Szent Lőrinc tüzes könnyei*

Óangol egyházi naptárak az augusztusi tömeges csillaghullást „Szent Lőrinc tüzes könnyei”-nek nevezik. E bizonyára népies eredetű elnevezésben egyfelől évezredes megfigyelés tapasztalati tanulsága, másrészt pedig a nép fantáziájának hitregeképző ereje nyilvánul. A tapasztalati tanulság az, hogy az úgynevezett „hulló csillagok” száma az év bizonyos szakaiban jóval meghaladja az átlagot, amely egy-egy helyre nézve a mai, élesebb eszközökkel és éberebb figyelemmel dolgozó észlelés eredménye szerint, óránként nem igen emelkedik ötnél többre.

Hogy azonban időnkint az átlagosnál sokkal több „csillag hull” az égről, azt már régóta tapasztalták a mennyboltozat naiv vizsgálói is, akik közül a csendes éjszakákon nyájaik körül virrasztó nomád-pásztorok és a csillagok járását aggódva figyelő hajósok voltak kétségtelenül a tudományos asztronómia első úttörői. Ezek a saját éles szemüknél egyéb optikai eszközzel föl nem fegyverkezett primitív csillagvizsgálók is évről évre újra meg újra tapasztalhatták, hogy az egész esztendőre eloszló sporadikus csillaghulláson kívül periodikusan sűrűbb rajokban jelentkezik az ég e szép tűzijátéka. Már a legalább kétezer éves indiai Mahábhárata is említ egy alkalmat, amikor „ezrivel hulltak a csillagok az égről”.

A két legsűrűbb raj közül a novemberi (12–14) hullás történelmi kútforrások nyomán majdnem egy ezredévig kísérhető vissza. Az augusztusinak (8–12) e sorok élén idézett népies neve pedig arra vall, hogy már ez is teljesen megállapodott tapasztalat szerinti szabályossággal jelentkezett azon időtájt évről évre, mikor e nevet adták neki.

E név másik s már nem annyira a csillagászt, mint inkább a népies hagyományok búvárát, a folkloristát érdeklő tanulsága az, hogy a nép mindenha szerette a természeti jelenségeket oly módon magyarázni, amelyben erősen kidomborodó antropomorf célzat mellett egyrészt konzerváló, másfelől alkalmazkodó hajlam nyilatkozik.

A jelen esetben az antropomorf irányzat, mely minden hitregeképző folyamat legáltalánosabb alaprétege, a „könyük” képzetében mutatkozik. A konzerváló törekvésnek e példában csak analógiákra támaszkodó következtetés útján juthatunk a nyomába. Az alkalmazkodás természetes ösztöne azonban, amely különben az előbbit már feltételezi, egészen világos jelét adja abban, hogy egy a kereszténységnél nyilván régibb időből öröklött tapasztalatnak az új vallás hitregéi köréből vett nevet ád a népies terminológia.

Az augusztus közepe elé eső tömeges csillaghullást ugyanis nyilván azért nevezte el a kereszténnyé lett Angliában a nép, vagy a nép gondolat- és érzelemvilágával harmóniában maradni törekvő egyház a maga szentjeinek egyikére vonatkozó névvel, mert ezzel valami pogány hitregei eredetű nevet akart pótolni. A metaforikus kapcsot az égről aláhulló tűzsziporkák és a hagyomány szerint rostélyon megsütött szent „tüzes könnyei” közt nem volt nehéz meglelni.

Lőrinc különben is egyike a népszerűbb szenteknek. A mi népies kalendáriumunk is számon tartja a napját. De tudtommal a csillaghullást nálunk nem kötik nevéhez. Ehelyett a napja körül érő sárgadinnyével van dolga, amelyről nálunk azt tartják némely helyütt, hogy Lőrinc napja után már nem jó, mert ez a szent nem a legilledelmesebben bánik e gyümölccsel. Ez a szókimondás azonban csak nagyon forró nyáron válik be, amikor a dinnye a rendes időnél korábban érik. A dinnyén kívül még a kígyóknak a veszedelme és a köleskásának a patrónusa Szent Lőrinc. S ebben az utóbbiban már rejtőzhetik valamelyes vonatkozás a hulló csillagok augusztusi raját szóró és az aranysárga kölesszemeket szaporító szentnek oly legendai szerepére, amely még nincs eléggé felderítve.

Nem volt-e ezekben a látszólag egymástól oly távol álló hitregei képződményekben megint a népetimológiának is némi szerepe, amelyet oly sokszor látunk a mondaszövés titokzatos műhelyében kontárkodni? Gondoljunk csak arra, mily könnyű volt román és anglo-normann talajon a még halványan derengő latin nyelvérzék segítségével a Laurentius névből a laikus fülnek az aurum (arany) szó gyökét kihallani. S aztán ezt egyszer alapul véve, mi természetesebb, mint hogy az arany fényű hulló csillagok, meg a sárga kása és a sárga dinnye ennek az aranyos szentnek a pártfogása, vagy legalább a hatása körébe kerülnek?…

A hulló csillagok különben a keresztény középkornál jóval régibb, idő óta foglalkoztatják a legkülönbözőbb népek naiv filozófiájának azt a nevezetes ágát, amelyet etiológiai (okkereső) hitregeképzésnek nevezhetünk.

Honnan kerülnek elő, miféle természetűek és mi jelentéssel bírnak ez égi vándorok, e kérdését jóval a pozitív alapon maradó tudomány előtt felvetette s a maga kezdetleges módszerével úgy, ahogy meg is oldott mindenkor a nép fantáziája, mely velük többé-kevésbé élénken foglalkozott. A legáltalánosabb elterjedésű hiedelmek egyike róluk az, hogy elköltözőitek lelkei, amire vall az a keresztény formát öltött néphit, hogy mikor egy-egy hulló csillagot látunk az ég ívén átröppenni, akkor a tisztítóhelyből egy lélek szabadul ki. Más magyar népies hiedelem szerint maga a csillag tisztul, mikor egy-egy ily sziporkáját hullatja. Ezzel a felfogással rokon az is, amely a hulló csillagok német nevében (Sternschnuppe) jelentkezik. Tehát a csillag is csak olyan világító forrás, melyet, mint a fáklyát vagy gyertyát időről időre el kell toppantani, hogy tisztábban égjen a lángja. Az így elkoppantott (németül „geschneuzt”) világnak a hulló sziporkája a mennybolton átfutó fénypont vagy ragyogó sáv, amely olykor egész tűzgömb alakjában is jelentkezik, ha közelebb ér látókörünkhöz.

Ezekről a tűzgömbökről azonban, amelyeket az úgynevezett hulló csillagokkal egy anyagúaknak ismert fel az újabb tudomány, a néphit már egészen másféle képzeteket alkot, mint a jóval közönségesebb csillagfutásról. Ennek egy másik, szintén igen elterjedt magyarázata az, hogy minden hulló csillaggal egy-egy emberi élet alszik ki. Ez a hit meg azon az általános asztrológiai feltevésen alapul, hogy minden embernek megvan a maga csillaga. Az erdélyi (kalotaszegi és torockói) néphit a csillaghullás halált jósló ómenét már csak annak a rokonsága körére korlátozza, aki a hulló csillagot már látja. Ez már nyilván későbbi képződmény.

Ősi, erős és dúsabb színezetű regeképzés alkotása még az a litván monda, amely szerint Werpeja, az ember sorsát intéző párkák egyike, egy-egy csillaghoz köti az újszülött élte fonalát, amely magával rántja a csillagot is, mikor a halál a fonalat kettészakítja.

Az Edda, a skandináv hitregék egyik legnevezetesebb, bár csak óvatosan használható forrása, az ég összes csillagairól azt írja, hogy valaha minden terv és kiszabott rend nélkül száguldoztak össze-vissza az égen, mígnem az istenek mindeniknek megjelölték a helyét és pályáját. E rendbeosztás ellen nyilván fellázadtak s törvénye alól kivonták magukat azok a csillagok, melyek máig is ilyen forradalmi hajlamokkal kóborolnak a világűrben, s hol mint üstökösök, hol mint olykor nagy robajjal átfutó, vagy le is hulló tűzgömbök, hol pedig mint ártatlanabb, de mégis babonás képzeteket keltő fénycsíkok vagy szikrák tűnnek fel az égen.

Az utóbbiak legnagyobb száma, mint már e sorok elején említettük, a november és augusztus közepe elé eső napokban rajzik. Hogy a novemberi raj, amelyet kisugárzási helyéről, az Oroszlán csillagképről, a Leonidák csoportjának hívnak, miért nem foglal el oly előkelő helyet a néphit világában, mint a Perseidák augusztusi csapata, alighanem az lesz az oka, hogy a borúsabb novemberi éjszakákon nagyobb számuk sem oly feltűnő, mint a nyáriaké. Ezek jelentkezési ideje különben is arra az évszakra esik, amelyben a nép, legalább a mi éghajlatunk alatt, többet éjszakázik künn, mint a már zordonabb időjárású késő őszi hónapban.

A hozzájuk fűződő babonás felfogások sorából a fentiek kiegészítéséül még megjegyezhetjük, hogy az Edda imént említett kozmogonikus adatával igen közelről rokon az a másik hiedelem, amely szerint a hulló csillagok az ég rendezett társadalmából számkivetett angyalok, tehát kárhozott lelkek. Ennek a felfogásnak a némileg enyhített kiadása az a másik föntebbi, hogy minden csillagfutás egy-egy megtisztult lélek szabadulása a purgatóriumból. A csillagfutás és az emberhalál közti kapcsolat egyfelől, másrészt meg a hulló égitest és a veszendő lélek metafórája egymásra hatóan kelthette azt az érdekes néphitet, amely nálunk azt is tartja egyebek közt az ég e vándorairól, hogy egy-egy leány ártatlanságának az elvesztet jelentik.

Erre céloz némiképpen az a népdalunk is, amely így kezdődik:

Sűrű erdőbe jártam,
Sűrű csillagot láttam;
Lehullott a csillagom,
Elhagyott a galambom.

De nemcsak ilyen etikai jelentésű ómenekre, vagy a halál és a túlvilági lét hírnökeire magyarázza a nép, hanem közönséges időjóslásra is értékesíti e tüneményt. Kevermesen azt tartják, hogy ha sűrű csillaghullás van, eső lesz. Szőregen ellenben ugyanez a jelenség szelet jósol. De itt már Falb úr pörbe száll a néphittel, s magának követeli a jövendőmondás érdemét.

A hulló csillagok időjósló értéke egyébiránt csak alárendelt az előbb említett mélyebb erkölcsi és hitéleti jelentőségű momentumok mellett. E majdnem általános emberi hiedelmek sorában kétségtelenül a legkiemelkedőbb s egyúttal a legelterjedtebb az, amelyet oly szépen fejeznek ki Tompánk e sorai:

Az égen járó csillagok közt
Minden halandónak van egy.
És midőn csillagfutást látsz,
Tudd, egy halandó élte lobban el.



Hátra Kezdőlap Előre