23. Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában: beszámol munkájáról a Batthyány-kormányban+

Budapest, 1848. szeptember 18.

 

LEMONDÁSOM S AMI UTÁNA KÖVETKEZETT

 

Kötelességnek érzem röviden számot adni polgártársaimnak.

A márciusi napok nem ember míve. Az örökkévaló Istené.

Nekem csak annyi mívem volt benne, hogy határozottan megragadám az események fonalát.

Mielőtt Bécsbe mennénk az országgyűlés küldöttei, Batthyány Lajost* leendő első magyar miniszterelnöknek kiáltám ki a pozsonyi erkélyről a nép ezereinek, s Isten azt mondá: ámen.

Úgy lőn.

Egy percig Bécsben magában oly hatalom állott kezemben, melynek emlékezetére is borzadok.

Intésemtől függött, mi történjék a bécsi Burggal.

És én azt mondám az ausztriai háznak: híved vagyok; nekem nem kell semmi, én nem ismerek nagyravágyást eddig. Adja meg a király Magyarországnak, amihez ennek régi joga van, amire tizennégy király megesküdött*, s esküjét egy sem tartotta meg: adja meg neki önálló független kormányzatát, „und ich werde Ruhe schaffen dem Hause Österreich in Wien”.

Úgy lőn.

És mi, lojális magyarok, beértük a legszorosabb igazsággal: kevesebbel, mint az igazsággal, midőn minden kezünkben volt.

Elég kábák voltunk azt hinni, hálásak lesznek a magyar nemzet iránt; még csak seregeinket sem hívtuk vissza külföldről.

A Pragmatica Sanctio iránti gyöngédségből hagytuk künn támogatni a roskadozó ház oszlopait; benn pedig megszenvedtük az idegen tiszteket, idegen zsoldosokat, s etettük saját kenyerünkkel, fizettük keserves, véres verejtékünkkel.

S mi lett belőle? Miként hálálták meg? Seregeink vérével győzelmet vittak ki, s díjul a magyar szabadságot akarják eltiporni – az idegen seregek pedig összeesküdtek az őket tápláló hazánk ellen.

Bécsből megjövénk, amint nevezének: magyar argonauták.

Kértem a miniszterelnököt, hagyjon ki engem miniszteri kombinációjából, gyomromból utálom a hivatalt.

Azt mondták: nem lehet; nélkülem nem alakulhat minisztérium; nem meri senki a finánctárcát elvállalni.

Engednem kellett. Meghozám az áldozatot, a legnagyobbat életemben. Miniszterré lettem – s a sok kegymosoly csak úgy özönlött reám le a magasból.

S én megborzadtam önmagamtól, midőn a szankció napján a trónus lépcsőzetéhez kellett állanom. – És mondám magamban: „Mindenható Isten! Miért mérted reám e pohárt?”

Elkövetkeztek a kezdődő vésznek napjai. Elvem volt: igazság, de az igazság mellett kérlelhetetlen szigor a kígyófaj ellen, ahol csak fejét felemeli.

Azt mondák: diplomatizáljunk, ne kísértsük energiával a fátumot. Hiszen lehetetlen, hogy elhagyjanak; lehetetlen, hogy ne támogassanak, királyi esküvel szentesített törvény s igazság mellett.

És diplomatizáltunk. És megcsalták szegény hazánkat, rútul, iszonyatosan.

Midőn világos volt, hogy megcsaltak, mondám: Az idő ugyan veszve van, most tízezer ember kell, hol kétezer elég volt volna. Azonban bátorság, energia, még veszve nincsen semmi.

És mondák: igen, energia, de a törvényes formák között, azon túl nem lehet lépni, akármi történik.

No mondám: formák miatt elvesz a haza. De biz az csak úgy ment, hogy ha valamely parancsnok elárult, írtak neki régi híres lőcsei formára: „Herr N. N. soll äussern”*, miért árulta el az országot?

Jellačić* nem úgy bánt a dologgal, akasztófát állított annak számára, aki nem akart pártütő lenni, s mikor elég erős volt, azt mondá a péterváradi főhadi kormányzónak, a nálánál öregebb rendjelekkel rakott, érdem s nem pártütés által emelkedett Feldmarschall-Lieutenant* Hrabovszkynak:* „Kendet a császár tette ide, én pedig leteszem, menjen kend pokolba!”

És elment – mondván: majd szatiszfakciót kér a császártól, a császár pedig azt mondá: „Mein lieber Jellačić*, ön derék, hű, lojális pártfogóm; biztosítom önt magas császári kegyelmemről.”

És mi mindig törvényes formákról és diplomáciáról és Militair-Reglementről és Aeusserungokról* beszélgettünk.

Százszor mondám: rezignálok; azt felelék: Az Istenért, ne, szétbomlik a minisztérium, sohasem lesz többé magyar fináncminiszter. Én leszek felelős a haza szabadságáért.

Kínos egy helyzet volt. Öt hónapon át soha egy nyugodt pillanat, soha egy, melyben magammal elégedett lehettem volna.

Időközben a császár megszökött Bécsből. Más nemzet azt mondta volna, amit a nemzetek mondani szoktak, midőn fejedelmök megszökik.

Mi, mindig hű, mindig lojális magyarok, kettőztettük hűségünket. A Marczius szerkesztője* perbe fogatott, mert azt hírlé, hogy István főherceg* ideiglenesen kezébe vevé az országlást. Könyörögtünk, hogy jöjjön a király hű körünkbe, s elég naivak voltunk hinni, hogy megteszi, annyival inkább, mert meg is ígérte, miként előtte tizennégy ősei ezerszer megígérték; és háromszáz esztendőn át alig töltöttek háromszáz napot Magyarországon.

Ekkor a vezérpolitika az volt: „Budapest nyugodt legyen mindenáron, különben a király el nem jő”, és Budapesten e nyugalom végett annyi katona vesztegelt, mennyivel Kiss Ernő* kiirtotta volna a rabló szerbeket.

Majd mindinkább világosságra jöttek a reakció ármányai; a katonai parancsnokok részint haboztak, részint nem engedelmeskedtek; a bécsi Hofkriegsrat épületének személyzete mindenütt bemártotta kezét a magyarországi katonaság dolgaiba; Jellačić* nyíltan revoltált; külföldről a magyar katonát nem adták ide, hermetice elzárták a magyar kormánnyali közlekedéstől, ha valamely magyar ezrednek magyarhonbai bejövetelét megengedték is, a végrehajtás elmaradt. Maga a király is parancsolt, mégsem lett semmi sikere; s azt mondták Bécsből: mi mindent megtevénk, de – ez s ez ezredes, ez s ez parancsnok nem engedelmeskedik.

Általában őfelsége a király kevés kivétellel, mind addig, míg Olaszországban Radetzky* nem győzött, mindig kiadta a törvényes parancsokat, Jellačićot pártütőnek nyilatkoztatta, a hadi főparancsnokságoknak, határőröknek megparancsolta, hogy a magyar hadügyminiszternek engedelmeskedjenek. Ámde parancsainak ritkán engedelmeskedett valaki, s az ellenséges szellemű főtiszteknél azon maxima uralkodott, hogy nem az a fejedelem akaratja, amit ír, hanem az, amit „mások a fejedelem legközelebbi körében mondanak”.

Így űzte a kamarilla velünk s a király nevével a legrútabb játékot.

János főherceg* nem ment Horvátországba a fejedelem törvényes akaratát tudtul adni a népnek, s határőröknek. Jellačić* ellenben, kit a király pártütőnek nyilatkoztatott, Bécsben a legnagyobb kitüntetéssel fogadtatott. Bécsből, mint mondták, „tévedésből” ágyúkat, lőszert, puskát, fegyvereket küldöttek neki: küldöttek pénzt, nehogy a szegény határőrök szükséget szenvedjenek, a közös harmincadi hivataloknak megparancsolták, hogy a magyar jövedelmeket Jellačićnak adják ki, nyugtatvány mellett; a Fiume védelmére rendelt magyar gránátosokat* „tévedésből” Radetzkyhez* küldték: Dreihann* alezredest, ki Fejértemplomot oly rútul elárulá, „tévedésből” ezredessé tették; Mayerhofer* ausztriai konzul és tábornok, „nehogy polgárvér ontassék”, a határőrezredeket fellázította, s a rabló szerbekkel cimborált, miután először Bécsben, onnan Zágrábban megfordult; Szenttamás körül árulás tette semmivé igazságos reményeinket. A magyar hadügyminiszter rendeletei ellen minden ember „alázatos remonstrációkat tett”, és senki sem engedelmeskedett, a bécsi minisztérium a horvátok részére felmondta a neutralitást ellenünk; a birodalmi országgyűlés előtt a fellázadt rabló szerbeket „Waffenbrüdereknek”*, az ellenöki háborút „természetelleninek” nevezte, a tót-, oláh-vidékiek Bécsből lázadásra izgattattak, Erdély az unió megtörésére bujtogattatott, szóval mindenütt pártütés, árulás, lázadás és mindenütt a fejedelem iránti hűség és lojalitás nevében a törvény ellen.

Ezalatt hűtelen vezéreink bécsi táborunkat, mely jól vezetve elég volt volna a szerbeket akár kiirtani, két hónapi tétlenségben, szabad ég alatt, örökösen nyugtalanított állásban elkínozva, elkedvetlenítették, jobb felét betegségnek adák martalékul, végre csatába vezették; a haditanácsban megállapított diszpozíciókat éjjel megváltoztaták, anélkül hogy a hű és becsületes csapatvezéreket a változásról értesítették volna, s midőn Bakonyi* mindezeknek ellenére már a sáncot meghágta, a győzelem percében hátrálót fúvattak.

Irtózatos!

Majd ismét Temerin s Járek esett áldozatul, mit a szerb gyújtogatóknak egy kardvágás nélkül feladtak, s visszafoglalni nem is próbáltak. Előbb pedig Földvárt elfoglalták, s elfoglalván visszavonultak, átadták a szerbeknek, s három héten át nézték egy puskalövésnyiről, mikint csinálnak ellenünk egy újabb erősséget.

Végre pedig főtisztek s egész seregek – az idegenek közöl – nyíltan kijelentették, hogy a határőrök ellen nem fognak küzdeni.

Elvették pénzünket, s elárulták törvényünket – és ezt katonai becsületnek keresztelték.

Tényeket mondottam el. Ügyekeztem lelkem s minden tehetségem szerint a vészt ellensúlyozni, de a hadi tárca nem volt kezemben, én csak szólhattam, tennem nem lehetett – lemondásomat pedig a legfőbb veszélynek mondá mindenki, s én hónapokon át azon kínos helyzetben valék, hogy együtt kellett egy oly politika felelősségének színét viselnem, mely vagy nem egyezett az én nézetemmel, vagy későn fogadtatott el, vagy a foganatbavételnél megtörött.

Végre a bajok annyira nőttek, ugyanazon egy fejedelemnek egyik minisztériuma velünk oly ellenséges lábra tette magát, hogy a dolog már tovább így nem maradhatott.

Tisztába kellett elvégre jőni: akar-e a király magyar koronája épségének, hű magyar nemzete törvényes önállásának s a király által esküvel erősített törvényeinek megvédésében minket gyámolítani vagy pedig nem?

Mert ezen irtózatos állapot tovább nem húzható-halasztható, hogy a pártütők, lázadók, de még a rablók is, a fejedelem nevében borítsák vérbe-lángba az országot, irtóháborút viseljenek a magyar faj ellen, a fejedelem közvetlen köréből szőjék Magyarország ellen az összeesküvést, ha a fejedelem a törvény érdekében parancsol valamit, azt a királyi udvarból tegyék semmivé, a pártütők pedig azzal lázítsák a népet, hogy akkor tesz a királynak kedves dolgot, ha a király törvényes rendeleteinek ellene szegül.

Azért hát – mert ezen borzasztó játék tovább nem tűrhető – a minisztérium elvégre belátta, hogy a diplomatizálásnak véget kell vetni s a király akaratával tisztába jőni.

Elment tehát két miniszter Bécsbe a királyhoz következő törvényes kívánatokkal:

1. Jöjjön le az országba.

2. Összehítta az országgyűlést avégett, hogy a hon védelmére pénzről és katonáról gondoskodjék. Megvan a két törvény, tehát szankcionálja.

3. Ha a magyar katona vérzik érette Olaszországban, tegye kötelességévé az országbani idegen katonának, hogy engedelmeskedjék a kormánynak, s védje a törvényt a pártütés ellen, s nyilatkoztassa becstelennek, aki azt nem teszi.

4. Tiltsa meg Jellačićnak*, hogy Magyarországot ne merje megtámadni.

Ha e szó: „királyi eskü” – szent, lehet-e ezeket megtagadni?

Azonban mi történt? Minisztereink oda voltak tíz napig, s komolyan senki még csak szóba sem állott velök.

Hanem időközben minisztereink ottlételét teljesen ignorálva, őfelsége aláírása alatt kelt kézirat kíséretében a bécsi minisztérium az ismeretes emlékiratot küldötte le Budára, mely emlékiratnál nagyobb politikai bűnt nem mutathat a história.

Hazánk vérben, lángban van a király nevének bitorlása mellett izgatott pártütés által, mi arra kérjük a királyt: segítsen minket királyi tekintélyével a hazát, a királyi széket s a törvényt megvédeni; s nekünk egy emlékirattal felelnek, melynek tartalma: „a törvény, melyre a király megesküdött, semmit sem ér, Magyarország szűnjék meg önálló ország lenni s a német minisztérium által Bécsből kormányoztassék, miszerint pénzünkről jövendőben se számoljanak, mint ekkorig nem számoltak, magyar vitézeink továbbá is a népek szabadságának elnyomására fordíttassanak, mint ekkorig fordíttattak, minket pedig idegen zsoldosok tartsanak igában, mint eddig tartottak, és legyünk továbbá is egy gyarmattartomány, szükségre, nyomorúságra kárhoztatva, mint eddig valánk”.

Ez volt a feletet igazságos kívánatinkra; ez volt a hála hűségünkért, ez volt a köszönet a dinasztiáhozi ragaszkodásunkért.

De még ez sem volt elég, minisztériumunk küldöttei ott vesztegeltek Bécsben eredmény nélkül. Velök e dologról nem is szólottak. – Az országgyűlés, látván a kamarilla taktikáját, miszerint halogatással akarja hazánkat elveszteni, küldöttséget küldött Bécsbe a minisztérium kívánatainak teljesítését a nemzet nevében követelni.

És minő választ kapott?

Azt, hogy őfelsége beteg, tehát nem jöhet az országba. A törvények szankciójáról majd gondolkozni fog, s ha volna is ellenök észrevétele, senki arra ne magyarázza, mintha a törvényeket nem akarná megtartani; a többi kívánatok iránt pedig részint már intézkedett, részint majd a minisztérium útján kiadandja a határozatát.

Szóval a küldöttség is egészen hiában járt, de mégis… nem járt hiában, mert magával hozá újság gyanánt őfelségének neve alatt kelt egy kéziratot Jellačićhoz*, melyben őt, ki a törvény ellen fellázadt, ki őfelsége törvényes rendeleteinek fegyveres kézzel ellene szegült, kit őfelsége pártütőnek nyilatkoztatott – most minden miniszteri ellenjegyzés nélkül, tehát a törvény ellenére hivatalaiba, melyekről gyanúsítások alapján függesztette fel, visszahelyezi, őtet eddigi eljárásaért (ti., hogy a törvény a törvényes kormány ellen fellázadt) megdicséri, s azon várakozását jelenti ki, hogy tovább is az összes birodalom érdekében oly hű, lojális ember lesz, mint eddig volt.

Valóban ily rettenetes dolgok csak onnan magyarázhatók, hogy a király, mint maga is mondja, beteg – de már az csakugyan tűrhetetlen állapot, hogy a király betegségével a titkos kamarilla, a nem felelős udvari tanácsadók annyira visszaéljenek, hogy szegény hazánknak szabadságát, alkotmányát, nemzeti létét semmivé tegyék; s a király és törvény elleni pártütésre a beteg királynak mintegy helyeslését függesszék reá.

Az ország ekként el lévén árulva, a királytól, kinek miniszterei valának, elgyengült egészsége miatt így el lévén hagyatva, s a pártütés ellenünk a királyi név tekintélyével gyámolítva, a minisztériumnak természetesen rezignálnia kellett.

István nádor a lemondást elfogadta, de más miniszterelnököt mindjárt nem nevezett, az ország tehát felelős kormány nélkül volt.

Azon ponton állottunk, hogy amire a bécsi cselszövények működtek, ami végett Jellačić* fellázadt, ti., hogy ne legyen magyar minisztérium, csakugyan teljesedni fog, s visszaesünk a bécsi kamarilla járma alá.

Ezt nem engedhetők. A képviselőház kötelezte a lelépett minisztériumot, folytassa hivatalát addig, míg más minisztérium alakíttatik; a többiek nem akarták, én és Szemere* kötelességünknek véltük megtenni; s a ház osztatlan bizalommal kíséré cselekvésünket, melyet arra használtunk, hogy letegyük a magyar hadseregnek alapját, s pénzerőt biztosítsunk az ország védelmére.

Fent nagyon haragudtak; de mi azt mondók: itt az országban miniszteri ellenjegyzés nélkül senki sem parancsolhat, tessék miniszterelnököt nevezni, annak kezeibe letesszük a hatalmat, de másnak nem.

Használt – mi lehetetlenné tettük magunkat, de a miniszteri kormányformát s vele Magyarország önállását megmentettük.

Gróf Batthyány Lajos* miniszterelnökké neveztetvén, új minisztérium alakításával bízatott meg.

Egyszersmind megérkezett a hír, hogy a pártütő Jellačić* beütött az országba.

Batthyány a minisztérium alakítására feltételül kötötte, hogy ezen pártütőt őfelsége az országból kiparancsolja.

Három napig vártunk a válaszra. Ezalatt érkezett híre Teleki Ádám* borzasztó árulásának*. Ezalatt szólíttatott fel a nádor, hogy mint az ország főkapitánya, nádori kötelessége szerint menjen személyesen védeni az országot*. Mit ő teljesített is.

Végre megérkezett a király válasza. Batthyány miniszterelnöknek elfogadtatott, de a pártütőnek az országbóli kiparancsoltatása iránt őfelsége azt mondá, hadd lássa először, minő egyéneket teend Batthyány javaslatba miniszterekké, s neheztelőleg szólt, miért toborzunk katonát, s miért bocsátunk ki papirospénzt.

Értsétek jól meg, hazámfiai!

A beteg király nevében az adatik tudtunkra, hogy az, vajon őfelsége kiparancsolja-e a vétkes pártütőt, ki hazánkat jogtalanul megtámadá s Budának elfoglalásával fenyegetőzik, attól függ: Péter vagy Pál lesz-e miniszteri kandidátus?

S a beteg király nevében rosszallják, hogy védeni akarjuk az országot, védeni a királyi széket a pártütés ellen, mellyel udvari cselszövény hazánkat megszállotta.

Tehát szankció nélkül szabad volt pártot ütni? De mi, védelem nélkül, görbüljünk meg a járom alá, s adjuk fel hazánkat gyáván, hűtlenül!

Irtózatos! Minő játékot űznek a beteg király esküjével.

Sokan rosszallják talán, hogy ezen elválasztó percben azon bizalomnál fogva, mely a legközelebbi napokban csekély személyem iránt nyilvánult, nem ragadtam kezeimbe a hatalom gyeplőjét a haza megmentésére.

Nem – hazámfiai –, én ezt nem tevém, sőt minden erőmmel oda dolgoztam, hogy gróf Batthyányt reábírjuk, alakítson minisztériumot, mégpedig akként alakítsa: hogy én, s minden oly név mellőzve legyen, mely ürügyül szolgálhatna a királyi helybenhagyást megtagadni.

Istenemre esküszöm, csak így lehetett a haza megmentésére időt nyerni.

Elmondom röviden okaimat:

A nemzet elibe vetett kelepce nagyon is világos volt.

Bármi borzasztó tömege nehezedett is hazánkra az árulásnak – mégis van a jogban s igazságban annyi erő, hogy nem mernék a beteg király nevében Jellačićnak* az országbai beütést világosan megparancsolni; nem mernék a katonaságot a törvény iránti engedetlenségre világosan utasítani.

Ámde most azt gondolák: Batthyány feltétele nem lévén elfogadva, ő le fog mondani az elnökségről, új elnököt rögtön nem lehet nevezni, mert a beteg király Bécsben van, a nádor a táborba ment, kormány nélkül azonban az ország egy percig sem lehet, azt hitték tehát, hogy a sok hitszegés által méltán felingerlett országgyűlés ragadja kezébe a végrehajtó hatalmat, s vagy diktatúrát, vagy provizórius kormányt állítand.

És ekkor készen van az árulás által annyira óhajtott ürügy – a beteg király nevében azt mondanák: ímhol Kossuth, Nyáry* vagy nem tudom ki – kezökbe ragadták jogtalanul a kormányt, kivetkőztették a nádort törvényes hatóságából, kivették a király kezéből a kormánynevezési jogot, most tehát már a király parancsolja, hogy Jellačić* nyomuljon előre Budáig, űzze el a király jogait bitorló kormányt, s helyezze be ez s ez minisztereket, kik között pénz- és hadügyi, kereskedési s külügyi miniszterek nem voltak volna, a többiek pedig azon vétkes kamarillának tagjai voltak volna, mely hónapok óta ármánykodik hazánk szabadsága ellen, s kész vért ontani, az országot lángba borítani, a királyi széket a hitszegés útján veszélybe dönteni, csak hogy elveszett hatalmát mindenáron visszakerítse.

Ehhez járult még, hogy a nádor, ahelyett hogy most az ország védelmében vezérkedik, itthagyta volna az országot, s jöttek volna parancsok királyi névvel, hogy a katonaság ne merjen a provizórius kormánynak engedelmeskedni, Jellačić ellen ne merjen senki harcolni, ne merjen senki önkénytesnek beállani, ne a magyar banknótát elfogadni, szóval lesve lesték az ürügyet, hogy az ország védelmi ereje elzsibbasztván, a szegény magyar nemzet védtelenül semmisüljön meg, s kitöröltessék a nemzetek sorából.

S most ítéljen minden igaz hazafi! – Nem követtem volna-e el a hazát veszélyeztető bűnt, ha az irántam nyilatkozó bizalomtól elszédítetve, s engedve azon méltó indignációnak, mely minden igaz magyar kebelt elfoglal, megadtam volna az árulásnak azon ürügyöt, melyre oly régen hiába várakozik.

Nem, én azt mondom, ha van egy mákszemnyi érdem életemben, ha van, amiért hazámfiai szíves hajlandóságát megérdemlem, az által érdemeltem meg, hogy ezt nem tevém.

A képviselőház pedig, mert egyhangú nyilatkozatával Batthyányt minisztérium alakítására reábírta, s Batthyány, hogy ezt elvállalta, a nemzet köszönetére érdemesek.

Most csak az minden hazafi teendője, hogy készüljünk a védelemre addig, míg a nagy bajjal tartogatott törvényességi formák megbuktatására az ármány és árulás újabb ürügyöt nem talál.

Keresend s találand kétségtelenül, mint a farkas Aesopus* meséjében a bárány ellen talált. De már csak holnap is készültebbek leszünk, mint tegnap valánk, s a farkas nem bárányokra fog bennünk találni.

Gondolkozzatok, lelkesüljetek s fegyverre, fegyverre az elárult hon védelmében, a hazánkat megszállott ellenség ellen. Őt megbuktatva megbuktatjuk a gyalázatos kamarillát, s a szegény beteg király s a szegény elárult hon mentve leszen.




Hátra Kezdőlap Előre