Záró szó

 

A figyelmes olvasó észrevehette, hogy az időhöz és az időkhöz-, a hétköznapokhoz és az ünnepekhez kapcsolódva, rátértünk keresztyén életünknek, hitünknek és cselekedeteinknek annyi meg annyi kérdésére. Hisszük, hogy valamennyi esetben egy-egy fénysúgár hullott az olvasóra a jelenek jövendők Urának az ajándékaként.

Szintén megfigyelhette az olvasó, hogy kezdettől végig érvényesült az az ökumenikus szellem, mely a szentháromság Isten közösségében élő hivőket nem elválasztja; de nem is valami színtelen felületességgel kapcsolja egymáshoz, hanem mintegy a bizonyságtevő Bod Péter lelke szerint, s főként az Anyaszentegyház egyedüli Urának és Fejének – Főpásztorának engedelmeskedve, keresi a Krisztusban való ,atyafiúi közösség keskeny ösvényét. Ez kiváltképpen vonatkozik reánk, a magyar anyanyelvű reformátusokra, akik több mint felerészben az anyaországon kívüli szétszórtságban élünk, s nemcsak a felekezeti szétszakadozottság nyomorúságát tapasztaljuk, hanem egyidejűleg küzdenünk kell „a népek tengerében” puszta létfenntartásunkért is. Ebben a létharcban egy sokképpen megterhelt többszázados múlt áll mögöttünk, amelynek sok-sok válaszfalát kell eltávolítani a keresztyén életből – kölcsönösen –. Az eltérő gyakorlat ellenére sem választhat el többé – például – sem a kereszt, sem a csillag, sem a keresztre emlékeztető „keresztyén”, sem a Krisztushoz tartozást kifejező „keresztyén” és hasonlók. Helyénvaló a fölismerés, hogy az ilyen különbözőségek inkább gazdagságot jelentenek a kölcsönös felismerés – elismerés által. Akár így, akár másként (más természetű újrakezdéssel), de mindenképp „mélyre kell evezni”, ahová küld maga a feltámadott és Szentlelkével közöttünk lakozó és bennünk munkálkodó Úr Jézus Krisztus. Ha tőle tanuljuk meg az ő követését, akkor valóban minden napunk ünnepnappá változik, s ugyanakkor minden ünnepünk a hétköznapok feltámadott Krisztusának a közösségét fogja megbizonyítani egyre többrétűbben, erőt kölcsönzően és az eddiginél örvendeztetőbb módon.

Azzal a jóreménységgel bocsájtjuk útjára a

„Hétköznapok – ünnepnapok”

bizonyságtételét, hogy valamennyi olvasó számára évről évre hirdetni fogja a mindenkori jelenben „az Úr jókedvének” soha meg nem szűnő „esztendejét” (Ésaiás 61, 2). Hadd vonjon egyetlen közösségbe mindnyájunkat – határokon innen és túl élőket – főként az üdvözítő és megtartó evangélium, de ugyanakkor a közös történeti múlt tudata is. Ez az azonosságtudat („identitás – tudat”) vésődjék szívünkbe, és erősödjék azáltal is, hogy közel két (kettő) és félévszázaddal ezelőtt (1757) íródott Erdélyben-, és több mint 200 évvel ezelőtt (1786) jelent meg a felvidéki Pozsony-ban a felsőcsernátoni (Háromszék-, ma Kovászna megye) „Bújdosó Bod Péter” tollából a napjainkban is közkincset jelentő „Szent Heortokrates” című könyv a keresztyén ünnepekről: Ez az időtálló mű nemcsak közös múltunkra emlékeztet ünnepeivel és hétköznapjaival, hanem egyszersmind hitbe ágyazott jövendőnkre, amelynek a következő 1992. éve lesz a szerző Bod Péter születésének 280. évfordulója, hisszük: az Európai Ház felé mutatóan, és felekezeti hovatartozástól függetlenül, világszerte mindenhol.




Hátra Kezdőlap Előre