A HATALOM SZIMBOLIKÁJA

[1940]

 

Leleplezések egy örök emberi vágyálomról

Reggel a siklón.

– Jó reggelt, méltóságos uram! – hajbókol a kis segédtitkár a miniszteri tanácsosnak. Közben pedig két dologról felejtkezik meg. Az egyik az, hogy tán ő maga nézne legnagyobbat, ha a méltóságos csakugyan az ura, vagyis korlátlan hatalmú birtokosa akarna lenni, s mondjuk, azt parancsolná neki, hogy ugorjék ki a siklóból. A másik pedig az, hogy az „uram” viszont nehezen fér össze a „miniszteri” tanácsossággal. Hiszen a „miniszter” maga is csak „szolgát” jelent, ez pedig igazán nem nagy úr. Pláne milyen kis ember lehet aztán egy szolgának a „tanácsosa”.

A „méltóságos” persze már jobban érzi a maga megsemmisítő kicsinyke voltát, amikor a segédtitkárnak így köszön vissza:

– Szervusz!

Mi tudjuk, hogy a „szervusz” szó is „szolgát” jelent, de azért most meg alighanem a miniszteri tanácsos nézne nagyot, ha a segédtitkárnak eszébe jutna s ezt mondaná:

– Hát ha „szervusz”, vagyis „szolga” vagy, akkor csak hozd fel a minisztériumba az aktatáskámat!

De lám, mindketten megérkeztek a „szolgaépület” – vagyis a minisztérium – kapujába, ahol a portás nagy tisztelgéssel fogadja mindkettőjüket:

Alászolgálja, méltóságos uram! Alázatos tiszteletem, doktor úr!

A szerencsétlen már megint nem gondolta meg, hogy ő legföljebb állami altiszt, de nem „szolga” és legkevésbé nem „alázatos” szolga. És ugyancsak el lenne képedve, ha a „méltóságos” a szaván fogná, és azt mondaná neki:

– Hát, fiam, ha maga „alázatos”, akkor csak szépen alázkodjék meg, térdeljen le, érintse – jó keleti módra – a homlokával a földet előttem, s úgy üdvözöljön engem, ha kegyeskedem hivatalomba bejönni…

Közben pedig a két miniszteriális úr már felérkezett a hivatalszobájába. Megkezdődik a reggeli „bemelegítés”. A segédtitkár úr hangos kisztihanddal vagy kezét csókolommal köszönti a hivatal régi bútorát, a főmindenegyéb-irodakisasszonyt. Esze ágában sincs persze, hogy csakugyan megcsókolja őnagysága kezét, s ugyancsak elbámulna, ha megmagyaráznók neki, hogy amit itt olyan könnyedén felkínált, a kézcsók, az bizony a rabszolga köszönése volt Rómában a tulajdonosával szemben, s ezt az üdvözlést alighanem a perzsa Arzakidáktól vették át, mint ahogy az európai etikett legnagyobb része – Bizáncon és Madridon keresztül – voltaképpen perzsa hagyaték!

Majd így folytatja a segédtitkár úr, kissé tréfásan:

– Ilonka kérem, összetett kézzel esedezem magának, ma ne engedjen be hozzám senkit!

S közben sejtelme sincs róla, mit jelent ez az „összetett kéz”. Ma már persze csupán a hindu és a katolikus ima gesztusa, de hajdanta azt jelentette, hogy az illető összeteszi a kezét: hadd kötözzék meg, vagy tegyék rá a lezárható bilincset. Miért is az imaformulát így is körülírják: „imára kulcsolja a két kezét”, vagyis csukható bilincs alá kínálja a kezét.

Most bejön a kolléga, a titkár úr.

Parancsolj helyet foglalni! – mondja udvariasan a segédtitkár, ámde ugyancsak megorrolna érte, ha a titkár csakugyan azt „parancsolta” volna, hogy tolja alája a széket. S most megkezdődik a kis terefere. A titkár tegnap otthon volt a megyében, ahol új főispánt installáltak.

– Képzeld, az egész megye hasra vágódott előtte – mondja a titkár, s esze ágában sincs rágondolni, mit is jelent ez a „hasravágódás”: a szolgaság legmélyebb szimbólumát. – A leghangosabb demagógok is csak úgy kussoltak előtte – folytatja a titkár a beszámolót, s eszébe nem jutna, hogy a „kussolás” csak szinonimája a „hasravágódásnak”, mert hiszen a francia „coucher”-ből (feküdni) ered, amely szóval a kutyánkat szoktuk csendre inteni.

A fejemet adom – feleli a segédtitkár –, hogy az ellenzék nem kötelezte le magát a főispánnak. Hiszen csak nem szolgáltatja ki magát kényre-kedvre a kormány emberének! – folytatja a segédtitkár, s esze ágába sem jut, hogy ebben a két mondatban a régi rabszolgakor három pregnáns kifejezésével élt. A „fejét adja” oda, ha véleménye nem felel meg az igazságnak, mert a szolganépnek hazudnia csak a feje árán szabad; „lekötelezni” annyi, mint kötéllel megkötözni, amit a 20. század magyar megyéjében mégsem szokás; és „magát kiszolgáltatni” annyi, mint más szolgájává lenni: ugyancsak nem divata megyei ellenzék körében.

– Hát, barátom, szembe köphetsz, ha nem igaz! – feleli a titkár, s ezzel megint csak egy ősi gesztust, a megvetésnek szimbólumát idézi bele a 20. század kellős közepébe. Majd így folytatja:

– Kérlek, néhány kedves szóval kiszúrta a szemüket, mire ez a sok talpnyaló valósággal térden állva esedezett, rimánkodott a főispán kegyeiért. Ez pedig, anélkül, hogy bármiféle kötelezvényt adott volna, néhány ügyes szóval valósággal leigázta az ellenzékieket; valóságos vesszőfutás volt számukra ez a beszéd, pláne, amikor szavaival elkezdte ostoroznia panamistákat, s kipellengérezte közülük a legveszedelmesebbeket; a vezérük pedig csak tartotta a hátát az egész társaság visszaéléseiért!

Egyetlen mondatba sikerült a titkárnak egy ősi, vad korszaknak tízféle kegyetlenségét belepréselnie, anélkül, hogy csak egyszer is felötlött volna az eszébe, milyen ősrégi, hatalmaskodó korszak csökevényeit használta itt fel szóvirágnak egy úgynevezett parlamentáris gyülekezet jellemzésére.

És így telisded-teli van az egész életünk egy elmúlt, de alapjában még mindig élősködő, erőszakos világ csökevényeivel. Hiszen csak még tegnap volt, hogy I. Ferenc Józsefet naponta így üdvözölte a lakájtól az udvari emberig mindenki:

Ich leg' mich Eurer Majestät zu Füssen (Felséged lába elé vetem magamat) – Őfelsége pedig minden zöldcsütörtökön nagy szimbolikus lábmosási szertartást végezett tizenkét koldus aggastyánon, az ősi biblikus megalázkodás jelképéül. Még ma is lovaggá ütik az egyes rendek a tagjaikat, s persze nemigen törődnek már azzal, hogy ez az ütés valaha megalázásnak számított, az utolsónak, amelyet a leendő lovag még megtorlatlanul eltűrhetett.

És még a rendes polgári életben sem törődünk már azzal, hogy a férj és feleség együttélését házassági köteléknek nevezzük (megint az az ominózus kötél!), miután előzőleg a férj, ugyan még mint vőlegény, sokszor elrebegte, hogy „rabod vagyok”, persze anélkül, hogy arra gondolt volna: őnagysága ezt netalán komolyan is vehetné. De aztán addig korbácsolta a szerencsétlen vőlegényt a szerelmes vére, amíg az Isten megverte, s végül is igába hajtotta a fejét a vőlegény…

Megint egy csomó olyan kifejezés, amely eleven erővel itt él közöttünk, hétköznapjaink hű kísérője, voltaképpen azonban olyan kor maradványa, amikor a nyers erőszak s a hatalomvágy irányította az ember minden lépését, akár passzív, akár aktív értelemben. Az ember – bárminő nehezünkre essék is ezt „előrehaladt” huszadik századunkban őszintén bevallanunk – menthetetlenül rabja a hatalom bálványának, amelyet az évezredek homályából cipel magával. S vagy magát a hatalomnak a birtokát kívánja, vagy – ami voltaképpen paradoxonnak fest és mégis végzetesen igaz – alá akarja magát vetni a más erőszakának, „hasra akar vágódni” bármely tényleges hatalom előtt. Jólesik, ha a nyakára hágnak, ha megnyergelik, szívesen tűri, ha szíjat hasítanak a hátából, vagy akár fát vágnak a hátán, esetleg kerékbe törik.

Kínozni vagy megkínoztatni – ez az örök emberi vágyálom, amelyet az egyes ember, a műveltség terjedésével, tudata alá szoríthat, de ez a vágy minduntalan felbukkan szavaiban, szóképeiben, társadalmi szimbólumaiban. Még a munkát is, amely eredetében szláv szó, „munka”, és rabkínzást jelent, nem robotnak (vagyis „rabszolgatartásnak”), hanem „kedves kötelesség”-nek érzi. Boldog az ember, ha embertársait meggyötörheti, lealázhatja, de boldog akkor is, ha mások hatalmaskodnak rajta, leigázzák.

A „hatalomnak” ez a passzív és aktív gondolata annyira centrális hozománya az embernek, hogy ha nem is gondol rá, önkéntelenül is e vágyálma köré csoportosít mindent-mindent, ami körötte él és van: elsősorban magát az embert és annak testrészeit, de aztán minden tárgyat, természeti jelenséget, amihez csak hozzáférhet. Nincs, vagy legalábbis alig van az ember környezetében olyan jelképesíthető dolog vagy tény, amit nyomban bele ne kapcsolna a maga „hatalmi” gondolatvilágába. Tudat alatt, de teljes erővel élő, egészen külön kultúrhistóriája van ennek a „hatalmi komplexusnak”. A kultúrember persze csak szégyenkezve eszmél erre az igazságra, s ezért tabunak kiáltja ki, inkább nem beszél róla, mint a fétisről a vadember. A valóságban azonban testestül-lelkestül benne él ennek a fetisizmusnak a légkörében; szőröstül-bőröstül rabja a hatalom ideáljának, s csak szándékolatlanul árulja el bizonyos szimbolikus szavaiban és cselekvéseiben, mennyire is kitölti az egész lelkét ez az ősi ösztön…

 

Az emberi test

Közelfekvő, hogy az embernek mindenkor antropomorf gondolkodása elsőbben magát az emberi testet és annak egyes részeit használta fel a hatalom szimbolikájára. Ezért van az, hogy a hatalom birtokosát „fej”-nek, „fő”-nek, tehát latinul „caput”-nak, franciául „chef”-nek, törökül az ugyancsak fejet jelentő „bas”-ának, bejnek vagy bégnek nevezi el. A paraszti ember az „urat” „caputos embernek” tiszteli. A hivatalnok „fő-nök”-öt ismer; a papság egy-egy csoportjának vezetősége a katolikusoknál az ugyancsak „caput”-ból eredő „káptalan”.

Külön szimbolikája van a hatalmi gondolatvilágban a hajnak. A germán főisten és az egyiptusi Tot-isten „Götterlocke”-t, isteni hajfürtöt visel megkülönböztetésül. A szabad ember a középkorban vállig érő hajat hordhat, s ez a kitüntetés illeti meg Perzsiában a fejedelmet is, míg ugyanitt a közönséges embernek tarra beretvált fejet kell hordania, hogy az uralkodó bármely percben bárddal lenyakaztathassa. A szabad és nemes magyar ember három csimbókba fonva viseli a haját. A pap – isteni szolgaságának jelképéül – tonzúrát nyírat a haja koronájába, vagy ha ferencrendi barát, akkor meg éppenséggel furcsán kinyírják a haját, úgy, hogy csak egy hajkoszorú marad a „calotte”-ja körül, s ezért a középkori magyarban „pilises barát” a neve. Az apácának ugyancsak megnyírják a haját, s ez a sors éri a szent életű zsidóknál a feleséget. Az amerikai fegyházak pedig rabjaikat jelzik meg úgy, hogy fejüket félig kopaszra beretválják le.

A szem a középkori jogszolgáltatásban fontos szerepet játszik a hatalom eszmevilágában. Egyiptusban a fáraó hatalmi jelvénye a (mindent látó) szem. Ha a középkori uralkodó attól fél, hogy valamelyik utódjelöltje veszedelmessé válhatik rá nézve a hatalom birtoklásában, egyszerűen kitolatja a szerencsétlennek a szemét. A háromszögbe állított „Isten szeme” mindenütt a magántulajdon szentségének jelvénye (amire a gyerekkori rigmus is emlékeztet: „Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát), s ezért kerül a városi határmezsgyékre jelvényül (pl. Bécsben a régi „Gottesauge”-határoszlop). A szemnek külön misztikus hatalma van: aki ért a „szemverés”-hez, az természetfölötti erejű lény. Az ilyennek a hatalma elől védeni kell a gyermeket, s ezért a „malocchio” ellen korallt akasztanak a gyermek nyakába, vagy „condi”-t mutatnak a rossz szemű vénasszony arca irányába. De a lovat is védeni kell a szemverés ellen, s ezért teliaggatják fényes rézkorongokkal, hogy odavonzzák a boszorkány verő szemét. A kocsis pedig, akinek mind a két keze el van foglalva a gyeplővel, ostorral, a bal fülébe akaszt egy fényes aranyszöget, hogy a rossz szem azon akadjon meg. De a fiatal párt is védeni kell a szemverés ellen. Ezért az esküvő idején sátor alá állítják (a zsidóknál), vagy koronát tartanak fölébe (a keleti egyházban), s amikor kilépnek a templomból, akkor kardokból lugast formálnak a fejük fölött, vagy pedig sűrű rizsesőt hintenek rájuk, hogy a gonosz szemverés ne érhesse őket. S még a koronázás szertartása alatt is meg kell védeni az (angol) királyt abban a pillanatban, amikor leveti stóláját, s mezítelen a válla, hogy a vállán felkenhesse az érsek. Erre az aktusra külön baldachint tartanak fölébe, hogy e percek alatt védve legyen a bűbájos szemveréstől. S a gonosz szem hatalmától még a katonát, sőt a halottat is meg kell védeni. Ezért kerül „Achilles pajzsa” közepébe a gorgoneion, a szörnyetegfej, amely magára húzza a verőszemet; s ezért kerül a római síremlék koronázatába a Medúzafej, hogy ettől elijedjen a rossz szemű bűvösség.

Az orr a közhatalom birtokosáé. Ha valakit – főként a magántulajdon elleni vétség miatt – meg akar a király büntetni, akkor megcsonkíttatja az orrát. S aki a hatalmunkban van, azt „az orránál fogva vezetjük”, mint a medvét az orrába fűzött láncnál fogva. Aki a hatalom birtokában van, az „magasan hordja az orrát”, aki viszont kívül van a hatalom bástyáin, az „lógatja az orrát”.

A száj is különösen alkalmas az erőszak elszenvedtetésére. Hiszen nincs annál könnyebb, mint a gyengébbet „szájon vágni”. Ellenben tudjuk, hogy a magyarok 1247-ben Szent Rajmundusznak lelakatolták a száját, büntetésből, mert túl sokat karattyolt nekik az erkölcsről. A budapesti Néprajzi Múzeumban van néhány darab honfoglalás kori lelakatolt állkapocs, s a középkori jogszokásból tudjuk, hogy a nagyon „szájas” vénasszonyoknak is összelakatolták a felső és az alsó ajkát. A száj egyszersmind a csók kifejező orgánuma. Ennek szimbolikus jelentőségére a kéznél és a lábnál térünk rá.

A fül persze szinte magától kínálkozik a hatalmaskodás színteréül. A középkori jogkönyvek nem győzik eleget kínálgatni a füllevágás vagy fülcsonkítás büntetését. De ha ettől el is tekintenénk, itt van maga a fül átlyuggatása, a rabszolga-gazdálkodás maradandó emléke. Hiszen a fülbe húzták bele a gazda tulajdonbélyegét, s a fülből lógó karikánál fogva fűzték össze éjszakára a rabszolgákat az ergastulumban. Hölgyeink, amikor díszes fülbevalóikat mutogatják, természetesen nem is sejtik, hogy a legősibb osztályharcnak: a férfiosztály alá rendelt női rabszolgaosztálynak az emlékét hordozzák magukkal a századokon keresztül!

A bajusz- és szakállviselet külön játékos területe az örök osztályharcnak. Emlékezzünk csak rá, hogy ezelőtt egy-két évtizeddel még csak a lakájfajta járt leberetvált bajusszal. Igaz viszont, hogy az egész osztrák ármádiában csak az egyetlen Windisch-Grätz-dragonyosoknak volt megengedve a bajusztalan csupasz áll. Viszont a szakáll a legkülönbözőbb népeknél a tisztesség, a hatalom megkülönböztető jele volt. A fáraóknál például, akik gyakran gyermekkorukban kerültek uralomra, mielőtt még a természetes szakálluk kiserkedt volna, külön mesterséges, skatulyaszerű szakállt ragasztottak az állukra, tekintélyük és hatalmuk hangsúlyozására. Azután itt van a középkori Isten-ábrázolás, amely a világ leghatalmasabb urát, az Atyaúristent nem is tudta másként, mint szakállal elképzelni. A közép-ázsiai turkoknál külön rangjelzés az „akszakal”, vagyis az agg-szakáll, a fehér szakáll. A muzulmán emberre nézve nem létezhetik nagyobb megszégyenítés, mint ha a szakállát rángatják meg.

Mindezek után nagyon érthető, hogy a kéznek külön kultúrhistóriája van a hatalomvágy formanyelvében. Hiszen közvetlenül a kéz az, amely az ember hatalmaskodásának végrehajtó szerve. Ennélfogva például a római hadsereg alapsejtje a „manipulus”, amely szó a manusból (kéz) ered, s ennek megfelelően a jelvénye is egy rúd végére tűzött bronzkéz. De Közép-Ázsiában is a kéz a legprimerebb hatalomnak, a tulajdonjognak a jelvénye: az ötujjú kéz különböző formái, a tamgák, mindmegannyi tulajdonjegyek vagy címerek. A szultán pedig sajátos kézjegyével, a tughrával fejezi ki hatalma teljességét az aláírandó okiratokon. A középkorban pedig a vásári helyeken a piactéren minden vásárnapon feltűnő utcaszegletre illesztették ki a vásárjog birtokosának, tehát a királynak, a városnak vagy a kegyúrnak hatalmi jelvényét, a páncélos öklű kart.

Ha a római úr fel akarta szabadítani a rabszolgáját, akkor előrenyújtotta kiterjesztett kezét, s a rabszolga utoljára elvonult e védő kéz alatt. Ezt a szertartást úgy hívták, hogy manumissio, a kéz alól való elbocsátás. Ebből eredt egyáltalán a búcsúzás, a megáldás gesztusa is. S az elbocsátott rabszolga aztán megcsókolta a kezet, amely őt eddig védelmezte (protegálta), s ez a modern kézcsók egyik eredő forrása.

A kéz körül aztán külön hatalmaskodási játék fejlődött ki. Az egyik ember találkozik a másikkal, kihúzza kezét a bőrruhája vagy tógája alól, hogy megmutassa, nincs nála veszedelmes, orgyilkos tőr. Hogy a másik jobban higgyen neki, odanyújtja neki a kezét, amit a másik hasonló gesztussal viszonoz. Ebből fejlődik a kézfogás: a barátság szimbóluma, egyenrangúak köszöntése. Mert ez a gesztus egyúttal azt is jelenti, hogy „felmutatom a kezem, lásd, nincs megkötözve, tehát szabad ember vagyok”. Igen ám, de a perzsa s az ebből fejlődött bizánci udvari etikett szerint a fejedelmen kívül nincs szabad ember, a többi mind csak rabszolga. Minélfogva nem illik a kezet az uralkodó jelenlétében mutogatni. Ezért van az, hogy a ravennai Justinianus és Theodora-mozaikon az összes udvari urak és dámák a ruharedőik közé rejtik a kezüket. Viszont az újabb korban, amikor a zsebbe rejtett tőr veszedelmessé válhatott volna a magasabb rangúakra nézve, úgy illett, hogy a kéz ne rejtőzzék a zsebbe. Minélfogva ma sem illik – legalább Európában nem – a nálunk magasabb rangúak előtt zsebre vagy pláne nadrágzsebbe tett kézzel állani. Sőt a háborúban ez a gesztus („lásd, nincs fegyver nálam!”) már odáig ment, hogy a feltartott fegyvertelen kéz egyáltalán a megadás, a rabságba vonulás jele volt.

A kézen aztán külön szerepe jutott az ujjaknak, pláne az olyan népeknél, amelyek – mint a déli olaszok – még ma is szívesen használják az ujjakkal való jelbeszédet, hogy harmadik emberek ne hallgathassák ki őket. Az ujjnak ősi indogermán névtője: dek. Ebből a tőből ered a degitus vagy digitus latin szó, amely „ujj”–at jelent. Aki digitál, vagyis az ujjával beszél, az diktál, nem is szól, csak az ujjával int, tehát parancsol, vagyis diktátor. S ezzel az ujjal az, akinek megvan hozzá a hatalma, sok minden parancsot adhat. Például a cirkuszban lefelé fordítja a hüvelykujját, s ezzel azt jelzi, hogy „recipe ferrum”, „vedd a halálos szúrást!”, amivel az arénában küzdő és alulmaradt rabszolgára mondta ki a cézár a halálos ítéletet. A száj elé emelt mutatóujj a középkori szimbolikában a hallgatást, tehát az engedelmességet jelentette. A római szenátor vagy lovag ujjára húzott gyűrű jelentette az illetőnek társadalmi rangját, s ezzel igazolhatta magát, ha netán valamely okból le akarták volna tartóztatni. A francia királyok kezét és ujjait külön misztikum övezte: a koronázás során külön felkenték ezeket a testrészeket, s ezzel gyógyító hatalom birtokába jutottak.

A test törzsének annyiban jutott szerepe ebben a hatalmi jelbeszédben, hogy aki megalázkodik az embertársa előtt, az derékban meghajlik, vagyis a fejét, a nyakát tartja oda a másiknak kardja alá: tegyen vele, amit akar.

A köldök, az „umbilicus” – vagyis a római Forum közepén lévő, márvánnyal burkolt, gyűrűs kőépítmény – jelentette a római világuralom szimbólumát: itt volt a világ közepe.

A térdnek a megalázkodás rituáléjában jut fontos szerepe: a térdre borulás, a letérdelés, a térden állás minden olyan szertartásban szerepel, ahol a hatalom előtt való meghunyászkodás a követelmény. Az ázsiai hatalmasságok előtt jó ideig még az európai hatalmak követei sem jelenhettek meg másként, mint térden állva vagy éppen prostratio (hasra vágódás) formájában. S a katolikus egyházban is ez a kétféle megalázkodási forma volt a nyilvános vezeklés harmadik fokánál előírva. A szerelmes ifjú, aki szívének hölgye előtt letérdel, bizonyára nemigen gondol e művelete közben arra, hogy miféle „vezeklést” végez ezzel a letérdeléssel!

A láb főként az úgynevezett pápai lábcsók formájában maradt fenn máig is a hatalom kifejezéséül. A talpat már említettük ebben a vonatkozásban.

A vérnek is igen fontos szerepe jutott a hatalom szótárában. Akik – ereiket megvágva – vérüket közös edénybe csurgatták, és ebből ittak, azok a közös hatalom kizárólagos birtokosaivá lettek, úgy maguk, mint utódaik („vérszerződés”). Az ősidőkben a papkirály (rex nemorensis) csak úgy vehette át a hatalmát, ha elődjének vérével bekente magát. Ezért hívták a hatalom birtokosát sanguine unctusnak („vérrel felkent”), s ebből a két szóból eredt utóbb a sanctus (szent) kifejezés a papkirályra nézve. Nálunk még az Árpád-házi királyokat is „Szentkirályok”-nak nevezte a nép, akár voltak az Egyház szentjei, akár nem. A „Szentkirályszabadja” községnévben ez az emlék maradt fenn.

 

A mozdulat mint a hatalom jelképe

Már az emberi test egyes részeinek a hatalom szókincsében való megjelenése taglalásánál rámutattunk egyes mozdulatoknak ilyen értelmű szerepére. A törzs meghajlása, a letérdelés, a hasra vágódás – láttuk – mind beletartozik ebbe az eszmekörbe.

Ezenfelül azonban a köszönés különböző gesztusai is idesorolódnak. Az iszlám területén a köszönő ember a jobb kezével megérinti a szívét, száját és homlokát, majd a föld felé ereszti le ezt a jobb kezét. Ez a gesztus világosan értelmezhető: „érzéseimet, szavaimat és gondolataimat lerakom a lábad elé!” A régi katonai salut tudvalevőleg így festett: a tisztelgő katona terpeszállásba ugrott, s a kezében tartott alabárdot messzire kilendülő mozdulattal jobb oldalt merev karral kivágta. A gesztus értelme nyilvánvaló: „fegyveremet eltolom magamtól, s ugyanakkor kitárom előtted a mellemet védtelenül; tégy velem, amit akarsz!” Az imagesztus különböző formái is az önmegadás kifejezésére szolgálnak. Akár felemeli az imádkozó mindkét karját ég felé, az ún. „orans”-alakban, s ekkor a feltétlen önmegadás jelét adja a két magasra emelt kézzel, akár pedig összeteszi a két kezét, amivel a megkötözésre való kiszolgáltatottságot szimbolizálja.

Külön lényeges szerepe jut azonban a hatalom szókincsében az ember jobb és bal oldalának. Nemhiába van az, hogy az európai nyelvekben, még a magyarban is, a „jog” és „jobb”, a „das Recht” és „die Rechte”, a „le droit” és „la droite” olyan közeli rokonságban állanak egymással. Az ember jobbja, tehát az az ökle, amellyel üt, az ősidőkben egyúttal a joga is: az ún. ököljog. A „recht” és a „droit” nemcsak a jobb oldalt és nemcsak a jogot, hanem a helyest, a jogszerűt is kifejezi. Vagyis azt hirdetem helyesnek és jogszerűnek, amire az öklöm jogán megvan a hatalmam is. Éppen ez a furcsa összefüggés a jobb és a jog között hihetetlenül mélyen világít bele az embernek tudata alatt még ma is tisztán élő álomvágyába a nyers erőszak után. S az érdekes az, hogy ez a hatalmi szimbolika végül egészen misztikus formákat is öltött. Mert mindaz, ami jobb felől volt, az jó (a „jobb” csupán a „jó”-nak fokozása, ezt ne felejtsük el!) volt az emberre nézve; ellenben mindaz, ami bal felől esett, az „bal” jóslatú, vagy a még kifejezőbb latin szóval „sinister” volt, ahol is ez a szó nem csupán „bal” oldalit, hanem rossz előjelű, baljós dolgot, sötétséget is jelentett. A modern német nyelvben ez az értelem már annyiban enyhült, hogy a „link” már csak „linkisch”-t, tehát balogot, sutát, vagy a tolvajnyelven „nem igaz úton járót” jelent. S ezzel a tekintélyi elv monomániákusa, az ember, máris beleillesztette ezt az egész jobb és bal oldali megkülönböztetést a hatalmi rítusba: akit meg akar tisztelni, aki nálánál nagyobb úr, azt a jobb oldalára engedi, nehogy annak a hatalmas úrnak jusson a „baljóslatú”, rossz ómenű oldal. Ami különben már csak azért is fontos, mert ha a baloldalt haladó, kisebb rangú ember netalán merényletet akarna a nagyobbik úr ellen elkövetni, akkora bal oldalán függő tőrt kellene kirántania. Ezt viszont nem teheti, mert mellette szorosan halad a nagyúr, tehát nincs meg a kellő lendületi tere tőrének kirántására. S ez egyben biztonságot is jelent a nagyúr számára esetleges orgyilkosság ellen!

S ha már a kéz különböző gesztusainál tartunk, akkor ne felejtkezzünk meg a pofonról sem, amelyet a szimbólumsóvár ember természetesen szintén beleillesztett az etikett ceremóniái közé: a bérmálás és egyes lovagi rendek avatási szertartásában juttatta szerephez a nyers hatalmaskodásnak ezt a kifejező mozdulatát.

 

A hatalom ékszerei

Láttuk, hogy Perzsiában, főként az Arzakidák idején, minden alattvaló rabja volt a sah-in-sahnak, csak ő volt az egyetlen „szabad ember”, s miután csak szabad ember viselhetett hosszú hajat, ennélfogva – jog szerint, amelyet utóbb természetesen kiterjesztettek az előkelőbb osztályokra is – csak az uralkodó viselhetett hosszú hajat. Ez ugyan persze nagy kitüntetés volt, de viszont viseletnek eléggé kellemetlen, mert hiszen a haja minduntalan belelógott őfelsége arcába, ételébe. Ennélfogva gondoskodni kellett valamelyes hajszorítóról. Erre szolgált a diadéma, a hajszalag, amely tehát ekkor kizárólag fejedelmi jelvény volt. Ez az eredetileg sima és nyilván textilanyagból való hajleszorító utóbb már aranylemezből készült, s ezen elébb textilmintákat, majd később figurális díszeket vertek ki. A nyilván perzsa befolyás alatt álló dél-oroszországi szkíta sírokban ilyen vert mívű arany hajleszorítókat találunk.

A hajleszorítótól már csak egy lépés vezetett elébb a nyílt, majd utóbb a zárt koronához. Tudjuk, hogy Szent István koronája is elébb csak egy nyílt korona volt, vagyis diadéma. S csak utóbb illesztették a tetejére egy másik diadéma lemezkéit kereszt alakban, s így lett belőle zárt korona.

Ez tehát a hajleszorító szalag útja a koronáig. Amikor pedig az Avignonban székelő XXII. János pápa és Lajos német király között hatalmi versengés tört ki, s ez a versengés Róbert nápolyi király segítségével a pápa javára dőlt el, akkor a pápa elhatározta, hogy az összes világi uralkodók fölött való hatalmi állásának hangsúlyozására ezentúl hármas koronát, vagyis perzsa tiarát fog hordani. A Velencei Köztársaság választott fejei, a dogék pedig annak jelzésére, hogy ők köztársaságot és nem királyságot képviselnek, uralmi fejdíszül nem koronát és nem tiarát, hanem az ugyancsak perzsa eredetű, hermelinszegélyű piros sipkát, a mitrát választották.

A hajleszorító szalagból eredt különböző koronák aztán később felölelték az egész társadalmi hierarchiát. A dolog onnan kezdődött, hogy habsburgi IV. Rudolf nem tudott azzal megbékélni, hogy nem őt választották meg német királlyá. Ezért kancellárjával, gurki János püspökkel egy állítólag Caesartól származó okiratot hamisíttatott, amely szerint a Habsburg-család tagjai nem egyszerű hercegek, hanem főhercegek, akik közjogi minőségükben függetlenek a mindenkori német királytól (s csak családi törvény szerint függenek tőle abban az esetben, ha a német király maga is a Habsburgok közül való). Ennek megfelelően aztán külön főhercegi koronát terveztetett, amely átmenet a királyi zárt korona és a nyitott diadéma között. Innen kezdve aztán a hercegek, a grófok, a bárók s majd a nemesek külön-külön koronákat terveztettek maguknak, amelyek gombjaik számával jelezték viselőjüknek rangját. Végül a nem nemes polgárok sem akartak alább maradni, s ők is külön polgárkoronát kezdtek használni. Az egykori egyszerű, praktikus célú hajszalagból így fejlődött ki az egész társadalmat ranglétrára bontó koronarendszer.

A király ősi értelemben véve egyúttal papkirály is volt, s ezt a hagyományt az első európai „császár”, a római Augustus annyira komolyan vette, hogy magára ruháztatta a Római Birodalomban dívó összes vallások papi hivatalait. Az egyik legfontosabb keleti származású papi hivatal volt az auguré, aki az állatok beleit vizsgálgatta jó vagy rossz előjelekre. Kezével azonban az augur nem akart belenyúlni ezekbe a véres zsigerekbe, s ezért külön pálcát tartott erre a célra. A „szemlélésnek” vagy „vizsgálásnak” görög neve a „szkopein” (nézni) igéből ered, amelynek főnévi formája a „szkepszis”. Az az eszköz tehát, amellyel ezt a vizsgálatot megejtem, a szkeptron, latinul: sceptrum. Tehát a sceptrum, azaz a „jogar”, eredetében tisztában mint a taumaturgnak, a „csodaváró papnak” a rituális eszköze került bele az uralkodói ékszerek közé. Egyik kései leszármazottja különben ennek a koronaékszernek a bűvészek varázspálcája, akik a maguk rendi hagyományai szerint voltaképpen szintén a káldeus mágusoknak, varázslóknak az örökösei, s ezért használhatják a varázspálcát éppúgy, mint a káldeus papok furcsa mitráját (ahogy ezt az „ezeréves jövendőmondók” népszerű rajzaiban látjuk ábrázolva).

A fejedelmi ékszerek közé tartozik a világalma is: vagyis egy gömb, tetején egy egyenlő szárú kereszttel. A Földnek gömb voltát tudvalevőleg már a görög bölcselők is hirdették; a keresztény kultúra azonban csak akkor tette a magáévá ezt a tant, amikor az arisztotelészi bölcselet általánosan elfogadott alapja lett a skolaszticizmusnak. Ezóta a földgömböt a már mondott jellel írták le: karika, tetején a kereszttel. Érdekes azonban az, hogy ez a jelvény nemcsak a királyi hatalom jelképezésére szolgált, hanem a legősibb osztályellentét – a férfi és a női nem között való örök harc – szimbolizálására is ezt a jelet használták és használják még ma is. Ha ugyanis a karikán a kereszt fölfelé áll, akkor – régi alkimista frazeológia szerint – a statisztika ezzel a jellel a hímnemet jelzi; ha pedig a kereszt a karika alsó részéből függ le, akkor ez a női nemet jelenti. A férfi a Föld koronája, a nő a Föld függvénye – íme az ősi osztályharc szimbóluma.

A lánc természetesen önmagában véve is a bilincset jelenti, s még inkább ez a jelentése, ha a nyakban viselik. Ez a szerepe például a „gallus rabszolga” híres szobrán is, ahol a nyakba vetett karika ugyanazt jelenti, mint a kutya örve: tulajdonjegy. Az udvari etikett aztán ezt az eszmekört még jobban kibővítette: az uralkodó alattvalója egyben annak tulajdona is. Tehát örvet visel a nyakán, s hogy meglássék, kinek a tulajdona az az ember, az örvre ráakasztották a fejedelem arcképét ábrázoló érmet is. Dél-oroszországi vizigót sírokban találunk ilyen lánc formájú tulajdonjegyeket az uralkodó fejének szkematikus ábrázolásával. S az ember, a maga meghunyászkodási vágyálmával, még kitüntetésnek érezte ezt az örvet. Minélfogva a fejedelem különös kegyének jeléül kezdte osztogatni az arcképes érmével díszített nyakláncot. Az arany nyaklánc azonban idővel igen drága mulatsággá lett, s ettől fogva színes szalagokkal pótolták a nyakbavaló érdemjel aranyláncát. Ez a rendjelek kiindulási pontja.

Azt persze mondanunk sem kell, hogy a karperec, közelfekvő okokból, eredetileg szintén tisztán a rabszolgaság jelvénye volt. Eredetében bilincs volt, amelynél fogva a női rabszolgákat a keleti kényurak háremeibe szállították. Csak hosszú idők múltán fejlődött ki tisztán ékszerré.

A gyűrűről mint osztályhatalmi szimbólumról már elébb szólottam. Késő császári időkben aztán már varázsköveket, amuletteket, úgynevezett abraxas-köveket foglaltak bele az aranygyűrűbe, hogy egyúttal varázsszer is legyen a gonosz bűvölet ellen. Így keletkeztek a pecsétnyomó gyűrűk. Amikor pedig a keresztes hadjáratok idején a latin lovagok kapcsolatba jutottak az Ázsiából frissen előretört törökökkel, akiknél a törzsőst képviselő totemrendszer nagy divatban volt, akkor ezeket a totemjeleket a keresztény lovagok is átvették, mégpedig címerek formájában, s a saját címerállatukat a pecsétnyomó gyűrűikre is rávésették. Így lett a pecsétnyomó gyűrű egyben a lovagi s ennek folytán utóbb az armális (csupán okleveles) nemesi osztály kiváltságos jelvényévé.

 

A különböző ruhadarabok a hatalmi eszme szolgálatában

Kezdjük itt is fejtől lefelé a felsorolást. Gondoljunk mindenekelőtt a fejbefödés és kalapemelés különböző ceremóniáira.

Bevallhatjuk, hogy alapjában véve a kalapemelésnek nem sok értelme van. Hiszen ugyanilyen jogon kabátunkat is levethetnők, ha találkozunk megtisztelendő embertársunkkal, vagy zsebkendőnket kihúzhatnók a zsebünkből, s meglengethetnők előtte, esetleg cipőnket vagy papucsunkat húzhatnók le tiszteletünk jeléül. S hogy ez a ceremónia csakugyan kezd a jelentőségéből veszíteni, az mutatja, hogy a különböző modern hadseregekben már megelégszenek a kalap (illetőleg: sapka) szegélyének tisztelgésszerű érintésével, mint ahogy Amerikában a polgári rétegek is mind sűrűbben fordulnak a köszönésnek ehhez a leegyszerűsített formájához (igaz viszont, hogy éppen az amerikai nagyvárosokban kapták fel azt az értelmetlen divatot, hogy ha egy liftben harminc férfi, de akár csak egyetlen nő is utazik, akkor mind a harminc férfi, akiknek legnagyobb része nem is ismeri az illető hölgyet, egyszerre lekapja a fejfedőjét).

Nem hiába alkalmaztuk azonban feljebb a kalapemelés esetleges pótlékául a kabátlevetést vagy cipőlehúzást. A kalapemelés ugyanis – pars pro toto – a levetkőzést szimbolizálja: meghódolásom jeléül mezítelenre vetkőzöm a hatalmasabb előtt, s ennek a rítusnak aztán, itt külön nem taglalandó, értelme is van. A hatalmasabb úr kegyesen megelégszik azzal, hogy ne az egész testemet, hanem csak a fejemet meztelenítsem le előtte, s ezzel jelezzem, hogy kész vagyok fegyvertelenül, páncél nélkül, sőt akár egészen ruhátlanul is magamat a rendelkezésére bocsátani.

Ebből a szimbolikus cselekményből aztán az emberi hatalomvágy egész külön színházat fejlesztett ki. A spanyol grand, aki az uralkodó „unokatestvére” (vagyis ősi törzsfelfogás szerint ugyanazon klán tagja), felhatalmazást kap arra, hogy a király jelenlétében fenntarthassa a kalapját. Ebből ered aztán az az angol szokás, hogy a képviselők a parlamentben – ennek szuverenitása jeléül – fejükön tarthatják a köcsögkalapjukat. Ellenben Albrecht német király svájci helytartója, Gessler Hermann, 1307 körül megköveteli – a 14. századi legenda szerint –, hogy a szabad svájci polgárok hódolatuk jeléül ne csak a helytartót saját személyében, hanem annak póznára tűzött kalapját is megsüvegeljék. Amiből aztán, ugyancsak a legenda szerint, kifakad a svájci kantonok szabadságharca.

A férfiaknak a kalapemelésben, tehát a fej lemeztelenítésében rejlő megalázkodásával szemben aztán újra jelentkezik a nők ősi osztályharca, illetőleg elnyomatása: a nő viszont a Keleten azzal alázkodik meg a hímnem előtt, hogy befedi a fejét, vagyis hajának aranyözönével nem csábít el idegen férfiakat. Így kerül bele Szent Pál tanításai közé a követelés, hogy az asszonynép a templomban csak fedett fejjel jelenjék meg. S ezt a követelést a pápai Olaszországban még ma is teljes szigorúságában hajtják keresztül: senki asszonynép a Vatikánban, még ha uralkodó felesége is, nem jelenhetik meg másként, mint kendővel (s akár csupán kis szimbolikus zsebkendővel is) a fején.

Az a sok hűhó, amit az ember a fejfedőjével kapcsolatban elkövet, természetesen kihatott magának a fejfedőnek a formájára is, amelyet szintén a maga hatalmi eszmevilágába iktatott be. Gondoljunk csak a görög eredetű marseille-i halásznép vörös „frígiai” sapkájára, amely a francia forradalom idején lesz állami szimbólummá, s azóta is egyes államok főhatalmi jelvénye maradt. Hiszen a francia nemzet bájos jelképét, „Marianne”-t el sem tudjuk másként képzelni, mint ezzel a frígiai sapkával a fején. De az újabb korok még egyéb szimbolikus fejfedőkkel is megismertettek bennünket. Emlékezzünk csak a fordítva feltett matrózsapkákra vagy az ugyanígy feltett micisapkákra. A polgárosztálynak szimbolikus jelképévé lett a múlt század közepe óta a kürtőkalap.

Ám a fejbefedés módja még a katolikus egyházban is hierarchikus, vagyis hatalommegosztási ceremóniára adott alkalmat. A pápa az egyházkormányzásban társainak, a bíborosoknak, külön követ útján elküldi vörös párnán a bíborosi kalapot. Az egyházi rangokat címerképekben a nagy karimájú papi kalapokról lefüggő álladzó kötélen lévő bojtok száma jelzi. A nagyobb templomok mellett az illető templom gondozásával megbízott pap hatalmának jeléül „cappelta” (kápolna) volt, amelyben a „cappellanus” (káplán) őrizte a papi hatalom szimbólumát, a „cappá”-t. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy bizonyos szerzetesrendek is külön rendi szimbólumként viselik a csuklyát, a „kapucni”-t (kapucinusok), amelyet a maguk rituáléjának megfelelő alkalmakkor, főként az ima világtól elzárkózásának idején, a fejükre vonnak.

A fejbefedésnek ez az imával kapcsolatos módja is természetesen a Keletről szivárgott be Európába: Gondoljunk csak a zsidó imádkozásra, amelynél a hívő kendővel fedi be a fejét, vagy újabb időkben kalapot tesz a fejére, ha az Istenével beszél. Keresztény templomban viszont ugyanilyen magatartásból a legnagyobb botrány lenne; mint ahogy a katolikusok nyilvános körmeneteinél, sőt néha a temetési meneteknél is megkívánja a közvélemény a kalapemelést.

A fejnek lepellel, illetőleg halottas lepedővel való beborítása nem csupán zsidó, hanem általában sémita szokás. Így került ez a mozlimokhoz is, akik a maguk halottas leplét, hogy állandóan kezük ügyében legyen (mivelhogy soha senki sem tudhatja, mikor kerül a másvilágra), a fejükre csavarták. Ebből lett a turbánviselet. A turbánt pedig, ezt az egyszerű halottas leplet, aztán nyomban újra bekapcsolta az ember a maga hatalmi ideológiájába: karó tetejére húzta, hogy így fejezze ki az iszlám Gessler-kalapját.

Térjünk a gallérra. A fehér kemény gallér ma, főként az angol eredetű szóhasználat szerint, világszerte a beamtert, az úri osztályt, a középrendű városi polgárt szimbolizálja. De alapjában a gallér, vagyis a „collare” inkább a szolgaságnak volt a jelvénye, mert helyettesítette a rabszolga nyakára fűzött rabláncot. A papi „collare” ma is szimbolikus értelmezésében az Egyház „szolgálatát” érzékelteti a viselőjével, akinek erről a szolgálatról egy pillanatra sem szabad megfeledkeznie, s ezért – akár katolikus, akár anglikán az illető pap – még az úgynevezett „papi civilben” is hordania kell legalább a collarét. És a némely hadseregben még ma is dívó kemény nyakszegélynek, amely, valljuk be, a katona igazi mestersége, a háború szempontjából meglehetősen kényelmetlen és értelmetlen viselet, alapjában az az értelme, hogy a viselője sohase felejtkezzék meg a katonai fegyelemről.

A „kratofilia”, ahogy a hatalomsóvárságot úgy passzív, mint aktív értelmében elnevezném, természetesen az inget sem felejtette ki az erőszak köznyelvéből. Már a keresztény lovagok a maguk előjogának tekintették, hogy páncéljuk fölött olyan inget hordhassanak a keresztes háborúk idején, amelynek szövetje a Nílus-delta mellett fekvő híres Peluziumban készült. Ebből a peluzingből származott aztán a katonatisztek és a hölgyek mai „blúz”-a (tehát ez alapjában véve középkori lovagi osztálykitüntetés), mint a bársonyoknak az a fajtája, amelyet „plüs”-nek nevezünk. Ez a lovagi páncél védőing azonban sajátságosképpen még a katolikus szerzetesrendek habitusában is okozott bizonyos hatalmi rétegződést. A katolikus pap általában elöl végiggombolható talárt visel tudvalévőleg. A jezsuita szerzet tagjai azonban nem ezt viselik, hanem csak egy egymásra csapott fekete köpenyt, amely csupán a nyaknál záródik. A jezsuita rend ugyanis ma is tartja magát ahhoz a hagyományhoz, hogy Loyola Ignác voltaképpen lovagrendet akart alapítani a Szentföld felszabadítására, s ezért választotta rendi öltözetnek a pelusiumot, vagyis a páncél védőinget, amely megvédi a fényes páncélt a rozsdásodás ellen, de harc esetén olyannak kell lennie, hogy egy pillanat alatt le lehessen kanyarítani, nehogy a lovagot harc közben zavarhassa. A jezsuitáknak ez a talárhelyettesítő „pelusiuma” tehát szimbolikusan egyúttal a rend folytonos harci készségét is jelenti.

Ez a lovagi páncélingre vonatkozott. Éppen manapság nem kell azonban külön hangsúlyoznunk, hogy maga az egyszerű férfiing is a politika, tehát a hatalomszomj készlettárába vonult be abból a véletlenből kifolyóan, hogy Garibaldi az olasz risorgimento idején katonái számára nem talált más szövetet, mint az egyik elfoglalt katonai ruhatár vörös nadrágszövetét, s ebből a vörös szövetből csináltatott a hadserege számára formaruhául szolgáló vörös ingeket. Ezt a garibaldista formaruhát utánozta aztán a fasizmus, amikor a fekete inget tette követői számára kötelezővé. Ezt követték utóbb a különböző másfajta színű pártingek, amelyek sorra mind a hatalom egy-egy célkitűzésének kifejezőivé lettek.

A köpeny általában a védőhatalmat jelképezi. Akit a köpenyemmel eltakarok, az a védelmem alatt áll. (A katolikus egyház ezért a Boldogasszonyt külön mint „köpenyeges Máriát” is szokta bizonyos képeken ábrázolni, s ilyenkor az óriási méretű Madonna köpenye alatt tömegeket mutat be, akik ott védelmet keresnek.) Viszont ha a köpenyemet megszaggatom, akkor ezzel azt jelképezem, hogy szegény, a más védelmére szoruló ember vagyok. A zsidó temetési rítusba így siklott bele ősi lélekhiedelmek nyomán a ruha megszaggatásának szokása. A halottak szellemei ugyanis egykönnyen válhatnak az élő ember ellenségeivé. Ezért félre kell azokat vezetni. Meg kell a nevet változtatni bizonyos esetekben, és szegényeknek, „tépett köntösűeknek” kell magunkat tettetnünk, hogy a kóborló szellem ránk ne ismerjen a szegénységünkben.

A köntös, vagyis az antik tóga, természetesen már önmagában véve is a hatalom egyik jelképe. Hiszen tógát általában csak egyes kiváltságos osztályok viselhettek. S aztán még ezen belül is különbséget tettek azzal, hogy a tóga szegélyét más és másfajta dísszel látták el. Aki tehát e kiváltságos osztály valamelyik tagja előtt meg akar alázkodni, az lehajlik a földig, hogy szemével-szájával elérje ennek a köntösnek a szegélyét, s azt – alázata, valamint osztálybeli megalázkodása jeléül – megcsókolhassa. Az önkéntes megalázkodásnak ez a szimbóluma ott rejti mélyebb értelmét, hogy a tógának éppen a „clavus”-a, vagyis alsó szegélye érintkezik állandóan a földi piszokkal, a megalázkodó pedig azzal fejezi ki hódolatát, hogy a megtisztelt egyénnek még ez a kevéssé higiénikus ruharésze is megkülönböztetett tiszteletben részesül nála. (Ha nem ez lett volna a rejtjeles cél, akkor ám a tógának bármelyik másik részét, mondjuk, a vállát vagy a karját is megcsókolhatta volna.)

A hatalomszomj persze a fátyolt is belevonta a maga szimbolikája körébe. A legnagyobb, mert örök osztályharcnak, a férfi és a nő között folyó örökös hatalmi háborúságnak mindenkori áldozata, a nő, kénytelen volt a férfi hatalmi akarata következtében fátyolt ölteni, mert még az arca is a férfi magántulajdona, elrejtheti idegen szemek elől. Így lett a „fátyolöltés” az apácarendek jelképévé is. Az azután már csak a modern nő önkéntes megalázkodási vágyából fakad, hogy ezt a keleti fátyoldivatot átvette. Igaz, hogy az „arcbőrvédelem” szépítő címét adta ennek a divatnak, amely azonban voltaképpen inkább árt a bőrnek, mintsem használna.

Ugyancsak a férfi–nő háborúságnak szimbólumává lett a nadrág is abban a formában, hogy feltesszük tréfásan (de voltaképpen nagyon is tragikus valóságban) a kérdést, vajon ebben vagy abban a háztartásban ki hordja a nadrágot: a férfi-e vagy a nő? A nadrágnak egyébként az a szerepe, hogy a férfi virtuális erejét kihangsúlyozza, bizonyos korokban egészen furcsa divateltévelyedésekre vezetett, amelyeket itt már csak azért sem tárgyalhatok, mert ehhez a jobb megértés kedvéért egykorú illusztrációk kellenének.

Általában még maga a ruhaszövet is belekapcsolódott a hatalom hierarchiájába. Minden európai nép középkori történetéből, a magyaréból is, tudjuk, hogy pontosan elő volt írva, főként a céhrendszer virágkorában, hogy melyik társadalmi osztálynak minő szövetet szabad használnia.

A ruha kiegészítő része az öv vagy az azt helyettesítő kötél. Tudjuk, hogy ennek a kötélnek egyes szerzetesrendek nómenklatúrájában minő jelentős szerep jut az alázatosság szimbolizálására. A kötélen aztán még külön három göböt is alkalmaz a rendi regula, a három szerzetesi fogadalomnak, a szegénységnek, szüzességnek és engedelmességnek jelképezésére. De még az egyszerű katolikus papi cingulum is beleilleszkedett a hatalmi hierarchiába: fehér, vörös, violaszínű vagy fekete, aszerint, hogy viselője minő rangot képvisel. Sőt a misericordiánusok (irgalmasrendűek) egyszerűen bőrövet hordanak a fegyelem jelképéül. Az öv azonban egyébként is a hatalom kifejezőjévé válik abban a percben, mihelyt a fegyveres vagy közigazgatási erő valamely tagja veszi fel s ezzel azt jelzi, hogy hivatalos szolgálatban van (szolgálati öv), vagyis e perctől fogva az ő személyét, mint az államhatalom képviselőjét, külön regard illeti. S aztán megint csak a legősibb hatalmi harcra, a férfi–női harcra kell rámutatnunk a „ceinture de chasteté” [erényöv] esetében, amelyet az erősebb férfi bizonyos korokban rákényszerített a nőre.

De még az egyszerű kendő is beleilleszkedik a hatalmi eszmekörbe. Most ne szóljunk a magyar parasztasszony fejkendőjéről, amely újabban már úgyis mind nagyobb tért hódít a víkendező polgárasszonyok között. Van azonban a kendőnek egy faja, amely a bizánci császári udvarból származott át a mai korba. A bizánci (s ennek alapján később a spanyol) udvari etikett szerint az uralkodónak olyan közönséges testrésze, mint aminő a láb, nincsen. Mivel azonban mégsem lehetett a császárnak vagy császárnénak a lábát csak úgy egyszerűen lefűrészelni, ezért minden olyan alkalomkor, amikor a császár a nyilvánosság előtt ülve mutatkozott, a lábát – térdtől lefelé – külön drága mívű és ékszerekkel terhes kendővel borították be. A vatikáni ceremoniálé, amely ebben is pontosan követi a bizánci hagyományokat, ezt a szokást is átvette, s így valahányszor a pápa ünnepi misét mond a San Pietróban, s ilyenkor trónszéken ül, lábát a térdtől lejjebb ilyen aranybrokátos kendővel borítják be: a pápai hatalom egyik szimbólumaként.

S most aztán a ruházkodásnak központi témánk szempontjából egyik legérdekesebb részéhez, a lábbelihez érkeztünk. Itt aztán szabadon kiélheti magát az ember és a tömegek alázkodási vágya. Hol felveszi, hol leteszi, hol megcsókolja, hol lobogóra tűzi ki a cipellőt, de mindig és mindig csak a hatalmi komplexus értelmében. A keleti ember megszokta, hogy akár sátorban, akár kőházban él, a szobák padlóját drága mívű szőnyegek borítják; ezért ha látogatóba megy, akkor a házigazda iránt való tiszteletből künn az ajtónál leveti a saruját, nehogy az utca porát behordja a drága szőnyegre. Ezt a tisztára praktikus célt aztán felváltja a tisztelet a hatalom előtt: aki az istenséghez közeledik, azzal tiszteli meg, hogy leveti a saruját. Tehát Mózes is a csipkebokor előtt, bár ott aligha fedte szőnyeg a földet. És persze a muzulmán is a mecsetbe való belépés előtt. S ha már így megtiszteli a saruetikettet, akkor egyben már tovább is építi ezt a sarukomplexust: „nem vagyok méltó, hogy megoldozzam saruidat”, vagyis a biblikus kor egyik megalázkodási formája az, hogy hatalmasabb embertársunknak mi vessük le a cipőjét. S ennek a saru-frazeológiának egyik végső formája a világ középkori ura, a pápa előtt való megalázkodás ceremóniája, a sarucsók, amelyet persze ugyancsak Bizánc közvetítésével Perzsiából vett át a vatikáni szertartásrend.

Aztán következik a saru, mint a szegénység jelképe bizonyos „sarutlan” rendeknél, vagy éppen a zárt cipővel szemben pusztán sarut viselő másfajta egyházi rendeknél. Az ellenkező fejlődési irányt pedig a sarunak ilyen vagy olyan feldíszítése képviseli, a hatalom különböző fokai szerint. A rokokó korban az abbénak, vagyis a kisebb rendekkel felszentelt papnak, külön saruformához volt joga, nagy ezüstcsattal. A spanyol udvari etikett szerint mindazoknak az egyéniségeknek, akik udvarképesek voltak, szabad volt a sarujukon piros színű sarkot viselniök, hogy ezzel különböztessék meg magukat a többi halandótól.

A férfi–női uralomért való hadakozás egyik érdekes fejezete a „papucs” fogalmához fűződik, mégpedig Arisztotelésznek ismert középkori ábrázolása nyomán, ahol a világnak ez a legnagyobb bölcse térden áll, házsártos felesége lovagol rajta, s feje fölé tartja a papucsát. Ezóta dívik a pipogya férjnek az a jellemzése, hogy „papucs alatt van”.

S még a faluszegénység tipikus lábbelije, a fűzős bakancs is bekerül a hatalom nómenklatúrájába abban a percben, mihelyt egy politikai mozgalom jelszóul tűzi ki. A középkori Bundschuh-forradalom, amely kiváltotta az összes újabb kori reformációkat és forradalmakat, így tűzte ki zászlajára a szegény paraszt fűzős bakancsát.

Azt persze mondanunk sem kell, hogy ugyanebbe a fejezetbe kívánkoznak azok a közszólások, amelyek azt mondják, hogy „a muszka hatalom a csizmája sarka alá akarja taposni Kelet-Európát”, valamint a mi újabb kori történetünkben is elég gyakran szereplő „eltiprom”-fajta kiszólások, mint a hatalmi túltengés szinonimái.

Az öltözködés terén említsünk meg még két külön apró részletet, amelyek azt bizonyítják, hogy az ember hatalmi vágya a ruházkodás terén még az egészen mellékesnek látszó díszítményeket is bele tudta illeszteni ebbe a különös ösztönéletébe. Az egyik ilyen „divat” volt a „sárga folt”, amelyet bizonyos korokban a zsidóknak kellett hordaniok, hogy a többi embertől megszégyenítően megkülönböztessék őket. A másik apróságnak hosszabb a története. Bécsben 1853-ban egy magyar szabólegény, Libényi János orgyilkos merényletet követett el Ferenc József császár ellen. Tőrrel sebezte meg az uralkodó nyakszirtjét. Hetven év múlva kiderült, hogy ennek a merényletnek nem volt semmiféle politikai háttere, hanem egyéni bosszú műve volt. A merénylet idején azonban fontos volt, hogy Bécsben úgy állítsák be a dolgot, mintha a még mindig forrongó magyarság lázadozása rejlenék a szabólegény tette mögött. Ekkor alapították, jórészt magyar pénzből, Bécsben a Votiv-templomot, hálaadásul a nem sikerült merényletért. De Ferenc József ezt a fikciót továbbra is fenntartotta, s amikor 1869-ben Magyarországon újra felállították a honvédséget, akkor az új formaruha nyakának azon a helyén, ahol Libényi tőre Ferenc Józsefet megsebezte, kereszt formájú vitézkötést alkalmaztak – mementónak!

 

Egy fölösleges fejezet a fegyverekről

Amikor a hatalom szimbolikus kelléktárát sorakoztatjuk fel, szinte fölöslegesnek tetszik, hogy a hatalomvágy egyetlen igazi eszközét, a fegyvert magát is felvonultassuk. És mégis legalább egy-két típusában rá kell arra a folyamatra mutatnunk, hogy miként formálódik át a nyers erőszak eszköze szimbólummá, hogyan szublimálódik még a nyers hatalommal legellentétesebb eszmekörök jelvényévé is abban a percben, mihelyt ezek a hatalomsóvárgás gondolatkörébe sodródnak.

Itt van mindenekelőtt a pallos, amely a perzsáktól származott át az európai nyelvekbe. Fogalmával azonban már ott találkozunk a bibliai legendában, amikor is az Úr a maga tilalma végrehajtására két kerubot állít az Éden kapuja elé, kezükben lángpallossal. Vagyis az embernek örökké antropomorf fantáziája még az Úristen hatalmát sem tudja másként, mint pallossal a kezében elképzelni. S ettől fogva a pallos mindenkor a főhatalom egyik pillérének, az igazságosztás jogának, a más emberek fölött való halálos ítélet jogának jelképe. Az uralkodók előtt ott hordják ünnepélyes menetben, hogy mindjárt kéznél legyen, ha a király – a régi patriarkális szokás szerint – kiszáll a vidékre ítéletet mondani. Amikor a király már nem megy a maga személyében „törvényt nézni”, akkor az ő személyét helyettesítő szoborműnek, az ún. Roland-szobornak kezébe nyomják a pallost, s a szobrot elhelyezik az olyan városok főterein, amelyek királyi kegyből megkapták a pallosjogot, vagyis a bíráskodásnak a király nevében és hatalmával való jogát. Ilyen Roland-szobor a régi Magyarországon is volt: Pozsonyban, a régi városházán, ahol Róbert Károly király képmását állították ki a városháza falára, pallossal a kezében. A „pars pro toto” már ismert elvénél fogva utóbb már nem az egész Rolandot állították ki a piacon, hanem annak csupán a karját, amely fenyegetően emelte magasra az ítélőpallost: szimbólumát a város bírói jogkörének. S amikor a 18. században a királyi hatalom külön alkotmánykezességet adott a népeknek az önálló bírói hatalom megszervezésében, akkor egy mesterkélt reneszánsz szimbólumot szedett elő a bírói hatalom jelképezésére: Justitia asszony bekötött szemű figuráját, aki fél kezében mérleget, a másik kezében azonban a bírói pallost szorongatja.

A pallossal rokon szerepet töltött be az emberiség ideológiájában a kard is, csupán azzal a különbséggel, hogy amíg a pallos legalább látszat szerint fenntartotta az igazságosztás fikcióját, addig a kard nyersen kimondotta a „Macht geht vor Recht” elvét. Az Attila-legendában szereplő „Isten kardja” ugyanezt az őszinte hitet tartalmazza a hatalom isteni eredetében, mint ahogy a mohamedán legenda „dzsulfakr”-ja, az Iszlám kétágú szent kardja is a nyers erőszak hatalma mellett tesz hitet. „Kardélre hányni” egy időben kedves devizája az eurázsiai politikának. „Über den Säbel springen lassen” (A szablyán átugratni), mondja ötletesen a német nyelvkincs. Sőt még a kardnak olyan látszólag mellékes rekvizituma, mint aminő a kardbojt, a „porte-épée”, amely eredetileg csak arra szolgált, hogy a lovastiszt a csuklójára kösse a kardját, hogy közben szabadon foghassa a lova gyeplőjét, és mégis készenlétben tarthassa kivont kardját, még ez a porte-épée is külön, önálló szimbolikus életet él: mint a tiszti becsület jelképe, amely arra kötelezi a katonát, hogy akár fegyvertelen emberre is kardot rántson, ha úgy érzi, hogy az illető „foltot ejtett az ő kardbojtján”. Idővel aztán ez a kardbojt külön misztikus kapcsolatot jelent az uralkodó és tisztjei között, akik ugyanazt a porte-épée-t hordják, mint a felség. „Döntsön közöttünk a kard”, mondogatták a lovagi „istenítéletek” korában, s a kard még az emberek, kitűnő és csöndes polgárok magánéletébe is bevonult, amikor a válni készülő házasfelek ágyát karddal választotta el a jogi formula.

A hatalmi kelléktár egy másik fegyvere a nyíl. A középkortól fogva a lövészparancsnokok díszes jelvénye, éspedig egészen furcsa gondolatkapcsolás útján. Azért, mert a Szent Sebestyén nevű római katona nyila révén érte el a mártíromságot, megalkották a Szent Sebestyén-lövészcéheket, s így lett a kivégzési eszközből parancsnoki díszjelvény! Nálunk és a Keleten inkább mint „istennyila” került bele a hatalom köznyelvébe, amivel a villám isteni eredetét iparkodik a népnyelv jellemezni. Keleten aztán valamirevaló istenszobor nem lehet meg a „vajra”, vagyis a ménköves istennyilát ábrázoló hatalmi szimbólum nélkül. De éppígy belekerül az „istennyila” egyes amerikai államok címerképébe is, a címersas karmai között, emlékezésül Franklin Benjámin szerepére részben a villámhárító feltalálása, részben pedig az amerikai függetlenség kivívása körül.

S ugyancsak bőven találkozunk a pajzzsal is ebben a hatalmi szerelékben. A pajzs már a görög anyának is a diadal szimbóluma, amikor hadba menő fiának pajzsot ád, s ezzel a szóval bocsátja utolsó útjára: „Vagy ezzel, vagy ezen.” A mi vezérlegendáink is – általános ázsiai szokás szerint – a vezérlő fejedelmet nem koronázzák meg, hanem pajzsra emelik. A lovagi korban pedig külön kultusza támad a pajzsnak, amelyre ráfestik az egyes ember címerét, totemét: ettől fogva a pajzs magát az embert képviseli, azon nem szabad foltnak esnie. Sőt képviseli magát az egész nemzetséget is, mert amikor a nemzetség kihal, vagyis mint hatalmi tényező megszűnik, akkor „pajzsot fordítanak”. S a pajzs, mint címerpajzs, még egészen külön vadászterülete az ember hatalmi fantazmagóriáinak. Sisakot, rangkoronákat raknak föléje a hatalom különböző fokainak aláfestésére. Rendjeleket aggatnak köréje, hogy így is kimutassák a pajzs birtokosának a hatalom főforrásával, az uralkodóval való közeli viszonylatát. Tört vonalat húznak a pajzs címerképén keresztül, ha a pajzs birtokosa csak törvénytelen ágból eredt, s így nem teljes jogú tulajdonosa a pajzs által szimbolizált hatalomnak vagy birtoknak. Kettétörik a pajzsát annak, aki méltatlanná vált a hatalom bizonyos porciójának képviselésére.

Igen messzire vezetne persze, ha itt a heraldika egész kelléktárát ismertetnők a hatalommal való összefüggéseiben. Még csak egyet említünk meg tehát a fegyverzetből: a sarkantyút. Ez az eredetében tisztán gyakorlati célú kis eszköz, amely a ló ösztökélésére szolgál, a középkorban lovagi jelvénnyé, vagyis osztályhatalmi szimbólummá lesz. Ilyen minőségben osztogatják a királyok, koronázásuk napján, „aranysarkantyú” formájában, s hogy mennyire csupán szimbolikus a jelentősége, az bizonyítja, hogy – mint például IV. Károly koronázásakor is – még olyan egyén is megkaphatta, akinek rokkantsága egyenesen kizárta, hogy valaha is hasznát vehesse ennek a sarkantyúnak. S még a rangfokok jelzésére is felhasználja a hatalmi szimbolika a sarkantyút, amikor például a régi osztrák–magyar ármádiában csakis a tábornokok viselhettek rézsarkantyút. A sarkantyúnak ezt a szublimált hatalmi értelmét talán legjobban az bizonyítja, hogy még a nép nyelvébe is átment a „sarkantyúzás” fogalma olyan esetre, amikor az erősebb a gyöngét valaminek a végrehajtására ösztökéli.

 

A polgári élet eszközei a hatalom kelléktárában

A fegyvereknél magától értetődőnek találtuk, ha az ember fantáziája azokat beillesztette a hatalom fantomjának szerszámai közé. Annál feltűnőbb azonban, ha azt kell látnunk, hogy még a békés polgári foglalkozások, mesterségek kellékei is belekerülnek az idők során a hatalomszomj készségei közé.

Nincs az egész emberi fejlődés során talán békésebb kor, mint az állattenyésztés korszaka. S mégis azt látjuk, hogy a szarvasmarha-tenyésztés egyik jellegzetes eszköze, az iga, ugyancsak bő szerepet játszik az emberi hatalomvágyban. Hogy az ellenfelet „leigázzuk”, az már annyira szokott mondás, hogy különösebben nem is gondolunk agráreredetére. Hogy a római a legyőzött ellenséget iga alá hajtja (jugum, subjugere) s ezzel alázza meg, az is kézenfekvő emlék. Kevesen gondolnak azonban arra, hogy maga a jog fogalma, a „jus” is a „jugum” (iga) szóból ered, vagyis jog az, amit a leigázó annak hirdet ki – de még a magyar „jog” szó is eredetében az „iga” származéka. S még ennél is kevésbé tűnik fel az embereknek, hogy a házasság, a házasfél latin fogalma – a „conjugium”, „conjux” – szintén a jugumból származik: házasok azok, akik közös iga alá tartoznak! S pontosan megfelel ennek a fogalomnak az a katolikus esküvői rítus, amelyet a római házassági szertartásból vettek át: az eskető pap a leendő férjnek és feleségnek a kezét a stólával együvé kötözi, mintha azt mondaná: mostantól fogva pedig egymás rabjai vagytok, közösen húzzátok az igát.

Ugyancsak a mezőgazdaság állattenyésztő ágának, a szegényes pásztorkodásnak egyik kelléke a kampós pásztorbot, amelynek kampójával a pásztor a nyájból kihorgássza a megnyírandó vagy levágandó juhot. Nos, ebből a népies szerszámból lett az egyházi hatalom egyik legkiütközőbb szimbóluma, a pásztorbot, az ékkövekkel, szobordíszekkel terhes arany- vagy ezüstbot. S ugyanígy a keleti egyházban szintén a szegénység egyik jelvényéből, a koldusmankóból lett a főpapi hatalom jelvénye. Ezek élénken emlékeztetnek a pápa szokásos öncímzésére: „az Úr szolgáinak szolgája”, holott igazában, főként az invesztitúraharc óta, a világ urának hirdeti magát a hármas tiara birtokosa.

S ha már a botoknál tartunk, említsük meg a katonai főhatalom szimbólumát, a marsallbotot is, amelynek alapjában semmi kapcsolata nincs a katonai hatalommal, önmagában nem fegyver, s mégis a legmagasabb katonai rang jelképévé lett.

Talán már inkább mondható fegyvernek, bár még mindig az állatokkal való érintkezés szerszáma, a korbács, amely már a fáraóknál is az uralkodói hatalom jelképe. Majd a biblikus korszakban Jézus kezébe kerül a pénzváltóknak a templomból való kikergetése kapcsán. A népvándorlás idején pedig Attila melléknevévé lesz „Isten ostora” formájában. Hogy aztán az ember szimbolizáló szenvedélye mennyire éppen a korbács, az ostor és a vessző fogalmát használta fel kisded játékául, arra elegendő, ha példaképpen hivatkozunk az ilyes szólásmondásokra: „felkorbácsolta a vérét, a szenvedélyét”, „szavaival ostorozta a tömeget”, „vasvesszővel vert végig Európa hátán”, amely utóbbi kép a harmincéves háború korából ered, amikor a bűnös közkatonát a puskatöltő vesszővel való verésre ítélték.

A kulcsnál talán alig akad nyugalmasabb házieszköz: a házibékének valóságos jelképe. Mégis – az evangéliumi „kötés-oldás” kapcsán – a pápai hatalom szimbólumává, címerképévé, az égi és földi hatalom jelképévé lesz.

A szék is önmagában semmitmondó házieszköz. Ámde mihelyt bekerül az ember szimbólumtermelő hajlama körébe, máris önálló hatalmi értelmet nyer. Ez az egyszerű kényelmi eszköz, amely – durván kifejezve – arra szolgál, hogy valamelyik ember a testének nemtelenebbik részét belehelyezze, Bizáncban az udvari etikett szerint magának a császári hatalomnak jelképévé lesz. Az újévkor dívó ajándékokon, a faragott elefántcsont táblákon, magát a császárt nem is ábrázolják, csak a trónszéket, mindenféle dicső jelvények közepette. A trónszék helyettesíti magát az uralkodó személyét még az olyan „demokratikus” államban is, mint Anglia, ahol a speaker bizonyos ünnepélyes alkalmakkor háromszor meghajlik az üres trónszék előtt. A pápai hatalmat pedig különösen hangsúlyozza, hogy egyes ünnepeken díszes trónszéken, „sedia gestatorián” hozzák a Szent Péter-egyházba a Szentatyát. Az ülőszerszám körül aztán megint egészen rafinált ranglétra fejlődik ki az udvari légkörben. Fontos hatalmi szemponttá lesz, hogy az ülő uralkodó jelenlétében kinek szabad ülnie, kinek kell állnia, s ha ülnie szabad, akkor lehet-e karosszéket használnia, vagy pedig csak taburettet, továbbá, hogy hol, az uralkodótól minő távolságra, a lépcsőzetnek melyik fokán ülhet. S mindez abból az egyszerű kényelmi tényből indul ki, hogy valaki szükségét érzi annak, hogy teste súlypontját a merőlegesből az ülésbe helyezze át! S hogy ez aztán mennyire átitatta még a mai kor emberét is, mutatja az illemkódex, amely megszabja, hogy kinek a jelenlétében szabad ülve maradnunk, kinek a megjelenésekor kell ültünkből felállnunk stb. Valóságos illem-, rang- és hatalmi kódex fejlődött ki az ülés szimpla tényéből. S egyik igen jellemző tünete ennek a hatalmi komplexusnak az a már sok író által észrevett jelenség, hogy hivatali szobába érve még egy kis rendőrőrszoba őrmestere előtt is nyomban csökkentértékűség vesz erőt még a legkiválóbb és társadalmilag is magas állású emberen is, ha néki állania kell, amikor az íróasztal túlsó oldalán a rendőr őrmester tovább ül nyugodtan a székén…

Ugyancsak a békés polgárember kelléktárának alkotórésze az ernyő, amelyet éppen az utóbbi időkben, Chamberlain esetében, annyira hangsúlyozott a demokratikus közvélemény a diktátorok formaruhájával szemben. Holott ez a mélységesen „demokratikus” paraplé is ugyancsak beletartozik a hatalom szertárába. Gondoljunk csak az abesszin rászok feje fölé tartott ernyőre, vagy éppenséggel a trónusok fölé feszített baldachinokra. Ez az eredetileg egyszerűen „bagdadi szövetet” (a középkori Európában Bagdad-nak „baldac” volt a közneve) jelentő szó igen fontos alkotórészévé lett a hatalom szótárának: baldachin kerül az úrnapi körmeneten az Úrteste fölé, baldachin kerül a San Pietróban a pápa fölé, baldachin födi be a trónszékeket, majd a királyi ágyakat is. S innen aztán a „gesunkenes Kulturgut”, vagy az „Umwertung aller Werte” alapján mindjobban lecsúszik, egészen a biedermeier kor alkóvjáig és a Makart-korszak műteremszögletéig.

A legyező is egyszerű háztartási eszköz, nálunk a meleg enyhítésére, a Keleten ezenfelül a legyek elhajtására is szolgál. Mihelyt az ember észreveszi, hogy ezt a szerszámot is beillesztheti a maga hatalmi szimbolikájába, máris kéjjel ráveti magát. A fáraók és perzsa sahinsahok mögött rabszolgák pávatollból való legyezőket lengetnek, s így kerül bele ez a szerszám a pápai udvari rendtartásba is. Itt már nincs gyakorlati értelme, mert ezt a magas rúdra alkalmazott legyezőt soha meg nem lengetik valamely egyházi szertartás alatt, mégis állandóan ott hordják a pápa mögött. Ámde ugyanúgy papi jelvény a legyező a buddhistáknál is. Itt eredetileg csak arra szolgált, hogy a legyeket, muslincákat távol tartsa magától a buddhista bonc, nehogy akár véletlenül is lenyeljen ilyen apró állatot, s ezzel vétkezzék vallásának alaptörvénye ellen, amely megtiltja neki az állathús élvezetét. Idővel aztán egyszerűen a buddhista papi hatalom szimbólumává lett a legyező, úgyhogy ma ezt a papot röviden csak „talapoingnak”, legyezőviselőnek hívják. De még az európai udvarokba is belekerült a legyező mint rangjelkép. Ha a bécsi és a spanyol udvarban egy udvarhölgy meghalt, akkor a koporsójára egy pár kesztyűt és egy legyezőt helyeztek. Ferenc Ferdinánd és neje, Hohenberg Zsófia tragikus halála alkalmával különösen rossz néven vették a főudvarmestertől, hogy Ferenc Ferdinánd nejének, aki egykor gróf Chotek Zsófia néven egyszerű udvarhölgy volt Frigyes főherceg udvarában, koporsójára legyezőt és kesztyűt helyeztetett, hogy ezzel is kifejezze a szigorú etikett nézetét, amely szerint a néhai trónörökös neje lehetett ugyan hercegnő, de az udvar szemében mindvégig csak udvarhölgy maradt.

És így sorra vehetnők a kispolgári élet és a mesterségek minden eszközét és szerszámját: mihelyt az ember hatalomvágyának bűvkörébe kerülnek, nyomban átszublimálódnak jelképekké, a hatalom ilyen vagy olyan formájának kifejezésévé. Gondoljunk csak a kehelyre, amely önmagában véve csupán egy természeti szükséglet, a szomjoltás eszköze. Mihelyt az ember rájön, hogy ezt is felhasználhatja az embertársán való erőszakvételre, nyomban lobogóra tűzi, s megszületnek a véres „kelyhes háborúk”, amelyek Európát évtizedeken keresztül nyugtalanították. Gondoljunk a könyvre, amely önmagában véve szintén teljesen idegen a hatalom fogalmától. Mihelyt azonban Álkoránnak hívják ezt a könyvet, akkor három világrész borul miatta háborúba. Gondoljunk az olyan békés munkaszerszámokra, aminő a sarló és a kalapács. Mihelyt az ember felfedezi ezek szimbolikus erejét, máris bekapcsolja őket hatalmi vágyálmaiba, politikai jelképévé avatja őket, s kész értük vérét ontani.

 

Állatok: az ember hatalomszomjának figuránsai

Az európai középkor egyik legszimpatikusabb szentje, Assisi Ferenc az állatokat az ember „testvérkéinek” nevezte. De közben elfelejtkezett az ember ősi, hatalmi ösztönéről, amely szinte az egész zoológiát is bekapcsolta a maga hatalmi ábrándozásaiba.

Azon persze nincs mit csodálkoznunk, ha az erő és bátorság ősi jelképe, az oroszlán belekerült ebbe a szimbólumgyűjteménybe. Mondjuk például a magyar király jogarába foglalt, szasszanida kristálykövön, amelybe egy perzsa oroszlán van belevésve. Azt is megértjük, ha az abesszin fejedelmi dinasztia, amely állítólag biblikus ősökre vezeti vissza az eredetét, Juda oroszlánját tartotta családi totemjének, szobrot állított neki, amely most Róma egyik terét díszíti.

Az is magától értetődik, ha a levegő királya, a magas röptű sas bekerült – az ázsiai törökség révén – az európai uralkodók címtárába, akár mint egy-, akár mint kétfejű sas, vagy mint turul, keselyű, sólyom stb.

Méreteinél fogva az sem ejt ámulatba, ha a fehér elefánt Dél-Ázsiában jelképezi az uralkodói hatalom teljességét.

Azt azonban már fejcsóválva vesszük csak tudomásul, hogy ha az olyan csúnya mesterségű bogár, aminő a szeméttúró csimasz, mint skarabeusz, az egyiptusi fáraók uralmi jelképévé lesz, mégpedig egyszerűen abból az elgondolásból, hogy ez a bogár a „semmiből”, tisztán a saját maga erőivel gurít össze egy nagy kerek galacsint (a földgolyóbist), s ezzel az uralkodói mindenhatóság jelképét adja. Így lesz aztán a fáraó uralmi címerévé, amelyet minden oszlopfőre, minden kőre rávésnek és milliószámra gyártanak az uralkodói hatalom népszerűsítésére.

Ugyancsak egynémely csodálkozásra ad alkalmat, ha megtudjuk, hogy egy szibériai patkányfajta – a patkány pedig egyébként annyira megvetett species! – Európában az uralkodói hatalom jelvényévé lesz, hermelin néven, mégpedig annál az egyszerű ténynél fogva, hogy valamilyen stupid legenda azt hirdeti a hermelin-állatról, hogy csudás módon születik a menyéttől. Ezzel a rendkívüli születéssel egyébként is örökös bajban van a hatalmi ideológia.

A sem maradhat nyugton az ember hatalomvágyakozásától: még a farkát is felhasználják arra a törökök, hogy egy-egy pasa rangbéli helyzetét kifejezzék vele, s egy, két vagy három lófarkas urat csináljanak belőle. Amely divat viszont a Mennyei Birodalomban oda változik, hogy a mandarin bizonyos számú pávatollakat kap rangja jelzésére.

A bíborcsiga önmagában éppolyan Isten-teremtmény, mint akár a polip vagy a korall. De mihelyt az ember hatalmi álmodozásainak bűvkörébe kerül, akkor az e csiga által szolgáltatott bíborfesték nyomban beleilleszkedik az erőszak ranglistájába. Azt a bizánci császárt, aki úgy született, hogy már az apja is császár volt – ami elég ritkán esett meg Isztambulban, miután ott szerfölött gyakran végezték az uralkodók erőszakos módon az életüket, mielőtt még gyermeket hozhattak volna a világra –, azt a császárt elnevezték „porphyrogennétosz”-nak, „bíborbanszületett”-nek. Viszont ha az utca sarából került a trónusra a császár, akkor „koprogennétosz” volt a neve, amely szó csak erős szépítéssel fordítható „sárbanszületett”-nek. Vagyis az ember hatalmi vágya még az emberi excrementumokat is beiktatta a ranglistájába.

Mózes a bibliai legenda szerint úgy került le Nebo hegyéről, hogy az Isten látásától fényben sugárzott az arca. Ezt aztán a képzőművészek úgy fejezték ki, hogy Mózes homlokából két fénynyalábot növesztettek fölfelé. Később teljesen megfeledkeztek a legenda igazi jelentőségéről, s csak azt látták, hogy Abu Musa, vagyis Mózes, aki a keleti legendárium szerint igen hatalmas ember volt, homlokából két bakszarv nőtt ki. S még azt is megjegyezték róla, hogy ez az Abu Musa fényt hozott magával. Így született meg hát a középkorban a „Lucifer” figurája, amely szó természetesen távolról sem jelent „sátán”-t, hanem „fényhozó”-t. S ez a Lucifer bakszarvakat kapott ördögi hatalma jelképéül. Amikor aztán a reneszánsz művésze a kutyafejű hun vezért, az ördögi Isten ostorát, Attilát akarta ábrázolni, akkor az ő homlokára is két bakszarvat tűzött hatalma jelképéül.

Ám sorra vehetünk mindenféle valódi vagy képzelt állatot: a medvét, a farkast, a kakast, a baziliszkuszt, az alborákot, az egyszarvút – mind-mind belekerül az ember hatalomszomjának leporellókönyvébe, vagy egészében, vagy csupán részeiben. Karmok, csőrök, farkok, szarvak, agancsok, paták, képben vagy szóban, sorra belesodródnak a hatalomábrándozás kelléktárába.

 

A szelíd növények is hatalmi tébolyba esnek

Még a szegény maguk-tehetetlen növényeket is bevonta az ember a maga erőszakvilágába, mihelyt szimbolikus jelentésüket észrevette.

A ott szerepel minden közép-ázsiai meghódolási instrumentáriumban, mint például a Szvatopluk és Árpád vezér között lefolyt adásvételnél is.

A búza, persze kenyér alakjában, a sóval együtt, a szláv megadási rituálé kelléke.

A tölgy a germán hatalmi képzetek támasza; innen került a tölgylevél, mint a diadal szimbóluma, az egykori osztrák ármádia katonasipkáinak oldalára s a tábornokok gallérjára.

Közel fekszik, hogy a mogyorófa, a somfa, a nádvessző meg a bambusz mint az ítélet-végrehajtás szimbólumai edződtek bele az emberiség elnyomott részének emlékezetébe.

A kender a kötél formájában került a hatalom kelléktárába: emlékezzünk csak Rodin híres szoborművére, a „Calais-i polgárokra”, akiknek megalázkodásuk látható jeléül kenderkötéllel a nyakukban kellett a győztes ellenség elé vonulniok.

A pálmaág a másfajta fákban szegény Arábiában lett a diadal szimbólumává. Onnan került a különböző udvari ceremoniálékba szereléknek, diadalmi jelvényül. Innen pedig a díszruhák, tábornoki, diplomata- és akadémikusfrakkok szegélyére.

A rózsa a katolikus egyház gyóntatóhatalmának vált a szimbólumává, miután a gótikus templomokban a gyóntatószék fölött rendszerint egy gótikus rózsa talált helyet. Innen eredt a titok hatalmának kifejezése: „sub rosa”. Ám a pápai jogkör egyik részét is kifejezi az „aranyrózsa”, amelyet a Szentatya kegyének jeleképpen küld el idegen államfőknek, újabban főként fejedelmi asszonyoknak.

 

Ásványok, természeti produktumok

Ezek első helyén vagy háromezer esztendő óta természetesen az arany áll, amelynek birtokáért annyi vér folyt, annyi erőszakosságot követtek el. Ez az a nagy úr, aki az egész világnak parancsol és férfi-, női erényt megkísért. Aranygyapjú formájában hadba szólítja a görögök javát, s aranyborjú formájában még ma is hatalmi megkülönböztetés a spanyol és a Habsburg-dinasztiák környezetében. Az arany okozta Mexikó romlását, de az idézte fel Spanyolország végzetét is.

Régebben azonban, az emberiségnek egy korábbi kultúrfokán, nem az arany, hanem a vas volt a nagy kincs. Egy mükénei tőrön nem arany-, hanem vasbetétet találunk díszítésképpen. S ettől fogva mindig is a vas maradt az erőszak szimbóluma. „Tűzzel-vassal” pusztítják el a hadvezérek az ellenük szegülőket. „Vasakarat” lesz a világ urává.

S hogy csak még egy természeti produktumot említsünk: az olaj egészen misztikus hatalmi szerephez jutott azáltal, hogy az antik időkben a cirkuszi erőművészek olajjal kenték be a testüket. Ők, igaz, csak azért kenték be ezzel, hogy az ellenfél keze birkózás közben lecsússzék a testükről. Viszont a tömeg azt hitte, hogy az olajtól különösen erősekké válnak. S ezért került bele az olaj a koronázási felkenés, valamint a bérmálás szertartásába: mint a megerősítés szimbóluma.

 

Ipari termékek

Megint csak példaképpen mutatok rá néhány artefaktumra, amelyet az emberi mohóság sürgősen belekapcsol a maga hatalmi vágyálmai közé.

Itt van például a ház, amely önmagában véve csak a gyakorlati élet egyik produktuma. Latinul „domus”. De mihelyt az ember teheti, rögtön „a ház uráról” beszél, vagyis latinul „dominus”-ról (amely szó természetesen a domusból ered), aki egyben „pater familias”, a család atyja és korlátlan zsarnoka, s aki rabszolgahadat tart a háza körül.

Itt van a ház része, a kapu. Ismét csupán a gyakorlati élet terméke. De az ember szimbólummá avatja: „janua” a latin neve, s ezt a januát a béke és háború jelképévé avatja, istenséget csinál belőle (Janus), amely a maga kétarcú mivoltában már eleve a meghasonlás és visszavonás bélyegét viseli magán. A kapu mint városkapu a polgári hatalom szimbólumává lesz, s így kerül bele a városi címerekbe.

A fal szintén csak a gyakorlati élet terméke. De mint „kínai fal” megindítja az európai népvándorlás rémségeit. Mint városfal korona lesz belőle, a városi hatalom jelképe.

Az ipari termelés egyik mellékterméke a hamu. Magában véve semmitmondó szemét. De ha az ember szimbólumszomja megkaparinthatja, akkor „fejre hintett hamu” lesz belőle, a megalázkodás vagy megalázás jelképe, éppúgy, mint testvére, az ócska szemeteszsák, amelybe bele kell öltöznie annak, aki bűnbánatot tart, vagy akire ezt a megalázást rákényszerítik.

 

Az égitestek, színek

A hatalomszomj nem elégszik meg e föld termékeivel: bevonja szimbolikájába az ég hatalmasságait is. A Napból lesz a Napkirály, a roisoleil, akinek nappénze, a „sol” persze mindjobban elértéktelenedik, hogy ma már csupán mint egyszerű „sou” tengesse kolduséletét. A Hold felkerül az Iszlám lobogójára, s ennek jegyében folytatnak évszázadokon keresztül vérengző hadjáratokat három földrész népei.

A csillagok – most ne is szóljunk a planétákról, amelyeknek misztikus hatalma körül tudvalévőleg egész külön tanítás, az asztrológia, alakult ki – felkerülnek a katonák gallérjaira, s a hatalom ranglétraszerű elosztását jelképezik.

Megint önmagukban véve csupán a Nap sugarainak könnyed játékai, amelynek igazán semmi köze sem kellene legyen az emberiség hatalmi ábrándozásaihoz. S mégis ők szolgáltatják a hatalmi álmok titkos nyelvezetét, chiffre-jeit. A középkori heraldika, valamint a keresztény szimbolika egészen külön tudománnyá fejlesztette ki a színek jelentőségét, s tudós legyen a talpán, aki kiismeri magát abban a labirintusban, amelyet a címerpajzsok, címerköpenyek, sisakrojtok, valamint a katolikus egyház rituáléja során előforduló színek jelentenek. Körmönfont ranglétra mondja meg, kinek minő színekhez van joga, minő alkalmakkor minő színek a hivatalosak s mely színek miben eszmét fejeznek ki a hatalom légkörében.

Ámde ezeken a kisebb jelentőségű ceremóniákon kívül néha egész országok és dinasztiák sorsa dőlt el a színeken. Emlékezzünk csak arra, hogy a Bourbon-dinasztia hatalma akkor dőlt meg végképp Franciaországban, amikor a trónkövetelő Chambord gróf vonakodott a francia nemzeti (és forradalmi) trikolort elfogadni, s ragaszkodott a Bourbonok hófehér színéhez. Vagy emlékezzünk azokra a súlyos, néha véres közjogi harcokra, amelyek nálunk, Magyarországon folytak le a „fekete-sárga” szín körül. Ha a kalifa utódai kibontották a próféta zöld lobogóját, akkor megdördült a föld a lovak patái alatt és az égbolt a csatakígyók szörnyű búgásától, és vérben ázott három világrész szikár földje. A bíborpirosnak a hatalommal való összefüggését már feljebb említettem. A vérvörös viszont a hatalom végrehajtó szervének, a hóhérnak volt a kiváltságos színe. A sárga szín eredetileg „rossz” jelentésű szín volt: a penitenciának, a zsidóknak és a pestisnek a szimbólumát szolgáltatta. S így mint a megalázkodás színe került – a békét jelentő fehérrel együtt – a pápai heraldikába. A fekete szín is rossz ómen volt: a gyászt jelentette Európában (szemben Kínával, ahol a fehér a gyász színe, s nyilván ilyen közép-ázsiai hagyomány csökevénye az, ha egyes magyar faluhelyeken még ma is fehér a gyász színe), majd – furcsa eszmetársítás folytán – a rablóhatalom jelképévé sűrűsödött össze. A fekete kalózlobogó évszázadokon keresztül egy külön nagyhatalomnak, a tengerek uralmának volt a szimbóluma.

Ma a színek, önmagukban, már meglehetősen hitelüket vesztették. Viszont annál nagyobb a divatja a színek és tárgyak összevonásának. Még a múlt században, a német antiklerikális kultúrharc idején született meg a „fekete internacionálé” fogalma, amely a katolikus papi uralmat akarta kipellengérezni. A „vörös internacionálé” a szocialista munkásság nemzetközi uralmát, a „zöld internacionálé” pedig az agrárrétegek nemzetek fölötti uralmát példázta. A „vörös ceruza” a cenzúra betűirtó hatalmát jelképezte. A „sárga sajtó”, amely a New York-i World „The Yellow Kid” című mellékletéből indult ki, s az imperializmust pécézte ki, általában a pénzért mindenféle hatalmi célok szolgálatába szegődő újságírást jelenti. A „sárga veszedelem” a kelet-ázsiai népek ébredező öntudatát s az ebben rejlő hatalmi veszedelmeket jelképezi. A „barna ház”, a „kék keresztes gáz”, a „szürke eminencia” – mind-mind a hatalom egyik vagy másik szervének, eszközének, megjelenési formájának a kifejezője. Világos bizonyságául annak, hogy a színek még ma is eleven erővel szolgálják a hatalom szimbolikáját.

 

A jelvények viaskodása a főhatalomért

Még a köznapi életben is minduntalan használjuk a „szimbólum” szót, anélkül, hogy e szó jelentésével tisztában lennénk. Nagyon érdekes és jelentőséggel teljes ennek a szónak az eredete. A „szimbólum” voltaképpen egy gyűrű volt, amelyet két jó barát, ha el kellett egymástól válniok, kettétört, mindegyikük megtartotta a gyűrű egyik felét. Ha aztán az idők során egymás segítségére volt szükségük, akkor a bajba jutott ember elküldötte a gyűrű egyik felét a másik baráthoz, a gyűrűdarab igazolta a küldöncöt. A két gyűrűdarabot egymáshoz illesztették (görögül: „szünballó”), s ha a két rész pontosan összeillett, akkor a barát tartozott segítőígéretét teljesíteni. Ilyenformán a szimbólum voltaképpen titkos, csupán kevesek által ismert jelvény, ismertetőjel, vallási csoportok (szekták) megkülönböztető jelzése. Tehát őseredetében olyasféle instrumentum, mint az állatős legendájában hívő klánok között a totem vagy az a bőrdarab, amelyre a totemet ráfestették. Tehát már eredetében is a hatalom készsége volt, mert hiszen a kölcsönös összefogásnak, az egyes érdekszövetségek hatalmának eszközéül szolgált. S rendkívül fontos volt a szerepe főként olyan korokban, amikor az analfabétaság még általános volt, mert hiszen egy-egy könnyen odavethető, még az írni-olvasni nem tudó ember által is könnyen megérthető jelvényben fejezett ki világszemléletet, politikai programot, hatalmi célkitűzést. Ilyen értelemben a szimbólum voltaképpen az analfabéták címkéje, titkos jele. S így minél egyszerűbb, minél kevésbé komplikált, minél könnyebben rajzolható, annál hatásosabb és egyetemesebb.

A legkönnyebben kínálkozott erre a szerepre a minden ősnépnél feltűnő egyenlő szárú kereszt (+), amelynek persze mi köze sincs a keresztény egyház feszületjéhez vagy tau-keresztjéhez.

A kereszt egyszerűen a legnagyobb földi erőnek, a Napnak lerövidített jelképe. Fejlődése a következő: az ősember a tüzet úgy gerjesztette, hogy két száraz fadarabot egymáson keresztbe fektetett s egymáshoz dörgölte. Ez a két, egymásra fektetett fahasáb jelentette tehát a mindenkor szimbólumszomjas ember számára már az őskorban a „tüz”-et, a meleget, a jót, az életet.

Ha aztán az ősember kiment a szabadba, s meglátta a Napot, akkor arról is azt képzelte, hogy az egy nagy tűz. Ám ha hajnalban nézte meg a Napot, amint az közvetlenül a látóhatár fölé emelkedett, amikor még szabad szemmel is bele lehet nézni, a Nap úgy festett, mintha a saját tengelye körül őrült gyorsasággal forogna (erről a szemléletről magunk is meggyőződhetünk, Jókai is szépen leírta). Vagyis az ősember fantáziája szerint ott fenn az égbolton egy óriási tűzkereszt forog. Ha már most a forgás vizuális jelét akarta ábrázolni, akkor úgy képzelte, hogy egy kereszt forog a középső tengelye körül. S tessék már most bárkinek megpróbálni: ha egy egyenlő szárú keresztet gyorsan forgatok a tengelypontja körül, akkor a kereszt szárai úgy festenek a végükön, mintha rövid vonalat írnának le. Így született meg a forgó Napnak egyetemes és minden világrészben azonos őskori szimbóluma: a szvasztika, vagy mai divatos nevén a horogkereszt. Ez a jel nem külön árjajelvény – ezt csupán egy berlini porosz archeológus, Kossina állította vagy harminc évvel ezelőtt a „Mannus” című folyóiratában –, hanem sajátságosképpen a legősibb előfordulása éppen egy sémita istennőnek, egy mezopotámiai ón-Astarténak a testén jelentkezik.

Az egyenlő szárú kereszt tehát kimondottan pogány Nap-szimbólum, s már csak ezért sem kerülhetett bele a kereszténység jelvénytárába. Az első keresztények másféle szimbólumokat használtak közösségi jelvényül: rendszerint a könnyen felvázolható jelvényt, a halat, mivel a görög „hal” szó betűit a Jézus név görögös változata (magyarul: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó) rövidítésének hitték.

A feszület szimbóluma főként egyiptusi hatás alatt került bele a kereszténységbe. Ennek is érdekes jeltörténete van. Az antik hieroglifákban ugyanis a kulcsnak, egyiptusi nevén az „anch”-nak ez volt a jele: egy latin kereszt, fölötte egy karikával (  ). Ha mármost erről a kulcsról azt akarták a halottas könyv szövege szerint kimondani, hogy az a túlvilág kulcsa, akkor alul hozzábiggyesztették az égbolt jelképét (  ), s ezzel az „égi kulcs” máris a horgony formáját vette fel. Az egyiptusi „anch”-ból így lett a latin népetimológia szerint „ancora”, vagyis horgony, tehát a túlvilági reménység szimbóluma. Az antropomorf emberi spekuláció azonban keresztre feszített embert látott ebben az ábrázolásban, s így lett a túlvilági reménységet, a megváltást jelképező horgonyból a keresztre feszített Ember képe, ahol is az alulsó keresztfa (a horgony kétoldali horga) csakhamar mint talpalló (subpedaneum) szerepelt, tehát az a kis deszkadarab, amelyre a keresztre feszített lábait ráállították. A fejet jelző karika fölé pedig odakerült egy harmadik kis keresztfa is, amely az ősi keresztény legenda szerint az INRI-táblát helyettesítette. Így tehát most már három keresztfája volt a feszületnek. Egy felső rövidebb, egy középső hosszabb és egy alsó újra rövidebb. Nem lennénk azonban emberek, ha csakhamar még az ilyen apró részletek körül is nem támadtak volna hatalmi versengések. A keleti és a nyugati Egyház között ugyanis nézeteltérés keletkezett abban a kérdésben, hogy vajon a legalsó deszkácska, a subpedaneum, vízszintesen állott-e, vagy pedig az egyik apokrif evangélium szerint elferdült-e, amikor Krisztust ráállították. Ettől fogva a keleti Egyház az alsó keresztgerendát mindig ferdén ábrázolta, s ebből véres villongások keletkeztek a felekezetek között. S igen jellemző a magunk témája szempontjából, hogy az eredetileg az életörömet kifejező kereszt hogyan vált a századok során a szenvedés jelképévé. Viszont egy másik korszakban, a keresztes hadjáratok idején, megint tiszta hatalmi célkitűzések szimbólumává lett, főként ha meggondoljuk, hogy a keresztes hadjáratok mögött a nagy olasz kereskedővárosok imperialista szándékai rejtőztek, amelyek az előretört török-arab hatalom visszaszorításával újra meg akarták nyitni Kelet-Ázsia felé a selyemkereskedelem ősi kereskedelmi útját. Mint ahogy az angol és francia imperializmus is szívesen használta fel a keresztet úttörőnek a maga gazdasági célkitűzései számára az ismeretlen világrészekben.

Kissé részletesebben foglalkoztam a keresztszimbólum kultúrhistóriájával, mert éppen számunkra, európaiak számára élesen megvilágítja a hatalmi jelvények furcsa fejlődésmenetét.

Ámde ugyanígy elővehetném bármelyik egyszerűbb vagy komplikáltabb vonalszimbólum történetét is: mindenütt azt látnók, hogy ezek a jelvények bizonyos hatalmi csoportosulások titkos chiffre-jeivé lesznek, mihelyt az embernek a maga hatalmi vágyait elkendőző szimbolikája rájuk teszi a kezét.

A kör formájú „nimbus”, a szent fény, amelyet Kelet-Ázsiából kapott Dél-Európa, a császári hatalom jelképévé lesz Bizáncban. Az egyenlő szárú háromszög az egykor világhatalmi allűrökkel fellépő perzsa manicheizmus politikai jelvénye volt. Ezért történt aztán, hogy Szent Ágoston egészen határozottan ellene volt annak, hogy a katolicizmus a Szentháromság szimbólumaként használja ezt a jelet. Az ötágú csillag a kabala titkos hatalmi jelvényévé lett, de újabb korban a különböző internacionálék (vörös, eszperantó) fejezik ki vele, az öt világrészre célozva, a maguk hatalmi aspirációit. A hatágú csillag (Dávid pajzsa) a „kiválasztott név” hatalmi és históriai pozíciójának egyenértékese.

Az írástudás terjedésével aztán már maguk a betűk, főként a kezdőbetűk vették át a titkos hatalmi jelek szerepét. Róma hatalmának mágikus jelképe lett a SPQR (SENATUS POPULUSQUE ROMANUS [A szenátus és a római nép]). A Habsburgok emlékezetes szignuma az öt magánhangzó volt: AEIOU (Austria erit in orbe ultima [Ausztria marad fönn legtovább a világmindenségben]). A jezsuitarend hatalmának tetőpontján az IHS (Iesus hominum salvator [Jézus az emberek megváltója]) lett a betűjelvénye. Majd az egyes fejedelmek az etatizmus korában a saját nevük kezdőbetűjét tették meg hatalmuk címkéjévé. Így a francia Lajosok az írott L betűt; Napóleon az N betűt; Ferenc József az IFJ-t.

Most már egyes rejtjeles szavak is kifejeztek bizonyos titkos politikai, tehát hatalmi célkitűzéseket. Ismert dolog például, hogy az ifjú Verdi nem zeneszerzői sikereinek köszönhette gyors népszerűségét, hanem annak, hogy az osztrák uralommal szembeforduló irredenta az ő nevéhez fűzte hatalmi vágyálmát: „Viva Emmanuele Re D'Italia!” S ugyanígy a fasizmus kezdő korában egy furcsa titkos jel bukkant fel egész Olaszország falain: az egymással keresztezett W és M, amely ezt jelentette: Evviva Mussolini!

Az egyszerű szimbólumokból apránként mind mélyebb tartalmú allegóriák lesznek, formájuk bővül-tágul, értelmük mind komplikáltabbá lesz, mind több magyarázatra és históriai analógiákra szorul. Például a modern politikai jelvények tetemes része már ilyen jellegű. Talán a legbeszédesebb közülük a fascio.

Tudjuk, hogy a „fasces” nem az újolasz fasiszta mozgalom alkotása. Már a korai francia köztársasági címernek is ez volta középső képe. Persze ott sem magától született meg, hanem az akkoriban divatos antikizáló hajlam bányászta ki ezt a jelvényt az antik római régiségek közül. Ott a „fasces” az állami főhatalom szimbóluma volt: egy vesszőköteg, beléje dugott fejszével, ami azt jelentette, hogy a „fasces” birtokosa, bírói hatalma szerint, vagy vesszőzésre, vagy halálra ítélhette a polgárokat. A praetor előtt hat, a konzul előtt tizenkét és a diktátor előtt huszonnégy „fasces”-t vittek. Akik a fasceseket vitték, azokat „lictor”-oknak nevezték. A legalacsonyabb néposztályokból, főként a szabadon bocsátott rabszolgákból kerültek ki, s jellemző a nevük társadalmi értékelésükre, valamint a római népnek „tekintélytiszteletére” nézve. A „lictor” szó ugyanis, amelyet hosszú í-vel, sőt egyes felírásokban ei-vel ejtettek, a „lingo” (görögül: leichó) igéből ered, s ez a szó „nyalást” jelent. A „lictor” tehát a római nép szerint „talpnyaló” volt, aki a hatalomhoz való dörgölődzés kedvéért vállalta a maga gyűlöletes szerepét.

A komplikáltabb hatalmi jelvények közé soroljuk a zászlót is, mert hiszen azt a tényt, hogy valamely szövetet a hatalom jelképéül, az állam, az államfő, a hadsereg, a közigazgatás vagy annak részei, egyes családok, esetleg az egyházi hatalom képviselőjéül fogadja el a köztudat, mégsem lehet közvetlenül, magának a szövetnek mivoltából megmagyarázni.

A zászló egy primitív, animisztikus korban feltétlenül a gonosz lelkek elűzésének eszköze. A lobogó szövetdarabok ezért szerepelnek kínai temetéseknél, indiai halottas sztupákon, tibeti körmeneteknél, sőt néhol még nálunk, magyaroknál is, ott, ahol a sírba dugott kopjafára sallangokat vagy a fafeszületre fátyolt akasztanak. A szél belekapaszkodik a lengő-lobogó szövetbe, s ezzel távol tartja az elhunyt (tehát az élőknek ártó) szellemeket.

A lobogónak ez az apotropaikus, elijesztő jellege aztán megmarad akkor is, amikor Közép-Ázsiában a törzs totemjét, címerállatját festik rá a zászlóra, a zászlórúd tetejére pedig ugyanezt a totemállatot bronzból tűzik ki, mint például a szkíta halottszállító kocsikon. (Nemzeti Múzeumunkban van néhány ilyen bronz rúdvég.)

Mihelyt a védő totem rákerült a zászlóra, akkor innen már csak egy lépés odáig, hogy a totemes zászló egyáltalán csoportjelvénnyé váljék. Eleinte csupán abból a gyakorlati szempontból, hogy az ütközet hevében egymáshoz és a fővezérhez találjanak azok, akik együvé tartoznak. Az ütközet végével aztán a győztes fél lobogója diadalmi jelvénnyé lesz, s miután ebben a korban a legyőzött ellenség egyúttal a győző rabszolgájává is lesz, ennélfogva el kell ismerje a diadalmas ellenség főhatalmát is: átveszi annak totemjét (istenségét) és a totemet viselő lobogót is a maga csoportjelvényeül. Ilyenformán a zászló apránként elveszíti animisztikus jellegét, s mindinkább a főhatalom jelképévé válik.

Most aztán már csak a fokozódó társadalmi tagozódás kérdése, hogy a főhatalom birtokosa kinek engedi még meg, hogy ugyanazt a totemlobogót használja, vagy pedig, hogy az illető engedményes, esetleg a maga külön totemjével (címerével) díszített lobogót használjon. Erre a fejlődésmenetre talán a legjellemzőbb példát a római labarum mutatja. A „labarum” eredetileg valamilyen kelta törzs szellemijesztő szövetdarabja volt. A baszkoknál még ma is „labarva” a neve. Nagy Konstantin császár tudvalevőleg kelta földön, Galliában nevelkedett, és csapatjainak elitje is gallokból került ki. Ezért választotta a maga császári hatalmi jelvényéül ezt a kelta lobogóformát. Amikor aztán kelta-gall csapatai segítségével a milviusi hídnál leverte sógorának, Maxentiusnak itáliai csapatait, akkor a kelta lobogót állami lobogóvá tette. Ő maga ugyan mind egészen haláláig megmaradt pogánynak, sőt a pontifex maximus hivatalát is viselte; mivel azonban élete vége felé úgy érezte, hogy a keresztény tömegek már erősebbek a birodalomban, semmint a régi hithez tartozók, azért milánói ediktumában biztosította a keresztények szabad vallásgyakorlatát, s először valósította meg az államnak az egyházzal való egyesülését. A keresztény Egyház, amely így hirtelen a főhatalom birtokába jutott, a nagy császár emlékének hódolva (aki különben halálos ágyán meg is keresztelkedett), átvette a maga számára a császári, egykor barbár-kelta labarumot hivatalos lobogóul, s ez a labarum maradt mindmáig templomi zászlónak.

Így lett a halottijesztés babonás készségéből hatalmi szimbólum. Mint ahogy az ember még magát a halált is belekapcsolta hatalmi szimbolikájába.

A halál komor felsége előtt igazán minden ember egyforma lehetne, s itt meg kellene szűnnie az emberiség kisded hatalmi játékának. Szó se róla. A halottat, az animisztikus felfogás szerint, tudvalevőleg el kell álcázni, nehogy eltávozott szelleme ráismerjen s újra beleköltözzék, s aztán megzavarja az élők nyugalmát. Az egyszerű ember hulláját összezsugorítva megkötözik kezén-lábán, hogy ne tudjon a sírból kijönni. Esetleg el is égetik ugyanebből a célból. Ám az igazán hatalmas fejedelem arcára arany álarcot raknak (pl. Mükénében), hogy ká-ja, második lelke, rá ne ismerjen az elhunytra.

Később engednek a zsugorítás vagy elégetés barbár szokásából. Most már földet hánynak vagy követ gurítanak a halott fölé, hogy vissza ne tudjon térni. Aztán együvé terelik az összes elhunytakat közös temetőkbe, a temetőt viszont árokkal vagy kemény kőfallal övezik, esetleg közös kubikulumokba, coemeteriumokba (cinterem), a föld alá, katakombákba temetik a halottakat; hogy ne zavarják az élőket. A földi hatalmasságokat azonban itt is megkülönböztetett bánásmódban részesítik. Külön épületet, mauzóleumot, kriptát juttatnak nekik, hadd tudják ezek a volt hatalmasságok, hogy milyen nagy urak voltak, amíg e földön éltek. Piramisokat hordanak fel a rabszolgák ezrei a néhai hatalmas úr hamvai fölébe. Viszont aki szegény volt, országutak vándora, peregrinus, becstelen foglalkozású ember, például hóhér vagy színész, sőt netán bitófán végezte az életét, annak nem jut sem piramis, sem kripta, de még csak sírkő, sőt becsületes sírhely sem a „megszentelt”, vagyis szellemjárás ellen védett temetőben. Az csak a „temető árkába” kerül. Ám kószáljon tetszése szerint: az ilyen sehonnainak még visszajáró lelke sem igen árthat a földön maradottaknak.

S a hatalom birtokosa nemhiába „az élet és halál ura”. Még azt is megszabhatja, hogy az alája rendeltek minő halállal múljanak ki az árnyékvilágból. A különböző népek büntetőkódexei bőséges lajstromokkal szolgáltak arra nézve, hogy kit minő halállal végeztethetett ki a hatalom ura. Ranglétrája támadt a halálnak. A harakiritől a szultáni selyemzsinórig, a kerékbe töréstől a megtévedt katonatiszt asztalán hagyott pisztolyig mindenféle formája-módija volt a halálnak, s még kilencven évvel ezelőtt is különös kegynek számított, ha az osztrák szoldateszka a magyar tábornokok közül egyeseknek kötélhalál helyett „Pulver und Blei”-re [lőpor és golyóra] kegyelmezett meg.

A hatalom szimbolikája még a halál nemeit is belepréselte a maga fantazmagóriáinak álomvilágába.

 

Utószó a hatalom szimbolikájához

E sorok írója persze a legtávolabbról sem szeretné, ha ezt a kis tanulmányát bárki is oda értelmezné, mintha Georges Sorel híres és végzetes erőszakelméletét akarná alátámasztani. A tényekkel azonban senki sem helyezkedhetik szembe. Még az olyan humánus és humanista történész is, mint Huizinga, kénytelen az európai középkor általános értékelésénél (A középkor alkonya) kiemelni, hogy ez a korszak a maga hihetetlen brutalitásával, állatias kegyetlenségével tűnik ki egyéb korszakok előtt. Igaz viszont, hogy vizsgálataiba nem vonta be a primitív emberi társadalmak páratlan létfenntartási harcait s az animisztikus korok babonáit, amelyek még az emberevést is a lélekvándorlás ősi szertartásává tették.

E sorok írója tehát nem akar erőszakelméleteket igazolni, legföljebb az a célja ezzel a kísérlettel, hogy egy eleddig a kultúrtudomány által teljesen elhanyagolt területre mutasson rá: a hatalom szimbolikájának szociológiai értelmezésére. Már ez az első próbálkozás is megmutatja, mennyi ismeretlen; de az emberi fejlődés szempontjából első rangú fontosságú tényező vonul meg a mögött a tabu mögött, amellyel a hatalom, az erőszak és a kegyetlenség gondolatvilágát az ember mindenkor szégyenkezve eltolta magától, hogy aztán valójában annál keményebben éljen és – visszaéljen vele.

Uralkodni másokon – ez az ember ősösztöne, de ezt az ösztönt mindenféle szimbolikus szeméremkötőcskékkel iparkodik elkendőzni mások megfigyelése és a saját lelkiismerete elől. Mihelyt azonban ezt a kötőcskét fellebbentjük, nyomban egész mezítelenségében kibukkannak a következő tények:

1. Az egész emberiség ezt a kettős ősösztönt hozza magával a történelem előtti korszakoknak teljességgel hozzáférhetetlen mélyeiből: gyötörj vagy szenvedj!

2. A kultúra haladásával az ember mindinkább szégyellni kezdi ezt a kettős ösztönt. Tabut mond rá, majd szublimálja és szimbólumok alá rejti.

3. Ennek ellenére is azonban mind e két ősösztön teljes virulenciában él úgy az egyesek, mint a tömegek tudata alatt; az emberiség néha lerázza magáról a szimbólumok szépítő köntösét, s ilyenkor teljes nyerseségében buggyan ki az őstermészete.

4. Ha ez a kettős ősösztön az egyednél jelentkezik, akkor azt szoktuk rá mondani: abnormális, beteges. Betegségének neve: passzív vagy aktív algolagnia (fájdalomkeresés). Ha viszont a tömegeknél buggyan ki ez a kettős ösztön, akkor vagy a diktatúrák formájában jelentkezik (aktív algolagnia), vagy pedig a hősimádásnak larmoyant, érzékenykedőbb formáját ölti magára (passzív algolagnia).

Mindenesetre azonban olyan tényezője ez a kettős arcú ősösztön az emberi fejlődésnek, amelyet nem lehet elhanyagolnunk sem a történelemalakító erők vizsgálatában, sem pedig a társadalom felépítése törvényszerűségeinek kutatása közben.




Hátra Kezdőlap Előre