Magyarország kereskedelméről és iparáról*

X. fejezet
 A közgazdaságtan néhány tantétele

Azon népeknek, melyeket barbároknak nevezünk, szükségletei kevesek; élelmük növényi tápszerek és hús, bőrök és bizonyos szövetek a test csupaszságának befedésére, fa és vas: ezek azok, amiket kívánnak és nekik elegendők.

De ahol a test és ész műveltsége magasabbra hág, a dolgok ismerete megnemesíti az embert. A szükségek a végtelenig szaporodnak. És habár ez a szaporodás gyakran a visszaélésig fokozódik, de ennek oka igen üdvös hatású és az ember természetében gyökeredzik.

Ezek a szükségek adnak létet az iparnak és kereskedelemnek, aminek legközelebbi eredménye, hogy a nemesség és az állami közösség erői gyarapszanak. A gondviselés ugyanis bölcs berendezésével azt akarta, hogy úgy a természet teremtő ereje, valamint az emberi ügyesség a tökéletesedés számtalan fokozatán haladjon át, melyeken állandó ingerével az ipar és kereskedelem visz mind feljebb bennünket. Az egyes ember többet levén képes termelni, mint amennyi fenntartásához szükséges, a munkaerő és az általa előállított termények bősége, a természet és ipar tökélyesbülése, a közművelődés és kereskedelem ingere oly módon hatnak és visszahatnak egymásra, hogy ebből a népesség szaporodása, élénk forgalom és az emberi összes erőknek gyarapodása keletkezik. Erről a tapasztalat tanúskodik, mely azt mutatja, hogy ugyanazon fokú termékenység mellett a talaj az egyik helyen gyengén ötszáz, a másik helyen pedig ötezer lelket táplál igen jól.

Hogy a népeknek mily fölényt kölcsönöz az ipar és kereskedelem, azt világosan bizonyítja az a tény, hogy Európa, a föld e legkisebb része, uralkodik a világ felett, hogy a magánkereskedelmi társulatok Indiában egész birodalmakat tartanak hatalmukban, végre hogy a leghatalmasabb uralkodók pénzzavaraikban a kereskedők pénztáraihoz és üzérkedéséhez kénytelenek segítségért fordulni.

Az az ország tehát, mely az újkori Európában fekszik s ipar és kereskedelem híjával van, szegény és gyenge; ellenben hacsak némileg is virágzik az ipar és kereskedelem hatása folytán, sokat nyom Európa politikai rendszerében. Vegyük csak a kereskedelem egy ágát, az indiait; ennek birtokában azelőtt Hollandia egész Európát a maga tributáriusává [adófizető] tette. Minden egyes város és mezőváros, minden falu önként fizetett annak valamely járandóságot. Vajon melyik az a viskó, melyben némi fűszert ne fogyasztanának? Annak a garasnak, melyet a mi szegény parasztunk a boltosnak borsért fizet, egy részét a hollandi kapja. Nem is kell a kereskedelmi háboruk felett csodálkozni, melyeket az üzérkedő népek viseltek egymás ellen; vannak ugyanis egyes kereskedelmi ágak, melyek jövedelmezőség tekintetében egész tartományokat felülmúlnak. Afelett sem fogunk csodálkozni, hogy azon békeegyezményekbe, melyeket angolok, franciák, hollandiak és spanyolok az elmúlt kétszáz év alatt kötöttek, kereskedelmi kedvezményeket és megállapodásokat látunk felvétetni

De amint az ipar és kereskedelem természetes hullámzásával és magától, csaknem észrevétlenül a legtávolabb országokba is elterjed, annyira, hogy például a londoni kereskedő a másik félgömb lakóit, az amerikaiakat és kínaiakat is felkarolja, éppúgy másfelől a szokás által megerősödött kereskedelem ereje oly nagy, hogy semmiféle hatalom által sem lehet azt hamarjában elragadni. Mert ugyazon hallgatag és magától jövő hullámzás kikerüli a tilalmak és büntetések rohamát, amely az ellenhatás befolyása alatt eltűnik.

A különböző uralkodók alattvalóit mint üzletembereket ugyanazon kötelék fűzi össze, és az a csapás, amely az egyik üzlettársat sújtja, a másikra kétszeresen káros befolyást gyakorol. A mostani vérengző háborúban is, melyet éles eszközökkel és valóságos pun gyűlölettel folytatnak a franciák és, angolok, dacára a legszigorúbb tilalmaknak azon nemzetek mégis, éspedig semleges üzletemberek közvetítésével, kereskedést folytatnak egymással. Minél erősebb a tilalom, annál nagyobb haszonnak reménye hozza kísértetbe az embereket úgy, hogy azért még életüket is kockára teszik.

Az ipar és kereskedelem a haszon kedvéért folytatott önkéntes adásból és vételből keletkeznek. Ez az az igazi forrás, mely ha valahol hiányzik, ott ipar és kereskedelem sohasem fog virágozni.

E kettőnek nem lehet sehol megparancsolni, hogy legyenek, hacsak azt a lakosok sokasága nem akarja. Tehát megkívántatik hozzá, hogy az enemű kísérletek szabadon a nyereségnek valószínű reménye mellett legyenek folytathatók, mert ilyenformán az ész vezeti azokra az emberek önkéntes elhatározását. Ennélfogva mindaz, ami az ipar és kereskedelem szabadságát, s a haszon valószínűségét csökkenti, homlokegyenest ellenkezik az iparral és kereskedelemmel. És ezért könnyű megítélni, hogy a tilalmakról, a vámokról és a kereskedelem megtámadásáról mit kelljen gondolni.

Miután iparral és kereskedelemmel nagyobb embercsoport kezdett volt foglalkozni, és a különböző áruk szállítása szaporodott, s miután észrevették, hogy ez nem kis oka a lakosok és a közhatalom boldogulásának, a jövedelmeiket innen gyarapítani kívánó uralkodók a kereskedők reménybeli hasznából az áruk értéke szerint megszabott fizetéseket követeltek, melyek Magyarországon harmincadoknak neveztetnek, és amelyek a határon felállított harmincadhivataloknál a bevitel vagy kivitel alkalmával teljesíttetnek.

Ezen harmincadok az ipar és kereskedelem szabályozásának és igazgatásának céljaira szolgálnak. A behozott, kivitt és átvitt áruknak részletezéséből nézetet lehet magunknak alkotni az ipar és kereskedelem állapotáról; azonban csakis általános nézetet, mivel ezen feljegyzések természetüknél fogva hézagosak, és csak a forgalom nagyban és egészben való megjelölésére alkalmasak. Ami ugyanis a csempészei útján hozatott be vagy vitetett ki, mindaz, ami elrejtve, a színlelés mellett, a gyors elhamarkodás folytán a figyelmet elkerülve megy ki vagy jön be, amit az utazók magukkal visznek, mindaz hiányzik ezen jegyzékekből.

Ha a kormány az ipar és kereskedelem természetes irányát megfigyelvén, ezt a rendelkezésre álló eszközökkel emelni, akadályait elhárítani igyekszik, amit egyáltalán, de nem túlozva meg kell tennie, akkor a közgyarapodást és megerősödést igen magasra emelheti. Ha pedig a természetes irányzattal ellentétben az ipar és kereskedelemmel önkénykedik, azt rendeletekkel és tilalmakkal valamire kényszeríteni akarja, akkor hálátlanná tevén a munkát, azt megtámadja, s a parancsainak végrehajtásához szükséges roppant költségekkel terheli, az ipar és kereskedelem termelő erejét elnyomja, pangást és általános álmosságot idéz elő, a visszásságok útvesztőjébe bonyolódik, és senkinek sem árt annyira, mint magának. Ezenfelül pedig az említett foglalkozási ágakat akárhogyan megkötik is, mivel a saját előnyökre és közhasznukra törekszenek, azok által ezerféle módon kijátszatnak.

Midőn valamely országnak termékei tilalmaztatnak, vagy nagy terhekkel rovatnak meg, akkor az természetes jogával élve, viszont a tilalmazónak termékeit ugyanazzal a tilalommal, vagy kirovással sújtja. Ezenfelül, mivel a kereskedelem nem folytatható csak ott, ahol az annak folytatásával foglalkozó mindkét fél előnyt élvez belőle, a tilalom mindazon eseteiben, midőn a külföldi fél haszna megsemmisül, a belföldi fél nyeresége is feláldoztatik.

Minél nagyobb a vám, az általa megrótt termékek annál kisebb mennyisége vihető át a határon. Viszont minél kisebb az, annál több vitetik át emebből. Így habár kisebb a vám, az átvitel nagyobb tömege folytán a nagyobb vámnak számításba vett jövedelmét a tényleges jövedelem mégis felülmúlja.

A kormány a harmincad hozadékából sohasem gazdagodhatik, mert minél nagyobb ilyen teherrel sújtja a lakosságot, annál többet kell annak behajtására és a vele járó üzleti visszaélések megakadályozására költenie. Így azután a jövedelem a költségek által felemésztetik, s hiába volt a lakosok zaklatása. Sőt hogyha a kiadások leszámítása után valamely közvetlen haszna maradna is, elveszti azt közvetve a pénzforgalom megszorítása által, mely a közpénztárakhoz, mint a vér a szívhez, mindig visszatér, s minél nagyobb és általánosabb, annál hatályosabban tölti meg ezt a központi erőforrást.

Nem akarom azonkívül fejtegetni azt, hogy mindezen erőszakos és kényszerítő eszközöknek a kereskedelem és ipar terén való alkalmazása által megrontatik a lakosok erkölcsisége. Mennyire megtámadja az az illető nép szeretetét, és mennyire szembeállíttatnak a felek saját előnyeinek megóvására irányuló törekvések a rendeletek iránti engedelmesség kötelességével!

Amennyire gazdagítja a nemzeteket az ipar és kereskedelem, úgy viszont az ipar és kereskedelem sem virágozhatik ott, ahol a nép legalsóbb és legnagyobb részét, a nemzet alapját a nyomor sanyargatja. Ennek a legnépesebb osztálynak fogyasztása által ingereltetik a belföldi termékek előállítása. Ez ad életet a belföldi iparnak és forgalomnak, ami azután a külkereskedelem bővebb folyásában is érvényesül. Ahol a szűkös állapotok által lenyomva ez úgyszólván nem létezik, ott a fogyasztás és forgalom alapjának ingadozása folytán az arra fektetett ipar, kereskedelem és közjólét is csak tengődik.

Nem minden föld terem meg mindent. Ez a tartomány vagy az a nemzet ezen vagy azon termékek vagy áruk előállítására vannak a természet által rendeltetve, melyeket olcsón állítanak elő, míg egy másik ugyanazokat tízszeres fáradsággal vagy költséggel sem termelhetné. Vajon fog-e Anglia valaha tokaji borokat szűrhetni? De viszont mi sem vagyunk képesek a finomabb élvezetek azon áruit gyártani, melyekben meg az bővelkedik. Erre való tekintettel lépnek abba az összeköttetésbe, mely az embereket kölcsönös kapcsolatba hozza egymással.

A földművelő gazdaságának termékeit viszi a polgári iparosnak, s attól ruhát és lábbelit vásárol. Ha ruhát és lábbelit ő maga készítene, tízszer annyi időt, fáradságot és költséget kellene erre tökéletlen sikerrel fordítania, mint a mesterséget értő iparosnak. Így kölcsönös hasznukkal cserélik ki termelvényeiket; ez fűzi össze és műveli ki az emberiséget. Ezen ok vezeti a nemzeteket és országokat. Az egyik nemzet, mely éghajlatának és szokásainak természete által indíttatva a nyers termékek előállítására adta magát, azt, ami felesleggel e részben bír, szabadon cseréli be a másik nemzet másnemű feleslegeivel, amiből mind a kettőnek előnye lesz.

Ez az ipari kapcsolata az embereknek az árak, vagyis a javak értékének mértékét tételezi fel. Ezt a mértéket képezi a pénz, mely egyfelől minden jószágnak árát és értékét képviseli, de másfelől az összes életszükségleti tárgyak által képviseltetik. Midőn a gabonát a nekem szükséges pénzért átengedem, megveszem a pénzt; midőn pedig ezt a nekem szükséges gabonáért engedem át másnak, gabonát veszek. A pénz értékképviselő, mivel a nyerstermékeket, az összes szükségleti tárgyakat, s a valaminek előállítására fordított munkát képviseli.

Észak-Amerika tengermelléki részeinek lakói pénzül kagylókat használnak; nagy Tatárország lakosai állatokért cserélik be a nekik szükséges javakat. Ami nálunk az arany, a tallér, a húszas, a garas, az nálok a ló, a tehén, a juh, a lúd vagy tyúk, aminek az előnye még abban áll, hogy pénzökkel mindjárt táplálkozhatnak is.

A nemzetek gazdagsága nem áll a nálok levő pénzbőségben, hanem abban, hogy a nyerstermények mennyisége és minősége minél közelebb jusson azon legmagasabb fokhoz, melyet a hely természete mellett általában el lehet érni. Ez a magyarázat már magában foglalja azt, hogy ott a földmívelés tökéletes, a lakosok ipara pedig olyan legyen, mely a javak behatóbb ismeretével a művészi alakítás könnyű lehetőségét egyesíti, és a kereskedelem haladásából táplálékot nyer. Tegyük fel, hogy az ilyen állapotban levő nemzetnek arany- és ezüstbányái nincsenek, az tehát honi anyagból pénzt neve állíthat elő; de azért mégis bővében lenne a pénznek. A pénz ugyanis az emberi szükségleti tárgyak értékét képviseli, és eszköze az ily javak beszerezhetésének; az önként oda foly, ahova a termelvények tömege által vonzatik, és valamint kerestetik, hogy a szükségeknek eleget lehessen tenni, azonképpen forgalma odairányul, ahol ez lehetséges. Így tehát a nemzeti vagyonosságot nem alkotja, hanem képviseli.

Talán ezen elméleti fejtegetések hiábavalóknak látszanak, pedig nem azok. Spanyolország, midőn Amerika felfedezése után roppant halmazát harácsolta össze az aranynak és ezüstnek: magát kimeríthetetlenül gazdagnak vélte, pedig nem volt az. Ezen óriási pénztömegek mintegy szétfolytak, s az ipar és kereskedelem által vonzatván, és a nagymérvű sanyarúság állapotában hagyván Spanyolországot, Franciaországba, Angliába és Hollandiába vándoroltak. Magyarországon és Erdélyben igen gazdag arany- és ezüstbányák vannak; de hát gazdagokká tesznek-e bennünket?

Minél termékenyebb a föld, minél inkább bővelkedik a természet legkülönfélébb adományaiban, minél nagyobb a népesség és a nép legnagyobb részének jóléte, minél jelentékenyebb ipara és kereskedelmének forgalma, minél tökéletesebb a természet kutatása s a művészeti és tudomány mívelése, minél inkább élvezik ott a belföldi termékeket, és mindezt minél inkább mozdítja elő a bölcs, jóakaró és szabadelvű kormány, annál nagyobb a nemzetnek vagyonossága.

Nem szabad ezt sem az uralkodó jövedelmével, sem a közalapokkal, ha ilyenek léteznek valahol, összezavarni. Gazdagság alatt én azt a mintegy az égből lecsapó tüneményt kívánom értetni, mely mint a nemzet erőinek és termelvényeinek minden esetleges szükség kielégítésére alkalmazható és a csapások után rögtön előteremtett kész mennyisége ejti bámulatba a kortársakat.

Három mozzanata van ennek, melyeket a felfoghatás könnyebbítése céljából érdemes figyelembe venni:

1. A termelő osztály. A közgazdaság tágabb értelemben (ez a magán és államgazdaságtól különbözik), mely mindent felölel, ami valamely területen termeltetik, alapja a közjólétnek és az ember állati életének fenntartásához okvetlenül szükséges lévén, sohasem hanyagolandó el, hanem minden egyebet arra kell építeni.

2. Az átalakító osztály. A műhelyek, nagy iparvállalatok (manufaktúrák), gyárak, mesterségek szorosabb értelemben oly iparok, melyek a nyers termékeknek hasznosabb, vagy kellemesebb alakot adnak. Ez a nyers termékeknek hasznosságát fokozza, fogyasztását terjeszti, értékét emeli, a gazdálkodást széles körűvé teszi, és egyúttal alapja a kereskedelemnek.

3. A forgató osztály. Az üzérkedés, kereskedelem, mely a gazdaságnak és iparnak (a szorosb értelemben vettnek, mert az tágabb értelemben a kereskedelmet is magában foglalja) mozgékonyságot ad, a közlekedést előmozdítja, a forgalmat állandóvá teszi, s új termelőerővel a részeket és az egészet élénkíti.

Mert mindebben megvan a további tökéletesedés törekvése, s mindannyinak szerencsés haladása által a nép vagyonosodik, mivel a természet, művészet, az elméleti és gyakorlati tudomány alaposabb mívelése, illetve kutatása azokkal szoros kapcsolatban virágzik, a nemzeti jellemet nemesíti: amely nép körében ez észlelhető, az mívelt, állapota pedig míveltség, ami az emberiség legfőbb ékessége.

 

Minden polgárosult társadalomnak, minden államnak célja az emberek boldogságának magasabb, tökéletesebb fokára való feljutás.

Amily szükséges ezen boldogsághoz a tulajdon és sérthetlen közbiztonság, a bölcs kormányzat és méltányos igazságszolgáltatás, úgy mindenekelőtt szükségképp kell, hogy az emberek létezzenek és megélhessenek.

Azért minden polgárosult társadalomnak gondoskodni kell arról, hogy az életszükségletek, és az élelmi és kereseti eszközök bőven meglegyenek, hogy – amennyire lehetséges – könnyen, kényelmesen, kellemesen és művelt módon élhessenek a lakosok.

Ez minden kormányzatnak szoros kötelessége, de emellett a saját érdeke is. Ha ugyanis a lakosok nem bírnak azokkal, honnan veheti az állam a maga erejét? Ami hiányzik a részeknél, nem fog-e hiányzani az egésznél is? Mi másban állhat az állam hatalma, ha nem a nagyszámú lakosságban és a nemzeti vagyonosságban? Az iparnak hatása nem-e úgy a megélhetés, valamint a szerzés könnyűsége? Hiú minden, bárhonnan jövő törekvés, melyet fényével nem sugároz be a népesség jóléte.

Különben az állati élet fenntartásához nem sok kell: az emberek úgy is élhetnek a pusztaságon, mint a marhák, s gyümölccsel, füvekkel és gyökerekkel táplálkozhatnak. Hanem ennél magasabb az emberek rendeltetése. Az életszükségletek végtelenül megszaporodva, midőn a művészeteket és tudományokat, melyeknek okai és okozatai egyúttal, megteremtik, az emberi természetet nemesítik, a szerzési szorgalmat gyarapítják, a népességet, forgalmat és a nemzeti javakat szaporítják; éppen ezért az állami hatalom emelésének leghathatósabb eszközei.

A szokás második természetté válik. Akárhogy tanítsák is a cinikusok, hogy haszontalan a fényűzés, hogy mi a kávét, cukrot és fűszereket nélkülözhetjük, hogy egy köntös teljesen elegendő, hogy hívságok a büszke paloták, a zenészek karai, a bennünket kellemes csalódásokba ejtő festmények, a színházak különböző látványosságai: az emberek, ha ezekhez hozzászoktak, azokat nemcsak mindig élvezik, hanem életszükségleteik közé is sorolják.

Ha a kormányzatok alkatai és elvei változnak is, ezen szokások, ámbár különböző formákban, mint szükségek megmaradnak. A kormány hatalma nem képes ezen változtatni, hacsak a gyermekségüktől fogva másként hangolt új nemzedékek maguk és a századok változó szelleme át nem alakulnak.

És miért is akarná megváltoztatni, midőn bölcs mérséklettel azokat a saját érdekében irányíthatja, és midőn az az emberiség legszebb köteléke?

A fényűzés nem egyéb, mint a nyerstermények, gyártmányok és műipari cikkek bővebb fogyasztása és használata. Mivel minden fényűzés az ipar ingerét képezi, teljesen világos, hogy a fényűzés, mely a belföldi fogyasztást öleli fel, a hazai termelés gyarapodását mozdítja elő, mint az ipar és kereskedelem hatályos fejlesztője csakugyan hasznos.

Tehát a mezőgazdaság, ipar és kereskedelem, melyek a népnek megélhetést, az államnak hatalmat adnak, a kormányzatnak különös gondoskodását követelik. És minden megszorítása valamely nép megélhetésének, minden nehezítése az ipar és kereskedelem menetének oly ártalmas, mint a területnek, vagy az állami létnek nyílt megtámadása.

Hallom az ellenvetést, hogy a gazdaság a közboldogsághoz nem szükséges; Magyarország férfiakban és hadseregével elég erős; hogy boldog szűkös viszonyai között a paraszt, mivel jobb életet nem ismer, és hogy a boldogság érzetéhez többel járul a szegénységgel járó tudatlanság, mint a mindenféle dolgoknak ismerete gazdagsággal párosulva.

Ez elég szemfényvesztő színezettel bír; de az össze nem függő eszméket szét kell választani.

Az általános boldogság alapja a közhatalom; ez azonban a nép jóléte nélkül Európának újabb kori helyzetében lehetetlen. Nem elegendők a háború viseléséhez és az ellenséges erő megfutamításához sem a férfiak, sem a hadseregek, hanem sok férfi, nagy népesség, művészet, tudomány és rengeteg pénz kívántatik hozzá. Honnan vegye a kormányzat mindezt, ha a népnél is hiányzanak?

Az alanyi boldogság mindenkinek egyéni érzésétől függ, és e tekintetben a cigány, a félbolond és minden alacsony állású, aki jobb sorsot nem ismer vagy nem kíván, boldognak mondható. De a boldogság efféle érzése kívánatos-e? És vajon nem ékteleníti-e el az emberiség valóját? Hát a szegénységgel párosult tudatlanság más érzést szülhet-e, mint az ostoba szenvtelenség alacsony érzését?

A tárgyi boldogság azon emelkedett jellegű műveltségben áll, melynél fogva az emberek különböznek az oktalan állatoktól, továbbá a kiváló rendeltetés tökélyében, mely a mindenható teremtő célja volt; továbbá az erényeknek – minden balsors leghatékonyabb ellenszereinek – fejlettségében.

Ez a boldogságnak csalhatatlan mértéke, mely képes megelőzni a nyomort, és a sors viszontagságait megtörni, vagy legalább enyhíteni.

Az alanyi boldogság általában nem mérlegelhető, mivel ami az egyiknek boldogság, a másiknak szerencsétlenség, aszerint, amint a vélemények és érzések eltérnek egymástól. Kétségtelen, hogy boldogabb az angol adózó polgár, mint az a nem adózó meztelen afrikai, aki vadállat módjára megfogatván, ha elég erős, húsz vagy harminc aranyért örökös rabszolgául adatik el.

Különösen felmerül itt az a kérdés, hogy vajon a magyar paraszt másokkal összehasonlítva boldog-e? Azonkívül, hogy a tárgyi boldogság összehasonlítása által kell ítéletet hozni, ez a kérdés voltaképp egy szóval oldható meg. Kérdeztessenek meg az osztrák és a magyar parasztok, hogy vajon boldogok-e? Amire ha az első igenlőleg, az utóbbi tagadólag felelend, a per eldöntöttnek lesz tekinthető.

Ki fogja tagadni, hogy Magyarország boldogabb lenne, ha a paraszt szolgáltatásait könnyűséggel róhatná le, és valamely felesleget mégis visszatarthatna; ha az a (bocskoros) nemesember is, aki most kénytelen kanászkodni, rendi állásának megfelelő életet folytathatna; ha mindenki a maga helyzete kötelmeinek eleget tehetne és közveszély esetén segítene a hazán is; ha a művészet és tudomány jobban virágoznék; ha a népesség körében a dolgok hasznos ismerete jobban lenne elterjedve; ha nagyobb lenne a pénznek és iparcikkeknek forgalma, több és könnyebb lenne a szerzés alkalma; ha – miként a természeti tényezők termékenysége mellett lehetne – az ország belső erői megkétszereződnének; ha szükség esetén az kétszeres erővel segíthetne a királynak és tarthatná fenn a határt: nos, hát tagadható-e az, hogy ez esetben a király, az ország és a lakosok boldogabbak lennének, mint amilyenek ma?




Hátra Kezdőlap Előre