X. Al-Csík.

Tusnád. Tusnád-Ujfalu. Verebes. Csatószeg. Sz.-Simon. Sz.-Imre. Néhány szó a czigányokról.

Lázárfalvától átcsaptunk a délnyugati szögletben fekvő Tusnádhoz, melynek temploma messziről látszik, de a falu maga egészen a megérkezésig rejtve van egy mély, a Lázárfalváról lefolyó Tusnád vagy Verespatak átfolyta árok, vagy inkább szakadásban, mely a tér sik lapjában meredek partokkal ágyalta be magát. Tusnád három tizedből áll: Szerethszeg, Sántaszeg és Alszegből.

Tusnád egyike Csikszék korán kiemelkedett helységeinek, az 1567-ki regestrumban 41 kapuval jelenik meg, sőt az 1695-ik év ápril havában tartott fehérvári országgyülés 16-ik articulusának bizonyitása szerint, Tusnád oly taxális hely, mely a többi taxális helyekkel együtt csak is portai adót fizet rovás szerint; de fejedelmi adót nem ad. (Lásd e törvényczikket Erd. ország Tört. Tára II. k. 57. l.)

Tusnád és Verebes is Kozmás filiája volt, s csak 1726-ban szakadt el. Szép nagy temploma 1802-ben épült egy régi, már 1571-ben állott kápolna helyére*Benkő K. Cs. Gy. és Kász. 115. és 116. lap. .

Volt erdélyi püspök, Kovács Miklós, Tusnádon született 1769-ben jan. 26-án.

Tusnádon alól van az Olt tulpartján Tusnád-Ujfalu, egy egészen uj, e század második tizedében keletkezett falu (1822-ben a tusnádi égés alkalmával költözött oda át néhány gazda) s ma már közel 1000 lakosa van. Ily falu-keletkezések Csíkban főként a némi kereskedéssel biró határszéli havasok között igen gyakoriak.

Tusnádon alól negyedórára kezdődik a tusnádi szoros, melynek nagyszerüen szép tájait e munka III. kötetében fogom tárgyalni; mostan az Olt-melléki csíki faluk ismertetésére szoritkozván.

Tusnádtól negyedórára van a jobbparti Vermed pataka beömlésén felül, filiája Verebes, melyről Kunits*Dacia Sic. 57. lap. azt mondja, hogy vasbányáiról nevezetes, most ezeknek semmi nyoma. Verebes lakói nagyban gyártják a szuszékokat (gabonatartó nagy faládák).

Kissé fennebb a Fisság Oltba szakadásánál fekszik Csatószeg. E faluval átellenben az Olt balpartján Gőgös nevü helyen nagy sirhalom emelkedik, hol a hagyományok szerint azok temettettek el, kik a keresztyénség felerőszakolásakor vivott csatákban estek el.

Csatószeg, miként Csík minden faluja, több tizedekre oszlik, neve ezeknek Alfalu, Szentegyházfalva és Templomalja. Az 1567-i regestrumban Chyatozegh néven 25 kapuval fordul elő.

Feljebb fekszik Sz.-Simon, fekhelye vizenyős és mocsáros levén, jellemzőleg mondja a példabeszéd, hogy „sárban heverő Sz.-Simon”. Nevét kétségtelenül ily nevü szentről nyerhette azon korban, midőn a keresztyénség felerőszakolásakor a faluk ős neveit ilyekkel cserélték fel. Sz.-Simon néven jön elő a XIV. század első felében is*A pápai dézmák regestrumának az 1332-ik év rovatában a 669-ik lapon igy: „Joannes Sac. de S. Symone solv. 1 gr.” Ugyanezen néven a 682-ik és 736-ik lapon 6 és 4 régi banalis fizetéssel. . Sz.-Simon tizedei ezek: Felszeg, Kutszeg, Kápolnaszeg és Bolhaszeg.

Itt az a rendkivüli körülmény adja elő magát, hogy bár Sz.-Simon az anyaközség, pap és kántor mégis Csatószegen (filiájában) lakik.

Hegyeiben Aladár nevü helyen aranybányája van, melyet 1851-ben kezdettek müvelni, nagy reményekre jogositó kilátással. Ugyan a hegyek között van egy haldús Nád nevü tava is. Az Endes család Sz.-Simonról származik, Endes György régen azzal a házasság krónikájában talán páratlan önfeláldozással tette magát nevezetessé, hogy nejét Bors Annát, a tatárok elfogván, ő bár biztos menhelyen volt, előjött s kézre adá magát, hogy a tatárok sanyaru rabságát nejével megossza*Cserey Farkas: „Magyar és székely asszonyok törvénye” czimü munkája 207-ik lapján. . Szép, megéneklésre méltó történet, ellentéte a szegény tatár históriájának.

Szent-Simonon felül, alig negyedóra távolra Szent-Imre következik, mely község a balparti Bedecs patak és a jobbparti Rege- és Bánya patakok Oltba ömlésénél fekszik. Szent-Imrét is, miként Sz.-Királyt, az Olt két külön csoportra osztja. A folyam jobb partján levő rész Olt elve nevet visel, mely ismét Pálszeg, Sándorszeg és Felszeg tizedekre oszlik. A balparti csoport hasonlóan több alosztálylyal bir, minő Bedecs, Tengerszeg és Alszeg. Ugy látszik, hogy a helység ős elnevezésének emlékét Bedecs tartja fenn, mely az 1567-ki regestrumban Bedechy néven külön faluként szerepel 26 kapuval, mig a 30 kaput számláló Szent-Imre (Zent Emreh) szintén külön községnek jegyeztetett.

Az Olt e tájatt lassan folydogál (alig látszólag) elannyira, hogy álló viznek tetszik, felületén a nagylevelü Nymphaea Lutea, vagy Nuphar Luteum pompálkodik, mely, mikor virágzik, gyönyörü lepellel vonja be a viz fénylő lapját, miként a Nil hullámait a rokonfaju Lotusnak isteneket szült növény óriásai, partjain ibisek helyett fekete gólyák sétálnak komoly léptekkel. De a szép, virágos folyam gyakran vészt rejt keblében, mert mikor megárad, könnyen kiüt csekély magasságu partjai közül, s elusztatja az összegyüjtött szénát és gabonát.

Szent-Imréről irja magát a b. Henter család, Sz.-Imrén ütöttek tanyát 1707-ben az Aktont követett executorok; ezek, a mint Cserei M. leirja (Ujabb Nemz. Könyvt. 390. lap), oly iszonyuan gazdálkodtak, hogy a lakosok mind az erdőkre menekültek, s egész Csíkban csak a militia lakott. Soha török, tatár igy nem kegyetlenkedett, mint Akton németjei.

Szent-Imre hegyeiben régen müvelet alatti vasbányák voltak, a Verem nevü helyen salakja most is látszik.

De mi a falun tul vas természetü czigány csapattal találkoztunk, s mivel ennek az, egész Székelyföldön elterjedt, eredeti néptöredéknek egy képét már régóta le akarám venni, a vajdával alkudozásba ereszkedtem, hogy engedjék magukat lefényképezni, az alku egy kis borravalóban csakhamar megtörtént, s én is közelökben sátrat vonva, levettem sátruk körül települve, mint ide csatolt képünk mutatja.

Sátoros czigányok letelepedve. (rajz. Greguss János.)

Sátoros czigányok letelepedve. (rajz. Greguss János.)

Mivel már ekként találkoztunk, sőt együtt is sátoroztunk a dádékkal, nem lesz tán felesleges származásukat, életmódjukat, szokásaikat, jellemöket itt néhány szóval körvonalozni.

Hogy e nép miféle fajhoz és törzshöz tartozik, hogy honnan jöttek s honnan terjedtek el egész Európában? azt elhatározni bajos; sokan állitják, hogy már őseinkkel mint fegyverkovácsok és zenészek jöttek volna kisebb számmal Ázsiából, nagyobb csapatban azonban 1417-ben jelennek meg Magyarhon határain. A magyar ezeket is, mint minden települőket, vendégszeretőleg fogadja, s több ezeren Laczkó vajdájok alatt le is települnek ide, többi részök tovább vándorolt; az itt maradottaknak Zsigmond király kiváltságokat ad. Más népesebb csapatok érkeztek a következő évtizedekben, Zsigmond ezeknek is védlevelet ad, ők Zindelo nevü királyokkal tovább vándorolnak, s Európa minden országaiban elterjednek; eleinte érdekkel viseltettek irántuk, jól kigondolt ámitásaikkal, czifra hazugságokkal áltatták a népeket, de csakhamar kitünt eredeti jellemök, melytől a lopogatás nem idegen, s mivel a társadalom fegyelmének magokat alárendelni nem engedték, üldözni és irtani kezdették. A legkegyetlenebb, a legvérlázitóbb rendeletek hozattak ellenök. Németországban főként vadállatokként üldözték, s még a mult század második tizedében törvény hozatott, hogy a férfiak mind felakasztassanak, a nőknek füleik metszessenek el. Egész hajtóvadászatokat tartottak ellenök, mind hiába, se kiirtani, se fegyelmezni nem tudták*Történetök részletesebb ismertetése „Főv. Lapok” 1864. évi 103., 104., 105. számu. Tárczájában Vértesi A.-tól. .

Mig igy üldözték őket nyugaton, még embernek sem nézve, ártalmas vadállatokként pusztitották, addig keleten, Törökországban és nálunk kiméletesebb bánásmódban részesültek, s mint nagyon szapora faj, roppantul megsokasodtak; sőt a nép mulattatói, bohóczai levén, nem csak eltürettek, hanem némi kegyeletben is részesültek, s ekként üldöztetésükről, megszoritásokról szó nem volt*De sőt még a törvényhozás is védelmében részesité, mert az App. Const. III. R. 58. T. 1. Art.-ban a czigány vajdaság (ki nem czigány, hanem mindig tekintélyes főnemes volt), eltörlése azzal van indokolva, hogy azon per abusum becsuszott hivatal ezen nyomorult nemzetség sok huza-vonásával jár. . A czigányok nagy része eredeti kóbor jellemét s szokásait annyi századokon át sem vetkőzte le, függetlenségi, szabad vándorlási hajlamukat még a nyomor és sanyaru éghajlat sem tudná megtörni; ők a társadalmi fegyelmet jóllétével, kényelmeivel, biztonságával megvetik, mint szabad, független beduinok vándorolnak, huzódnak vidékről vidékre, kimért, kiegyezett forgási körben mozogván, valójában a beduinok fajából eredettnek hinném, ha egy kissé több bátorsággal birnának; de hiszen láttunk már néhány czigány hőst is. Arczszin, alakkönnyüdedség, jellemvidorság, leleményesség, a tulajdonnak kevés tisztelete, s független, szabad életre törés, az állandó lakásnak utálata, patriarchalis társadalmi szerkezetök, mind közös tulajdonok a puszták kóbor beduinjaival, kiknek eredete felől szintén nincsenek tisztában az emberek, miként a mi czigányainknak származásával. Nyelvök, mely bár nagyon müveletlen és más nyelvből való átvételekkel kevert, utasithatna leginkább fajeredetökre, de ezt tanulmányozni, kutatni s összehasonlitani még kevésnek jutott eszébe. Hogy arab számneveket használnak, azt nem kis bámulattal fedezém fel. Nevöket ők maguk Mezopotamia Singára nevü városától származtatják. Vajdájuknak patriarchalis tekintélye van, mig a fegyelem fel nem bomlik. Egy 1558-béli rendelet szerint vajdájuknak 1 forintot tartoztak évenként adni*A czigány-vajdaság nagyon jövedelmező állás levén a nemzeti fejedelmek alatt, az a fejedelmek által adományoztatott, mint kitünő szolgálatok jutalma, azonban ezt a czigányok kizsákmánylására használván többen fel, az App. Const. III. R. 58. T. 1. Art. eltörölte. Utolsó vajdájuk az I. Rákóczi György által kivételesen kinevezett Vallon Péter volt. Most is van minden csapatnak főnöke, kit ők maguk közül választanak, s azt még ma is vajda czimmel ruházzák fel. – A jobbágy czigányok vajdáját 1848-ig a fennebb érintett Approbatalis törvény értelmében a földesurak nevezték ki. . II. József megkisérté letelepitésöket, betiltá vándorlásukat, nevöket uj-parasztra változtatta, de minden eredmény nélkül. A társadalmi osztályzat közöttük szintén megvan, megvannak a válaszfalak, az egymást lenéző, megvető aristocraticus szellem, mert a czigányok három, illetőleg négy osztályhoz tartoznak.

Elsők a hurubások, kiknek városok és faluvégeken állandó lakásuk van, ezek vagy zenészek, vagy mesteremberek, vagy földmüvelők is; munkásak, serények, ügyesek, de kitartás nélkül, ha darabig ernyedetlenül dolgoztak, aztán siestáznak, hevernek, s mivel a mellett iszákosak, fennelgők és fényüzők is, nem tudnak jóllétre jutni.

Ezek lenézik a kóbor czigányokat, valamint a kóborok is megvetik és szánják a letelepülteket; amazok kevesebb számban vannak, s gyakran cserélik fel az állandó lakást a kóbor élettel.

Második osztály a lepedősöké, ezek aranymosó czigányok, csapatonkint járnak, az Aranyos s más folyókban is arany-port mosnak, mint nemes érczczel foglalkozók lenézik, megvetik a többit. Ezek is tömegesen lepedővel bevont ernyős szekereken utaznak, prémes nagy ezüst gombu bekesekbe öltözködnek, gyakran igen gazdagok, birtokukban nagy arany és ezüst billikomok vannak, mely mint a törzs tulajdona, a vajdánál áll, azt semmi áron el nem sajátitják, legfelebb, ha nagyon megszorulnak, zálogba teszik, de eladására nem birhatók, pedig néha igen szép műremekek vannak kezeik között, s oly büszkék, mint akármelyik angol lord.

A czigányok harmadik, legelterjedtebb, legnépesebb osztályát a sátorosok képezik. Ezeknél maradt meg a nemzeti jelleg egész eredetiségében; künn a mezőn, vihar-csapkodta sátraikban kell őket tanulmányozni. Mindeniknek van valami mestersége, üstökösök, kovácsok, késcsinálók, fejsze, furó, fürész s más eszköz-gyártók, csengetyü-öntők, lakatosok, rostások; műhelyök egészen primitiv, s bárhol is felüthető, egy kis kézi fuvó s néhány kalapácsra szoritkozván; de azért azzal bámulatos ügyességgel működnek. Mesterségükhez a szükségelt vasat ritkán veszik boltból, hanem megszerzik ők azt pénz nélkül is. A nők mestersége az ecsetkötés, e mellett ők árusitják el a gyártmányokat, szánalmat ébresztő purdé-seregtől kisérve járnak szét a falukban, hol hatalmas cserevásárt üznek leginkább ételnemüek- s rongyos öltönydarabokért alkudozva, főként az avas füstölt hust (mit ők műnyelven rincsezálénak hivnak,) kedvelik, s a könyörgésben (uzsukálásban) kifogyhatlanok; e mellett jövendőt mondanak, kártyát vetnek, kuruzsolnak. Az elesett marhát is megeszik, de a jó kövér ludat sem vetik meg, s mikor czigány van a határon, a gazdaasszonyok nagyon ügyelnek majorságaikra, mert hát czigányaink nagyon communisticus hajlamuak. A mi külsőjüket illeti, rézszinüek, könnyüded, nyulánk termetüek, fekete, ragyogó szemmel, bozontos hajzattal s hófehér fogakkal, vékony, ruganyos izomzattal; mind oly tulajdonok, mik a beduin-fajjal azonosak, e mellett nyomor-edzettek, annyira, hogy a leghihetlenebb sanyaruságot vidoran türik. A nők között sok szép van. Az öreget dádénak, az öreg asszonyt zsámbáknak, a fiatalokat csávéknak, a gyermekeket purdéknak hivják, ezek 10–12 éves korukig ugy télben, mint nyárban ruhátlanul járnak, sőt gyakran lehet a purdé-sereget ily állapotban a legcsattogóbb hidegben kedvtelve csicsonkázva látni a jégen, vig kedélylyel tánczolni a hóban.

Ezek a bukfenczek vagy czigány-kerekek nagy mesterei, a szekerekkel versenyt futnak, bukfenczeznek, hogy az utas szánalmától néhány fillért kierőszakoljanak. Nyáron mozgó sátraik alatt laknak, télen földbe vájt üregekbe vonulnak, melyet sátruk lepedőjével födnek be, s ott füstölődnek inkább, mint melegesznek a sátor közepére illesztett tüz körül összebujva, ott dideregnek, vastag cynismussal daczolva nyomor s idő viszontagságaival; hanem mégis van egy rettegett ellenségük, a szél, mit semmiképpen sem állhatnak ki.

A zenének, főleg a tánczzenének, nálunk csaknem kizárólagos kezelői a czigányok. Székelyföldön a pásztorok leginkább csak furulyáznak, e hangszert használják a falusi legények is kedveseik ablaka alatt éji zenére; de a tánzzene egészen a czigányok kezében van, czigány nélkül vigadni nem tud a székely és magyar. A zenészek azonban inkább a letelepült hurubások között vannak, s sátorosoknak is van ugyan hegedüjök, de azt inkább saját élményökre s önmulatásra használják, mert bár sok nyomort kell kiállniok, vig kedélyök kifogyhatatlan; mikor éhesek, előveszi egyik hegedüjét, s zenéjére tánczra, énekre kel az egész sereg, öreg, fiatal eszeveszetten tánczol, még pedig nagy ügyességgel, s tagjaiknak utánozhatlan kacskaringós hajtogatásával; van ugyan az ugynevezett czigány nóta, de ez nem más, mint a magyar csárdásnak egy rángatódzó, szaggatott módozata, mert a czigány sehol zenét nem teremtett, hanem ugy nálunk, mint Törökhonban és Spanyolországban is elsajátitá a nemzeti zenét, s annak szellemét felfogva, bele találták magukat velök született zenészeti geniusok által.

A sátorosok vándor-karavánja igen festői, egy vagy két, nyomorukban és sátruk árnyában osztakozó, velök felnövő, velök együtt evő, ivó rosz gebéje minden ily csapatnak van, ezek szállitják a sátorfákat, munka-eszközeiket, s még a mellett tarisznyákban oldalaikra aggatják a járni képtelen kisebb purdékat is, ugy, hogy csak fejök lógg onnan ki; néhány sertés (disznó) is mindig tartozik a törzs vagyonához; ősi szokás szerint minden falu határán három napig szabad mulatniok, ha tovább akarnak időzni, a falusi előljáróság engedélyét kell kikérniök; rendszerint szép helyre, folyó és patakpartok virányaira települnek széltől fedett pontra. Öltözetük a vidék rongya, a szines posztó-ruhát, virító szineket, fényes gombokat nagyon szeretik, a férfiaknál a piros nadrág, nőknél piros rokoja (fersing, köntös-alj) és piros csizma vágyaik netovábbját képezik.

Vallásuk nincs, szinleg azt a vallást követik, a mely falu határán vannak; fizetésért gyakran változtatják hitöket, ugy látszik azonban, hogy volt hajdan nekik nemzeti vallásuk s nemzeti istenök, kit Devhlá-nak neveznek; de ez ős vallásnak most már csak homályos hagyományai maradtak fenn.

Házasságot a vonzalom s rokonszenv alapján kötnek s minden szertartás nélkül, mint mondani szokták, a fűzfa alatt esküsznek össze, közel rokonságra sem igen ügyelve, még pedig jókor, csaknem gyermekkorukban szokták ezt a teketória nélküli szövetséget létrehozni. A bánatot önmarczangolással, hajok tépésével, arczaik összekarmolásával fejezik ki, ilyenkor a kétségbeesés élő képei.

Van még egy negyedik, illetőleg a sátorosoknak egy alosztálya, a kalányosoké, ezek fakanalakat, teknőket, seprőket gyártanak; többnyire nagy erdőségek közelében sátrak alatt laknak; ezek a czigány nemzet páriáji, s mint fából dolgozókat lenézi még az érczből dolgozó sátoros is; a lepedős plane szóba sem áll velök. A czigányoknak létele annyira össze van forrva a mi nemzeti életünkkel, hogy ezen rövid ismertetésöket itt szükségesnek hittem és méltányosnak is, mert ők elég szerények voltak az utóbbi igényteljes korban, midőn minden kis néptöredék saját nemzeti autonomiát követelt, s minket, ős nemzeteit e hazának, ki akartak szavazni – szerények voltak, mondom – hallgatni s elismerni azt, mire haza értök tett akkor, midőn Európa más népei tüzzel-vassal pusztitották, pedig hát ők is hivatkozhatnának nagy multjokra, veres tengeri utjokra, hatalmukra, midőn Páris remegett hősiességüktől, nagy-idai hős tetteikre stb., s végre még ők is egy kis történelmi erőszakolással egybeköthetnék magukat Xerxessel, Hannibállal, a khalifákkal, s Isten tudja miféle nagy nemzettel, mert hát utóvégre is ők lehetnek ezen nagy nemzeteknek meghódolt rabszolgái s hűbéresei. Hanem hát hagyjuk e kérdést bővebb megvizsgálásra élczlapjainknak s czélunkhoz illő komolysággal térjünk vissza Csík szép terére.

Szent-Imrén felül Sz.-Király következik, hol mi a kászoni országutra térve, már ismert vidéken folytattuk utunkat Kozmásig.