy részéből épűlt ugyanabban az útczában egy halász-lakás – a mint ezt a 49-ik kép magyarázata mondja is. Ehhez a halászházhoz is elmentünk; gerendái valóban régiek.”

 

49. kép – Hvalengaden-útcza Vardőben; A. Páter Hell obszervatóriumának a helye. Wickströ fényképe nyomán.
A szemközt álló kunyhó Hell obszervatóriumának anyagából készűlt.

 

„Ekkor már mind a ketten bőrig voltunk ázva; Hansen úr átadott Lund úrnak, kivel a várba mentem.”

„Vardőhus alighanem Európa legkedélyesebb vára, különösen napjainkban, a melyekben a fegyverkezés és a fegyelem mértéket nem ismer.” (50. kép)

 

50. kép – A vardőhusi vár belseje a főkapuval.

 

„Egy derékszögű négyszög, száz lépés erre, ugyanannyi arra; gyeppel fedett kőfal, kerítéses gyep a vártér; egy földszintes épület 16 katonának a kaszárnyája, egy igen lakályos épület a várparancsnok lakása; pár ósdi vaságyú s két újabb szerkezetű, bronzból, gondosan kátrányos ponyvába csavarva és födél alá állítva. Ez az egész hadi alkotmány békésen tekint ki a Jeges-tenger ködébe, őrei nyomát sem viselik annak, a mit Európa katonai államaiban „marcziális kinézés” alatt értünk. A vár 1310 körűl keletkezett.”

„A várparancsnok előszobájában pár régi, rozsdás fringia volt a sarokba lökve; a főbútor egy rengeteg „pipatórium”. Egy kis szobába benyitva, a sűrű dohányfüst miatt alig vehettük ki a várparancsnok urat, ki az „Amtstidende” olvasásába volt elmerűlve.”

„Ez egy pontybajuszú, galambősz öreg úr volt; kényelmesen kigombolódzva. Nagy baj, hogy csak norvég nyelven beszélt. Lund úr nyilván nem bírta kellőképen kidomborítani a Vénus csillagnak a Nap korongja előtt való elvonúlását s annak Vardőben való megfigyelését, mert a várparancsnok egy szót sem szólt. Lund sűrűn emlegette a „Hell” nevet; de a várparancsnok majd a fejét rázta, majd a pipaszárral intett tagadólag; de nem szólt egy szót sem. Elvégre is megrántottam szíves kalauzom kabátját s mentünk.”

„Ezalatt a paptól megjött a felelet, szöveg szerint: «Otto Herman af Ungarn! irkebogen udleveres til dem ved henvendelse til min hùsholderske Magdalene. I kirkebogen fra 1821 er notits am Pater Hell. Johannesen.» Tehát Magdalena gazdasszony kiadhatja az 1821-iki matrikulát, a melybe Páter Hell 1769-ben egy jegyzetet írt! Összenéztünk; de hát tenni kellett. Melyik már most az 1821-iki könyv és hogyan lehetséges az, hogy ebben egy 1769-iki jegyzet foglaltatik?”

„Nem mentünk semmire. A rendőrfőnök ugyan ajánlotta, hogy majd a pap megérkezése után kikeresi s megküldi nekem; de mit ér az, ha nem látom Hell kezeírását! Ajánlkoztak, hogy lefotografáltatják; – de hát én érinteni akartam azt a nyomot, ha már megtettem azt az útat. Elkeseredés fogott el; kimentem az isztmusra, hol az obszervatórium állott és zsebre tettem egy követ, hogy haza vigyem. – – Ki hiszi el tíz év múlva, hogy ez a kő Vardőből való; értelme sincsen! Lemondtam teljesen s becsomagoltam, mert 11-re járt az idő, 8-kor reggel pedig indúlni kellett Tromső felé; – ki is voltam merűlve; legalább így éreztem.”

„De azok a pompás norvégek nem engedtek s különösen Reinholt buzgólkodott. Úgy tíz percczel tizenegy óra előtt be is állított egy matrikulával, nyugodtan mondván: «hier Pater Hell.» Bizony megöleltem; hiába!”

„A furcsaságnak még itt sem szakadt vége, mert Hell 1769-ik évben írott jegyzete, nem mint a pap mondta az 1821-iki, hanem az 1805-iki matrikula végében van beírva!”

„Itt a magyarázatnak csak egy módja volt lehetséges, t. i. az, hogy a pap tévedett s hogy Vardő papjai alkalmasint készletben tartották az anyakönyveket; az akkori pap egy ilyen új, még használatlan könyvbe íratta Páter Hell-lel a jegyzetet 1769-ben, a könyv pedig, mint matrikula, csak 1805-ben kerűlt használatba.”*

„Csak az tűnt föl, hogy a norvég bevezetést és a Páter Hell német szövegét láthatólag egy s ugyanaz a kéz írta s hogy az írás nyomát sem viselte a XVIII. századbeli írásmodornak, mely különösen jezsuitáknál oly szembeszökő volt. Az írásból következtetve, úgy a norvég bevezetést, mint a német jegyzetet Christen Daal lelkész írhatta, ki 1805-ben Vardőben lelkipásztorkodott. Nem volt ugyan lehetetlenség, hogy ugyanő ott volt már Hell idejében is; talán tollba mondta neki Hell? De ekkor nem hagyta volna meg a jegyzet szövegében a sok gyarlóságot. Szóval, a dologban volt bizonyos homály. A másik az, hogy a norvégek e homályra nem figyelve, éppen úgy mint én, az 1805-iki anyakönyvbe beírt jegyzetet Páter Hell eredetijének tekintették.”

„Nem volt módomban a dolgot tisztázni, mert a norvég bevezetés hiteles fordítását nem bírtam, melyben benne lehetett a kulcs. A legjobb úti könyvek azt mondják, hogy Hell jegyzete az 1769-iki, Johannesen pap pedig azt telegrafálta, hogy az 1821-iki matrikulában van; mi megtaláltuk az 1805-ikiben! Különös dolog!”

Ez az utóbbi könyv nagy negyedrét, kemény kötésű, bőrháttal. A lapszámozás sokszorosan van változtatva s az egyházi funkcziókra vonatkozó feljegyzések nemcsak 1805-ből, hanem több évből valók. Az első lapon ez áll:

 

„Wardoe og Makkur Kirkers Ministerial Bog,

Begyndt den 1-ten Januarji 1805

Af

Christen Daal

harum Ecclesiarum Pastor.”

 

A könyv vége felé azután ezt találjuk:

 

„Pag. 393.

Efter den Keyserlige Astronomiske Professors, Hőyaedle og Hőylaerde Maximillian Hells Forlangende, Som paa vores Allernaadigste Konges, Kong Christian n 7-des bekostning blew hidsendt om Hösten 1768, ankom den 11-te October E. A., övervintrede til hand d. 3-te Junij 1769 havde observeret Veneris gang ginnem Solen; anfőres fölgende af ham selv forfattede Efterretning, og efter hans Begiaering til De Successores i kaldet, nemlig naar nye Ministerial maate anskaffes, at det da skulde indfőres atter igien, er det at jeg anfőrer Mandens Ord.”

 

Ennek magyar fordítása – s gondolom tiszta értelme – a következő:

 

„A nemes és nagytudományú császári asztronómiai professzor, Hell Miksa úr kívánságára, ki legkegyelmesebb urunk királyunk, VII. Keresztély költségén 1768-dik év őszén ide küldetett, ugyanazon évi október 11-kén ide érkezett, itt áttelelt s addig tartózkodott, míg 1769-dik évi június 3-kán a Venus csillagnak a Nap előtt való elvonúlását meg nem figyelte, a következő, tőle magától származó jegyzés van itt bevezetve, melyhez az ő részéről az a kérés járúl, hogy ezt a hivatalbeli utódok, valahányszor új anyakönyvet szereznek, újra bevehessék; azért van az, hogy ama férfiú szavait ide igtatom.”

 

A dőlt betűkkel szedett hely immár mindent megmagyaráz. Hell eredeti jegyzete csakugyan az 1769-iki anyakönyvbe van bejegyezve, amelyet azonban nem találtunk meg; az 1805-iki anyakönyvbe Daal, a későbbi lelkész, Hell írott kérelme értelmében újra bevezette, vagyis a régibb anyakönyvből másolta.

Így azután tisztán állott a dolog, hogy ez a Hell-féle jegyzés másolás révén juthatott be valamennyi anyakönyvbe, így az 1821-ikibe is. Tehát még sem láttam az eredetit.

A norvég bevezetés után következik:

 

„Da das Irliche abweichen der See von Norden, und anwachsen derer Inseln, und Landes der Nordischen Ländern allhie in Wardoe sehr stark, und deutlich observieret werden kann so habe zu folge dieses so Wohl an der Natur, als den königl. Dänischen Staate höchst wichtigen Begebenheit zwei* von gebackenen Ziegelsteinen aufrichten lassen, eine gegen Süden, die andere gegen Norden. An jeder dieser Säulen, habe ich ein eisen an jede seite der Säulen, die gegen die See hin ausstehet zu unterst fest anmauern lassen, diese Eysen sind die wichtigen Merkmahle wie viel die See gegangen, da sie in Monathe Oktober 1768 am höchsten gestanden.”

„Die zwey Säulen sind von ein ander in gerader Linie aus dem Mittelpuncht von Süden gegen Norden oder von Norden gegen Süden entfernt 158 Wiener Schuhe, das ist 79 Dänische Ellen. Jede ist 1 und 3 dänische Ellen hoch und ½ dänische Ellen düb (sic !). Die gerade Linie zwischen diesen beyden Säulen gehet neben der langen Seite des Observatorii vorbey. Oder wenn man geometrisches Mess-Instrument auf die eine gegen Süden errichtete Säule nach der Mittags-Linie stellt, so Weichet die gegen orden stehende Säule vonder Mitags Linie ab gegen Osten 13 grad 8 Minuten, oder welches das nemliche ist, Wenn man auf die gegen orden stehende Säule das Maas-Instrument setzt, so macht die gegen Süden stehende Säule von der Mittags-Linie ab gegen Westen dem nemlichen Winkel von 13 grad 8 Minuten.

Wardo, den 22-ten Junij 1769.

Maximilian Hell,

Professor Astronomiæ

 

Magyarúl:

„Mivelhogy a tengernek észak felől való hátrálása s ennek révén a szigeteknek és a földségnek folytonos nagyobbodása itt Vardőben nagyon szembeötlő és világosan megfigyelhető, engem a természetben valamint a dán királyi államban folyó e nevezetes jelenség arra birt, hogy égetett téglából két oszlopot emeltessek, az egyiket délnek, a másikat északnak állítva. Mindkét oszlop tövéhez, még pedig a tenger felé néző oldalon egy-egy vasat rakattam szilárdan, mely vasak legfontosabb jelzői annak a hátrálásnak, a melyet a tenger  1768-dik október hó óta, a mikor legmagasabban állott, végezett. A két oszlopnak egymástól való távolsága a központból délről észak felé vagy északról dél felé 158 bécsi láb, annyi mint; 79 dán sing. Mindenike 1 és 3, dán singnyi magas és ½, dán singnyi vastag. A két oszlop között futó egyenes vonal az obszervatórium hosszú oldalával talál. Másképen kifejezve: ha a délfelőli oszlopra egy földmérő szerszámot helyezünk s ezt  délvonalra állítjuk be, akkor az északi oszlop a délvonaltól keletre 13 fok és 8 percznyire tér el; vagy ami ugyanaz, ha a szerszámot az északfelőli oldalra helyezzük, akkor a délfelőli oszlop nyugotnak ugyancsak 13 fok 8 percznyire tér el.

Vardő, 1769 június 22-kén.

Hell Miksa,

a csillagászat professzora.”

 

Ebből látható, hogy Páter Hell is annak a nézetnek hódolt, a melyet Linné és Celsius vallott, hogy t. i. a tenger hátrál; ennek kimutatása végett építette föl oszlopait, a melyeknek azonban nyomuk veszett.

Páter Hell. és Páter Sajnovics nyomainak kutatása a helyszínén a jegyzet beszerzésével véget ért s naplóm Vardőre vonatkozó része még a következőkről emlékszik meg:

„Félig-meddig mégis czélt érve, kimerűltségemet mintha csak elfujta volna a még mindig rakonczátlankodó északkeleti szél. Az eredménynek híre futott s egyszerre csak beállított Hansen, majd Dahl: vittek áldomásra, a híres „toddy” italra. Vardőhöz közel van már Oroszország, itt már győzik az italt. Ittunk tűzerejűt. Új barátaim jobban örűltek az eredménynek – a félnek – mint akár magam; álomra gondolni sem lehetett; minek is, mikor még mindig se virradat, se alkonyat; tart a nap határ nélkül, az ember pedig örűl.”

„Dahl átadott a Nemzeti Muzeum számára egy szép és ritka Sipho islandicus csigát, mely kizárólag fenékhorgokkal kerűl a tenger fenekéről a fölszínre, sokszor három-négyszáz méternyi mélységből. Megígérték az 1821-iki anyakönyv átkutatását, az 1769-dikinek kikeresését s a Vadső „Amtstidende” azon számait, melyekben Hell-ről van szó.”

„Reggelre kelve az idő föltisztúlt, átsiklottam éj és álom nélkül julius 25-ikéről 26-dikára s pontban 8 órakor már a Vadsőből visszatért „Haakon Adalstein” födélzetén voltam, hova Lund úr kísért el. A hajó azonban sokáig rakodott, az indulás folyton késett; elmentem tehát a közellévő bálnavadász- és halzsír-olvasztó telepre, mely igazán nagyszabású; nem annyira a bálna szalonnájának üstökben való kiolvasztása, hanem inkább a csontokkal való bánás az érdekes rész.”

„Az óriási csontokat friss állapotban fejszével, fűrésszel darabolják föl, kazánlemezből készűlt, igen erős, alúl kifolyással bíró aljakba rakják, a melyekbe vas dugattyú jár, erre reáhat az erős hidraulikus gép s kiszorítja a csontokból a zsírt. A zsírtalan csontokat megszárítják, zúzzák és végre csontlisztté őrlik.”

Az a csontvágás undorító egy mesterség; a csontvágók a szennytől, vértől ragadnak, ruháik iszonyú bűzt terjesztenek.

Az öböl fölszinén sok bálnabél úszkált, oly undok, hogy már az éhes sirály sem vágott reá; egy félig nyúzott bálna is félig a vízben, félig a parton hevert, feje-részéről akkor vágták kaszanagyságú késekkel a kiolvasztható részeket; óriási szíjakat hasogattak a roppant tetemről.

Visszamentem a hajóra.

Már-már le is mondtam arról, hogy azt a jóságos Reinholt barátomat még láthassam s páratlan készségét még egyszer megköszönhessem; de tíz percczel a hajó elindulása előtt egy csónak szabadúlt el a kikötő hídlásáról: Reinholt jött búcsúzni.

Eszembe jutott, hogy az Európa északi végén élő normannokon nem változtatott az idő, mert hiszen Buch is, ki 1807-ben járta e tájakat, el van ragadtatva műveltségüktől, szeretetreméltó voltuktól.

A „Haakon Adalstein” pontban 10 órakor fölvonta a vasmacskát, kibontakozott a vitorlás hajók sokaságából s északnyugoti irányt véve, bevágott a Jeges-tengerbe; – éppen akkor érkezett a kikötőbe az első jegessirály – Larus glaucus. – Talán a Spitzbergákról!?

Ez Vardő vidékének téli vendége.




Hátra Kezdőlap Előre