c. A hétköznapok bibliai képe

 

Mindnyájunkat együvé ölel az a valóság, hogy az időben, a mindenkori mában, a hétköznapok idejében élünk. Lényegileg nincsenek egymástól megkülönböztethető napjaink. A Bod Péter nyelvét használva. „Nincsenek Istennek az újtestamentumi eklézsiájában Krisztustól vagy az apostoloktól felállított ünnepnapok”. „Szent Pál így ír a Kol. 2, 16–17-ben: „Senki titeket ne kárhoztasson az innepnapra vagy az újholdnak napjára-, vagy a szombatokra nézve, melyek a következendő dolgok árnyékai, de a valóság a Krisztusé. Azok ugyan az Ótestamentumban Isten parancsolatjából megvoltanak, de a Krisztus által szerzett váltságra mutattak, és Krisztus testben való megjelenésével elvesztették az ő kötelező erejüket.” Mintha Pál apostol mondaná a Galata levél 4, 10–11. versétben: „Ti a régi ceremóniákra figyelmeztek és egyik napot vagy időt a másiknál szentebbnek tartjátok; amely éppen meg nem egyez a Krisztustól felállított szabadsággal,… mert a napok között való különbségnek nincsen helye.”

A Bod Péter idézett szavaiból kivehető, hogy nem az idők és a napok uralkodnak az emberen, hanem fordítva: az ember az idő felett. Nem Krisztus olyan amilyennek mutatják őt az idők (pl. a gondolkodás története), hanem az idők olyanok, amilyennek mutatja azokat Krisztus. Akik pedig Krisztusban vannak, azokra mindez vonatkozik. Nem az időké a hatalom a mennyen és a földön, közelebbről az emberen, hanem épp fordítva: Krisztus közösségében az ember szabados ura a napok mindenikének, s így szabadon viszonyul hozzájuk.

Az előbbiekből következik, hogy önmagában véve sem a húsvét, sem a pünkösd, sem a szombat vagy vasárnap nem képvisel idői értéket. A napok közötti különbségtétel az ember megnyomorítását, leigázását, az idő szolgaságába süllyesztését jelentené. Az ószövetségi „örök” és „örökkétartó” előírások (akár a szombati időre vonatkozóan, 2Mózes 31, 12 skk, akár a munkaszünetre vagy egyebekre nézve) végképp megszűntek, mivel Krisztusban beteljesedtek (Máté 5, 17}. Ezek a parancsolatok a Krisztus–hívők számára immár csak mint Megváltójukra előremutató-, de betöltött törvények páratlanok és drágák. „Az időnek teljessége” (Galata 4, 4) óta a napok rabszolgáira vonatkozik: „Megtartjátok a napokat és a hónapokat és az időket… Féltelek, hogy hiába fáradoztam körültetek” (Galata 4, 10–11}. Akik a „törvényhez” másképp viszonyulnak, vagyis az ószövetségi törvény betöltését nem fogadják el, azok „Krisztus keresztjének ellenségei” (Filippi 3, 18), önmegváltásra buzgólkodó tévtanítók. Ez nem vitakérdés, hanem Krisztus iránti engedelmesség az írott Ige (=Szentírás) alapján. A keresztyén embernek jogában áll: tetszése szerint cselekedni az idővel. Ezt Pál apostol így fejezi ki: „Emez egyik napot különbnek tartja a másiknál, amaz pedig minden napot egyformának tart. Ki–ki a maga értelme felől legyen meggyőződve. Aki ügyel a napra (tehát ez is szabad); az Úrért ügyel, és aki nem ügyel a napra, az Úrért nem ügyel… Mert ha élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg” (Róma 14, 5–8).

Az Úré az idő, s ő megengedi, hogy azt a keresztyén szabadság határai között beosszuk, részekre tagoljuk, egyik napot a másiktól megkülönböztessük, illetve mindeniket egyformának tartsuk. Annyira az Úré az idő, hogy üzenete szerint az örökkévalóságban a mostani idő „többé nem lészen” (Jelenések 10, 6). Ezt a mostani időt pedig „imé itt (és most) kellemetes idővé” (2Korinthus 6, 2) akarja formálni mindenki számára; „kellemetessé», azaz nem terhessé, ijesztővé, kellemetlenné, hanem valóban „kellemetessé” egészségben és betegségben, örömben és bánatban, fiatalon és öregségben, egyedüllétben és közösségben, szükségben és gazdagságban egyaránt.

A „kellemetes idő” (2Korinthus 6, 2) az Ige sajátos kifejezése értelmében az állandóan tartó mának, a szünet nélküli szombatnak, az idvességes nyugalomnak az ideje (Zsidókhoz 4. fejezet). Ez a „ma” azáltal válik minősített kellemetes idővé, Isten akaratának a tükrözőjévé, hogy benne az ő szavát halljuk, és nem keményítjük meg szívünket (zsidókhoz 4, 7). Azért nem keményítjük meg szívünket, hogy az élő Ige üzenete ne ütközzék kemény kőbe, hanem az új szív (Ezékiel 36, 26), a hússzív kapuján lépjen be életünkbe, s mint „élő és ható” (Zsidókhoz 4,12) hatalom oltalmazzon, őrizzen, tartson és vezessen a mindenkori zarándokok útján hazafele: az idők határához, amelyen átlépve hazaérkezőnk (Jelenések 14,13).

Ilyen állandó mában éltek az első keresztyének. Az örök holnapra tekintettek szünet nélküli vágyakozással és várakozással (2Korinthus 5, 1–2; 1Péter 1, 4), s legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a napoknak későbbi (pl. mai) értelmű megkülönböztetésével-, szent és profán időknek a szembeállításával foglalkozzanak. Megtanulták és szívükbe zárták az Úr Jézus imádságát: „Nem kérem, hogy vedd ki őket e világból (a mindenkori időből), hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (János 17, 5). Ebből a részeiben egyenértékűnek tekintett egységes mából érthető a Bod Péter bizonyságtétele: „Az első szekulumben (században) élő keresztyének… minden napon szabadosan gyűltenek egybe isteni tiszteletre (Cselekedetek 2, 46). Minden nap egyenlő akarattal templomban valának (Cselekedetek 5, 42). Minden napon templomban és háznál nem szűnnek vala meg tanítani és a Jézus Krisztust hirdetni.” Tehát teljes a szabadság ahhoz, hogy valóban minden nap egyformán állandósuló „mává” (Zsidókhoz 4, 7) alakuljon, akár mint vasárnap, akár mint szombat vagy más ünnepnap. A hangsúly arra esik, hogy ebben az állandóan és egyformán ugyanazon időben az idők Úrára tekintve és neki engedelmeskedve éljünk (Róma 14, 7–8). Nem vagyunk szolgái sem a múltnak, sem a jelennek, sem a jövőnek. Ellenkezőleg: az idők Urának közösségében, vele együtt lehetünk urai a mindenkori „mának”, szabadon engedelmeskedve–szolgálva neki ezen a téren is. Ez az állandó Úrra- tekintés a keresztyének számára az igazi történelmi idő, „a ma” (Zsidókhoz 4, 7), „a kellemetes idő” (2Korinthus 6, 2), „az új teremtés” (2Korinthus S, 17) soha meg nem szűnő jelene. Az üdvösség szempontjából végeredményében teljesen mellőzhető volna minden ünnep. Ha bizonyos napokhoz kötjük hitünket és üdvösségünket, úgy nekünk is hallanunk kell: „Bűnt és ünneplést el nem szenvedhetek, ünnepeiteket gyűlöli Lelkem” (Ésaiás 1, 13–14). Összefoglalva: a keresztyén életben minden nap egyformán ugyanannak az egyetlen időnek a része, s éppen ezért nem lehet önértéke. Az idők, a hétköznapok és az ünnepnapok a megváltó Krisztus befogadása által lesznek minden részűkben „az üdvösség napjai” (Máté 4,17; 2Korinthus 6,2). Az idő nem célja, hanem eszköze az Úr Jézus Krisztusba vetett hitnek; levegő amelyben lélegzik a hit; láthatatlan és megfoghatatlan lehetőség, amelyben munkálkodik a szeretet, s egyszersmind örök holnap, amelyre előre tekint a reménység. A keresztyén életnek ez a három tényezője formálja minősített, – azaz Isten akarata szerinti léthordozóvá a mindenkori és önmagában üres időt.




Hátra Kezdőlap Előre