Önéletírás*

Hazámhoz

Ötvenéves papi pályámnak végén neked ajánlom, kedves Hazám, ezen életrajzomat. Hogy mily szép és tág hatásköre van egy falusi papnak, mily végtelen sok jót tehet ő különféle szakokban, idő, hely és körülmények szerint, kivált ha tevékenységében a hon atyáitól, elöljáróitól, birtokosaitól, világi és egyházi hatóságoktól segíttetik, bátoríttatik és támogattatik – mindezt bizonyítani fogják a következő sorokban leírt tények.

Az állam, tekintve az oly férfiak élő példáit, minők voltak: Meyer Frigyes,+ Hermes Timoteus, La Fontaine,+ Bél Mátyás,+ Asbóth,+ Glatz, a korán elhunyt Bredeczky+ és Nagy, sokkal jobban használhatná fel az ilyfajta honpolgárokat, ha több reális bátorításban részesítené, az általok tett jót komolyabban támogatná és a közjó előmozdítására felhasználná; akkor a papfiak, kik mégis mindig jobb nevelésre, több ismeretre tarthatnak igényt, mint más polgárok gyermekei, kik külföldi utazásaikban több ember-, állam- és könyvismeretet szereznek, sokkal többet használhatnának az államnak, ha csak több kilátásuk lehetne az állami szolgálatban való előmenetelre.

Ezen, korunkban mind a fejedelmekre, mind a hatóságokra, mind az országos rendekre, birtokosokra és hazafiakra nézve oly igen fontos dolgokra kíván figyelmeztetni a tiszavidéki pusztaságon lakozó, egy veterán papnak, Tessedik Sámuelnek utolsó szózata.

Szarvason, ötvenéves papi hivatalának jubileuma alkalmából, 1817. decembertől 1818. február havában.

Amily különböző a magas és alacsony rangú emberek ítélete az én tevékenységemről, egyház és iskola, nevelés és általában a közjó előmozdítása körüli hatásomról itthon és a külföldön; éppen olyan, sőt talán még különbözőbb lesz emez ítélet halálom után. Hogy a ferde megítélésnek, amennyire lehetséges, elejét vegyem, elhatároztam magamban, hogy életem főbb mozzanatait és tetteit az utókor számára feljegyezem.

 

Szüleim és őseim

Születésem helye Alberti, Pest megyében, hol 1742. április 20-án láttam először a napvilágot. Atyám Tessedik Sámuel evangélikus lelkész volt ugyanott, de már kétéves koromban Békéscsabára hivatott meg lelkészül. Anyám Lang Erzsébet, pozsonyi leány volt. Alig élt tizenegy évig apámmal, midőn ennek halálával két testvéremmel együtt árván maradtam.

Nagyszüleim, Tessedik György és Nedeczky Eszter, kik Cseh- és Morvaországból idevándorolt takácsmester családokkal költöztek Magyarországba, jelesül Trencsén megye Puhó nevű helységébe, hol azonban mint protestáns alattvalók oly nyomatásnak voltak kitéve, hogy házukat elhagyva, VI. Károly császárhoz folyamodtak segélyért és pártfogásért.

A kivándorolt családok ezek valónak: 1. Drozdik György nemes posztógyáros, kinek utódai még most is ismeretesek Bécsben. 2. Szvetelszky György szintén nemes, posztós. 3. Bartos János szintén az. 4. Tessedik János kereskedő. 5. Tessedik György mészáros. 6. Tessedik Éliás szintén az. 7. Gebhárd Pál posztós. 8. Szerecska György kereskedő. 9. Kreysel János rézműves. 10. Hayni Pál posztós. 11. Majdan Miklós posztós. 12. Janurik János takács. 13. Turszky János posztós.

Ezek közül némelyek Puhóban, jelesül Szulyovszky kastélyában szíves vendégszeretettel fogadtattak; ezek közt voltak az én nagyszüleim is. Az üldözők neveit és jellemeit elhallgatom. De egy éppen ide tartozó eseményt nem hallgathatok el, mint olyat, melyben az isteni gondviselés legszembetűnőbben nyilatkozik. Midőn a három Tessedik testvér, tudniillik György, Éliás és János kezökben vándorbottal Bécs felé mentek egy erdőn keresztül, és ott egy terebélyes fának árnyékában leheverésztek, hogy kenyerükből és kis sajtjukból egyenek, felső ruháikat a fa törzsénél leterítették és szomorú szívvel tanácskoztak arról, hogy mitévők legyenek Bécsben, ha a császár nem lesz otthon., s emiatt soká kell majd várakozniok.

Ezen tanácskozás alatt egy penészes pénzdarab esett a kiterített ruhára. Felnéznek a fára, s látják, hogy egy favágó madár kopog a fa korhadt héjára és nagy csodálkozásukra ismét egy pénzdarab esett alá. Erre az egyik testvér felmászott a fára, és azon a helyen, hol a madár kopogott, talált egy űrt, melyben a leesett darabokkal együtt 300 forintnyi összeg volt. Most már könnyült kebellel s jó reménnyel folytatták útjukat Bécs felé, ahol a császár igazságszeretete valóban pártfogást nyújtott nekik. Ki kételkedhetik ilyenek folytán az isteni gondviselésben?

Jegyzet. Midőn Franciaországból kiűzték a hugenottákat, kik között oly sok kitűnő kézműves, gyáros és művész találtaték, akkor a bölcs porosz király, Frigyes a bayreuthi őrgróf és más okos fejedelmek kiküldték embereiket Franciaország határára, hogy azok a száműzött hitrokonaikat vendégszeretőleg fogadják, s útjokban segítsék; aztán adtak nekik szabadalmakat, házas telkeket, melyeken mesterségeiket kényelmes békében folytathatták.

És minő nagy virágzásnak indultak ezek az országok! Én gyakran csodálkozom az ezelőtt oly jelentéktelen Erlangen városkán, mely a francia menekült művészek és gyárosok szorgalma s a bölcsen berendezett egyetem által oly puszta homokos földön oly rövid idő alatt, 1743-tól Németországnak egyik legvirágzóbb, legegészségesebb és legszebb városává emelkedett.

De fájdalom, az én hazámban még a mai napig (amidőn ezt írom) titkos irigység és ellenszenv uralkodik idegen művészek, gyárosok és kézművesek iránt, kivált a falvakon. Nem kellene egészen felednünk Magyarország legelső bölcs királyának, Szent Istvánnak azon atyai intelmét, melyet Imre fia számára írt: „Meghagyom neked, fiam, hogy az idegeneket jóakarattal kezeld, és tisztességesen bánj velük, hogy szívesebben éljenek veled, mint másutt.”

 

Árvaságom

Hétéves koromban lettem árva, atyám meghalt, és az én jó anyám Pozsonyba költözött, hogy gyermekeinek jobb nevelést adhasson, egyszersmind elhatározta magában, hogy özvegységében mások gyermekeinek nevelésével fogja keresni kenyerét. Sokszor nyolc, kilenc, sőt tíz gyermeket is elfogadott kosztba, és számtalan előkelő család még sírjában is áldja gyermekük iránt tanúsított jóságáért. Az ő tanítása és példája folytán fogamzottak meg az én lelkemben is a józan nevelésnek főbb elvei.

 

Ifjúkori foglalkozásaim

Szüleim már a legzsengébb koromban kerti munkához szoktattak, és oly nagy kedvet ébresztettek lelkemben a kertészet és gazdászat iránt, hogy azokat egész éltemen át sok és fontos teendőim között is nagy szenvedéllyel űztem, s hetvenhét éven keresztül legkevesebb tizenötezer vadoncot és oltványt neveltem magból s terjesztettem el szerencsésen, különösen a gyümölcsfákban szegény Alföldön.

 

Első nevelő munkásságom

Alig végeztem el gimnáziális tanulmányaimat, anyámnak bölcs tanácsa folytán házi nevelővé lettem néhány előkelő polgári háznál Pozsonyban, hol több nemes ifjút oktattam különféle tárgyakban. Ezen hét éven át folytatott nevelősködésemnek következő hasznai voltak:

1. Megkönnyítettem szegény jó anyámnak gondjait.

2. Közelebbről megismerkedtem a különféle polgári, nevezetesen iparos, kereskedői és ügyvédi házak szokásaival, gondolkodásmódjával, előítéleteivel, háztartásával, példabeszédeivel, hibáival, kihágásaival, erényeivel és szükségeivel. Hol lehetne ezt az iskolában megtanulni? S mit ér minden tanulás ezek ismerete nélkül?

3. Itt tanulmányoztam tanítványaimnak tehetségeit, képességeit, hibáit és gyengéit, de egyszersmind azon forrásokat és okokat is, melyekből hibáik eredtek.

4. Megtanultam ismerni a házi urak és asszonyok, a gyermekek és szolgák, segédek és inasok, patvaristák [ügyvédbojtárok] és vezetők, szakácsnék és szolgálók, házibarátok és társalgók jó és rossz erkölcseit, s már ifjúkoromban oly világ- és emberismeretet szereztem magamnak, mely nélkül a világon oly keservesen lehet boldogulni!

 

Mulatságaim szabad időben

A labdajátékot szenvedélyesen űztem, és az erdőben olykor megejtett madarászatban oly testi ügyességet szereztem magamnak, mely sokféle nehéz foglalkozásomban, utazásaimban igen nagy hasznomra volt.

A kártyának és mindennemű hazárdjátékoknak esküdt ellensége voltam, kivált mióta a koromban igen ismeretes Rózsai-féle pozsonyi kertben, a Duna-parton, borzadás közt láttam egy uradalmi titkárnak játékfogadásait, melyeknek következtében nemcsak pénzét, óráját és nyakravalóját, hanem egymás után minden ruháját eljátszotta, és végre lelkét és testét is kockára vetette.

Ezen szomorú eset intő például szolgált nekem minden pénzre való játékokban. Felix quem faciunt aliena pericula cautum – boldog, ki más kárán tanulhat! Vasárnap esténként való furulyázásommal ott a Schöndorfi utcában, ahol három más társammal együtt megfizethetetlen kedves estéket töltöttem, nemcsak magamnak, hanem másoknak is gyönyörűséget okoztam. Ez volt az én ifjúkori legszebb mulatságom.

 

Tanáraim

Palumbini, Köhler, Peschkó, Szászki, Karlovszky, Benczur és Melián voltak az én tiszteletreméltó tanítóim, de Sztrecskó volt leghívebb mentorom, akit sok más ezrekkel együtt, mindig hálával fogok említeni számtalan tárgy- és nyelvismereteiért.

Ezen tanárok vezetése alatt gyakran fájdalommal tapasztaltam, mint szokták az iskolában az ifjak fejeit elbutítani, mert igaz az és igaz fog maradni mindig, amit nekem egykor a tiszteletreméltó kupferzelli tanár, Meyer Frigyes írt: az iskolában és templomban elbutított fő sohasem jő egyenes állásba vissza.

 

Kedvelt olvasmányaim

Pharamond, Menoie, Gellert+ iratai és beszélő állatai voltak azok, melyekből én fáradhatatlan szorgalommal merítgettem természettani, gazdászati és erkölcsi-vallási ismereteimet. Egy tanárom rossz néven vette, hogy ilyenekkel foglalkozom, s arra intett, hogy tanuljak logikát, s akkor képes leszek minden dolgok felett helyes ítéletet mondani. De az én fejembe sehogy sem fért az, hogy ítélhessek oly dolgok felett, melyeket nem ismerek s amelyekről még fogalmam sincs.

Itt lehetne alkalmazni az erlangeni híres jogtanárnak, Schersmidtnek azon nevezetes szavait: „Uraim, én is írtam egykor, még magiszter koromban logikát, könyvárveréseken ráadás gyanánt még kapható, de ne vegyék meg, mert egy krajcár is sok volna érte.”

Ezzel azonban éppen nem akarom elvitatni a logikának nagy hasznát, hanem csak figyelmeztetem a tanítókat, hogy tanítványaikat hasznos könyvek olvasására buzdítsák, a rosszaktól pedig óvják, terjesszék a jó könyvek ismeretét az ifjúság között, mert eddig az ritkán történt.

Rossz logikákat itt-ott még most is írnak, s némely iskolákban tanítják is, úgy, hogy némely legények, kik az iskolákból és egyetemekből hazatérnek, mindenről (még az érthetetlen dolgokról is) biztosan ítélnek, és semmi okos szóra nem hallgatnak.

 

Kedvetlenségeim

Értelmetlen és az életben hasznavehetetlen dolgoknak könyv nélkül való tanulása volt a legnagyobb kínja fejemnek és szívemnek. Önállóan nem gondolkozhatni, magamnak nem vizsgálódhatni, ez volt az én második nagy kínom; a harmadik pedig az, hogy az iskolában friss vérrel és egészséges testtel három-négy órát kellett egyfolytában ülnöm. Nézze meg, olvassa és fontolja meg bárki is, mit és mily alaposan ír e tárgyról August Hermann Francke.+

A tanulók kolduló éneklését, zenéjét és tisztelgését egyes házaknál és nyilvánosan az utcán mindig a XIX. század iskoláinak szennyfoltjául tekintettem, melyet már egyszer csakugyan el kellene törülni.

Az egyházi hivatalnokok fényűzése és adósságcsinálása, akik nem gondolva arra, hogy ügyefogyott árvákat és özvegyet hagynak magok után, akik mivel nem képesek a mindennapi kenyér megszerzésére, koldulni pedig szégyellenek, kéregető leveleket küldözgetnek széjjel (melyek helyettök nem képesek pirulni), bizonyára sokban aláássa a tanítói állás tekintélyét, mit az illető elöljáróknak célszerű eszközök által meg kellene akadályozniok.

 

Debrecenbe való utazásom és vissza

Hogy a magyar nyelvben és a magasabb tudományokban kiképezhessem magamat, elmentem a debreceni főiskolába, ahol tanáraim voltak: Szathmári István a teológiában, Sinai Miklós+ az egyháztörténelemben, Hatvani István+ pedig a természettudományban. Egy esztendeig élveztem a kollégium beneficiumát [kedvezmény] is. Azután Tokajon, Kassán, Eperjesen, Lőcsén, Késmárkon, Besztercén, Körmöcbányán és Selmecen keresztül, többnyire gyalog (mivel így több tapasztalást szerezhettem magamnak) visszatértem Pozsonyba. Itteni barátaim: Markovitz, Kuntze, Mrakota, Csernyánszky, Kuzmányi, Toperzer, Korányi, Laluszky, Pilgram testvérek, Jankovics, Pázmándi, Matkovics, – Debrecenben pedig Ambrózy János és Lehoczky Pál voltak.

 

Akadémiai utam, tanáraim

1763-ban indultam el Erlangenbe. Ezen egyetemet azért választottam magamnak, mivel ott, amint tapasztalásból is meggyőződtem – minden tanszakokban kitűnő tanárok működtek, az ifjúság nem féktelen, a város egyike a legszebbeknek Németországban, és a gyári ipar és a művészet is igen virágzó állapotban volt.

A költségeket, minden stipendium és konviktus [ösztöndíj és bentlakás] élvezete nélkül az én gondos jó anyám viselte, aki egy pozsonyi zsidó nőnek segítségével minden évnegyedben 15–18 aranyat küldött. Ezen szereztem magamnak taneszközöket Camerer antikváriusnál, élelmet és ruhát; amellett maradt is néhány krajcárom.

Tanáraim voltak: dr. Pfaciffer, Buttstadt, Kiszling és Kraft a teológiából, Arnold+ és Müller a természettudományból, Isenflamm és Delius a medicinaból és anatómiából, Lucan, Harless, Federe és Windheim a bölcsészetből. Ezek a reális tudományoknak legjózanabb elveit csepegtették szívembe. Néhány erlangeni és nürnbergi művésznek, kézművesnek és gyárosnak gyakori meglátogatása által figyelmessé lettem az általok létrehozott nagy haszonra.

 

Utazásaim

Miután Erlangenben két évet töltöttem, azon vágy keletkezett bennem, hogy más egyetemeket is meglátogassak. Megindultam tehát mindenekelőtt Koburgon át Jenába, mégpedig gyalog; onnét pedig Lipcsébe, Halléba, s Dessauon, Potsdamon, Spandauon és Charlottenburgon át Berlinbe mentem.

Halléban láttam a nagyszerű árvaházat mint szóló tanubizonyságát annak, mennyi jót tehet az emberiségnek egy olyan jószívű és éleseszű férfiú, mint amilyen volt H. A. Francke. Jenában láttam a szép vízszabályozást, tanubizonyságául annak, hogy egy bölcs fejedelem vezetése alatt mit képes felmutatni az emberi ész és kéz vízjárta vidéken, hogy egyszerű gát emelése által mily nagyszerű gépezetet lehet a víz által mozgásba hozni; mily nagy darab földet lehet vízmentesíteni és mesterséges kiöntés által termővé tenni.

Berlinben láttam a csinos és hasznos kanálisokat, melyeken oly kevés embererővel, gyakran egy vagy két lóval oly gyorsan, igen nehéz árucikkek minden veszedelem nélkül szállíttatnak a kereskedő házához vagy raktárához, s a kéznél levő ladikokon – minők Magyarországban még a folyóvíz mellett fekvő városokban sem találtatnak – zaj nélkül olcsón hordják ki a hajóból rendeltetésük helyére. És mégis vannak emberek, akik a tudvágyó ifjaknak tiltani akarják az oly hasznos utazást! Itt éreztem csak, hogy mért nevezi a német nép Nagy Frigyest joggal igazán nagynak, és mért szerették őt annyira alattvalói.

Charlottenburgban és Berlinben láttam a gyönyörű, hűs árnyékkal kínálkozó kellemes erdőket az egykori homokpusztaságon, és elgondolkoztam a Tisza-vidéki puszták felett, ahol egész napon át hiába keres az utazó egy-egy fát, melynek árnyékában megpihenhetne. „Nagy termékeny földdarabok mérföldeken keresztül műveletlenül hevernek, nem használtatva sem gabonatermesztésre, sem marhatenyésztésre; nincs ember, nincs egymáshoz közel fekvő kunyhó; puszta vagy mocsár van ott, ahol népes városok vagy falvak virágozhatnának.” Ezt olvastam egy könyvben. Kedves Hazám! Vajon e rajzban nem ismered-e föl tulajdon képedet?

Potsdamban bámultam a Sanssouci-kertet, a királynak új palotáját kincseivel, a katonai hadgyakorlatot a braunschweigi herceg által vezetve, és a Pregelfolyócska ügyes felhasználását. Itt fogamzott meg bennem a kanálisépítés, a folyók és mocsárok szabályozása és helyesebb felhasználása iránti előszeretet, itt saját szemeimmel győződtem meg ezeknek országos hasznáról. Azért szólaltam fel oly gyakran és oly melegen a szolnoki és szegedi csatorna ügyében, de fájdalom, haszontalanul! Innét eredt az én előszeretetem a faszegény alföldi vidéken való fatenyésztés iránt; innét az én hő óhajtásom a magyar folyók és káros mocsárak rendezése után, melyet báró Vay Miklós kir. biztos ezelőtt nyolc esztendővel Békés és Bihar vármegyékben mérnök fiam által foganatba is vett, lelkesen és eredménydúsan folytat, de még ezideig be nem fejezett. Szvoboda főhadnagy elnöksége alatt 1817. szeptember havában összeült bizottmány tiszta fényben állítja elő ez ügyet.

 

Visszatérésem a hazába

Láttam, hogy némely koldusszegény, az iskolában énekléssel, kéregetéssel, bókolással kenyeret kereső, alumneumokban (bentlakásos neveldében) felnevelt, stipendiumokkal támogatott hitjelöltek hazájukba való visszatérésük után azonnal kényelmes életet folytatnak, kávét, csokoládét és pálinkafélét iszogatnak.

Itt eszembe jut egy adoma: Egy falusi kovácsnak a fia hazajött a külföldi egyetemekről, s a faluban egy egykori iskolatársa e szavakkal jelentette megérkezését a többi pajtásoknak: „Hazajött már Kovács Pista, túrós zacskó a fejébe, tarka pokróc a nyakába, tintalevet iszik.” (Kávé.)

Az ilyen alig ül be a paplakba, már az ifjú tiszteletes asszonynak díszszobát, tükröt, toilettet, kanapét, kocsist és lovat kell tartania, hogy kikocsikázhassék és látogatásokat tehessen! És azután panaszkodik, hogy alig lehet megélni, alig van mindennapi kenyere.

Én mint szarvasi pap tizenöt esztendeig nem ittam kávét, sem csokoládét, sem pálinkaféle italt; dohányért, pipás társaságért ötven éven keresztül 50 krajcárt sem adtam ki; cselédeim és lovaim kénytelenek voltak maguk bekeresni bérüket, szénájukat és abrakjukat; látogatásokat nem tettem soha, kivéve legbizalmasabb barátaimnál, s így viszont látogatásoktól is meg lettem kímélve. Ekképpen takarítottam meg az időt és pénzt arra, hogy egy félszázadon át oly sokféle munkát végezhettem, hogy beszerezhettem a szükséges eszközöket iskolai, egyházi és gazdászati dolgozataimhoz, hogy ama kor szükségeihez képest gyarapíthattam nevelészeti és gazdasági könyvtáramat, hogy a magasabb nevelés érdekében utazásokat és kellő gyakorlati kísérleteket tehettem.

 

Nyilvános hivatalba lépésem

A szláv [szlovák] nyelvet, melyet Pozsonyban és Erlangenben majdnem egészen elfeledtem, kénytelen voltam Szarvason, mint hitjelölt, újra tanulni, s egyházi beszédeimet, melyeket vagy magyar, vagy német nyelven dolgoztam ki, nagy fáradsággal fordítattam szlávra és úgy tanultam be könyv nélkül. Emellett egy Becherer nevű derék katonatiszt vezetése mellett gyakoroltam magamat a kertészetben. Az emberismeretben pedig sokkal többet haladtam, mint az egyetemeken.

Első papi állomásom Surány volt, Nógrád vármegyében, Sréter György kastélyában, ahol mint udvari lelkész félévig tanulmányoztam a magyar földesurak életét és elveit.

Második papi állásom Szarvas városa Békés vármegyében! Itt vizsgáló szemmel tekintettem magam körül, kerestem a költők által oly elragadó színekkel festett falusi élet egyszerűségét, és találtam együgyűséget, ostobaságot, bizalmatlanságot még a leghasznosabb javaslatok iránt is, hamisságot, gonoszságot, rögzöttséget és hiányt még a legszükségesebb dolgokban is. Kerestem cselekvő keresztyénséget, és találtam a vallás álcája alatt borzasztó zavart, hamis néphitet, babonaságot, előítéletet, ferde vallásos nézeteket, melyek a földművelő nép lelkében sötétséget, a szívben aggodalmat és az életben nyomort terjesztenek. Hogy minő állapotban találtam a népiskolákat, azt megírtam a Magyar gazdában. [A parasztember Magyarországban… ]

Fő gondomat tehát az képezte, hogy a szarvasi egyháznál és iskoláknál tapasztalt hiányokat kipótoljam, a rosszat jóvá tegyem. Megkíséreltem minden lehető eszközt. Ott fogtam a munkához, ahol legégetőbb szükség volt. Megkezdtem a házi nevelés nagy munkáját házlátogatásnál a nálam kosztban levő gyermekeknél; különösen nőmet és idősebb leányomat igyekeztem bevonni, hogy utóbb munkatársaim lehessenek. És ez kitűnően sikerült is.

A beteglátogatásokat arra használtam fel, hogy nemcsak a beteget, hanem a jelenlevő egészséges családtagokat is igyekezzem felbuzdítani.

Nyilvános előadásaimban igyekeztem felmutatni a babonaságnak, az uralkodó előítéleteknek és káros szokásoknak esztelenségét; s emellett kimutattam az Isten munkáiban, a természetben nyilatkozó nagyot, szépet és hasznosat. Ki akartam kutatni az emberi nyomorúság forrását, reámutattam, s amennyire lehetett, azon igyekeztem, hogy azt bedugjam. Külön beszédeket tartottam a szülőknek és külön a gyermekeknek. A kateketikai leckéken, a felolvasások és reggeli könyörgések alkalmával fejtegettem a gazdák és cselédek, a felsőség és alattvalók, a tanítók és tanítványok, a szülők és gyermekek, a gazdagok és szegények, az egészségesek, betegek és gyógyulók kötelességeit. Ez sem volt egészen haszontalan.

Minthogy azonban e munkában arról győződtem meg, hogy a nép között a korosabbak igen nehezen hajlíthatók és javíthatók, azért fő törekvésemet oda fordítottam, hogy jövendő hivatásához képest az ifjúságot neveljem. Ez okból a szarvasi tanítókat józanabb pedagógiai elvek ismeretére akartam vezetni. Megszereztem a legkitűnőbb nevelészeti műveket, hogy azután, a körülmények szerint majd ennek, majd annak a tanítónak adhassam kezébe olvasás végett. Kettőnél el is értem célomat annyira, hogy az eredmény felülmúlta várakozásomat, amennyiben az egyik, ti. Farkas Jónás már több mint hatvanéves ember volt; – de amellett csupa tevékenység, mint azt az egyházi jegyzőkönyvek is tanúsítják 1787-ben a 187. lapon.

Majd tiszttársaimhoz fordultam. Kétszer javasoltam egy olvasóegyletnek alapítását méltányos feltételek mellett; de mind a kétszer megbuktam tervemmel.

Ezért ismét visszatértem a parasztgyermekekhez, vagyis azon osztályhoz, mely még legkevésbé romlott.

Készítettem a falusi gyermekek szükségeihez mért olvasókönyvet (a maga nemében elsőt a magyarországi evangélikus iskolákban), mely Pozsonyban a szerző és a szarvasi egyház költségein meg is jelent. Ebben a könyvben mindent a gyermekek felfogási tehetségéhez igyekeztem alkalmazni, és csak azt vettem fel, ami a gyermekek értelmét megvilágosíthatja, a gondolkodást éleszti és a szívet nemesíti, s minden jóra alkalmassá teszi; – a tanítónak pedig alkalmat nyújthat arra, hogy a tanítványokkal hasznos és tanulságos beszélgetést kezdjen.

Nemsokára a Békés megyei evangélikus iskolák feletti felügyelőséggel, azaz dékánussággal bizattam meg, és mikor mint dékán hatáskörömet meghatározó utasítást kértem, akkor azt nyertem feleletül, hogy a legjobb belátásom szerint egészen szabadon intézkedjem, míg alkalmas utasítások készítésére kerül a sor.

Eközben egy igen nevezetes körülmény adta elő magát. Az ismeretes és alapos ratio educationist az evangélikus iskolákban is keresztül kellett vinni. II. József császár mindjárt uralkodása kezdetén nyilatkozatot kért az evangélikusoktól arra nézve, hogy vajon hajlandók-e és mennyiben követni a ratio educationist vallásszabadságuk épségben tartása mellett? Ezen, a protestánsokra nézve oly igen fontos kérdésre megfelelni én hivattam fel az akkori egyházi felügyelő, br. Prónay Gábor által. És e dolgozat utat nyitott nekem a Pozsonyban székelő királyi isk. bizottmányi tagsághoz, mely minőségben nemes Skerlecz M. elnöklete mellett az említett br. Prónay Gáborral és a pozsonyi préposttal, Felbigerrel+ dolgozván, döntő befolyást nyertem a magyar tanügyre, melynek fölemelése képezi gondjaimnak legfőbb részét mai napig is.

A rám bízott tizennégy iskolának első meglátogatása alkalmával azonnal észrevettem a borzasztó slendrianizmus pusztításait, s meggyőződtem, hogy itt a legszentebb törekvés, a legvilágosabb okoskodás is csekély hatású lesz. Azért elhatároztam magamban, hogy az én eszményem szerinti mintaiskolát fogok felállítani. Elgondolkoztam afelett, hogy mennyi nehézséggel kell megküzdenem, ha a szükséges költségeket, munkásokat, tanítókat és taneszközöket ki akarom állítani. Végre is a legrövidebb, legbiztosabb, de egyszersmind legköltségesebb utat választottam, ugyanis: a szarvasi uraságtól kértem hat hold szikes földet. 1780-ban május 8-án kedvező választ nyerve, építettem egy iskolát, alapítottam kertet és könyvtárat, szereztem kellő eszközöket és gépeket a magam költségén, s négy esztendőn keresztül magam tanítottam ingyen a szarvasi mindkét nembeli nagyobb ifjúságot, hogy belőlük hely és idő körülményeihez képest értelmes embereket, jó keresztyéneket, munkás polgárokat, ügyes gazdákat és gazdasszonyokat képezzek.

Ezen tanításnál figyelembe vettem:

1. a nagy szükséget, hogy a falusi iskolai tanítás hiányai reális tanokkal olyképpen pótoltassanak, hogy az Istennek műveiben való helyes ismerete terjesztessék; tanítványaimat tehát értelmesen gondolkodó emberekké képeztem, óvtam őket a butaságtól, babonaságtól, veszélyes nézetektől, rendetlenségtől és bűntől, hogy így a természet nagy teremtőjének és fenntartójának igaz ismeretére, a természeti dolgok illő használatára, az iparra és ezzel földi és mennyei boldogságuk megszerzésére vezessem.

2. az állami felsőséget és az alattvalók .jólétét, hogy az iskolai tanításnál a felsőség bölcs rendeletei, melyek az alattvalók javát célozzák, jól megmagyaráztassanak és a honpolgárok ama rendeletek készséges követésére buzdíttassanak, s gyakorlatilag már a gyermekek is arra szoktattassanak. Például a selyemtenyésztésre vonatkozó parancsot én a gyermekek által úgy hajtattam végre, hogy az egész selyemkészítési munka, kezdve az eperfáknak való föld elkészítésétől, a mag elvetésétől, kapálásától és a csemeték átültetésén, tisztogatásán és locsolásán – a selyembogarak kiköltésén, felnevelésén, begubózásán, osztályozásán keresztül egész a selyem legombolításáig és felhasználásáig – mindez a gyermekek kezén ment keresztül. Ezáltal az egész eljárást könnyen felfogták és gyakorlatilag elsajátították.

Éppen ezért foglalkoztam a Magyarországon terméketlennek tartott szikes föld művelésével: gyakori szántás, szintezés, más földdel való keverés, homokkal, hamuval, trágyával való behintés, lóhere- és kukoricatermelés által oly használható állapotba hoztam, hogy már az első két esztendő alatt ötvenháromféle terményt voltam képes rajta felmutatni, és minden terménynek a háztartásban, kereskedésben, különféle iparágakban és gyárakban vehető hasznát megmutattam. – Egy ily gyakorlati gazdászati leckének leírása megjelent az 1784. évi Wiener Provinzialnachrichten IV. negyedben 1780-81. év, 82. szám –, miből az intézet szellemével könnyen meg lehet ismerkedni.

A gyakorlati gazdasági kertben szemmel láthatólag és kézzelfoghatótag ismertettem meg a javított gazdászat, szántás, mesterséges rétművelés, istállózás, különféle kerti veteményezés, gyümölcsfatenyésztés, eleven sövények készítése, méh- és selyembogártenyésztés, lóhere és fűmag termelése, tisztítása és felhasználása módjaival, úgyhogy mindezt saját tapasztalataik folytán ismerték a tanítványok, s megtanulták, miként kelljen a gazdászat egyes részeit az egésznek kára nélkül, kevés és gyenge kézzel nagy haszonnal kezelni, s ekképpen az eddig használatlan terményeket a saját és a haza javára fordítani.

 

II. József császár észreveszi működésemet

Midőn megkezdett művemet így csendben mindinkább tökéletesíteni törekedtem, II. József éles szeme csakhamar észrevette hazafias vállalatom célját. 1787. évi szeptember 2-án megjelent Szarvason Békés vármegyének alispánja, Angyal József, a főjegyzővel, Sztermenszkyvel és más kitűnő egyéniségekkel együtt és reggeli fél tíz órakor az evangélikus templomba jöttek, hol a nép éppen vasárnapi istentiszteletre gyűlt össze. Sztermenszky az oltár elé lépett és ünnepélyesen felolvasta a német nyelven szerkesztett királyi leiratot; utána Angyal erőteljes magyar beszédben ecsetelte az ünnepély fontosságát és okát, mire aztán egy aranygyűrűn és vörös szalagon függő, 25 arany értékű érmet adott át nekem, mint az intézet alapítójának és egy más hasonló értékű érmet nőmnek, mint az intézet körül fáradozott segédemnek. Erre következtek a hálabeszédek német és tót nyelven.

A fejedelemnek ezen magas kitüntetése által felbátorodva, az égnek az egymásra következett száraz évek alatt kertemben tanúsított bő áldása folytán felbuzdítva és az Istennek további kegyelmében és gondviselésében bízva – tízévi kísérlet után elhatároztam magamban, hogy intézetemet nyilvános tanintézetekkel fogom összekapcsolni, annyival is inkább, mivel erre az egyháznak tekintélyesebb tagjai által felszólíttattam.

Az első vizsgálatok a szarvasi evangélikus paplak melletti kertben tartattak. Midőn 1784-ben egy császári lovas regement szállásolt Szarvason, és a vizsga a kertészeti tárgyakból a papi kertben néhány katonatiszt jelenlétében tartatott, ezeknek egyike azt a megjegyzést tette, hogy minek tenyésszen a katona gyümölcsfákat, mikor úgyis bizonytalan, ki fogja gyümölcsét élvezni? Erre leányom, Tessedik Terézia, ki 21 éves korában halt meg, azt felelte: Tiszt úrnak egy ilyen kérdésére felel egy öreg sziléziai parasztember, H. S., Sophia utazásában. Előhozta a könyvet, és olyan nyomatékkal olvasott belőle, hogy a tisztek mind elcsodálkoztak rajta.

– Éljen, éljen! – kiáltották a tisztek.

Az ezen vizsgánál tapasztalt lelkesedést nem lehet leírni, azt csak érezni kell.

Hogy azonban a tisztelt olvasó közelebbről megismerkedhessék az intézet szellemével és a nyilvános gyakorlati gazdasági és ipariskolám által felmutatott eredménnyel, erre nézve álljanak itt a következő adatok, melyekből a nevelésnek és nemzetgazdászatnak minden elfogulatlan ismerője meggyőződhetik az ily iskolák hasznos voltáról.

 

A gyakorlati gazdasági és ipariskola

A Magyarországon általában elfogadott azon nézetet, hogy a szikes föld nem mívelhető, a fentebb említett módon harminc esztendőn át tényleg megcáfoltam, mert tíz-tizenkétezer különféle fajta fát neveltem rajta részint magból, részint vadon felnőtt s rendbe ültetett csemetékből; azonfelül a mesterséges kaszálónak hasznos voltát hat- és hétszeri kaszálás által bizonyítottam be; hat tavaszon át 11 mázsa selymet termesztettem és dolgoztattam fel kis iskoláslányokkal és a magyar ipar ezen új ágának hasznos és gyakorlatias voltát az abból készített szép és jó csíkos francia szöveteken láthatólag megmutattam.

A lucernamagból már 1788-ban nyolc mázsát kaptam. Ezen termény a következő években csak a kertben 17 mázsára rúgott, a többi földeken pedig, némely szarvasi lakosoknál már meghaladta a 90 mázsát. Sőt, ami több, a lucernamag az egymásra következett három száraz, de éppen ezért ezen cikkre kedvező esztendőben kétszer ért meg egy nyáron, mi által ezen gazdasági cikknek leghasznosabb, s a magyar éghajlatnak legkedvezőbb volta fényesen bebizonyult.

Úgyszintén sok kísérlet után az is bebizonyult, hogy az istállózás, gyümölcs- és egyéb fák nevelése, méh- és selyembogártenyésztés, eleven sövény és mindezeknek célszerű felhasználása nálunk is lehetséges.

Az iskolás gyermekek négy hét alatt három mázsa tépetet készítettek a szegények számára; kétkerekű rokkán megtanulták, hogyan kell lenből vagy kenderből egyszerre két fonalat fonni; végre pedig gyakorolták magukat a magyar kecske- és juhgyapjú feldolgozásában, úgyhogy szövetük vetekedett az úgynevezett „Serge de Nimes v. Serge de Mome” nevű kelmékkel. Mindezt Istennek segítségévei eddig saját költségemen, 5523 forinttal hoztam létre.

Minthogy azonban az ily tényekkel magát ajánló könnyű, gyakorlatias tanmódszerem sokaknak tetszését megnyerte és a téli hónapokban kilencszáznál több jelentkező kisebb és nagyobb tanítvány nem fért többé az épületbe, minthogy az intézetnek magas pártfogói és barátai bővebb ismeretet kívántak magoknak szerezni ezen, a maga nemében egyetlen magyar intézetről, melynek alapítója meg volt győződve arról, hogy a kész mű nagyobb hódításokat tesz, mint a készülőfélben levő: azért elhatároztam magamban, hogy a már régóta készen álló és az 1791-i nevelészeti és gazdászati célú utazásomban az elismert tekintélyű gothai Beckerrel, schnepfenthali Salzmann-nal,+ jenai Schützzel, erlangeni Seilerrel, kupferzelli Meyerrel és a pozsonyi Sztrecskóval közlött és mindezek által helyeselt tantervemnek legalább vázlatát be fogom mutatni a nagyközönségnek.

Ezen gyakorlati gazdászati és ipariskolának eszméje abból állott, hogy benne a paraszt és a polgári gyermekek, nem szerint elkülönítve, úgy szerezzék meg a minden tekintetben szükséges reálismereteket, hogy emellett elég gyakorlati ügyességgel bírjanak a megszerzett tárgyismeretet az államélet különféle viszonyai között helyesen alkalmazni.

Terve szerint a felső emeleten a tanárok laktak, a földszinten tantermek és dolgozó szobák valának a hozzájok tartozó rakhelyekkel együtt, mely utóbbiak egyszersmind számoló-, író- és rajziskolák is voltak.

Míg az első osztálybeli tanulók a tanteremben tanultak, addig a többi osztálybeliek a dolgozótermekben és a rakhelyeken voltak elfoglalva. Azután az első osztályt felváltotta a második, majd ezt a harmadik, s így tovább. A folyosó oly munkák számára volt berendezve, melyek nagyobb zajjal jártak, vagy melyeknek több tér kellett, pl.: az esztergályozás, gyapjútisztítás, osztályozás stb.

Az iskola alapját az eddig föl nem használt emberkezek és emberfejek képezték a részint ismeretlen, részint felhasználatlan hazai termények körül; továbbá az én egész családomnak és vagyonomnak felhasználása ezen termények nemesítése, feldolgozása és terjesztése körül.

A tudományokat a körülmények szerint, különféle tanítók adták elő. A kisebb gyermekek az olvasókönyvet használták; a nagyobbak, ti. a szeminaristák és gyakornokok tanulták a földrajzot, természetrajzot, természettant, az emberi test ismeretét, dietétikát [táplálkozástudomány], polgári építészetet, rendőrséget, pénz- és kereskedelmi tudományt, technológiát, gazdászatot, kémiát és neveléstant.

 

A végzett munkák sajátságai és különös meghatározásai:

a) a tavaszi időszakra,

b) a nyári időszakra,

c) az őszi időszakokra,

d) a téli időszakra,

e) egész évre,

f) minden rendűek számára,

g) bizonyos szükségletek szerint.


Mindezen munkáknál idő és körülmények határozták meg: az eszközök kellő alkalmazását.

 

Ezen iskola hasznai valának

I. a tanulókra nézve, amennyiben

a) testi erejüket és

b) lelki képességeiket fejlesztette,

c) az ártalmas ösztönöket csillapítá, a restséget, unalmat, káros egyedüliséget, haszontalan idővesztegetést, erkölcsrontó fecsegést, játékosságot, veszekedést, féktelenséget, illetlenséget, sőt önfertőztetést és más bűnöket eltávoztatá,

d) az iskolai időnek, ifjú erőnek, tehetségnek, képességnek, hasznos ismereteknek, szabad időnek és mulatságoknak illő felhasználására buzdítsa,

e) az egész természeti, erkölcsi, keresztényi és nemzetgazdászati nevelést előmozdítsa,

f) különféle egyes különös körülményeket illetőleg,

g) szabados dicsvágyat ébreszt arra nézve, hogy a tanulók másokat a tanulásban túlszárnyaljanak, és példát adjanak a jóban.

II. A tanítókra és tanítónőkre nézve;

III. a szülőkre, különösen szülők nélküli árvákra, koldusgyermekekre és elhanyagolt gyermekekre nézve, akiknek ugyan vannak szüleik, de akik nem törődnek velük.

IV. A felsőbbségre, a fejedelemre, az államra, a közönségre, a hazára és az összes emberiségre nézve.

V. A mezei gazdaságra, a használatlan földekre és terményekre, különösen pedig a felhasználatlan gyermekerőre nézve.

Ezen gyakorlati gazdászati és ipariskolában a különféle gyermekekhez képest több mint hatvanféle munka végeztetett, de nem egyszerre, hanem lassan egymás után idő és körülmények, lelki-testi képességek, hajlam és kedv szerint; tehát a gyermekek nem terheltettek, nem osztatott ki nekik egész napi munka, hanem csak akkor alkalmaztattak, mikor arra leginkább alkalmatosaknak látszottak. És e munkák mindig a helyi körülményekhez voltak szabva, s oly tárgyakra szorítkoztak, melyek mellett legtöbb érdekük volt, amennyiben vagy maguknak a gyermekeknek, vagy szüleiknek, vagy más embertársaiknak és a hazának használtak vele, s egyúttal a hazai termények ügyes felhasználásával az állami kormányrendszert is előmozdították.

A munkák úgy voltak beosztva, hogy a gyermekek minden évszakban le legyenek foglalva, hogy a szükséghez képest, különösen a földnek jobb művelése és hasznosítása, az iparnak felvirágoztatása, gyárak emelése és a kereskedelemnek nagyban való megmozdítása eszközöltessék. S ehhez képest nem lehettek egyhangúak és fárasztók, hanem változatosak, hogy a hosszan tartó erőfeszítés az ifjú erőt el ne riassza. Ezen munkák, amennyire csak lehetett, mindig szabadban végeztettek, vagy pedig jó szellős helyiségben.

Így igyekeztem kipótolni az elemi oktatás hiányait: így ébresztettem, fejlesztettem, buzdítottam, foglalkoztattam a parasztgyermekek tehetségeit saját munkájuk által; így készítettem őket elő jövendő életpályájukra, hogy a közszolgálatban, a munkában megerősödvén, a nemzeti iparnak művelt előmozdítói lehessenek.

És mily végtelen sok jót eredményezett a gyermekeknek munka általi feltüzelése! A tanárokat örömmel várták be; a munkaórákat pedig folytonos élénkségben töltötték, mivel gyakori változtatás által mindig jó kedvben és versenyzési buzgalomban tartattak, minek következtében utóbb nagyobb ügyesség és munkában való szenvedély fejlődött ki.

És ez azon álláspont, melyre én az iskolás gyermekeket emelni óhajtoztam, mielőtt az iskolát elhagyva a haza közszolgálatába lépnének.

Az ekképpen gyakorlott gyermekekkel bármely közhasznú vállalatnál, intézetnél, terménynél, s egészben véve az összes nemzet művelődése körül végtelen sok jót lehetne tenni. Hogyan lehetne a közhasznú ismereteket, és ismeretlen terményeket könnyebben kedveltté tenni a parasztember, mesterember, kereskedő, gyáros és vállalkozó előtt, mint ha folytonos kísérletek által saját gyermekeinél látja sikeresen valósítva? Csak így vész el lassanként a minden jó újításnak hatalmas gátolója, mely a keményfejűeknél „az nem lehet”-féle kifejezésben nyilvánul. Ekképpen az ifjú és öreg földmíves teljesen megismerkedik saját vidéke jólétének természeti dús forrásaival és gazdagságával; ekképpen tanulja meg gyakorlatilag, hogy hol keresse eme forrásokat. Hogyan találhatja fel. S okossága és tevékenysége által miképpen használta fel, és hogy a maga és a közjó előmozdítására mint vezessen másokat is.

Így lehet a hazának oly embereket nevelni, kik az iskolában tanultakat az életben az ipar felvirágoztatására tovább terjesztik, és magokat kedvessé teszik.

Ez vázlata az én szarvasi intézetemnek. A részletek feltalálhatók irományaim között.

 

Iskolám gyümölcsei, eredményei

Az ifjúság szép haladása a tudományok különféle szakaiban minden várakozáson felül volt. A Szarvason 1787. május 2. és 3-án t. Pongrácz B. Pest és Békés megye egyházi és iskolai felügyelője elnöklete alatt tartott esperesi gyűlés jegyzőkönyve így hangzik: „Minden osztályok sorban megvizsgáltatván, a gyermekek a következő tárgyakból: um. betűzés; sillabizálás és olvasásból – továbbá a nagyobbak a hit- és erkölcstanból, bibliai és hazai történelemből, természetrajzból, mértanból és természettanból, mezei gazdaságtanból, dietétikából, párbeszédes szavalásból, mely tudományok mellett a feladott kérdésekre írásbeli feleleteket is adtak, éspedig minden várakozáson felül, a hallhatóság teljes megelégedése mellett, eddig hallatlan eredménnyel. Mindez kiválólag a jelenkori neveléstudományban legjártasabb és az iskolának élő tisztelendő Tessedik Sámuelnek érdeme, kinek fáradhatatlan munkássága folytán a növendékek ily nagy előhaladást tettek, hogy mindenkit bámulatra ragadnak, továbbá érdemteljes tanítójuknak (Farkas Jónás), aki alatt nemcsak szorgalomban, hanem a tudományokban is előrehaladtak.”

Ugyanilyenféle tanúbizonyságot tettek a királyi küldöttségek is, melyek a boldogult Lipót császár parancsa folytán az iskola eredményeit vizsgálták. Kitűnik ez a nyilvános és gyakran hirdetett udvari leiratokból. A sok tanúbizonyság mellőztével rövidség okáért itt csak kettőt említek fel.

Az 1798. év július 2-án kelt királyi leirat szavai ezek: „hogy az efféle gyakorlati gazdászati intézetek felállítása az egyetem és más felsőbb intézetek mellett szükséges és hogy amíg ezen új tanrendszer az egyetemen és az akadémiákon életbe lép, addig az ifjak a Tessedik-féle intézetbe menjenek, hogy kellő képességet szerezhessenek magoknak. Hogy pediglen ezen gyakorlati gazdasági intézetnek haszna az ország más vidékein is minél inkább szétterjedjen, őfelsége kegyelmesen rendelni méltóztatott, hogy minden kerületből legalább egy – tanítóságra készülő jelesebb ifjú, aki ti. a gazdászat iránt hajlammal bír, Szarvasra küldessék tanulás végett és ott Tessedik Sámuel igazgatása és tanítása mellett, kétévi gyakorlatról szóló bizonyítványt nyervén, a tanítói hivatalra minden más pályázók előtt alkalmaztassék.”

Ezen királyi rendelet hét esztendőn át követtetett; hogy mért nem tovább is, arról majd csak későbben szólok. Némely okokról szándékosan hallgatok, mert azokról jobb hallgatni, mint beszélni vagy írni. – De még két tanúbizonyságról kell megemlékeznem.

Egy Povázsay Máté nevű aggastyán, aki még most is él, és nemrég szarvasi bíró is volt, egy vizsgálat alkalmával nyilvánosan ezeket vallotta: ezelőtt nekünk szülőknek kellett gyermekeinket tanítanunk és taníttatnunk; mostan pedig gyermekeink tanítanak bennünket, ha az iskolából hazajönnek.

Lehoczky Pál Békés megyei esküdt egy vizsga után ezeket mondta: Már ezek a fattyúk többet tudnak, mint mi.

Midőn az intézet gyümölcsei némely emberek szemeinek nagyon rosszul estek, föltámadt a rút irigység, és nyugtalanul várták az új tanrendszernek előre megjósolt rossz következményeit… Némelyek rettegtek a földmívelők felvilágosodásától – mások azon sejtelemmel rettegtették a népet, hogy amit én önként szabad elhatározásomból tettem, azt tőlük majd mint kötelességet fogják követelni…

 

Gyűlölet, irigység, gúny, üldözés és ármány. Ezeknek tizenhárom oka. Szenvedéseim

I. Midőn az én tanrendszeremet az ország gondolkodó férfiai, úgy mint a külföldiek, általános tetszéssel fogadták, akkor az obskuránsok és slendriánok gyűlölni kezdték azt, mivel azáltal háttérbe látták magokat szoríttatni, s féltek azon szemrehányásoktól, melyeket felülről már eddig is kaptak: Ha Tessedik oly népes (10–12 ezer lélekből álló) gyülekezetnek papja, oly sokféle foglalkozás mellett, annyi gyermekkel és oly kevés jövedelemmel mindezt megteheti, miért nem teszik mások is, akiknek több a jövedelmük, több a vagyonuk, idejük és pihenésük?

„Az emberek mindig azt szokták leginkább ócsárolni, amit nem képesek megtenni. Rendkívüli érdem bűnné lesz, melyet sohasem bocsátanak meg. Az iskolában mindent tanulnak, amit ismét el kell felejteniök.” Ezt szokta mondani Krisztina svéd királynő.

Ilyen emberek lázították fel ellenem saját híveimet! Sőt fogja-e hinni az utókor azt, hogy még prédikáltak is ellenem nyilvános helyen, amint az a következő levélből kiviláglik, melyet a derék Józsa István, előbb Békés vármegye orvosa, most pedig szabolcsi doktor írt báró Prónay László őexcellenciájához: „Nagyméltóságú báró úr, királyi tanácsos, legkegyelmesebb uram! Mint orvos járulok nagyságod elé életet vagy halált kérni egy nagyon sérült beteg számára. S e küldetésemben – ámbár szakomtól eltérek – a Milót védelmező Cicerónál boldogabbnak érzem magamat felszólalni egy becsületes ember ügyében, s e részben – mi szintoly könnyű, mint nehéz – nem hagyom magamat visszarettenteni sem a fenyegetések, sem a bíró kegyetlen szigora által, hogy olyannak ne tüntessem fel őt, mint aki legnagyobb gyöngédsége és vele született emberbaráti jóakarata és jótékonysága által igen kitűnő.

Tisztelendő Tessedik Sámuelt, a kitűnő szarvasi lelkészt értem, nagyméltóságú uram, aki mint vallásának ernyedetlen híve, hallgatóinak buzgó lelkipásztora, minden tudományszakban jártas, a közjó előmozdításában fáradhatatlan férfiú – erejét, életét és minden tehetségeit, hívei iránti szeretetből, feláldozza. Szóval, hogy Homérosszal röviden szóljak, oly férfiúról emlékezem meg a keresztyén egyházban, aki az államgazdászati tudományokban legtöbb érdemeket szerzett magának, s aki nekem éppen azért legkedvesebb.

Ezen férfiú, nagyméltóságú báró, egészen oda van, s ha csak elleneitől függne, el is halhatna, sőt amennyire kemény sorsát én tapasztalom, meg is halna, s mint ártatlan esnék áldozatául néhány elvetemült, hogy ne mondjam, az egész keresztyén világban legkipróbáltabb gazemberek dühének. Tartok tőle, hogy Tessedik ügyében azt kell jelentenem: ő kevés életbölcsesség és nagy lelki gyötrelem miatt szenved olyannyira, hogy nagyon is félő, miszerint agyrázkódás és elmeháborodás fogja érni.

Valóban sokkal feltűnőbbek, s messze földön sokkal elterjedtebbek e férfiúnak nemzedéket túlélő érdemei, semhogy tiszttársának irigykedése alááshatná azokat. Ezért van, hogy a szentegyházban, melyben a vétket irtani, az erényt oltogatni, az Isten igéjének magvait hintegetni, s az Istent imádni kellene, Tessedik ellen villámok szóratnak, gyűlölet szülte rágalmak hintetnek, a nép lázíttatik, zendülés támasztatik, s az egyház romlásra vezettetik.*

Ezek azok, nagyméltóságú uram (mert még több is volna), melyek Tessediket, ki még most is veszélyesen beteg, ágyhoz szegezték, melyek előttem, mint testi orvosa előtt – ki a bajt kezdettől fogva figyelemmel kísérem – világosak, és melyeket most egész őszinteséggel nagyméltóságod tudomására hozok, hogy egyúttal tehetségem szerint ama férfiú életéért és javáért, megtartásáért, hathatós és gyors oltalmáért, s minden ellenségei ellenében való védelméért, s nagyméltóságod atyai pártfogásáért legforróbban könyörögjek.

Csaknem fárasztó, sőt talán végtelen volna előadásom, ha egyéb fontos körülményekre is akarnám nagyságod becses figyelmét fordítani; azért ezt mellőzve, csak azon egyért esedezem alázatosan, méltóztassék ezen felszólalásomat mindenki előtt, de kivált őelőtte – akiért ezt szeretetből tettem – elhallgatni.

Aki nagyrabecsült kegyelmébe, s hathatós pártfogásába ajánlottan, vagyok nagyméltóságodnak legalázatosabb szolgája, Józsa István, phil. et med. doktor, s Békés megyei orvos.”

Így írt egy buzgó katolikus orvos az ő protestáns betegének egészsége és élete érdekében. Az Isten áldja meg érte!

Ó, mi felséges, mi szent a kedélynek ilyen összhangzata! Ha e harmónia egykoron általánossá lesz, akkor, oh, akkor az ég leszálland a földre, és az Istennek akaratja teljesülni fog itt a földön, miképpen a mennyekben!

II. A két fejedelem, nevezetesen II. József és a most uralkodó Ferenc császár részéről tanúsított különös kitüntetés és nagy kegyelem felköltötték irántam a gyülöletet és az irigységet.

Addig, amig a dicsérő oklevelet és a két aranyérmet meg nem kaptam, barátaim eljöttek hozzám majdnem minden nap megnézni az intézetet és a gazdasági kertet, de az érmek elfogadása után két évig majdnem senki sem jött. Az embereknek különösen egy osztálya maradt ki végképpen. A fekete kabátok.

Ritkán, nagyon ritkán örül valamely pap őszintén más paptársának bármennyire megérdemlett szerencséjén. Ezeknél áll az, hogy: figulus figulum odit?* Mit jelent ez? Nem kenyéririgységet? A nagy Mosheim* azt mondá, hogy ez „odium Theologorum”,* s írt róla egy igen szép értekezést. És mit mond erről a szelíd Melanchton?*

Ez halálos ágyán így vígasztalta magát: Ibis, ibis anima mea, et liberaberis…ab odio Theologorum. Azaz: mégysz, mégysz, lelkem, és megszabadulsz… a papok gyűlöletétől.

III. Midőn II. József császár parancsolatjára összeírtam a török határnál levő császári hadsereg visszaéléseit és a szállítás körül elkövetett mulasztásokat, s amellett kimutattam, hogy Szarvasnak milyen sok kára van abból, hogy a szállítmányok meg nem fizettetnek, míg a szomszéd községek az ily tehertől – különös okokból – majdnem egészen megkíméltettek; és az összeírás napja után, az eltitkolt pénz csakugyan előkerült, akkor rám, mint valami árulóra, görbe szemmel kezdtek nézni – magamra vontam a gyűlöletet.

IV. Midőn a szarvasi evangélikus templom, az alsó vidéken eddig még nem látott terv szerint, előnyös pénzforgalom által, új adókivetés, adakozás és külön gyűjtés nélkül, továbbá az uraságtól való koldulás és amellett minden adósság nélkül felépült, de az építéshez szükséges mesterek és művészek Pozsonyból hozattak, akkor a szarvasi mesterek és művészek sértve érezték magukat, s mivel egyebet nem tehettek, szidták és gyalázták azt, aki az ő munkájukat nem dicsérte, s nem akarta úgy fizetni, amint azt ők óhajtották volna.

Éppen így állott a dolog az iskolaépítéssel is.

A régi épületet eladtuk 20, mondd, húsz forintért, s építtettünk újat 13 ezer forintért, de éppen úgy a hivek külön terheltetése nélkül, s idegen mesterekkel, mint a templomot.

Mikor már ezen nagy, szilárd épület négy hónap lefolyása alatt felépült, az emberek nem bírták felfogni, hogy miképp történhetett az meg az egyháztagok megterheltetése, országos gyűjtés, uradalmi segély és – mi több – adósság nélkül. Mikor ezen építkezéseknél a nálunk még ismeretlen pénzforgatásra hivatkoztam, mint különösen alkalmas eszközre, akkor az uradalmi tiszttartó, Vida Imre azt mondá: hogy ő azt nem hiszi, ha azt a pénzt még százszor úgy forgatnák is… Mások azt hitték, hogy én valami kincset találtam, melyből azokat a nagy épületeket emeltem. Igenis, kincset lehet találni minden iskolaépítésnél és berendezésnél, ha az emberek ott keresnék, ahová ősanyánk, a jó természet és az isteni gondviselés helyezte, ti. az emberek fejében és kezében.

V. Némelyek azt állították, hogy Szarvas ezen két épület miatt kimerül, s nem lesz képes fizetni. Pedig éppen ezek miatt oly jólétre jutott, mely eddig hallatlan volt. De: oculus lividus omnia male vidit. (Az irigy szem mindent rosszul lát.)

VI. Fatenyésztésemnél meg akartam győződni arról, hogy miféle vad- és gyümölcsfák fognak az alföldi vidéken, ezen talajban és ezen éghajlat alatt – hol eddig jó gyümölcs nagy ritkaság volt – legjobban és leggyorsabban tenyészni. S ennélfogva nemcsak különféle gyümölcsfákat (több mint háromszáz) ültettem, hanem próbául neveltem sokfélét, vad fákat, jávorfát, égerfát, nyárfát, olasz, karolinai és kanadai akácot, szilfát, platánt, bükkfát, észak-amerikai gyalogfenyőt és más ilynemű hasznos fákat, melyek ezen faszegény vidéken nemigen találtatnak. S mi történt? Kinevettek, kicsúfoltak nemcsak engem, hanem mindazokat, akik példámat követték. 1783-ban az én szép és drága faiskolámban és gazdasági kertemben 6 napon át 7 községi bika pusztított. S mikor oltalmat és segélyt kerestem, azt kaptam feleletül, hogy a bikának nem lehet parancsolni, ha nem ültettem volna fákat, akkor a bikák nem pusztíthatták volna el. Végre, a nyolcadik napon, Vida tiszttartó úr azt az ítéletet mondta, hogy ezután a bikák tulajdonosai fogják megfizetni a kárt, ha még egyszer történik.

Egy polgár, ki kétezer eperfát és más fákat ültetett tanyája körül, Tessedik kertészének csúfoltatott, s háromszor volt kénytelen földjét eladni a bántalmak miatt; de azért a fatenyésztéstől nem riasztatta el magát; hanem midőn már a bántalmakat megsokallta, eladta mindenét és Nagylakra ment lakni, hol aztán meg is halt.

VII. Rochow+ és Campe+ tanmódja szerint készült olvasókönyvem az alsóbb iskolák számára, melyben a gyermekek felfogásához képest az írás főbb helyei az egyes elbeszélések mellett fordultak elő, s az evangéliomok, levelek, a Miatyánk, Hiszekegy… (melyek nem is tartozhatnak olvasókönyvbe) kimaradtak, nem volt egyéb, mint naturalizmus, deizmus és a jó isten tudja, hogy miféle izmus. Némely túl okos szülők egyáltalában nem akarták 10–12 éves gyermekeiknek kezébe adni az én olvasókönyvemet és tiltakoztak ellene, mint veszélyes irányú könyv ellen.

Végre Magyarország felső vidékén találkoztak egész gyülekezetek, melyek könyvecskémet száz példányonként vették protestáns iskoláik számára; de azért a könyvkérdés a mai napig is fennáll.

VIII. A selyemtenyésztés miatt, melyet Mária Terézia és II. József sürgetései folytán megkísérlettem, s 12 mázsáig vittem, s nagyobbára fel is dolgoztam, elneveztek „selyemgyártónak”. Első nőmet, ki már ekkor tizenhárom gyermek anyja volt, legidősebb leányommal és még három másik leánnyal együtt felküldöttem Budára Mazza-Cott úrhoz, a selyemgyár felügyelőjéhez, hogy ott a selyemfonást megtanulván, itthon gyakorlati intézetemben taníthassák. Az itt  megfont selymet elvittük Csabára, Nagyváradra, Pestre és Budára feldolgozás végett, hogy megmutassuk, miszerint a magyar selyem éppen olyan jó kelmét ad, mint a kínai és a franciaországi.

IX. A lakodalmakra, keresztelésekre és temetésekre nézve már elmondtam nézetemet A parasztember…-ben elmondtam, hogy miért nem helyeslem és nem szeretem. Minthogy azonban némely tiszttársaim, s az iskola és egyház körüli más hivatalos társaim azokat igen szerették, különcködésemet arra magyarázták, hogy én büszke vagyok, hogy megvetem a szegény paraszt népet. – Általában azért igen sok szemrehányást kellett elviselnem, hogy a betegágyas asszonyoknak zajos vendégek társaságában nem akartam alkalmatlan lenni és hogy időmet hasznosabb dolgokra tudtam felhasználni.

X. Minthogy a legfelsőbb rendeletek folytán az én iskolámban nemcsak protestánsok, hanem minden tankerületből küldött két-két tanítványok között katolikusok is voltak, azért a túlbuzgó vallásrajongók nagy zajt ütöttek, félvén, hogy valami veszedelmes valláskeveredés fog bekövetkezni.

XI. A Tiszán és Körösön eszközölt faszállítás szintén ellenségeket támasztott, pedig a 3487 kisebb-nagyobb darab fát a Tiszán Csongrádig, onnét a Körösön felfelé ötven fiatalember hozta ide Szarvasra, ami, ha kétezer kocsit számítunk és minden kocsira csak tíz garas fuvarbért veszünk, már ezer forintot tesz. A szolnoki hídnál hétszáz forintot kellett volna fizetni, s tengelyen való szállításnál legalább kétezer ember kellett volna másfél napon át, s így összesen háromezer napot töltöttek volna mellette. Szükséges lett volna nyolcszáz ló, melyek másfél napig dolgoztak volna. Ez összesen tizenkétezer nap.

A vízen való szállításnál az az ötven fiatalember 236 forinttal, néhány mázsa kenyérrel, egy akó borral öt nap alatt elvégezte az egész munkát. Ezen fából csak kétezer darabot használtunk fel az építkezésnél, a többit az iskolai pénztár javára itt helyben nagy haszonnal elárusítottuk. A második szállítmány, mely háromszáz darab kemény, vastag, válogatott 6-8 ölnyi tölgyekből állott, még jobban sikerült. Eleinte mindenki kételkedett ennek lehetőségén. Még akkor sem hitték, mikor a királyi udvar a kamarai erdőkből sürgette kiszolgáltatni a fát, míg végre Wiesner erdész és Silberstein úrnak buzgó közbenjárása folytán, a kétkedők nagy bámulatára csakugyan megtörtént. Így kell a lehetetlennek látszó dolgokat okos emberek közreműködése mellett lehetségessé tenni és megmutatni quid valeant humeri!* De még ezen szép és hasznos vállalat is epét okozott némely irigy ember lelkének. Az emberek mindig azt gyalázzák, amit nem képesek megtenni!

XII. Az általam oly szerencsével űzött helyesebb földmívelés, földjavítás, földkeverés „vakondok” címet szerzett nekem, mint aki mindig csak a földet turkálom, s amellett elhanyagolom hivatalomat…

Itt azonban felhívom az én kedves hivataltársaimat, mutassanak fel nekem:

1. Annyi, nem száz, hanem ezer szóról szóra kidolgozott egyházi beszédet – mindenféle alkalmakra – mint amennyit én kidolgoztam és elmondottam az ó- és újtestamentomnak különféle szövegéből merített tárgyak felett az Istennek a természetben, különösen a falusi földmívelő nép között látható műveiről; továbbá a nevelésről, különösen a gyermekek neveléséről. Ezeken kívül tartottam külön beszédeket a szegényeknek, a betegeknek, a betegségek okairól, s azok eltávolítási eszközeiről, az isteni gondviselésről, az elszegényedésről és annak okairól, a halálról és feltámadásról, száraz és terméketlen esztendőkről, a babonaságról és annak káros következményeiről, a temetkezésekről, a templomi rendről, az imádságról, ennek felemelő hatásáról, végül az iskolákról stb. – Azt hiszem, hogy ezekből mindenki meggyőződhetik arról, hogy én hivatalos teendőimet el nem hanyagoltam. Ezen fiatalkori előkészületeim tették lehetővé, hogy hivatalom terhét el bírjam viselni 12–13 ezernyi [lélekszámú] egyházban 77 esztendős korom és gyengeségem dacára is.

2. Mutassanak annyi felolvasást nevelészeti és gazdászati tárgyakról, amennyit én tartottam hét esztendőn át az intézet gyakornokai számára.

3. Száznegyvennégy különböző tárgyú értekezést, elmélkedést, melyek egyes lapokban megjelentek, emellett sok jutalomkérdés megfejtését, melyek részint nyomtatásban is megjelentek, részint még kéziratban hevernek.

4. Négyszáznál több intézeti okmányt.

5. Nézzék meg irodalmi műveimet, melyeket gyülekezetem körülményeihez és szükségleteihez képest, továbbá e vidék és az országos szükség szempontjából, részint önként, részint egyenes felszólításra készítettem.

A protestáns zsinat tartása alatt kinyomattam Comeniusnak,+ eme nagy és világosan látó tanférfiúnak ily című beszédét, melyet Sárospatakon tartott: de cultura ingeniorum et de pellenda e scholis ignavia*  és kiosztottam ingyen, hogy honfitársaimat figyelmessé tegyem ezen, az iskolára, a hazára és az emberiségre nézve oly igen fontos két kérdésre.

Későbben a zsinati munkálatokkal felküldettem Bécsbe Lipót császár őfelségéhez. Ezen az úton jó kezekbe akartam juttatni a derék Comeniust; de fájdalom, a kedves ignavia [tunyaság] még mindig uralkodik az iskolákban indusztria helyett, még az én életemnek végén is, 1819-ben, ülvén régi kedves trónusában! S fogja-e és mikor fogja valaki e monstrumot (így nevezte a jó, szelíd, de okos Comenius) keresztyén iskolákból száműzni?

Mikor az iskola épületének homlokzatára két szobrot (az indusztriát ábrázolókat) akartam felállítani, s azokat Pestről lehozattam, a túri vásárról hazajövő mesteremberek, kik egy kocsma előtt megállván a szobrokat vizsga szemmel (s talán illuminált fejjel) kezdték nézni, azt kérdezték: „Micsoda bálványok ezek? Máriák? Istenek ezek?”

És a nép nagyon aggódott, hogy én az ilyen bálványokat még az iskolára akarom felállítani, s valahányszor mellettük elmentek, mindannyiszor káromkodás volt hallható, azért egy pár év múlva le is vettem és a torony alsó részére tétettem.

Nem említem az egész családomra kiterjesztett nemességemet, sem a pozsonyi királyi tanbizottmányi tagságomat, sem a pesti zsinatra való kiküldetésemet és onnét a zsinati munkálatokkal a királyi udvarba való követségemet. Mindez végtelen sok, sőt hihetetlen gyűlöletet, irigységet, keserű szemrehányást és ármányos bosszantást okozott nekem. – Ezek már nagy viharként elmúltak, és a nagy mennydörgés és villámlás után csendes és áldásos eső termékenyíti a földeket és a kerteket.

XIII. Minthogy híveim mindig könyv mellett találtak, azért azzal kezdtek gyanusítani, hogy még nem tanultam ki azt, amit kellett volna, mert íme a többi tanító urak mindig pipálnak, s egész heteken keresztül semmi egyebet sem tesznek, mint legyeket öldösnek, lakodalmakra, keresztelőkre és disznótorokra járnak… Gyakran eszembe jutott Huctius, a híres aranchesi püspök. Mikor ez a nagy tudós püspökségét elfoglalta és a lakosság észrevette, hogy új püspökjük semmi társaságba nem jár, hogy nem rendez nagy lakomát, s mégis gyakran egész éjfélig világít, létrát tettek ablaka alá, s felmásztak megnézni, hogy mit csinál. És mikor látták, hogy asztalánál ül egy könyvhalmaznál, s majd az egyik, majd a másik könyvet veszi kezébe, sokan összecsődültek és tanácskoztak, mitévők legyenek? Aztán kérték a királyt, hogy nekik más, okosabb püspököt adjon ennél, mert ez még csak most tanul egész éjfélig!

 

Tiszttársaim

1. Markovitz. 2. Stankovics. 3. Az öreg Sárosi. 4. Az ifjú Sárosi. 5. Boczkó. 6. Jozephy. 7. Az öreg Hamaliar. 8. Az ifjú Hamaliar. 9. Laukonides. 10. Oplatkay, 11. Sitangak, 12. Machula és 13. Mikolay urak. (Megjegyzendő, hogy a 6., 8., 9., 10. és 13. szám alattiak csak káplánok valának.)

 

Szuperintendenseim

l. Pohl, 2. Csernyánszki, 3. Szinovicz, 4. Hamaliar, 5. Lyci és 6. Lovich urak.

Kötelességem volna talán ezen szakjukban részben kitűnő és tiszteletreméltó férfiaknak életét, tetteit, szóval jellemét festenem, de ha meggondolom az enyimtől oly gyakran eltérő nézeteiket, szándékaikat, tanulmányaikat, továbbá az én észjárásomtól eltérő eszméiket és tapasztalataikat a nevelészet, a gazdászat, politika, teológia, műipar, egyház és iskola terén, különösen pedig a gyermeknevelés és népipar terén, és mindezt az igazság mértékére vetem: akkor a részükről tapasztalt ellenzések folytán nem bírom magamat egyébbel megnyugtatni, mint a Krisztusnak azon bölcs mondásával, mely Máté 18, 7; 24, 9, 10; és 1. kor. 11, 19. Luk. 2, 34, 35-ben foglaltatik.

Én még a legkeserűbb csalódások és ellenműködések között is folyvást szemem előtt tartottam azt, hogy hazámnak és az emberiségnek használjak; és az Úr megsegített engem annyira, hogy minden ellenmondást, ellenműködést, rágalmazást, gyanúsítást és ármányt ki bírtam állani, ellensúlyozni és legyőzni. Az ő neve legyen ezért áldott most és mindörökké. Ámen!

 

Két feleségem

Első feleségem Markovitz Terézia, a kitűnő szarvasi ev. lelkésznek leánya, született 1752-ben, s meghalt 1791-ben. Nekrológja megjelent a Becker-féle Nationalzeitungban  és a hazai lapokban is. Neve ismeretes és tisztelt volt mind a hazában, mind annak határain kívül fejedelmi családoknál is.

Második nőm volt Lissovinyi Karolina, aki 1760-ban született Selmecen. Atyja Lissovinyi András a Hont megyei törvényszék ülnöke; anyja Mascow Zsuzsánna (egy porosz ezredes, Mascow Gyula és Meerwald Erzsébet leánya). Gyermekkorában árvaságra jutván, Kohári grófnő mint keresztanyja, későbben két nővérével együtt báró Hellenbach Zsuzsanna (szül. Zsembery) által neveltetett fel.

Tizenhat éves korában férjhez ment Zipser Mátyás hutafelügyelőhöz, aki fia volt a selmeci főerdőmesternek és Schmidt Eufrosünének. Nyolc év múlva özveggyé lett s két kis gyermekével húzta a királyi nyugdíjat. Mint hatéves özvegyet vettem el második feleségemül.

E nő igen sok kitűnő tulajdonsággal bírt, jó és gyöngéd anya volt, különösen árva gyermekei iránt; szeretettel gyakorolta a kertészetet, úgyhogy napjában 100–200, sőt 300 csemetét is birt oltani, természetesen más gyermekek segítségével, akiket ő tanított az oltásra.

Egy év alatt 80, 100, 120 forint árú különféle salátafajokat nevelt és adott el, s megismertette a szarvasiakkal; a krumplit 1816–17-ben kenyérsütésre és pálinkafőzésre használta, s így 300 forintot kapott azért, ami egy holdon termett. A sárgarépát cukor- és szirupkészítésre használta.

Ez volt talán az első sikeres kísérlet Magyarországban, de egyszersmind élő és igen hatalmas intő jel az effajta magyar gazdálkodásra.

Egy süveg cukorral, sziruppal és tiszta mézzel az egész szarvasi parókiának házi szükséglete hét esztendeig volt fedezve.

Kedvenc foglalkozásai voltak: gyermekeinek nevelése, kertjének rendben tartása, földjének és éléskamrájának gondviselése és háziállatainak ellátása, mi mellett természetesen igen könnyen nélkülözhette a költség és (az oly drága) időt pazarló mulatságokat. Asztala egyszerű, ruhája tiszta, csinos és szerény volt. Két fejkötője, mely aranyos csúccsal volt díszítve, még húsz évi viselés után is olyan volt, mint az új. Számadásai pontosak, lelkiismeretesek. Háztartása és emberszeretete a józan ész, Krisztus és az apostolok parancsainak megfelelő. Nagy örömmel tanította az iskolás leányokat (mikor még a gazdászati intézet élt) a varrásra és ruhaszabásra, továbbá oktatta őket némely tanulságos, erkölcsi és gazdászati népdalokra, melyeknek fontossága megérdemelné, hogy több figyelmet fordítsunk reájuk.

Ifjú korában a nemeslelkű és könyörületes szívű Hellenbach báróné udvarában, ki alattvalóinak valódi édesanyja volt, megtanulta a betegápolást és a házi gyógyszerek készítését, ami akkoriban sok nemes családnál az emberiség dicsőségére szokásban volt. Ott ismerte meg az én feleségem némely növényeknek gyógyerejét és azokat bizonyos betegségekben biztosan használni, alkalmazni ama jó barátságos szellemben, mely különösen azelőtt divatozott bizonyos protestáns papi házakban, hol a házi szereket ingyen szokták kiszolgáltatni. Az volt az ő szívének gyönyörűsége, ha a szegényeken, kik nem voltak képesek az orvosságért fizetni, az ő füveivel, borsosmentájával*, bodzavirágjával, kenőcseivel, ürmösével, székfűvirágjával, attikai balzsamával, gyökereivel, áldott pápafüvével, pézsma csüküllőjével és oroszlánfogfüvével segíthetett.

Nem volna-e tanácsos minden vármegyében egy fő gyógyszertárat, s minden 1000-2000 embert számláló faluban legalább 10-, 20-, 30-féle specifikus orvosságot magában foglaló kisebb gyógytárat alapítani, hogy ezáltal a szegény föld népe orvossággal elláttassék és a betegek egészsége és élete megmentessék? Ki meri állítani, hogy ezer vagy kétezer munkás ember nem érdemes-e jótéteményre?

Ha már az okos és a műveltségnek csak kezdetén álló amerikaiak – amint örömmel olvasom – gyógytáraikat 7-9 specifikus orvossággal birták ellátni, miért ne birnók mi, okosabb európaiak legalább falusi gyógytárainkat így ellátni?

 

Gyermekeim

Az első házasságból: 1. Terézia elsőszülött, 2. Erzsébet +, 3. Mária +, 4. Anna +, 5. Erzsébet +, 6. Sámuel, 7. Dániel +, 8. Erzsébet +, 9. Dániel, 10. Klára +, 11. József, 12. Klára +, 13. János +. A kereszttel jegyzettek nagyobbára az akkor még igen veszélyes himlőben haltak el.

A második házasságból: 1. Terézia +, 2. Pál, 3. Károly, 4. Ferenc. 5. Janka,

Mostohagyermekeim: 1. Eufrozina, 2. Karolina. Mindkettőt saját gyermekemül fogadtam, s végrendeletemben a többiekkel egyenlő örököseimmé tettem. Miért? Erre megfelel a végrendeletemhez csatolt iromány.

Ezen húsz gyermeket itt jellemeznem kellene, hogy kimutassam, minő hatással volt az én tanmódszerem saját gyermekeim nevelésére. Ezt azonban az utódokra és halálom után pártatlanul ítélendő embertársaimra bízom. Nekem ezúttal elég visszaemlékeznem lelki és testi tehetségeiknek szép fejlődésére, és kérnem az Istent, hogy azon jó magvakat, melyeket szíveikbe ültettem, saját maguk és embertársaik javára kifejlessze, s áldásaival bőven megáldja.

 

Örömeim, szenvedélyeim, kedvenc foglalkozásaim

A zajos örömöket, mulatságokat és kedvtöltéseket sohasem szerettem. De a természet szépségeiben, kertemben, a vetésekben és szőlőskertemben, saját és mások gyermekeiben, a kertészkedésben és a méhészetben nagy gyönyörűségem volt, s ezek körül oly sok mulatságot találtam, hogy mindig vidor és elégedett voltam.

Különös kedvet találtam a gazdászati kísérletekben.

Ezeknél szemem előtt lebegett az:

l. hogy a természetet tanulmányozván, megtudhassam, mi az, ami a szántóföldeknek, kerteknek és szőlőknek káros vagy hasznos, s mi a legjobb eljárás;

2. hogy az időt minél jobban felhasználhassam;

3. hogy a gyermekek és a cselédek erejét célszerűbben alkalmazhassam;

4. hogy lehetőleg sokféle hazai és külföldi terményt tenyésszek és hasznosítsak;

5. hogy elegendő takarmányi és élelmi készletem legyen kedvezőtlen időjáráskor is, ha például szárazság, jégeső, vízözön stb. következnék be;

6. hogy jobb hasznát vegyem a marhának, különösen a fejősteheneknek, a trágyának és egyéb aprólékosságoknak a gazdászat mellett.

Ezen hat pont világossá lesz a következő példa által. A mezőnél észrevettem:

l. hogy igen rossz fűnemei vannak;

2. hogy igen későn kaszáltatnak, mikor legjobb erejük már magba megy;

3. hogy a széna soká fekszik a rendeken;

4. hogy a mezőn sohasem nő sarjú;

5. hogy a széna nemcsak száz, hanem gyakran ezer boglyában is megromlik. Hihetetlen, és fájdalom, mégis igaz!

Mindezen és sok más bajok ellen specifikus ható eszközöket és módokat kerestem és találtam. Mily nagy öröm volt az nekem!… De ki is fordíthatja el az embereket a már megszokott régi slendrián gazdálkodástól? Senki, csak a szükség, a kedves szükség!…

Amint egyik vagy másik kísérletem kicsiben több évi próbálgatás után kertemben vagy szántóföldemen sikerült, aszerint gyakoroltam nagyban és ismertettem azt a közönséggel is, hogy utánozzon.

Így például ötvenesztendei különféle próbálgatás után meggyőződtem a lóherének és a vetett fűnek rendkívüli hasznosságáról, és ezen két takarmánynemnek mívelését könyvben ezer magyar és ezer német példányban ismertettem a közönséggel; magját pedig sokszoros, részint sikerült, részint nem sikerült kísérlet után magam, követőimmel együtt több ezer mázsányi mennyiségben termeltem. Ezen magot nagyobb mennyiségben szállítottam Nagyváradra, Aradra, Debrecenbe, Szegedre, Kassára, Eperjesre, Zólyomba, Selmecre, Budára, Pestre, Pozsonyba, Bécsbe, Erdélybe, Horvátországba, sőt 1319-ben Nürnbergbe is; kisebb mennyiséget pedig a szegény gazdák közt osztogattam szét ingyen.

Hogy mily hasznot hajt e növény, azt az ország tudja. Csak meg kell hallgatni Muikatirovics pesti tanácsos úr szavait ily című munkájában: Rövid gondolatok azon módok iránt, melyek szerint kedves magyar hazánkat jóféle hússal és hallal állandóan lehetne segíteni. Budán nyomatott a királyi univerzitás betűivel. 36. és 37. lap: „Példát vegyen a mi népünk a Békés vármegyei szarvasiaktól, és más két-három szomszéd helységektől, melyek a tudós és nagyérdemű Tessedik Sámuel úr példás tanítása szerint nemcsak maguknak sok kövér tejet, vajat és sajtot nyernek, hanem a pesti piacra is annyit hoznak, hogy bátran lehet állítani, hogy több tehén- és juhvajat és sajtot hoznak ezek, mint a három, Pest, Pilis és Solt összekapcsolt vármegyéknek lakosai, sőt még teljes bizodalommal vagyok, és mindnyájan lehetünk, hogy Tessedik úr példás tanítása ebben az előmenetelben még nagyobb gyarapodást és tökéletességet fog venni, ha mások is maguk társait, vagyis szimbólumait (talán szorgalmát?) hozzáteszik.”

Másodszor. Szenvedélyeim közé tartozott mindig a szegény embereknek, gyermekeknek, cigányoknak és koldusoknak munkát szerezni, s őket ezáltal a hivalkodástól és rossz cselekedetektől tényleg elvonni és derék emberekké változtatni.

Ezen fáradozásaimban és kísérleteimben nem az volt a fő kérdés, hogy nyerek-e vagy veszítek-e valamit, hanem az, hogy az igazságot keressem, a munkásságot és erkölcsiséget előmozdítsam; mert a csekélynek látszó érdem mellett, fő és maradandó hasznom abban állott, hogy ezen embereket megmentettem a dologtalanságtól és ezzel a kicsapongásoktól és bűnöktől, s végre hogy a jól végzett munkával ügyességet és kedvet szereztem nekik.

Harmadik szenvedélyem a gazdaságos építkezésekben állott; szerettem építeni jobb és szolidabb templomokat és iskolákat.

Egy szomszéd gyülekezetben van négy iskolai épület; mindenikben van egy 8 ölnyi hosszú és 3 ölnyi széles tanterem. 1817-ben volt az egyikben 250, a másikban 350, a harmadikban 236, a negyedikben 237 gyermek.

Lehet az a tanító valóságos Szókratész, s ilyen tantermekben mégsem fog soha eredménnyel és haszonnal működhetni. S dacára ennek, tőlem mégis azt követelték, hogy hasonló tantermeket építtessek!!

A magyar közönséghez című röpiratom 50 lapja szerint három építményem, ti. a templom, a torony és az intézet épülete hét éven át összesen 40 ezer forintba került, s azonfelül 489 forint és 51 krajcár maradt az egyházi pénztárban.

Negyedszer. Szerettem gazdászati utazásokat tenni. Kupferzelli felejthetetlen utazásomban a következő dolgok tettek lelkemre rendkívüli hatást:

1. Az uralkodó hercegi családnak nagy népszerűsége és leereszkedése. A legidősebb hercegnő, mostan Fries grófné Bécsben, elkísért bennünket Magyarország legelső postaállomásáig.

2. Magyar hazánk akkori állapota iránti nagy érdeklődés. A hercegnő ugyanis a Reviczky családból származott, s elébb Beöthynek, utóbb Hohenlohe hercegnek lett nejévé.

3. A sok hercegi gyermeknek példás neveltetése. Valamennyi gyermekét a hercegnő maga szoptatta.

4. Meyer Frigyes lelkész úrnak példás tanítása. Ezen tanítás hatását szemlélni volt az én kupferzelli utazásomnak fő célja.

5. A trágyaszerű márgaföld szép gyűjteményei Weissbachban és Segelfingenben.

6. A kupferzelli parasztoknak jóléte, s amellett a viseletben való egyszerűsége, amennyiben vasárnapon minden fényűzés nélkül, saját kezük által készített ruhában járnak.

7. A gipsznek szép hatása a mezőkre.

8. A szántóföldeken ásott s célszerűen elrendezett trágyagödrök.

9. A szántóföldeken ültetett alma- és körtefák, és az ezek gyümölcséből készített bor, mely gazdasági és orvosi tekintetben való előnyeit csak az utókor fogja teljesen elismerni.

10. A föld alatti és föld feletti sóvizek vezetékei és sónak mesterséges főzése, készítése és felhasználása.

11. A takarmányos színek helyes berendezése, és a marhák szabályos etetése, rendes cselédek, takarmány, nevezetesen a répa, lóhere, szecska és dara, a tisztítási eszközök, s mindezeknek ügyes felhasználása a marhák minden fajtájánál.

12. A marhaistállók rendkívüli tisztasága és a hizlalt ökrök roppant súlya.

13. A gyönyörű káposztafejek.

14. A kupferzelli parasztok erkölcsösége oly nagy vagyon és folytonos foglalkozás mellett: milliomosok és mégis parasztok!

15. A koldusok, részegesek és adósságcsinálók hiánya.

16. A heti nagy marhavásárok, melyek Meyer Frigyes szavai szerint és az én személyes tanúságom szerint, sehol sem ilyen nagyok és általánosak; a kupferzelli hízott marhákat Párizsba és más nagy városokba szokták szállítani, um. Stuttgartba, Strasbourgba, Wormsba, Heidelbergbe, Mannheimbe Landauba, Frankfurtba, Mainzba, Augsburgba, a spanyol alföldre, hol aztán részint levágják, részint újra eladják.

Leírhatnék én itt mindent, amit ott láttam, de ki fogná azt elhinni Magyarországban? Magam sem akartam hinni, amíg nem láttam. Azért utaztam Szarvasról Kupferzellbe. Ott láttam a kupferzelli földmívelők jólétének forrását, s vagyonuknak szép gyümölcseit. S azt mindenki megtehetné, ha értene hozzá, de ki fogja arra megtanítani a mi földmívelőinket??…

Kupferzellben már 26 év előtt annyi világosság volt – és nálunk? – még most is egyiptomi sötétség uralkodik! És meddig fog még e siralmas állapot tartani??…

T. S. iskolákat és templomot építtetett Szarvason. Fogja-e hinni az utókor, hogy három nagy épület 40 ezer forintból emeltetett, anélkül hogy az egyháztagokra külön adó vettetett volna ki, anélkül hogy koldultunk, kéregettünk és adósságot csináltunk volna? Tessék párhuzamot vonni ezen és más hasonló épületek között.

De az épületeknél az építés igazgatója hét éven át egy csizmát se kapott. Példák, példák! Igen, de exempla sunt odiosa. * Csak keresni kell, és meg fogjuk találni.

S még ezek után is lehet kérdezni, hogy mire valók a gyakorlati ipar- és gazdasági iskolák? Akinek szeme van, az láthatja!

Ötödször. Midőn érezni kezdtem, hogy mily baj az, ha a városoktól messze fekvő falvakon nincsenek ügyes mesteremberek, azon törekedtem, hogy ilyeneket Szarvasra csábítgassak, s itten lehetőleg segítsem őket, mert meg voltam győződve, hogy az iparosok nagymértékben mozdítják elő a jólétet, pénzt forgatnak, s a termények feldolgozása által előbbre viszik a művelődést.

Hatodszor. Legfőbb gazdászati utam volt a kupferzelli, melyen feleségem és Samu fiam is részt vettek. Minél ingerlékenyebb és részvevőbb volt kedélyem, annál fogékonyabbá tett más emberek örömei iránt; de egyszersmind igen sok fájdalmat is okozott, melyeket sohasem éreztem volna, ha más embertársaim java és szenvedése nem feküdt volna annyira szívemen. Gondolkodásomnál fogva mindig igen mély fájdalom szállt meg, valahányszor visszásságot tapasztaltam a házi vagy iskolai nevelésben anélkül, hogy csak bele is szólhattam volna; fájt, mikor láttam, hogy a keresztyének gyermekei minden foglalkozás nélkül az utcán kóborolnak, rosszat látnak, rosszat hallanak és rosszat tesznek; fájt, mikor az egyházban és iskolában oly sok károsat és szégyenleteset tapasztaltam, és nem bírtam rajta segíteni, sőt hogy az, amit én teljes erőm megfeszítésével nagy nehezen megszüntettem vagy behoztam, ismét visszaállíttatott vagy megszüntettetett, szóval a visszaélések megújíttattak. Exempla sunt odiosa. Csak egyetlenegy tényt akarok e helyt felhozni.

Talán én voltam az első, aki a parasztnép javára (mely gyakran tudatlanságból, s ebből folyó vigyázatlanságból szokott a legsúlyosabb betegségbe és visszás eljárás folytán a halál martalékául esni) a közönségesen előforduló betegségek okairól és gyógyeszközeiről szóló tant vittem be egyházam népiskoláiba, azáltal, hogy leirattam és megmagyaráztattam a dietetikus szabályokat. S nemcsak az iskolában, hanem feltűnőbb haláleseteknél még halotti prédikációimba is beleszőttem a pusztító betegségek elhárításáról szóló nézeteimet. És mennyire örült a lelkem, midőn fáradozásom gyümölcsét itt-ott tapasztaltam; mennyire örültem, midőn dr. Faust egészségi katekizmust írt a köznép számára és azt magyar és tót nyelvre lefordítván, bevezethettem a mi iskoláinkba! De ismét milyen fájdalmat kellett éreznem, és tűrnöm azt, hogy az én általam felemelt iskolák felügyeletét kivették kezeimből és egy Belopotoczki János nevű csizmadiára ruházták, aki aztán kiküszöbölte a dietétikát, és helyébe egy osztályban a mitológiát hozatta be, mely csak felsőbb iskolákba való.

 

Aki érez, az cselekedjék, és segítsen amint lehet.
Aki nem tud érezni, az legalább hagyja a jót
És ne harcoljon ellenségképpen azokkal,
Kik többet adnak tettre, mint az üres szóra.

 

Hasonlóképpen nagy nehezen sikerült megszüntetnem a halotti búcsúztatókat, melyeket a tanítók szoktak volt elmondani, és melyekben gyakran negyven, ötven, hatvan rokontól és távollevő baráttól búcsúzott az illető halott, miáltal az iskolai tanítás, különösen a rövid téli napokon, sokat szenvedett, s melyek máskülönben is igen káros hatásúak valának. – Az nagy szerencse volt, hogy sikerült!

De fájdalom, ezen rossz szokást is felújították az iskolák és az erkölcsiség rovására, mert a búcsúztatókban igen gyakran hazugságot is el kellett mondani. S én kénytelen voltam ezt a lelketlen fecsegést szó nélkül tűrni, mert azzal vádoltak, hogy a tanítók jövedelmét irigylem – ami pedig mindig távol volt lelkemtől.

Ismertem egy – nemrég elhalt – nyolcvanéves tanítót, aki azt szokta volt mondani, hogy semmiféle bűneit nem sajnálja annyira, mint azt, hogy a búcsúztató versekben lelkiismerete ellenére oly gyakran és oly orcátlanul volt kénytelen hazudni. És ezért a hazugságért a tanítók külön fizetést kapnak, s az elöljárók szó nélkül hallgatnak, hallgatniuk kell, mert a szó mit sem használ.

Gyakran nagy fájdalommal szemléltem, hogy a nép a természet nem ismerése miatt szenved; akartam volna, de nem bírtam segíteni, mert hiányzott a fogékonyság a jó tanács megértéséhez, elfogadásához és követéséhez. Ezért behoztam a természeti tárgyakról szóló oktatást.

Hajmeresztő rendetlenségeket kellett tapasztalnom csak azért, mert nem volt városi rendőrségünk. Tizenöt esztendeig dolgoztam egy „falusi rendőrségen”, mely minden esetre, minden időre, körülményekhez és szükségekhez alkalmazva, képes leendett a főbb visszaéléseknek és bajoknak elejét venni; de javaslataim – mint jámbor kívánságok – használatlanul maradtak.

Kénytelen voltam nézni, sőt tűrni a falusi elöljárók impertinenciáját [arcátlanság] és kihívó magaviseletét, midőn oly hivatalokba tétettek, melyeknek fontosságáról és kötelességeiről soha nem gondoskodtak, s melyeket rosszul, gyakran hűtlenül töltöttek be.

S lehet-e csodálkozni azon, ha az ember büszkévé, gorombává, kihívóvá és impertinenssé válik, mikor a bírói pálcát és hatalmat minden instrukció, minden előírt szabály nélkül adják kezébe, hogy kénye-kedve szerint uralkodjék néhány ezer ember felett?

Szenvedéseim nagyban szaporodtak azáltal, hogy azon jót, melyet én elismert tekintélyű írókból, utazásaimból és saját tapasztalásom útján jónak, s hazámra és az emberiségre nézve hasznosnak ismervén fel, valósítani igyekeztem, nem bírtam keresztülvinni, mert az elöljárók gyakran – ah, oly gyakran! – nem akarták elfogadni, s utamba nehézségeket gördítettek mind az egyházi és iskolai, mind a községi téren. Exempla sunt odiosa. [A példák gyűlöletesek] De még nagyobbak voltak szenvedéseim akkor, midőn a már egyszer behozott és valósított jót újra elvetni, s helyébe a rosszat visszaállítva látni kényteleníttettem.

Az iskolásgyermekek értelem nélküli utánbeszélését, az olvasóknak és imádkozóknak – mint valami fecsegő gépeknek – a tanító taktusverése szerinti mondókáit órákon keresztül kellett hallgatnom, és aztán látnom a tanítóknak elégedett arcát, midőn (quasi re bene gesta*) kimentek az iskolából. mintha csak azt akarták volna mondani büszkén: nézzetek ide, ezeket a fecsegő gépeket Mi (nos, Dei gratia Rectores)* tanítók hoztuk be cunl applausu plebis* a XIX. század első tizedében, a te szív- és értelemképző erénygyakorlataid helyett a te reális tudományaid helyett az evangélikus keresztyén iskolák javára!

 

A jenai mineralógiai társulat diplomája

A jenai mineralógiai tudóstársaság diplomáját 1798. április 3-án kaptam kezembe, s ezáltal felbátoríttattam arra, hogy amennyire lehet, e szakban is megkísértsem erőmet. E részbeni munkám sem volt egészen haszontalan és áldás nélküli, különösen az e vidéken terméketlennek tartott szikes földek felhasználása körül, melyből a magyar nátrium, a sziksó gyűjtetik. Egy tudós azt szokta mondani: Tessedik ott is keres, ahol az Isten és a természet semmit sem tett; és íme, én ott is az Istennek áldását fedeztem fel, ahová e tudós szerint az Isten és a természet semmit sem tett. Egy másik tudós még tovább ment, midőn ezt mondotta: ha maga az Istennek fia, Jézus Krisztus azt állítaná, hogy a szikes földet lehet termővé tenni, még akkor sem hinném! Mit tegyünk az ilyen tudósokkal, kiknél az előítélet oly mély gyökeret vert?

 

Intézetem másodszori megszűnése

Midőn a bölcs és mélyenlátó Lipót császár komolyan szívére vette intézetem ügyét és egy királyi bizottságot küldött ki azon utasítással, vizsgálná meg az intézet első megszűnésének okait; és midőn én audienciát [kihallgatás] kaptam nála: akkor a messze látó fejedelem a következő fontos szavakat mondá: Magyarország sohasem fog ily gyakorlati gazdászati és ipariskolák nélkül a többi művelt államok sorába emelkedhetni. Hear him!* Halljátok-e, kedves honfitársaim, mit mond a bölcs Lipót?

Midőn intézetem tantervét a pesti evangélikus zsinat tanügyi bizottsága, mind pedig későbben 1799-ben Berzeviczy Gergely elnöklete alatt a híres Schedius Lajos+ tanár jelenlétében összeült delegált konvent aug. 10., 20. és 21-én megvizsgálta volna, a hozzáértők egyhangúlag helyeselték és melegen felkarolták, amint az hivatalos irományaimból is kitetszik.

A királyi bizottság még 1792-ben, május 9- és 10-én vizsgálta meg az intézetet, s ennek folytán beadta jelentését; majd későbben, 1793. január 23-án és márciusban felsőbb felszólításra maga az intézet alapítója nyújtá be őfelségének közvetlen betekintés végett a tantervet és a tanmódszer leírását. Erre 1798. július 10-én azt a kir. leiratot kapta, hogy ezen tanmódszer és az egész tanrendszer mind az egyetemen, mind a többi akadémiáknál bevezettessék, és hogy annak eltanulása végett minden országos tankerületből két-két ifjú küldessék ki Szarvasra, ami hét esztendőn keresztül meg is történt.

Csakhamar több kedvező leirat érkezett és hirdettetett ki az országban, melyek az alvó intézetet újra felköltötték. Erre én újra gondjaim alá vettem a legfelsőbb kegyelem által halottaiból feltámadt intézetet. 1798. augusztus 10-én a királyi fenség dicsérő oklevél és 26 arany értékű díszérem által tisztelt meg, melynek egyik lapján a király mellképe, a másikon „lege et fide” [törvényesen és becsületesen] körirat volt. Ez ismét felbátorított, és oly keservesen gyűjtött vagyonomból ötezer forintot fektettem bele; hét esztendőt kihúztam, hatvannégy embert képeztem ki néptanítóságra és gazdatiszti hivatalra. De midőn huszonöt esztendei fáradság és vasszorgalom, szóbeli és írásbeli kérdések, kérések, küldöttségi jelentések, felsőbb határozatok, nyilatkozatok és leiratok után, melyeknek száma meghaladja a négyszázat, semmi reális segítség nem jött, és az egész teher egy emberre súlyosodott, – amellett nem volt:

1. sem a tanítók, sem a tanulók befogadására illő helyiség;

2. sem elegendő föld, melyen az előrehaladott gazdaságtan érdekében gazdászati kísérletek tétethettek volna;

3. sem kellő pénzbeli alap, melyből a gyakorlatokhoz szükségelt nagyobb kiadások fedeztettek volna;

4. sem olyan alapítvány, melyből a már meglevő gazdászati és neveléstani könyvtár számára újabb folyóiratok és könyvek, a tanításhoz szükséges mintaképek, eszközök, gyűjtemények és gépek szereztettek volna – továbbá a gazdászat érdekében utazások, pályázatok, és egy teljesen felszerelt intézet körül okvetlenül szükséges egyéb intézkedések tétettek volna; végre

5. nem volt oly alap, melyből a jövőre ügyes, vállalkozó, lelkes és a tökéletesített gazdászat minden ágazataiban jártas tanárok illő fizetéssel elláttattak volna, mert az igazgatónak négyszáz, a rendes tanároknak háromszáz, a gyakornokoknak száz-százhúsz forintnyi fizetés egyáltalán kevés volt.

Ezen és több idejáruló okoknál fogva az intézet 1806. október utolján végképpen megszűnt.

Ekképpen a huszonöt évig oly nagy költséggel és fáradsággal tett, és már több évi tapasztalás által kipróbált, de a közönség által csak részben ismert és gyakorolt kísérletek újra megszűntek, az intézettel együtt eltemettettek, úgyhogy tökéletesen igazolva lett az, amit egy magyar író és jeles hazafi mondott: „Különös ostora ez mirajtunk, magyarokon az Istennek, hogy a jóigyekezetet gyűlöljük, és azt még születése előtt igyekezünk megfojtani!”

Őfelsége a király ugyan felszólította Magyarország nemes fiait, hogy az intézeten segítsenek; de fájdalom, majdnem eredmény nélkül! Csak Marczibányi+ udvari tanácsos ajándékozta Krünitz Oekonomische Enzyklopedie [Gazdasági enciklopédia] című hatvanhárom kötetes szép munkáját; id. gróf Teleki József Meyer Chemisches Handbuch [Kémiai kézikönyv] című hétkötetes munkáját; Pajor úr pedig Handbuch der Landwirtschaft für alle Stände [A mezőgazdaság kézikönyve] című négykötetes művét, és mások némely kisebb művet és ásványdarabot adtak az intézet felsegélésére.

Hol vannak még a mi hazánk felvirágoztatásához annyira szükséges tudományok: a gazdászati növénytan, a gazdászati természetrajz és természettan, a terménytan, a gazdászati vegytan, a népszerű neveléstan, a dietetika, a népszerű állatorvostan, a polgári építészet, a gazdászati technológia, az erdészet, a rendőrség tudománya, az időjárás tana, az ésszerű borászat, mely tudományokat a tapasztalás folytán hazánk javára mind fel lehetne használni, tökéletesíteni és itt, az országban alkalmazni! Nemcsak fel lehetne, hanem fel kellene használni! És mindezek, más testvértudományokkal együtt, úgymint a földmíveléssel, a mező-, kert- és gyümölcsnemesítéssel, az állat-, selyem- és méhtenyésztéssel, melyeket az intézet alapítója sürgetett, örökre kizárattak a tantárgyak sorából! Ki fogja újra bevezetni? Az, akinek e haza sorsa s boldogsága nemcsak nyelvén, hanem a szívén is fekszik, és akiknek ezt tenniök módjában leend!

 

Munkatársaim az intézetnél

Intézetemet alig ébreszté fel halottaiból az uralkodó fejedelem kegyelme, azonnal gondoskodtam, hogy azt kitűnő tanerőkkel lássam el.

Saját költségemen felutaztam Pestre, Pozsonyba, Bécsbe és Sopronba, hogy felkeressem az alkalmatos egyéneket. Kiválasztottam pedig a következő hat férfiút:

1. Jozephy Pál, ki a Földváry családnál nevelő volt; ez nagy haszonnal tanította a neveléstant és a természetrajzot.

2. Bredeczky Sámuel; aki szintén nevelő volt Sopronban, de aki csakhamar visszalépett, mivel Sopronban fényesebb állomást kapott, s valóban nemsokára Bécsben mint harmadik lelkész, majd Krakkóban és Lembergben mint szuperintendens működött, éspedig általános elismerés és szeretet kíséretében. Mint bécsi lelkész, konzisztoriális [egyháztanácsi] taggá neveztetett ki a császár által, és mint nevelészeti író híressé tette nevét. Műveivel sokat használt intézetének.

3. Glatz Jakab, ki akkoriban Schnepfenthalban, a salzmanni intézetben volt nevelő. Mielőtt az intézetben működését megkezdte volna, evangélikus lelkésznek hívták Bécsbe. Mint közkedveltségnek örvendő nevelésügyi író és tanácsos híressé lett Bécsben. Szép és igen tanulságos nevelési munkái igen jó szolgálatot tettek az intézetnél.

4. Skolkai András, aki két esztendeig működött intézetemben, s aztán a Mezőberényben felállított esperességi gimnázium igazgatójává lett, s a múlt évben mint verbászi lelkész halt meg.

5. Bretschneider Gáspár, intézetem tanítványa, mint tanár előadta a népszerű állatgyógyászatot nagy sikerrel, hétszer nyerte el a szorgalomdíjat, jelenleg mint Lázár őrnagy fiának nevelője, Pesten lakik és az őrnagy ecseki birtokán nagyszerű gazdászati újításokat visz végbe, különösen az erdészetben.

6. Brodszky Sámuel mint szorgalmas titkár működött az intézetnél sok haszonnal, és mint érdemdús gazdatiszt halt meg báró Podmaniczky József Bács megyei főispán szolgálatában.

Ezek azon férfiak, akik velem együtt kiváló szorgalommal s nagy haszonnal működtek az intézetben, és akiknek emléke mindig szent és kedves lesz előttem. Adja isten, hogy a jó mag, melyet ezek velem együtt elvetettek, még halálunk után is bő gyümölcsöket teremjen.

 

Az intézet könyvtára

A mindennapi használatomra szükséges teológiai könyvtáron kívül kénytelen voltam egy külön intézeti könyvtárat alapítani. A körülmények kényszerűségén felül ösztönzött engem erre részint olthatatlan tudvágyam, részint az eseménydús Mária Terézia- és József-féle uralkodási korszellem, mely oly hatalmas ébresztője volt a jeles lelkeknek, részint azon törekvésem, melynél fogva az akkor uralkodó iskolajavítási munkálatokba befolyni akartam, mihez képest kénytelen voltam sokat tanulni, és az illető tudományok elsajátítása végett szükségelt jelesebb könyveket megszerezni. Megtakarított aranyaimat és talléraimat örömest adtam oda jó könyvekért; éjjel-nappal buvárkodtam az új kincsekben, hogy az iskolákban nem tanult tanokban, nevezetesen a neveléstanban, gazdászatban, életrendben, statisztikában és más hasznos tudományokban kellő jártasságot szerezhessek magamnak.

Sok könyvet csak azért vettem meg, hogy az intézetembe jövendő tanítóknak és tanulóknak önművelődési eszközt nyújthassak kezükbe minden szakból, amit ők maguk természetesen nem ismerhettek, s ennélfogva nem is szerezhettek meg. Szívesen szolgáltam velük mindenkinek, aki tanulni akart. Mintegy kétezer forinton a következő tizenkétféle szakú jelesebb műveket szereztem meg:

 

1. Nevelészeti könyvek, melyek

a) az általános nevelésre vonatkoztak – 42,

b) a nevelésnek és oktatásnak csak bizonyos részeire és tárgyaira vonatkoztak – 27,

c) melyek egy vagy más állás kiképzésére szolgáltak – 50,

d) melyek az iskolák javítására vonatkoztak – 28,

e) melyek az ifjúság és a nép olvasmányainak voltak szánva – 22.

2. Természettani és természetrajzi könyv volt 35.

3. Gazdászati könyvek – 133, éspedig:

a) olyanok, melyek egyes gazdászati szakra vonatkoztak, ti. a földmívelésre 6, mezőre 11, kertészetre 10, erdészetre 2, állattenyésztésre 14, méhészetre 29, bormívelésre 6;

b) vegyes gazdászati könyv volt 55.

4. Technológiai könyv volt 19.

5. Statisztikai könyv volt 61.

6. Leírások, éspedig:

a) földleírás 7, b) útleírás 13, c) életírás 16.

7. Dietetikus könyv volt 39.

8. Bölcsészeti és erkölcsi 75.

9. Széptani 32.

10. Folyóiratok, lapok 9.

11. Nyelvészetiek és szótárak 12.

12. Vegyes iratok 105.

 

Ezen sokféle szakú könyvek bő táplálékot nyújtottak nekem, munkatársaimnak és tanítványainknak oly tudományokban, melyeket hasonló taneszközök nélkül sohasem sajátíthattunk volna el; s éppen ez eszközök – támogatva szóbeli és gyakorlati előadások által – okozták azt, hogy sok tanítványunk igen rövid idő alatt ügyes és kitűnő szakférfiúvá képezte magát az újabb gazdászat különféle ágaiban. Ezen könyvtár az intézet megszűnése után elárusíttatott.

 

Vigaszaim az intézet másodszori megszűnésénél

Midőn (a 13  ezer lelket számláló egyház mellett) az intézet annyi fáradság, annyi gond és költség dacára (csak a magam zsebéből több mint 12  ezer forintot költöttem rá) a fent megírt okoknál fogva mégis megbukott: a nyájas olvasó könnyen képzelheti az én érzékeny szívemnek iszonyú fájdalmát. Azt a fájdalmat csak érezni lehet, de leírni lehetetlen; – kínzó erejét csak azon öntudatom enyhíté, hogy vele hazám és az emberiség javát akartam előmozdítani.

 

Ki az emberek sorsát intézi,
Az gyakran a legforróbb óhajt,
A boldogságnak arany álmait
Teljesítetlen hagyja, és
Labirinthokat vet a halandók útjába.

 

Azonban fájdalmaim enyhítéséhez egész váratlanul mások is hozzájárultak, miben én az Istennek bölcs gondviselését ismertem fel. Néhány ilyen vigasztaló meglepetést nem hagyhatok említetlenül:

1. Kétszer szólítottak fel, hogy az oroszországi tan- és gazdászatügyet rendezzem. Még 1803-ban kaptam a karlovici érsektől és metropolitától, Sztratimirovics őnagyméltóságától február 16-áról szóló levelet, melyben az orosz államtanácsos Jankovics Tódor (egykori munkatársam a pozsonyi tanügyi bizottságban) arra kér fel, hogy intézetemnek lehető részletes leírását s néhány okmányt küldjek fel Pétervárra. – Amit tehettem azt megtettem, s hivatkoztam egy éppen akkor megjelenő művemre, minek következtében egy második felszólítás érkezett hozzám.

Nádorné őfelsége Alekszandra Pavlovna gyóntató atyjának, Zámborszky Andrásnak részint szóbeli, részint írásbeli felszólítása folytán átadtam az intézet szervezetének kidolgozását, s egyúttal a magam költségén lefordítottam egy szakba vágó orosz mesterművet.

Ki kereste volna Oroszországban ezt az orosz szerzőtől megjelent mesterművet, amíg nem tudták, hogy azt Sándor cár egykori nevelője, Zámborszky írta, aki mint orosz követségi lelkész sokáig lakott Londonban és az angol mezei gazdászatot tanulmányozta.

Ezt a munkát előfizetés útján akartam kiadni Pesten. De minthogy a képek miatt mintegy 5000 forintba kerülő munkára csak negyvenöt előfizető jelentkezett, kénytelen voltam a vállalattal felhagyni.

Az orosz kormány Pétervárott a következő pályakérdést tűzte ki: Minő rendszabályok volnának alkalmazandók arra nézve, hogy a nép alsóbb rétegeiben különösen a parasztnőknél és gyermekeknél a tevékenység szelleme és a keresetvágy olyképpen élesztessék, miszerint a munkát, mint szükséget megszokják és megkedveljék?

Ezen fontos kérdésre én is feleltem, s dolgozatomat beküldtem; de hogy megérkezett-e Pétervárra, megnyerte-e valaki a pályadíjat, azt – bármennyire érdekelt volna a dolog – nem bírtam megtudni.

2. Őfensége József nádor meglátogatta intézetemet és gazdasági kertemet. 1805.  június 14-én esett tudtomra ezen soha nem várt magas látogatás, s 16-án őfensége csakugyan megérkezett Szarvasra. Idő rövidsége miatt csak a következő tárgyakat lehetett megmutatnom:

a) Az intézet különféle termékeiből, hét irodalmi, hét művészi, tizennégy természeti nevezetességet, melyek az Alföldön különösen hasznosak.

b) Hat oly közhasznú intézetet, minőkkel még az Alföld nem bírt, de amelyek gazdászati iskola által könnyen volnának létrehozhatók.

c) Kimutattam, hogy mi akadályozza e vidéken a méhészetet, és hogy miféle eszközök által lehetne azt észrevehetőleg emelni.

d) Bemutattam egy józanabb gazdászati elvek szerint rendezett falunak tervét, az intézet egyik tanítványától.

e) Elmondtam, hogy mi akadályozza az intézet felkarolását Szarvason.

Ezek után őfensége a gazdasági kertbe sétált, s ott figyelmesen megvizsgálta a lóherét, a gyümölcsfákat, a föld különböző nemeit és míveléseit; több tárgyaknál részletesebb magyarázatot kívánt, s magas megelégedése jeléül és jelenlétének maradandó emlékéül az intézet alapítóját és annak családját nemesi rangra emelte.

3. Az alapítónak és családjának magyar nemesi rangra emelése. A nemesi oklevél 1809. február 19-én iratott alá őfensége Ferenc császár és király által, s 1810. március 2-án lőn nyilvánosan kihirdetve nemes Békés vármegyében. Ezen esemény nagy ritkaságánál fogva igen különböző benyomást keltett a közönségre, különösen azért, hogy első feleségemtől született három fiamra is kiterjesztetett a kitüntetés.

4. Kertemnek csodálatos megmentése az 1815. és 1816. évi árvízkor és az 1816. január 29–30-án 36 óráig tartott iszonyú vihar alkalmával. A kert éjszaki partja már 1816. január elején is vízben állott; a víz hullámai itt-ott rést ütöttek a gátakon, midőn a január 29–30-i nagy vihar bekövetkezett, és harminchat óráig tartó dühöngésénél már majdnem minden remény elveszett a kert megmentésére nézve.

Irtóztató két nap volt az, mely a természetet végpusztulással fenyegette! Ember és állat, ha házából vagy istállójából kilépett, a szélvész által egyszerre az ölnyi magasságú hóba sodortatott, úgyhogy számtalanan odavesztek, némelyek csak napok múlva ásattak ki a hó alól!

És mi történt gazdasági épületeimmel és kertemmel, melyek a viharnak és a hullámoknak egészen ki voltak téve? Az ősszel emelt két öl széles és tizenkét öl hosszú gát már két lábnyira vékonyult, s ingadozni kezdett. Ekkor közel álló nagy vastag fáimat kivágattam, s gallyaikból sövényt fonattam, s azt erős karókkal a veszélyes helyekre verettem és nehéz fatörzsekkel lenyomattam. Ekképpen a teljes elöntéstől megmentettem a kertet. Ó istenem, ezen eset is elég erősen int arra, hogy még a legnagyobb veszélyben sem kell lemondani a segítség lehetőségéről, hogy az isteni gondviselés mindig nyújt eszközt kezünkbe, mely által magunkat megmenthetjük a veszedelemtől.

Jegyzet. A gát romjai még most is – 1819. április 5-én – láthatók azok megcáfolására, akik nem akarják elhinni, mit tehet az emberi kéz és ész a veszedelem idején. Ezt a gátat 1816-ban egy ritka fajtájú tökkel vetettem be, mely itt különösen díszlett.

Azonban a legfőbb baj még nem volt elhárítva. A rendkívül magas hullámok harminchat órán keresztül csapkodták kertemnek partjait, melyek szerencsémre galagonyából, kökényből, meggyből és líciumból [sefűsefából] álló élősövények által voltak védve. A hideg oly kemény volt, hogy a parton megtört hullámok felfreccsenése a fagallyakra fagyott, s csakhamar erős jégcsapokból képződött egy védgát. De e jégcsapok között a víz több helyen betört a kertbe, s én kígyóvonalban ásott árokban keresztül vittem az udvaron, és a pálinkaházból kifolyó meleg vízzel együtt bevezettem a kert fala mögött levő száztíz öl hosszú és egy öl széles árokba, hol a föld magába vette. Hála legyen az isteni gondviselésnek, amely a kedvező körülményeket így engedte felhasználnom! Ezen eljárás nélkül nemcsak a kert fái, hanem minden épületeim is elpusztultak volna, s ezáltal nőm és gyermekeim összes vagyona kipótolhatatlan kárt szenvedett volna.

Míg ezen, Magyarországon még soha nem tapasztalt iszonyú orkán következtében számos ezer meg ezer marha, ló, disznó, és juh jutott tönkre, s amellett számtalan erős épület dűlt össze; addig az én gazdasági kertemben – hála istennek! – csak egy gyöngytyúk, egy pár akkor-lett malac és néhány fa veszett el, mivel a szél és a habok ereje megtört a sűrű fagallyakon keresztül. Legközelebbi szomszédságomban mintegy száz ház omlott össze, melyeknek részbeni romjai most is láthatók. Ezek engem arra ösztönöztek, hogy gondolkodjam afelett: miképpen segítsen magán a gazda ily pusztító viharok alkalmával.

5. A keszthelyi Georgicon mellett ülnökké és munkatárssá való megválasztatásom. Az 1817.  május 20- és 21-én tartott nyilvános keszthelyi gazdászati vizsgán engem vallottak Magyarországon a legelső gazdászati iskola alapítójául, s mint ilyet, tizenegy más tudós férfiúval együtt, megválasztottak ülnökké. A megválasztási oklevelet 1817.  december 9-én nyújtották kezembe azon óhajtással, hogy a keszthelyi intézetet a gazdászati tudományok és kísérletek mezején tanácsaimmal és útmutatásommal segítsem.

A mondottak magyarázatául még a következőket kell mondanom

Midőn az én intézetem néhány évi fennállása után virágzásnak indult, gróf Festetics György elhatározta magában, hogy Keszthelyen hasonló gazdászati intézetet fog emelni; levelezésbe bocsátkozott velem, a tantárgyakról és tanítókról kérdezősködve. Öt ifjú embert hozzám küldött, hogy itt a gróf uradalmai számára gazdatiszti ismereteket szerezzenek maguknak. Hogy azonban e fontos ügy minél hamarébb és erélyesebben elintéztessék, néhány növendékem kíséretében személyesen mentem át Keszthelyre, ahol a hazafias nemes gróf több napon át személyesen vezetett végig uradalmain, megmutatván azok természeti előnyeit, s elbeszélvén terveit, óhajtásait és szándékait; néhány gyűlésen tanácskoztunk a felállítandó intézet tantervéről, végre igen előnyös feltételek mellett felszólított, hogy vállaljam el az igazgatóságot.

De nekem lehetetlen volt elhagynom felüdült intézetemet s egyházamat. Azért javaslataimat csak szóval, elsőbben írásban terjesztettem elő a grófnak, minek következtében megválasztattam a Georgicon ülnökévé és működő tagjává. Minthogy azonban az én életem sebes léptekkel halad sírja felé, azért, mint a keszthelyi iskola ülnöke, ezennel egy pályakérdést tűzök ki, melynek tapasztalt gazdák által történendő megfejtése sok jót eszközölhet, ti. Megkísértette-e valaki Magyarországon a vetéseket télen vagy tavasszal topp-dressinggel (azaz: felső burkolati trágyával) vagy más vegetáló és ásványos trágyanemekkel trágyázni, hol, mennyiben, mily mértékben és mily eredménnyel? Ha e pályakérdésre valamely tapasztalt gazda alaposan fog megfelelni (ha csak halálom után is), s e felelet folytán Keszthelyen alapos értekezés fog készülni a trágyázás hasznáról, akkor hízeleghetek majd magamnak azzal, hogy életem végén is nagy szolgálatot tettem hazámnak.

A topp-dressing nemcsak a rendes trágyát pótolja, hanem a rossz idő és fagy által megrontott gyenge vetésnek is új erőt kölcsönöz, s gyakran a legrosszabbnak látszó vetést is hihetetlen tökélyre emeli. Az angol parasztok nem ismernek rossz vetést, s ezt egyedül az ő topp-dressingjük bűvös erejének köszönik.

6. A szegények intézetei. Midőn 1795-ben a szokatlan szárazság folytán sem nyári, sem téli munkája nem volt a szarvasi népnek, amennyiben kender sem termett, akkor én, mivel a gyapjúnak csekély ára volt, a magam költségén hozattam le Besztercéről egy Mayer nevezetű mestert, aki a szegénylányokat gyapjúfonásra tanította, úgyhogy rövid idő alatt hetven és egynehány fonóm lett. Ezektől eltanulták az anyák is, és a finomabb fonás mesterségével csakhamar 200 személy foglalkozott, ami fölött nemcsak Lovász főispán, hanem minden iparkedvelő ember elbámult.

Egy esztendő alatt 43 mázsa és 94 font különféle gyapjú dolgoztatott fel egy szövőszéken 6728  rőfnyi szövetté, s ezen munka mellett 428 gyermek és felnőtt ember kapott kenyeret és pénzt. A szövetek feldolgozása körül pedig huszonnyolc személy foglalkozott a szűk esztendő alatt. De mihelyest a szükség elmúlt, azonnal elfeledték a keresetet, az ipart és a fabrikát.

Hogy a finom szövetkészítés mennyire emelheti az ország jólétét, azt megmutatta a mély belátású porosz király Nagy Frigyes, aki milliókat költött, hogy Brabantból ügyes mestercsaládokat hozhasson országába, különösen Berlinbe. A porosz királyné őfelsége csak a berlini kéziipar előmozdítása céljából hatszáz finoman fonó családot hozatott, s házaikat és kertjeiket örökre adómentesekké tette; és ezek az emberek, pontos és jó fizetésen felül, még évi jutalomban is részesülnek, ha például valaki rendkívüli szorgalmat tanúsít s legszebb vagy legtöbb munkát bír felmutatni.

A szarvasi finom fonók sem a királynak, sem az államnak, sem az uraságnak, sem Szarvas községének nem kerültek egy krajcárjába sem; csak az kellett volna, hogy a szépen kezdett munkát senki se akadályozza, hanem inkább támogassa, segítse.

A kórház és a szegények háza számára már több év óta gyűjtöttem egy alapot. Egy távoli jótevő kétszáz forintot hagyott végrendeletében ez intézetek számára. A közadakozási pénztár egy része mindig ide csatoltatott; de 1817-ben egy egyházi gyűlésen az ment határozatba, hogy a szegények számára összegyűjtött alap szétosztassék a szegények között, mert – úgymond – senkinek sincs jogában az ő számukra adott pénzt elvonni tőlük! S így az alap megsemmisült!… Csak egy kegyadományi kassza áll fenn 1776 óta, melyből a szegények és a koldusok a körülményekhez képest évenként kétszer vagy háromszor részesülnek.

Az első osztályba tartoztak olyan szegények, akik sem a templom ajtajánál, sem házról házra nem koldulnak;

A második osztályba tartoztak olyanok, akik a templomajtóban és a házakban koldulnak;

A harmadik osztályba pedig olyanok, akik a templom ajtajában nem álldogálnak, hanem csak házról házra járnak kéregetni. Az első osztálybeliek mindig többet kapnak, mint a második és harmadik osztálybeliek. 1776 óta a következő arányban részesültek jótéteményben:

 

1776-ban kaptak 19-en

1777-ben kaptak 18-an

1778-ban kaptak 18-an

1779-ben kaptak 16-an

1780-ban kaptak 14-en

1781-ben kaptak 17-en

1782-ben kaptak 16-an

1783-ban kaptak 14-en

1784-ben kaptak 15-en

1785-ben kaptak 10-en.

1786-tól 1806-ig(?) – a jegyzék elveszett.

1806-ban kaptak 49-en +25+22

1807-ben kaptak 26-an 15 –

1808-ban kaptak 15-en 15 –

1809-ben kaptak 17-en 21 –

1810-ben kaptak 15-en 19 –

1811-ben kaptak 20-an – –

1812-ben kaptak 15-en 15 –

1813-ban kaptak 12-en 17 –

1814-ben kaptak 15-en 16 –

1815-ben kaptak 18-an 18 –

1816-ban kaptak 16-an 7 –

1817-ben kaptak 15-en 12 –

1818-ban kaptak 18-an 17 –.

 

Mármost olvassa el bárki is Meyer leveleit a párizsi koldusokról, és vonjon párhuzamot a párizsi és a szarvasi koldusok száma között, s kutassa: miért oly nagy ezek között a különbség. Én nem vonok itt párvonalat Szarvas és más magyar városok között; rábízom ezt a hazafias gondolkodású statisztikusokra.

Midőn 1817-ben a reformáció háromszázados emlékünnepén gyűjtött kegyadományok elosztásáról volt szó, a fentebb említetteken kívül, huszonhét személy jelentkezett.

Midőn 1791-ben a gazdasági intézet épülete félig fel volt emelve, oly nagy hideg következett, hogy a kerti fák repedeztek. A Körösön semmiféle fát nem kaptunk. Ezt a körülményt úgy használtuk fel, hogy a megrepedezett és veszni indult fákat a szőlőkben felbecsültettük, a szegények által kivágattuk és téglaégetésre fordítottuk. Több mint 1050 fát vágattunk ki, ötven ember kapott mellette élelmet, és a tégla ki lett égetve. Azonkívül ennek még az a haszna is volt, hogy a szőlők megtisztultak a sok rossz fától, miáltal a bor sokkal jobbá lett.

Így valósult meg itt is: hogy a rossz évek a legjobb tanító évek azoknak, akik tudnak gondolkodni és a tanultakat hasznukra akarják fordítani; végre hogy a szükség tesz bölcsekké, ha az ész szavára nem hallgatunk.

 

Betegségeim, ezek okai és gyógyításai

Mikor még Pozsonyban tanultam, tizennyolc éves koromban olyan szédüléseim voltak, hogy napjában huszonkilencszer is elájultam, és a schöndorfi utcán gyakran egyik oldalról a másikra tántorogtam, és a falhoz támaszkodtam, míg a paroxizmusom elmúlt.

Jó anyám ily döbbentő körülmények közt orvosi tanácskozmányt hívott össze, melynek eredménye az volt, hogy a tanulással fel kell hagynom, mivel nekem sohasem lehetend a szószékre vagy valami más hivatalba lépnem. A tanácskozmány után dr. Pauer magához hivatott, s bizalmasan ezeket mondá: úgy veszem észre, hogy betegségének egyik fő oka ruházatában van, amennyiben nyakától fogva egész a csizmáig mind nagyon a testhez tapad, azaz annyira szűk, hogy a vérforgást akadályozza. Vesse el a szűk ruhát, s talán megszűnik a szédülés; amellett ne igyék egy hét alatt egyebet, mint gyökérteát (decoctum), s ha fülei hangzanak, akkor többet igyék a szokottnál, hogy a vér lecsillapodjék és könnyebben forogjon. Ezen bölcs tanácsot tíz héten át követtem, s megszabadultam a fejszédüléstől annyira, hogy hatvan év alatt alig éreztem kétszer. Ezáltal figyelmessé lettem a házi szerekre.

Debreceni diák koromban rühöt kaptam. Sehogy sem bírtam tőle szabadulni. Végre gazdasszonyom 17 krajcáron hozott valami kenőcsöt egy Zagyva nevezetű borbélytól. Ezzel kentem be egész testemet, s egy pár nap alatt csakugyan elvesztettem a rühöt, de utána oly erős anginát kaptam, hogy majd megfultam.

Elhivattam a híres Hatvani doktort, aki amint meglátta bajomat, rögtön kitalálta az okát. Egy kirurgus operálta a torkomat, melyből két nyíláson igen sok genny folyt ki. A sebhelyek most is láthatók nyakamon; de legalább életem meg volt mentve. Ez legyen intő példa a fiataloknak, hogy ne bízzák magukat értelmetlen asszonyok kenőcseire, melyek kisebb bajokat elháríthatnak ugyan, de nagyobbakat okoznak.

Melankolikus bárgyúságból származó betegségem a negyedik héten olyan erőt vett rajtam, hogy nem tudtam enni, s a gyengeség miatt saját karomat sem birtam felemelni. Az ételek iránti undoromat nem bírtam legyőzni, míg dr. Józsa azt nem tanácsolta, hogy borban főtt cukros körtét ízleljek. Ez visszahozta étvágyamat és egészségemet. Az úgynevezett nyakaskörtét szerettem enni, s ekképpen jó orvosaim, Józsa és Beyschlag segítségével magamhoz jöttem.

1790. február 4-én az a szerencsétlenség történt, hogy kocsifelfordulás alkalmával bal lábam összetörött, s a nekivadult lovak által nagy darabon meghurcoltattam. Az itt lakó megyei orvos, Beyschlag gondosan bekötözte lábamat úgy, hogy három nap múlva megszűnt a fájdalom. Erre annyira elbíztam magamat, hogy vigyázatlanságomban a részvevő látogatóknak mutogatván lábamat, majdnem minden pillanatban felemelgettem rendes helyzetéből. De fájdalom, mikor negyedik nap – tudván, hogy orvosom nincs itthon – annyira vittem hősködésemet, hogy a felső kötést egész a térdemig felemeltem, s ezáltal az alsót is meglazítottam, az összekötözött csontok kimozdultak helyeikből, s újra oly fájdalmat éreztem, melyet a legnagyobb erővel sem bírtam eltakarni tanítványaim előtt, – míg végre nagy daganat következtében egész lábam, fel a medencéig, gyulladásba ment át. A borogatás haszontalan volt. Minden borogatás után nagyobb lett a fájdalom, úgyhogy bőröm alatt terjedt a hideg gyulladás, s testemen bizonyos ugarakban mutatkozott a gyulladás.

Erőm egyszerre elfogyott; orvosom nem titkolta a veszélyt, s belsőleg is enyhíteni akarta szenvedésemet, de én elég nyakas voltam tanácsát nem követni.

Orvosom kétkedni kezdett. Végre arra a gondolatra jött, hogy az én sajátságosan izgékony testemnél elveti az eddig alkalmazott szereket, s az ólomvizet vitriololajjal és meleg borogatással cserélte fel, ami valóban enyhített is fájdalmamon. Kilenc hét kellett hozzá, míg a lábtörés némileg begyógyult, hogy bekötözve használhattam lábamat; de csak tizennyolc hét múlva folytathattam hivatalos teendőimet.

Azon időtől fogva Beyschlag úr mindig ily csillapító eszközöket használ a gyulladás megszüntetésére; sőt, más orvosok is nagy eredménnyel használták az ő új gyógymódját.

 

Midőn 1812-ben Debrecenben 1800 ház égett le, s ezáltal több ezer ember nyomorba döntetvén, Szarvason gyűjtés eszközöltetett felsegélésükre, ötnapi gyűjtés után már tizenegy (pénzzel, kenyérrel, liszttel, szalonnával, veteménnyel és ruhával) megrakott kocsi ment Debrecenbe.

Én a szenvedőknek nem bírtam célszerűbben és jobban használni, mint azáltal, hogy hamarjában kidolgoztam és elküldtem nekik a következű témát: Hogyan lehet az elégett, vagy újonnan épülendő városok építésére olyan alapot teremteni, melyet nem lehet kimeríteni, de amely annál inkább növekedjék, minél többet és szilárdabban építenek? Tekintettel a leégett Debrecenre, gondolkodási alapul írva egy magyar hazafi által. Anonymus.

Ezen fontos témának sebes kidolgozása néhány álmatlan éjt okozott, s annyira kimerítette a lelkierőmet, hogy a kegyadományok elküldése napján saját írásomat nem bírtam elolvasni.

Erőtlenségemen némileg segített orvosom, de fájdalmaim ismét felújultak, mikor kéziratomat Debrecenből visszaküldték anélkül, hogy használták volna. Ez elég intés volt arra, hogy ily erőltető munkától őrizkedjem.

A magyar városokban gyakran előforduló tűzvészek indítottak arra, hogy e dolgozatomat közzétegyem, azon reményben, hogy honfitársaim figyelmét felköltöm, akik talán felhasználandják művemet és azt a körülményekhez képest tökéletesítendik – meglehet csak halálom után, tandem, quando livor post fata quiescet.* Azon idők, melyekben az embereket a legnagyobb csapások érték, voltak egyszersmind a legnagyobb kultúrának epochái.

A földmívelő- és polgárnép ritkán van annyira felvilágosodva, hogy a gazdaságát és egészségét előmozdító eszközöket, épületeinek tűzmentességét és egyéb természeti előnyeit ismerje.

Azon államok, melyek ezekkel megismertetik, s a kivitelben segítik, a hála kötelességét teljesítik oly foglalkozású rend irányában, mely a többi emberek legszükségesebbjéről gondoskodván, egyúttal saját javát is előmozdítja.

Némely nemzeteknél sok olyan építész találkozik, akik mindenféle díszépületeket tudnak tervezni; de nem gondol senki a földmíves kunyhójára és a polgár egyszerű házára, annyira elébe szokták tenni a szépet a hasznosnak. Csak az újabb időben találkoznak olyan hazafiak, akik e tárgyat komoly figyelmükre méltatják.

Mindazáltal az egyes lakások javítása nem elegendő, és mihelyt több szomszédos ház összekötéséről van szó, nem lehet közönyös kérdés, hogy mi módon történjék az. Ahol hiányzik az alap, ott hiányzik minden. De lehet az alap bármily erős, ha nem használtatik fel célszerűen, akkor a célt nem lehet elérni!

Magyarország alsó vidékén ezelőtt ötven évvel még 50, 100–200 forinton lehetett egy parasztházat felépíteni; most kell rá 1000, 2000, sőt 3000 forint is. Szép polgári házat lehetett építeni 500, 1000 vagy 2000 forinton. De mennyibe jön most, különösen leégett városokban, ahol az építési anyag még drágább, és ahol a mesterember oly igen nehezen kapható? Végre pedig kénytelenek az emberek nyakra-főre kontárokkal csináltatni házaikat, és mit ér az olyan munka? Nem egyéb az, mint rendetlenség, a régi helyett új káosz. Az olyan honfinak, ki külföldön figyelemmel kísérte a falusi és városi építkezéseket, fáj a lelke, ha látja, hogy Magyarországban a leégett városok új házaikkal csak rendetlenséget tüntetnek fel.

Azon iszonyú tűzvészek, melyek néhány év óta jelesebb városainkat úgyszólván hamuvá változtatták, fájdalom, elég szomorúan hirdetik ezt a siralmas két igazságot:

1. hogy mai építkezésünk nem a legjobb, és hogy a tűzpróbát nem állja ki;

2. hogy a mi tűzrendőrségünk nem érdemli meg a rendőrség nevét. Buda, Pozsony, Beszterce, Debrecen, Kecskemét, Szeged, Gyula, Késmárk, Vásárhely, Lőcse, Losonc és Becskerek! Beszéljetek ti, és én hallgatni fogok! De a panasz haszontalan ott, ahol csak az építési ügyes cselekvés képes segíteni.

Amerika csak félszázad előtt emelkedett fel az újabb építészet színvonalára, és már 1792 óta tűzmentesen építi fővárosát azon nagy és a maga nemében egyetlen fiának lelkesítése folytán, ki az állam kormányrúdját vezette, és kinek nevéről a kongresszus csupa hálából elnevezte a várost Washingtonnak; és példát mutat nekünk, nekünk okos, tudós európaiaknak, hogyan kelljen tűzmentes városokat építeni!

De talán a sok tűzvész egyszer valahára csak megnyitja szemeinket s rábír a cselekvésre. Mert a romlás felett jajgatni és nem tenni: asszonyos dolog; büntetni és nevetni az emberek felett, anélkül, hogy megtanítsuk, hogyan hárítsuk el a bajt; embertelenség; tenni kell, tenni kell, azért vagyunk a világon, hogy cselekedjünk!

Ha városainkat meg akarjuk menteni a tűzvésztől, akkor:

1. El kell távolítanunk mindazt, ami a tűzveszélyt nagyobbítja. A szűk utcák, egymáshoz közel épített és gyúlékony fakerítésekkel ellátott házak nemcsak előmozdítják a tűz gyors terjedését, hanem majdnem lehetetlenné teszik az oltást is. A tűzoltók nem férhetnek a munkához részint az útban levő épületek miatt, részint a füst és láng miatt, és az eszközöket, a vízipuskákat éppen ott nem alkalmazhatják, ahol leginkább kellene.

Jegyzet. Mily gyakran megmutatta már a szomorú tapasztalás, hogy a nagyobb városokban támadt tűz a szél alkalmával hullámszerűen iszonyú gyorsan terjedt el egyik fedélről a másikra, úgyhogy minden mentés haszontalan. A házak égnek, mielőtt lakóik a mentésről gondolkodhatnának. Azért írta egy barátom a pozsonyi tűzvészről, hogyha az angyalok küldettek volna le az égről oltani, még az is haszontalan lett volna.

2. Tekintetbe kell vennünk azt, hogy nagyon kevés polgár ismeri azokat a célszerű eszközöket, melyeknek illő és gyors alkalmazása által a kiütött tűz könnyen elfojtható. Nem kell hinni, hogy ily eszközök nem lennének. Csak idején kell róluk gondoskodni, hogy a veszélyben használhatók legyenek.

3. Kell vallanunk, hogy városainkban a tűz természetes akadályozóiról, nevezetesen szolid tűzmentes épületekről, tűzfalakról, lombos zöld fákról éppen nincs gondoskodva. Nincsenek potsdami, hollandiai épületeink; nincsenek erlangeni kertfalaink! Mindezekről mi magyarok nem is álmodunk!

4. Milyen rendőrellenes rendetlenség van a mi városainkban! A város kellős közepén megtűrnek egymás mellett oly mestereket, akiknek egyike tűzzel, a másika fával dolgozik, és akiknek gondatlan cselédeik vagy tapasztalatlan inasaik egy pillanatnyi hanyagság által ezer szorgalmas szomszéd embernek házát és vagyonát semmivé tehetik!

5. Nincsenek alkalmas oltóeszközeink; nincs gyakorlat és rend a tűz mellett; lármázunk, szaladgálunk és zavart csinálunk, mi által a bajt éppen nem lehet elhárítani.

6. Nincs építési alapunk, melyből tervszerű épületeket lehetne emelni; ahol pedig alap nincs, ott semmi sincs!

Hogy mindezen és még más hasonló bajokat mint lehetne Debrecenre vonatkozólag megszüntetni, arra nézve akarom igénytelen nézetemet, mintegy gondolkodási tárgyul röviden előterjeszteni.

Először. Debrecenben a lakosság lakhelyeinek tűzmentessége tekintetéből többféle építkezési helyet kellene megállapítani olyformán, hogy például a belvároson kívül tizenkét kisebb külváros építtetnék oly mesterek számára, akik tűzzel vagy tűz mellett dolgoznak; ilyenek például: pintérek, bognárok, szabók, lakatosok, vargák, festők, posztósok, pálinkafőzők, fazekasok, szappanosok, enyvkészítők, vászonfehérítők, kalaposok és mások. Ezek a külvárosokban lakhatnának oly terv szerint, hogyha tűz támadna is, a szomszédok meg lennének kímélve, vagy legalább könnyen menthetők volnának.

Hogy ez a nagy cél eléressék, a házakat nem kellene egyenes vonalban, hanem kerek vagy ovál alak szerint építeni, hogy a tűzvész alkalmával támadni szokott szél a lángot sohase vihesse a többi házakra. Ezért kellene minden háznál legalább egyholdas kertnek lennie magas fákkal, melyeken a tűz ereje megtörnék.

Az építési anyag megkímélése tekintetéből a házakat félfedélre kellene csinálni, úgy hogy a félfedelek közt tűzfal legyen.

A második külvárost lehetne az orosz kollégiumi tanácsos, L. Fr. szép terve szerint építeni. Sőt mind a tizenkét külvárost különböző tervek szerint kellene építeni; a tapasztalás majd bebizonyítaná, hogy melyik volna a legjobb. A földmíveléssel foglalkozó polgárok is kényelmesen elhelyezkedhetnének az ily külvárosokban, hogy a belvárosokban annál több tér lehessen a tulajdonképpeni polgári házak számára.

Vegyünk 12 külvárost, melyeknek mindenikében csak ötven ilyen dupla ház volna, már ezekbe 1200 családot lehetne elhelyezni, ugyanannyi lehetne a belvárosban is; amellett minden család számára egyholdnyi kert a háznál.

A többi házhelyeket is ennyire kellene leszállítani, hogy azokon azután egy- vagy kétemeletes házakat emeljenek, minden ilyen ház négy családra való legyen; a földszinten lennének a kereskedők és iparosok boltjai, műhelyei, fent pedig a lakások. Megjegyzendő, hogy minden két ház közé házikert jönne.

Jegyzet. Az itt mondottakat tisztán rajzolt tervek által kellene megmagyarázni; de mielőtt az megtörténhetnék, az itt meghatározott helyiséget pontosan föl kellene venni, és úgy barátságos megbeszélés folytán érett megfontolás, a mostani és jövő körülmények és szükségletek részletes összevetésével pontosan lerajzolni. Csak ha az egésznek világos terve látható, akkor kell a kivitelhez fogni.

De hát az építkezési alap honnan kerülne ki? Ha a házhelyekért a külvárosokban egyenként csak száz forint fizettetnék be az építkezési pénztárba, már 12 ezer forintunk volna; ha pedig a belvárosban kétszáz forint fizettetnék be, már 24 ezer forintunk lenne; ha négy család számára két emeletre építendő házakért négyszáz forintot fizettetnénk, lenne összesen 600 ezer forintunk.

Anonymus tudja, hogy Debrecenben sokkal drágábbak a házhelyek, de hogy a dolog könnyíttessék, szándékosan vette a minimumot.

Amint aztán amaz építkezési alapból egyik vagy másik ház felépült, akkor a ráfordított összeg alapján árverésre bocsáttatik, s a legtöbbet ígérőnek adatik át. Ekképpen a pénz ismét visszakerül a pénztárba, mely a becsáron felül fizetett összeggel mindig szaporodik.

Ó mennyire örülne a kereskedő, ha gond nélkül szerezhetne magának egy szabályosan épített házat, melyben családjával együtt megvonhatná magát! Az ilyen házakat szívesen kivehetnék. a debreceni városokra járó idegen gazdag kereskedők, s fenntartván maguknak a szükséges boltokat, a többit illő árért kiadhatnák a szegény leégetteknek. Így mind a két részen segítve volna.

Ha ez építkezési terv elfogadtatnék, akkor a hat-nyolc főutca szélességét lehetne tizenkét ölre, a mellékutcákét hat ölre tenni. De ha ezt a szűk tér nem engedné, akkor a várost annyira kellene kiterjeszteni, hogy a tűzveszélyt elhárító ily széles utcák vonhatók legyenek.

Hadd álljanak még itt e javaslat némi magyarázatai is.

I. Magyarázat. Az ügyefogyott szegény leégettek ideiglenes elhelyezéséül valamely előváros terén a romban fekvő felhasználható építkezési anyagokból, nevezetesen téglából, deszkákból, gerendákból stb. (de természetesen megfizetve a tulajdonosoknak járó illő árt) egy ötven ölnyi tűzmentes ház volna építendő, olyformán, mint Pesten Mascher Mátyás háza van építve; idővel ez az épület kényelmes rakhelyiséggé válhatnék.

II. Magyarázat. Fa-, szalma- és nádmegtakarítás tekintetéből minden elővárosban egy községi épületet, két közös sütőházat, két mosodát, a kórház mellett külön orvosi lakot, mészárszéket, melyben szalonna, zsír, vaj és háj is volna kapható, egy apró vegyeskereskedést, egy bognárt, kőművest, ácsot, molnárt, kovácsot, lakatost, szűrszabót, csizmadiát, asztalost, kertészt, vasárust, üvegest, kereskedőt stb. kellene állítani.

Vendégfogadó és étkezőhely okvetlenül szükséges lenne, és csak azután következnének a közönséges lakóházak.

III. Magyarázat. Minden külvárosban szükséges egy állandó iskola és imaház, melyben hetenként kétszer reggeli imádság tartatnék, s az ifjúság oktattatnék, tanulás után pedig a gyermekek munkával keresnék kenyerüket és ruhájukat.

IV. Magyarázat. Hogy azonban a pénzvágyó uzsorások által a különben is drága élelmiszerek és építési anyagok fel ne csigáztathassanak, hanem inkább könnyen szerezhetőkké váljanak, szükséges a pénztárt úgy kezelni, hogy minden első kézből lehetőleg olcsón vásároltassák, s illő áron adassék el, s ezáltal az annyira szükséges pénzforgalom előmozdíttassék.

V. Magyarázat. Ezen terv készítésénél és keresztülvitelénél tekintettel kell lenni az utcák, házak udvarok és melléképületek csinosságára és kényelmességére, pörök elhárítására és a lakosság egészségére; ezért az efelett tanácskozandó építő bizottságnak azon kell lennie, hogy mindent számba vetve, a költséges változtatásokat kikerülje.

VI. Magyarázat. Az utcákat mérnökileg kell emelni és kövezni, kétoldalt pedig fákkal, nevezetesen akácokkal, nyárfákkal, jegenyékkel, vadgesztenyékkel és eperfákkal kell kiültetni; a víz elvezetésére részint fent, részint a föld alatt csatornákat kell építeni, melyeknek fenntartására minden háztulajdonos fizet a városban tíz forintot, a külvárosban öt forintot az építési pénztárba.

VII. Magyarázat. Minden kémény tetején egy vasajtócskának kell lennie, mely egy lefüggő vashuzal által bármikor betehető legyen, hogy így a kéményben támadt tűz egyszerre elfojtható legyen; a házak tetején pedig kész lajtorjáknak kell állani, mi mellett a kézifecskendők, vízhordók, balták stb. igen olcsó tűzoltó szerszámok lennének, ha – igen hacsak az a sok ha nem volna!…

VIII. Magyarázat. Mihelyt a leégett város újra felépül, az építési alap felét azonnal tűzbiztosítási alapul kell tenni, melyhez minden háztulajdonosnak minden tíz forintja után csak egy garast kellene fizetnie, hogy birtoka a veszély ellen biztosítva legyen.

IX. Magyarázat. Az ekképpen épített házakra aztán biztosan lehet pénzt kölcsönvenni s új vállalatokba fektetni.

X. Magyarázat. Mily örömmel fogják a debreceni értelmes polgárok, iparosok és kereskedők szemlélni a hamuból és omladékból emelendő szolid épületeket, ha látják, hogy az ő és apáik keserves munkája által szerzett vagyonukat eltemető romok felett még unokáikat is biztosító házak díszlenek, melyekben gond nélkül dolgozhatnak, és hálaadó szívvel fogják áldani az ismeretlen idegent, aki az ő javukért, boldogulásukért munkálkodott mintegy hálából azon jótéteményekért, melyeket éppen ötven esztendő előtt a debreceni kollégiumban ingyen tanítás és ellátás alakjában élvezett!… Itt kiesik a toll a kezemből.

Ti ezrek és ezrek, akik egy fél század alatt ugyanezen jótéteményben részesültetek a debreceni kollégiumban, hozzátok meg ti is a hálaadótokat erőtök szerint, egyesítsétek erőiteket a közös jótékonyságban, és én hiszem, hogy Debrecen hat hónap alatt fel lesz építve, hirdetni fogja a világnak, mit tehet Magyarország erőinek összesítése által a közjólét előmozdítására!

XI. Magyarázat. A célszerű rendőri épület terve készen áll nálam, valamint az ahhoz tartozó „rendőrség” is, melyen harminc év óta dolgozom, mely természetesen egy szabályosan épült városban sokkal könnyebben vihető keresztül, mint a régi rendetlenség káoszában.

XII. Magyarázat. Ha e terv valósíttatik, akkor a többi nagy helységeknek, minők pl. Kecskemét, Kőrös, Cegléd, Túr, Vásárhely, Szentes, Békés, Szarvas, Csaba és mások, példányképük lesz arra nézve, hogyan kell még leégésük előtt gondoskodni az annyira pusztító tűzvész elhárításáról – ha ti. akarják. Csak egyetértés volna a jó ügy megkezdésére nézve!

Ha e városok lakosai látni fogják a példányszerű Debrecent, akkor okvetlenül arra a gondolatra fognak jönni: ha a debreceniek, kik annyiszor leégtek, meg tudják óvni és biztosítani házaikat, bútoraikat, ruháikat, jószágaikat, élelmiszereiket, s mi több, lelki nyugalmukat, ha ők oly szép és kényelmes házakat tudtak építni, miért ne tudnánk mi is, akik Isten kegyelméből még nem vesztettük el vagyonunkat?

XIII. Magyarázat. Még valamit figyelmeztetésül. Ha valamely helység leégett, akkor a szegény nyomorult leégetteknek nincs idejük arra, hogy a szabályos építkezés, akár az uraság, akár szakértő elöljáróság, akár a megye, akár pedig a részvevő polgártársaság által megvitattassék, kidolgoztattassék, velök közöltettessék, aztán vagy elfogadtattassék vagy elvettettessék, hanem akarva-akaratlan kénytelenek nyakra-főre sietni, amint az rendesen szokott történni minden tűzvész után.

Végül álljon itt egypár jóakaró óhajtás e tervre vonatkozólag.

1. Ha e terv figyelemre méltattatnék s legalább részben elfogadtatnék, akkor azt minél hamarébb hirdetni kellene a Magyar Kurirban és a Hazai Tudósitásokban, németül pedig az Ofner Zeitungban, a prágai Oekonomische Neuigkeiten című lapban és a Hesperusban  éspedig azon felszólítás kíséretében, hogy a dologhoz értő tudósok mondják ki felette alapos ítéleteiket, javítsák és bővítsék minél hamarébb ugyanazon lapokban, vagy pedig brevi manu [rövid úton] a debreceni tanács könnyen felfogható alakban hirdetné ki, hogy még a kivitel előtt minél tökéletesebbé tétethessék.

2. Anonymus azt kívánja, hogy a terv kihirdetése a szerző nevének kitétele nélkül történjék, hogy így a kritikusok részrehajlatlanul mondhassák el véleményeiket. – Szerző ezennel ígéri az egész világ előtt, hogy minden átgondolt és használható nézetet, javaslatot úgy fog felhasználni, hogy minden megnevezett ítész neve ki lesz mondva. Minthogy azonban a halasztás által a terv kivitele után a legjobb tanács is elkéshetik, azért kérem a kritikus urakat, hogy gondoljanak az ismeretes latin példabeszédre, mely így hangzik:

 

Bis dat, qui cito dat,
Non dat, qui munera tardat.*

 

3. Sok és fontos tekintetnél fogva óhajtandó volna, hogy a terv kivitelénél a katonaság is úgy alkalmaztassék, hogy az illető munkás-katona illő napidíjat kapjon, és ezáltal a bekövetkezendő mezei munka alkalmával hiányzandó napszámosok pótoltassanak.

Jubet amur patriae, natura juvat, necessitas urget, sub rege, Lumine et Numine crescat opus! Anonymus.*

 

Mire használtam fel betegségeimet

Itt még egy sajátságos körülményt kell felemlíteni. Valahányszor betegségbe estem, és testi gyengeségemnél fogva nem bírtam nehezebb teendőimet végezni, mindannyiszor új terveken és azok miképi valósításán törtem a fejemet, s fellábadásom után e terveket és gondolatokat még egyszer meghánytam, s gondolkodóbb barátaimmal közöltem s végre papírra tettem. Így keletkeztek többnyire az én eszméim, terveim, melyeket Isten segítségével valósítottam is, jóllehet első pillanatban kivihetetleneknek látszottak. A hit hiánya miatt nem cselekszünk gyakran, midőn tennünk kellene! Mily gyakran és mily hatalmasan kötötte Krisztus tanítványainak szívére ezen hitigazságokat, midőn a világba bocsátotta, és az ő követőinek hite mégis oly csekély! Ki hitte volna, hogy húsz, harminc, negyven, ötven év alatt annyit lehessen tenni, – én magam sem, bármily erős hitem volt is.

Midőn 1816 májusában az Arad megyében levő szőlőmből hazafelé jöttem, s útközben előfogott a három napig tartó eső, akkor három saját és két fogadott lóval hat-hét mérföldnyi utat kénytelen voltam többnyire gyalog, feneketlen sárban és vízben megtenni. Hazajővén feleségemet ágyban találtam, harmadnapra (erőltetve) prédikáltam, s a prédikáció végén oly gyengeség fogott el, hogy ennek következtében másnap hét álló óráig eszméletlenül feküdtem. De az én ügyes orvosom, Beyschlag ekkor is segített rajtam. Ily jeles falusi orvosok csakugyan nyilvános köszönetet és kitüntetést érdemelnek; annál is inkább, mivel az ő ismereteik és érdemeik ritkán díjaztatnak illőleg, pedig számtalan honpolgár élete általuk tartatik fenn a haza javára!

Ezen gyengeségem 1817-ben még szemgyengeség által is növekedett, nevezetesen bal szemem egészen elhomályosult, a jobb szemmel is, kivált borús időben teli templomban, alig voltam képes a betűket és az emberek arcvonásait három lépésnyiről felismerni, miáltal hivatalos teendőim igen súlyosakká váltak. A gyertyavilágnál való munkával egészen fel kellett hagynom. A szememet vizsgáló doktor Fabinyi Sámuel, a pesti híres szemésztanár és ügyes férfiú, olyan szemvizet rendelt, mely a baj terjedését legalább idáig megakadályozta, de azért a jövő életemre való kilátásaim 77 éves koromnál fogva nagyon aggasztóak és szomorúak.

Mindazonáltal az én reményem és vigasztalásom a mindenható Isten azon igéretén alapszik, mely Ezs. 46, 4-ben olvasható: „Mind vénségtekig ugyancsak én, és mindaddig, míg megőszültök, én hordozlak. Én teremtettelek, én visellek, én hordozlak és megtartlak.” Igenis, ő hordoz, és ő tart meg!

 

Befejezés

Istenem iránti legforróbb hálával tekintek vissza életem lefolyt éveire. Mily sok nagy örömben részesített engem az ő kegyelme, és mily sok nehéz fájdalmat segített az ő keze elviselnem és legyőznöm! Mindezek elmúltak, mint súlyos viharteljes felhők, s nem is sejtett áldásokat hagytak számomra hátra! Ó mi szép, mi jóval bővelkedett azon nagy hatáskör, melyet én ötven esztendő alatt az utamba gördített minden akadályok dacára betölteni igyekeztem; mert ott is, ahol nem gyanítottam, nem gondoltam, bő gyümölcsöket termett a mag, melyet szóval és írással elhintettem. Áldott legyen ezért az Úrnak szent neve! Én reméltem, az Isten megadja, hogy még síromon is ki fognak kelni ama virágok, melyeknek magvait talán idő előtt, talán terméketlen földbe, jó remény fejében elvetettem.

 

Kedves tiszttársaim!

Nézzetek csak azon eszközökre, melyeket ti az egyház és iskola fölemelésére, a haza felvirágoztatására, alásüllyedt tekintélyetek és méltóságtok visszaállítására, valamint élelmetek megszerzésére használhattatok volna. Ezek népszerűbb és az élet céljainak megfelelőbb vallás- és erénygyakorlatok, úgy, mint azokat Sintenis, Salzmann,+ Gutsmuts és Glatz példái mutatják. Saját és más embertársaitok gyermekeinek jobb nevelése az emberiség javára és a haza boldogítására, úgy, amint azt Pestalozzi,+ Fellenberg,+ Bell+ és Lancaster+ fejtegették. Gondoljatok csak arra, hogy milyen vétket követnek el az iskolák elöljárói az emberiség üdve ellen!!?

Szüntessetek meg minden káros visszaélést gyülekezeteitekben, az egyházban és az iskolában. Viseljetek atyai gondot a szegényekre, betegekre, ügyefogyottakra, özvegyekre és árvákra, akiket senki nem ismer jobban, mint ti, működjetek azon, hogy népiskolák és más jótékony intézetek emelkedjenek a ti gyülekezeteitekben és a vidéken.

Terjesszétek a népszerűbb ismereteket, az Istennek a természetben rejlő adományainak jobb felhasználását.

Legyetek azon, hogy a fi- és leányiskolák tantárgyai elősegítsék a férfiak és nők közötti harmóniát; mert roppant sok szerencsétlenség következik a házi életben, a gazdaságban és a gyermeknevelésben abból, ha férfiú másképpen gondolkozik, mint az asszony.

Kerüljétek a napról napra terjedő fényűzést, az időt és pénzt fecsérelő időtöltéseket és játékokat.

Hozzatok be az iskolába jobb írási példányokat, s hasznosabb tantárgyakat, dietetikai, erkölcsi és gazdászati tárgyakat; jobb időfelosztást, jobb földmívelést egyházi földeiteken, hogy mások is kövessék példátokat.

Építsetek szolid és célszerű iskolákat és templomokat koldulás nélkül és a hívek nagy megterheltetése nélkül. Legyetek tanácsadói a községi elöljáróknak a káros rendetlenségek és visszaélések megszüntetésében, és a mezei és községi jobb rendőrség szervezésében.

Azonban én képtelen vagyok mindazon eszközöket felsorolni, melyeket egy falusi derék tudományos lelkésznek tehetséges és tapasztalása szerint használnia kell, hogy hatáskörét méltóan betöltvén, a fent jelzett célt elérhesse.

Csak néhány szót kell még intéznem az egyházi és világi elöljárókhoz, hogy figyelmüket idejekorán fordíthassam azon tevékenységre, melyet a rájuk bízott közönség lelki javára ki kell fejteniök.

Szükséges lenne: egy könyv az anyák számára, a gyermeknevelésről; egy másik könyv a házastársak számára, a családi kötelességükről; egy harmadik könyv a cselédek számára Lavater+ rendszere nyomán; végre egy könnyen felfogható népszerű házikáté, a szentírás alapján írva, melyben minden házi foglalkozásra nézve szabályok foglaltatának.

Ezen négy fontos, de fájdalom, kevésbé méltányolt tárgyról kellene minden lelkésznek és minden tanítónak egy-egy értekezést írnia, s a szuperintendenseknek elküldenie. Ezekből kellene aztán a legjobbakat kiválasztani, s az illető szerzők neve alatt kinyomatni, s a családok, elöljárók és cselédek számára havonként felolvastatni. Ezekből az értekezésekből lehetne egyszersmind megismerni az ország szellemi erőit, akiket adandó alkalommal egy vagy más iskolai, vagy egyházi hivatalra lehetne használni.

Mivel tölthetnék hasznosabban mellékes óráikat a falusi és városi lelkészek és tanítók, s nem lenne-e jó az ilyen foglalkozás eredményével havonként beszámolni? Mi lesz a jövendő zsinat határozatainak tárgya, ha nem az, hogy a protestánsoknak ezután jobban menjenek dolgaik, mint eddig? A fő tárgyakat így kellene minden szuperintendensnek megbeszéltetnie, hogy aztán az egész vezető testülettel közölhessék.

Mily nagy különbség van a régi és az új morál között! Bizony már itt volna az ideje, hogy jobb iskolai és egyházi énekekről, épületesebb imádságokról, s az élet céljainak megfelelőbb elmélkedésekről gondoskodjunk, s ilyeneket minden napra tényleg szerezzünk!

Jegyzet. Ha minden lelkész az általa leginkább bírt és használt nyelven csak tizenkét elmélkedést és hat imát írna saját eszméi szerint (de amely elmélkedés ne lenne hosszabb tizenkét negyedrétű lapnál, s nem rövidebb két lapnál), és ha az így egybegyülendő dolgozatokból a legjobbak kiválasztatnának, akkor a cél el volna érve. A hasznos hazai termények ismeretét és felhasználását minden falusi lelkésznek kellene terjesztenie.

Hogyan lehetne Magyarországon egy célszerű reális lapot alapítani?

Miféle anyag nincs még nálunk feldolgozva, amelynek feldolgozása nagy hasznú lenne?

 

A hazafiakhoz!
Korunk szükségeihez mért néhány őszinte szó

Hova jutunk, ha a tudatlanság, gőg, irigység és rosszakarat nyíltan akadályozhatja a jót? – ha a jövedelmesebb papi állomásokat, melyek rendesen több és nehezebb munkával is vannak összekapcsolva, azokkal tesszük egy sorba, melyeknél a gond, a munka, a kiadás csak negyedrésznyi! –, ha a papnak élelemszerzési és gyermeknevelési gondokkal kell küzdenie, s ezáltal megfosztatik lelki nyugalmától s a tudományokban való folytonos önképzéstől, hogyan teljesíthesse akkor azon kötelességeket, melyeket mind az iskola mind az állam méltán megkövetelnek tőle?

Hová jutunk a papsággal, mely különösen nálunk, magyarhoni protestánsoknál úgysem várhat semmi kitüntetést, sem érdemeinek kellő méltatását – exceptis tamen excipiendis* –, ha még a legügyesebb és legérdemesebb férfiak reménye a jobb állomás iránt, a fizetések önkényes csonkítása által elvétetik! Lesz-e kedve a jobb tehetségű ifjaknak arra, hogy magukat egyházi és iskolai hivatalra szánják, s erejüket ily szent munkára szenteljék, ha látják, hogy alig lesz mindennapi kenyerük, holott, ha más pályára adják magukat, becsületre és különféle előnyökre van kilátásuk?

Aztán az ily szegényül fizetett papoknak lehet-e kedvük és tehetségük a hazára és az utókorra nézve hasznos intézetek alapítására, vagy ilyenekre csak gondolni is – miben eddig némely protestáns lelkész (mind: Institoris, Pohl, Nikolay, Farkas és Geitz) kitüntette magát saját vagyona kockáztatásával. Ha nincs anyagi erejük fenntartani és segíteni a fennálló irodalmi és tanügyi vállalatokat, melyek biztos alap hiányában úgyis csak tengődnének, lehet-e a falusi papoktól ilyenre áldozatot követelni?

Pedig minden falusi lelkésznek arra kellene törekednie, hogy némi orvosi ismeretet is szerezzen magának, hogy nemcsak a maga és övéi egészségét fenntarthassa, hanem hogy híveinek is – különösen sürgős eseteknél – segítségére lehessen jó tanáccsal és házi orvossággal. Tudjuk, hogy oly faluban, ahol rendes orvos nincs, sok bajt lehet elhárítani, vagy legalább enyhíteni okos tanáccsal is, miáltal a lelkész nagymértékben megnyeri híveinek szeretetét és őszinte becsülését. Mindenkinek meg kellene szerezni legalább Tissot Über die Krankheiten des Land-Volks (A falusiak betegségeiről), Bucker Hausartzneykunde (Házi gyógyítástan) vagy Pauliczky Anleitung für Landleute zu einer vernünftigen Gesundheitspfege (Ésszerű egészségápolás parasztoknak) című könyvét.

Dixi et salvavi animam meam.*

Ó, az én életpályámnak Isten segedelmével nemsokára vége leend, és én korhadt vándorbotomra támaszkodva, bátran elmondhatom:

 

Iam tetigi portum, spes et fortuna valete!
Sat mecum ludistis, ludite num aliis.*

 

A Tessedik családot illető történelmi adatok

A Tessedik, azelőtt Marko és Markew család I. Lajos király uralkodása alatt kénytelen volt az országból távozni a Markew István krakkói delegátus palatinus által elkövetett hűtlenség miatt – 1357-től Csehországban tartózkodott, de a huszitákkal ismét bejött Magyarországba, s itt a felső vidéken letelepedett Popradrón.

 

Tessedik Márk

1690-ben Trencsén megye Popradnó nevű falujában lakott; ennek nagyapja két testvérével együtt II. Mátyás császár és király által egy most is meglevő arany érdeméremmel jutalmaztatott szorgalma miatt. Tehát nem áll az, mintha a szarvasi Tessedik Sámuelnek nagyatyja György, és ennek testvérei, János és Éliás kapták volna az érmet, mint jó atyám gondolta.




Hátra Kezdőlap Előre