105. Kossuth utasítása Simonffy József alezredesnek a magyar–román megegyezésről+

Budapest, 1849. július 5.

 

Önnek az oláh lázadás kibékítése iránt Avram Iancu* lázadásfőnökkel váltott levelezéseire a miniszteri tanács hozzájárultával válaszolom:

Hogy én, szívemből sajnálva azon elnyomatást, melyben hazámnak román ajkú népe századokon át szenvedett, politikai elvrokonaimmal egyetértőleg a közös jognak, közös szabadságnak reájuk is kiterjesztéséért egész életemen át küzdöttem, tudhatja mindenki.

Hogy a tavaly június elején* megkezdett s folyvást tartó országgyűlésen mint követ, mint miniszter, mint kormányelnök minden honlakosnak, bármi nyelvű és vallású legyen, az ország státusegységével megegyezhető jogszerű kívánatait mindég és minden alkalommal pártoltam és gyámolítottam, Istenre és a nyilvánosságra hivatkozom.

Egy nézetet azonban sohasem tudtam megérteni, azt, hogy egy országban különböző politikai nemzetiségek létezhessenek.

Hogy nyelv és vallás semmi politikai jogok élvezetében különbséget ne tegyen, ez hitem és vallásom.

Hogy a nyelvét minden népség nemcsak a magánéletben, hanem egyházában, iskoláiban, községében ne csak szabadon használhassa, hanem annak a civilizáció érdekébeni kifejlesztését a státustól igénybe vehesse, ezt is hiszem és vallom.

De hogy egy országban több diplomatikai nyelv lehessen, ha azon ország egy test akar lenni, és nem szuverén kantonokra feloszlani, ezt nem érthetem.

Kivált nem érthetem ott, ahol a különböző nyelvű népfajok nem külön arondírozott területeken, egymástól elválasztva, hanem vegyesen és keverve laknak.

Ily országot nyelvek szerint sem fölosztani, sem kormányozni nem lehet, hacsak az országot eldarabolni nem akarjuk.

Kinek jutna eszébe a kis Moldvában lakó nagyszámú csángómagyarok számára külön politikai nemzetiséget követelni? Senkinek, mert ez Moldvának diszmembrációja volna.

Így van ez Magyarországgal is – politikai nemzetiség csak arondírozott territórium alapján képzelhető, egy országnak egy territóriuma lehet csak, e territóriumon lehet akármennyi nyelv, akármennyi vallás, s ha szabadságot akarunk mindenkinek nyelv- és valláskülönbség nélkül, egyenlőnek kell lenni jogban, törvényben, szabadságban, de egy országot nyelv szerint felosztani, s mindenik résznek külön territóriumon külön politikai nemzetiséget adni annyit tesz, mint azon országot feldarabolni, azaz megszüntetni.

Hazánknak azon öngyilkolására tehát, hogy az egy és osztatlan Magyarországból külön magyar, tót, német, szász, román, szerb, orosz tartományokat alkossunk, az ország kormánya soha reá nem állhat, de ha ezt az ország román ajkú lakosai nem akarják, amint józanul nem akarhatják, úgy meg kell vallaniok, hogy ok nélkül vak eszköz gyanánt pazarolják véröket, fellázadván azon törvények ellen, melyek nekik minden más lakosokkal közös és egyenlő szabadságot adhatnak.

De nekik talán a föderáció eszméje forog homályosan szemeik előtt. Magyarország lehet föderációban Oláhországgal, Szerbiával stb. De Magyarország magamagával, azaz a kebelében lakó polgárokkal föderációba nem léphet. Ez képtelenség.

Közös törvény, közös jog, közös szabadság, ezt ad az ország törvénye, ezt ajánlja mindenkinek az ország kormánya. Ennél többet senkinek nem adhat, mert többel senki nem bírhat.

Ez volt örökké hitvallásom, ezt nyilatkoztattam ki minden alkalommal, ezt a saját vérei által barbár módon meggyilkolt szerencsétlen Drágos* országgyűlési követnek is, midőn kérdést tett hozzám; minő sorsra számíthatna a fellázadt oláh ajkú nép, ha a fegyvert letéve a kormány iránti engedelmességre s a magyar státus iránti hűségre visszatérne?

És azért bosszankodással veszem az önnel levelezésben álló oláh lázadási főnöknek azon ravasz ármánykodását, miszerint azzal mer rágalmazni, mintha Drágoshoz* írt levelemben kinyilatkoztatott engedményeket a Hatvanihoz írott rendeletemben visszavontam vagy megmásítottam volna – ez nem igaz.

Drágos*, midőn legelőbb nálam jelenté magát avégett, hogy az oláh lázadásnak lecsillapítását saját merényletére megkísérteni óhajtja, arra kért fel, hogy míg ezen iparkodása tart, fegyverszünetet engednék. Én erre már akkor is kinyilatkoztattam, hogy az ily bizonytalan kísérletek miatt fegyverszünetet adni soha nem fogok, s a hadi munkálatokat megszakítani nem engedem, mert a haza, a törvény és szabadság ellen fellázadt román, szerb és tót pártütőknél mindig azt tapasztaltam, hogy minden időpihenési engedélyt, melyet, midőn szorítva voltak, gyakran kértek, csak erejük összpontosítására, véletlen megrohanásra használták; és fegyvernyugvást nem adnék azért is, mert nem ismerek senkit, kinek szava vagy kötelezettsége a fegyvernyugvási feltételeknek a pártütők részéről megtartását garantírozhatná.

Én azért alkudozásokba nem bocsátkozom, mert én más alternatívát nem ismerek, mint vagy büntetni minden pártütőt, vagy megbocsátva a közös törvény alapján, egyenlő jogú polgároknak elismerni.

E szerint tehát alkudozásnak s több vagy kevesebb engedély megadásának helye sem lehet, mert én sem többet, sem kevesebbet, mint a közös jogot s egyenlő szabadságot ígérni s adni senkinek nem fogok. De nem lehet alkudozásról szó azért is, mert nincs és nem lehet a pártütő románok közt senki, aki másnak, mint saját magának nevében bármi kötelezettséget biztosíthatna, vagy adott szavának a fegyveres tömegek részérőli elfogadását biztosíthatná.

Azért tehát sem alkudozásokról, sem fegyvernyugvásokról tudni nem akarok, hanem mindent, amit a béke kedvéért biztosítani akarok, amint szóval nyilvánosan mindég megmondtam, úgy Drágosnak* vagy akárkinek is írásban szintúgy kinyilatkoztattam, ha kinek tetszik ezen kinyilatkoztatás alapján a fegyvert letenni és a haza iránti hűséghez s törvény iránti engedelmességhez is azonnal visszatérni, annak politikai vétségeiért amnesztiát is adok, aki pedig a fegyvert le nem teszi, az ellen harc lesz, mely részükre szabadsággal sem győzelem, sem legyőzetés esetében nem végződhetik.

A szerencsétlen Drágos* ezzel elmenvén a lázadók közé, kik neki jóakaratjáért orgyilkolással fizettek, ismét fegyverszünetre, az amnesztia magyarázatára, alkudozásra szólított fel, mire úgy, mint elébb, s úgy neki, mint Hatvaninak tudtukra adám, hogy én alkudozásokba, fegyvernyugvásokba, magyarázatokba nem ereszkedem, s Drágos eljárása miatt a hadi operációknak gátot vetni nem engedek.

Amit mondtam, megmondtam – aki biztosításaim alapján a fegyvert leteszi s kegyelemért folyamodik, a nemzet tud kegyelmes lenni, aki pedig ezt nem teszi, ő lássa.

Hamis és ravasz ráfogás tehát, hogy én ajánlataimmal játszanék, vagy azokkal cselt vetni akárkinek is nem átallanám, ez becsületemmel s nemzetem becsületével meg nem fér.

Most is azt mondom tehát, amit mindig mondottam, amit Drágosnak* írott levelemben kinyilatkoztaték, azt fegyverletétel, béke s engedelmesség feltétele alatt most is biztosítom még, de ezen kegyelmet mától számított 15 napon túl ki nem terjesztem, hanem a pártütés makacs folytatása esetén rendes és összpontosított haderőt küldenek oda; ekkorig a szegény elcsábított nép iránti figyelemből csak kisebb csapatokat engedek használni.

Gondoskodásomból senki irányában titkot nem szokván csinálni, önt is ezennel felhatalmazom, hogy e levelemet akár a lázadás főnökeivel, akár más kivel is közölhesse, és az ebben foglaltaknak az ország kormányára s a nemzetre nézve kötelezettségét biztosítom; sőt amint Drágosnak* is megírám, úgy önnek is hatalmat adok, hogy ha valaki a lázadók közül valamely részletek iránt a kormánnyal személyesen értekezni akarna, annak jövete-menete (Salvus-conductust)* biztosíthasson, s a biztosításnak megtartását a nemzet becsületével garantírozom.

Egyébiránt megolvasván Iancu* leveleit, miket ön velem közlött, miket ezennel visszarekesztek, meg kell vallanom, hogy azokban rágalmakon, ravasz eltorzításokon és festetlen általános nagy szavakon kívül egyebet semmit elannyira nem találok, hogy még csak távolról sem tudnám belőlük kivenni, mi a célja, és mi a kívánsága.

Ha tehát gondolja, hogy a vérontásnak megszüntetésére ez tehet valamit, ám adja tudtukra, hogy ha nem rabolni, hanem egyenlő jogú szabad polgárok lenni akarnak, mondják meg már egyszer, mi kívánságuk van, én szavamat adom, hogy amint az ország feldarabolásába soha megegyezni nem fogok, úgy a jog, a méltányosság alapján megnyugtatni óhajtok, s békét, szabadságot – nem bosszút óhajtok.

Ezekben állanak ön felterjesztésére határozataim és megbízásaim, mikre nézve kötelező felhatalmazással Cserey ezredes urat* ezennel felruházom.




Hátra Kezdőlap Előre