„A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (II. Kor. 9, 7.) De hogy néha a kedve ellenére adakozónak is megkegyelmez végtelen irgalmával, azt egy mély értelmű legenda példázza igen szépen.
Anatole France egy elbeszélése, mely a minap magyar fordításban is megjelent (Pesti Hírlap, 1900. márc. 29. Fekete kenyerek cím alatt), egy 1507 táján Firenzében élt bankárról regéli el, hogy fölös kincseiből templomokat díszített, kórházat alapított; de mindezt csak azért, hogy gazdagságát fitogtassa; ellenben a szegények iránt szívtelen volt. Nagy vagyonát sem egészen igaz úton szerezte.
„Mikor egy téli estén a szokottnál később tért haza, palotájának a kapuja előtt egy csapat félig meztelen koldus vette körül, akik kezeiket nyújtották feléje.
Goromba szavakkal el akarta őket riasztani. De az éhség oly erőszakossá és szemtelenekké tette őket, mint a farkasok. Körülfogták s kérő, de nyers hangon kenyeret követeltek tőle. Már lehajolt, hogy követ vegyen föl, s közéjük dobja, mikor látta, hogy jön egyik szolgája, fején egy kosár fekete kenyérrel, mely az istállóban, konyhában és kertben foglalatoskodó cselédeinek volt szánva.
Odaintette a szolgát s két kezével a kosárba markolva a kenyeret a szegények közé szórta. Azután bement a házába és elaludt. Álmában megütötte a guta, s oly gyorsan halt meg, hogy azt hitte, még az ágyában van, mikor már bepillantott az örök világosság hazájába. Legelőször Szent Mihályt látta meg, aki ragyogott a testéből kiáradó fényben. Az arkangyal azzal foglalatoskodott, hogy mérlegének a serpenyőit törölgette.
Mikor látta Nicolo Nerli, hogy a lebillenő serpenyőben azok az ékszerek vannak, melyeket az özvegyektől zálogként elharácsolt, s az a sok tallér, amelyet jogtalanul szerzett, továbbá azok a fényes aranyak, amelyekhez csalás és uzsora útján jutott, észrevette hogy az ő véget ért életét mérlegelte Szent Mihály. Nicolo Nerli nyugtalankodni kezdett.
– Szent Mihály arkangyal – szólt a bankár -, ha az egyik serpenyőbe azt a vagyont teszed, amelyet életemben szereztem, úgy kérlek, tedd a másik serpenyőbe azokat a kegyes alapítványokat, amelyekkel jámborságomat oly fényesen bebizonyítottam. Ne feledkezzél meg se a Santa Maria Novella dómjáról, melynek harmadrészét építettem, se a város falain kívül levő kórházról, amelyet egészen a saját vagyonomból építettem.
– Ne aggódjál – válaszolt az arkangyal -, nem feledkezem meg semmiről.
S fényességtől ragyogó kezeivel a könnyebb serpenyőbe tette a Santa Maria Novella dómját s a kórházat is cifra, festett falaival, de a serpenyő csak nem billent le.
A bankár nagyon nyugtalankodott.
– Szent Mihály arkangyal – kezdte újból a bankár -, kérlek, kutass csak tovább. Tedd a serpenyődbe a San Giovanni szentelt víztartóját s a Sant Andrea szószékét, melyen Krisztus Urunk keresztelése ki van faragva életnagyságban.
Az arkangyal a szószéket és a szenteltvíztartót is a dómhoz és a kórházhoz tette, de ez se billentette le a mérleget. Nicolo Nerli érezte, hogy hideg veríték borítja el a homlokát.
– Óh szent arkangyal – szólt a bankár -, bizonyos vagy benne, hogy nem hamis ez a mérleg?
Szent Mihály mosolyogva válaszolta, hogy ez a mérleg a párizsi zálogosok és a veneziai pénzváltók mérlegének a mintájára készült ugyan, de azért mégis kitűnő és igazságos meleg.
– Hogyan? – sóhajtott Nicolo Nerli s nagyon elsápadt -, ez a dóm, ez a szószék, ez a szenteltvíztartó s ez a kórház összes ágyaival nem nehezebb, mint egy szalmaszál vagy tollpihe?
– Látod, Nicolo Nerli - szólt az arkangyal -, gonosz tetteidnek a súlya jó cselekedeteidnek a súlyát jóval fölülmúlja.
– Így hát a pokolba jutok – gondolta a firenzei; a fogai vacogtak a félelemtől.
– Csak türelem, Nicolo – szólt a mennyei mérleg kezelője -, csak türelem, még nem készültünk el a munkával. Ezt még mérlegre tesszük.
És Szent Mihály a jó cselekedetek serpenyőjébe tette azokat a fekete kenyereket, melyeket az előtte levő este a szegények közé dobott. A serpenyő hirtelen lebillent, a másik meg fölemelkedett, úgy, hogy a két serpenyő egyenlő magasságban volt. A mérleg egyik karja sem emelkedett föl s a nyelve nem billent se jobbra, se balra.
A bankár alig hitt a szemeinek. Az arkangyal így szólt:
– Látod, Nicolo Nerli, nem való vagy se a pokolba, se a mennyországba. Menj vissza Firenzébe és szaporítsd azoknak a kenyereknek a számát, amelyeket anélkül, hogy valaki látta volna, saját kezeiddel szétosztottál, s akkor meg vagy mentve. Mert nem csak a vétkeit megbánó bűnös előtt nyílik meg az örök boldogság kapuja. Az Isten irgalma határtalan és kiterjedhet még egy gazdag emberre is. Legyél te ez a gazdag ember! Növeld a kenyerek számát, mert, láttad, hogy mekkora súlyuk van az én mérlegemen. És most menj békével.
Nicolo Nerli fölébredt az ágyában. Elhatározta, hogy követni fogja az arkangyal tanácsát s szaporítja a szegények kenyerét, hogy bejuthasson a mennyeknek országába.
És az alatt a három év alatt, amíg még e földön élt, jószívű volt a szegények iránt és sok alamizsnát osztott szét közöttük.”
Ennek a szépen kiszínezett elbeszélésnek a magva már több mint másfél századdal ezelőtt megjelent magyar nyelven. Ezzel korántsem akarom a plágium bélyegét sütni a jeles francia elbeszélőre. Hiszen ezek az örökéletű és örökbecsű tárgyak az alakító művészet közkincsei és sokszor csak a földolgozás művészete teszi őket igazán remek dolgokká.
De minket magyarokat mégis érdekelhet, hogy – ha szerényebb köntösben is, mint az, amelyet a francia elbeszélő-művészet ma élő legnagyobb mestere adott e bájos legendára, – maga ez a kedves szülötte a szent hajdankor vallásos költészetének már jó régen honossá lett hazánkban.
Taxonyi János, a derék jezsuita páter, akit meg nem érdemelt feledség homálya borít, egy rendkívül dús és változatos tartalmú erkölcsi példatárat adott ki 1740-ben és 1743-ban, Az emberek erkölcseinek és az Isten igazságának tükörei cím alatt. Könyvében számos érdekesnél érdekesebb történet között az alábbi is olvasható (II. 437.). S benne megvan az Anatole France legendájának a veleje, amelyet Taxonyi bizonnyal ugyanonnan merített, ahonnét a régi könyvekben ritka jártasságú francia író vehette.
Taxonyinál a rövid kivonatban előadott jámbor história így szól:
„Elég gonosz életű vala Telonarius Péter; mindazonáltal használt néki az a darab kenyér, amelyet nem jó akaratból, hanem haraggal és tűrhetetlenséggel adta vala néki. Mert midőn nemsokára ezután az Istennek Törvényszéke eleibe állíttatott volna és mind jó, mind gonosz tselekedeti mérőserpenyűbe vettetvén, a bűnei sokkal többet nyomtak volna jó cselekedetinél, nagyon megijedett vala szegény, és tsak azt várta vala, mikor mondgya ki ellene az igaz Bíró a kárhozatnak szententziáját. Azomba egy kéz azt a darab kenyeret, mellyet morogva adott vala a szegénynek, a jó tselekedeti serpenyűjébe veté; és azonnal a két serpenyű egyaránt kezde nyomni.”
Nem itt a helye annak, hogy e mély értelmű szép legenda családfáját egész a gyökeréig visszafelé kövessük. Legyen elég róla ezúttal csak annyit megjegyezni, hogy már a Legenda aureaban is benne van elég részletesen, az Alamizsnás Szent Jánosról szóló 27. fejezetben. Ide pedig a még sokkal régibb Vitae Patrumból került. (Rosweydus-féle kiad. 189. l.) Tehát jóval korábbi keletű annál az időnél, amelybe A. France helyezi.
Taxonyi a Telonariust elég különösen tulajdonnévnek teszi meg, holott az eredetiben az illetőnek csak Péter a neve, aki mestersége szerint telon(e)arius, vagyis vámos, ami az evangélium tanúsága szerint valaha éppoly rosszhírű mesterség volt, mint a bankárság.
A. France talán azért választotta az utóbbit, hogy a legendát ezzel is közelebb hozza a mi korunkhoz. De azt már nem tette egészen jól, hogy a helyszínét és az idejét is vajmi önkényesen megváltoztatta. Így aztán az a furcsaság került ki a dologból, hogy körülbelül akkortájt (1507) szerepelteti a maga rosszkedvű adakozóját, amikor a legenda már világszerte ismert volt. De ismert különösen nálunk, ahol Alamizsnás Szent János kiváló tiszteletben állott; főleg azóta, hogy ereklyéi Mátyás király alatt Budára kerültek. (A mohácsi vész óta Pozsonyban vannak)
A szent ereklyéinek Budára szállítása adott alkalmat Mátyás király kortársának, a jeles Temesvári Pelbártnak arra, hogy a szentek ünnepeiről szóló prédikációinak függelékébe a 605 körül élt konstantinápolyi pátriárka legendáját fölvegye. De nem innen, hanem egyenesen a Legenda aureaból került a Debreczeni-kódexbe (160.1.), amely a XVI. század elejéről való. Tehát már jóval a föntemlített Taxonyi rövid kivonata előtt is olvashatták, legalább az épületes könyvek forgatói, magyar nyelven e szép legendát. Csakhogy nem olyan csillogó, színes prózában, mint amilyen az A. France földolgozása, amelyen viszont nem árad el az eredeti szerkezet jótékony melege és naiv bensősége.
A Debreczeni-kódex híven követi a Legenda aurea előadását, amely jóval körülményesebb, mint Taxonyi kivonata, s ebben már benne vannak az A. France elbeszélésének majdnem összes hatásos részletei. Úgy, hogy a francia író a maga ragyogó stílusán kívül alig adott egyebet s amit ezen túl hozzáadott, az jobbára fölösleges adalék a magában is kiváló leleményű példázathoz.
Hogy olvasóinkat erről meggyőzzük, álljon itt – csupán annyi változtatással, hogy mai helyesírásra ültetjük át – a Debreczeni-kódexben tükröződő Legenda aurea szövege (Nyelvemléktár XI. 96.):
„Egyszer a szegényök, kiülvén a napra, kezdének az alamizsnás embörökről szóllania, s a jókról jót mondnak vala, a gonoszokról pedig gonoszt. Vala egy Pétör nevű vámos, ki igen gazdag és hatalmas vala, de igen irgalmatlan a szegényökhöz, mert az ő házához menő szegényöket nagy haraggal elűzi vala ugyan üresön. S mikoron senki sem lelettetött volna a szegényök közül, kinek alamizsnát adott volna, monda az egyik: Mit adtok énneköm? Én ez mai napon őtőle alamizsnát veszök. S megszerződvén velök, el házához mene vámos Pétörnek, s ott kezde állani. Azonközben hazajövén Pétör úr, alamizsnát kezde tőle kérnie. S mikoron követ nem lelt volna, kivel a szegényt meghagyítanája, utánna viszön vala szolgája egy kosár köleskenyeret, s egyiket hozzája hagyítá. S amaz felragadván, társihoz futa vele s megmondá, hogy önnön kezéből vette volna az egy köleskenyeret.
Két napnak utána halálra kórula vámos Pétör és vitették az Úristennek ítéletire. S láta néminemű szerecsenöket, s tehát egy mérték vagyon kezökben, s az ő tett gonoszságit mind belerakják egyfelől; s másfelől láta szomorú kedvvel néminemű szép fejér emböröket állania, miért a mértéknek felében semmit nem tehetnek vala. S monda egyik ő közülök: Bizony semmije nincsen több ez embörnek, kit ide tehetnénk, hanem csak az egy köleskenyér, melyet az Urunk Krisztusnak szeretetiért két nappal ennekelőtte akaratja nélkül ada. Kit mikoron a mértékben tettek volna, egyaránt kezde a bűnökkel nyomnia. S mondának a szent angyalok e Pétör úrnak: Tégy többet valamit ez köleskenyérhöz, mert majd elvisznek a szerecsenök!
S felocsúdván s megszabadulván, mondja vala gyakorta: Ha ez egy köleskenyér, kit akaratom nélkül hagyíték a szegényhöz, ennyit használa, s vajon mennyit használ, aki midőn marháját szegényüknek osztogatja Úristenért jókedvvel?…”
Az eredetiben a legenda tovább folyik, s benne a megtért vámos az irgalmasság több példás cselekedete után hazájából elbujdosik és a Szentföldön szolgasorban él, ahol honfitársai ráakadnak; de hogy önsanyargató életmódjától el ne vonhassák, amint észreveszi, hogy fölismerték, megfutamodik. Eközben Isten csodát tétet általa s így nyilatkoztatja ki a megtért bűnösnek szentségét.
Már jóval szabadabban, mint Anatole France, bánt el az elbeszélő művészet egy másik mestere, a német Gottfried Keller egy szintén a Legenda aureaból, mégpedig ugyancsak Alamizsnás Szent János életéből vett fejezettel.
Mindjárt a vámos Péter története után következik a méltán „arany” jelzővel kitüntetett dús legendatárban a látszatra céda, de valójában szentéletű Vitalis szerzetesé, kinek viselkedése egész Alexandriát megbotránkoztatja. Csak a szent pátriárka nem ád hitelt a szállongó hírnek, s mikor a térítő barát halála után annak jámbor élete kiderül, a megbotránkozottak is belátják, hogy a látszat szerint ítélve, nagyon igazságtalanok voltak.
Ez a történet azonban sokkal mélyebben gyökerezik annak a kornak az erkölcsi fölfogásában, amely szülte, hogy nem a régiség tisztes patináját róla lesúrolván, mást, mint megbotránkozást kelthetne. Azzal, hogy a „novella Shakespeare-je” – mint Kellert honfitársai nevezgetik – a Legenda aurea szellemétől merőben elütő véget toldott hozzá, a történet természetesen egy csöppel sem lett épületesebb. De hiszen a német költő maga is bevallja, hogy legendáinak „az arculatát néha egészen más világtáj felé fordította, mint amely felé a hagyományban reánk szállt alakjaik tekintettek”.
Legyen neki az ő hite szerint, de a mi ízlésünk e részben más és a hagyomány iránt nagyobb tiszteletet követel attól a művészettől, amely nagy kérkedve az igazság zászlaját lobogtatja.
Radó Antal Dalok és történetek című verseskötetében, a 109. és köv. lapokon egy mély értelmű története olvasható, Frater Eugenius, amelynek igen nagy kelete van a világirodalomban.
Radótól magától tudom, hogy e verse miatt, amely a Magyar Szemlében jelent meg először, a plágium vádját akarta valaki rásütni, aminek bizonyítékául Wolfgang Müller Der Mönch von Heisterbach című költeményére hivatkozott. Hivatkozhatott volna akár Longfellow Golden Legendjének második darabjára is; de még legalább egy tucat régibb és újabb földolgozásra e gyönyörű tárgynak, amely eddig ismert legrégibb följegyzése szerint helyi legenda és a XI. század vége felé történt a németalföldi Afflinghem apátságban, ennek első apátja, Fulgentius idejében.
E legrégibb följegyzés szerint a nevezett apátnak egy napon értésére adják, hogy valami tisztes zarándok-szerzetes érkezett a monostorba, aki váltig odavalónak mondja magát, jóllehet a rendtagok egyike sem ismeri. Az apát elé vezetik, s ennek kérdéseire előadja, hogy az éjjel még részt vett szertartásaival a hajnali zsolozsmán, amelynek éneklése közben mélyen elmerengett s töprenkedett a 89. zsoltár e versén: „Mert ezer esztendő a Te szemeid előtt annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt”. Nem is követte társait az ájtatosság végeztével, hanem ott maradt a Kóruson elmélkedve e szentírási vers titkos értelmén. Merengése közben egy madárka jelent meg előtte, melynek bájos éneke ellenállhatatlan erővel vonta őt ki a templomból, s ment, ment utána, míg ki nem ért az erdőre, ahol még egy ideig gyönyörködött a madárnak kimondhatatlanul szívderítő dalában. Most, hogy onnan visszatért, föl nem tudja fogni, mint változhatott meg távolléte rövid ideje alatt a monostor és. egész környéke annyira, hogy rá sem ismer. Mikor erre Fulgentius, az apát úr, megkérdé tőle, ki volt akkor az apát s kik a föld hatalmasai, mikor a monostort elhagyta, kitűnt, hogy csupa olyan nevet említ, akik háromszáz esztendővel annak előtte éltek. Erre a szerzetest egyszerre nagy gyengeség lepé meg s a halotti szentségek ájtatos fölvétele után elhunyt az Úrban.
Így adja elő a legendát annak legrégibb ismert forrása.
Közel áll az előadáshoz, csak annál jóval rövidebb Cheritoni Odo mindössze pár sornyi emlékezése a legendáról, mely a nevezetes egyházi szónok és író. egyik prédikációjában (húsvét utáni 4. vasárnap) olvasható. Az afflinghemi krónikától csak annyiban tér el ez a kivonatos előadás, hogy a madárka dalának hallgatásába elmerült barát nem három, hanem csak kétszáz esztendeig van távol kolostorától.
Még ugyancsak a XIII. század első feléből való Heisterbachi Caesarius Dialogus miraculorumának. [Dialógus a csodákról] egyik (VII. 22.) csodatörténete, mely némi rokonságban áll az előbbivel; de csak annyiban, hogy szintén csodaszép énekszó okozza a benne szereplő jámbor szerzetes elragadtatását. Azonban hiányzik az előbbi két előadás közös kiindulópontja: az örökkévalóság fölfoghatatlan titkán való töprengés. Más az egésznek a kifejlete is, s a mennyei jelenéssel boldogított szerzetesnek itt szent Katalin és szent Ágnes, utóbb pedig maga a Boldogságos Szűz nyújt édes vigasztalást leírhatatlanul gyönyörű énekével. E legendát csakis azért vontuk e körbe, minthogy Müller költeményének a címe alighanem a heisterbachi jeles cisztercita e följegyzésének homályos emlékére vezetendő vissza.
Részletesebben kiszínezve mondta el már az előző (a XII.) század második felében Maurice de Sully, párizsi püspök (meghalt 1196-ban) e kedves példázatot, s az ő eleven, szinte drámai közvetlenségű előadása számos tájszólási változatú szövegben maradt ránk, amelyek a Romania V. köt. 473-485. lapjain olvashatók, mint jellemző mutatványai a francia nyelv akkori állapotának.
Itt már a történet szerkezete is nevezetes változást mutat, amelyhez nagyjában ragaszkodnak a későbbi följegyzések is.
Ezek közül csak a nevezetesebbeket akarjuk ezúttal említeni, amelyek útján e legenda szélesebb körű elterjedéséhez jutott. Körülbelül egykorúak, a XIII. század végéről, illetőleg a következőnek az elejéről valók Martinus Polonus, Bozon Miklós és Joannes Junior szerkezetei. A szent Domonkos rendjéből való gneseni érsek (a troppaui nemes Strepus család sarja, megh. 1279-ben) egyházi beszédeinek függelékéül egy rövid példatárat szerkesztett, jobbára a kevéssel idősb Étienne de Bourbon (megh. 1261 táján) hasonló célú nagy munkájára támaszkodva, s ennek 16. fejezetében mondja el a mennyei madárka énekétől elragadtatott jámbor szerzetes történetét. Martinus Polonusnál a kiindulópont az, hogy a barát a paradicsomi örömök valamely bármi csekélyke részét áhítja előre megsejdíteni, s erre adja meg neki az Isten különös kegyelme, hogy a madár csodálatos énekét hallgassa. A kolostorból való távollét itt 365 esztendeig, a ferencrendi Bozon Miklós (1320 körül) különben igen hasonló anglonormann szövegében kerek 300 esztendeig tart.
Bozon elbeszélésével körülbelül egykorú a roppant gazdag tartalmú Scala coeli, Joannes Junior vagy Gobil példagyűjteményének kivonatos változata (az 1480. évi ulmi kiadás 102b lapján), amelyben csak az a nevezetesebb eltérés, hogy itt már angyal vezeti ki a kertbe a szerzetest, s a madár meg is van nevezve (fülemile). A távollét éveinek száma 500. Forrását Joannes e történetnél nem jelöli meg, s így valószínűleg szóbeli hagyományból merített, ami nála elég gyakori eset.
Majdnem egy századdal fiatalabb a fölötte népszerű Joannes Herolt bázeli prédikátor (szintén dominikánus, mint Joannas Junior) jóval részletezőbb elbeszélése (De Tempore 84 N), melyet a mi Temesvári Pelbártunk, a hazai minorita-rend egyik legkiválóbb dísze s régibb egyházi irodalmunk méltó büszkesége, mintegy a felére vont össze (De temp. pasch. 20 Y). Pelbárt azonban a Discipulus (Herolt) mellett egyúttal a Speculum exemplorum című gazdag gyűjteményére is hivatkozik.
Érdekes már most Pelbárt szövegét kétrendbeli forrásaival egybevetni. A Speculum kiindulása más, mint a Discipulusé, s Pelbárt az utóbbit követi. A Speculumban megint az afninghemi régibb szerkezet kerül elő, csak kissé részletezőbben kiszínezve; ellenben a Discipulusnál Martinus Polonus följegyzésének bevezetése ismétlődik. Csak a történet záradéka mutat némi közeledést a Speculumhoz. A szerzetes elragadtatásának időtartama a Discipulusnál 340, a Speculumban (IX. könyv, 65. fej.) 300 s Pelbártnál is ugyanennyi. A csodaszép énekű madárka nála csak madár képébe öltözött angyal, ami a megnevezett források mellett még a Scalacoeli hatására is látszik vallani. Hogy e könyvet Pelbártunk sokat forgatta, annak számos bizonyítékát nyújtják beszédei.
Nagyon is messzire vezetne bennünket, ha e remek legendát további vándorútján, kivált az újabb nemzeti irodalmak tágabb mezején is követni akarnók. Egyik legszebb új keletű földolgozását, a Longfellow-félét, különben már említettük. (Ebben a szerzetes neve Felix.) Ismeretes e példázat a keleti irodalomban is; különösen az orosz népnek egyik legrégibb keletű épületes olvasmánya. Nálunk más szabadabb földolgozását, mint az elöljáróban említett Radó-félét, nem ismerem. Csak távolabbi rokonságban van vele, de az alapeszme közössége miatt mégis ugyan e körbe tartozik, legalább is annyira, mint Heisterbachi Caesarius fönt említett legendája, az Érdy-kódex 508-515. lapján lévő Exemplum mirabile. (Nyelvemléktár V. 262-275.)