A népköltés madarai

A magyar népköltés madarainak vizsgálata már magában véve is oly feladat, melynek érdekes és érdemes voltát tagadni nem lehet, s fokozódik az érdekesség, mihelyt az a célja, hogy a költőknek a népköltésben – és viszont – való tükröződését keressük.

Nagyon természetes, hogy az eddig megejtett vizsgálódás irányának megfelelve, a népköltésnél is csak a verses forma jöhet tekintetbe, annyiban, amennyiben Erdélyi János óta föl van gyűjtve.

Amit ebben a becses anyagban keresnünk kell, az főképp a plaszticitás, az allegória és a szubjektivitás eleme, annak lénye és mértéke; ezenkívül az alap reális volta, amelyből a felkarolt madárvilág tüneményeinek igazsága derül ki.

Szóval keresnünk kell a költők és a népköltés közötti összehangzást, mert ennek létele dönti el a nemzeti szellem, úgy e szellem sajátos voltának fölvetett kérdését.

Keresni kell a bizonyítékot arra, hogy a nép szerény kunyhójából kikelt költői triász valóban a nép szellemét vitte – a madár képében is – a Parnasszus magaslatára, megőrizve s csupán fejlesztve annak a sajátosságát, ama magasabb értelmi fokhoz képest, amelyet elért, és amaz egyéni sajátsághoz képest, amellyel egyenként bírt.

Az tiszta és világos, hogy a felkarolt népies anyag bizonyos tekintetben nagyon is csonka, mert a népköltés a népszellemnek csupán töredéke; ami abban kifejezésre jut, azt a nép szólásmódban, példabeszédben, közmondásban, találósmesében s köztudása egész során ezernyi változatban s minden oldalról tekintve fejtegeti, és ő az, aki még a madárnevet is a költő tolla alá szolgáltatja.

Itt a halandó, a véges lény – a költő – szemben áll az emberi fogalom szerint örök életű nagy szervezettel, a nemzettel, melynek élete, szelleme folytonos működésben van, nem szakad meg soha.

És ha a költői triászt mégis a népköltéshez, mint a népszellem töredékéhez mérjük, úgy az bátorít reá, hogy a költők sem viszik egész tudásukat műveikbe; oda csak a magasabbat viszik be, ami lelkületüket kiválóan érinti s megszólaltatja. Éppen így van ez a népnél is, mely költészetében nem tudását, hanem érzelmeinek világát nyilatkoztatja meg, amelyben tudásának nemes része felszabadul.

Amint már Arany János madarainak tárgyalásából tudjuk, a nép sokszorosan s mindjárt dala bekezdésében a madárral teremti meg az alaphangulatot.

 

Száj le holló, száj le
. . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . .
Mondd meg, hogy rab vagyok
. . . . . . . . . . . . .
Térgyig vasba vagyok.
 

A szemet vájó akasztófa-madár teljesen arra való, hogy a komor hangulatot megteremtse, s a hangulatkeltés főrésze kétségkívül a madár életmódjából folyik.

 

Búzával él a vadgalamb
Keservesen szól a harang
. . . . . . . . . . . . . . .
Mer a rózsám most sorozzák.
 

Itt a hangulat keltése a vadgalamb búgására esik, amelyből a nép mindég a bánatot hallja ki szólni. A boldogságot másképp festi:

 

Élnek…
Mint két páros galamb,
Súgnak-búgnak burukkolnak.
 

És valóban, a vadgalamb szólásában megvan a kétféleség: a hívogató, búgó szó és a szerelmi burukkolás.

Sokszorosan az ellentét az, amely hangulatkeltésre van rendelve:

 

Nagy fenn száll a hattyúmadár,
Rabságba esett a betyár.
 

Az ártatlanság, tisztaság színét viselő hattyú szabadon szárnyal tova, míg a bűnös betyár rabságba kerül.

 

Kútágasra szállott a sas,
Többet engem ne csalogass.
 

A sas már szárnyaszabadjára kel, már messze lát, s ekkor hiábavaló a fogságba való visszacsalogatás.

Petőfinél egy hasonló képre találunk A csárda romjai költeményben:

 

… a kút…
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Csak az ágas és a gém van meg épségben,
Egy mogorva sas ül a gém tetejében
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mintha gondolkoznék a mulandóságrul.
 

A költő kiérezte, hogy magával a sassal – különben bizonyosan csak egerésző ölyv – nem adhatja meg a kellő színt, s ezért használja a „mogorva” jelzőt.

Néha a vonatkozás csak nehezen vehető ki, s csak az életmód alaposabb ismeretével közelíthető meg:

 

Partifecske, darumadár
Siratsz-e még, édös babám?
 

Mind a két madár költözködő, elkényszeríti fészke tájáról a zordon évszak, mint a szeretőt szeretőjétől az élet mostoha sora.

A madárköltözködés jelenségével a magyarság teljesen tisztában van a madárnak régi fészkéhez való hűséges ragaszkodásával egyetemben, s ezt szabatosan fejezi ki:

 

Fecske, gólya el-elkerül,
De fészkére hazakerül.
. . .
Szép madár a fecske
Az is tavasszal jő,
Itthon várja fészke
. . . . . . . . . . .
. . .
Elmönt a búdosó fecske
. . . . . . . . . . .
. . .
Elbúcsúzott az utolsó fecske
. . . . . . . . . . .
Úgy fájlalom fecske távozását,
Úgy sajnálom szíved változását.
 

Az utóbbiban a fecske búcsúja tökéletes színt ad az elhagyott szerető helyzetének.

 

Jobb vóna má néköm
Darvakkâ émönni
 

Az elbujdosás vágya vesz erőt a szerelmi bánattal elgyötrött szíven, s ekkor a délnek vonuló daruékre esik a szeme – ez a madár elvonul a tél fagya elől…

Ekörül a képek szövése igen-igen változatos, természetes, mint hasonlat: a népköltés a madárvilág jelenségeiben tükrözteti az embert és sorsát, mindig átlátszóan, mindig találóan:

 

Elment a madárka,
Üres a galicka;
Bizony azt fogadta:
Haza jön tavaszra;
Ha tavaszra nem jön,
Árpa pirulásra
Bizony sohasem jön!
 

Vagy elpusztult – ami madárnál nem ritka –, vagy hűtelen lett, ami embernél esik meg sokszor.

Igen szép és felfogás szerint nagyon jellemző a hírvivő madár. A közsoron levő ember számára, ha sorsa messze sodorta el fészkétől, a bizonytalanság nagy lelki kín forrása. Legtöbbször sehogy sincsen módjában, hogy magáról övéinek hírt adjon, azoktól hírt kapjon. S amíg előtte akadály akadályra halmozódik, addig a szárnyaszabadjára került madár az akadályt szülő rög fölött szabadon iramodik tova, ahová csak kedve tartja, „viszi”. A nagy vágy szülte e szót:

 

Hadd lehessek szabad madár!
 

Ha a nép fia nem tud írni, vagy még a levéltől is félti titkát itt a madár, a hűséges, a megbízható hírvivő:

 

Megállj madár, megállj,
Hadd beszélek véled!

 

A könnyfacsaró, mély bánatot találóan és szépen festi:

 

Irnék oly levelet, –
De nehéz a penna;
Hej, feketének látszik,
Ámbár hattyú tolla.
 

Ha megírta a levelet, válogatja a madarát: legtöbbször a fecskét, néha a gerlicét, vagy csak a madárkát is:

 

Készülj, édes fecském,
Vidd el levelecském.
. . . .
Állj meg te, bús gilice,
Vidd el ezt a levelet.
. . . .
Madárkám, madárkám,
Csacsogó madárkám,
Vidd el a levelet
 

Ez a madárposta azután Gyöngyvári Katicá-ban igen gondos megfontolás tárgya, melyben az illető madárfajok természeti tulajdonságai is szerepelnek:

 

Hollóm, édes hollóm!
Vidd el levelemet…
. . . . . . . . . . .
A hollótól ne küldd,
Mert a holló olyan:
Ahol dögöt talál,
Ott mindenütt leszáll.
 
Szarkám, édes szarkám!
Vidd el levelemet…
. . . . . . . . . . .
A szarkától ne küldd,
 
Mert a szarka csacska
. . . . . . . . . . .
Fecském, édes fecském!
Vidd el levelecském.
 

A rab legény a szarkáról így gondolkozik:

 

Szarkától küldeném,
De igen cserregő;
Titkos bánatimat,
Félek, kicserregi.
 

A holló sokszorosan levélvivő; de leginkább a rabok, a siralomház elveszett lelkei hívják, mert a tömlöchöz, siralomházhoz közel áll az akasztófa, ott már csupán a holló tanyázik, ő van szárnyaszabadján, ő vihetné a levelet.

Kriza rabja egyenesen a holló két szárnyára írná meg a levelet:

 

Száj le holló, száj le,
Száj alább egy ágra,
Had írjak levelet
Mind a két szárnyadra.

 

Marosszéken a rab így kiált fel:

 

Né, hol jön,
Né, hol jön
Egy fekete holló

 

Evvel teljesen összehangzik Aranynál a Mátyás anyja című költeményben ez a hely:

 

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló
. . . . . . . . . .
. . . . . . . . . .
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.
 

Amíg a népet a rabságból eredő szomorú híradás viszi a holló választására, addig a költő, tárgyához illően, a történetből merít, s a nemzetség címeréből szólítja elő azt a madarat, mely a nemzetségnek nevet is kölcsönöz: a Corvin hollóját. Itt a madár örömhírt visz, de mégis az akkoron a rabságban sínylődő fiúnak.

A madárnak az ághoz való viszonya sokszorosan és sokféleképpen jut kifejezésre a népnél, s egybehangzóan költőinknél is

 

Ágról ágra száll a madár,
A szép leány mind csapodár.
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
Mint a madár száraz ágtól,
Búcsut veszek…
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Elfonnyadott a szépzöld ág,
Madár se száll reá immár.
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Sír utánam a madár is,
Utánam hajlik az ág is.
 
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Lesz belőled árva madár,
Egyik ágról másikra száll.
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Bús gerlice, szabad madár,
Egyik ágról másikra száll.
. . . . . . . . . . . . . . . . .
Szabad a madárnak ágról ágra szállni,
Csak nekem nem szabad szeretőmhöz járni.

 

Ez utóbbi teljesen összehangzik Arany Buda halála című költeményében a csodaszarvasról szóló rész bekezdő szólamával:

 

Száll a madár ágrúl ágra,
Száll az ének szájról szájra.
 

A száraz ágról szólva Tompa A madár fiaihoz című híres költeményét kezdi meg:

 

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?

 

A szajáni pacsirtáról így szól a népköltés:

 

A szajáni kis pacsirta,
Mind a két szemét kisírta;
 

E kedves madárról Arany a Bor vitéz sajátos hangulatú költeményben így emlékszik meg:

 

Megy az úton kis pacsirta
. . . . . . . . . . . . . . . .
Szép szemét a lyány kisírta
 

A fürjről ezt mondja a népköltés:

 

Mi hallszik oly szépen a butából?
Pitypalatty, pitypalatty
 

s átmegy a hang festésébe:

 

Pitypalatty, hálát adj,
Pitypalatty, megmaradj,
Csitt, szaladj!
 

folytatja pedig egy másik költeményben:

 

Tizet tojott a fürjecske,
Für, für rendemre;
Rendem bokor, rendem csipke,
Ró-ró rekettye –
 

ahol a „pitypalatty” a fürjkakas, a „ró-ró” a tojó szavát, a „für” a menekülő madár hangját festi.

Arany a Télben című költeményben, mint már tudjuk, így adja ezt:

 

Hullámzó vetés közt
Búvócskázik a fürj; suttog a nő: „vá-vá”,
Nyomon üzi a hím s három pitypalattyot
Örömmel kiált rá.
 

A magyar népköltés igen magasra bír emelkedni a madár tekintetében is, neki az

 

Ifjúság sólyommadár,
Addig víg, míg szabadon jár.
 

A sors csapásai alatt lankadó azt mondja:

 

Én csak olyan vagyok,
Mint szélvészben a madár,
Akit a záporeső
Elvadászott immár.
 

S a szerelem eksztázisa, amidőn azt hinnők, hogy a természet fián már csak a féktelen állatiság uralkodik, így nyilatkozik:

 

Zöld erdő zúgása,
Vadgalamb szólása;
Kedves galambomnak
Szíve dobogása.
 

S ha a felfogás józanságának fokát keressük, amennyiben kötött beszédben megnyilatkozik, hát ezt ebben találjuk meg:

 

Oh, te szegény denevér,
Se nem madár, se egér
 

A jó Miskolczi Gáspár az ő Jeles Vad kertjé-ben igen nagy tétovában van a dolog iránt; ő is látja ugyan, hogy a „Denevér, bupenevér se nem madár, se nem egér, de emlős; – de végtére az Úr számlálja a madarak közé” (3. Mózes 11.19.), hol ez áll az utálatos állatok sorozatában: „Eszterág, Szarka az ő nemével egybe, büdösbabuk és denevér”. De sőt még a tudós Grossinger az ő Universa Historia Physica Regni Hungariae című művében – aki nagyon is eljárt a nép közé –, elokoskodja azt, amit a néptől szedett. Azt mondja: „Hungari aperte Murem esse pronunciant hisce nominibus Szárnyas-egér et Bőr-egér, pasim vero Denevér…”, de nem meri az emlősökhöz csatolni.

A nép helyesen lát, mert nem madár és nem egér; a tudomány mondja, hogy az utóbbitól fogrendszere választja el, mégpedig igen lényegesen.




Hátra Kezdőlap Előre