A magyar népköltés madarainak vizsgálata már magában véve is oly feladat, melynek érdekes és érdemes voltát tagadni nem lehet, s fokozódik az érdekesség, mihelyt az a célja, hogy a költőknek a népköltésben – és viszont – való tükröződését keressük.
Nagyon természetes, hogy az eddig megejtett vizsgálódás irányának megfelelve, a népköltésnél is csak a verses forma jöhet tekintetbe, annyiban, amennyiben Erdélyi János óta föl van gyűjtve.
Amit ebben a becses anyagban keresnünk kell, az főképp a plaszticitás, az allegória és a szubjektivitás eleme, annak lénye és mértéke; ezenkívül az alap reális volta, amelyből a felkarolt madárvilág tüneményeinek igazsága derül ki.
Szóval keresnünk kell a költők és a népköltés közötti összehangzást, mert ennek létele dönti el a nemzeti szellem, úgy e szellem sajátos voltának fölvetett kérdését.
Keresni kell a bizonyítékot arra, hogy a nép szerény kunyhójából kikelt költői triász valóban a nép szellemét vitte – a madár képében is – a Parnasszus magaslatára, megőrizve s csupán fejlesztve annak a sajátosságát, ama magasabb értelmi fokhoz képest, amelyet elért, és amaz egyéni sajátsághoz képest, amellyel egyenként bírt.
Az tiszta és világos, hogy a felkarolt népies anyag bizonyos tekintetben nagyon is csonka, mert a népköltés a népszellemnek csupán töredéke; ami abban kifejezésre jut, azt a nép szólásmódban, példabeszédben, közmondásban, találósmesében s köztudása egész során ezernyi változatban s minden oldalról tekintve fejtegeti, és ő az, aki még a madárnevet is a költő tolla alá szolgáltatja.
Itt a halandó, a véges lény – a költő – szemben áll az emberi fogalom szerint örök életű nagy szervezettel, a nemzettel, melynek élete, szelleme folytonos működésben van, nem szakad meg soha.
És ha a költői triászt mégis a népköltéshez, mint a népszellem töredékéhez mérjük, úgy az bátorít reá, hogy a költők sem viszik egész tudásukat műveikbe; oda csak a magasabbat viszik be, ami lelkületüket kiválóan érinti s megszólaltatja. Éppen így van ez a népnél is, mely költészetében nem tudását, hanem érzelmeinek világát nyilatkoztatja meg, amelyben tudásának nemes része felszabadul.
Amint már Arany János madarainak tárgyalásából tudjuk, a nép sokszorosan s mindjárt dala bekezdésében a madárral teremti meg az alaphangulatot.
|
A szemet vájó akasztófa-madár teljesen arra való, hogy a komor hangulatot megteremtse, s a hangulatkeltés főrésze kétségkívül a madár életmódjából folyik.
|
Itt a hangulat keltése a vadgalamb búgására esik, amelyből a nép mindég a bánatot hallja ki szólni. A boldogságot másképp festi:
|
És valóban, a vadgalamb szólásában megvan a kétféleség: a hívogató, búgó szó és a szerelmi burukkolás.
Sokszorosan az ellentét az, amely hangulatkeltésre van rendelve:
|
Az ártatlanság, tisztaság színét viselő hattyú szabadon szárnyal tova, míg a bűnös betyár rabságba kerül.
|
A sas már szárnyaszabadjára kel, már messze lát, s ekkor hiábavaló a fogságba való visszacsalogatás.
Petőfinél egy hasonló képre találunk A csárda romjai költeményben:
|
A költő kiérezte, hogy magával a sassal – különben bizonyosan csak egerésző ölyv – nem adhatja meg a kellő színt, s ezért használja a „mogorva” jelzőt.
Néha a vonatkozás csak nehezen vehető ki, s csak az életmód alaposabb ismeretével közelíthető meg:
|
Mind a két madár költözködő, elkényszeríti fészke tájáról a zordon évszak, mint a szeretőt szeretőjétől az élet mostoha sora.
A madárköltözködés jelenségével a magyarság teljesen tisztában van a madárnak régi fészkéhez való hűséges ragaszkodásával egyetemben, s ezt szabatosan fejezi ki:
|
Az utóbbiban a fecske búcsúja tökéletes színt ad az elhagyott szerető helyzetének.
|
Az elbujdosás vágya vesz erőt a szerelmi bánattal elgyötrött szíven, s ekkor a délnek vonuló daruékre esik a szeme – ez a madár elvonul a tél fagya elől…
Ekörül a képek szövése igen-igen változatos, természetes, mint hasonlat: a népköltés a madárvilág jelenségeiben tükrözteti az embert és sorsát, mindig átlátszóan, mindig találóan:
|
Vagy elpusztult – ami madárnál nem ritka –, vagy hűtelen lett, ami embernél esik meg sokszor.
Igen szép és felfogás szerint nagyon jellemző a hírvivő madár. A közsoron levő ember számára, ha sorsa messze sodorta el fészkétől, a bizonytalanság nagy lelki kín forrása. Legtöbbször sehogy sincsen módjában, hogy magáról övéinek hírt adjon, azoktól hírt kapjon. S amíg előtte akadály akadályra halmozódik, addig a szárnyaszabadjára került madár az akadályt szülő rög fölött szabadon iramodik tova, ahová csak kedve tartja, „viszi”. A nagy vágy szülte e szót:
|
Ha a nép fia nem tud írni, vagy még a levéltől is félti titkát itt a madár, a hűséges, a megbízható hírvivő:
|
A könnyfacsaró, mély bánatot találóan és szépen festi:
|
Ha megírta a levelet, válogatja a madarát: legtöbbször a fecskét, néha a gerlicét, vagy csak a madárkát is:
|
Ez a madárposta azután Gyöngyvári Katicá-ban igen gondos megfontolás tárgya, melyben az illető madárfajok természeti tulajdonságai is szerepelnek:
|
A rab legény a szarkáról így gondolkozik:
|
A holló sokszorosan levélvivő; de leginkább a rabok, a siralomház elveszett lelkei hívják, mert a tömlöchöz, siralomházhoz közel áll az akasztófa, ott már csupán a holló tanyázik, ő van szárnyaszabadján, ő vihetné a levelet.
Kriza rabja egyenesen a holló két szárnyára írná meg a levelet:
|
Marosszéken a rab így kiált fel:
|
Evvel teljesen összehangzik Aranynál a Mátyás anyja című költeményben ez a hely:
|
Amíg a népet a rabságból eredő szomorú híradás viszi a holló választására, addig a költő, tárgyához illően, a történetből merít, s a nemzetség címeréből szólítja elő azt a madarat, mely a nemzetségnek nevet is kölcsönöz: a Corvin hollóját. Itt a madár örömhírt visz, de mégis az akkoron a rabságban sínylődő fiúnak.
A madárnak az ághoz való viszonya sokszorosan és sokféleképpen jut kifejezésre a népnél, s egybehangzóan költőinknél is
|
Ez utóbbi teljesen összehangzik Arany Buda halála című költeményében a csodaszarvasról szóló rész bekezdő szólamával:
|
A száraz ágról szólva Tompa A madár fiaihoz című híres költeményét kezdi meg:
|
A szajáni pacsirtáról így szól a népköltés:
|
E kedves madárról Arany a Bor vitéz sajátos hangulatú költeményben így emlékszik meg:
|
A fürjről ezt mondja a népköltés:
|
s átmegy a hang festésébe:
|
folytatja pedig egy másik költeményben:
|
ahol a „pitypalatty” a fürjkakas, a „ró-ró” a tojó szavát, a „für” a menekülő madár hangját festi.
Arany a Télben című költeményben, mint már tudjuk, így adja ezt:
|
A magyar népköltés igen magasra bír emelkedni a madár tekintetében is, neki az
|
A sors csapásai alatt lankadó azt mondja:
|
S a szerelem eksztázisa, amidőn azt hinnők, hogy a természet fián már csak a féktelen állatiság uralkodik, így nyilatkozik:
|
S ha a felfogás józanságának fokát keressük, amennyiben kötött beszédben megnyilatkozik, hát ezt ebben találjuk meg:
|
A jó Miskolczi Gáspár az ő Jeles Vad kertjé-ben igen nagy tétovában van a dolog iránt; ő is látja ugyan, hogy a „Denevér, bupenevér se nem madár, se nem egér, de emlős; – de végtére az Úr számlálja a madarak közé” (3. Mózes 11.19.), hol ez áll az utálatos állatok sorozatában: „Eszterág, Szarka az ő nemével egybe, büdösbabuk és denevér”. De sőt még a tudós Grossinger az ő Universa Historia Physica Regni Hungariae című művében – aki nagyon is eljárt a nép közé –, elokoskodja azt, amit a néptől szedett. Azt mondja: „Hungari aperte Murem esse pronunciant hisce nominibus Szárnyas-egér et Bőr-egér, pasim vero Denevér…”, de nem meri az emlősökhöz csatolni.
A nép helyesen lát, mert nem madár és nem egér; a tudomány mondja, hogy az utóbbitól fogrendszere választja el, mégpedig igen lényegesen.