Lukácsy Sándor

Magyar zarándok a Szentföldön

Jézus életének és halálának megszentelt helyei sok-sok száz év óta kegyes zarándoklatok célpontjai. A jámbor utazók eligazítása végett már a középkorban tájékoztató írások készültek; nálunk is írtak ilyet, nevezetesen Pécsváradi Gábor ferencesrendi szerzetes, aki 1514-ben járt a Szentföldön. Munkáját természetesen latinul írta és adta ki Bécsben.

Szent Ferenc rendjének tagja volt kései követője, Kiss István is, a szent helyek első magyar nyelvű leírója.

1733-ban szültetett, és 1766. május 10-én indult el a nagy útra a kecskeméti rendházból. Útközben adományokból élt, mert szegénységi fogadalma miatt pénzt tilos volt magával vinnie. Szerzetes társai fogadták be egy-egy éjszakára, s látták el néhány napi élelemmel. Velencében ült hajóra és nem kevés viszontagság – tengeri vihar, kalózveszedelem – után Alexandrián át érkezett meg a Szentföldre, ahol három évig rendje jeruzsálemi házában teljesített szolgálatot. Betlehemet, Názáretet s a többi szent helyet természetesen mind bejárta.

Tapasztalatairól terjedelmes beszámolót írt, előbb latinul, s ezt a XVIII. század utolsó évtizedében dolgozta át magyarra.

Munkájával hitbéli buzgalomra kívánta serkenteni olvasóit, vagy inkább hallgatóságát, a rendházakban ugyanis szokás volt étkezés közben épületes szövegeket felolvasni.

Könyvének első fele szól voltaképpeni utazásáról. Kiss István jó szemű megfigyelő: sok érdekességet észrevesz, leírja az idegen városokat (például Velencét), elcsodálkozik a távoli népek (például mohamedánok) különös szokásain, s ámuldozásai közben gyakran gondol haza, például amikor ügyesen épített szélmalmokat lát: „Vajha Magyarországon is ily formára építenék a szélmalmokat; mely hasznos volna!”

A könyv másik fele szakszerű útikalauz: Jeruzsálem és a szent helyek tüzetes ismertetése. Ennek a résznek kidolgozásakor szerzőnk bőven merített egy osztrák író latin nyelvű munkájából, de a leírást minduntalan személyes élményeivel hitelesíti. Betlehemről szólva megemlíti a bibliai Dávid király jó vizű kútját, s nem mulasztja el hozzátenni: „Kóstolván ittam: jó.” Máskor apró köveket talál, melyeket a Szűzanya rájuk cseppent teje gyógyerejűvé tett; ehhez is hozzáfűzi megerősítésül: „Én magam is hoztam belőle; akinek adtam, csalhatatlanul tapasztalták foganatos hasznát.”

Naiv lélek volt Kiss István, de kitűnő író. Magyarsága hibátlan, stílusa szemléletes és fordulatos. Régi hagyományok ötvöződnek benne. Egy-egy szent helyen, egy-egy ünnepélyes szertartás alatt írónk elérzékenyül, hogy szinte a középkori himnuszok édes áhítatának elragadtatásával szólal meg; ha feddőzni van kedve (és gyakran van), a hitviták korának dörgedelmeit szórja a „kacéros férfiak és buja asszonyok”-ra, méltatlan szerzetesekre, eretnekekre, deistákra és jakobinusokra.

Bár Kiss István, szerzetesi alázattal, „méltatlan író”-nak nevezte magát, stiláris remeklésével nagy kortársa, Faludi Ferenc mellett szerzett magának méltó irodalomtörténeti helyet.




Hátra Kezdőlap Előre