Csúzy Zsigmond

Pünkösd hava

Sokféle különbséggel változó minéműségét vizsgálván e világnak, nemcsak amaz remete barlangoknak ragyogó címere és bennek lappangó s tekélletes életet élő szent embereknek fényes tüköre, eleven példája Szent nagy Antal, hanem még Mercurius Trismegistus is (ki a pogányságnak mintegy törvéntszabó Moysesse vala) azt az Istenség könyvének nevezte: Universum est liber Divinitatis. Nem is ok nélkül, mert természet szerént abból tanuljuk, abból ismérjük meg valamint Alkotónkat, Teremtőnket és annak bölcsességét, jóságát, mindenhatóságát és más egyéb isteni tulajdonságit, úgy ugyanazonból kölcsönözhetünk is magunknak néminémű világosságot és igazgató kormánt, mint kellessék tudniillik tekélletesen, jól és üdvösségessen élnünk.

Ez a könyv pedig oly könnyű magában, hogy abból akármely bárdolatlan és ostoba paraszt is fáradságos munka nélkül eleget tanulhat; eleget tanulhat nem csak a mély elméjű filozófus, hanem az egek forgását vizsgáló és az isteni bölcsességet bizonyos mértékkel fejtegető teológus is. Bezzeg sokat tanult vala ebből a könyvből első Remete Szent Pál pátriárka, aki végbúcsúját vévén a hiúságoktól, inkább titkon rejtekben akara élni, hogy vagy így üdvösséges tudományának kívánatosb drága gyümölcsét tapasztalhatná, amint is ez, ez számláltatta az angyali dicsősb karok közé őtet.

Sokat dicsőséges seraficus Szent Ferenc, utolsó szükséget és evangéliomi s sokakat irtóztató szegénységet választván magának, aminthogy ez, ez serafimostatta meg, hogy így szóljak. Sokat tanult boldog Szent Ignác, aki lelki szemeinek csak egy felemelésével ilyen szókra fakada: Quam mihi sordet terra, cum coelum aspicio! Oh mely utálatos a föld hiúsága előttem, midőn az egeket vizsgálom és mindeneknek alkotóját, az Istent; sőt még Szent Pál apostolt is (hogy ezereket elhallgassak, kik ezen könyvnek tudományával, kiváltképpen való nagy szentséghez jutottak) rész szerént ezen ok vezette oly nagy szentségre, hogy még gyarlóságában érdemlett légyen a harmadik égben ragadtatni.

Ennek a könyvnek táblái az egek, levelei az éltető állatok, lineái az országok és tartományok, bötűi pedig minden teremtett állatok, és olvasója s tanulója önnön maga az Isten képére és hasonlatosságára alkottatott ember. S ezért is: Jussit et erectos ad sidera tollere vultus (amint a versszerző szól) más egyéb élő állatoknál különben egyenesen felemelkedve alkottatott, hogy ezt a könyvet annál könnyebben, annál szemesben olvashatná, vizsgálhatná.

Ez a könyv télben mintegy bététetettnek látszik, mert ugyanis télben setét barlangokban lappangnak a vadak; jég alatt, mély örvényekben a halak; a barmok az istállókban, a madarak a sűrű gallyak között, avagy is a föld hasadékiban, sőt még a pázsitos füvek is a jó illatú virágokkal vastag hóval palástoltatnak bé, az emberek pedig titkos meleg kamarájokban rejteznek.

Szent György hava nyitja ki ezt a könyvet, s talám ezért is neveztetik kikeletnek és mintegy kinyílásnak. De leggyönyörűségesben ez a mái napon kezdődő pünkösd hava mutatja ki bővséges gyümölcsének reménségével a fáknak illatozó virágit. Melyekből (más nyughatatlan elmefuttató fitogtatásoknak engedvén azokat az ajándék gyanánt osztogatott pünkösdi fákat) mi is kívánva kívánandó üdvösséges tudományt szedegethetünk lelkiképpen magunknak.

Elsőben is: a virágok az ember állapotjának gyarlóságát jelentik, mely, míg ifjan élünk, igaz hogy virágzik, mindazáltal majd-majd elhervad, leesik és ahonnét vette eredetét, a földben visszatérvén, eltapodtatik. A természet folyását vizsgáló bölcsek közt nem utolsó Plinius, a fák virágiról írja, hogy hét napig tartanak, s azután elhervadnak, elvesznek. Hasonlóképpen, az ember élete mintegy hét részre oszolván, igen rövid ideig tart a régi időkhez képest, holott kilencszáz esztendőkig is éltek emberek. Noha még ez is igen csekély, sőt semmi az angyalok idejéhez, annál is inkább az örökkévalósághoz képest, melyre nézve mondja vala koronás próféta Szent Dávid: Mille anni, sicut dies hesterna quae praeteriit. Hogy ezer esztendő is csak annyi Isten előtt, mint a tegnapi nap, mely elmúlt.

Nyilván terjeszti ezt az ember életének rövidségét előnkben Jób pátriárka, mondván: Az asszonytól született ember rövid ideig élvén, sok nyavalyákkal és másféle nyomorúságokkal telik bé; ki, mint a virág, kinyílik és elnyomattatik; fugit velut umbra; elfut, eltűnik, mint az árnyék, és soha azon állapotban meg nem marad. Ennek bővebb magyarázatját nem szükség fejtegetve előtökben terjeszteni, mert ki-ki tönnön maga tulajdon vagy felebarátja próbájával naponként tapasztalja, hanem az utolsó cikkel üt szeget fejemben, tudniillik, hogy mint az árnyék, eltűnik.

Mert ugyanis majd minden teremtett állat az embernek vesztére, halálára céloz. A levegőég dögleletességgel és büdös bűzivel; a víz elnyeléssel, megfojtással; a tűz égetéssel, emésztéssel; a föld omlással, temetéssel, sőt még a ludak is pesszegnek ellene, ugatnak az ebek, kergetik a méhek, csípdesik a szúnyogok, és alkalmatlankodnak a szemtelen legyek.

A fák virági, ha le nem csípettetnek is, vagy a dértől le nem szedettetnek, magok csekélységéből lehullanak; így az emberek, ha gyilkossan meg nem ölettetnek is, természetek szerént a bűnnek férgétől emésztetvén, hamar meghalnak. Nagyobb része pedig a virágoknak haszontalan és semmi gyümölcset nem hoz magával, hasonlóképpen nagyobb része az embernek, csöcsömős vagy kisded korában hal meg, más része ifjú és középkorban, és így igen kevesen érik el megért vénségeket. Noha ez semmit vagy igen keveset hoz a konyhára (amint szoktunk szólani), hogy valaki most sokáig vagy kevessé éljen, hanem bezzeg az az emberi gyarlóságnak nagy boldogtalansága, hogy nagyobb része férgesül s gyümölcstelenöl vész el, ahová célzott vala maga édes Üdvözéttőnk is, mondván: Multi vocati, pauci electi. Sokan vannak a hivatalosok, kevesen a választottak.

A virágok napkeletre felnyílnak, napnyugotra pedig mintegy béhúnván szemeket, hervadozva összekapcsolódnak. Így az emberek is, ha a szerencsés napnak fényessége felderül s kedvek szerént szolgál, vásottsággal kiterjeszkednek, s mint a víz, kiöntődnek, kérkednek, tobzódnak és feslett életet élnek. Ellenbe, ha a szerencse fénye hunyódik, ha keserűségre hanyatlik és setét gyászban borul, háborognak, keseregnek, sírnak, szomorkodnak és majd csak el nem vesznek.

Másodszor: a virágok arra ösztönözik a keresztény embert, hogy tekélletessen éljen; ám, valamint a fának az igen hamar és felettébb sok virága gyakortább jele a gyümölcstelenségnek, úgy, akik még gyermekségekben hamar eszeskednek, végre megkábulnak vagy hamar elfogyván, vigasztalás nélkül szállanak koporsóban. Osztán üdvösséges oktatásunk lehet az is, hogy hirtelen sok kincsre, gazdagságra ne vágyódjunk, netalán a másvilágon amaz evangéliomi dúsgazdagsággal kényszeréttessünk szűkölködni, hallván: Fiam, jusson eszedbe, hogy elvetted javaidat a te életedben. Más az, hogy erről nyilván szól az Isten lelke bölcs Salamon által: Substantia festinata minuetur, hogy a sietséggel gyűjtött marha, kincs, pénz és gazdagság megkevesedik és hamar elfogy (mint a fának bő virága), amely pedig aprónként gyűjtetik kézzel, azaz igaz munkás fáradsággal, megsokasodik, és az Úr áldásával sikeres állandósága lészen.

Továbbá: aki a virágot mostohán tépi, az gyümölcsöt nem szed, mert a gyümölcs együtt nem lehet a virággal. A világi dicsőség egy hirtelen elhervadó virág, amint Isaiásnál olvassuk: Omnis gloria ejus quasi flos agri; melyen, ha törvénytelenöl kapsz, vagy azzal mértéktelenöl és szükség kívöl élsz, eleve elbúcsúzzál a mennyei dicsőségnek drága gyümölcsétől. Ezen kapott vala pártos Absolon; ezen telhetetlen Akáb; s tudjuk a Szentírásból, mind a ketten hogyan és miképpen jártanak. Tanácsosb egy kevés ideig tartó virágtól, azaz a világi tündér módon futamó hívságos dicsőségtől ellenni, hogysem mint az örökkévaló mennyei dicsőségnek drága gyümölcsében nem részesülni; holott amazok férges keserűséggel egyelesek és örök kárhozatsággal határoztatnak.

Végre: valamely fák nem virágoznak (kivévén igen kevesset, minémű a fügefa), gyümölccsel sem biztatnak. Hasonlóképpen, valaki ifjúságában jó erkölcsök virágjával nem bővelkedik, nem illatozik, majd lehetetlen, hogy megaggott vénségében gonosz szokásokkal ne becstelenkedjék. Azért mondja vala a Szentlélek: Adolescens juxta viam suam, etiam cum senuerit, non recedet ab ea; az ifjú az ő útja szerént, midőn megvénhedik sem távozik el attól. Példának okáért: ha szeléd, istenfélő, tekélletes az ifjú, vénségében is azon jó ösvényen jár; holott pedig furcsa, trágár, hazug, káromkodó, részeges és feslett életű, non recedet a via, azon gonosz húron foly póráza, s feslettségének készétett feneketlen veremében szakad a nyaka.

Melyre nézve mondja vala Jeremiás próféta: Bonum est viro, cum portaverit jugum ab adolescentia sua. Jó és üdvösséges az ifjúnak, midőn az Isten parancsolatinak gyönyörűséges igáját ifjúságának zsengéjétül fogva viseli; mert ugyanis idején hozzászokván tekélletes jó cselekedetekkel virágzó igájának, azaz buzgó és hív szolgálatának viseléséhez, külső és belső vigasztalásokkal jut feltett céljához, érdemes örök fizetéséhez. Ellenbe: ha látod, hogy a nevedéken fa, azaz az ifjú, gonoszra vetemedik s feslettségével lerázza még azt a kevés virágocskát is, mely szüléinek vagy oktató mesterének jó kormányozásából származott, tudd meg nyilván, hogy gyalázatossan, mert gyümölcs nélkül kiszárad; s nem is érdemel mást egyebet, hanem a Fölséges bosszúálló haragjának régen a gyökéren függő éles fejszéjét.

Harmadszor: A virágok arra oktatnak bennünket, miképpen kellessék a tekélletességgel virágzó keresztényeknek dicséretes nyomdokokát követnünk; minémű formára, úgy tetszik, hogy maga is ösztönözve tanét bennünket bölcs Salomon, mondván: Florete flores, quasi litium, et date odorem; Virágozzatok virágok, mint a liliom, illatozzatok és ágazzatok kedvessen; tudniillik kellemetes szép erkölcsökkel és jóságos cselekedetekkel.

A virágról írja Plinius, hogy a fáknak öröme, úgy a jósággal virágzó keresztények kiváltképpen való nagy örömére vannak a vitézkedő Anyaszentegyháznak, mint a philippiek valának Szent Pál apostolnak, eképpen írván hozzájok: Fratres mei charissimi, et desideratissimi, gaudium meum, et corona mea; szerelmes és kívánatos atyámfiai, én örömöm és én koronám! Miben fondáltatik, miben gyökerezik pedig ez az öröm? Vélném elsőben is, a virág szép színében; így szinte, ha a jó keresztény tisztességes és a maga állapotához illendő színes ruházatot visel, nem kevély, nem nyalka vagy leshányó, felettébb cifra köntössel él, kiváltképpen gyönyörködteti a vitézkedő Anyaszentegyházat és annak szerelmes Jegyesét, a Krisztus Jézust. Valamint ellenbe a feslett cifraság, mint tisztátlanságnak cégére, botránkozást szerez és szomorúságot.

Másodszor: az igaz öröm a virágnak jó illatjában foglaltatik, melyre nézve mondja vala ugyan Szent Pál apostol: Christi bonus odor sumus, hála légyen az Istennek, ki a Jézus isméretinek illatját általunk minden helyen kinyilatkoztatja, mert magunk is a Krisztus jó illatja vagyunk; úgymint a tekélletes és keresztény szeretettel építő jó erkölcsökkel és dicséretes magunk viselésével. Oh de, oh! mennyen mondhatják most inkább, Christi malus odor sumus, elfajulván és liliomból tövéssé, a rózsából bojtorjánná változván, fertelmes undok bűzök vagyunk, kik nem gyönyörködtetjük, hanem inkább haragra gerjesztjük és bosszúra ösztönözzük a Fölségest. Akik tudniillik szentséges törvényit, pártossan letapodják és az ördög szekere farkára ülvén, iszonyú botránkoztatással olyakat követnek el, melyek nemhogy keresztényhez, de még pogányhoz sem illenek.

Nemde illyek valának-e?

Harmadszor: ez az öröm a virágnak gyönyörűséges ízében gyökerezik és tapasztaltatik. Mit érthetünk pedig ezen? A virágok felülvett nedvességekkel táplálják nemcsak a méheket, hanem még a haszontalan legyeket és darázsokat is. Hasonlóképpen a jó keresztény ember Istentől adatott jovaival ruházza a mezételent, táplálja az éhezőt, itatja a szomjúhozót, segíti az igyefogyottat és minden tőle kitelhető jótétellel kegyessen kormányozza igyeket még az érdemetleneknek is, a tulajdon irgalmú Istenért, tudván, hogy Faeneratur Domino, kölcsön ád az az Istennek, aki a szegényen könyörül, s ezer annyival és az örök élettel jutalmaztatik meg.

Holott a mennyei boldogságban, ahol a mennyei Atyának sok hajléki vannak, és ahol a keserű télnek kedvetlen zúrzavarát soha nem érezzük, hanem bététetvén ez a világ könyve, azzal, aki mezők virágának nevezi magát, Ego flos campi, et lilium convallium, örökké gyönyörködtető tavaszt tapasztalunk. Most, most tekéntsünk tehát figyelmetessen nem annyira testi, mint lelki szemeinkkel ebben a közönséges könyvben, hogy abból üdvösséges tanúságot vévén magunknak, mintegy kézenfogva vezettessünk annak bölcs Alkotójához, ki e mái dicsőséges szent apostolokat, mint néminemű arany bötűket, ebből eredendő vétek által megszaggattatott rongyos könyvből valóságos maga isméretire általtette az örök élet könyvében. Holott is, valamit a Názáreti, azaz virágos, vagyis virágzó Jézusnak nevében kérendenek az Atyától, nékünk is, ha illatozva virágzunk s virágozva gyümölcsözünk, üdvösségesen megadatik. Ámen.

 

1723




Kezdőlap Előre