Bevezetés

 

1. Minden tudományos irányzatra jellemző, hogy mit tekint ma saját múltjának, hogyan képzeli el fejlődésének főbb állomásait, kikben keresi előfutárait, milyen elméleti és módszerbeli irányokban látja előzményeit. A nagy elődök, az örökölt tudás és kutatási szokások iránt érzett tisztelet és megbecsülés csupán az egyik fontos szempont, egyenlő súllyal esik latba a tudomány mindenkori fejlettsége, s a feladatairól és céljairól alkotott mai felfogása. A tudomány fejlődését általában követi – a felmerülő új kérdésekre való válaszkeresés során – a saját múltjának újrafelfedezése. Ez az újrafelfedezés állhat a mindaddig klasszikusnak tartott írások kritikai rostálásából, egyes jelentéktelennek látszó adatok észrevételéből és kihangsúlyozásából, sokáig jelentéktelennek vélt összefüggések utólagos felismeréséből. Mindegyik esetben közös az a vonás, hogy a tudomány új fényben látja saját megszokott tényanyagát. Ennek oka elsőrendűen mindig a tudomány jelene: új, aktuális feladatainak felmérése és lehető megoldása.

A néprajz – Ortutay Gyula tanulmányai révén – az 1930–40-es évek fordulóján fedezi fel a paraszti társadalmat kutató Tessedik Sámuelt és Berzeviczy Gergelyt. E több mint egy évszázados késés oka nem egyszerűen a véletlen, vagy akár a figyelmetlenség, hiszen Tessedikre az 1870-es években felhívta már a figyelmet Zsilinszky Mihály, a századforduló közgazdászai pedig Berzeviczy-válogatást adnak ki. A késés oka tehát egészen más természetű, és szorosan összefügg a magyar társadalomtudomány kialakulásának, azon belül a magyar néprajznak fejlődési kérdéseivel. A magyar néprajz az 1930-as években (érdemes hozzáfűzni, hogy a hivatalos néprajz körén kívül, sőt annak ellenére) folytatott kutatásai során találkozik olyan jellegű problémákkal, amelyek szükségessé teszik a paraszti társadalom és kultúra együttes vizsgálatát. Jellemző mozzanat, hogy nem kifejezetten társadalomkutatásról, hanem a társadalmi kérdések érzékeny, azok jelentőségét elismerő, folklorisztikai kutatásról van itt szó. Ez a folklorisztikai iskola fedezi fel a néprajz számára nemcsak a kor falukutatásának eredményeit és nézőpontjait, hanem azok történeti előzményeit is. Az új népköltészeti gyűjtés és kutatás a népi hagyományokban nem kizárólag archaikus, vagy nemzeti egyediséget bizonyító, vagy kifejezetten a népi-paraszti gondolkodást reprezentáló jegyeket keres, hanem azt a társadalmi valóságot, amelyben ez a hagyomány él, és amely lehetővé tette a magyar kultúra ősi, egyedi vonásainak megőrzését.

A magyar néprajz történetének igen jellemző fordulata, hogy azonos tudományos és politikai látásmód fedezi fel, egyazon karban, a magyar tudományos és közgondolkozás számára Berzeviczy Gergelyt és a nyírségi szegényparasztot, a mesemondó Fedics Mihályt. A néprajz fedezi fel Berzeviczyt a magyar társadalomtudományi gondolkodás egésze számára. Jelentőségének felismerése új feladatok elé állítja a hazai történetírást, a Berzeviczy-életmű feltárása pedig serkentőleg hat a közgazdaságtan és a statisztika tudománytörténet írására. Az 1970-es évekre már többé-kevésbé éles kép áll rendelkezésre Berzeviczy tudományos munkásságáról és politikai jelentőségéről. Eszerint Berzeviczy azt az irányzatot képviseli a hazai tudományos és politikai gondolkozásban, amely a történelmi eseményekben meghatározott törvényszerűséget fedez fel és mutat ki. Támaszkodva a klasszikus közgazdaságtan eredményeire (elsősorban a skót felvilágosodásra, Adam Smithre), Berzeviczy is a munkamegosztásban látja a társadalom működésének elvét, ez világítja meg szerkezetét és ennek alakulása mozdítja elő a társadalom fejlődését. Feltételezéseit úgy kívánja alátámasztani, hogy közvetlen vizsgálatnak veti alá a magyar paraszti valóságot.

Az a tudományos felfogás, amely Berzeviczyben már nemcsak az elméleti közgazdászt látja, hanem a hazai társadalomkutatás első, nemzetközi rangú elméleti és gyakorlati tudósát is, más szemmel vizsgálja a Berzeviczyt megelőző, hasonló irányzatokat is. Így fedezi fel a hazai kutatás az 1960-as évek végén ismét Tessedik Sámuelt, akinek sokoldalú munkásságát történészek, agrárszakemberek, pedagógusok, statisztikusok, néprajzkutatók elemzik. Ebben az összefüggésben már Tessedik sem egyszerűen úgy tűnik fel, mint az emberbaráti, gyakorlati szellemű, fáradhatatlan pedagógus, gazdász és író, hanem mint a XVIII. század második felében térhódító európai természettudomány és társadalombölcselet aktív képviselője.

2. A válogatásban megtalálható fő munkájának – A parasztember Magyarországban micsoda és mi lehetne… – egyik helyén Tessedik így határozza meg célkitűzéseit: „Valamint minden magános és igen különféle betegségek ellen nincsen egy közönséges orvosság, úgy egy közönséges rendelés is az országnak minden tartományaiban uralkodó rosszat és szűkölködéseket el nem háríthatja. Az ily régi nyavalyák sokkal nagyobb erőt vettek, hogysem azokat egy vagy más mód által tökéletesen meg lehessen gyógyítani. Mélyebben feküsznek gyökerei, hogysem azokat közönséges emelőfával fundamentomiból ki lehetne szaggatni. A közönséges rendelések sokszor csak tetszető módok, melyek a nagyobb károkat rövid ideig megakadályozhatják és tartóztatják (ezek is gyakorta elkerülhetetlenül szükségesek és hasznosak), de a rossznak vad gyökere mindenkor bennmarad, és rövid időre egy vadvessző helyett több nevelkedik, és a tőke (a község) szenved mindenkor ezáltal. Hogy a rossz mind gyökerestül együtt fundamentomból kiiktatódjék, tehát a vadvesszőket lehetőképpen haszonra kell fordítani, azokat a faiskolai rendbe ültetni, gondjokat viselni, mesterség és szorgalmatosság által természetek szerént hasznos gyümölcsfákká nevelni. Ilyenképpen, úgy tetszik nékem, lehetne és kellenék a községnek ily kártékony vadvesszeit a jó egyetértő rendtartás által oly haszonra fordítani, hogy a helységbéli legjobb rend által a rendetlenség további káros kihajtásának valóban eleje vétetődnék, és a rossz elháríttatnék, minekelőtte az felnőne…” (kiemelések tőlem – Zs. G.). A programnak tekinthető okfejtés két fő gondolati síkon halad. Az első az „uralkodó rossz és szükség” elterjedtségével függ össze: Tessedik ugyanis azt vallja, hogy az országos jellegű politikai, gazdasági és morális bajok általános érvénye, általános elterjedése nem a bajok okainak egyöntetűségéből fakad. Tehát az okozat általános jellegéből nem következik az okok általánossága. Ennek a felismerésnek nemcsak tudományos jelentősége van, hanem politikai is, azaz a politikai intézkedéseknek a bajok okaiból kell kezdődniük. Ezért a vizsgálatoknak és a rájuk támaszkodó megoldásoknak az országos szintről el kell jutniuk a „tőkéig”, a legkisebb önálló egységig, a községhez, – majd azon belül magához az emberhez. Tessedik ugyanakkor világosan leszögezi – ez lesz a másik gondolati sík –, hogy az országos mérettől a községig, sőt az emberig haladva, nem tartható fenn ugyanaz a szemléleti mód, ugyanaz az elméleti és módszertani eszköztár. Az idézetben kiemelt szavak szemléletesen mutatják álláspontját. Az országos bajokról szólva, Tessedik betegséget említ, ennek gyógyítási lehetőségeit vizsgálja, megállapítva, hogy az országos baj több krónikus betegség együttese, ezért nem válik be egyetlen gyógymód. Az országos baj közvetlen okait kutatva, Tessedik az orvosi szemléletet botanikaira váltja, így jut el a rossz gyökeréig. Itt már – újabb lépéssel – a gazdasági szempontot, a hasznot helyezi előtérbe. A kérdés magjához, a községhez érve, ismét a botanikát használja fel, és a község társadalmának faiskolai rendbe való átalakításáról beszél. Ami az egyén nevelési, pedagógiai formálását illeti, Tessedik ezt a folyamatot a gyümölcsfa termővé fordításához hasonlítja, itt jut el végül az emberi viszonyok szabályozására hivatott adminisztratív szempontokhoz. Tessedik okfejtésének következetessége arra utal, hogy a különböző tudományos módszerek együttese – pontosabban, egymásból fakadó – alkalmazása nem esetleges, nem is ötletszerű. Sőt, az alkalmazás nem valami távoli, elvont célt, hanem nagyon is gyakorlati és közeli célt szolgál: a természet tudatos átalakítását, hasznosítását, ezek révén pedig az ember és társadalom átalakítását. Tessedik nemcsak azért ötvözi az orvostudomány, botanika, gazdaságtudomány, pedagógia és az ún. politikai tudomány új és a XVIII. század politikai gondolkodását is alapvetően meghatározó eredményeit, mert ezek a természet és az ember megismerésének legfrissebb és egzakt ismereteit nyújtják. Számára ezek a kutatási irányok és szemléleti módok életével és pályájával szorosan összetartozó tapasztalatok. Erről tanúskodik életrajzának egy részlete: „Szüleim már a legzsengébb koromban kerti munkához szoktattak, és oly nagy kedvet ébresztettek lelkemben a kertészet és gazdászat iránt, hogy azokat egész éltemen át sok és fontos teendőim között is nagy szenvedéllyel űztem, s 77 éven keresztül legkevesebb tizenötezer vadoncot és oltványt neveltem magból s terjesztettem el szerencsésen, különösen a gyümölcsfákban szegény Alföldön.” A botanikai kutatás és a kétkezi kertészkedés velejárója az a tudományszemlélet, amely nem a kivételességet és a rendkívülit látja a tudomány értésében és művelésében, hanem azt a mindennapokkal köti össze, nem választja el a gyakorlatias józan észtől. Azt vallja, hogy maga az élet kínálja a tudományos ismereteket és összefüggéseket.

Debreceni kollégiumi évei alatt Tessedik európai szintű és igényességű tudást szerez, mégis döntő fordulatot hoz életébe kétéves ösztöndíja Erlangenben. Szemléletét és tudományos felfogását mi sem jellemzi jobban, mint az Erlangenben töltött idő kihasználása és az ismeretszerzés módja. Nagy szorgalommal sajátítja el az egyetemen az újabb tudomány eredményeit, főként a medicina és az anatómia érdekli, egyúttal növekvő ámulattal figyeli Erlangennek mint fiatal városnak a fejlődését. Számára Erlangen a vállalkozás, úttörés, kockázatvállalás, a tudatos tervezés és a siker példája. Erlangen gyors felemelkedésében nagy szerepet játszik a város által 1743-ban (azaz Tessedik megérkezése előtt húsz évvel) alapított egyetem, amely az 1737-ben létesített göttingeni egyetem példáját követi. Ennek lényege, hogy az egyetem a tudományos kutatás egyik otthona, amelyben nem válik el az ún. reál- és humán tudományok művelése. A hallgatók így a természettudományos oktatás mellett intenzív irodalmi, nyelvészeti és politikatudományi képzést is kapnak.

Tessedik Sámuel szarvasi tevékenységéről pontos kép áll rendelkezésünkre. Önéletírása, valamint az előző lelkészektől megkezdett, Tessedik által folytatott és kiegészített napló, a Szarvasi nevezetességek fontos részleteket közölnek. Ebből kiderül, hogy már egy évvel Szarvasra érkezése után (1768) Tessedik több kezdeményezést is tesz. Bevezetik „a házasulandóknak a házasságkötés előtt tizennégy nappal, sőt három héttel kezdődő oly hasznos, népszerű oktatását”. A következő évben még erősebben érződik Tessedik következetes, sokszor igen szigorú szelleme: így 1769-ben a tanítókat eltiltják a lakodalmi, keresztelői és halotti torokon való részvételtől, mivel ez igen sok visszássághoz vezet; 1770-ben elrendelik a májusfák állításának tilalmát. Erről így ír: „Amióta eltiltották a gyümölcsfáknak tanítók és tanítványok által való káros és gyalázatos pusztítását, azóta a kertekben, szőlőkben és tanyákon a gyümölcstermelés fellendült, s néhány ártalmas betegség ereje csökkent.”

Az első években Tessedik arra törekszik, hogy kövesse azt a szellemi irányt, amelyet Szarvas korábbi papja, Markovitz Mátyás (1762-ig), majd annak fia, Markovitz János (1769-ig) képviselt. Ennek az irányzatnak lényege az, hogy elsősorban tanítással, morális neveléssel igyekszik változtatni az emberen, következésképpen az emberi viszonyokon. Tessediknek ezzel éppen fordított sorrendű, elsőként az embert körülvevő viszonyok megváltoztatására törekvő reformtervet készít, amely az 1770-es évek kezdetével kezd gyakorlati formát nyerni. Erre utal egy 1771-ből származó bejegyzés, mely szerint Tessedik különböző vidékekről különféle gyümölcsfákat hozat a lelkészség kertjébe. Ezután hosszú ideig még a naplója előtt is hallgat terveiről, mezőgazdasági kísérleteire majd egy 1779. évi bejegyzés utal: „Éppen a száraz évben nevezetes kísérletet tettek egy darab földdel: miután az előző ősszel megtrágyázták, s a trágyát beleszántották, tavasszal megint felszántották, s egy pozsonyi mérő nyári búzával bevetették. A vállalkozót kigúnyolták, amiért trágyájával s a többszöri szántással Istent, a természetet s a földet gazdagabb terméshozamra akarta kényszeríteni, azonban a kísérlet a száraz évben is bevált, s amikor más vetések egyáltalán nem sikerültek, ez a darab szántóföld huszonkét pozsonyi mérős gazdag termést adott. Ezzel megrendült azon káros előítélet, hogy a vidék semmiféle trágyára, szorgalmas megmunkálásra, egyszóval: semmiféle művelésre nem szorul.”

Kertészeti és földjavító-földművelő munkássága gyors sikert és jelentős gazdasági hasznot hoz. Tessedik joggal érzi úgy, hogy fontos győzelmet ért el: bebizonyította, hogy a rossz, elhanyagolt föld javítható, és termést ad; az Alföldön gyümölcsös létesíthető; végül azt, hogy a mezőgazdaság jövedelmező tőkebefektetés. Most már túlléphet a lelkészség adta kereteken, és vállalkozhat önálló gazdaság létesítésére. A földesúrtól hat hold szikes földet kér, és miután 1780. május 8-án kedvező és beleegyező választ kap, késedelem nélkül hozzálát a föld rendbehozatalához. Ezzel párhuzamosan nagyarányú faültetést indít, egyedül 1781-ben ötezer fiatal szederfa kerül új helyére. A feljavított szántóföldet nem ugaroltatja, hanem felváltva veti be búzával és kukoricával. A papi kert a továbbiakban Tessedik kísérleteit szolgálja: 1782-ben hatvanféle, részint vad-, részint gyümölcsfát ültet. Arra a következtetésre jut, hogy a sík vidéken az alma és körte a leghasználhatóbb gyümölcsfa, a vadfák közül pedig az akác és a tölgy a legellenállóbb.

Botanikai, gazdálkodási és pénzügyi sikerei arra biztatják, hogy megfelelőnek ítélje a pillanatot tervezett gazdasági és társadalmi reformjai végrehajtására. Két független, egymással majd a célnál találkozó úton indul el. Az első a természet átalakítása, következésképpen a mezőgazdasági termelés, a településformák átalakítása, – a másik az átalakulást megértő, elfogadó és használni tudó embertípus megformálása. Ez utóbbit szolgálja a létrehozott gazdasági iskola, egyúttal a kertészeti oktatás első hazai otthona, amelynek feladatait így határozza meg: „A gyakorlati gazdasági kertben szemmel láthatólag és kézzel foghatólag ismertettem meg a javított gazdászat, szántás, mesterséges rétművelés, istállózás, különféle kerti veteményezés, gyümölcsfatenyésztés, eleven sövények készítése, méh- és selyembogártenyésztés, lóhere és fűmag termelése, tisztítása és felhasználása módjaival, úgyhogy mindezt saját tapasztalataik folytán ismerték a tanítványok, s megtanulták, miként kelljen a gazdászat egyes részeit az egésznek kára nélkül, kevés és gyenge kézzel nagy haszonnal kezelni, s ekképpen az eddig használatlan terményeket a saját és a haza javára fordítani.”

A parasztember Magyarországban… átgondolt tervet tartalmaz az ember környezetének átalakítására. Ebből az írásból teljes egészében érthetővé válik az elv és az út, az, ahogyan Tessedik a parasztság helyzetének javítását képzeli, s amelyre már a Szarvason eltöltött első másfél évtized törekvései és eredményei is utaltak. Ezek alatt az évek alatt Tessedik tényekkel bizonyítja, hogy a táj, a természeti miliő átalakítható; létrehozható egy tudományosan átgondolt, mesterséges, mégsem természet elleni rend. Igen fontos jellegzetessége Tessedik gondolkodásának, hogy a botanikai és gazdászati kísérleteknél nem valamiféle elvont hasznosságra törekszik, hanem nagyon is kézzelfogható gazdasági haszonra, amely lehetővé teszi nemcsak a kísérletek finanszírozását, hanem feljogosít a „laboratóriumi” keretek túllépésére, az eredmények széles körű gyakorlati alkalmazására. Gazdálkodói és kereskedői sikerei (így pl. a folyami fafuvarozás) szerzik számára a legtöbb ellenséget, kiderül, hogy a kor szemlélete (paraszti szemlélete is) csalásnak minősíti a mezőgazdasági profitból fakadó tőkét.

Amint Tessedik már nem a gazdasági kert méretében tervez, kénytelen a botanikai-gazdászati és gazdasági szempontokon túl újabb tényezőket, nevezetesen a föld birtoklásának és művelésének meglevő rendszerét, ennek politikai, adminisztratív összetevőit is figyelembe venni. Nyilvánvaló, hogy a kialakítandó új természeti rend ellentétbe kerül a feudális földbirtoklás és földhasználat bonyolult és kusza, korszerűtlen és főként a gazdaságosságot kevéssé méltányoló gyakorlatával. E kérdés megoldásában sem keres Tessedik látványos és radikális reformokat, itt is a természeti folyamatok láthatatlan, de erős automatizmusában bízik. Nevezetesen abban, hogy bizonyos alapvető gazdasági folyamatok új mederbe való terelése önmagától indít meg az egész társadalomra kiható folyamatokat. Ezeknek a látszólag egyszerű reformoknak főként gazdasági, termeléstechnikai, és nem politikai jellege van, ami elősegíti, hogy pártfogást kapjon a földbirtokosok és az egyre nagyobb adójövedelemre éhes állam részéről is. Tessedik úgy véli, hogy a kedvező folyamatok beindulásával, hasznosságuk megértésével fokozatosan tért nyernek majd a belőlük következő társadalmi reformok is, így pl. a jobbágyság felszámolása – hiszen ha a magyar birtokos látja majd az újfajta termelés gazdasági gyümölcseit, akkor már nem fogja ellenezni más következményeit sem.

A meglevő politikai adottságok és tűréshatárok között tervezi meg tehát Tessedik azt az új falutípust, amelynek határbeosztása, termelési ágai, településrajza, telekelrendezése, úthálózata, háztípusa a célszerűségnek és mozgékonyságnak olyan rendszerét valósítja meg, hogy mintegy maguktól záródnak ki a fejlődést mindaddig fékező gazdasági, adminisztratív, társadalmi és emberi tényezők. Építészeti és természetföldrajzi szempontok szerint is igen alapos, átgondolt faluterve arról tanúskodik, hogy Tessedik a gazdaság és társadalom fő rendező elvének a munkát tartja, abban az értelemben, hogy a munka az emberi társadalom létalapja, egyúttal a társadalom döntő többségét jelentő egyéneknek legfontosabb tevékenysége. Ebből az az egyszerű és kézenfekvő gyakorlati következtetés fakad, hogy a munka ésszerű szervezése és a munka profitjának gyümölcsöztetése váljon a gyakorlati politika fő eszközévé. Ennek megfelelően vizsgálja meg Tessedik a paraszti munkát időbeli (évi, évszaki, szezonális stb.) és térbeli (kerti, szántóföldi, legeltetési stb.) összetételében, és ennek az összetett, időben és térben igen egymásba fonódó folyamatnak tervez új rendszert. Ez az új rendszer – mivel kiterjed a paraszti munkavégzés és élet legfontosabb területeire – nem határozható meg néhány fő elv szerint, hanem csupán részletes követelménylistával (ún. maximákkal).

Tessedik kifejti, hogy a föld tagosítása lehetővé tenné a művelőjéhez fűződő új, szorosabb és egyértelműbb viszonyt: „Nékem úgy tetszik, egy jó rendbe vett falunak bizonyára igen szembetűnő újsága, s ennek… hasznai a szorgalmatosságot igen felmagasztalnák; ez pedig valóban meglenne, ha a paraszt egy néki mutatott földet, mint sajátját mívelhetné (igaz ugyan ilyen ok alatt, hogy ameddig ő illendő és megerősítetett adót megfizetni alkalmatos); vagy ha ez a felső és földesuraság jussának károsulása nélkül éppen meg nem eshetnék, legalább az urbárium szerént néki osztatott földdel, minden beléavatkozástul ment lévén, szabadon tehesse azt, ami néki, gyermekeinek és unokáinak javára szolgálandó. Ha ez mint egy saját jószág a parasztnak szorgalmatosságát elegendőképpen fel nem buzdítja, tehát nem tudom, ki egyébiránt a parasztnak gondolatját és körülálló dolgait esmérem, hogy más javaslott módok közül ezen dologban melyik munkálódhatnék jobban” (kiemelések tőlem – Zs. G.).

Ahogy a korszerű mezőgazdasági termelés megköveteli a föld tagosítását (egyúttal a föld és a paraszt viszonyának rendezését), úgy az egy tagban álló föld is megköveteli a falu településrajzának átalakítását. Tessedik ugyanis azon a véleményen van, hogy nem elég csupán a földek összevonása, hanem szükséges a lakóházakhoz való közelkerülése is. Nyilvánvaló, hogy egyedül szabályos geometriai alakzat teszi lehetővé, hogy minden háztelek kapcsolódhasson a tagosított földterülethez.

Tessedik több helyen is hangsúlyozza, hogy terve új falu alapítására készült, a már meglevő falvakban csupán egyes tapasztalatai alkalmazhatók. A meglevő alföldi falvak és az ő terve szerint alapítandó falvak közötti eltérésekre (következésképpen az átvétel lehetőségeire) tér ki munkája utolsó fejezetében. Huszonhat különféle szempont szerint veti össze a régi (főként Szarvasra és általában az alföldi településekre emlékeztető) és az általa tervezett új falut. Ez az összevetés módszertanilag is igen jelentős, hiszen a tényleges és tudományosan megszerkesztett viszonyok összehasonlítására tesz kísérletet. Az összevetés tudományos hitelét az adja, hogy Tessedik mindkét falut működésében, funkcionálisan vizsgálja, és mindkettőnél ugyanazon szempontokat alkalmazza. „Nem a képzelés volt alkotója azon rossznak – írja Tessedik –, amely eránt a paraszt panaszolkodik. Én azon kerületből vettem azt, amelyben a parasztember mindenkor forog. Én a parasztot figyelmetesen megvizsgáltam, midőn jó állapotban lenni mutatta magát (jól esmérem ezt a jó állapotját is), az ő körüllevő dolgainak legbelsőbb részéig követtem őtet. Az ő mostani állapotját a tegnapival és holnapival összehasonlítottam; ott is hallgatóztam reá, ahol magát egyedül gondolta, az ő természetbeli és erkölcsi nyomorúságát, az ő jó és rossz napjait esmérem 15 esztendőbéli szoros tapasztalásom által. Majd azt mondhatnám: én magam egyrészint paraszttá lettem, hogy csak valóban megtudjam: Micsoda a paraszt, hogy az ő gondoskodásának módját, az ő balitéletét, az ő rossz vélekedését és az ő erkölcsét esmérni tanuljam; főképpen pedig, hogy megtudjam, miért ebben a természettül oly igen megáldott Magyarországon nem gyarapodhatik.”

Az 1780-as évek végén érzi Tessedik Sámuel elérkezettnek az időt ahhoz, hogy kísérleteit kiterjessze; valódi, a kor méreteinek megfelelő gazdaságot alapozzon meg. A feltételeket ehhez kedvezőnek tartja: elkészült az átfogó reform elmélete és gyakorlati útmutatása, rendelkezésére áll bizonyos számú szakember és képzett munkás (iskolájának tanárai és tanítványai), megvannak a szükséges anyagi feltételek (jórészt a gazdasági kert révén), megfelelőek a kapcsolatok a helyi politikai és egyházi adminisztrációval. A terveit keresztező támadások nem véletlenül éppen akkor élénkülnek meg, amikor Tessedik hozzálát a tervezett 1600 holdas gazdaság megalapozásához, amely végső soron – már csak gazdasági súlyánál fogva is – új helyzetet teremtene egész Szarvas számára. A város vezetői mindent latba vetnek Tessedik ellen, végül is sikerül közvetve megakadályozniuk a szükséges földterület használatba vételét. Burkolt ellenállásukat bátorítja az az egyre személyeskedőbb támadás, amely Tessediket a szarvasi másodlelkész részéről éri. Ezek a kicsinyes és Tessedik mindennapos munkáját megbénító támadások egyre nagyobb sikerrel járnak, lassan magánéletébe is behatolnak.

Az idő múltával egyre határozottabb politikai élt kap a ránehezedő nyomás, mindez összefügg a forradalmi Franciaországgal közvetlen konfrontációba kerülő Ausztria politikai légkörének változásával. A társadalmi és gazdasági reform kérdése politikai kérdésként merül fel a változást kívánó magyar értelmiség szemében, ennek következményeit vonja le a szerveződő magyar jakobinus mozgalom. Az 1795-ben letartóztatott, majd kivégzett vezetők egyike, Hajnóczy József Tessedik közeli rokona. Nem meglepő, ha Tessedik kilátástalannak ítéli a helyzetet, és egy évvel később, 1796-ban, bezárja szarvasi iskoláját. Közel négy évet kell várnia ahhoz, hogy legalább saját egyháza fellépjen érdekében és elébe vágjon a további zaklatásoknak. Ezt a célt szolgálja az 1799-ben, Berzeviczy Gergely elnöklete alatt Pesten összeülő evangélikus zsinat állásfoglalása, amely elismeri és erkölcsi támogatást ad Tessedik munkájának. Ez elhallgattatja közvetlen ellenfeleit, tervei megvalósítására azonban már nem kerül sor.

3. Miután 1795-ben Berzeviczy szerencsésen elkerülte a letartóztatást, lemond hivataláról, és birtokára utazik, majd 1796-ban hosszabb lengyelországi utazásra indul. Rövid idő múlva máris a nyilvánosság elé lép a Magyarország kereskedelméről és iparáról írott munkájával, de állami hivatalt többé nem vállal, egyedül az egyháza által felajánlott tisztségeket fogadja el (első komolyabb szereplése az említett 1799-es tanácskozás). Első tudományos munkájában – főként Adam Smith közgazdasági eredményeire építve – átfogó rajzot ad Magyarország állapotáról.

Olyan összetettségű és nagyságú kérdés vizsgálatánál, mint az országos gazdaság elemzése, elsőrendű kérdés a fő problémák, fő kérdések és a kiindulópont tisztázása. Berzeviczy Magyarország politikai helyzetéből indul ki: az Ausztria és Magyarország közötti politikai egyensúly hiányából, ennek gazdasági és társadalmi következményeiből. Ebből a politikai helyzetből következik, hogy vezérfonalul a magyar-osztrák gazdasági kapcsolatokat, a magyar külkereskedelmi mérleget választja. A hivatalos kimutatások szerint a magyar külkereskedelmi mérleg kedvező, hiszen a kivitel 25 százalékkal haladja meg a behozatalt. Berzeviczy – miközben kétségeket támaszt a kimutatás pontosságával szemben is –, kifejti, hogy nem az egyes országok közötti pénzügyi mérleg mutatja meg a tényleges helyzetet, hanem az országok közötti potenciálkülönbség, a munkamegosztás mértéke és jellege. Berzeviczy tisztában van azzal (hiszen közvetlenül is megismerhette az angol birodalmi gazdaságpolitikát), hogy a politikailag függőségben levő nemzetek erőteljes kivitele nem fejlett gazdaságukból, hanem kizsákmányolásukból fakad. Köztudott tény már ekkor is az indiai gyarmatok óriási kivitele a csekély és korlátozott angol behozatallal szemben, amely azonban pontosan fordítva fejezi ki a két ország közötti fejlettségi és hatalmi viszonyt. Ennek ismeretében írja le munkájában Berzeviczy a következőket: „Roppant tömege megy a pénznek keresztül Magyarországon, de nem marad itt, hanem az osztrák tartományok felé foly el, és különösen Bécsben halmozódik fel. Folyása közben aztán a jelzett hatásokat idézi elő. Különben az mindenütt megtörténik, ahol a gyarmati rendszer lesz uralkodóvá. Ennélfogva kettős baj sújtja Magyarországot: a látszólagos gazdagság tünete s a kimerült szegénység nyomasztja, mivel az ország elveszti pénzeit és a hevesebb keringésű átmeneti forgalom hatása azt még jobban szegényítvén, a politikai halál válsága felé siet, s éppen úgy, miként a gyorsabb vérkeringés által okozott pír tulajdonképp a legveszedelmesebb jelenség.”

Amilyen logikusan oldja meg a pénzügyi mérleg kedvező helyzetéből, ugyanakkor Magyarország nyilvánvaló elmaradottságából fakadó látszólagos ellentmondást, olyan következetességgel tér rá az elmaradottság belső okainak feltárására: „Amennyire gazdagítja a nemzeteket az ipar és kereskedelem, úgy viszont az ipar és kereskedelem sem virágozhatik ott, ahol a nép legalsóbb és legnagyobb részét, a nemzet alapját, a nyomor sanyargatja.” Ezek után vizsgálja meg Berzeviczy, hogy a nép „legalsóbb és legnagyobb” része milyen helyet foglal el a termelés folyamatában. A termelés szerint Berzeviczy a társadalmat három osztályra bontja: a termelő, átalakító (ipari) és forgató (kereskedő) osztályra. Véleménye szerint a termelő osztály az alapja a „közjólétnek”, ezért „sohasem hanyagolandó el, hanem minden egyebet arra kell építeni”.

A magyar viszonyokat figyelembe véve Berzeviczy számára nyilvánvaló, hogy a fő kérdés a termelő osztály döntő többségét alkotó parasztság helyzetének megvizsgálása és a szükséges reformok meghozatala. Érdeklődését ezentúl elsőrendűen a parasztság felé fordítja, erről vallanak 1797-ben megjelent írása X. fejezetének (a válogatásban is megtalálható) sorai. Ezek után nem meglepő, hogy az 1803 körül befejezett új munkájának – A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon – bevezetőjét a következő, kortársai számára szokatlan és merész gondolattal kezdi: „A lakosságnak legnagyobb részéről van szó, mely minden közterhet visel és az országnak alapját képezi általában véve politikailag is, de különösen azért, mivel a magyar királyság földmívelő ország… Annak, aki behatóan foglalkozik vele, az emberek ily nagy számának sorsa felkorbácsolja lelkét, mint tengert a vihar.” A parasztság helyzetének kutatásában Berzeviczy követi azt a módszert, amelyet már előző közgazdasági munkájában is megvalósított. Ennek lényege a deduktív és induktív módszer együttes alkalmazása. Első lépésként elméleti úton választja ki a vizsgálandó terület fő és jellemző kérdését, amelyet azután közvetlenül, tényszerűen, valóságában vizsgál meg, – egyúttal elméleti feltevésének helyességét is kontrollálja.

Kutatási módszere nemcsak a magyar tudományok történetét tekintve jelentős, hanem – hasonlóan Tessedik összevetéséhez a régi és új faluról – maradandó példa mai kutatók számára is. Berzeviczy statisztikai munkásságának elemzése (Horváth Róbert, 1972.) révén vált közismertté követett munkamódszere, amelyet A parasztok állapotáról és természetéről Magyarországon című írás képvisel legtökéletesebben. Itt is alapvető, az egész kutatás további menetét eldöntő lépés, milyen szempontot választ a tudományos elemzés ahhoz, hogy megértesse és megmutassa az ország döntő többségét kitevő, több milliós, társadalmilag és tájilag, nyelvileg és kulturálisan is igen eltérő parasztság gazdasági viszonyait. Éppen az összetettség, különbözőség, temérdek eltérés és árnyalat miatt szerkeszti meg Berzeviczy a paraszti család gazdasági típusát, amelyet aztán (itt történik a váltás a dedukcióról az indukcióra) a valódi magyar pénzügyi, adóügyi, jogi viszonyok szerint vizsgál meg.

Berzeviczy a kor egésztelkes jobbágyát teszi meg típusnak, ennek vizsgálja meg gazdasági adottságait, jövedelmét, adóterheit, anyagi lehetőségeit. Feltételezése az, hogy az egésztelkes jobbágyról alkotott kép birtokában – viszonylag egyszerű számítással – kiszámítható a fél- és negyedtelkes, akár a kisebb földű jobbágy gazdasági állapota is. Nem hagyja ki a számításokból Berzeviczy a föld nélküli, bérmunkásnak szegődő paraszti réteget sem, az ő jövedelmüket az egésztelkes jobbágy kiadásainál sorolja fel. Azzal, hogy a béreseket a teljes jobbágy háztartásához sorolja, sikerrel old meg egy másik nehéz statisztikai problémát is, így tudja öt főre egészíteni az átlagos parasztcsalád létszámát. Miután rendelkezésére áll a típus, számba veszi évi terheit pénzben kifejezve. Táblázatából kiderül, hogy a tipikus paraszti gazdaság kiadásai évi 255 forint 28 krajcárt tesznek ki. Ezek után számítja ki a tipikus parasztcsalád évi maximális jövedelmét, a jobbágytelek országos értékét téve közgazdasági számításai alapjául. Ezt 1000 rajnai forintban állapítja meg, amelynek 6 százalékos tőke utáni hozadéka évi 60 forint lenne. Ennek az összegnek háromszorosát, azaz évi 180 forintot vesz azonban jövedelmül, tekintetbe véve a parasztok megfeszített munkáját, a családi munkaerő maximális kihasználását és egyéb jövedelemforrásait (fuvarozás, állattartás, kereskedés stb.). Mérleget vonva kiderül, hogy a több mint 255 forintnyi teherrel 180 forint áll szemben, azaz az évi deficit 75 forint körül van, ez az összeg a teljes jövedelem 40 százaléka!

Berzeviczy elemzésének megértését, jóllehet igen világos formában fejti ki, nehezítette, hogy a kortársak legtöbbje nem értett a közgazdaságtanhoz és statisztikához, nem tudta követni a különböző tudományok együttes alkalmazásának módját, az absztrakció és a típusalkotás eljárását. Ami pedig pénzügyi végeredményét illeti, azaz a magyar telkes jobbágy évi jövedelmének 40 százalékát kitevő deficitjét, egyszerűen képtelenségnek tartották. A Berzeviczyt olvasó kortársak többsége, maga is földesúr lévén, ismeri a jobbágyság szegénységét, adófizetési nehézségeit, hátralékait, de úgy látja, hogy a jobbágyok teljesítik kötelezettségeiket – végső soron a jog és hatalom kényszerére –, aminek látszólag ellentmond a pénzben kifejezett deficit. Az egyes tételeket tovább elemezve azonban kiderül, hogy a telkes jobbágy adóbeli kiadása évi 95 forint 28 krajcár, ez az, amit kénytelen előteremteni. A fennmaradó 160 forintnyi összeg biztosítja gazdasága üzemben tartását, saját létfenntartását. Ez az a kiadás, amelyben a fellépő deficitet túlmunkával, szigorú beosztással, az igények megszorításával és főként önellátással ki lehet egyenlíteni. Ez a család tagjainak és a béreseknek fokozott kizsákmányolásával, a női és gyermekmunka igénybevételével érhető el. Ennek megfelelően alakul ki a magyar parasztság sajátos életmódja, amelyet Berzeviczy „A parasztok természetéről” szóló fejezetben mutat be.

A parasztság életmódjának bemutatásakor derül ki, hogy milyen árat fizet a magyar parasztság. Berzeviczy megállapítja, hogy a „súlyos és egyforma munka” a paraszt életének meghatározója. A hatalom saját érdekei szerint ítéli meg a parasztot: a „földesúr őt úgy tekinti, mint gazdaságának folytatásához szükséges eszközt, és az ő vagyonának alkatrészét, melyet szüleitől örökölt, vagy vásárlás útján, avagy érdemeinek elismeréséül szerzett, akinek robotját és adózásait a saját jogainál fogva követeli s akivel a maga haszna szempontjából bánhat el”. Ugyanakkor a központi hatalom, a király – folytatja Berzeviczy – az adójövedelem forrását és a leendő katonákat látja a parasztságban. Ez a parasztszemlélet jellemzi a jogrendszert is, mutat rá, ahol az a képtelen helyzet alakul ki, hogy a földesúr egyúttal a jobbágy bírája is.

Ami a megoldást illeti, Berzeviczy idézi Montesquieu-t,+ aki szerint könnyebb a hibát észrevenni a közállapotokban, mint a szükséges megoldást megtalálni. A lényeget Berzeviczy abban látja – és ez jellemzi egész történetszemléletét –, hogy a múlt csupán előzménye a mának, de nem meghatározója: a „vad ázsiai első úr, ki fegyverrel foglalta el itt a földet, nem volt törvényhozója az egész utókornak…” Ennek megfelelően a hűbériség történetét Berzeviczy nem mint az állandóság, a jogfolytonosság történeti megnyilatkozását vizsgálja, hanem a „polgári jogok” kialakulásának folyamatát keresi benne. Munkája negyedik fejezetében rövid áttekintést ad a feudalizmus történetéről. Négy nagyobb korszakot különböztet meg. Az első az V-IX. század között tartott, ekkor jöttek létre a független királyságok. Ezek teljesen önellátásra rendezkedtek be, a nép rabszolgasorban volt, ipar, kereskedelem, műveltség, tudomány nem létezett. A második korszak a X-XII. század, amikor meggyengül a királyi hatalom, és a feudális anarchia szétzülleszti az egyes országokat. A harmadik korszak a XV. századig tart, ekkor történik az egyház részéről kísérlet a feudális rendszer konszolidálására. A negyedik korszak Európa újjászületése: megszűnik a katolikus egyház befolyása, megindul a kereskedelem, létrejön a harmadik rend, a polgárság. A nép polgári jogokat szerez, megszűnik a jobbágyság. Felvirágzik az ipar, kereskedelem, tudomány és műveltség. A bemutatott fejlődési sorrendből kiderül, hogyan képzeli el Berzeviczy fő vonásokban azokat a feladatokat, amelyek a fejlődésben elmaradott Magyarország előtt állnak.

Berzeviczy azonban nem híve annak, hogy a fejlettebb országok vívmányait közvetlenül ültessék át Magyarországra. Elképzelése már kezdettől fogva az, hogy a hazai fejlődés ügyét össze kell kötni a szomszédos kelet-európai népek hasonló törekvéseivel. Ennek szerinte nemcsak történeti oka, és szükségszerűsége van, hanem az a tény is, hogy valamennyien elszigeteltek. Az együttműködés fő eszközéül a kereskedelmet javasolja, amely egyrészt észak-déli irányban kötné össze Lengyelországot és Magyarországot (így a Balti- és Adriai-tengert), másrészt Oroszország bevonásával közvetlen kontinentális kapcsolatot teremthetne Európa és India között. A kereskedelmi kapcsolatok révén a kelet-európai országok nemcsak gazdasági haszonhoz jutnának, hanem fokozatosan kiegyenlítődnének a különbségek Európa nyugati és keleti fele között is. Érdemes itt megemlíteni, hogy Tessedik is igen nagy figyelemmel kíséri a többi kelet-európai ország parasztpolitikáját, többször is kapcsolatba kerül a szentpétervári kormánnyal és az ottani tudományos akadémiával. Ami Berzeviczy konkrét reformjavaslatait illeti, azok sorrendiségüket tekintve eltérnek Tessedikétől. Amíg Tessedik a meglevő közösségekben kívánja nevelni azt az embertípust, aki képes lesz országos változások indítékává és biztosítékává lenni, addig Berzeviczy a kezdeményezést a hatalommal felruházott tudománynak adja. Elképzelése szerint országos szintű reformpolitika képes megváltoztatni a feudális viszonyokat, amelyek felszámolása során jön létre az új társadalomnak megfelelő embertípus.

4. Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely írásaival kezdődik Magyarországon a parasztság politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális helyzetének tudományos kutatása. Írásaik részévé lettek a hazai statisztika, közgazdaságtan, történettudomány, demográfia, pedagógia és a néprajz történetének. Amíg más tudományokban a parasztság kutatása a fő kérdések egyike, addig a néprajzban mindig is a fő kutatási feladat volt és marad. Amint már korábban is szó esett róla, Tessedik és Berzeviczy nemcsak történetileg része a magyar néprajznak, hanem az újabb néprajzi társadalomkutatás alapvető támasza, elméleti és módszertani segítőeszköze.

 

Zsigmond Gábor

 

A kötetet az alábbi elvek szerint rendeztük sajtó alá: a szövegeket (a személy- és földrajzi neveket is) mai helyesírással, a ma használatos központozással írtuk át, megtartva a szavak eredeti, régies, néhol tájnyelvi formáját. Elhagytuk az eredeti kiadásokban szereplő, jórészt hozzáférhetetlen, régi forrásokra hivatkozó jegyzeteket és a szövegben zárójelben megadott bibliográfiai utalásokat – ezeket nem is jelöljük. Minden más szövegkihagyást … jelöl. Több helyütt elhagytunk – kihagyás jelzése nélkül – a latin idézeteket is. A szerkesztői megjegyzéseket lábjegyzetekben és a szöveg közt [ ]-ben közöljük.




Kezdőlap Előre