XV. Az almási barlang szorosa.

Kápolna-rom, a szoros első feltünte a Kőmező karajáról, veszélyes lemenetel, a buvópatak. Csodálókő vagy az almási barlang előterme, erőditvények, belső üregei, tatárostromok. Csalatornya. Kis-lócsür. Széchenyi szirt. Köcsür, itten lévő erőditvények, Erősd és Böcsök Mál, Farkasösvény, Vizkelet, Zobor, Leshegy, Ejtökő, márványbányák, az almási mester, a Máltető.

Egy oly nevezetes pontra jutottunk, mely most csak kis körben ismeretes; de a mely egykor – midőn hazánk nem lesz a nagy világtól elszigetelve – bizonynyal világhirűvé váland, hová az utazóknak ezrei fognak tódulni, hogy a természetnek csudás és nagyszerü műveleteit megbámulják. Az almási barlang és ennek nagyszerű szorosa ez, mely bizonnyal egyike földrészünk legmegragadóbb pontjainak, s melyet gyenge tehetségemtől kitelőleg, ismertetni czélomul tűztem ki.

Az eddig délirányt követett Vargyas magas hegyektől megtérittetve, keletnek fordul; de ott még magasabb sziklahegyek állták utját, melyen erőszakosan kellett magát átküzdeie. De nemcsak a folyam jött szorult helyzetbe, hanem abba jut az utas is, ki előtt az addig tág völgynek virányos tere elzárul, s a folyam-völgy annyira egybeszorul, hogy csak is a zúgva rohanó pataknak marad ottan hely. Az ember léptei elől elzárt völgyet elhagyja az ut, s a baloldali hegyekre emelkedik fel. Egy kápolnának tekintélyes romjai tünnek ott fel; de ez nem tartóztatja fel az utast, ki az emberek kicsinkés alkotásait mellőzve, siet a természet csudáinak bámulatára; tovább haladtában egyszerre a Kőmező szikla karajára jut, hol lábainál tátongó félelmes örvény állja utját; de a hol különben is leszegezné lábait a bámulatot keltő nagyszerü látvány.

Függélyesen hanyatló szikla-falak közt ezer lábnyi mélységben az összeszorított Vargyasnak zugása viszhangzik; a nagyszerü hegyrepedésnek csigaszerüleg kanyargó meredek oldalaiba sötét barlangok üregei tátongnak; kétfelől óriási sziklahegyek emelkednek félelmes magasságig.

A baloldalit Mál-nak a jobboldalit Erős-nek és Böcsök-Mál-tetőnek is nevezik; gyönyörű és festőileg nagyszerü ezen mészkőhegyek alakja; meredek, emberr lépteitől elzárt oldalaikból conicus szikla szálon lövelnek fel: nap sugaraiban rogyogó száz meg száz hófehér szikla tornyok, melyek a hullámzatos zöld erdők között ugy néznek ki, mint sarktengereken uszkáló roppant jégszigetek.

És a vizsgálódó szem hiába keres egy utat, egy lejuthatási pontot az annyi szépséget, annyi megdöbbentő nagyszerüséget rejtő, félelmesen tátongó örvénybe, mert ez örvény titokszerü barlangjaihoz semmi látható út nem vezet; mindenütt falmeredek szikla-oldalok zárják el azt az ember elől, mintha a természet valami titokszerüt, valami tiltottat rejtegetne; de végre is az emberi tudvágy áthatol a nehézségeken és akadályokon; s mi is a szikla-oldal egy hajlatán, veszélyes kőzuhany alkotta talajon lecsúsztunk inkább, mint mentünk a pataknak szikladarabok töltötte medrébe. De ime az előbb zugva rohant patak vize eltünedezik, s a kövek közé beszürődve, elég udvarias, medrét szárazon hagyni utul a vándornak, ki különben kénytelen lenne vizében gázolni, mert a csak 10–15 lépés széles meder mellett közvetlenül, mindkét oldalról félelmes sziklafalak tornyosodnak fel, alig engedve egy kis kék eget látni, s ha az ember feltekint az ezen roppant sziklatömegek felett elnyargaló fellegekre, akkor a hegy mozogni látszik, s a parányi kis ember félő tisztelettel tekint a teremtőnek ezen óriási remekeire.

A patak medrét követve hatoltunk alább, azonban egyszerre az is a szorosnak egy kanyarulata által elzárulni látszik; falmeredek sziklaoldal emelkedvén itt is fel, s midőn a bámulattól, a sok nagyszerü látvány behatásától elkábított szemlélő széttekint, hogy e nagyszerü tömkelegből, hol van a tovább hatolási ut: megpillantja a balparti Üreges sarok nevü sziklafal oldalán azon a meder szinvonalától 100 lábnyi magasságba tátongó üreget, mely nyilata a hires almási barlang-nak; melyet a nép egyszerüen Kőlyuknak nevez, de a mely régi oklevelekben Csiudálókeu néven fordul elő, és ezen régi classicus elnevezése leginkább is megilleti, legjellegzőbben fejezi ki ezen csudás kőszoros még csudásabb barlangjának fogalmát.

 1. szám

Magyarázat: 1. szám a betü a barlang száján levő tágas üreg, melz a d betüig befelé tart, balra pedig a 2-ik számig kanyarodik, egy nyugatnak irányuló szük folyosóval, mely a patak mederre néző nyilat vagy ablakhoz vezet. b betü hátulsó sikátor. c hátulsó üreg. d az egyik denevér-szemét ürege. e e e bajosan megközelíthető szük ősmedve tanyák vagy barlangocskák. 2-ik, 4-ik és 5-ik számok a barlangnak a bejárat előtermével folytonosságban lévő osztályait jelölik, 3-ik annak egy nyugatra nyuló könyökét, 6-ik szám nagy kövekkel elöntöttelőbb emelkedő, azután lejtősen szálló szük piszkos folyosó, mely bennebb két ágra oszlik; ezek egyike, mely 7-ik számmal van jelölve, észak-kelet irányban messze benyulik, hol az a és b-vel jelölt kis medvebarlangokba végződik. A másik nagyon törpe, végénél igen egybeszükülő folyosó, észak-nyugati irányban a barlang 8-ik számmal jelzett osztályába vezet. Ezen északirányu osztályból van bejárata a 9-ik számmal jelzett azon kelet-irányu tágas és tiszta résznek, mely a barlang fénypontját képezi, mely közel 40 öl hosszaságban több helyt 10 öl szélességben kinálkozik nem mindennapi szépségeivel. Ennek külső részében van a függőkő, a b c d betük szük, s bajosan megközelithető mellékosztályait vagy ősmedve tanyáit jelölik. Ezen belül a barlang bár 40 ölnél hosszabb, de annyira egybeszükül, hogy a 10. és 11. számmal jelölt folyosóban sok helyt csak térden csúszva lehet áthatolni. E folyosónak is van a b és c-vel jelölt két medvetanyája. A szük folyosó egy szép körterembe vezet, mely aljrajzunkban 12-ik számmal van megjelölve, ebből egy oly szük üregen – hol csak nyulánk termetü egyén fér át – a 13-ik és 14-ik számmal jelölt utolsóelőtti terembe juthatni. Ki idáig felküzdé magát, jól teszi, ha a 15-ik számmal jelölt utolsó üregbe is behatol, hol azon forrás fris vize buzog fel, mely gyöngyöző hullámaival e barlangot ezredévek türelmével ásta. Ezen utolsó osztályba kürtőszerüleg emelkedő két folyosó vezet, melyek annyira szükek, hogy csak hasoncsúszva s kigyószerüleg tekerődzve lehet azon áthatolni. Aljrajzunkban a fehéren hagyott közök a barlang tisztás részét, a márványozott helyek annak köves részét, a pontozatos pedig a denevérszemeteket jelöli. Az elmosott helyek a barlangnak ölnél törpébb részeit mutatják.

És e barlang, mely ma csak gyönyörködtet, hajdan védett is, mert meglevén erődítve, biztos védhelye volt a szomszéd faluk lakosainak. Birtoka és használata felett sokat is perlekedett Vargyas Almással: mig nem 1637-ben az udvarhelyi derékszéknek egy itélete azt Almásnak nem adja. E végzés az almásiak által lerontott védfalakat ujból felépíttetni rendeli, fennhagyván a vargyasiaknak is azon jogát, hogy vész idején mint menhelyet szintén használhassák.*

Ezen okmány eredetije vargyasi Dániel Gábor ur birtokában van, s mivel abban több érdekes, e barlangra vonatkozó adat van, s a mellett a régi rövid perellátásnak egy igen jeles példánya, azért annak hü másolatát egész terjedelmében ide csatolom:

Fölperes vargiasi biro, Miklos Péter veres drabant a falu Vargiasfalva kepiben.

Inctus (incattus = alperes) almási biro Bodor István az falu Almásfalva kepiben, az is veres drabant.

Mind a két felek Udvarhelyszéken laknak. Az Actor in filiale Bardocz.

Proponit A. protestationem per procuratorem Nicolaum goro de Agiagfalva, ez okon citáltattam törvényben az Jt falustól in anno 1637 sorlos Boldogaszoni tájban, hogi az J. falu ugianazon meghirt esztendőben husvét nap tajban egi Csiudalókeu nevü liukra, az melyben mi minden haboruságos üdeön megmaradtunk, és az mikor az féle haboru üdeő találtatott mindenkor bátorságosan oda mentünk mint miénkbe és birtuk pacifice és épitettük. A mely épitésekre az J. falu potentia mediante réa mentek és az erősséget kit mi épitettünk elhánták és rontották, az mely ereőséget a memoria homum épitettünk és birtunk nemine contradicente szabadosan, az meljet nem csielekedtek volna, mert ezt mi ugi tartottuk mint saját házunkat minden háboruságok idején. Ergo minthogi épitésünket kit pacifice birtunk elhánták, aszt modiuk hogi major potentian convincáltassanak az falu, az épitést is nem adhattuk volna, az meljet kőből épitettünk 25 forintert, aszt is megh kivániuk, arról protestalunk, az helyért nem perlünk mert azon kezünket tartiuk. Az ereőség vicinusa ab una Farkas Eösveni, másfelől Vargias vizének az árka.

Az A. falubeli megh irt Biro szálitja magáról az jelenvaló 1630 esztendőbeli birora Teoreok Jánosra veres drabantra, és az J. falubeli birorol az mostani birora nemes János Mátéra szállítja ez causát per mutationem officiij az ereőség is két elhánytanak ugian ezen Udvarheljj székben A mási határszéljben.

J. R. per procuartorem Franciscum Bence de Patakfalva. Értem az Anak actioiát hogi penigh ppositioiat potentiara fundalta ne legien keseő az causának condescensioiát megh találni, az bizonságok bevőtelek után cum pena a mint aszt irja ppositioiaba hogi a memoria horum birtak volna azt a helljet, külömben soha nem birták hanem haboruságos időben laktak mi velünk edgiütt abban az megh nevezett hel jekben; de az helljek proprietása miénk nem eő kegtké, mert az magunk határunkban vagion igi (igy) ha mit cselekedtünk volna is, aszt nem akartuk megh engedni hogi az mi hatarunkban ne praescribálljon, protestatur.

De A az mint a penalis condescensioról emlékszik, az késeő, mert immár elébment s ad meritum megfelelt, de merio aszt mondom hogy eő határokban mi aszt nem tagadjuk hogi abban ne volna, határt mi most nem keressünk hanem csak aszt az ereősséget kiben a memoria honum minden háboruság idején pacificum dominumba voltunk és legitime pscribaltunk is az ppositiok szerint kivániuk convincaltatni.

Deliberatum.

Mivel constal ex prelatione partium mindenik félnek allegatioia, az heljnek tulajdonosága penigh almásiaké. Azért az deliberatio is az, hogi mint eddigh ugi ezután is Almásé legien; de haboruságnak idején ugian az vargiasaknak szabad legien az liukba menni; ha az Almásiakk liukok olj helljen vagion, hogj ott az vargiasi liuk lehetne utiok, tehát communiter épitsse az két falu, de ha az Almásiak ellehetnek a nélkül, tehát engedjék megh az Vargiasiakk, hogi örökös magok oltalmára az uttiok könniebben való felmenésére libere épithessenek, de ugi mint almásiak engedelméből és határokban és annál soha ugi hogi magokk ne occupáliák ugian tartoznak megh engedni. Appellant utrique partes ad sedem supremum

Extradata per me Franciscum Orbán,

jur. notar.

A barlangba jutás nem mondható kényelmesnek mert egy ideig sziklához támasztott rozzant létrán, azután pedig léptek által sikított meredeken emelkedő ösvényen lehet sziklaélekbe kapaszkodva felmászni; nem teljesen mentesítve a lezuhanás veszélyeitől; mi mutatja, hogy midőn azon létrát a barlangba menekültek felvonták, akkor oda ellenség még közelíteni sem tudhatott; de nemcsak a megközelíthetlenség biztosítá e védhelyet, hanem azon, a barlang száját átölelő lőréses fal is, melyen csak keskeny kapu vezet át, s melynek minden irányba szolgáló lő-résein át lenyilazhatták és lelövöldözhették az ostromot megkisérteni eléggé merész ellenséget.

Ilyen volt védszerkezete a barlangnak, melynek még más, a szorost elzáró külső védfalai is voltak (mint alább látandjuk), s e barlang nemcsak török, s tatárjáráskor nyujtott biztos menhelyet a népnek, hanem megoltalmazta a minden török és tatárnál kegyetlenebbül duló b. Tige tábornok ellen is, mert a Holdvilágnál győztes vezér, 1704. február hóban Udvarhelyre rontott, s a város feldulása után vidékén is oly pusztítást, égetést és öldöklést vitt végbe, hogy a szék birtokosai féltőbb holmijokkal az almási barlangba menekültek, s galambfalvi Sándor Pált, kénosi Sándor Pált, désfalvi Sándor Ferenczet 10 fegyveressel rendelték a barlang szájának oltalmára, mig magok fegyvereseket gyüjtve készültek a végletekig oltalmazni védhelyüket,*Kemény József gyüjt. Suppl. Dipl. XI. 251. és hogy Tige meg nem támadta – miként szándéka volt – azt csak annak lehetett köszönni, hogy Toroczkai István Kolozsvárt, Teleki Mihály Fehérvárt fenyegetvén, azon pontok védelmére kellett sietnie. De lássuk a védbarlangot, melynek látképét melléklem.

A még most is ölnél magasabb védfalakba vágott szük ajtó, oly terjedelmü előterembe vezet, hol könnyen elférhetne ezer ember, egy roppant egyházhoz hasonlító üregbe, melynek szikla kupoláját a természet alkotá. Sötét folyosók titkos menetei nyilnak e nagyszerü előterembe, honnan baljóslatu zsibongás, s oly nyöszörgő hangok hallatszanak, mintha a néphit szerént e barlangot lakó törpék takarodnának tova az ember közeledtére, mintha a sötétség démonai zúdultak volna fel a világosságot kereső, és azt terjesztő ember láttára, s ugyancsak a sötétség lakói művelik azon baljóslatu zajt, mert ottan a denevérek százezrei tanyáznak; egy-egy kiszálló s a termet körülröpkedő előőrsük hirt viszen az ember közeledtéről, s ők ösztönszerüleg huzódnak el, vészt sejtve*Mert szokása a látogatóknak hogy a denevér tanyákba, hol ők egymásba csipeszkedve csüngenek, bele lövöldöznek, mikor nagy tömegben hullnak alá, a megmaradtak pedig elvadulva félnek az embertől., a barlang távolibb osztályaiba.

Egy másik, Almás felől jövő társaság közeledtére, elfoglaltuk a barlang védfalát, s mi ennek lő-résein, ők alólról csatát utánzólag össze lövöldöztünk, mire a sziklák oly hatalmas menydörgésszerü viszhangot adtak, mintha Jupiter szórta volna földrendítő villámait. Ily szorosokban a lövés mindig nagyszerüen visszahangzik, itt a mi sortüzelésünk a légkör villanyának megdöbbentő csattanásával versenyzett.*A Kőmező egy pontjáról olyan viszhang van, mely a lövést hétszeresen adja vissza. Társaink magokkal hozták az almási mestert, e barlangnak költéjét és legavatottabb ciceroneját, s mi fáklyákat gyujtva az ő vezetése alatt kezdettünk a barlang átkutatásához.

AZ ALMÁSI BARLANG VAGY „CSUDÁLÓKÓ” BEJÁRATÁNAK LÁTKÉPE.

AZ ALMÁSI BARLANG VAGY „CSUDÁLÓKÓ” BEJÁRATÁNAK LÁTKÉPE.

A nép oly hosszunak hiszi e barlangot, hogy tulsó kijáratát Csikba helyezi. Ily nagysága képzelt, de valódi terjedelme is elégséges arra, hogy bámulatra ragadja a szemlélőt, mert Fekete mérnök pontos felmérése szerént ezen észak-kelet irányu hegyüreg 400 öl hosszusággal bír. Fekete, ki több időt töltött itten e barlang tüzetesebb tanulmányozásáért, számozta a barlang különböző osztályait, s egy igen jeles aljrajzot is készített, melyet a látogatók tájékozásáért én is melléklek; de ezzel ellátva sem tanácsolnám e barlangba kalauz nélkül behatolni, mert annak annyi mellékágazatai és kisebb oldalfolyosói vannak, hogy azoknak tömkelegébe könnyen eltévedhetne a helyismerettel nem biró idegen.

A barlang előtermét, s az ezzel két főfolyosó által egybefüggő első osztályt elhagyva, majd szük folyosóvá szorul, majd ismét tekintélyes termekké tágosul; most egyenesen megy, majd felhág és lelejt; talaja most sima, majd szikla darabok által van elöntve, falai és főlepe a felolvadt mészkő lerakodványának fehér leplével van bevonva, mely a fáklyák fényénél ragyogóan tündököl, sok helytt szépidomu csüngvények (stalaktitok) ékítik a szikla-kupolák kongó üreit. A 9-ik számu teremben van az ugynevezett Függőkő, egy a főlephez tapadott nagy szikla-darab, mely alatt csak meghajolva lehet áthaladni. Ha ez megunva függő helyzetét egyszer lezuhanna, egészen eltorlászolhatná a tovább hatolhatás utját, mikor aztán a barlangnak igen érdekes belső része is el lenne zárva.

A talaj hihetőleg felülről leomladozott nagy kövekkel van borítva, melyek denevér ganéjjal lévén elöntve, annyira sikok, hogy igen bajos azokon lépdelni; sok helyen félelmes szikla chaoszon kell meredeken lelejteni, más helytt pedig szikla élekbe kapaszkodva felmászni, ugy hogy csak gyakorlott mászók képesek áthatolni. Ezen lelejtés és felhágás ellene mond azon feltevésnek, mintha a barlangot az ide fakadott Vargyas pataka mosta volna ki, mert a viz nem bir tulajdonnal, hogy fel és le is folyhasson, s ellene mond ezen elméletnek az is, hogy a barlang befele több száz lábbal van felül a Vargyas szinvonalán; hanem képezték azt a szikláiban lévő többforásoknak mészkövet felolvasztó lefolyásai, mely forrásokból egy még most is megvan a barlang legvégső osztályzatában.

Minél beljebb hatol a vándor, a barlang folyosója annál inkább egybeszorul; annyira, hogy sok helyen csak térden csuszva lehet áthatolni. Csak kevesen hatolnak be a 15-ik számmal jelölt osztályba, hova oly szük, kürtőszerüleg felmenő ut vezet, hogy azon csak kigyó módjára csuszva lehet behatolni. Itt fris forrás buzog fel, s az üreg oldalát alkotó szilárd homokkőből kis kerék idomu fatytyu carniol, jáspis, achát, s más köveket lehet kifeszíteni. Ide már keveseknek van bátorsága behatolni, s az eddig jövők többnyire felirják neveiket a szikla oldalra, mint bátorságuk bizonyítványát, s oly jól esett ott sok ismerősnek, s még nőknek is nevét találnunk, mert azok emlékével mint egy megnépesült ezen titkos üregnek félelmes magánya.

E barlanghoz sok regét köt a néphit. Dáriusnak elrejtett kincsét is itten keresi; e barlang titkos meneteit tündérekkel s törpékkel népesíti s a hamelaiakon boszut álló büvész, sipjával elcsalt gyermekeiket föld alatti utakon egész idáig hozza, kik aztán az erdélyi szászok eldődeiként települnek le.*Kircher Athan. Musurg. Univ. IX. 3.

De ezen mulattató regéknél sokkal érdekesebb azon történelmi okmányokon nyugvó bizonyosság, hogy ezen csaknem megközelíthetlen s nehány elszánt ember által könnyen megvédhető hegyszoros közé zárt barlang, tatárdulások alkalmával sokszor nyujtott biztos menhelyet a lakóknak. Néphagyomány szerént egykor a tatártábor egész idáig nyomult, de a barlangba huzódott székelyeket biztos védhelyükön megtámadni nem mervén, kiéheztetés által akarták önmegadásra szorítani. Tábort ütött azért a tatár a Mál oldalában; már elfogyott élelme a szegény bennszorultaknak, de el a tatároké is, kik a feldult vidéken nem tudták magukat élelmezni, midőn egy elmaradott leánynak (vénleány) azon elmés ötlete támadt, hogy a megmaradt kevés lisztet hamuval egybe kevervén óriási pereczet gyurt s azt szép pirosan kisütvén, hosszu rúdon felmutatta az éhező tatároknak, kik is látván, hogy azoknak még élelmök van, visszavonultak. Ekként az elmés ötlet megmenté a szegény ostromoltakat. (E regét Gerando is emliti.)

A barlanggal szemben magas sziklaszál tornyosul fel, ezt Csala tornyának hivják, egy versben megóvott*Kővári Erdély földe Ritk. 111. lap. egészen közli. nép hagyomány szerént azért, hogy a tatár-ostromkor egy Csala nevü bátor székely ezen szikla tetőre felmászva kémlelte a tatár tábort, és annak minden mozdulatait, innen nézve figyelmeztette társait a tatároknak cselt vető távozásokra, s ujbóli visszarohanásokra; innen őrködött sorsosainak biztonsága felett. Végre midőn az ellen valójában távozott, Csala e jó hirt oly heves mozdulatok közt tudatta társaival, hogy mint a vers mondja:

Akkor lába alól a kő omladoza,
Nyakra főre esvén halállal áldoza.

De a közjóért magát feláldozott Csala nevét a nép megvédte a feledékenységtől, mert a szikla, honnan hü őre lezuhant, most is Csala tornyának hivatik, s élettörténetét bármelyik pásztor el tudja regélni. Kővári*Kővári Erd. Tört. 1-ső köt. 23. lap nevét Ethele Csala nevü fiától eredettnek mondja, sőt a tőrténelmi hagyományok Irnákot is sokáig táboroztatják, itten (Gyula-Fejérv. I. füz. 50. lap.)

Csala tornyától északra, csaknem szemben a fennebb leirt nagy barlanggal, most alig megközelíthető magasságban van az Ugron-lyuk, hol az Ugron családnak volt védbarlangja, alább egy másik Kis-lócsürnek nevezett barlang is öblösül, mely még a nagy kőlyuknál is sokkal megragadóbb természeti jelenség. Nem oly hosszak ugyan ennek folyosói, mint amannak, nem oly imposánsak osztályzatai, nem oly szövevényesek elágazásai, hanem ékítményei sokkal szebbek és ragyogóbbak, csepegés alakzatai valójában nagyszerüek, láthatni ott a talajtól egészen a fölepig felnyuló karcsu oszlopokat, fantástikus alaku szobor-csoportokat, szabályszerüen lecsüngő és a szövétnek fényétől ragyogó csillárokat, vékony átlátszó s arabeszkekkel elöntött függönyszerü lecsüngvényeket.

Az első nagy teremen tul a főlep annyira letörpül, hogy csak térden csúszva lehet tovább hatolni; de azontul ujból tágas ür nyilik, hol egy nagy csepegéstelep van, melyet hason alakjáról Sütőkemenczének, egy másikat Méhkasnak neveznek. A főlepről mor építészet modorában csapékítmények csüngnek le, egy ürből a másikba csucsives kapuzat vezet, másutt diszfödélke alatt szobor idomu tömeg, amott orgona-sip szerü sugár csepegvények, szóval építészeti és diszmüvezeti idomoknak fantástikus utánzásai, melyeket költői rendetlenségben halmozott itten egybe a természet szeszélye, mintha elhitetni akarná, hogy az ember nem alkotá az ilyeket, hanem a természet csudás müveleteit ellesve idomította építészeti műalkotásait. A főlepnek boltivezete csudás könnyüdedséggel, s nagy architectonicus tökélylyel bir, néhol szabadon minden tám nélkül, csak is az egyensuly törvényeinél fogva tartja fenn magát, s ha az ember elgondolja, hogy felette több ezer láb magasságu sziklatömeg nehezkedik, akkor félve lépdel annak kongó üregeiben. De nincsen idő itt remegésre, mert minden lépten bámulat lepi meg a halandót, s mindenfelől hallja a felkiáltásokat: Oh mily szép! mily nagyszerü! mily dicső! és a látérzés elégtelen felfogni mindazon ragyogó szépséget, mit a természetnek alakító hatalma itten összehalmozott; itt egy ragyogványos tündérországba lépdel az ember, hol bámulatból ámulatba, ámulatból csudálatba esik, s az a ki ezen kisebbik barlangnak megnézését elmulasztotta, ki annak belső üregeibe be nem csúszott (mert igen sok helyen csak így lehet áthatolni) az nem látta az almási barlang földalatti szépségeinek legremekebbjét. A nagy barlang nagyszerü szépség nélkül, ez elragadó és tündéries; amaz a tömkeleg, ez a tündér tanyák jelképe. Ezen barlang bemeneti folyosójával páhuzamosan menő egy másik folyosó, a hegyszorosra néző ablak vagy sziklapáholyba vezet.

Lócsürnek talán azért nevezték, hogy az ide menekültek lovassága itten tanyázhatott, vagy talán magokkal hozott lovaik és barmaik istálójául szolgált, hová – bemenete csaknem a meder szinvonalán esvén – könnyen felvezethetők voltak.

A barlangon alól az első kanyarulat szöglet szikláját Széchenyi-szirtnek nevezte el az almási mester, és ezen elnevezést a nép is elfogadta s széltiben használja. Valójában a nagy honfinak nagyobbszerü emlékkövet nem fog soha e haza emelni, mint ezen a természet vésője alól kikerült óriási diszgúla; mely a nagyszerüség eszméjét jellemzően képviseli, s méltó a „legnagyobb magyar” emlékéhez.

A Széchenyi-szirttel szemben az Erős megrendítően magas falmeredek oldala magasul fel, oldalából diszgula, vagy czukorsüveg alaku kőszálok nyulnak fel, melyeknek mészpáthtal tarkázott ormai a napnak odaütődő sugáraiban ezüstként ragyognak.

A természet e helyen annyi nagyszerüt, annyi megragadóan szépet halmozott egybe, hogy a bámulat valójában kimerül azoknak csudálásában. Ez kétségtelenül Európa legszebb, legbámulatosabb hegyrepedése; mely szépség- és nagyszerüségben tulszárnyalja a hires Klámm szorost és a csudás Pass Lueg-et is (Salzburg tartományban) s midőn azoknak megtekintésre Oczeán tulról is eljönnek, ezt még e honfiai közül is oly kevesen méltatják megnézésre.

A Széchenyi-szirten alól a szoros kiszélesül, árnyas fák környezte zöld gyepen gazdag forrás buzog fel, valódi kies oáz itt e kopár sziklának keretében, egy az ember léptei előtt elzárt kies éden, mert alább gula alaku sziklatömeg zárja el ujból a völgyet, mely emelkedett hegyhát által függ össze a Mál szirteivel. E hegyhát, – az egyedüli hely, hol az almási barlang alólról megközelithető, – keményen megvolt erődítve, erős védfal zárván el azt egész szélességében, mely forró mészszel rakott falnak alapja még most is több láb magasságban meg van.

A völgyet elzáró említém gula alaku sziklát Kőcsürnek nevezik, mely elnevezés onnan ered, hogy a sziklahegynek délnyugati oldalában, – hová veszélyes sziklaösvényen lehet csak felkapaszkodni, – egy természetes, szabályszerü körives sziklakapu van; nyilatmagassága 7–8 öl, oldalfalai 5 öl vastagok. Ezen Isten keze emelte diadalivre roppant szikladarabok nehézkednek, melyek az egyensuly örök törvényeinél fogva már ezred évek óta állnak.

A sziklák tetején magas fák nőttek fel, oldalain, s szeszélyes repedéseiben sokszinü zuzmók és folyondárok fonadéka ir le szeszélyes arabeskeket alkotva oly szép párkányzatokat és diszleteket, mintha azokat a müvész vésője véste volna ezen nagyszerü diadalivre, mely ezen csudás szépségeket rejtő hegyszorosnak kellő nagyszerüséggel biró kapuját alkotja.

Mellékelt képünk a Kőcsürnek hü rajzát mutatja.

A KŐCSÜR NEVÜ SZIKLAKAPU AZ ALMÁSI BARLANGNÁL.

A KŐCSÜR NEVÜ SZIKLAKAPU AZ ALMÁSI BARLANGNÁL.

A Kőcsürön néhány száz lépéssel alól van a Vizkelet, vagy is azon hely, hol a negyed mértfölddel fennebb eltünt Vargyas pataka, kalandos földalatti vándorlása után, egy sziklarepedésen előtör a föld szinére, és pedig egybe lévén szorítva, oly nagy erővel és zajlással (főként mikor a patak áradva van) rohan onnan ki, mintha ő is sietne a világosságra. A sziklaüreg felett egy óriási krokodilfőhöz hasonlitó sziklanyelv szökel elő, s azért egy bizonyos távolból tekintve ugy néz ki, mintha valamely megkövesült szörny köpné ki monstruosus szájából a patakot; de földalatti vándorlásában arany port szedtek fel hullámai, s gyakran jönnek ide aranymosó czigányok nemes érczet gyüjteni.

A korlátaiból kiszabadult folyó vigan csevegve folydogál tovább, mintha örülne, hogy a hosszas sötétség után világosságra érhetett.

A Vizkelet felett kékeres veres szikla (átmeneti mészkő) magasul fel, mely erkélyszerüleg hajlik ki; tetején százados bükkök tenyésznek, s a szél fuvalmára le-le hajlanak, mintha ők is érzékkel birnának, mintha ők is bámulnának a lábaiknál történő rendkivüli jeleneten.

A kiszabadult folyó délre kanyarodik, völgye kiszélesül – szelid szépségeit ölti ujból fel. A természet meglepően diszité e vidéket; keletre két erdőnőtte zöld csucs, az Alsó- és Felső-Leshegy, (honnan régen az Erdővidék felől közelgő ellenséget lesték); tul a Csudálókő megdöbbentően nagyszerü sziklatömege előterében a szoros bűvös kapuja, a Kőcsür; hátterében az Erős és Mál-nak toronyszerü sziklaszálai, azok felett pedig az ég felhői közé felnyuló zöld bükkök; – s ezen nagyszerü keretbe foglalt békés völgyen, a legszebb pásztori kép, énekelve dolgozó takarók (szénagyüjtők), kolompos nyájak, idyllien fekvő pajták (nyári tanyák) és szénakazlak, az emberi szorgalom és földművelés e jelvényei tünnek fel, tevékenységi tere a természet nagyszerüségét megadóztató embernek, azon parányi kis lénynek, ki magáénak mondja ezen roppantottságot, ki a fennlebegő sassal osztakozik e sziklák birtoka felett.

Ezen oldalról lehet, Vargyasról (Erdővidéke) jöve, az almási barlangot legkényelmesebben meglátogatni, mert Vargyason felfogadott szekérrel egészen a Kőcsür aljáig fel lehet menni, honnan aztán minden nehézség nélkül juthatni a barlangig; csak hogy ezen kényelem a legkellemesebb meglepetés feláldozásával történik; mert bár ez oldalról is szép és nagyszerü a barlang vidéke, de korántsem oly váratlanul meglepő, mint tulról; mivel azonban sokan szokták ez oldalról is meglátogatni a barlangot, röviden feljegyezzük a követendő utat.

Vargyasról az ut folytonosan a Vargyaspatak kies völgyén megy fel, (mely patakot többször kelletvén átgázolni, mikor az áradásban van, ez ut nem használható.) Fele utján baloldalon a Hollókő nevü szép sziklaszál, szemben vele a Zobor nevü csucs (ily nevü székely ősről neveztetve), még fennebb a gyönyörü idomu Ejtelkő vagy Ejtőkő,*Vajjon nem volt-e ez székely őseinknek valamely Tarpei sziklája, mert hogy a régi pogány korban szikláról való leejtés, vagy inkább letaszitás által gyakran büntettek őseink, példa erre sz. Gellért püspök. melyben Ethelkő elferdítését keresik sokan, ennek megközelíthetetlen oldalában még most is solymok tanyásznak, és a fejedelmi korban a vargyasi solymárok (ily nevü család még most is van Vargyason) itt fogták a solymokat. A völgy tulfelén a Gyökeres nevü szikla orom, e kettő között a háttérben az almási barlang fejérlő szikla hegyei, s azok közt azon óriási hegynyilat, melyet a lábainknál hömpölygő kis patak vésett oda.

A Gyökeres melletti Fejér patak torkolatjánál nagy mennyiségű fehér erekkel tarkázott veres márvány van, innen faragták az udvarhelyi Collegium udvarán lévő Kis emléket, sőt most is ott hever egy félig kész kőkoporsó, melyet egy nagy ur még életében faragtatott volt maga számára siremlékül, de a melyet utódai ottan feledtek.

Ilyen márvány még alább Körtvélyes nevü helyen is nagy bőségben jön elő, s bár könnyen csiszolható és idomítható, mégis használatlanul hever ott, mint annyi kincse e természettől megáldott hazának.

Miután ekként röviden megismertetém az almási barlangnak ezen utját is, térjünk vissza a barlang vidékéhez, hol még mindent nem észlelénk. Hogy pedig utunk egykedvüségén változtassunk, nem a jöttünk uton, hanem a Kőcsür irányában lévő Farkas ösvényén térünk tanyánkra vissza, és ez ösvény nevét méltán kiérdemli, mert az a Mál-nak közép magaságán a barlang felett lévő függőleges sziklák sikamlós oldalán vonul elő, s sok helytt annyira kopott, hogy alig lehet a remegő lábnak támpontot tlaálni, azért szédelgős embernek ez utat nem ajánlom. Fenn vagyunk ismét a Kőmezőn s ott hivogat maga felé a kápolna tisztes romja, melyet jöttünkkor, a vidék nagyszerűségétől elvarázsoltatva mellőztünk volt, pedig e rom itt a vadonban megható.

E romot egyszerüen Tatárkápolnának hivják, hagyományok szerént a tatároktól való szerencsés megmenekülés emlékére építették s sokáig hálaünnepeket tartottak ott e menekülés évnapján.

Másik hagyomány szerént; ott régen Varjas nevü falu feküdt, mely falunak tatárok által elzavart lakói Almásra települtek és a neveztük kápolna e falunak lenne elhagyatott temploma.

A jelentéktelen nagyságu imolának most csak két oldalfala áll még fenn, bonthatlan szilárdon. E falak azért oly erősek – mint vezetőnk mondá – mert kőtejjel épültek, kőtejnek pedig a barlangban lévő azon csepegést nevezik, mely főlepéről (plafond) viz alakban szivárog le s estében megkövesülő lerakodást képezve azon, oly szép ékül szolgáló, csapocskákat alkotja, melyek ha megtöretve mész közzé vegyittetnek, bonthatlan szilárd ragacsot képeznek, mint classicus vezetőnk, az almási mester mondá.

A kápolna közelében terjedelmes négyszög sánczolatnak látszik elhantolt gátonya; ez a hagyományok szerint a tatárok elsánczolt táborhelye volt.

De addig gyönyörködénk a vidék nagyszerüségében, addig vizsgálódtunk szétszórt emléktöredékein, hogy az est ránk bocsátkozott, s mi elhatározók az éjt ottan tölteni, mert sötétben a havasi rosz uton menni életveszélyes, s mert főként azon gondolat, hogy a nap költét a Mál tetőről lessük el, igen csábító volt.

Éji tanyát választva, csakhamar nagy fakazlat hordtunk egybe, s a magasra lobogó tűz körül vig kedélylyel, s igen jó étvágygyal fogyasztók el vacsoránkat.

Kedv derültünkre nem kis befolyással volt a mi szives vezetőnk, az almási mester Varga Ferencz, ki igen sokat elménczkedett s végre kérésünkre elszavalta saját szerzeményü verset a barlangról, mely mint a népköltészet egy igen szép gondolatokat felmutató példánya, megérdemli, hogy ide iktatása által ismertetve legyen:

Azt kérdem, hová méssz utazó barátom?
A kőlikba: tehát fogadd el tanácsom.
Kiérvén Kőmező tágas karajára,
Nézz az ott száguldó sasra és héjjára,
A sziklák közt régen még sólyom is lakott.
Öreg emberektől gyakorta hallatott.
Innen beindulva, egy balog hajtásra,
Kiálts, osztán figyelj ecchoi szólásra.
Ne menj egyenesen, hanem rézsutoson,
Miként járni szokott az ember ittason.
Beérkezvén aztán a viz fenekére,
Igyál, – ha tégedet már szomjuság ére;
Mert lassanként a viz majd mind beszivárog –
S lelked vízitalra hiába sovárog.
Merengő kőszirtek feletted függenek,
És leszakadással téged ijesztenek;
Még a napsugár sem mer közikbe sütni;
Tartván, hogy a szikla oda fogja ütni;
Hanem dél tájékán mégis csak bepillant
Rövid időre bár s már tovább is illant.
Alább menve jobbra a Lócsürt találod,
Illő lesz gyertyával ezt is megvizsgálnod;
Ősszel kecskepásztor békén hál gángjában,*Folyosójában.
S nem teszen a farkas soha kárt nyájában.
Beljebb kőcsepegést szépet találhatni,
Hogy ha boltozatját kezded vizsgálgatni.
Oh de tovább menve – csecsemő módjára
Kerekedik ember mind a négy lábára.
A belső szobában lábadra felállhatsz,
Jobbra is, balra is megint elsétálhatsz.
Kijöve balfelől, egy nyilás láttatik,
Mely jelenleg püspökútjának hivatik
Mivel Hajnald Lajos ő excellentiája
Itt lebocsátkozott sergünk*Utazó csapatunk. csudájára.
Mindjárt balra látszik a kőliknak száda,*Nyilata, torkolata.
Valósággal mint egy felnyittatott láda.
A csinált grádicson felérkezvén belé
Bámulva tekintesz réá s az ég felé.
A rakott kőfalon nézz lövő lyukakra,
Melyeken golyókat szórtak tatárokra.
Mikép a tatársáncz s kápolna mutatja,
Ide vonulni volt Almás gondolatja.
Azt is beszélik: hogy végre egy vén leány
Maroknyi lisztjét is megsütötte s egy fán
Kidugta s hangosan eképen kiáltott:
„Ott künn tü éheztek, itt mi eszünk pánkot.”
Csala is felmászott egy magas sziklára
A csora tatárnép megvizsgálására,
Hej de alá bukott ép a tetejéről,
Ma is Csala-tornya: hivják ő nevéről.
Éjszakra bemenvén egy és kettő hármon
Indulj meg a végső jól kitetsző számon,
Mind keletnek tartva láthatsz jobbra meg ott
A mi szúszékunkhoz hason kőszúszékot.
Eddig a sötéthez szemed hozzá szokott;
Vigyázz jól, ne adj az elesésre okot.
Egy sziklatetőre felérkezvén végre,
Bámulva nézz alá borzasztó mélységre.
Lefelé indulva könnyü itt elesni
Lassanként lábodnak helyet kell keresni,
Tekints fel ezen nagy mélységből azonban
Hát magad találod egy tágas templomban;
Egy szikladarabot ott látsz lefüggeni
Melyet hatalom tart; de csak az isteni;
Tovább szemlélheted boltján is ez ivet
Kőcsepegés képzi ezen csudás művet.
Beljebb a denevérganéjtól sáros hely,
Ezen által menni kalauzra figyelj
Elérsz a csontokig szorosabb gang alatt,
S lelkedbe ötlődik a fontos gondolat:
Hogy vagy egyet kettőt mindig ne vinne ki.
Én te reád bizom már az itéletet:
Ember, állat bizony itt sok elveszhetett.
Menjünk tovább, tovább; ki ide vezetett,
Mutat ennél sokkal nemesb élvezetet,
Balra egy kis oldalkamrába mehettek,
Láthatni a falon sok névjegyzékeket,
Herczeg, gróf, báró, ur, szolga és másokat,
Kisebb s nagyobb fényben ragyogni azokat,
Egyik a másiknak nevét bepiszkolja,
S a magáét arra nagy bajjal mázolja,
A denevérganéj ténta helyett szolgál
Kinek nincs plajbásza: Ir, neve is ott áll.
Ezt elhagyva tüstént egy kémény aljába,
Könnyen beláthatni a kutya lyukába;
A mikoron itt járt ő Excellentiája,
Tudatám, hogy sáros lesz reverendája.
Ezen kutyalikon átbuva, – tágosul
Az út, és mind a kétfelé elágasul.
A kutyalikától néhány lépésnyire
Talász a Charybdis és Scylla közire;
Az átmenetelben sáros lesz köntösöd.
Tudom hogy itt nem járt sem apád, sem ősöd.
Eddig hozzá szoktál már a mászkáláshoz,
Tudtodra kell adnom, érkezel már máshoz.
Se baj! itt fogsz drága kövekre találni,
Topász, kristály, s egyéb nem tudom számlálni,
Ilyenekben szoktak a hősök csatázni.
Engedelem: ha ma nincs kinek szolgálni,
Fekete nevü mérnök ezeket fellelte:
Fattyu drága kövek, felőllök hirelte
S biztomban én is küldök Kolozsvárra
Onnan azt izenték: hogy nincs semmi ára.
Midőn ezen üreg végére eljutál
Varga Ferencz nevét láthatod a kútnál,
Tovább akarsz menni, szivesen kisérlek,
Ha te balra indulsz, jobbra utólérlek,
Gondolkodjál inkább a kimenetelről,
A földi pokolból, e borzasztó helyből.
Szánakodjál inkább: a kik nagy inségben
Fogságot szenvednek gyászos sötétségben.
Végre kiérkezvén a világosságra,
Tekints fel az égre, a meny s föld Urára,
Adj hálát ő neki, hogy a kőboltozat
Mig alatta jártál, réád nem szakadott.

Végre köpenyeinkbe burkoltan letelepedtünk a tüz körül. Eleget kináltuk az egy szál mellényben lévő mesturamat melegebb takaródzóval; de ő azt, bár az éj hideg volt, kereken visszautasítá; éjfél felé keresem kedves ciceronénkat, hát a tüz közvetlen közelében van, s fél bajusza egy lángba enyészett el; de még ekkor sem tudtam azon vallomásra birni, hogy hideg van; mellényét megforítva hátul gombolta össze, „most már nem fázom” kiálta ő diadalérzettel, mintha farkasbőr bundába bujt volna, s tovább aludott. Mi ezen sajátságos melegedési modoron jót nevetve, felébredeztünk s a hajnalpir feltüntével a Mál megmászásához kezdénk.

Fáradságos volt ez ut, de elbüvölő, gazdagon jutalmazó a kilátás. A nap éppen ekkor ült ki a keleti láthatár hegyormaira; sugárai rózsa pirral önték el a szemben lévő Erősnek szikla tornyait; tündöklöttek azok miként Heliopolis fénylő diszgulái, mig a lábaink alatt tátongó félelmes hegyrepedés borzadalmas örvényeit sötét árnyok fátyla takará el. Csak e pontról tünik fel az almási barlang vidékének megható nagyszerüsége, megdöbbentő roppantottsága.

Csak innen lehet végig pillantani ezen hegyszorosnak tekervényes hosszu vonalán. A letekintés ezen több ezer láb mélységü, oly szépen ékített örvénybe vonzó és vissza riasztó.

Képet, melynek előtere ily nagyszerü, ily megdöbbentően szép legyen, alig lehet képzelni, és az előtérrel összhangzatosan szép és elragadó háttere is.

Felötlik délre a Rika alján elterülő Erdővidék, távolabb a nagyszerü havasok keretébe foglalt Barczaság; mig szemben ezekkel a mindent uralgó hegyóriás, a napsugár özönében füredő Hargita, és a vele egyenes szögletbe összeütköző gyergyai havasok kéklő, a reggel párázatában derengő csucsai tünnek fel, keletre a Hatod havas sora nyulik el.

A Mál tetőre Kővári és mások is régi vár romjait helyezik, de – bár figyelmesen felkutattam annak terjedelmes tetőlapját, – ott ilyennek semmi nyomára nem akadtam. Hihetőleg az aljában lévő fennebb említém tatár sánczokkal téveszték azt össze.

Hanem maga a Mál földképződési tekintetben igen érdekes; az egész hegy hullámzatosan rétegesülő mészkősziklából áll, melyek közé szép idomzatu mészkőspát tömegesül, mely – üvegszerüleg átlátszó kőzet – oly nagy mennyiségben jön elő, hogy a hegyaljában lévő katlanokban többnyire ilyenből égetik a meszet; mert a szomszéd Almás és Karácsonfalva lakói nagyrészt mészégetéssel foglalkoznak s kis ponyva ernyős szekereikkel nemcsak a székelyföldre, hanem a szomszédos megyékre és szász földre is széthordják az itten égetett, igen keresett, kitünő minőségü meszet, s ezen kereskedés által, daczára silány határuknak e faluk lakói igen nagy jóllétnek örvendnek.

De megkell válnunk ezen nagyszerüen szép, annyi élvet nyujtott vidéktől, s feladatunkat követve visszatérünk Oláhfaluba, onnan pedig kirándulásaink központjára Udvarhelyre.