A népköltés a néplélektan tárgykörében^*

I.

Mindezek előrebocsátása után most már talán felvethető a kérdés, megilleti-e a népköltést a középponti hely a néplélektan tárgyainak körében? A válasz e kérdésre elsősorban attól függ, vajon a népnek alkotó, vagy csak átvevő, áthasonlító (asszimiláló) és hagyományozó szerepe van-e a népköltésben?

A népköltés s a néphagyomány többi elemeinek figyelembe vétele első idejében, az iránta mutatkozó érdeklődés legkezdetén, a fenti kérdésre abban a szellemben válaszoltak, amely ez érdeklődés természetével, forrásaival és céljaival leginkább megegyezett; tehát ugyanabban a romantikus szellemben, amely a népköltésnek s a néphagyománynak eleinte inkább csak esztétikai szempontú értékelésével szorosan összefügg. A néphez, mint minden eredeti, tősgyökeres szellemi nyilvánulás, minden igazi művészet és jellegzetes költészet hamisítatlan forrásához^* azért tért vissza ez a szellemi irány, mert egy előző iránnyal ellentétben olyasvalamit várt és remélt tőle, aminek szükségét élénken érezte, s amit az elhagyott úton hiába keresett. Az elernyedt műköltészet s a többi, szintén vértelen művészetek felfrissítésére, megifjítására azért folyamodott ez az iskola a természetesnek, az erőnek és igazságnak ehhez az üdítő kútfejéhez, mert őszintén hitte, hogy mindazok a bűvös hatások, amelyeket e forrásnak tulajdonított, csakugyan benne rejlenek, és csak meríteni kell belőle, hogy mindaz a csoda, amire ezt a forrást képesnek tartotta ez irány, csakugyan be is következzék. Természetes, hogy a nép szellemének ilyen értékelése, ilyen felfogása, az e szellem képességeiről táplált ilyen csodahit mellett a népet kellett a legnagyobb, sőt az egyetlen igazi költőnek, az istenséggel majdnem egyenlő, azt legalábbis megközelítő alkotó tehetségnek és erőnek, a legnagyobb, sőt az egyetlen művésznek tartani. Hozzá képest minden idők egyes költői és másfajta művészei – ha nem is éppen kontárok – legföljebb csak szerencsés utánzók és ennek az egyetlen igazi teremtő erőnek a tolmácsai vagy töredékei. Minden idők és népek nagy költői e tanítás értelmében csak azért és annyiban voltak nagyok, csak abban és az által alkottak nagyot és maradandót, örökbecsűt, mivel és amennyiben a nép lelkéhez sikerült férkőzniük, e lelket mintegy a magukévá tudták tenni, illetőleg az ő lelkük is ebből sarjadt vagy táplálkozott, mint növény a maga termő talajából. E felfogás értelmében a világ legnagyobb költői csak a maguk népének s e nép szellemének legjellemzőbb kifejezői voltak mindabban, ami értékeset alkották.

E tanítás sok igaz mellett, ami a mélyén rejlik, nem egy veszedelmes túlzást és félreismert, vagy helytelenül értelmezett tények alapján épült következtetést is tartalmaz. Igaz és megdönthetetlen alapon áll ti. benne az, hogy valamely nép a maga korokat és tereket átfogó nagy egészében természetesen nagyobb erőösszeget tesz ki minden irányban, mint annak bármely, még a legkiválóbb egyénei is egyenkint. A túlzás és a hiba csak abban van, ha a nép szó értelmét kellőnél szűkebbnek véve, azon csak az alsóbb, a csekélyebb műveltségű néposztályt értjük. Már pedig mikor népköltésről, néphagyományról és egyáltalán népéletről szólunk, akkor rendesen ebben az értelmében használjuk a nép szót.

Ha tehát nem az egész nemzet, hanem annak csak a saját életköréhez képest alacsonyabb műveltségű és szűkebb eszme-világú részét értjük, akkor a fenti következtetés mindjárt megdől; mert az alkotó szellemi erőt önkényesen olyan néposztályra és társadalmi rétegre korlátozza, amely ugyan sok jelességgel dicsekedhetik a többiekhez mérten, de semmiképp sem lehet ennek az alkotóerőnek a kizárólagos birtokában. Avagy azt tegyük fel talán, hogy a magasabb műveltség, a tágult szemhatár ennek az alkotóerőnek okvetlenül nem csupán a csökkentője, hanem egyenesen a megölője?… A népköltés romantikus túlbecsülésének korában némelyek nem állottak igen messze ettől az akkortájt igen tetszetős tanítástól, amely főleg azzal kellette magát, hogy a rafinált műveltségnek kivált az elernyedt, hanyatló koraiban a művészetek általában, különösen pedig a költészet, bizonyos elvénhedést, bágyadt utánzásra, modoros virtuózkodásra való hajlamot tanúsítanak. Az is igaz, hogy ezzel szemben éppen az egészséges reakció természetes jelenségeként szokott jelentkezni a népieshez, az eredetihez és jellegzeteshez való visszatérés, vagy egyelőre legalább az arra való visszakívánkozás, majd pedig ennek alapján a megkívánt jobbnak, sőt hovatovább az egyedül jónak túlbecsülése.

Ennek a valódi értéknél magasabbra becsülésnek még egy dolog félreismerésében, vagy föl nem ismerésében látjuk az okát. Az, amit a népköltés iránti érdeklődés első kezdetei korában népinek, jellemzőn népiesnek néznek és becsülnek, nem is mindig a szónak olyan értelmében vehető népi jellemvonás, amilyenben azt utóbb a fejlettebb, tudományos elemzés veszi. Mert ha ilyen lenne, aligha találná a túlságig mesterkélten, az agyon rafináltan megcsömörlött, de még mindig nagyon kényes ízlés olyan ínycsiklandozónak, hogy valami ingerlőbbre sóvár vágyát véle kielégíthetni remélné. Csakis azért tetszik meg neki annyira, mert habár nagyon különbözik attól, ami ellen benne orvosságot és üdítőt keres, attól mégsem üt el oly merőben, hogy ne tudna benne gyönyörködni. Amiért pedig gyönyörködtetőnek találja, az a megszokott tápláléktól elütő íz mellett is mindig még olyan valami, ami ugyan nagyobb vagy kisebb mértékben mutatja az immár eltompult ingerek egyik másik elemét, de még mindig csak ezeknek az elemeknek az eddigitől eltérő arányú keveréke. A népköltéshez való visszatérés tehát tulajdonképpen csak egy úgyszólván mennyiségileg és nem minőségileg másféle, talán csak régibb műköltéshez való elhajlás egy megunt, újabb műköltéstől, amely azonban elhasznált fogásainak megszokása folytán avulttá lesz, úgy, hogy vele szemben a régibb, már feledésbe merült, s a feledés porából kiásott kezd most az újnak ingerével hatni.

Jellemző példáit mutatja ennek a szelleméleti jelenségnek a népmesék vajmi szerényen kezdődő divatja Franciaországban, mely Charles Perrault e téren korszakot alkotó fellépésével indul meg; vagy Thomas Percy és Johann Gottfried Herder lelkesedése, amazé csak az angol és skót, emezé az egyetemes népköltészet balladai és lírai részéért: továbbá nálunk Erdélyi János buzgólkodása a magyar népköltés sokáig elhanyagolt mezején, melynek legszebb virágai régibb műköltésünk elvadult kertjeiből kerültek az útszélre, a kimerült talajból erdők s rétek kövérebb televény földjébe. Egyáltalában eleinte, mikor a népköltéssel leginkább a műköltés felfrissítése céljából foglalkozni, vele törődni kezdték, gyöngyeit koszorúba fűzni érdemes és érdekes dolognak látták, akkor még egyfelől alig tettek különbséget a nép szája íze szerinti műköltés és a tulajdonképpeni népköltés között. Másfelől meg abban az elfogultságban leledzett a népköltést illetőleg az általa uralkodó vélemény, hogy annak mögötte valami titokzatos alkotóerejű tömeglélek rejlik, amely az egyéni teremtő és alakító erő szinte teljes kizárásával, jóformán ösztönszerű biztossággal szövi a maga eszmeszálait; valami veleszületett törvényszerűséggel önti remek formába a hagyományos anyagot. Ami ebből igaz, az a műköltésre nézve is érvényes; ami pedig túlzás benne, az a népköltés terén sem igazolható. Egyáltalában arra az álláspontra kell ma már a művészi és így a költői alkotó és alakító lelki erők tekintetében helyezkednünk, hogy lényeges különbség az erők működésében a nép- vagy a műköltés terén nincsen. A népköltés termékei is egy-egy emberi elme kohójában születnek; csak abban térnek el nagyon jellemzőn a műköltés szülötteitől, hogy ennél rendesen meg tudjuk a születés helyi és időbeli s egyéb körülményeit állapítani, míg a népköltés gyümölcseit illetőleg ezek iránt sokszor a legnagyobb bizonytalanságban maradunk, s kivált a szerzőt csak a legkivételesebb esetekben ismerjük; mert hiszen ha ismernők, akkor bátran a műköltés rovatába is könyvelhetnék a  szülöttét.

E szerint tehát a népköltés nem lenne egyéb, mint rendesen névtélen, ismeretlen nevű költők alkotása? Csalódnék, aki azt hinné, hogy ezzel a magában helyes meghatározással a népköltés jellemző vonásai közül olyant emelt ki, ami azt a műköltéstől lényeges különbséggel, választja el. Hisz ekkor minden ismeretlen szerzőjű költemény a népköltés körébe lenne sorolható; tehát akár a legmesterkéltebb szonett, madrigál és szesztina [hatsoros, hatstrófás olasz versforma] is, ha alkotójának neve nélkül marad az utókorra. Ezt azonban senki sem fogja komolyan állíthatni. Másban kell tehát a megkülönböztető jellemvonásnak rejlenie. Aligha csalódunk, ha azt a népiség azon elemeinek erősebb kidomborításában keressük, amelyeket a műköltés is kiemelhet több vagy kevesebb erővel, de ezt mindig tudatosan és szántszándékkal teszi, míg ellenben a népköltésben ez a tudatosság, ez a szándékosság alig van meg, vagy csak oly csekély mértékben, hogy már az ösztönszerűnek és a tudattalan biztosságnak szinte elemi erejével működik.

Ami továbbá a népköltést a műköltéstől lényegesen különbözteti meg, az a hagyományok rajta jelentkező alakító és átalakító ereje, amelynek ugyan a műköltés termékein sem ismerhető félre teljesen némi nyoma; de ez rendesen mégis csak olyan csekély értékű, hogy alig jön számba, vagy csak kivételesen és nagy korhatárok közt nyújt számba vehetőbb, mérlegelhetőbb értékekét. A műköltés olyan termékei, mint az úgynevezett „naiv” eposzok, például a Homérosz nevét viselő görög hősköltemények, vagy a Nibelung-ének is mutatnak egyes részleteket, amelyeken meglátszik, hogy nem az eredeti fogalmazás szőtte, hanem a későbbi hagyomány toldta-foldta beléjük. De ezek éppen rikító színeikkel árulják el magukat, és korántsem válnak az egésznek díszesebbé tételére. Ellenben a népköltés termékein szabadabban dolgozó hagyományt épp az jellemzi, hogy az esetek túlnyomó számában csiszol, farag és javít az eredetileg durvább tömbön; lesúrolja a kezdetben érdesebb, idomtalanabb anyagot; kerekebb formába önti azt és mind több csínt és arányt visz belé, míg végre egész kis remekművé esztergálja ki a kézről kézre, illetőleg szájról szájra adás többé-kevésbé hosszú útján. Nem mintha ez a folyamat olyan törvényszerű lenne, hogy kivételt itt-ott ne szenvedhetne. De egészben mégis azok közé a szabályok közé tartozik, amelyeket a kivételek csak megerősítenek; amennyiben ezek a kivételek olyan körülmények zavaró hatására vetnek világot, aminők csak annál jobban feltetszővé teszik a szabályszerű jelenség élettani feltételeit s ezek oksági kapcsolatának törvényes rendjét.

De amiképpen egyfelől a népköltésben a meglévőt a jövő nemzedékre átszállító hagyománynak nagyobb szerepe és nagyobb játszótere van, mint a műköltésben, úgy másrészt a népköltés jobban függ a megelőző, a messze múltba visszanyúló hagyománytól, mint a műköltés. Ebben viszont az egyén tudatos alakító erejének és saját személyes értelmi, erkölcsi és művészi jellemének van nagyobb érvényesülésre alkalma, mint a népköltésben, amely inkább az átlagos, a tipikus gondolat- és érzésvilágnak a hagyományos díszítő elemekkel stilizáló kifejezése. Mindezek alapján mégsem mondható, hogy a különbség a kettő között bármely tekintetből olyan nagy és lényegbe vágó lenne, mint amilyennek a népköltésért való naiv lelkesedés korában, értékének túlságos felbecsülői a műköltés rovására hitték és tanították. E túlzásnak is megvolt azonban legalább az a haszna, hogy a sokáig érdemtelenül elhanyagolt népköltés s egyáltalán a népművészet és az egész népélet, mint minden nemzeti sajátszerűség és önálló létre való jogosultság alapja, olyanok részéről is figyelemben kezdett részesülni, akik addig rá sem hederítettek. Ezeknek az alvó érdeklődése felébresztésére okvetlenül kissé hangosabban kellett a harsonába fújni, s olyan szépségekkel és csodálatos erényekkel sem ártott a szegény félreismert Hamupipőkét, a népköltés sokáig sutban kucorgó tündérét, felruházni, amelyek részben csak az ő rajongó lovagjainak élénk képzeletében és szerelemtől megvesztegetett szemében voltak meg. Emberi értelmünk kedves gyarlóságai közé tartozik, s másrészt fajunk őskori gondolatszegénységének és jóra való restségének az emléke, hogy minden nagyobb szellemi előrelépésünk bizonyos heroikus nekilendüléssel kezdődik, amelynek fiatalos mohósággal felserkenő energiája rendesen túllő eleinte kissé a célon. Másfelől meg olykor a későbbi józan belátás szerényebb önmérsékléséből azt a tanulságos tapasztalatot vonhatjuk le, hogy a magasabbra kitűzött cél és a felcsigázottabb reménység nélkül még ezt a szerényebb eredményt sem értük volna el, mert illúziókban ringatódzni szerető természetünk mindig csak a többért tartja érdemesnek azt a munkát is elvégezni, amibe sokszor a kevésnek elérése is kerül. Néha azonban szerencsére fordítva is áll a dolog, s mint a bibliai Saul, aki apjának szamarait keresni indult s helyettük királyi koronát talált, a tudományok történetében sem egészen példátlan az eset, hogy a szerényebb polcra kitűzött célt követve, sokkal magasabbat sikerül elérnünk.

Így történt azokkal is, akik eleinte csak koruk agyon mesterkélt műköltészetének hajszálfinom cikornyáit megunva, azért fordultak a népköltés üdébb, erőtől duzzadó termékeihez, hogy a túlhajtott művészetet megint ősforrásához, a természethez kalauzolják vissza. A Montaigne-ek, Herderek és nálunk a népies-nemzeti irány úttörői aligha sejtették, hogy ezzel egy olyan szellemi mozgalomnak a sodrába kerültek inkább, mintsem azt megindították, amelynek ma már sejthető végcélja az, hogy valamikor, a távol jövőben az egész emberiséget egy egységes értelmi és erkölcsi kultúra testvéri kötelékébe foglalja. S ennyiben még az imént vázolt ifjúkori botlások és tüzeskedések sem maradtak üdvös következmények nélkül a népies hagyományok búvárlatának elég síkos terén. Itt, ha valahol, ismétlődött annak az alkimistának az esete, aki aranyat akart csinálni, s a porcelán gyártását sikerült feltalálnia, amivel csakugyan aranyat érővé-tudta varázsolni az agyagot. Hasonlót nemegyszer láthatunk a többi tudományok történetében is, de kevés tanulságosabb példát annál, amelyet a néppel foglalkozó tudományok rendszerének fokozatos kiépítése mutat.

Itt a helye, hogy már most ennek a rendszernek a történelmi alakulására is vessünk legalább egy futólagos pillantást. A népköltésnek a néplélek és a népélet egyéb nyilvánulásaihoz való sokszoros viszonya, velük benső kapcsolatban és szüntelen kölcsönhatásban állása mellett érezhető, hogy a népköltés behatóbb, okfejtő vizsgálata a népre vonatkozó tudományok fejlődésétől elválaszthatatlan, velük, bennük és általuk erősödött és nőtt nagyra, vált mind öntudatosabbá, jutott mind szilárdabb elvekhez és tett szert mind módszeresebb eljárásra.

A népköltés iránti általánosabb érdeklődés, amint már fentebb érintettük, az irodalmi romanticizmus szülötte; tehát azon irodalmi és művészeti irányé, amelynek hatása alatt – a klasszika-filológia mintájára – az élő nyelvek és irodalmak tudományos rendszerű és módszeres kutatását, az úgynevezett „modern” filológiákat látjuk kifejlődni.^* Élő nyelvek és irodalmak lehetőleg teljes és minden irányban kimerítő tudományos feldolgozásáról, oknyomozó és genetikus élettanáról lévén szó, kikerülhetetlenné vált, hogy e nyelveknek tájszólásaikban legjobban megfigyelhető élete is mind behatóbb kutatás tárgya legyen. Már ebben is fölmerül minduntalan a vizsgálódás anyagának, a népnyelvi szövegeknek, nem csupán nyelvészeti, hanem egyúttal irodalmi szempontú értékelése is. A különféle nyelvi jelenségek egybevetése nem pusztán a nyelvi tények körében, hanem a nyelvet a művészi ábrázolás eszközéül használó irodalmi termékek terén is mind több alkalmat ád az össz is, összehasonlító diszciplínává lesz.

Ilyenné kell különben minden irodalmi, sőt; egyáltalán minden történelmi tanulmánynak okvetlenül válnia, mihelyt a maga feladatát mélyebbre alapozza; vagyis mihelyt a puszta leírással be nem éri, hanem a jelen hasonlító módszernek fölhasználására. A népköltés vizsgálata tehát önkéntelenül, mert a dolog természetéből folyólag az idők folytán és térben eloszlólag fejlődő sorát okaikból és fejlesztő körülményeikből, szóval a rájuk ható összes tényezőkből kívánja megmagyarázni, egyúttal pedig a belőlük kiinduló hatásokat is fontolóra akarja venni.

A népköltésnek tehát nemcsak a természettudományok körében fölserdült etnológiához van köze, sőt vele olyan szoros kapcsolata, hogy bizonyos értelemben ennek a tárgykörébe is tartozik, hanem a tisztán szellem- vagy történettudományi filológiákhoz is. Amannak a körébe alanyánál és részben ez alany által alakított tárgyánál fogva sorakozik, ami úgy értendő, hogy, a népköltésnek a nép először is az alanya, vagyis a megalkotója; de viszont a tárgya is annyiban, hogy benne a nép a maga lelkét, tehát önmagát, önmagának a legjellemzőbb vonásait, legmélyebb vágyait és törekvéseit tükrözi. Ezeknek a megértéséhez pedig elengedhetetlen mindazoknak a tényezőknek az ismerete, amelyek a nép lelkét alkotják, alakítják és módosítják; tehát az etnológia rendszerébe tartozó összes ismeretágak minden nevezetesebb tanulsága. Emehhez, a filológiához pedig, mint a költészet egyik fajtája, tehát a nyelvben, mint kifejező eszközében élő és vele ábrázoló művészet, mint az irodalomnak egyik jelentkezési formája tartozik, amely mint ilyen csakis a filológia kipróbált módszereivel vizsgálható és elemezhető. Ennek körén belül is az összehasonlító irodalomtudomány követelheti legközelebbről a maga vizsgálódási tárgyául, minthogy az összehasonlító módszer alkalmazását a népköltésnek kor- és népközi nagy számú és szembeszökő analógiái minden más irodalmi tárgynál hangosabban követelik.

Ennek az összehasonlító szempontnak az irodalmi jelenségekre nézve kívánatos érvényesülését és üdvös hatását a XVII. század nagy polihisztorai kezdik először hangoztatni. Gottfried Wilhelm Leibniznek oly sok téren úttörő és célkitűző lángelméje itt is megelőzte, amint mondani szokás, a maga korát; avagy helyesebben szólva, messze túlszárnyalta e kor átlagos felfogását. Pedig mint az ilyen korszakot alkotó nagy szellemek rendesen tenni szokták, csak az volt az ezzel éppen nem kicsinylett érdeme, hogy erős gyűjtőlencseként összefoglalta előző századok nagy gondolkodóinak e tárgyra elszórtan eső eszmesugarait s azokat későbbi idők útjaira vezette kalauzoló világul. Az ő vezérlő gondolatai azonban még inkább csak a nyelvnek, kevésbé az irodalomnak az összehasonlító bírálatához egyengetik az utat. Kortársa, Dániel Georg Morhof (1659-1691) azonban, Unterricht von der Teutscen Sprathe und Poesie (Kiel, 1682)című munkája második részében már nem csak a német, hanem az egész európai irodalom első összefoglaló áttekintésére tesz igen figyelmet érdemlő kísérletet. Morhof egyúttal azt is jól látja s meg is jelöli, hogy ez összefoglalásnak, ennek a nála még kezdetleges összehasonlító módszernek mi a tulajdonképpeni célja, midőn azt az irodalom tanulmányában azért tartja szükségesnek, „hogy az minél alaposabb legyen”: „damit solches desto gründlicher geschehen könne”, mint ő mondja.

Ha az ilyen rendszeresebb úttörő igyekezetek mellett még az ide vonatkozó elszórt, inkább csak ötletszerű eszmeszilánkokat is föl akarnók innen-onnan szedegetni, régibb korok íróinál is lelhetnénk egyet-mást, ami e szempont alá tartozik. Habár a XVI. század elejéig, amikor az antropológia neve elég jellemzően megszületik, böngészetünk vajmi szerény lenne, mivel addig a népies még jóformán egyértelmű volt a nemzetivel, ez pedig a nemzetközi magasabb kultúra egyházi jellegéhez képest ehhez viszonyítva körülbelül a vulgáris jelző alá esett. Már maga e szó is sejteti azt a kicsinylő véleményt, vagy fel sem vevést, amellyel a középkor alkonyáig, vagyis a vallásában még egységes középkori nyugat általános műveltségének megoszlásáig, e határozottan egyházi jellegű műveltségnek birtokosai a népszellem sajátszerű nyilatkozatai, tehát a népköltés iránt is viseltettek. Nem hiába állott már a biblia választott népével, az egyetlen igaz néppel szemben a népek (τά έθνη) megbélyegzett összessége. Valami pogány szag még a középkor második felében is odatapadt mindahhoz, ami sajátszerű jellemzőt a népek a maguk nyelvén énekeltek és regéltek, saját zamatú szólásmódjaikban, szokásaikban és erkölcseikben a régmúlt hagyományaiból megőriztek s minden irtás és üldözés ellenére is a kegyeletes ragaszkodás elfojthatatlan ösztönével ápoltak és az utókornak nemzedékről- nemzedékre, átadtak. Még jó, hogy a sok meddő igyekezet ez ősi pogány (έθνιχος) és világi (λαιχος) költészet kigyomlálására, legalább az ellene hangoztatott dörgedelmes tilalmak és feddések révén, egyet-mást számunkra is feljegyzett és megmentett belőlük.

S valóban, a középkori prédikátorok és moralisták jámbor törekvésének, amellyel nem fáradnak belé a sok pogányszagú népszokás és népköltési maradvány gyomlálgatásába, ennek a szerencsére mégis csak nem egészen sikeres buzgólkodásnak köszönhetjük a legbecsesebb középkori feljegyzéseket a kevéssel előbb keresztényekké lett nyugati népek emlékeiből. Még ennél is kevesebb, sajnos, az, amit az ókor a maga még jóval gazdagabb és színesebb hit- és hagyományvilágából reánk juttatott; kivéve természetesen az ókor két vezető kultúrájú és egyetemes világműveltség teremtésére jutott népét, a görögöt és rómait. De ez is csak a saját hitvilága emlékeit őriztette meg számunkra gondosabban legalább a költők által, akik azonban már a maguk haladottabb korának változott fölfogása és a saját egyéni alkotó tehetségük prizmáján keresztül szűrik az ősi hagyomány sokszorosan színeire bontott és megtört sugarait. Az igazi népies vallás és költés, a pezsgő népélet emlékei bizony a görögök és rómaiak szellemvilágának fönnmaradt alkotásaiban is csak vajmi gyéren szövődnek a hivatalos vallásrendszer intézményeibe és a magasabb értelmiség bölcselkedő elemeinek merevebb dogmáiba. De még ez hagyján! Nagyobb kárt szenvedett az etnológia az ókor két legműveltebb népének egy másik mulasztása folytán, amely abban áll, hogy görögök és rómaiak, bár elég alkalmuk kínálkozott a legkülönbözőbb fajú, nyelvű és életszokású nemzetek megfigyelésére, e téren örökké sajnálható közömbösséget tanúsítottak. Mennyi értékes etnológiai anyag pusztult el így, mennyinek veszett ki még az emléke is amiatt, hogy a görög és a római ember a maga fajtáján kívüli emberiséget egyszerűen a barbárok színtelen tömegébe sorolta és nemigen tartotta arra érdemesnek, hogy testi-lelki sajátságaikkal, annyiféle színű és jellegű népéletükkel, szokásaikkal és erkölcseikkel törődjék, ezeket leírja és így, az utókor számára megörökítse. Még Arisztotelész is, az ókornak ez a nagy enciklopédistája, csak vajmi kevés néprajzi megfigyelést szőtt bámulatosan sokoldalú tudományos munkásságába. Az ókori tudomány, mely tulajdonképpeni értelmében a görögöknél ő vele kezdődik, s a rómaiaknál, sőt az egész középkoron át sem igen megy túl rajta, egyáltalában szinte érthetetlen nemtörődömséggel tért ki az elől a hálás feladat elől, hogy földünk akkor még a mainál jóval tarkább néprajzi térképének legalább a kezdetleges vázlatát ránk hagyja.

A dolognak legelfogadhatóbb magyarázata az, hogy az ókori műveltség és társadalmi rend a rabszolgaság intézményén épült föl, ez pedig a másfajú népek emberszámba nem-vételén alapszik, csakis ebből meríti a maga nyugodt lelkiismeretét. Amíg tehát a kereszténység e tekintetben gyökeresen át nem alakította legalább a nyugati emberiség világnézetét, addig e téren alig is várhatnánk egyebet, mint a legnagyobb közömbösséget az uralkodó népfajtól különböző más nemzetek egyénisége, lelkülete és ennek jellemző nyilvánulásai iránt. Valami hasonló nem törődés mutatkozik még az egyfajúak kebelén belül is a különböző néprétegek sajátszerűen színezett életszokásaival, erkölcseivel és hagyományos viselkedésével szemben a magasabb társadalmi körök részéről. A görög és római ember, kivált a fejlettebb irodalmú alexandriai kortól kezdve, amint a nagyjában egyöntetű átlagos műveltségnek arra a fokára jutott, amelyen körülbelül a mi kultúránk körében a közepes tanultságú és értelmű társadalmi réteg áll, olyanféle önelégültséggel nézett le minden a maga fajtáján kívülit, a görög a rómait is és ez viszont a műveltségben mesterét, a görögöt is, mint ahogyan körülbelül az angol ember a maga gyarmatainak meghódított népfajaira, a yankee a négerre és kínaira, vagy a kínaiak ránk európaiakra, Kelet-India tisztavérű árjái az őket leigázó angolokra tekintenek. Képzelhető, hogy még mennyivel mélységesebb megvetéssel sújtotta Hellas és Róma büszke fia a hellenisztikus műveltség és a római állampolgárság kettős kultúrai kötelékének körén, kívül álló népeket és osztályokat, még ha az utóbbiak eredetük szerint vele egyfajtájúak voltak is, de társadalmi helyzetük miatt nem válhattak vele ugyanannak a műveltségnek és ugyanazoknak a polgári jogoknak részeseivé!

Hasonló volt körülbelül a viszony az ókor más művelt népei és a velük érintkező idegen fajok között, mint azt az asszír-babilóniai, az egyiptomi, a zsidó és más nevezetes ókori kultúrák emlékeiből következtetnünk lehet, amennyiben ez emlékek, ha még oly gyér, de mégis némi etnográfiai vonatkozást tartalmaznak. Ezekből legföllebb az egyes népfajok testi és egyéb külső megjelenésében felötlő különbségek iránti érzék és ezeknek a különbségeknek valamelyes jelzésére irányuló törekvés tűnik ki; a mélyebben rejlő, nyelvben, szokásban és hitvilágban, költészetben és erkölcsökben nyilvánuló különbségek iránti érdeklődésnek, ilyenek feljegyzésének azonban csak alig mutatkoznak itt-ott elvétve némi nyomai. Az a kevés, ami ilynemű kezdetleges jelenség az ókorból reánk maradt, Homérosz és Hérodotosz néhány becses adatán kívül már a Nagy Sándor korszakalkotó felfedező hadjáratán inneni időből való s a már említett Arisztotelész és epigonjainak, Ktésziász, Sztrabón és Plinius föld- és természetrajzi munkáiban található. A római világbirodalommal ismét tetemesen tágult szemhatár, bármenynyi új nép kerül is megfigyelések körébe, csak vajmi kevéssel gyarapítja az alexandriai műveltség föld- és néprajzi ismeretanyagát.

Július Caesar ugyan érint az ellene védekező kelta és germán fajokról egy-egy jellemző vonást; de sem ő, sem az első etnográfiai esszé szerzője, Tacitus, a maga romlott erkölcsű honfitársai elé tükörként állított Germaniaban, nem zsákmányolták ki eléggé a páratlanul kedvező alkalmat arra, hogy ezen akkor még oly pezsgő életerejű fiatal népek testi-lelki képét részletezőbb ecsetvonásokkal és jellemzőbb színekkel ábrázolják.

A középkor két utolsó századáig, habár a keresztes háborúk által némileg megint tágult, legalábbis az ókorban elért határokig újra kiszélesedett a földrajzi látáskör, de ebben alig haladt előbbre a néprajzi tudomány alapozása annál a foknál, amelyre a népvándorlás koráig szakadatlan láncolatú művelődési mozgalom juttatta. A nagy rázkódást, mely a nyugat-római birodalom összeomlásával a Földközi-tenger körüli kultúra-öv ércgyűrűjét szétrobbantotta, az ebben fölhalmozott ismeretanyagnak elkallódása követte, s ennek több százados hanyatlás és tespedés után csak a humanizmus hajnala, a XIV. század vetett határt. Ebben legalább az ókor szellemi kincstárának még meglevő romjai kerülnek újból napfényre, s bennük előbb csak gyönyörködve, majd rajtuk mind jobban épülve és erősödve, belőlük mind többét tanulva, lassacskán megint odáig jut az emberi tudás, ahol már az alexandriai műveltség korában egyszer állott volt. Erről a fokról aztán, egyéb erőforrásokból és fölfedezésekből is táplálkozva, csakhamar magasabbra emelkedik a tudományok és művészetek már öntudatosabb föléledése korában, mely egyúttal a legfontosabb következményű földrajzi fölfedezésekkel is gazdagítja nemünk ismerettárát.

Plano Carpini s a többi hittérítő ferencesek és dominikánusok, köztük a mi Julián barátunk és társai a XIII. században, kevéssel utóbb pedig Marco Polo útleírása a mongol fajról és ennek sajátszerű kultúrájáról hoznak meglepő hírt Nyugat-Európának, amely akkorig már teljesen elfeledte, hogy e népeket, legalább Indián át, már a Nagy Sándor expedíciója nyomában támadt szellemi mozgalom is a maga legszélső hullám fodraiba vonta. A renaissance, a vallási reformáció és a fölfedezések meg találmányok korának szellemi forrongása az ember és az emberi nem egészen új szempontú vizsgálatát teremti meg. Jellemző, hogy a XVI. század első évében jelenik meg először egy szerény latin munka homlokán az antropológiai szó, Magnus Hund Anthropologia sive de natura hominis [Antropológia avagy az emberi természetről] könyvének címében. Az embertan a földrajz keretében serdülő népleírással karöltve, amint a legkülönbözőbb korok és égaljak embereinek testalkotását, életmódját mindjobban megismeri, eljut lassankint nemünk fajok szerinti osztályozásának első kísérleteihez. (Blumenbach: Degeneris humani varietate nativa, [A különféle születésű emberfajokról] Göttinga 1776, 1781. és 1795.) Ekkortájt tűnik föl a népleírás tudományának a legáltalánosb elterjedésű neve, az etnográfia az 1791-ben Nürnbergben megjelent Ethnographische Bildergakrie [Etnográfiai képtár] címlapján.^* Anyagát tetemesen növelte a XVII, és XVIII. század újabb nevezetes földrajzi fölfedezéseinek gazdag irodalma; az ötödik földrész, majd az ettől még tovább, keletre fekvő szétszórt szigetvilág, Polinézia, fokozatos megismerése, Cook kapitány (1769-1779) s az ő nyomában J. R. Forster világkörüli útjának néprajzi tanulságai.

Időközben a filológia tankörében már némi önállóságra vergődött, kevéssel utóbb, a XVIII. század végén pedig előbb bölcseletivé, majd összehasonlítóvá válik a nyelvtudomány is, és a maga részéről szintén hozzájárul az emberiség szellemi életének őskorát borító homály eloszlatásához. Herdernek a történetbölcselet új irányba vezérlő eszméi, amint tovább fejlesztik Schillernek és Kantnak a romantikusokkal egykorú epigonjai (Fichte, Schelling, Hegel), mélyebbre látó történelmi fölfogással világítanak be az események bonyolult szövevényébe, és az emberiség életében cél- és törvényszerűséget igyekeznek megállapítani. Javára válik e történelemfilozófiai iránynak a francia forradalomra következett társadalmi és politikai reakció is, amelynek, mint annyi más rossznak, szintén megvan a maga jó oldala. Amilyen szükséges átmeneti fokozat volt ugyanis a racionalizmus sivár és sekélyes világnézete, éppen oly hamar meghaladta ezt az álláspontot is a szüntelenül előre törtető emberi szellem. Mikor ennek a nagyon is józan ésszerűségnek ellenében a romantika s vele együtt megint az élet misztikus oldalainak fürkészése válik divattá, ezzel együtt a politikai fordulat is melegebb érdeklődést kelt a népek sajátszerű jelleme, történelmi hagyományai és egyéb középkori öröksége, a sokáig lenézett s lomtárba került ócska holmi iránt. A romantikából táplálkozik az ún. népies régiségek iránti általánosabb figyelem, amely Németországban a Grimm-testvérek, Angliában pedig leginkább Walter Scott nevéhez fűződik. Amazok előtt Herder^* és a Göttinger Hain csoporttagjai, a két Schlegel és Achim von Arnimmal együtt Clemens Brentano,^* az angol regényírónak pedig Percy püspök tört kiváló szerencsével.^*

Igaz ugyan, hogy az érdeklődés e népköltési termékek iránt eleinte s még azután is jó sokáig nagyobbára csak szépirodalmi, majd azonban már legalább is filológiai szellemben nyilvánult. Ennek pedig már jóval korábban egyengették itt-ott, elvétve, az ösvényét másfelől is; így, kivált a racionalizmus hazájában, ahol talán legkorábban mutatkozik a népköltés értékének felismerése.

A poésie populaire [népköltészet]: első apológiáját Montaigne írja meg (Essais 1. 54.), s őreá hivatkozik később Herder is nép-dalainak bevezető tanulmányában Montaigne, kit méltán neveznek a maga százada Rousseau-jának még csak a természeteshez, az egyszerűhöz és őszintéhez való visszatérés nevében veszi pártfogásába a népköltészetet; De egyben már arra az analógiára is rámutat, amely műveltebb népek alsóbb osztályainak költészete és az ún. vad népek ilynemű kezdetleges kísérletei között észlelhető. Ezzel tehát az összehasonlító és genetikus irodalomtudomány és egyúttal a népek lelki életének bölcseleti elemzése számára állít föl útjelzőket Nem hiába olyan ellentétes egyébként is a XVI. század uralkodó áramlatával az ő mélyjárású, eredeti gondolkodása. Rousseau korához hasonlóan Montaigne százada is, a múlttal, a középkori hagyománnyal való erőszakos szakítás jegyében született kimúlása előtt pedig ez is, amaz is keserű rezignációba temeti meg nem valósult ábrándjait. De az ilyen visszaesések mindig csak látszólagosak. Csak, az illető kor szűkebb határain belül nem vehető jól észre, ellenben nagyobb távolból mindjárt világosan föltetszik, hogy a részleteiben alá s föl hullámzó mozgásnak egészben mégis csak folyton emelkedői az iránya.

Ezzel a vigasztaló tanulsággal zárhatjuk le a népköltés fokozatosan emelkedő értékeléséneke e futólagos áttekintését is. Annyi ugyanis, azt hiszem, könnyen fölismerhető belőle, hogy a múltba való visszatérés, a jelennek a múltból való megértésére irányult törekvés itt a szónak csak jó értelmében vett reakció. A néplélek mindenrendű alkotásainak mélyebb, tudományos-vizsgálata különben, amint egyfelől elválaszthatatlan a történelmi érzék erősbödésétől, úgy másfelől a természettudományi módszernek a szellemi élet jelenségeire való kiterjesztésével is szoros kapcsolatban áll. Akik tehát ennek a módszernek az élet és tudomány mind több ágában való érvényesülését, fajunk jobb és szebb jövője érdekében állónak látják, azok is nyugodtak lehetnek; mert aki a népi és nemzeti sajátságok megőrzését, megbecsülését és ápolását e sajátságok fejlődésének megértése alapján sürgeti, az egyben az egész emberiség oly irányú haladását munkálja, amely annak természetével és így rendeltetésével is a legjobban megegyezik.

A népköltés, néphit és népszokás e tanulmányból, más nemzetek hagyományának egybevetéséből ugyanis egy nagy tanulság szűrődik le. Az, hogy nemcsak „nyelvében él a nemzet”, mint a szállóigévé lett igazság, de csak féligazság hirdeti, hanem mindabban, amit részben a nyelv által, de részben egyéb úton is a nemzet lelke értékeset teremtett. Mindabban, amivel a maga sajátlétűségének tudatát, annak fenntartására irányult erős akaratát és törekvését jellemzően kifejezi. Tehát szokásaiban és erkölcséiben, történelmi viszontagságainak arra az önfenntartásra, a sajátlelkűség megőrzésére célzó minden mozzanatában azt biztosító minden intézményében is; eszerint politikái eszményeiben és törekvéseiben is mindaddig, amíg azok e célra irányulnak, azt soha el nem vétik. E cél pedig társadalomelméleti kifejeződésében a nemzeti függetlenség mellett elérhető legnagyobb egyéni szabadság és jólét, a nemzeti színezetű erkölcsi és értelmi műveltség alapján. Erre kell vállvetett munkával igyekeznie mindenikünknek. Ezt szolgálja csendes dolgozószobája szűk falai; közt a tudós, ezt a szószéken és az iskolában a pap és a tanító, erre törekedjék ekéjével a földmíves, pörölyével kezében a munkás, ecsetjével és vésőjével a művész; erre a közélet mezején a közügy bármely ágában a polgár, az államférfi és a tisztviselő; ezt fejezze ki legnemesebb virágaiban az irodalom; ennek szolgálatában szólaltassa meg lantját a nemzete lelkétől megihletett költő. S ha mindnyájuk egyesített, egy célra törekvő munkája az egymástól tanuló, egymáson épülő nemzedékek során közelebb jut a nemzeti ideál megvalósításához, azzal az egyetemes emberiségnek is megtette a tőle telhető legjobb szolgálatot.