XXIII. Páva.

A falu nevének eredete. A Marti és Vajna család. Árgyus patak. Karom. Somkő vagy Sólyomkő. Marti Ilonka Botos kutja. Botos Deborka emléke.

Zabolán alól van az azzal összeépült Páva. E falu nevét a hagyomány onnan származtatja, hogy régen havasain igen sok vad páva tenyészett, s azzal vadászai nagy kereskedést üztek be Oláhországba. A fejedelmi korban Páva*Páva az 1567. évi regestrumban Pawa-nak van 22 kapuval bejegyezve. ) sólymokat is tenyésztett a pávai havasokon levő Sólyomkőben. Az 1635. lustrális könyvben Páván 17 sólymár család van bejegyezve, s ezek közt legkitünőbb a Marti család. talán ezen család egyik ősének lehet sirköve az, mely a pávai románizlésü templom félkör apsisába be van falazva, hol olvashatlan elirat felett egy czimer van, melyet egy páva vagy sólyom felett keresztbe tett szablya és buzogány alkot.

Másik régi családja Pávának a Vajna család, mely ma is a pávai előnevet használja. Vajna István 1610. jan. 20-án Báthori Gábornak Brassóban kiadott adománylevele alapján nyer Gál Péter defectusán egy egész telket Páván, de mivel annak szomszédositásánál Vajna Miklós háza jön elő, az is kitünik, hogy a Vajna család már korábban is Páván lakott. Ez az István és Péter testvére 1621-ben Bethlen Gábortól (Kassán kiadott adomány alapján) nyert nemességet. Istvánnak hasonnevü fia Kálnoky Péterrel 1694-ben portai követ. A Vajnák páváról Háromszék több faluiba, sőt vármegyékre is kiszármaztak, s többféle előneveket vettek fel*E családról láss többet Nagy István Magyarország Családai. ). A vármegyére kiszálltak közül való Pávai Vajna Elek hirneves tudósunk.

Páva között két csermely, a Lübecz és a déli részén lefolyó Árgyus patak törtet le. Ez utóbbi mellett messze felnyulik a falunak egyik negyede, melyet Karomnak neveznek, talán arról, mert az Árgyus patak mint kar öleli körül. A Karom régen egészen a Marti család birtokában volt, s menhelyi joggal birt. E család ugyan most kihalt, de örökösei jelenleg is Martirét, Martioldal stb. név alatt birják jószágait.

Az Árgyus patak fejénél a falutól két órányira egy függőleges meredeken felmagasuló sziklacsúcs emelkedik, melyet Somkőnek (Sólyomkő összehuzva) neveznek. E szép alakzatu mészkőcsúcsnak meredek, megközelithetlen oldalában most is látszanak az üregek, hol a hajdan annyira becsült sólymok tanyáztak, sőt még most is egy-egy e vidéken ritkává vált sólyompár felkeresi eldődeinek e kedvenz és biztos tanyáját, s ott költi ki féltett kicsinyeit. E sziklával a bájos, tündéries alakot öltött Marti Ilonka emléke párosul, kiről szép rege él a nép száján. Ezt is Finta István feldolgozása szerint adom át kedves olvasóimnak: mert a nép nyelvén előadott e szép költemény megérdemli, hogy megmentessék a feledékenységtől.

Marti Ilonka.
A pávai erdő Moldováig nyulik,
ős időktől fogva itt sok dolog esik,
Sok odvas sziklája van ezen erdőnek,
Az egyiket hivják ma is Sólyomkőnek.
A sólymok fészke volt ezen meredek lik*Lyukat a székely liknak mondja. ,
Mely mintaz ég szája, amugy ásitozik,
Nem ment oda senki, hogy hacsak nem repült, –
Benn mindenik sólyom fészkén csendesen ült.
De a török basa aztat parancsolta,
Hogy tiz sólymot adjon adójául Páva.
És ha meg nem adja, tizennyolcz nap mulva
Pávának nem marad egyebe, csak hamva.
Tudták, hogy a török nem szokott tréfálni,
ha módja van ölni, rabolni, gyilkolni,
Azért összegyültek a laptázó térre*Ma is e nevet viselő térség a falu felett, hol még mostis ünnepnapokon labdázni s más játékokkal mulatni szokott a fiatalság, s hol anép vénei a község ügyei felett ily alkalmakkal beszélgetni, tanácskozni szoktak. .
Hogy tanácskozzanak, ki megy az üregbe?
Ha harczolni kérnék, ugy csak megállnának
Tiz annyival szemben töröknek, tatárnak,
De egy vad had ellen csupán annyit érnek,
Mint kilencz vadalma egy éhes medvének.
Merti Sándor uram legjobb módu vala,
Kérték azért őt, hogy szárnyat csináltatna;
„Már atyámfiai ha ketek*Kegyelmetek. csinálnak
„És osztán repülni meg is tanitanak,
„Sólyomkőnek minden lakóját fogadom
„A basa számára magammal elhozom”.
„Nem ugy jó emberek” – igy szólott Ilonka –
Sánd' uramnak gyönyörü léánya, –
„Árgyius Jánossal elmegyek én oda,
„A sólyomokhoz, hol még ember nem járt soha”. –
Ugy lett, oda hagyták a dolgot egészen,
Tudták, hogy Ilonka sok csudát megtészen.
Ő volt a hegyeknek tündér királynéja,
Ha kialudt a nap, szeme meggyujtotta.
A bömbölő vihat lovául nyergelte,
Mint a dörgés szökött felhőről felhőre.
Most is a Nemere üstökébe kapott
és mint a villámlás, rajta ugy vágtatott,
Árgyius János is érdemes volt rája,
Több ellent ölt meg ő, mint a hajaszála.
Mint a záporeső, ugy hullott a fej le,
Hová Árgyiusnak vitéz karja ére,
Árgyiust Ilonka kengyelébe vette,
És a Sólyomkőnek lábánál letette.
Ő pedig a vihar szárnyain felrepüle
Az egyenes kőszál magas üregébe.
„Ilonka, Ilonka! jere vissza, szállj le!
Megcsal a Nemere ingó-forgó szele.”
„– Nem, azt nem tehetem, hogy szép falum Páva
A dühös basának legyen áldozatja;
Ha itt maradnék is, jobb, hogy ezen éljen,
Mint ezeregy ember s a falu elveszszen”.
Süvöltött a nagy szél, tördelte a fákat,
Mint tollat vitte a szikladarabokat,
Minden erejéből rémitően zúgott,
Mintha most szuszszanna legellegutolsót.
De benn Ilona is véres harczot álla,
Erős volt a sólymok önvédelmi harcza,
Mig az erősebbek le levének győzve,
A gyengébbek önként hódoltak nekie.
Ekkor egy vas ingben mind lebocsátotta,
Többet, mint a mennyi kellett az adóba.
„Ilonka, Ilonka, a vihar megállott,
Hol fogod meg immár vihar-paripádot!”
„– Semmi, Árgyiusom, szerelmes vitézem,
Csakhogy téged és a falut megmentettem,
Az idegen népre készüljetek haddal,
Még a fehér nép is lándzsával, guzsalylyal.
Keljen fel a vihar, székelyek vihara,
Hogy semmisüljön meg az idegen csorda!”
És ezzel Ilonka leszállt a mélységbe,
De nem fútt a vihar, hogy hátára vegye,
Leszállt és angyali teste összeomlott;
A nap is magára gyász felleget huzott,
Most jött a flaunak nagyja és kincsinje,
A szent áldozatot hogy hazakisérje.
Sánd' uram nagy telkét egy patak környézte,
Árgyius is kardját itt szivébe döfte,
Együtt megyek veled, óh várj meg Ilonka!
Boldogul éljen a székelyek országa!
Együtt temeték el a két áldozatot,
Felettek a falu, a nap és hold gyászolt;
Árgyius neve az utókorra szálla,
A kis patak ma is Árgyusnak pataka.

Finta István.

Van még a pávai erdőkön egy szép forrás, melyet Botoskutnak neveznek. Ezen, a pásztorok és vadászok kedvencz nyughelyeül szolgáló forráshoz is regét köt a néphagyomány: Botos Deborka szép regéjét, melyet ismét Finta feldolgozása szerint melléklek:

Botos Deborka.
Moldovaországból kalugerek jöttek,
Hogy Páva faluban pávákat vegyenek,
Mert ugy termett itt az erdőn a sok páva,
Mint a jó szilvafán termik a sok szilva.
Botos Pét' uramnak volt is sok pávája;
De volt egy szebbnél szebb leánya, Deborka,
Mint a sólyom, vitéz volt a vadászaton,
Futtában megülte s nyargalt a nyulakon.
Ha az égen felleg nyujtózott felette,
Az Istennek nyilát belőle elvette.
Otthon pedig olyan volt, mint a napvilág,
Szerelmes volt bele mind az egész világ.
A szőrös köntösös pávás kalugerek
Botos Pét' uramnak lányába szerettek,
S feltették magokban, hogy a vadászaton
Ellopják s túl viszik hegyen, völgyen, bokron.
De nem könnyü bánni az olyan lánynyal,
Kinek vére egy volt Attila királylyal,
Attila a földet sarkában megrázta,
Pét' uramnak s leánya az ő unokája.
Tizenhárman voltak ők, a kalugerek,
Egy erdőforrásnál mulattak, dőzsöltek –
Egyszer csak hallják, ogy egy nyíl tompán sohajt,
És egy vérző páva közökbe lezuhant.
Jó jel, – kiáltottak, – itta nemes páva;
Kilőte a nyilat, fel vele lovunkra.
De Botos Péturam és vitéz leánya
Mint lángoló sárkány ront a támadókra.
Hull a fekete had, csak kettő áll még fenn
S egyik Péturamat álal döfi sziven,
Botos Péturamnak óriási teste,
Ledül mint egy torony a forrás vizébe!
Még itt is aczélját megrázza kezében;
Leányom! – boszut kér a vérem az égbe!
Mint a bőszült felleg lánggal égő nyelve,
Ugy rohan egyszerre a két kalugerre.
„Nem bántunk mi téged, ha magad megadod,
Nagygyá teszünk, mint volt Attila királyod”.
igy szólnak ők, de a király unokája
Csapásra csapást mér a lány a rablókra.
Ketté van hasadva most egyiknek feje,
A másik leborul irgalomért térdre,
„Hah, gyilkos és rabló, még csak te vagy élve,
Boszut kér reád is Botos Péter lelke!”
„De nem, vitéz apám, megbocsátasz nekem,
Ha e gyalázatost szabadon eresztem,
Eredj, és a kivel találkozol, mondd el,
Hogy ha megsértitek, mint fizet a székely.”
„És te az erdőnek megszentelt forrása,
Benned van egy páva és a legjobb apa,
A te neved legyen mindig Botos kutja.
Mia is minden ember „Botos kutnak” hivja.

Finta István.

És most ezen szép költemények által bemutatt szép regékkel ékes Pávától búcsút véve, az innen alig félórával alább fekvő Kovásznára intézzük lépteinket.