Brassó védereje.

Várfalak védők nélkül jelentőséggel alig birnak; bármily hatalmas erőd bátor őrizet nélkül czéltalan valami s azért Brassó fennebb leirt védműveivel összefüggőleg ismertetnünk kell e város véderejét is, mert csak igy tudhatjuk azokat egész elevenségükben magunk elébe állitani, abba a multnak lelkét mintegy visszavarázsolni. Fennebb emlitém s alább tüzetesebben ki fogom mutatni, hogy a mostani belváros helyén a szászok bejötte előtt egy Brassónak nevezett magyar község feküdt: a czenktetői erőd őrizetét képező székely eredetű népnek telephelye, melynek lakói hivatásuknál fogva mind katonák voltak. A midőn a szászok betelepültével a várkatonák tanyája várossá nőtte ki magát, lakói már a német lovagok idejében kötelezve voltak a fegyverviselésre, de még inkább a német lovagok kiüzetése után, midőn a Barczaság és Brassó a székely ispánok hatósága alá menvén vissza, a szászok a fejenkénti fölkelésre voltak kötelezve akkor, ha a király személyesen vezette sergét Keletre; más esetekben 50 lándzsást kellett kiállitaniok; azonban ez nem vonatkozott Brassóra, melyet Zsigmond király és utódai erős védfalakkal körülvevén, a keleti határszél egyik erős védbástyájává tették, s a város lakóit inkább a város védelmének kötelezettségére szoriták rá; de a szászok különben is a nyilt téren való hadakozásra alkalmatlanoknak bizonyulván, I. Mátyás király a szászok hadkötelezettségének pénzbeni megváltását rendelte el, s igy Brassó lakói a törökkel folytatott vészteljes harczokban csak annyiban vettek részt, a mennyiben ezeknek többszörös ostroma ellen erőditett városukat oltalmazták. – A hogy Erdély a mohácsi vész után külön fejedelemséggé lett, fejedelmei megkisérték kezdetben a szászok tömeges és fejenkénti fegyverbe hivását, s azt többszörösen törvénybe iktatták; de ekkor sem tanusitván valamely harczias hajlamot, később oda módosittatott, hogy a szászok az országon kivül viselt háborúhoz 500, az az országon belülihez pedig 100 zsoldost tartoztak kiállitani. Ezen hadjutalékhoz Brassó is aránylagosan hozzájárult hol 100, hol 50 harczossal, azonban ezek soha sem voltak brassai polgárok, annál kevésbé szászok, hanem mindig fogadott zsoldosok, leginkább székelyek, kiket ha lovasok voltak, város lovasainak, ha gyalogok voltak, drabantoknak neveztek. A drabantok feje mindig a városkapitány (Stadthann) volt s tizedekre voltak felosztva. E mellett voltak Törcsvárában is burgknechtek-nek nevezett zsoldosok, ezek a vár őrizetét képezték a várnagy parancsnoksága alatt, ki communitási tag s hadi dolgokra nézve a városkapitánynyal együtt a város birája és tanácsnak volt alárendelve. A drabantok és burgknechtek száma időnként a szükséghez képest változott, rendes időben a drabantok száma a 100-at, a várkatonáké a 30-at nem igen multa felül. Ennyiből állott Brassó harcztérre vihető védereje, azonban e mellett a város védelmére tekintélyes polgárhaddal rendelkezett, de a mely csakis szorosan véve annak védelmére volt kötelezve s azokat a város falain kivül vinni – kivéve azon esetet, ha királyt kellett kisérni – semmi szin alatt nem lehetett*Nem is találunk esetet arra, hogy Brassó polgárhada a nyilt téren való harczra vállalkozott volna, egyetlen egyszer vitte ki 1612-ben Weis Földvárhoz, s akkor is nagy részük csatatéren maradt.; még a több veszélylyel járó külvárosok védelme is a drabantokra volt bizva, s azért ritkán volt Brassónak oly ostroma, hogy a védtelenül hagyott küvárosok fel ne dulattak volna. A brassai polgári véderőre vonatkozó egy igen érdekes 1491-ből származó hadiszabályzat van a brassai levéltárban*Melyet elolvastak Dr. Albrich, Tartler és Markus tanárok, s közli Marienburg Unterh. Bl. f. Geist. stb. 1838. évf. 418–420. lapjain., a melyből Brassó véderejének ismertetése czéljából egyetmást kivonatozva ide jegyzek. A polgári véderő a várost és a fellegvárt oltalmazta, azokat soha nyilt harcztérre nem vihették; külső expeditiókra, Törcsvár őrizetére, külvárosok oltalmára, küldemények és útasok fedezetére mindig a drabantok szolgáltak, hozzá adattak néha ezekhez a vidék harczosai is*Ezek alkalmasint a tizfalu lakói voltak., a drabantokból telt ki az országos hadjutalék is.

A polgárőrség vagy ugynevezett városgárdának egyenruhája kék, vezére mindig a város birája volt; mellette harcz idején a tanácsból mindig négy egyén volt (minden negyedből egy), kik a vezérkart képezték, s kiknek tanácsát és segélyét minden teendőknél igénybe vette. Minden polgár harczos háború idején tartozott éjjel-nappal a falakon és védtornyokon előzetesen megjelölt helyén maradni s föltétlenül engedelmeskedni a vezérséget viselő városbirónak és vezérkarának. A ki ostrom idején a várost elhagyta, fejét vesztette; az engedetlenek bebörtönöztettek s szigorúan lettek megbüntetve a városbiró által. A tábori jelszót a biró osztotta, kit mindenről azonnal értesiteni kellett. Hadnagyok a senátorok voltak. Ezek egyikének állomása a vár (fellegvár) volt, három a három városkapunál (a kültámadásnak kitett fekete-útczai, Barcza és klastromkapu) parancsnokolt, minden szögerődben egy-egy. Ezen kapu- és erődparancsnokok fel voltak hatalmazva az engedetleneket büntetni és a nyakasokat itéletileg letartóztatni.

A polgár katonák czéhekbe voltak beosztva; minden czéhnek még a város védfalainak épitésekor megjelölt védhelye volt, a polgárok fizetést nem kaptak s önmagukat fegyverezték; minden polgárnak régen egy kard, hellebárddal vagy lándzsával és nyillal, később puskával kellett ellátva lenni; minden kaput legalább 50 teljesen fölfegyverzett polgár, minden szögerődöt legalább 10 polgár védte, oly polgárok, kik a szakálasak (Doppelhacken) kezelését értették s a hadtudományban különben is jártasak voltak. Minden kapu- és szögerődben egy tüzérmester gondozta és kezeltette a tüzszerszámokat; a várban ilyen több volt. Az överőd minden védtornyában legalább 6 teljesen fegyverzett polgár katona volt őrségen, a védtornyok közti falakra is kellő számú harczos helyeztetett el. Ezek más fegyverek mellett egy nagy harczbárddal is el voltak látva. A magasabb tornyokba (egyháztornyok) őrök állittattak fehér és veres zászlókkal; a fehér zászlókkal jelölték az ellenség támadásainak irányát; a veres zászlókkal jelölték a támadható tüzvészeket. Ostrom ideje alatt minden harangozás tiltva volt, csak egy harang functionált, mely jelzőként használtatott az őrök és a vezérség által. A szögerődökön szintén voltak harangok, hogy túlerő támadása esetében segélyt kérő vészjelt adhassanak.

A lakosság magatartására nézve is különböző rendszabályok voltak, igy minden háztulajdonos tartozott had idején a nála lakó idegeneket és cselédeket büntetés terhe alatt a hadnagyoknak bejelenteni. Ostrom ideje alatt öregek, asszonyok, gyermekek, szóval a harczképtelenek tartoztak csendesen házaikban maradni, vizes edényeket, vizes pokróczokat készen tartani a netalán támadható tüz elfojtására. Lőni vagy másként zajt ütni, támadást megelőzőleg nem szabadott; a kutyákat a városból vagy ki kellett üzni, vagy agyonveretni.

1507-ből van egy végzése a tanácsnak, melyben elrendeltetik: hogy a biró évenként egy nagy hadgyakorlatot (Heerschauen) tartson*1550-ben mindenszentek napján tartott nagy hadiszemlén, az egész barczasági haderő, mint feljegyeztetett 10,000 embert tett; természetes, hogy ebben benne volt a 10 magyar falu, akkor vár és határőri szolgálatra rendelt, s fejenként fegyvert viselő népe is., hogy a polgárok a hadakozásban kiképeztessenek és számba vétessenek, ügyelve főleg arra, hogy mindenki pontosan tudja védhelyét a falakon és a védelemben a teendők iránt oktatva legyen; a biró arra is gondot forditson, hogy a falakon és erődökön a hibák kiigazitva legyenek, hogy ostrom idején az ellenség az ott levőket, nem pedig az eltávozottakat keresse. Továbbá a czéhek vasárnap és ünnepnapokon czéllövésben és más hadmozdulatokban gyakorolják magukat, pünkösdkor pedig minden czéh zászlója alatt a falakra vonuljon, s a szakálasok és ágyúkkal is gyakorolják magukat a czéllövésben; a ki a legszebb lövést teszi, az jutalomban részesüljön stb.

Brassónak ezen hadszervezete fennmardt mindaddig, a mig Erdély az osztrák házból való uralkodók alá jutott. Ez uralomnak, a melyet Caraffa jezsuitákkal inaugurált, már akkor készen voltak tervei a protestáns ország katholizálása és leigázására; e tervei mindaddig végrehajthatók nem voltak, mig a nép fegyverben állott; a fegyvert tehát kivette a nemzet, mindenekelőtt Brassó kezéből, mely – mint fennebb előadtuk – fegyveresen szegült ellen a Brassóba őrizetet vivő Veteraninak. A fegyverfosztott nemzettel aztán könnyű volt elbánni s a zsoldos had karhatalma által támogatott jezsuiták segélyével a katholicismust, s azzal a politikai zsarnokságot is honositani. Brassó népe ez idő óta csak is egyetlen egyszer, s akkor is, fájdalom, a szabadság ellen fogott fegyvert, midőn 1848-ban mintegy 3000-nyi nemzetőrt fegyverzett fel a magyar alkotmány kiirtásának elősegitésére; azonban ezen nagyon sok pénzbe került csapat – a mint másutt előadtam – csak egyben tüntette ki magát, s az az utólérhetlenség volt a hátra felé való futásban.

Most, miután ismerjük Brassó ódon erődítvényeit s az azokkal kapcsolatos egykori véderő szervezetét, lássuk az egykor hatalmas várfalak keretébe foglalt várost magát, melynek biztonságáért e hatalmas erődöv emelkedett.