Szerkesztői megjegyzések

Kötetünk Supka Géza két rendkívül érdekes, eredeti írását tartalmazza, melyek ma már szinte hozzáférhetetlenek. Műfaját tekintve mindkét mű művelődéstörténeti esszé, szépírói munka – a kiadó ennek is szánja és tekinti –, nem tudományos dolgozat; inkább dokumentálja a szerző érdeklődésének sokrétűségét, szemléletének függetlenségét, gondolkodásmódjának frissességét, ötletességét, mint mikrofilológiai precizitását. Megállapításaik természetesen alapvetően igazak, ma is elfogadhatóak, de ne felejtsük el, hogy a tudomány korabeli (az 1930–40-es évek) nézetein alapulnak, olyanokon, amelyek közül nem egyet napjainkban meghaladottnak tekintünk. Bizonyos kérdésekben pedig egyéni hipotéziseket tartalmaznak, amikkel, bár szellemiségüket, ötletességüket elismerték, a kortársak sem értettek mindig egyet.

A futó évek margójára – alcímét mostani összeállításunk viseli – 1942-ben jelent meg Nagyváradon a Grafika „nyomdai műintézet könyvnyomtató és könyvkötő műhelyeiben”, az Új magyar szépirodalom tíz kötetben című sorozat 8. tagjaként. Supka e műve ügyesen formált szórakoztató előadássorozat a ma használatos naptár kialakulásáról, a tizenkét hónap elnevezéséről, a jelesebb napokhoz fűződő szokások történetéről, „olyan dolgokról – írja Szemerkényi Ágnes néprajzkutató –, amelyeket minden művelt embernek tudni illene, de amelyeket mégsem tudunk. A kalendárium történetébe sok minden belefér. Nemcsak a hónapok elnevezéseinek hátterét meséli el, hanem felelevenít szokásokat is, amelyeket a régi rómaiak a hónap egyes napjain csináltak. Beszél arról is, hogyan vette át a keresztény egyház az antik hagyományokat, hogyan értelmezte át, s bizonyos elemeit »megszentelve« a mai napig is miként használja fel ünnepeinek szokásrendszerében. Amelyik hónapról – például az októberről – nincs mondanivalója, azt pár mondattal elintézi, amelyekről viszont sokat tud – mint a decemberről –, ott szívesen elidőzik. A magyar folklór tanulmányozójának van bizonyos hiányérzete is: szinte alig ír magyar népszokásokról, s ugyanígy nem emlékezik meg a hónapok magyar elnevezéseiről sem. Jóllehet ezek a magyar elnevezések csak a 15. századtól ismeretesek, míg a latin hónapnevek szinte az első írásos emlékeinkkel együtt tűnnek fel – tehát régebbiek.” Valóban, Supka írását még sok mindennel ki lehetne egészíteni, bár így, önmagában is kerek egész. A lehetséges kiegészítéseknél azonban fontosabb az, hogy bizonyos adatai a tudomány jelenlegi álláspontja szerint nem elfogadhatóak, mindenekelőtt szófejtéseinek egy részét nem hitelesítik a szakemberek. Így például: a marcipán szót az etimológusok olasz eredetűnek (marzapane) tartják, melynek hangalakját az olasz pane (kenyér) is befolyásolhatta; az április szó eredete még ma sincs igazán tisztázva; a diktál és a diktatúra szó latin eredetű, a karácsony szó pedig egészen biztosan nem a harácsból származik, szláv eredetű, a magyar nyelvbe délszláv közvetítéssel került. Az etimológiai szótár szerint „a koldus szónak a koleda, kolinda szavakkal való rokonítása téves”, s az a feltevés, hogy a „kaland a kalandosból vonódott el, elháríthatatlan jelentéstani és szótörténeti nehézségekbe ütközik.” Itt jegyezzük meg, hogy a szerzőnek a Húsvét-szigetek elnevezésével kapcsolatos nézeteit sem fogadta el a tudományos közvélemény. A szövegbe be-becsúszó apróbb pontatlanságokért kárpótol azonban az előadásmód varázslatos közvetlensége, egy lebilincselő személyiség sugárzása, az az írói bravúr, mellyel Supka az ismeretszerzés folyamatát valódi művészi élménnyé formálja.

A hatalom szimbolikája – mely „nyomatott a nyomdászat 500-ik évében” a kolofon szerint, Az élő toll – magyar írók korszerű írásai (Bp. 1940, Tábor Kiadó) című összeállítás nyitányaként – talán még egyénibb, különlegesebb mű, mint kötetünk előző darabja. Benne Supka szokatlan aspektusból vizsgálja meg anyanyelvünk tükrében az élet legkülönfélébb területeit, hogy áttekintse: a köszönések, megszólítások, az emberi test részei, a mozdulatok és más megnyilvánulási formák milyen tartalmakkal telítődtek, miféle jelképek hordozóivá váltak kialakulásuk óta. Bár mindezt saját korának polgári élethelyzeteire alkalmazza, mégis megállapításainak jelentős része ma is helytálló, s bár adatai a tudomány számára többé-kevésbé ismertek, azok egyéni rendszerbe foglalása új, meglepő gondolatokat sugall, miközben – eredeti régészi hivatásához hűen – a művelődéstörténet, az emberi gondolkodás mély rétegeit „ássa ki”, s teszi mindennapjaink közkincsévé.

A szerkesztő




Hátra Kezdőlap