Csete István

Oh szent Herceg!

Ennek az angyali Herceg úrfinak elég nem volt ébren vigyázni a több szolgákkal, és azt várni, míg meghajtja az egeket, és az ő országát eleibe hozza a Krisztus; a Szentlélek sugállásából kévánta megelőzni, s az Istenek kellemes és kedves akaratját kitanulni, a földi szolgálatban mit választana legtetszőbbet annak szemei előtt, cui servire, regnare est. Hallá menyországnak tizenkét kapuját, mind a négy szélekről hármával állani nyitva, és jóllehet mindazon gyöngyökből volnának kifaragva, ugyancsak Ezekielnél nem minden kapun, hanem a napkeletin az Izrael Istene dücsősége mégyen vala bé, ahol áll vala annak királyi széke és a lábai nyomdokinak helye; azt is tudá, hogy az Isten országába nem mind egy kapun mennek bé, egyik ezen, a másik más kapun jut bé az örök életre, amint az hivatalokban is különböző órák, gratiák és alkalmatosságok vannak, és kinek-kinek az Istentől tulajdon ajándéka vagyon, egyiknek ugyan így, a másiknak amúgy. Ezeket fontolván magában ez a nagy okosságú herceg, a veszprémi Szent György templomában Nagyboldogasszony képe előtt térdre esvén, ettől a jó tanácsok anyjától mint fiú bizodalmas imádsággal azt kéri vala, néki jelentené meg, melyik kapun akarná a Szentlélek őtet maga országába felvenni?

Szent Imre herceg bátorságát gondoljátok meg, a Boldogasszonyt fiúi bizodalommal kérdi, mit javasolna? Mit? Oh herceg úrfi! az alatt a szó alatt vajmi sok dolgok kerekedhetnek elő, és olyanok, hogy az álló oszlopot is megrendíthetik. Hallottad Saulus szavát a damaskomi úton, ahol környülfogá őtet a fényesség, akire megvakulván monda: Domine, quid me vis facere? Uram, mit akarsz hogy cselekedjem? Akarod-e hogy Illyéssel elrejtezzem? Jónással hogy Ninivébe menjek, amit rontottam, fölépítsem? Tömlöcök, vesszők, kőzáporok alá tenger örvényibe, Néro láncaira parancsolod-e hogy menjek, és kardok alá? Mindezeket, amiken azután általesett e nagy bajnok a Krisztusért, egy csomóba foglalá az a kérdés: Quid? Csudáljátok ma egy ifjú hercegnek szíve bátorságát, hitit: mindenre kész, amit az égből hallani fog; rabságba hajtotta maga itíletit, megtagadta magát, éppen égő áldozatul szentelte fel akaratának szabadságát; ha nagy is, ha súlyos kereszt is, elég az, hogy Mária mondotta, szüzek szüze jovallotta, az Isten Anyja tanácsolta, hogy kövessem: jacta est alea! Már e szó alá: mi volna legtetszőbb az Isten és Szűz Mária előtt, amire magát szentelje? foglalá mindazokat, amik a kegyelem erejével kitelhetők volnának egy ilyen nevedékeny virágszáltól. Nem ijedett meg azért a barát cókótól, remeték böjtölésétől; kalastromok silentiuma, a szőrzsák, az ostor, a Krisztus járomszege őtet nem ijesztette: álomszakasztás, sok virrasztás, sok imádság ösztönt, nem félelmet szerzett. Apjától, anyja kebelétől való búcsúzás, kardok, paripák, pompák emlékezete, koronák reménsége, mennyekezők lépe és képe, mindezek akadékot nagyobbat nem tettek, mint akármely pókháló, akire faltörő ágyút vinni nem köll, hogy ledöltsük; az isteni szeretetnek vitézsége Szent Imre lábaihoz megalázá mindazokat, amik rajtunk, bűnösökön hatalmat vesznek, nem mondom mindössze, egyenként is meggyőznek. Nékünk elég Évával egy tekéntet, hogy a látható jó szívünkből az Isten emlékezetét kiirtsa; elég egy izenet, egy ajándék, hogy a Krisztus járomszegét kiüssük; egy bosszúság, hogy az Aegyptus dinnyéire s húsos fazekaira visszatérjünk, akik már a mannát megkóstoltuk vala. Oh szent Herceg! Oh jó tanács angyala! ki, amit nagy hittel kértél, a szeplőtelen szüzességet koporsódba bévitted.




Hátra Kezdőlap Előre