IX. Al-Csík. | TARTALOM | XI. Kászonszék. |
Tusnád. Tusnád-Ujfalu. Verebes. Csatószeg. Sz.-Simon. Sz.-Imre. Néhány szó a czigányokról.
Lázárfalvától átcsaptunk a délnyugati szögletben fekvő Tusnádhoz, melynek temploma messziről látszik, de a falu maga egészen a megérkezésig rejtve van egy mély, a Lázárfalváról lefolyó Tusnád vagy Verespatak átfolyta árok, vagy inkább szakadásban, mely a tér sik lapjában meredek partokkal ágyalta be magát. Tusnád három tizedből áll: Szerethszeg, Sántaszeg és Alszegből.
Tusnád egyike Csikszék korán kiemelkedett helységeinek, az 1567-ki regestrumban 41 kapuval jelenik meg, sőt az 1695-ik év ápril havában tartott fehérvári országgyülés 16-ik articulusának bizonyitása szerint, Tusnád oly taxális hely, mely a többi taxális helyekkel együtt csak is portai adót fizet rovás szerint; de fejedelmi adót nem ad. (Lásd e törvényczikket Erd. ország Tört. Tára II. k. 57. l.)
Tusnád és Verebes is Kozmás filiája volt, s csak 1726-ban szakadt el. Szép nagy temploma 1802-ben épült egy régi, már 1571-ben állott kápolna helyére* .
Volt erdélyi püspök, Kovács Miklós, Tusnádon született 1769-ben jan. 26-án.
Tusnádon alól van az Olt tulpartján Tusnád-Ujfalu, egy egészen uj, e század második tizedében keletkezett falu (1822-ben a tusnádi égés alkalmával költözött oda át néhány gazda) s ma már közel 1000 lakosa van. Ily falu-keletkezések Csíkban főként a némi kereskedéssel biró határszéli havasok között igen gyakoriak.
Tusnádon alól negyedórára kezdődik a tusnádi szoros, melynek nagyszerüen szép tájait e munka III. kötetében fogom tárgyalni; mostan az Olt-melléki csíki faluk ismertetésére szoritkozván.
Tusnádtól negyedórára van a jobbparti Vermed pataka beömlésén felül, filiája Verebes, melyről Kunits* azt mondja, hogy vasbányáiról nevezetes, most ezeknek semmi nyoma. Verebes lakói nagyban gyártják a szuszékokat (gabonatartó nagy faládák).
Kissé fennebb a Fisság Oltba szakadásánál fekszik Csatószeg. E faluval átellenben az Olt balpartján Gőgös nevü helyen nagy sirhalom emelkedik, hol a hagyományok szerint azok temettettek el, kik a keresztyénség felerőszakolásakor vivott csatákban estek el.
Csatószeg, miként Csík minden faluja, több tizedekre oszlik, neve ezeknek Alfalu, Szentegyházfalva és Templomalja. Az 1567-i regestrumban Chyatozegh néven 25 kapuval fordul elő.
Feljebb fekszik Sz.-Simon, fekhelye vizenyős és mocsáros levén, jellemzőleg mondja a példabeszéd, hogy „sárban heverő Sz.-Simon”. Nevét kétségtelenül ily nevü szentről nyerhette azon korban, midőn a keresztyénség felerőszakolásakor a faluk ős neveit ilyekkel cserélték fel. Sz.-Simon néven jön elő a XIV. század első felében is* . Sz.-Simon tizedei ezek: Felszeg, Kutszeg, Kápolnaszeg és Bolhaszeg.
Itt az a rendkivüli körülmény adja elő magát, hogy bár Sz.-Simon az anyaközség, pap és kántor mégis Csatószegen (filiájában) lakik.
Hegyeiben Aladár nevü helyen aranybányája van, melyet 1851-ben kezdettek müvelni, nagy reményekre jogositó kilátással. Ugyan a hegyek között van egy haldús Nád nevü tava is. Az Endes család Sz.-Simonról származik, Endes György régen azzal a házasság krónikájában talán páratlan önfeláldozással tette magát nevezetessé, hogy nejét Bors Annát, a tatárok elfogván, ő bár biztos menhelyen volt, előjött s kézre adá magát, hogy a tatárok sanyaru rabságát nejével megossza* . Szép, megéneklésre méltó történet, ellentéte a szegény tatár históriájának.
Szent-Simonon felül, alig negyedóra távolra Szent-Imre következik, mely község a balparti Bedecs patak és a jobbparti Rege- és Bánya patakok Oltba ömlésénél fekszik. Szent-Imrét is, miként Sz.-Királyt, az Olt két külön csoportra osztja. A folyam jobb partján levő rész Olt elve nevet visel, mely ismét Pálszeg, Sándorszeg és Felszeg tizedekre oszlik. A balparti csoport hasonlóan több alosztálylyal bir, minő Bedecs, Tengerszeg és Alszeg. Ugy látszik, hogy a helység ős elnevezésének emlékét Bedecs tartja fenn, mely az 1567-ki regestrumban Bedechy néven külön faluként szerepel 26 kapuval, mig a 30 kaput számláló Szent-Imre (Zent Emreh) szintén külön községnek jegyeztetett.
Az Olt e tájatt lassan folydogál (alig látszólag) elannyira, hogy álló viznek tetszik, felületén a nagylevelü Nymphaea Lutea, vagy Nuphar Luteum pompálkodik, mely, mikor virágzik, gyönyörü lepellel vonja be a viz fénylő lapját, miként a Nil hullámait a rokonfaju Lotusnak isteneket szült növény óriásai, partjain ibisek helyett fekete gólyák sétálnak komoly léptekkel. De a szép, virágos folyam gyakran vészt rejt keblében, mert mikor megárad, könnyen kiüt csekély magasságu partjai közül, s elusztatja az összegyüjtött szénát és gabonát.
Szent-Imréről irja magát a b. Henter család, Sz.-Imrén ütöttek tanyát 1707-ben az Aktont követett executorok; ezek, a mint Cserei M. leirja (Ujabb Nemz. Könyvt. 390. lap), oly iszonyuan gazdálkodtak, hogy a lakosok mind az erdőkre menekültek, s egész Csíkban csak a militia lakott. Soha török, tatár igy nem kegyetlenkedett, mint Akton németjei.
Szent-Imre hegyeiben régen müvelet alatti vasbányák voltak, a Verem nevü helyen salakja most is látszik.
De mi a falun tul vas természetü czigány csapattal találkoztunk, s mivel ennek az, egész Székelyföldön elterjedt, eredeti néptöredéknek egy képét már régóta le akarám venni, a vajdával alkudozásba ereszkedtem, hogy engedjék magukat lefényképezni, az alku egy kis borravalóban csakhamar megtörtént, s én is közelökben sátrat vonva, levettem sátruk körül települve, mint ide csatolt képünk mutatja.
Mivel már ekként találkoztunk, sőt együtt is sátoroztunk a dádékkal, nem lesz tán felesleges származásukat, életmódjukat, szokásaikat, jellemöket itt néhány szóval körvonalozni.
Hogy e nép miféle fajhoz és törzshöz tartozik, hogy honnan jöttek s honnan terjedtek el egész Európában? azt elhatározni bajos; sokan állitják, hogy már őseinkkel mint fegyverkovácsok és zenészek jöttek volna kisebb számmal Ázsiából, nagyobb csapatban azonban 1417-ben jelennek meg Magyarhon határain. A magyar ezeket is, mint minden települőket, vendégszeretőleg fogadja, s több ezeren Laczkó vajdájok alatt le is települnek ide, többi részök tovább vándorolt; az itt maradottaknak Zsigmond király kiváltságokat ad. Más népesebb csapatok érkeztek a következő évtizedekben, Zsigmond ezeknek is védlevelet ad, ők Zindelo nevü királyokkal tovább vándorolnak, s Európa minden országaiban elterjednek; eleinte érdekkel viseltettek irántuk, jól kigondolt ámitásaikkal, czifra hazugságokkal áltatták a népeket, de csakhamar kitünt eredeti jellemök, melytől a lopogatás nem idegen, s mivel a társadalom fegyelmének magokat alárendelni nem engedték, üldözni és irtani kezdették. A legkegyetlenebb, a legvérlázitóbb rendeletek hozattak ellenök. Németországban főként vadállatokként üldözték, s még a mult század második tizedében törvény hozatott, hogy a férfiak mind felakasztassanak, a nőknek füleik metszessenek el. Egész hajtóvadászatokat tartottak ellenök, mind hiába, se kiirtani, se fegyelmezni nem tudták* .
Mig igy üldözték őket nyugaton, még embernek sem nézve, ártalmas vadállatokként pusztitották, addig keleten, Törökországban és nálunk kiméletesebb bánásmódban részesültek, s mint nagyon szapora faj, roppantul megsokasodtak; sőt a nép mulattatói, bohóczai levén, nem csak eltürettek, hanem némi kegyeletben is részesültek, s ekként üldöztetésükről, megszoritásokról szó nem volt* . A czigányok nagy része eredeti kóbor jellemét s szokásait annyi századokon át sem vetkőzte le, függetlenségi, szabad vándorlási hajlamukat még a nyomor és sanyaru éghajlat sem tudná megtörni; ők a társadalmi fegyelmet jóllétével, kényelmeivel, biztonságával megvetik, mint szabad, független beduinok vándorolnak, huzódnak vidékről vidékre, kimért, kiegyezett forgási körben mozogván, valójában a beduinok fajából eredettnek hinném, ha egy kissé több bátorsággal birnának; de hiszen láttunk már néhány czigány hőst is. Arczszin, alakkönnyüdedség, jellemvidorság, leleményesség, a tulajdonnak kevés tisztelete, s független, szabad életre törés, az állandó lakásnak utálata, patriarchalis társadalmi szerkezetök, mind közös tulajdonok a puszták kóbor beduinjaival, kiknek eredete felől szintén nincsenek tisztában az emberek, miként a mi czigányainknak származásával. Nyelvök, mely bár nagyon müveletlen és más nyelvből való átvételekkel kevert, utasithatna leginkább fajeredetökre, de ezt tanulmányozni, kutatni s összehasonlitani még kevésnek jutott eszébe. Hogy arab számneveket használnak, azt nem kis bámulattal fedezém fel. Nevöket ők maguk Mezopotamia Singára nevü városától származtatják. Vajdájuknak patriarchalis tekintélye van, mig a fegyelem fel nem bomlik. Egy 1558-béli rendelet szerint vajdájuknak 1 forintot tartoztak évenként adni* . II. József megkisérté letelepitésöket, betiltá vándorlásukat, nevöket uj-parasztra változtatta, de minden eredmény nélkül. A társadalmi osztályzat közöttük szintén megvan, megvannak a válaszfalak, az egymást lenéző, megvető aristocraticus szellem, mert a czigányok három, illetőleg négy osztályhoz tartoznak.
Elsők a hurubások, kiknek városok és faluvégeken állandó lakásuk van, ezek vagy zenészek, vagy mesteremberek, vagy földmüvelők is; munkásak, serények, ügyesek, de kitartás nélkül, ha darabig ernyedetlenül dolgoztak, aztán siestáznak, hevernek, s mivel a mellett iszákosak, fennelgők és fényüzők is, nem tudnak jóllétre jutni.
Ezek lenézik a kóbor czigányokat, valamint a kóborok is megvetik és szánják a letelepülteket; amazok kevesebb számban vannak, s gyakran cserélik fel az állandó lakást a kóbor élettel.
Második osztály a lepedősöké, ezek aranymosó czigányok, csapatonkint járnak, az Aranyos s más folyókban is arany-port mosnak, mint nemes érczczel foglalkozók lenézik, megvetik a többit. Ezek is tömegesen lepedővel bevont ernyős szekereken utaznak, prémes nagy ezüst gombu bekesekbe öltözködnek, gyakran igen gazdagok, birtokukban nagy arany és ezüst billikomok vannak, mely mint a törzs tulajdona, a vajdánál áll, azt semmi áron el nem sajátitják, legfelebb, ha nagyon megszorulnak, zálogba teszik, de eladására nem birhatók, pedig néha igen szép műremekek vannak kezeik között, s oly büszkék, mint akármelyik angol lord.
A czigányok harmadik, legelterjedtebb, legnépesebb osztályát a sátorosok képezik. Ezeknél maradt meg a nemzeti jelleg egész eredetiségében; künn a mezőn, vihar-csapkodta sátraikban kell őket tanulmányozni. Mindeniknek van valami mestersége, üstökösök, kovácsok, késcsinálók, fejsze, furó, fürész s más eszköz-gyártók, csengetyü-öntők, lakatosok, rostások; műhelyök egészen primitiv, s bárhol is felüthető, egy kis kézi fuvó s néhány kalapácsra szoritkozván; de azért azzal bámulatos ügyességgel működnek. Mesterségükhez a szükségelt vasat ritkán veszik boltból, hanem megszerzik ők azt pénz nélkül is. A nők mestersége az ecsetkötés, e mellett ők árusitják el a gyártmányokat, szánalmat ébresztő purdé-seregtől kisérve járnak szét a falukban, hol hatalmas cserevásárt üznek leginkább ételnemüek- s rongyos öltönydarabokért alkudozva, főként az avas füstölt hust (mit ők műnyelven rincsezálénak hivnak,) kedvelik, s a könyörgésben (uzsukálásban) kifogyhatlanok; e mellett jövendőt mondanak, kártyát vetnek, kuruzsolnak. Az elesett marhát is megeszik, de a jó kövér ludat sem vetik meg, s mikor czigány van a határon, a gazdaasszonyok nagyon ügyelnek majorságaikra, mert hát czigányaink nagyon communisticus hajlamuak. A mi külsőjüket illeti, rézszinüek, könnyüded, nyulánk termetüek, fekete, ragyogó szemmel, bozontos hajzattal s hófehér fogakkal, vékony, ruganyos izomzattal; mind oly tulajdonok, mik a beduin-fajjal azonosak, e mellett nyomor-edzettek, annyira, hogy a leghihetlenebb sanyaruságot vidoran türik. A nők között sok szép van. Az öreget dádénak, az öreg asszonyt zsámbáknak, a fiatalokat csávéknak, a gyermekeket purdéknak hivják, ezek 10–12 éves korukig ugy télben, mint nyárban ruhátlanul járnak, sőt gyakran lehet a purdé-sereget ily állapotban a legcsattogóbb hidegben kedvtelve csicsonkázva látni a jégen, vig kedélylyel tánczolni a hóban.
Ezek a bukfenczek vagy czigány-kerekek nagy mesterei, a szekerekkel versenyt futnak, bukfenczeznek, hogy az utas szánalmától néhány fillért kierőszakoljanak. Nyáron mozgó sátraik alatt laknak, télen földbe vájt üregekbe vonulnak, melyet sátruk lepedőjével födnek be, s ott füstölődnek inkább, mint melegesznek a sátor közepére illesztett tüz körül összebujva, ott dideregnek, vastag cynismussal daczolva nyomor s idő viszontagságaival; hanem mégis van egy rettegett ellenségük, a szél, mit semmiképpen sem állhatnak ki.
A zenének, főleg a tánczzenének, nálunk csaknem kizárólagos kezelői a czigányok. Székelyföldön a pásztorok leginkább csak furulyáznak, e hangszert használják a falusi legények is kedveseik ablaka alatt éji zenére; de a tánzzene egészen a czigányok kezében van, czigány nélkül vigadni nem tud a székely és magyar. A zenészek azonban inkább a letelepült hurubások között vannak, s sátorosoknak is van ugyan hegedüjök, de azt inkább saját élményökre s önmulatásra használják, mert bár sok nyomort kell kiállniok, vig kedélyök kifogyhatatlan; mikor éhesek, előveszi egyik hegedüjét, s zenéjére tánczra, énekre kel az egész sereg, öreg, fiatal eszeveszetten tánczol, még pedig nagy ügyességgel, s tagjaiknak utánozhatlan kacskaringós hajtogatásával; van ugyan az ugynevezett czigány nóta, de ez nem más, mint a magyar csárdásnak egy rángatódzó, szaggatott módozata, mert a czigány sehol zenét nem teremtett, hanem ugy nálunk, mint Törökhonban és Spanyolországban is elsajátitá a nemzeti zenét, s annak szellemét felfogva, bele találták magukat velök született zenészeti geniusok által.
A sátorosok vándor-karavánja igen festői, egy vagy két, nyomorukban és sátruk árnyában osztakozó, velök felnövő, velök együtt evő, ivó rosz gebéje minden ily csapatnak van, ezek szállitják a sátorfákat, munka-eszközeiket, s még a mellett tarisznyákban oldalaikra aggatják a járni képtelen kisebb purdékat is, ugy, hogy csak fejök lógg onnan ki; néhány sertés (disznó) is mindig tartozik a törzs vagyonához; ősi szokás szerint minden falu határán három napig szabad mulatniok, ha tovább akarnak időzni, a falusi előljáróság engedélyét kell kikérniök; rendszerint szép helyre, folyó és patakpartok virányaira települnek széltől fedett pontra. Öltözetük a vidék rongya, a szines posztó-ruhát, virító szineket, fényes gombokat nagyon szeretik, a férfiaknál a piros nadrág, nőknél piros rokoja (fersing, köntös-alj) és piros csizma vágyaik netovábbját képezik.
Vallásuk nincs, szinleg azt a vallást követik, a mely falu határán vannak; fizetésért gyakran változtatják hitöket, ugy látszik azonban, hogy volt hajdan nekik nemzeti vallásuk s nemzeti istenök, kit Devhlá-nak neveznek; de ez ős vallásnak most már csak homályos hagyományai maradtak fenn.
Házasságot a vonzalom s rokonszenv alapján kötnek s minden szertartás nélkül, mint mondani szokták, a fűzfa alatt esküsznek össze, közel rokonságra sem igen ügyelve, még pedig jókor, csaknem gyermekkorukban szokták ezt a teketória nélküli szövetséget létrehozni. A bánatot önmarczangolással, hajok tépésével, arczaik összekarmolásával fejezik ki, ilyenkor a kétségbeesés élő képei.
Van még egy negyedik, illetőleg a sátorosoknak egy alosztálya, a kalányosoké, ezek fakanalakat, teknőket, seprőket gyártanak; többnyire nagy erdőségek közelében sátrak alatt laknak; ezek a czigány nemzet páriáji, s mint fából dolgozókat lenézi még az érczből dolgozó sátoros is; a lepedős plane szóba sem áll velök. A czigányoknak létele annyira össze van forrva a mi nemzeti életünkkel, hogy ezen rövid ismertetésöket itt szükségesnek hittem és méltányosnak is, mert ők elég szerények voltak az utóbbi igényteljes korban, midőn minden kis néptöredék saját nemzeti autonomiát követelt, s minket, ős nemzeteit e hazának, ki akartak szavazni – szerények voltak, mondom – hallgatni s elismerni azt, mire haza értök tett akkor, midőn Európa más népei tüzzel-vassal pusztitották, pedig hát ők is hivatkozhatnának nagy multjokra, veres tengeri utjokra, hatalmukra, midőn Páris remegett hősiességüktől, nagy-idai hős tetteikre stb., s végre még ők is egy kis történelmi erőszakolással egybeköthetnék magukat Xerxessel, Hannibállal, a khalifákkal, s Isten tudja miféle nagy nemzettel, mert hát utóvégre is ők lehetnek ezen nagy nemzeteknek meghódolt rabszolgái s hűbéresei. Hanem hát hagyjuk e kérdést bővebb megvizsgálásra élczlapjainknak s czélunkhoz illő komolysággal térjünk vissza Csík szép terére.
Szent-Imrén felül Sz.-Király következik, hol mi a kászoni országutra térve, már ismert vidéken folytattuk utunkat Kozmásig.
IX. Al-Csík. | TARTALOM | XI. Kászonszék. |