A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon*

Előszó

Annak oka, hogy vizsgálódásom számára ezt a tárgyat választottam, abban áll, mivel ez nagyon hasznosnak látszik előttem. A lakosságnak legnagyobb részéről van szó, mely minden közterhet visel és az országnak alapját képezi általában véve politikailag is, de különösen azért, mivel a magyar királyság földmívelő ország. Mindaz tehát, ami erre a lényeges néprétegre vonatkozik, lehetetlen, hogy a közfigyelmet meg ne érdemelje, melyben azt őseink is gondosan részesítették, amiről annyi törvény és közokirat tanúskodik.

Annak, aki behatóan foglalkozik vele, az emberek ily nagy számának sorsa felkorbácsolja a lelkét, mint tengert a vihar. Hanem az igazság kutatójának, aki a közjót tartja szemei előtt, nyugodt, sík vizen kell hajókázni. Azért lelkünk minden hullámzását én is mint szerző, és jóakaró olvasóm is mérsékeljük, hogy semmi tekintetben se szóljunk és ítéljünk helytelenül vagy vakmerően, mert az ügyszeretet és a részletek tanulmányozása a valónak és az igazságnak úgyis támaszai.

Három részből áll ez a munkácska. Szólani fogok:

1. A parasztság keletkezése és fejlődéséről.

2. A parasztok állapotáról Magyarországon.

3. Azoknak természetéről.

E tárgy igen terjedelmes, nyomatékos és kényes természetű, s azt ez irányban még nagyon kevéssé boncolgatták. Járatlan vidékeken fogok haladni. A történeti és gyakorlati pártcélzatot, az emberi jogoknak annyira emlegetett kérdéseit gondosan kikerülendem. Mély tanulmányon alapuló munkálatot és minden tekintetben tökéletes magyarázatot az olvasó ne várjon tőlem. Átlátom és érzem, hogy e tárgyban mi mindent lehetne szolgáltatni; ezt azonban nem tudom, sőt ha tudnám, sem akarom tenni. Valamit fenn kell tartanom az olvasónak is, hogy ne csak olvasson, hanem ő maga is nyomozzon és kutasson.

Ha ez a munkácska tetszést fog aratni, az nem nekem, hanem tárgyam nagyságának lesz tulajdonítható. Azért azt a kegyet kérem, hogyha ezt netalán nyújtanák nekem, ne az olvasás pillanatnyi hatása alatt, nem egyes részek benyomásától vezettetve, hanem egész kis munkám szem előtt tartásával ítéljenek rólam. Bárcsak sikerülne az előítéleteket megszüntetnem vagy legalább megingatnom. Mert véleményem szerint nem azok az előítéletek, amiket nem tudunk, hanem azok, amiket rosszul tudunk és úgy megszoktunk, hogy benső természetüket kipuhatolni sem akarjuk.

Latinul írok. Nem is látszik azon tárgyhoz, amelyről írok, más nyelv illőnek; nem hiszem, hogy az egész Magyarország területén más nyilvános, alkotmányos és bizonyos értelemben nemesi nyelv lehessen.

A munka végén számokkal megjegyzések foglaltatnak, utalva azon helyekre, ahova tartoznak.

Mint magánember élek; időmet, melynek a közhivatalokban alkalmazottak híjával vannak, politikai tárgyak boncolgatására fordítom. Ha fáradságomnak valamely haszna lenne, annak eredményével kegyesen élhetnek azok, akikre a közkormányzat szent gondjai bízva vannak.

A közhivatalnak nem anyagi előnynek, hanem oly tehernek kell lenni, melynek viselésére mindenki kötelezve van, akit erre a közbizalom kijelölt. De kellemes Magyarországon a nemesi magánélet is, melyben, aki akar, az a közjónak bőségesen használhat.

A közönségnek szolgálni, átvizsgálni a dolgok egymáshoz való viszonyát, kifürkészni a közérdeket, kinyomozni a valót és az igazságot nemcsak illik, hanem szoros kötelessége annak a magyar nemesnek, akinek ha csak kevéssé is, de igénye van a közkormányzat és a törvényhozói hatalom valamely becses részére.

A szerző

 

I. fejezet
 A parasztság keletkezéséről és fejlődéséről

A parasztság a hűbérrendszerből, ez pedig a népvándorlásból származott; midőn azért az általam tárgyalandó anyaghoz nyúlok, szükséges, hogy annak eredetéig hatolva foglalkozzam vele.

Róma három különböző államalkat mellett kapta meg a világuralmat: mint köztársaság, egyeduralom és hierarchia. A kereszténységet megelőző távol múltban a rómaiak különösen azon népek ellen hadakoztak, amelyek Galliát, Britanniát, Germániát és Pannóniát lakták. Ezen népek felett katonai fegyelmezettségök és tökéletesebb műveltségök folytán győztek, aminek az uralom mindig következményét képezi.

Miután Róma császárokat kapott, s miután a torkos kicsapongások és tudatlanság a kormányzókat és kormányzottakat végzetes sötétségbe burkolta volna, az erény és bátorság közülök eltűntek, a legyőzött népek északi szomszédaik által szoríttatván, a szabadság szeretete által hevülve, a rómaiak jármát erős eltökéléssel ledobták magukról. A római birodalom saját belső bajai által volt gyenge, azon népeket pedig a bosszú és szabadság utáni vágy lelkesítette, ezek által áthatva győztek, és az óriási római birodalom összeomlott.

Ez az első keresztény századok eseménye és ez korszaka a híres népvándorlásnak is. Rettenetes szomorú korszak, mely végtelen csapásokkal sújtotta Európát.

Ha a népek a győzelemmel mérsékelten élni és csábjainak ellenállni tudtak volna, ha a legyőzött nemzeteket magukba felölelték, ha a korábbi mellérendeltséget, mely üdvös volt, megtartották volna, egészen más leendett a dolgok rendje és az emberiség a maga szerencsétlen végzetének súlya alatt nem nyögött volna. De mivel a győzelem által megvadultak, s az uralkodási viszketeg őket elragadta, mikor a legyőzött népeket szolgasággal ostorozták, vak elhatározást követtek s mindenfelé erőszakkal és fegyverrel önkénykedtek, saját erélyükkel magukon is halálos sebeket ütvén és velök együtt mindent halomra döntöttek.

Midőn ugyanis a rómaiak elleni első kísérletek jól ütöttek ki, ezen siker által elragadtatva, az összes észak-európai népek és mindazok, melyek Ázsiának szomszédos részeit lakták, a termékenyebb és míveltebb tájak híre által csábíttatva, pusztaságaik elhagyásával Európa déli vidékeire rontottak be. Ha ez azután megtetszett nekik, ott letelepedtek és az őslakók közül azokat, akik megmaradtak, szolgaságba hajtották. Ha pedig a vidék nem tetszett, azt elpusztítván és zsákmányaikat magukkal vivén, odább állottak. Ez a mozgalom a maga erejéből fejlődött tovább. Az egyik csapat a másikat vagy maga előtt űzte, vagy útjából kihajtotta. Az egyiknek sikere a másikat vagy maga alá szorította, vagy kipiszkálta onnan. Ilyformán a dolgoknak teljes pusztulása állott be, és amit az ipar, az emberi míveltség előállított valaha, az mind összeomlott és eltűnt. A faluk és más lakóhelyek felperzseltettek, az emberek nemre való különbség nélkül kínoztattak és felkoncoltattak, vagy pedig azok, akiknek a kifáradt düh megkegyelmezett, örökös szolgaságra vettettek. A kertek és ültetvények kivágattak, a szántóföldek összetapostattak, az ipar termelvényei, a művészet alkotásai elpusztíttattak, minden polgári összeköttetés, minden alárendeltség, minden erkölcsiség eltűnt.

A VI. század vége felé egész Európának köz- és magánszínezete megváltozott. A szászok megkapták Britanniát, a frankok Galliát, a gótok Spanyolországot, a longobardok Itáliát, a hunok Pannóniát. Ezen, a szabadság állapotában élt népek az elpusztított tájakat nem vezéreiknek adták, hanem a saját használatukra foglalták el. A győzelemmel megszerzett vidékeket maguk közt felosztották. Azok egy részét átadták a vezéreknek, akiket szabadon, közös megegyezéssel választván, követtek. A maradványt maguk közt darabolták fel, s mindenki szabad és független úr volt birtokán.

Magukat fenn akarván tartani, nehogy azon sorsra jussanak, melybe ők a legyőzött lakosokat döntötték, a földbirtokkal és tulajdonjoggal a közvédelemnek felkelés és katonáskodás útján teljesítendő kötelességét kötötték össze. Minden földbirtokos katonává lőn. A közveszély idején a fővezérnek katonáskodási kötelesség által alá voltak vetve, de egyébként minden tehertől, adózástól mentesek és szabadok voltak. Ezen eredeti, első foglalású földdarabok nem voltak egyenlő részekre osztva. A fővezér, az alvezérek s azok, akik a háborúban bátorságuk által kitüntették magukat, nagyobb birtokrészeket kaptak, melyeket miután maguk a földbirtokosok mívelni nem akartak, azokat használatra különböző feltételek mellett másoknak engedték át, és minél nagyobb volt a tulajdonos, annál több földet osztott így ki és nagyobb banderiumnak, vagyis a közös védelem céljaira szolgáló nagyobb katonai csapatnak kiállítására köteleztetett.

Ebből keletkeztek a földbirtokosok különböző osztályai: az előkelők, bárók és grófok. A kiválóbb és hatalmasabb nemesi rend tagjai magas állásokra alkalmaztattak. A többi birtokosok szintén nemesek voltak, jogilag és kiváltságokban azokkal egyenlők, de hatalom és befolyásban kisebbek nálok. A nemesség és a javak birtoklásának joga örökletes volt. Minden nemes törvénykezési joggal bírt a maga birtokán. A felségjogok a hatalmas előkelők közt voltak megosztva, akik magát a béke és háború kitűnő jogát is gyakorolták éspedig úgy, hogy a közös háború és béke kérdésének eldöntése végett összesereglettek, mert a közügyek nagy bonyodalmára magánháborúkat is folytattak szomszédaikkal. Innen a váraknak sokasága, melyek romjait és terjedelmét még ma is bámuljuk.

Nem változott és nem fogyatkozott meg rögtön az előkelők és a nemesség ezen független hatalma akkor sem, miután a fővezérek tekintélye az idő folytával királyi méltósággá alakult át; de aztán minden javak fő tulajdonjogát a koronának, mintegy a fő foglalási jog jelvényének tulajdonították. Akkor azonban a főurak a magánháborúskodás jogát még a királyok ellen is követelték maguknak, és nemcsak a törvénykezést, hanem általában a közkormányzatot javaikon függetlenül intézték. Csak hosszú idő múlva, véres háborúk és okos politika folytatása után tudtak a királyok eljutni oda, hogy annyi hatalmat szerezhettek, amennyi a fejetlenség megszüntetéséhez szükséges volt.

Az alsó nép, a lakosok legszámosabb része, mely vagy a legyőzöttek maradékaiból, vagy a háborúban azzá lett szolgákból vagy természetes szaporodás útján vagy büntetésből vált rabbá, teljesen hatalmában volt urának úgy személyére, valamint dolgaira nézve. Jog- és tulajdonszerzésre képtelen, a földesúr belátása szerint testi és halálbüntetéssel sújtható volt, nem költözhetett szabadon, házasságot nem köthetett, nem szerződhetett, nem végrendelkezhetett és nem örökölhetett. Vagy személy szerint adatott el, vagy a teleknek, melyen lakott, szolgaságának jeléül lenyírt hajjal, tartozékát képezte. Az idegen, ha a nemes földbirtokos területére lépett, az ő szolgájának vélelmeztetett; sőt a hajótörést szenvedett is, nem törődve az emberiesség érzésének jobb indulatával, annak az úrnak lett a szolgája, akinek földére őt a hullámok kivetették.

Ez a hűbéri szerkezetnek, a nemességnek és parasztságnak eredete, melyet azonban, midőn kifejtek, lehetetlen a római hierarchiáról meg nem emlékeznem, mely habár más elvek alapján, de a kor szelleméhez alkalmazkodva, ugyanoly erővel nőtt magasra és kelt a hűbérrendszerrel versenyre. Midőn mindezen vándorló népek már megtelepülve, a keresztény vallást felvették, s midőn ezen általános barbárság közepett az irodalomnak alapjai egyedül a papságnál voltak feltalálhatók és a keresztény vallás tisztasága annyi nyers nép felfogása által szenvedett volna: akkor szükségesnek találtatott, hogy a kereszténység egysége a római pápában egy fővel bírjon. A világiak közül sem a királyok, sem a főnemesek nem voltak jártasok az irodalomban; sokan közülök írni és olvasni sem tudtak. Irodalmi képzettsége egyedül a papságnak volt, azért ez az ügyek fő intézését is megkapta, és a nemesség első osztályába soroztatott, nem tekintve azt, hogy tagjai közül sokan születésre nézve az alsóbb néposztályokhoz tartoztak. E réven nagy birtokadományokat és magas nemesi kiváltságokat nyertek, s a hierarchikus egységgel, melyet a később mindehhez járult papi nőtlenség még erősített, a papság egész Európában azonos elvek alapján működött. Azt a kiváltságot is elnyerte, mely őt az összes nemesi nemzetségek felett kitüntette, hogy birtokjoga örökké szentül tartandóvá lett, mert a koronára sohasem háramlott vissza. Az a felfogás uralkodott, hogy a pápa a királyok felett áll, aki a királyi méltóságot is adományozhatja, s akit az a jog is megillet, hogy ezek alattvalóit az engedelmesség kötelme alól is feloldhatja, melyet nemritkán az egyházból való kiközösítéssel szigorúan gyakorolt is.

Európának polgári állapota mindezen századok ideje alatt szomorú és nyomorult volt. Egyetértés és a közkormányzatnak ereje hiányzott. Az országok sinlődtek. Mindenütt fejetlenség mutatkozott. A főurak hadakoztak a király és egymás ellen. Minden állam tettleg és erkölcsileg szét volt szaggatva, a nép elnyomva, minden jogaiból kivetkőztetve, a művészetek és tudományok elrontva és felfuvalkodva, minden erkölcsiség kioltva.

Villermus Tyriensis egykorú író ezeket mondja: „És a hivők nemcsak a Keleten nyomvák el gonoszoktól, hanem Nyugaton is; majdnem az egész világon azok között, akik hivőknek neveztetnek, megfogyatkozott a hit, s közülök az Úrnak félelme eltűnt. Elveszett az ügyekből az igazság, s a méltányosság elnyomatván, erőszakkal uralkodott a népeknél. Csel, fogások és rászedés vett körül mindent, s az erény, mint haszontalan dolog, mindenütt megszűnt, a gonoszság kerekedvén felül. Estére látszott lehanyatlani a világ, és úgy rémlett, hogy az ember fiának második eljövetele közel van, mert sokakban meghűlt az emberszeretet, és a hit nem volt feltalálható a földön. Minden a legnagyobb rendetlenségben ment, és úgy tetszett, mintha az őskori zűrzavarba akarna a világ visszaesni. A nagyobb fejedelmek, akik az alattvalókat békében igazgatni lettek volna kötelesek, elhanyagolván a békés viselkedést, egymás közt a legkisebb okok miatt torzsalkodtak, felperzselték a tájakat, mindenfelé zsákmányoltak és a szegények javait hitvány csatlósaiknak dobták oda martalékul. Nem volt biztos senkinek sem vagyona ennyi lelkesedés között. Elég ok volt arra, hogy valakit börtönbe vessenek, vagy megkötözzenek, és testileg méltatlanul kínozzanak, ha tudták, hogy van valamije. Az utakat, az utazóknak cselt vetve, elállották a galád fegyveres útonállók. Az ilyen alkalmatlankodások a városokban sem hiányoztak, mert a rosszat nem sejtő ártatlanokra nézve az orgyilkosok az utcákat és tereket félelmesekké tették. Minél jámborabb volt valaki, annál több tőrvetésnek volt kitéve.” – Azonban az emberi dolgok állapota olyan, hogy maga a rombolás is új és jobb rendet teremt, miként a télből fejlődik ki a nyár és a rothadásból a tenyészet. Minekutána tíz századon át nyögött Európa e szerencsétlen sors alatt, lassú folyású előzményekből egy szerencsésebb visszahatás kezdődött.

Péter remete vallásos lelkesedéssel a XI. században hirdetni kezdte a keresztes háborúkat. És íme! több millió ember verődött össze Európából, mely két egész századon át izgalomban volt, hogy visszafoglalja Palesztinát. Megint igen sokat szenvedett ezen vállalkozásoktól Európa. Rettenetesek és kegyetlenek valának ezek a szent háborúk. De hatásuk üdvös volt, mert szétfoszlott a népvándorlás vadsága, és nyájasabb nap derült fel Keletről.

Az emberek ily nagy tömegének utazásai és zarándoklásai, az ebből keletkezett tapasztalat, a földirati és természettudományi ismeretek gyarapodása, a keleti szokások, a görög és bizánci művészetek ereklyéi, az európai államok szövetségei, melyeknek említett közös céljok volt, az ipar és kereskedelem gyarapodása, mindez hozzájárult az emberi szellem emeléséhez.

A nagy és leggazdagabb földesurak, előkelő nemesek, grófok, hercegek vallásos kegyeletből, vagy a Szentföld meghódításának reménye által csábíttatva, hogy az expedíció költségeiről gondoskodhassanak, eladták javaikat, melyeket vagy a királyok vettek meg, vagy maguk a községek a saját mentesítésök céljából váltottak magukhoz. Az első esetben a királyi hatalom gyarapodott, mely a parasztokra nézve kevésbé volt nyomasztó, az utóbbi esetben pedig a haszon közvetlenül a parasztok javára vált.

Annyi előkelőnek és nemesnek távolléte az országok belső zavarait csökkentette, és a magán háborúságok dühét gyengíté, az igazságszolgáltatásnak békésebb menetet adott és alább szállította a földesúri önkényt. A szent expedíció befejezte után a visszatért parasztok közül sokan, hogy a kimerítő fáradságnak jutalmát vegyék, a szolgaság járma alól majd királyi rendelettel, majd pápai bullával felszabadíttattak.

IV. Lajos és V. Fülöp francia királyok ezt rendelték: „Mivel minden ember természeténél fogva szabadnak született, országunkban az összes rabszolgák szabadon bocsátandók.” Nagy Gergely pápa idevágó felfogását így nyilvánította: „Megváltónk, az egész természet alkotója, erre hajlandóságot érezvén magában, emberi alakot kívánt felvenni, hogy istenségének kegyelméből a bennünket fogva tartó békókat levegye rólunk és ősi szabadságunknak visszaadjon bennünket. Üdvös cselekedet tehát az, ha az emberek, akiket a természet kezdettől fogva szabadoknak hozott elő és csak a népek joga vetett a szolgaság járma alá, annak a szabadságnak, amelyben születtek, a szolgaságból elbocsátónak lelki üdvére visszaadatnak.”

A felszabadítások és szabadon bocsátások hatása volt: 1. Hogy a parasztok eladhatásának joga megszűnt. 2. Adótartozásuk meg volt állapítva, melyen túl semmiféle szolgáltatással nem tartoztak. 3. Szerzeményeik tulajdonjogát megkapták. 4. A földesúrnak vagy nem voltak többé bíráskodása alatt, vagy ettől a törvényszékekhez, esetleg a királyhoz fellebbezhettek. 5. Tetszés szerint köthettek házasságot, holott azelőtt erre engedelmet kellett a földesúrtól vásárolniok. Míg egyfelől a felszabadítások ezen szokása majd politikai elvek, majd az emberies igazságérzet alapján meggyökeredzett, addig másfelől, különösen Olaszországban, ahol az ipar és kereskedelem legelőbb kezdett fejlődni, saját igazságszolgáltatással és közigazgatással bíró szabad városok keletkeztek magukból ezen felszabadításokból. Függetlenségöket többnyire pénzzel vásárolták meg uraiktól. A királyok a közérdek és saját előnyeik szempontjából előmozdították ezen törekvéseket. A városok mintegy királyi külön területnek tekintettek, s nagy és gyors gyarapodásnak mentek elébe. Nemsokára azután igen fontos polgári osztályt alkottak a harmadik rend (tiers état) neve alatt, mely közvetve az egész parasztság sorsán könnyített.

Ezen változásoknak az érdekeltek vadul ellenállottak, és némely részében Európának e miatt polgárháborúk is ütöttek ki. Guibert apát ezt „átkozott találmánynak nevezi, mely minden igazság ellenére a szolgákat kivetkőzteti az engedelmességből.”

A parasztok iránti emberiesebb érzés és általában a nemesi műveltség kezdeteinek kifejlődéséhez sokkal járult a lovagság (Chevalerie, Ritterschaft) intézménye, mely a XI. századtól egész a XV. századokig a nemességet részben mint enyelgős, részben mint komoly ügy foglalkoztatta, és azokba az eddigiektől elütő tulajdonságokat csepegtetett, aminők voltak az irgalom, bátorság, udvariasság, büszkeség, lelkesedés és engedelmesség. Védelmébe venni az elnyomott ártatlanságot, oltalmazni a szegénységet, támogatni azt, ami méltányos és igazságos, még az élet kockáztatásával is; a megelégedett életet udvariassággal egyesíteni, tisztelni és nagyrabecsülni a gyengébb nemet, felemelni az elnyomott népet: ezek voltak ama társadalom újabb tulajdonságai. Bizonyára azon nemeseknek, kik e társadalomnak tagjai valának, jobbágyai szerencsés időket éltek.

A hűbéri alkotmánynak rákfenés kinövése (ezalatt a magántermészetű belháborúkat értem) teljesen megszűnt az állandó hadseregek behozatala folytán, aminőt először VII. Károly Franciaország királya 1445-ben állított fel, és őt kevés idő múltán Európa valamennyi királya utánozta. A hűbéri rendszer azon ereje, mely a fegyveres erőn alapult, ennek következtében eltűnt. A nem nemesek közül sokan beléptek az állandó hadseregbe, mely, miután a nemesi felkelő sereget sokkal felülmúlta, a hadműveleteket egy szempillantás alatt keresztülvivő acéleszköznek tűnt fel, minek folytán a hűbéri, úgyis bágyadt tekintély még jobban hanyatlott. A királyi hatalom erős támaszt nyert ebben a hadseregben. A király a népesség nagyobb zöméhez különben azelőtt is leginkább ragaszkodott, most pedig azt, mint katonai hatalmának támaszát, még jobban tisztelte és védelmezte.

A dán királyságban a parasztok már a XV. Században nemcsak tulajdont, hanem személyi jogokat is nyertek, éspedig úgy, hogy mint országos rend képviselőik által az országgyűléseken jelen lehettek és részt vettek a törvényhozói hatalom gyakorlásában. Svédországban a szolgaság megszüntetése után a parasztok több századon át külön rendet képeznek és az országgyűlésen való ülés és szavazat jogának örvendenek, s a jobbágyi járandóságaikat, részben teljes tulajdonjoggal, részint mint örökbérlők bírják.

Az angol királyságban, majd régi szokás alapján, majd két ünnepélyes törvénynek, tudniillik az 1679. és 1689. évi parlamenti végzemények értelmében a parasztok minden polgári jognak örvendenek, gyakorolják a maguk részét a törvényhozó hatalomból, és jogilag a nemesi osztállyal egyenlők. Belgiumban és Svájcban, miután ezen köztársaságok félszázadon át tartó hosszas háborúskodás után függetlenségüket kivívták, a jobbágyság mindenféle faja eltörültetett. Német- és Olaszországban a különböző tartományok természetéhez képest többé vagy kevésbé javíttatott a parasztok sorsa. Ami jelenleg egész Európában, az orosz és török területeket kivéve, megszűnt az a kemény rabszolgaszerű állapota a jobbágyoknak, mivel már úgy elméletileg, mint gyakorlatilag bebizonyítottnak tartják, hogy a népesség ezen legszámosb tagot számláló osztályának jóléte a közhatalom és a nemzeti gazdagság legbiztosabb alapja.

 

II. fejezet
 A parasztok állapotáról Magyarországon

Az eszmék láncolata most a parasztok Magyarországon tapasztalt viszontagságainak bírálatára vezet. Történetíróink nem annyira az országnak, mint a királyoknak történetét, azok örökösödését, viszályait, háborúit, szerzeményeit és a főbb családok sorsát beszélik el. De hogy minő volt az ország belső állapota, melyek a nép jólétének vagy nyomorának okai, miként alakult a lakosok osztályainak egymáshoz való viszonya, a nemzet megélhetése és a haza alkotmányának képe, ezekről alig emlékeznek meg. Megteszem most én, ami ahhoz szükséges. Ennek előadása közben azt a vezérfonalat követendem, melyet a történelem, a magyar törvénytár, az urbárium és a közadózási eljárás nyújtanak.

A népvándorlás ideje alatt őseink Ázsiának az Urál hegység körüli részeiből törvén elő, a Volga és Dnyeper mentén Galícián át és a Kárpátok hegyláncán keresztül a mai Magyarországba rontottak be. Első gyülekezési helyökként Bereg vármegyében a mai Munkács vára szerepelt. Gyenge volt az ellenállás, melyet a Magyarországot akkor lakó szlávok kifejtettek. Váraik és erődített helyeik nem lévén, nomád életet folytattak és nemigen voltak harciasok, szorosabb szövetségben sem állottak egymással, s alig védelmezték magukat. némileg a folyóknál és mocsaraknál, valamint a hegyek átjáróinál. A 886. és 897. évek között lefolyt időszak alatt a Tisza és Duna közét s azt a területet, mely a Kárpátok és a Száva között fekszik, elfoglalták s a természet kiváló termékenysége által édesgetve, itt szereztek állandó lakhelyet maguknak.

Hét törzscsapatra oszlottak, melyek mindenikének katonai vezére lévén, ezek elseje Árpád volt. A vezéreket kölcsönös egyetértéssel választották. Ezek iránt katonai engedelmességgel tartoztak. Különben szabadok, egyenlők és függetlenek voltak, mindent közös tanácskozás után határoztak el, és az elfoglalt földet maguk közt osztották fel. A legnagyobb részeket a vezérek kapták, a többiek pedig az osztály alkalmával abból katonai érdemeikhez mérten részesültek. A szlávok, kik az elfoglalt föld lakói voltak, szolgákká lettek. A földek és lakóinak új urai azonban oly műveletlenek voltak, hogy még a földmíveléshez sem értettek. Vadászattal és halászattal foglalkoztak; továbbá a kövér legelőkön nyájakat tápláltak.

Sátor volt a ház, állatbőr a ruházat, nyers sertés, szarvasmarha vagy lóhús volt az eledelök. Égtek a harcvágytól. Hadjáratokat rendeztek egész Németországon keresztül a Rajnáig, Olaszországba és Konstantinápoly felé; miközben csodálkoztak a szomszédok jobb életmódja és tökéletesebb műveltsége felett, a zsákmányolás vágyát gerjeszté fel bennök. Ragadománnyal megterhelve jöttek vissza és gyarapították rabságra vetett szolgáik számát.

Akik Ázsiából jöttek volt még ki, azok a mívelődésre nem voltak alkalmasok, de lassanként a második, harmadik nemzedék kezdte a jobb szokásokat utánozni. Konstantinápolyból csillámlottak fel első fénysugarai a műveltségnek és hatoltak be hozzánk, midőn ott 918-ban két előkelő magyar megkeresztelkedett. Innen jöttek a művészetek és tudományok első elemei és a jobb életmód megismerése. A földmívelést, a mezőgazdaságot sok rabszolgával kezdték folytatni. Jobb minőségű fegyverek használatához fogtak és maguktól rabszolgáiktól akaratuk ellenére is különféle dolgokat tanultak el.

Sarolta, e kiváló hölgy, századát megelőzve (férjét) Géza vezért rábírta, hogy 973-ban vegye fel a keresztény vallást. Csakhamar általános lőn a buzgó törekvés (Európában), hogy a magyarokat megtérítsék.

Azonban a magyarok, éppúgy, mint a hozzájok hasonló többi bevándorolt népek a korszellem befolyása alatt előbb-utóbb (úgyis) felvették volna a kereszténységet. De káros következmények bő forrásává lett az a körülmény, hogy Sarolta Németországból és nem a kelet-római császárságból hívott be hittérítőket. A magyarok ugyanis sokkal inkább szítottak a bizánci keleti szokásokhoz, mint a nyugatiakhoz, ennélfogva a nemzet erői gyorsabban és szerencsésebben fejlődtek volna, ha az első műveltséget nem erőszakos úton a Nyugatról kapták, hanem a velök egyneműbb Keletről mintegy önként fogadták volna be.

Egy egész századdal később követte Magyarország Európát minden változásban, melyen tökéletesedése felé áthaladott. László király uralkodása alatt 1093-ban még szükséges volt az országgyűlésen az azon évi végzemény I. fejezetében oly értelmű törvényt hozni, hogy: „az ország előkelő nemesei lopni ne menjenek”. Ötszáz évvel később, az osztrák korszak kezdete körül, kevés efféle úr tudott olvasni és írni. Ilyformán a leginkább Németországból behozott papság, melyet már Szent István és közvetlen utódai terjedelmes javakkal gazdagítottak, majdnem minden magasabb hivatalt megkapott, a legnagyobb előjogokkal ruháztatott fel, s az ország minden fődolgát és közkormányzatát intézte.

Nagy is volt a magyar közdolgok egész átalakulása Szent István alatt, ha részleteit figyelemmel tekintjük, bámulatra ragad bennünket. Az összes régi szokásokat és mellérendeltségeket megszüntette, a régitől nagyon elütő vallást hozott be, az országokat megyékre osztotta és a nemesek ősi függetlenségének megszüntetésével a politikai igazgatást megállapította.

Nagyon súlyos volt akkor a paraszt sorsa Magyarországon. Mert ha ez Európának más részeiben is nyomasztó lehetett, mennyivel keményebbnek kellett lenni ezen durva és vad ázsiai népség uralma alatt, melynek legtöbb örömet az okozott, ha hadjáratokat rendezhetett, egész tájakat elpusztíthatott, kirabolhatott, s Németországba és Itáliába betörhetett: mind oly dolgok, melyeket az akkori írók annyira sötét színekkel ecsetelnek.

De alighogy Szent István a maga hatalmát megerősíthette, a parasztok sorsával azonnal törődni kezdett. Törvénye II. könyvének XVII. fejezetében ezeket írja: „Ha valaki irgalom által vezettetve a maga szolgáit és szolgálóit szabadsággal ajándékozta volna meg, halála után irigység által megilletve senki se merje azokat visszavezetni a szolgaságba.” Mindazáltal a korszellemhez alkalmazkodva a XIX. fejezetben a szolgák eladásának jogát állapította meg. Azok közül egynek-egynek ára, úgy látszik, tíz tehén volt, az orrlevágatási büntetésre ítélt szolgáknak ez alól való megváltása fejében pedig öt tehén volt fizetendő. A szabad vendégek és külföldi jövevényeknek Szent István első végzeményének VI. fejezetében kedvezett, és ez elvből kiindulva a szabad királyi városoknak és a kiváltságos községeknek alapját vetette meg. Szent Istvánnak a nép emelésére irányuló ezen törekvését utódai közül néhány buzgóan folytatta. Ez pedig a nemesség nagy részének nem tetszett; de mindig találkoztak, akik azt, ami igazságos és az egész országnak hasznos volt, a saját hasznuknak elébe tették. A karok és rendek gyűléseiben ezen valóban nemes felfogásukat és igyekezetüket különféle módon tanúsították. Különös törvényeket és üdvös rendelkezéseket létesítettek; de magukra maradva, nem tudták kivinni, hogy a parasztok általános szervezése felvétessék. A parasztok dolga könnyebb vagy nehezebb volt aszerint, amint a földesurak lelkülete, kénye és haszonvágya különböztek, mivel kötelezettségeiket nem a kölcsönös megállapodás, nem írásos szerződés, hanem az úr akarata és a szokás határozta meg. Endre király alatt az 1222. évi XI. törvénycikkben, a magyar alkotmány ezen alapvégzeményében meg van állapítva, hogy: „Ha a várispán (főispán, Comes) várának népességét elpusztította volna, ez reá bizonyulván, méltóságától az egész ország színe előtt lealázó módon megfosztassék, az elvitteket visszaadni tartozván.” I. Lajos uralkodása alatt az 1351. évi VI. törvénycikk értelmében a parasztok fizetsége a termett bor és gabona kilenced részében volt megállapítva. Zsigmond király II. végzeményének VI. cikke szerint a polgároknak az úgynevezett külföldi vendégek és jobbágyok részére a királyi uradalmakból a nemesiekbe, és viszont azoknak a nemesi javakról a királyiakra a szabad költözködés joga állapíttatott meg. Úgy látszik, ez a rendelkezés nem volt általános, hanem azt csak oly vendégek tartották tiszteletben, akik külföldi tartományokból hivattak be termékeny hazánkba és úgy népesítették velök az országot. Zsigmond király sokban oltalmazta a parasztokat; az ipart és kereskedelmet előmozdította, városokat és mezővárosokat alapított, s emellett kiváltságokat és kedvezményeket nyújtott nekik. Mint sajnos rendelkezést tűrte el ezt a nemesség nagy része, és amit a királyi bőkezűség jogosan kijárónak vélt a nép részére, azt másfelől fokozottan érdes úri hatalommal törekedtek elvenni attól. A belzavarok, úgy látszik, innen eredtek. Mert ezen király III. végzeményének IV. fejezetében ez mondatik: „elhatároztuk azt is, hogy a főpapok, főurak és nemesek a mi országunk tájain zsákmányolást, rablásokat, véröntést és semmiféle más hatalmaskodást bármely osztályú és állapotú hű honlakosaink ellen elkövetni semmiképp se merészeljenek”.

Zsigmond király halála után utódai, Albert, I. Ulászló és utóbb született (posztumusz) László alatt, akik a kormányt nem kezelték oly erős kézzel, visszahatás állott be, és a parasztok, valamint a kiváltságos vendégek a korábbi kemény szolgaságba szoríttattak vissza, elvesztvén mindazon kedvezményeket, melyeket korábban nyertek. Albert uralkodása alatt az 1439. évi XIII. törvénycikkben rendeltetett, hogy: „ha a hadsereg küzdelmei és minden más torzsalkodás közben a magyaroknak némelyeket a vendégek közül elfogni sikerült, azokat maguknak tartsák, eladják vagy az egyházaknak a szolgaság járma alá szolgáltassák át.”

Azonban Hollós Mátyás atyai gondossággal karolta fel a parasztságot, midőn III. végzeményének XVI. cikkében a jobbágyok szabad költözési jogát megállapította; visszaszorította a papi tizedet követelők önkényét első végzeményének XXIV. cikkével, a VI. végzemény 36. cikkével pedig többféle adónemet szüntetett meg, mondván, hogy a parasztok feleségeitől, vagy más tanyát gondozóktól semmiféle adózás ne követeltessék.

Ilyformán hullámzott a parasztok sorsa, midőn II. Ulászló vagy Dobzse László gyenge király alatt Leó pápa az országot felszólitotta, hogy a szaracénok elleni keresztes hadjárathoz csatlakozzék. Telegdy kincstárnok ennek ellene nyilatkozott; mellette volt azonban, hogy a pápa kívánsága teljesíttessék, Tamás bíbornok és esztergomi érsek.

Ulászló király szokása szerint habozott. Erre az érsek a keresztes háborúra vonatkozó pápai bullát ünnepélyesen kihirdette és a keresztes had vezérévé Dózsa György tétetett, aki vitéz férfi volt és aki a török ellen folytatott hadakozásokban ezáltal híressé lett. Óriási tömege a népnek gyűlt össze, mely különben is megunta már a földesurak zaklatását.

A munkásaiktól magukat megfosztottnak tapasztalt földesurak a parasztokat erről a vállalkozásról eleinte lebeszélni, azután pedig attól erőszakkal eltiltani igyekeztek. Dózsa az erőszakot erővel tartván visszaverendőnek, jelt adott a polgári háborúra, mely dühös barbársággal és kegyetlenséggel négy hónap tartama alatt 70 ezer embert pusztított el Magyarországon. Dózsát izzó vastrónra ültették és élve sütötték meg; a többi főcinkosok másféle kínos halállal végeztettek ki.

A következő országgyűlésen az 1514. évi 14–25. törvénycikkek által ezen lázadás büntetéseül a szabad költözködés joga eltörültetett és a korábbi szolgaság állíttatott vissza.

Ezen törvény, mely bizonyos tekintetben sarkalatos rendelkezéseket tartalmaz, bizonyítékul szolgálhat arra, hogy mily kevéssé felelnek meg rendeltetésüknek az oly határozmányok, melyek pillanatnyi kivételes gyengeségektől – fenntartásokkal és záradékokkal telve – csikartattak ki. Ezen törvény szigorúsága, melynek álláspontjáról az eredetileg kiindult, rögtön megszűnt annak elhatározása által, hogy a parasztok uraiknak pénzfizetésben, természetben és teljesítendő szolgálatokban mivel tartoznak. Ez törvénykönyvünkben az első úrbéri rendelkezés, de ezen igen hasznos rendelkezésnek üdvös hatását mindjárt megsemmisíti az a záradék, mely szerint: „az uralkodó szokás szerinti terhek mindazáltal viseltessenek”.

A parasztok helyzete eszerint határozatlan és súlyos maradt, és a magyar törvényhozást ez a tárgy különböző szellemben még azontúl is sokat foglalkoztatta.

Az ausztriai házból származó királyok a nép ezen számos tagú részének hathatós oltalmat nyújtottak. Első Ferdinándnak az 1547. évi XXVI. törvénycikkben az országgyűlési karok és rendek kijelentették, hogy „különböző régi és újabb világos jelek által nyilvánult a mindenható Isten bosszúálló haragja a nemzet azon súlyos bűne miatt, melynél a hajdan virágzó Magyarországnak, úgy látszik, semmi sem ártott inkább, mint a jobbágyok elnyomása, akiknek panaszos kiáltása szüntelenül felszáll az Isten színe elé. Hogy eltávolíttassék tőlünk a mindenség alkotójának neheztelése, s jóakarata és kegyelme végre megnyeressék ezen lesújtott ország részére, különösen, mivel ő Felsége ezen dologgal szemben jóságosan figyelmeztette hű alattvalóit, a karok és rendek elhatározták, hogy a nyomorult jobbágyoknak a korábbi évek alatt bármily módon elvett jogai visszaadassanak és szabad legyen nekik ezentúl, ha a szigorúbb földesurak felsőbbsége és hatalma alatt élni nem akarnának, máshova költözni.”

Tele vannak az országgyűlések végzeményei e korban a parasztok helyzetére vonatkozó rendelkezésekkel, sőt ugyanott a jobbágyügy gyökeres átalakítása és szervezése is észlelhető. A legnyomatékosabb reájok vonatkozó rendelkezések az 1715., 1723. és 1767. években következtek be, mert addig a parasztok egyedül uraiktól függtek és egyedül ezeknek adóztak. De miután 1715-ben az állandó hadsereg Magyarországon is felállíttatott, melynek fenntarthatása végett a parasztokra kirótt hadiadó közvetlenül a királyi kincstárba volt fizetendő, és miután 1723-ban a parasztoknak az uradalmak elleni panaszai megbírálás és eldöntés végett a magas királyi helytartótanácshoz utasíttattak, és 1767-ben az urbárium kihirdettetett, az úri hatalomnak és a jobbágyi tartozásoknak határt szabtak, minélfogva majd a vármegyei hatóság, majd a helytartótanács köteles volt a parasztokra gondot fordítani és fennmaradásukkal törődni. Így a parasztok kizárólagos függése uraiktól megszűnt, habár az úri jogok hordereje oly nagy, hogy amely földesúr a maga jobbágyát el akarja nyomni, erre még mindig elég hatalma van, de ha a paraszt a saját ügyét előmozdítani és fenntartani tudja, az igazság megszerzésének részére is megfelelő eszközei kínálkoznak.

A parasztok állapotát az úrbéri rendtartás (urbárium) szabályozza, mely Mária Terézia gondoskodása folytán 1767-ben hirdettetett ki, és huszonhárom évvel később, 1790-ben ideiglenes hatállyal országgyűlésen állapíttatott meg. Az általános úrbéri rendtartás az egész országra szól, de egyformán mindenütt nem volt behozható. Az éghajlat, termékenység, fekvés, a szerzési alkalom oly különféle s a helyi viszonyok annyi változatot tüntetnek fel, hogy az Árva megyei paraszt háromszor annyit tartoznék fizetni éghajlatának terméketlensége folytán, mint paraszttársa a temesi bánságban, pedig ez viszont talajának termékenysége mellett az ipar és kereskedelem hiánya folytán csak saját maga táplálkozhatik bőven.

Becsületesen felfogni látszottak ezt a munkálatot a végrehajtó úrbéri biztosak, és midőn az ily kezdeményszerű munkálattal elválaszthatatlan visszásságokat nem tudták megszüntetni, az urbárium lehető közhasznosságát tartván szemeik előtt, nem egy különleges rendelkezést vettek fel abba, a munkálatnak tökélyesbítését az utódoknak tartván fenn. A kézi-napszámnak megváltási árát egyes helyeken 5, másutt pedig 10 krajcárban állapították meg. Az egész telek a jobbágy részére némelyhelyen harminc hold földben osztatott ki, másutt csupán 24 és 22 holdban. Néhol termékeny, kiterjedt, nagy uradalmakban Magyarországnak ezen egész területét bevetheti, másutt bő legelője és előnyös faizása [fakitermelési joga] van. Néhol ez szűk, egyes helyeken semmi. Sok vidéken parasztokkal való elbánás és azok szolgálmányainak régi szokása megtartatott, néhol az úrbéri járandóság szabályozása elhalasztatott. Egyes részeiben az országnak a parasztok túl vannak terhelve, és a bizonyára nagy egyenlőtlenségnek okai sokfélék.

Általában a parasztok állapotát Magyarországon a következőkben lehet meghatározni.

Az egésztelkes jobbágynak van 24 hold szántóföldje, 12 kasza rétje és egy hold belsősége. A fél- és negyedtelkes jobbágynak aránylag kevesebb. A zsellérnek csak belső telke van. A kurialista az úrral kötött szerződés feltételeitől függ. Mindegyiknek van legelője, és ahol erdő létezik, ott mérsékelt faizási joga is.

Italmérési joga van a jobbágynak a helyi viszonyok szerint hat, illetve három napon át. Az egésztelkes jobbágy tartozik urának 52 igás vagy 104 kézi-napszámot szolgálni, 1 rénes forint [60 krajcár értékű] házadót fizetni, egy hosszú fuvart teljesíteni, egy öl fát összeállítani, három napot vadászaton tölteni; két tyúkot, két kappant, 12 tojást, féloldal szalonnát, egy borjúnak harmincadrészét átadni, a pálinkaégetésért 2 rénes forintot fizetni és minden mezőgazdasági termékének kilencedrészét beszolgáltatni. Ha ura vagy úrnője házasságot köt, ő 38 krajcárt fizet; az úrnak váltságdíja (ha elfogatnék), az országgyűlési követek napidíja már nem előre megállapított terhei. A zsellér pedig, akinek a bensőségen kívül nincs egyebe, tizenkét napszámot szolgál és egy rénes forintot fizet. Tartozik továbbá a paraszt a római katolikus papságnak a tizedet beszolgáltatni. Tartja a plébánost, az egyházfit, a jegyzőt, a mezőbírót, a csőszöket és a falusi szolgákat. Csak az ő munkájával és költségén építtetnek és tartatnak fenn közutak, ő állítja az újoncokat, ő viseli a hadiadó terhét és a házipénztár minden kiadásait.

Politikai jogai a következőképp alakulnak. Az 1791. évi novelláris törvény által visszaállított szabad költözködési joggal bírván, többé nincs röghöz kötve. Szerzeményeinek annyiban ura, amennyiben azt gyermekei öröklik; azok nemlétében végrendelkezhetik, de hagyatékának egyharmada a földesurat illeti, aki végrendelet hiányában az egészre kezet tehet. A jobbágytelek és tartozékai az úr tulajdonát képezik, aki azokat elveheti tőle és másnak adhatja. Közhivatalt nem viselhet. A saját nevében idegenek, annál kevésbé a földesúr ellen pert nem indíthat. Ügyeiben és vétkei felett a földesúr még akkor is ítélkezik, ha azok őt magát szintén illetnék. Világos ebből, hogy a parasztnak sem polgári, sem személyi jogai ténylegesen nincsenek. Ezen hiányokat némileg pótolja az, hogy fellebbezési joga van, hogy a megyei ügyész támogathatja, s az úriszék a törvényes bizonyság jelenlétében ülésez. De ügye az ítélőszék méltányosságától és nagylelkűségétől függ, mert akik ügyét intézik és megítélik, azok nemesek és a földesúrral a paraszt ellen irányuló azonos érdekű szomszédok, barátok; valamennyien osztálytársai annak.

Habár tehát az, amivel a paraszt a földesúrnak közvetlenül szolgálni tartozik, nem olyan súlyos is, hogy emiatt jogosan panaszkodhatnék, de ha összes szolgáltatásai számba vétetnek, ha figyelembe vesszük, hogy személyi jogai nincsenek, és mindaz, ami ebből következik; továbbá, hogy mily nyomorult szegénységben leledzik; ha mindezt tüzetesebben meggondoljuk: be kell vallani, hogy az általa viselendő teher nem könnyű, és vajmi kevéssé derült a paraszt sorsa.

Nem lesz helyén kívül összes szolgálmányait és adózásait a mérsékelt számítás alapján szemügyre venni, és azokat bevételeivel összehasonlítani. Ez az összehasonlítás matematikai szabatossággal nem bírhat, de általában elősegítendi a helyzetére vonatkozó alapos ítélet képződését.

Az egésztelkes jobbágy földesurának évenkint az urbárium értelmében tartozik:

 

52 igásnapszámmal, ami 20 krajcár megváltási árral számítva tesz17 r. frt 40 kr.
Az urbáriumban rendeltetik, hogy igásnapszámot 20, a kézi-napszámot 10 krajcárjával váltsa meg a paraszt, ha azt nem természetben szolgálná le; ez azért rendeltetett így, nehogy teljesítendő munkáját igen drágán kelljen megváltania, mivel az ipar és kereskedelem hiányával levő országunkban kevés a szerzés alkalma. De az úrbéri parasztmunkának itt szóban levő megszabott árát nem lehet jogosnak és méltányosnak tekinteni. A földesúrnak ugyanis egy igásnapszám több hasznot hajt, mint annak 20 krajcárban megállapított váltságára, mert ki dolgoznék saját kocsijával, ekéjével, a maga lovaival, saját élelmezése mellett naponként 20 krajcárért? És kérdem, miféle arány van a paraszt munkájának becslésében, ha az igásmunkát kocsival, igavonó állatokkal, két személlyel csak kétszer annyira értékeljük, mint egy napi kézi munkát. Tehát szükségképp más mértékét kellett volna itt a becslésnek alkalmazni. Az ország felső részeiben az igásmunkát a városokban és mezővárosokban 2–3 r. forintjával fizetik meg, és a munkásokat ezenkívül élelmezik is. Az 1729:I. törvénycikk várőrségi célokra a paraszt igásmunkájának 15, kézi munkájának 12 krajcárjával állapíttatott meg az ára. Midőn azért itt egy igásnapszám váltságárát 20 krajcárban veszem fel, tulajdonképp a parasztokat megbélyegzem, nehogy érdekükben a városi váltságárat szántszándékkal kicsinyelni láttassam.                                      
Hosszú-fuvar2 r. frt 30 kr.
A szolgáltatandó élelmiszerek– r. frt 48 kr.
Egy öl fának elkészítése és elszállítása1 r. frt  –  kr.
Ha ezen szolgálmányokat és szolgáltatásokat a paraszt természetben tartozik teljesíteni, ez neki többe kerül, és a földesúrnak többet használ. 
Úrbérl r. frt  –  kr.
Háromnapi vadászati munka– r. frt 30 kr.
A kilenced és tized. Azokat a szolgáltatásokat, melyeket a paraszt a gabonából és mezei termékeiből ad, mint vitás tárgyat közelebbi megtekintésnek alávetni érdemes. De itt nehéz olyan összeget megállapítani, mely általában alkalmazható volna. A tizedik rész vétetik néhol; máshol az magánegyezmények értelmében megváltatik. Ezenkívül a gabona árai nagyon különbözők és a termékenység fokai is nagyon elütnek egymástól. A tized és kilenced alá tartozó mezőgazdasági termékek nemei szintén különfélék. Tehát valamely megközelítő átlagot kell felvenni. A tisztelendő lelkészeknek járó tized és a földesurat illető kilenced együtt ötödrészét teszik a paraszt termésének, melyet ha 12 rénes forintjával veszek fel, azt hiszem, alacsony megváltási számítást tettem12 r.frt – kr.
A hadiadó és háziadó. A katonai adó, habár az egész országra nézve van megállapítva, összege mégsem országosan szabatik meg. Kirovása ugyanis határozottan megyei feladat; az a faluk és egyes jobbágyokra kivetve az évi dikális összeírások eredményéhez képest változik. A házipénztár járandóságai pedig még inkább változásnak vannak alávetve, mivel mindenféle csapás, a katonaság átvonulása és fenntartása, az utaknak és hidaknak építése és javítása, a nyilvános ünnepségek, a beiktatások, tisztújítások növelik azt. Mind a két pénztárnak járandóságai, tehát egésztelkes jobbágyra összesen felszámíthatók30 r.frt – kr.
Az illető egyháznak szükségeire, az egyházfi, tanító fizetéséhez, a harangok, a templom és iskola fenntartására felveszek4 r.frt – kr.
A plébános tartására2 r.frt – kr.
A mezőbíró tartására, a katonai átvonulás, a hajdú, csikós, gulyás, kanász, libapásztor, éjjeliőr fizetéséhez, a folyók tisztítására, a hidak jókarban tartására, a községi szénáskertre, a középületek javítására stb. a községi pénztárba jár8 r.frt – kr.
A (parasztnak) maga részére szüksége van lakásra, istállóra, csűrre, magtárra, kisebb-nagyobb haszonállatokra, kocsira, ekére, valamelyes házi bútorzatra. Ezeket 500 frton alul nem szerezheti be; ennek évi kamatjára felvehetni30 r.frt – kr.
Ezeknek oly állapotban tartása, hogy velök gazdálkodhassék, tehát kovács, bognár munkabére és az ezeknek szükséges anyagok ára20 r.frt – kr.
Kell neki szolga és szolgáló; ezek élelmezése, ruházása és fizetése bizonyosan belejön50 r.frt – kr.
A saját magának, nejének, gyermekeinek élelmezése, ruházata és egyéb szükséges kiadásai tesznek évenként60 r.frt – kr.
 239 r.frt 28 kr.
Következnek oly tételek, melyek nem mindeniknél és nem minden évben fordulnak elő, de a leggyakrabban mégis tényleg előfordulnak és nem halaszthatók el. Tudva van, hogy a közutaknak építése és fenntartása a parasztokra hárul, és azok ez idő tájt a megyéknél többnyire munkában vannak. Erre egy egésztelkes jobbágy rovására felszámítok:8 r.frt – kr.
Újoncozás már régóta minden évben tartatik. Az újoncok megfogása, szállítása és sok mindenféle ezzel összefüggő kiadás2 r.frt – kr.
Ha katonaság állomásozik az országban, annak kiadásai, aki a közkatonának lakást, tűzhelyet, ágyat és élelmet ad, havon ként 30 kr-t, tesznek tehát évenként6 r.frt – kr.
 255 r.frt 28 kr.
Hol vannak még a menyegzők, keresztelések, betegség és temetések költségei s más kiadások, a révdíjak, útvámok, vásárpénzek, az alamizsnák és ezek összegyűjtése s azon különféle adományok, melyekről tudom, ha nincs is róluk nyilvánosan szó, hogy a parasztnak a maga szegénységéből azokat is kell nyújtani? Mi történik akkor, ha a betegség, aggkor, vagy baleset a jobbágyot munkaképtelenné teszik, ha csapások, tűzvész, marhavész, rossz termés és drágaság köszöntenek be nála? 
Tegyük fel, hogy egy jobbágyi egész-telek 1000 r. forintot ér, de azt hiszem, hogy azt ez összegben bizonyára magasan becsültem, mert az egy telekhez tartozó földeket, melyek azonban a felsorolt terheknek vannak alávetve, alig venné meg valaki önként ezer r. forintért. Hiszen ezt az árt az ország legtöbb részében még a szabad földekért sem adná meg senki sem. Ezen tőkének hozadéka a szokásos 6 százalékkal csak 60 forint lenne. De vegyük, hogy a paraszt iparkodása és gazdálkodása háromannyit, azaz 180 forintot hoz ki belőle, akkor is kevesebb lesz az az előző lapokon foglalt kiadásoknál, melyek tesznek255 r.frt 28 kr.
 75 r. frt 28 kr.-ral.

 

Azonkívül ezt nem készpénzben, hanem terményekben állítja elő a paraszt. Ezen terményeket pedig élelmezése, kis és nagy jószágainak fenntartása és minden másra szükségli. Márpedig egy egésztelkes jobbágy gazdaságához kell átlag 2 ló, 2 ökör, 2 tehén, üsző, sertések, tyúkok, libák. A házban élő öt személy, azaz maga a jobbágy feleségével, egy gyermekökkel, egy szolga és egy szolgáló. A szükséges élelmiszerek lefoglalják 24 hold termését, amely területnek pedig egyharmada ugar. A szükséges gazdasági állatok fenntartása a szalmát és szénát emészti fel. Már bő aratású évnek kell lenni, hogy a saját szükségletén túl feleslege maradjon; a jó évben pedig termékeit csak alacsony árakon adhatja el. Ennélfogva minden általa készpénzben fizetendő szolgáltatásnak fedezetét egyedül különös szorgalma által szerezheti meg, melyet azonban jobbágyi munkakörében nem, csak azon kívül értékesíthet; például ha munkabérért dolgozik, ha valamely üzletet csinál, fuvaroz, lenből vagy kenderből vásznat készít. És adóját sem róhatja le jobbágyi telkének termékeivel, hanem csak rendkívüli iparkodásának jutalmával, ami egyáltalán igen nagy odaadást kíván. Ha pedig ezt a rendkívüli igyekezetet nem tudja kifejteni, akkor mindazon fizetéseivel, melyeket készpénzben kell teljesítenie, hátralékban marad. Ezt maga a tapasztalás bizonyítja, mely szerint az ország legtermékenyebb, de kereseti alkalmak hiányával levő részeiben az adóhátralékok a legnagyobbak, és a parasztok megélhetése a legnehezebb.

Az adózás azon elvben gyökeredzik, hogy a közteher az adózó élelmére szükséges jövedelmének többletét ne haladja meg, vagyis, hogy ha a paraszt a maga és gyermekeinek évi fenntartására évi 200 forintot szükségel, ez összeg érintetlenül megmaradjon neki, és csak a maradvány képezheti a megadóztatás tárgyát. Sőt a jövedelmi felesleg sem fordítható egészen az adózás céljaira, mert sorsának javítására mindenki törekszik, s öregsége, betegsége és baleset beálltának esetére, továbbá, hogy gyermekeinek valamit hagyhasson, valamely takarítmányt meg akarna tartani. Másként magán- vagy közgyarapodás nem is lehetséges, különösen nem akkor, ha az iparosodásnak ez az egyetlen ingere elvétetik tőle.

Abból a számításból pedig, amit felhoztam, merőben az ellenkező világos; ha az áll, nem fogható fel, hogy a paraszt minden szükségletének és kötelezettségeinek miként tegyen eleget, annál kevésbé, hogy valamely jövedelmi többletet tudjon megtakarítani. De hiszen – mondhatja valaki – az emberek nem futnak el a jobbágyságtól és vannak parasztok, akik nemcsak jómódúak, hanem még vagyonosak is.

Erre az ellenvetésre feleletem: egészben véve olyanok a parasztok kiadási viszonyai, hogy bármily nehéz legyen sorsuk, mivel más megélhetési módjuk nincs, azt, amely nyitva áll részökre, folytatni kénytelenek. Mit tegyen a paraszt fia, mint hogy az apja jobbágyi szolgálatát folytatja? Mit tegyenek a milliók, hova forduljanak, ha azt, amit tehetnek, hogy földmíveléssel tartják fenn magukat, mellőzik? Ezen állapotban is megvagyonosodik néhány paraszt, de csak mások nyomorúságából, akik a végszükségben földeiket elzálogosítani, marháikat olcsó áron eladni kénytelenek. Tehát ilyformán egyes parasztoknak jóléte semmiképp sem képezheti mások megélhetésének a mértékét. Itt a parasztok legnagyobb részének állapotára, mely kétségkívül nyomorult, kell az ítéletet alapítani.

Az adózók ezen helyzetének nyomása alatt az állam minden működése bizonytalanná, nehézzé és akadályozottá válik. A köz- és magángyarapodás lehetetlenné lesz, az adófizetés pang, hátralékok keletkeznek, lanyhul a szorgalom és felszaporodik a nyomor. Annak, hogy megélhet a paraszt Magyarországon, állítólag világos bizonyítéka az, hogy hiszen létezik. De a természetes méltányosság és a politika elvei egyaránt azt követelik, hogy a paraszt oly állapotba helyeztessék, melyben a reánehezedő köztartozásokat leróván, életszükségleteit megszerezhesse és valamely jövedelmi felesleget öregsége, betegsége, balesete, gyermekei öröksége számára megtakaríthasson. Pedig el kell ismernünk, mert minden tapasztalat mellette szól, hogy az ország azon részeiben is, ahol folytonos munkával képesek valamit szerezni, a parasztok teljes erejök megfeszítésével kénytelenek gazdasági dolgaikat gondozni, és nem szabad őket szerencsétlenségnek érni, hogy jelen viszonyaik között fenntarthassák magukat. De arra, hogy a paraszt erkölcseit és szokásait kimívelje, vagy az élet ártatlan hasznos örömeinek erkölcsi gyarapodhatása céljából részese legyen, sem ideje, sem anyagi eszközei nem maradnak.

Sok az, amit a parasztnak Magyarországon szolgáltatni kell, ennek a szolgáltatásnak útja és módja azonban nem kevésbé nyomasztó.

Amit a földesúrnak kénytelen szolgáltatni, ha az évenként egyenlően van megállapítva, ha mértéke nem túlcsigázott számításon alapszik, ha teljesítésének mikéntje nem terhes és ha különben oly földesura van, aki a méltányosságot szereti, az őt túlságosan nyomni nem fogja. De a vad földesúrnak ezer eszköz van kezében, melyekkel jobbágyait agyonnyomhatja.

Ha a tizedet valahol természetben kell beszolgáltatnia, tönkre teheti őt, mert termését addig nem hordhatja el, míg a tizedelő a maga részét ki nem hasította belőle. Már pedig sok helyen kényelemszeretetből a tizedelő nem száll ki előbb, mintsem az egész dülő termése nincs rakásokba vagy vontatókba összehordva; ha azután ez elhúzódik és rossz időjárás következik be, a gabona elromlik és meghiúsul az egész év reménye. Ugyanez mondható a kilencedről is, ahol azt természetben szolgáltatják be. Roppantul sanyargatható az előfogatozás által, ha a legsürgősebb mezei munka idején szántóföldjét nagy kárára elhagyni, vagy kifáradt igavonó jószágát fuvarozással kimeríteni kényszeríttetik olyan árért, mely merőben csekély, mert négy lóval két magyar mérföldnyi távolságra egy rénes forintért kocsin hajtani bizonyára oly kevés, hogy az csak akkor gondolható lehetségesnek, ha a takarmányt és élelmet magával viszi és ezt a forintot a maga és lovai fenntartására fordítja, fáradságáért és munkájáért semmit sem tarthatván meg magának.

Az újoncállítás is nagyon nyomasztó a parasztra. Mennyi részrehajlás van annál? Mennyi ajándék, mennyi vesztegetés és kiadás? Mily keserű könnyek és erőszakoskodások fordulnak itt elő? A katonaság kiegészítésének rosszabb módja alig lehetséges.

Sokat szenved a paraszt a katonaságtól, midőn azoknak kvártélyt köteles adni tűzhellyel és ággyal.

Nagyon gyengíti a jobbágyot az ajándékok adásának szokása is, mely annyira elharapódzott, hogy a paraszt ajándék nélkül egy lépést sem vél tehetni; habár az ajándékok ritkán nagyok, de egészben véve súlyosak. Kevésbé gazdagítják azok elfogadóit, mint szegényítik az ajándékozókat.

Az adófizetés módja nyomasztó a parasztra nézve. Mielőtt annak tüzetesebb vizsgálatához látnék, mivel a dolog nagyon bonyolult és nem is mindenki ismeri eléggé, előbb röviden meg akarom azt magyarázni.

A közadóknak két faja van: a hadi- és a háziadó. A hadiadót az ország az állandó hadsereg fenntartására eddig 4 304 552 rénes forint 50 krajcárnyi összegben fizette, most pedig e címen 5 000 000 rénes forintot ad. Nagyon megnőne ez az összeg, ha miként kellene, hozzáadatnék az ún. katonai deperdita, mert az bizonyosan meghalad félmillió rénes forintot. Így állván jelenleg a dolgok, ezt az adóval lehet egy sorba tenni.

A háziadó rendeltetése, hogy a megyék kebelbeli közigazgatásának költségeit fedezze. Tudva van, hogy a megyei úgy közigazgatási, mint igazságszolgáltatási kormányzat a királyi kincstárnak éppen semmijébe sem kerül. Ennyiben Magyarország különös kivételt képez a többi országgal szemben. De más oldalról be kell vallanunk, hogy a házipénztár nem oly igen kevésbe kerül, amiről, mint az alább közölt összeírás mutatja, annak rendkívüli növekedése tanúskodik.

Az ország összes megyéinek házi adózása tett:

az 1766. évben ……………………………………………710 603 rénes forintot 17 kr
az 1773. évben az urbárium behozatalával ……………….939 292 rénes forintot 40 kr
az 1775. évben ……………………………………………114 956 rénes forintot 55 kr
az 1780. évben ……………………………………………1 357 088 rénes forintot 17 kr
az 1785. évben ……………………………………………1 447 926 rénes forintot 56 kr
az 1787. évben, midőn a de perditák alapja behozatott …..2 064 598 rénes forintot 58 kr.

 

Eszerint 22 év alatt majdnem háromszor akkora lett, mint volt, ami annál súlyosabban nyomja az adózót, mivel a falusi községeknek külön szükségletei és kiadásai ez idő alatt csaknem olyan mértékben nevekedtek.

A földesúrnak járó szolgáltatások a szántóföldek és rétek tartozékainak tekintetnek, hanem a közadózás céljaira a parasztot úgy földje, valamint összes képességei, ipari tevékenysége, sőt még kereseti képessége után is megróják. Ezelőtt sokkal egyszerűbb volt az adóbehajtás módja. A parasztház kapuja után az országgyűlésen állapíttatott meg az adózás kulcsa. Ha ez a kulcs országgyűlésileg egy forintra határoztatott, akkor ahány porta (kapu), vagy parasztház volt a megyében, annyi forintot fizetett adó címén a vármegye.

Jelenleg azonban sokkal bonyolultabb módszerét alkalmazzák az adókivetésnek. A kivetendő összeg a törvényhatóságok közt a kapuk száma szerint osztatik fel. Most ez a szó nem régi, igazi értelmében vétetik, hanem csak eszmeiben, mint a követendő összeg osztója, mely az 1764. évben 688 rénus forint 50 kr-ban állapíttatott meg. Ily értelemben az országnak 6249 portája van. Ha tehát példának okáért az mondatik, hogy Bihar vármegyében 200 porta található, ez alatt azt értették, hogy vele kell szorozni a fennebb jelzett összeget, tehát e vármegyének 137 766 r. forintot és 40 krajcárt kell fizetni.

Minden megye és minden törvényhatóság részére meg van állapítva a porták száma. Az 1700. évtől fogva az 1765. évig tizenháromszor változott ez a kivetési alap. Az 1765. évtől egész 1802-ig kiigazítás e részben nem történt, holott jól tudták, hogy az hibás és aránytalan. Az úrbéri összeírás és a II. József alatt eszközölt felmérés ezt minden kétségen kívül helyezte, és az országgyűlés által is olyannak ismertette el. Mert a tiszteleti és hadisegély az 1772. évben nem az 1775. évi portakivetés, hanem a magas helytartótanács által kijavított számítási kulcs szerint osztatott el.

A porták száma szerint kijövő összeget a megye az adózók kebelbeli községei közt osztja fel. Megint egy afféle eszmei osztót vesznek fel, melyet dikának neveznek. A porta és a dika abban az eszmében, melyet megjelölnek, találkoznak. A porta alkalmaztatik az országos és a vármegyei felosztásnál, a dika pedig abban az alfelosztásban szerepel, melyet a vármegye a községekre eszközöl. De a dikát úgy, mint a portát, nem állapítják meg, mivel a házipénztár járandósága nincs megszabva, és amint ez változik, úgy kell változnia a dikának is. Mert a különböző helyi viszonyok szerint a megadóztatandó tárgyak különféleképp számíttatnak a dikába. Magában a megyében is változik a dika a kivetendő összeg nagyságához képest.

A községek között való felosztás az 1775. évben eszközölt dikális összeírás szerint ejtetik meg. A parasztok ugyanis minden évben összeiratnak, éspedig minden haszonnak, melyet maguknak biztosíthatnak, 95 rovatba történt beiktatása szerint saját bevallásuk alapján, és ezen rovatokhoz mérten történik a községekre való felosztás a megyében.

Az egyes parasztokra való egyéni kivetés a községekben a falusi elöljáróság által történik, a földesurak befolyásával vagy anélkül. Ez már nem a dikális összeírás szerint megy végbe, melyről tudva van, hogy tiszta hazugság, hanem külön, magánúton, mely sem nem egyforma, sem az önkénynek nincsen híjával, és a dika megállapítási rovatoktól eltér. Így tehát a dikális összeírás munkálata szerfelett terjengő; egyes-egyedül az adónak a községek közt való felosztásának céljaira szolgál, tehát hívságos.

Kiviláglik ebből, hogy a dikális összeírás kevéssé hasznos, sőt az még káros is. Általános hazugságra törekszik, mert adózási képességük és haszonélvezeteik önkéntes bevallása közben a parasztok sohasem mondják meg az igazat, ami az összeírók előtt igen jól tudva van; de nem változtathatnak dolgon, mert a falu parasztjai és a szomszéd járásiak egyformán tudnak hazudni. Különben, ha a szoros igazságot valahol kinyomoznák, azt a helyet adóval bizonyosan túlterhelnék.

Így történik, hogy az oly községben, ahol háromszáz ökör, vagy tehén, vagy ló létezik, ott az összeírás alkalmával alig ötvenet találnak. Azt mondják ezen művelet makacs védelmezői, hogy magukban a hazugságokban igazságos arány létezik, mivel hiszen mindenütt hazudnak. Hanem ez a kifogás nagyon gyermekes, mert hát ki fog a szabad hazudásban igazságos arányt feltételezni, és miképp tudhatja az A. községbeli paraszt, hogy a B. községbeli minő mértékét fogja a hazugságnak alkalmazni? Vagy hogyan tudja az összeíró szolgabíró eltalálni, hogy társa a szomszéd járásban ezen hazugságot miképp mérlegeli? Mert hiszen mindkettőnek kötelessége vigyázni, nehogy járásának adófizetői túlterheltessenek. Nem akarom fejtegetni, hogy mennyire felforgatja a lakosok erkölcseit, gyengíti a hatóságok iránti tiszteletet és megsemmisíti a közbizalmat, ha látják, hogy ezek a nyilvánvaló hazugságok, melyek hivatalból állíttatnak elő, közszentesítés által erősíttetnek meg.

A kilencvenöt dikális rovat a következő: jobbágyok fiai, leányai, fivérei, zsellérek, szolgák, szolgálók, a saját igavonó jószágai, a kölcsönzöttek, hizlaltak, fejős tehenek, hároméves meddő üszők, kétévesek, borjúk, kocsiba való lovak, ménesbeliek, hároméves csikók, kétéves sertések, juhok, kecskék, első, másod-, harmadosztályú házak, első, másod-, harmadosztályú földek, három osztályba való rétek, háromosztályú szőlők, szilvás, káposztás, dohányföld, háromosztályú kert, háromosztályú malom, folyami malom, szárazmalom, borsajtó, fűrészmalom, korcsma, mészárszék, lentiló és kendertiló, háziipari italkészítés, szeszégetés, juhászat, haszonbérlők, korcsmárosok, méhkas, háromosztályú műhely, háromosztályú üzérkedés, három osztályba való kereskedés, ökörlegeltetés, tehén-, ló-, juh-, kecske- és sertéstenyésztés három osztályban, kézművek, faizás tüzelésre, faizás építési célokra, eladásra szolgáló faizás, háromosztályú nádalás.

Kiviláglik ezekből, hogy az adózásnak mennyire különféle tárgyak vannak alávetve, és hogy nem lehet az adókivetésnek méltányos kulcsát, mely a helyi viszonyok igen nagy különbözetei folytán lehetetlen, megtalálni. Azonkívül, hogy az összeírás sohasem lehet teljes, sem a dikák kidolgozása, meghatározása, annak megállapítása, hogy mely és mennyi tárgy képezzen egy dikát, az sem lehet kielégítő.

E tekintetben nagy a különbség a törvényhatóságok között. Kőrös megyében húsz ökör képez egy dikát, míg Máramarosban csak egy fél ökör. Verőce megyében hatvan lóból áll egy dika, Temesben pedig csak két lóból. Békés vármegyében ötvenhat hold szántóföld egy dika, ellenben Árva megye területén, dacára a terméketlenségnek, már két hold. Nyitra megyében huszonnégy béres egy dika, Szabolcsban csak kettő. Somogy megyében a bérlők egy dikának megfelelő hatszáz rénes forintot fizetnek, Szatmárban csak 10 forintot. Hol van az a számító, aki határozott szabatossággal ki tudja a haszon arányát fürkészni, amelyet hoz a szántóföld, a tehén, a szolgáló, a méhkas, a fuvarozás, a műhely, a legelő és a haszonbérlet? Így a dikák is nagyon eltérnek egymástól a különböző törvényhatóságokban. Arad vármegyében egy dika 40 dénárt (krajcárt), Barsban pedig 9 rénes forint 36 dénárt (krajcárt) tesz. Sok rovatban osztályok találhatók, de ki fogja szabatosan megállapíthatni az üzérkedés, kézművességnek, faizásnak, szántóföldek és kerteknek az osztályozás szempontjából a különböző megyék változatos helyi viszonyait? Kétséget nem szenved, hogy a Bánságban jobb a harmadosztályú föld, mint a Kárpátok alatt az első. Nagy része a rovatoknak csak az iparkodást rója meg, melyet pedig adó által ily kevéssé kimívelt országban sújtani alig lehet helyes. A tinók-, borjak-, csikóknál egyedül a remény megadóztatása fordul elő, mivel ezeknek semmi hasznát sem veheti a paraszt, és ha a tinó harmadik évében elpusztul, annak addig felmerült tartási költségein kívül a fizetett adót is elveszti. A szilva, dohány, káposzta kertekben vannak elvetve, melyek már megadóztatvák, és nagyon csodálni való dolog, hogy a rovatkészítés ezen dühében a len és kender vetése- s a vászonszövésnek nem nyitottak külön rovatot. A haszonbérlet, korcsma, mészárszék, a fűrészgép, borsajtó, méhköpű, az üstök, műhelyek és üzletek azzal a nyereséggel vétetnek fel, melyet hozhatnak; tehát az ehhez szükséges szorgalom sújtatik. A legeltetést és fuvarozást már magában foglalja a haszonállatok rovata, külön felvételük ennélfogva egyértelmű a kettős megadóztatással. A parasztok nyereségének felderítésére irányuló és saját bevallásukon alapuló munkálat sohasem lehet szabatos, mert toldatlanságból vagy érdekeltségből hazudnak. Vannak falvak Magyarországon, melyek az eredeti úrbéri kimutatás szerint tíz telekkel bírnak, hanem annak határában azért tényleg negyvenet mívelnek rendesen. Vannak viszont, melyek területe sokkal többre becsültetik, mint amennyivel tényleg bírnak. Az 1715:LVII. törvénycikk rendelete folytán országosan megejtett összeírás szerint Nagyszombat városának több szántóföldje van, mint egész Borsod vármegyének. Hány számosabb köblös föld van, melyek nemcsak a köztudomást, de magának a helyben lakó földbirtokosnak figyelmét is elkerülik? Ha átgondoljuk, hogy ez a bonyolult mívelet mennyi hibával és hézaggal teljes, be kell vallanunk, hogy az ezen munkálathoz szükséges sok és nagy munka, valamint a költség, melybe kerül, haszontalan és a célzattal ellentétben álló hatást idéz elő. Az adóztatás ezen módszere az ipart sújtja, melyben az ország oly szegény. Nyomja a jobbágyokat, kik az ország sok részében a jobbágytelkeket tényleg elhagyják és zsellérekké lesznek. Nyomja az állattartást és tenyésztést, mely a tapasztalás tanúsága szerint hanyatlik. Bonyolultsága folytán terhes a rendszer végrehajtóira nézve, hasztalanul szaporítja a közkiadásokat, a részrehajlásnak bő alkalmait nyitja meg és a legközönségesebb méltányosság elveivel homlokegyenest ellenkezik.

Azonban emberi elme oly adórendszert még nem talált fel, mely igazságos mértékkel osztaná szét a közterheket. Mennél egyszerűbb az adóztatási módszer, az adó annál könnyebben és pontosabban hajtatik be, annál kevesebb a csalás és rászedés veszélye, s könnyebb a hiányokat és hibákat észrevenni és kijavítani

A dikák minden rovatát és osztályozását sem vehettem fel, csak a fő rovatokat jegyeztem ki, hogy lássék, mily különbözőleg számítják egy-egy dikába a tárgyakat a törvényhatóságok, ami az egyéni kivetéseket egymástól nagyon eltérőkké teszi.

A paraszt például a szolga, szolgáló, ökör, ló, csikó, juh, ház és föld egy holdja után a dikák ezen tárgyi és személyi különbségéhez képest fizet a hadipénztárba:

Árva vármegyében……………….1 rénes frt  –  dénárt
Arad vármegyében……………….1 rénes frt  –  dénárt
Bereg vármegyében………………2 rénes frt 83 dénárt
Bars vármegyében………………..4 rénes frt 21 dénárt
Vas vármegyében………………..3 rénes frt 39 dénárt
Máramaros vármegyében…………6 rénes frt 98 dénárt
Nógrád vármegyében…………….3 rénes frt 19 dénárt
Esztergom vármegyében…………2 rénes frt 87 dénárt
Ugocsa vármegyében…………..3 rénes frt 32 dénárt
Verőce vármegyében……………..1 rénes frt 60 dénárt

 

Végre idejegyzem az adózók és a nemesi előjogokat élvezők számarányát. Magyarország népessége a katonaság nélkül 7 008 574 lélekből állott. A nemesi jogokat élvezték ezek közül 325 894-en, tehát minden huszonegyedik lélek örvend a nemes születésűek kiváltságának. Az adózó lelkek ezek szerint 6 682 680-an, a nemeseknek tulajdonául maradó földterületet számításba véve, Magyarország talajának alig ötödrészét birják. Tehát ez az arány keletkezik: Magyarország népességének egyhuszad része, mely a terület 16/20-ad részét birja, nem fizet semmi adót, a népesség 16/20-át tevő lakosság ellenben, amely a területnek csupán 4/20-át bírja, fizet minden adót.

Ezeket az 1802. évi országgyűlés előtti időben írtam. Meg kell tehát említenem azt is, ami változást a parasztok állapotában ez az országgyűlés tett.

A törvényhatóságokhoz intézett idevágó királyi leirat említést tesz az adózó nép fenntartásáról is. A királyi előterjesztésben ugyanis az kívántatik, hogy a rendes magyar katonaság kiegészítésének és eltartásának céljaira a királyi jövedelmek gyarapíttassanak, ami azonban ne hárítson nagyobb terhet a nyomorultul adózó népre, azonban az állam szükségletei akképp fedeztessenek, hogy ha ezek kétmillió rénes forint erejéig fedezettel nem bírnának, a só ára oly mértékben emeltessék, hogy ami az adók emelkedése után is hiányul maradna, az a só emelt árának hozadékából pótoltassék.

Ezek terhelik az adózót, akinek annyiban kedvez ezen királyi kívánság, amennyiben a só árának emelése arányában a Magyarország kiváltságos lakosaiból alakult osztály is közteherviselésre hivatik fel. Ezt a részt a nemesség veszi át. A parasztokra nézve pedig azt határozza, hogy a hadsereg állandó létszáma 64 ezer ember legyen, a háború veszélyének esetében pedig, a kiegészítés terhén kívül még 12 ezer újonc adassék. A követelt kétmillió rénes forint oly módon fizettetett, hogy a 603 028 forint 16 krajcárral emelt magyar adózás ezzel együtt kerek összegben ötmillió rénes forintra rúgjon, a többit pedig a só árának mázsánként 1 r. forint 6 krajcárral történő emelése fedezze.

Az utolsó hét év ebbeli eredményét számításba véve, a só fogyasztása Magyarországon átlag évenkénti 1 299 839 mázsát tesz. A sónak 1 rénes forint 6 krajcárral való emelése folytán ebben az összegben van. 1 429 822 rénes forint 54 kr., ehhez adandó az adóemelés eredménye:

603 028 rénes forint 16 kr.,

ami összesen tesz: 2 032 851 rénes forint 10 kr.,

ilyenformán 32 851 rénes forint és 10 krajcárral több, mint kétmillió rénes forint.

Az országgyűlési iratok tanúskodnak arról, hogy a karok és rendek mindenképp törekedtek arra, hogy Őfelsége atyai kívánságának eleget tegyenek és hogy a nyomorult adófizető nép sorsán könnyíthessenek. Nehéz a parasztokon ezen bonyolult rendszer keretén belől segíteni, kivéve, ha mélyreható előnyök nem biztosíttatnak nekik, ami a valóban nemes érzéssel nem lehet ellentétben. A bányajogi kilencednek és a tizednek természetben való vételéről szóló VII. cikk különösen Magyarország alsó részeinek adózóit nagy és nem ritkán végzetes tehertől szabadítja meg. A XX. cikkből is, mely a nem nemesek felperesi minőségéről szól, nem csekély előny hárul azokra. Mert csak azoknak, akik polgárok lévén, a szabad költözés jogának örvendenek és az úri törvénykezésnek nincsenek alávetve, tulajdoníttatik a szerződési és örökösödési egyszerű esetekben a felperesség személyes joga, mellyel egyébiránt az ország különböző részeiben a szokás alapján máris bírtak. Amennyiben a többiekről intézkedik e cikk, ez úgy történik, hogy abból a parasztoknak alig van valamelyes haszna. Előny lenne reájuk nézve az, mely a kapituláció* rendszeréből folyna, melyről azonban ezen törvény egy cikke sem emlékezik meg világosan, holott mint az országgyűlési iratok bizonyítják, az hasonlóképp elfogadtatott három évre. Ez ellen hosszasan és sokat vitatkoztak. Máris számos ellensége van annak, minek folytán kétes, hogy három év múlva, ha ez a tárgy ismét az országgyűlés elé kerül, a parasztok a kapituláció jótéteményétől nem fognak-e megfosztatni. Meggyőződésem szerint a kapituláció nemcsak az adózó népnek, hanem magának a nemességnek és az egész országnak is nagyon hasznos, nem szólván a mostani európai helyzetről, mely azt feltétlenül szükségesnek tünteti fel. Máskülönben nem lehet azokat a botrányokat kikerülni, melyeket az újoncok erőszakos állítása és a hadsereghez való vitele folyton okoznak. Midőn a kapituláció először hozatik be, lehetetlen, hogy valami olyas is ne történjék, amit ellenségei felhozhatni vélnek ellene, mert hiszen minden, még oly jó változtatás is, ki van téve a kezdet akadályainak és nehézségeinek. Ha pedig vannak ezenfelül olyanok is, akik minden igyekezettel el akarják rontani a dolgot, akiknek tudniillik az érvényben volt rendszer előnyös, akkor különösen az olyan természetű rendelkezésnek, mint a kapituláció, sikere vajmi nehéz. Különben könnyű felismerni, hogy mindez honnan származik. Idáig még a parasztok sem viseltetnek bizalommal a kapituláció iránt, amit alig lehet nekik bűnül betudni. Így tehát önként nem állanak be katonának.

Egészen másként járnának el, ha a katonaságtól visszatért műveltebb, a katonai engedelmesség és pontossághoz szokott osztálytársaikat később kimagasló állást elfoglalni látnák a parasztok között. A kapitulációt az igazság parancsolja, egész Európa példája ajánlatosnak tünteti fel, a közigazgatás minden elmélete helyesli és az európai polgárságok kölcsönös viszonya szükségképp megköveteli azt.

Sürgették ez országgyűlésen az adókivetés javítását is, amely célból a XI. cikk a nem nemesek népszámlálását rendeli el. A porták ideiglenes kijavításával is megbizatott az országgyűlési bizottság és munkálata jóváhagyatott. Ezen munkálatot határozott adatok alapján, melyek nincsenek meg, nem lehetett elkészíteni, hanem csak a bizottság igazságos és méltányos vélekedése szerint. Elnöke ennek a főherceg-nádor ő királyi fensége volt. Világos jelét adta ott igazságszeretetének és méltányosságának, mivel Pest vármegye, melynek ő főispánja, 47 5/8, és a jászok kerülete 17 portával többet kapott.

Több portát kaptak főleg a következő vármegyék: Komárom vármegye 10, Zala 10 4/8, Veszprém 13, Pest 47 5/8, Heves 12, Fehér 12, Csongrád 12, Arad 20, Békés 17, Bihar 12 2/8, Somogy 31, Baranya 39 2/8, Tolna 25 2/8, Bács 38 1/8 és Verőce vármegye 12 portával több után adózván ezentúl, mint eddig. Megkevesbedtek portáik főleg a következő vármegyéknek: Pozsonynak 35, Nyitrának 14, Trencsénnek 28, Mosonnak 21 4/8, Barsnak 27 2/8, Zólyomnak 16 6/8, Hontnak 28 2/8, Sopronnak 40, Vasnak 39, Sárosnak 14 4/8, Szepesnek 11, Gömörnek 26, Borsodnak 10, Máramarosnak 12 és Szabolcs vármegyének 16 portával.

Most a panaszkodás sora más törvényhatóságokon van, és valamint az előbbiek korábban, ezek a következő országgyűlésen fognak jajgatni. Az adóügyben ugyanis, ha annak szilárd, megállapodott és világos elvei nincsenek, lehetetlen állandó és igazságos munkálatot készíteni, amit munkálatainak bevezetésében maga az említett nagy tekintetű bizottság is említ.

Miután az adózás szabálya és módszere a korábbi állapotban hagyatott, és újabb terhek rakattak a parasztokra, kiviláglik, hogy azok sorsán ez az országgyűlés nem könnyített, sőt azt még súlyosabbá tette.

 

III. fejezet
 A parasztok természetéről

Nagyon megérdemli a fáradságot, mely ahhoz szükséges, hogy a parasztok természetét megismerjük, mivel ezek képezik az ország lakosainak legnépesebb osztályát; ez azon alap, melyre az egész társadalmi rend épületének egyéb részei emelve vannak és a saját, valamint az egész országnak javára könnyebben kormányozhatók, ha lelkületöket teljesen jól fogjuk fel. A nemesség erkölcsei és eljárása, kisebb módosulásoktól eltekintve, majdnem mindenütt ugyanazok. Ellenben a parasztok, akik számos nemzedék ideje alatt a lakosság, többi osztályaitól igen gyakran elkülönítve, magukat ugyanazon mezei foglalkozásnak szentelik, rendszerint eredetiséggel bírnak.

Főleg két ok van elhatározó befolyással a parasztok lelkületének alakulására: a súlyos és mindig egyforma munka, mellyel el levén foglalva, a másokkal való érintkezéstől elvonatnak, és polgári viszonyaik, melyek között állandó függőségben élnek. Az első körülmény a paraszt értelmiségét úgy fejleszti, hogy összes figyelme egy tárgyra van irányulva, melyet saját tapasztalásából, a saját kísérleteiből a lehető legalaposabban. ismer. Kevés eszmét vesz fel magába, de amelyek világosak, mivel azokat mindig forgatja elméjében. Ismeretköre szűk, de amit tud, azt nagyon jól tudja. Az utóbbi körülmény, vagyis polgári függetegsége a parasztot az állami osztályrend láncolatában az utolsó szemmé teszi, amely mindenkinek alá van rendelve, és őt a megvetés sokszor, az elnyomatás gyakran, az alárendeltség érzete mindig sújtja.

A parasztot eszessé teszi az a körültekintés, mellyel összes erőit folyton gyakorolnia kell, hogy életét fenntarthassa és kutassa azon eszközöket, melyekkel elnyomott állapotán valamiben könnyíthet. Szükségszerű következménye ennek, hogy csak egy tárgyra vonatkozólag szerzett okosságában a többiek nem ismerése vagy elhanyagolása mellett azt képzeli, hogy nagyon bölcs. Más magasabb állásúaknak tehetsége és esze iránt nem viseltetik valami nagy tisztelettel, mert azt hiszi, hogy azok tanultabbak, de nem okosabbak, és nem hasznosabbak nála. Azt hiszi, hogy amazok csupán az élvezetek, ő maga pedig a munka és hasznosság okából létezik. Egyébiránt a másokról való kicsinylő vélemény mindenkiben megvan, aki szűk körű, de egy tárgyra vonatkozólag gyakorolt alapos tudással bír.

Minden feljebbvalója, sőt mindenki iránt, aki nem sorsosa, vele született bizalmatlanságot tanúsít a paraszt; azt hiszi, hogy még ravaszsággal is szabad neki hasznot húzni azoktól, akik annyi előny nyújtotta felsőbbségnek örvendenek vele szemben.

Kettős természete van ennek a bizalmatlanságnak: mert az vagy tudatlanságból származó bizalomhiány, vagy abból a gyanúból ered, hogy – mint a tapasztalás mutatja – vele szemben rosszakarat létezik. Az első egy neme a félelemnek, mely a gyermekeket és minden olyan egyént áthat, aki gyengeséget érez magában. A második pedig onnan származik, hogy csakugyan sok földesúr jobbágyai iránt kizárólag a saját érdekei által vezetteti magát, és jogait, valamint birtokát egész addig törekszik terjeszteni, ameddig csak lehet.

Ezt a bizalmatlanságát kiterjeszti a paraszt minden közigazgatási és törvénykezési hatóságra is. De hát kik is ezen hatóságok tagjai? A jobbágyoknak urai, vagy pedig ezekkel különböző szálak által összeköttetésben levő egyének! A király ezen bizalmatlanságának többé nem tárgya már. Miért? Mert a királyt királyi méltóságánál fogva annyira a földesurak felett állónak gondolja, mint amennyire ezek felette állanak neki. Tudják továbbá a parasztok, hogy ők képezik az ország lakosainak legszükségesebb osztályát, és azért erősen hiszik, hogy a király oltalma részökre nem maradhat el, s átlátván a hűbérrendszer szellemén, annak valódi értelmét felfogják.

Minden újítást, minden bárminemű javítást, különösen ha a földesúrtól indul ki, gyűlöl a paraszt; azzal szemben csökönyös, mert tudja, hogy a földesúr haszna ellentétben van az övével, s abban azt a törekvést tételezi fel, hogy az úri jogokat az övéinek megszorításával akarja gyarapítani.

Magasabb kombinációra nem lévén képes, az innen származó jót el sem képzelheti, mert sorsa súlyosbításának félelmétől van áthatva.

Különös módosuláson megy át a parasztok lelkülete annak folytán, mert szoros összeköttetésben élvén egymással, csupán maguk közt érintkeznek; mindennap látják egymást, a mezőn, az erdőn és csűrben együtt dolgoznak, az ünnepeket együtt töltik, s az egész családnak egy fészke van. És az, amit „esprit de corps”-nak (testületi szellem) neveznek, sehol sem oly erős, mint a parasztoknál. Ez könnyít sorsukon, mert könnyebben viselhető a teher, mely közös másokkal, és kedves az, aki társunk a nyomorban. Ennek reájok nézve egyenlőségében emelkedik fel. Nem kívánják a jobb módúak társaságát, sem a fényűzés csábjait, hanem felüdülés céljából együtt isznak és mulatnak. Különben abból, hogy mindig mint erkölcsi testület cselekszenek, következik, hogy fellebvalóik iránti érzelmeik azonosak, és hogy egynek nyugtalansága felizgatja az egész községet. A mindig együtt élő emberek ezen véleményazonossága azt a következményt is maga után vonja, hogy bizonyos kerületekben meggyökeredzett vétkek találhatók, másutt pedig éppen ily jó tulajdonságuk észlelhetők. Szorgalmasok, emberiesek, engedelmesek némely helyen a parasztok, másutt ellenben tolvajok, veszekedők, iszákosok és nyakasak. Nehéz ezen tulajdonságukon, melyek nemzedékeken át fenntartották magukat, valamit változtatni.

Honnan van az, hogy sok paraszt lusta, és még akik nem is azok, mozgásuk és testök külső egésze által olyanoknak látszanak? Erre azt felelem, hogy minden nehezebb egyforma testi munka a test részeit huzamosabban fárasztván, hajlamot szül a lankadtságra, a lelket nyugalomhoz való vonzódásra hangolja, a testet pedig meredtté és nem hajlékonnyá teszi. Ellenben a test rugékonysága az élénk szellemtől, a szép elmétől származik, mely sok dolognak ismerete és az azok után való vágyakozás által meg van ihletve. Márpedig a parasztnak kevés a gondolata, azok is közönségesek és mindennapiak, mivel lélekben és testben lusta, renyhe. Szélesb körű műveltség és termékenyebb lélek által testileg is tevékenyebbé és képesebbé lenne, aminek igazságáról a nagyobb városok szomszédságában élő parasztságnál észlelhető példák tanúskodnak.

Ennek az otromba lustaságnak legmagasabb fokát láthatni némely ind, irokéz és hottentotta törzseknél, akik egész napokon át ugyanazon helyeken fekszenek úgy, hogy nem is mozdulnak és egy szót sem mondanak, de a vadászat alatt egész heteken át fáradhatatlanul képesek a vadakat üldözni. Azon petyhüdt, tompa lustaság és az erőknek eme kiváló megfeszítése az elme különböző hangulataiból erednek. A mi nyájaink és gulyáink nomád pásztorai, a bojtárok, gulyások, csikósok, kondások nem sokat különböznek azoktól. Ha ez utóbbiakat emberiesebbekké akarjuk átváltoztatni, akkor eszöket kell élénkebbé tenni.

Az ostoba ember lusta is, mert jobb sorsra, melyet nem ismer, nem vágyik. Az eszes ember pedig akkor lesz lustává, ha azt a szomorú meggyőződést szerzi, hogy megfeszített szorgalommal sem képes végre felemelkedni. Bármi legyen is ezen meggyőződés alapja, akár a köz- és uradalmi tartozások nagysága és sokasága, akár a kereset alkalmának hiánya, vagy a forgalom pangása, ha a szorgalom ismételt kísérletei a parasztnak nem sikerülnek, elveszti lelki egyensúlyát és a leggyakrabban kétségbeesésből iszákossá lesz. Leverő a parasztok okoskodása, melyet hallani, midőn nagyon elszomorodva azt mondják: „ha semmim sincs, nem vehet el tőlem senki semmit, ha pedig van valamim, azt bizonyosan másnak kell odaadnom.”

Azt az ellenvetést szokták tenni, hogy a nyomorult jobbágy engedelmes és mindenre alkalmazható, ellenben aki egy kissé megszedte magát, az már ilyen engedelmességet nem tanúsít, sőt gyakran ellenszegül urának. Feleltem erre: az lehet, hogy sokszor azok, akik a szegények közül meggazdagodnak, büszkék és nyugtalanok lesznek, de ebből még nem következik, hogy minde jobb módú efféle lakos olyanná válik, ha jómódú és műveltebb lesz. Van sok része az országnak, melyek városok és mezővárosok közelébe esnek, ahol a jobb módú és a művelt jobbágyok csakugyan a legjobbak.

Egészen más az olyannak felfogása, aki a szerencsés véletlen folytán sok szegény között vagyonosodik meg és ezáltal bizonyos túlsúlyt nyer, mint lenne az összes jobbágyoké, ha általában felemelkedhetnének.

A műveltebb, jobb módú parasztot a becsület eszközeivel könnyebb kormányozni; annak az úri szolgálat és a közszolgáltatások előnyére válandó jobb gazdasági eszközei lennének; a reá háruló kötelességeket pontosabban teljesítené; erkölcsi és tisztességi érzet által lenne áthatva; ésszerűbben lenne engedelmes és képesebb volna az érintetlen hűségre.

Mondatik továbbá: nem olyan rossz állapot a jobbágyság, mivel a földesúr a jobbágyot mintegy a maga dolgát védelmezi, és sokan vannak, akik a szolgaságban megelégedettek. Úgy van: minden lusta és buta olyan, aki, mint a hamis és színlelt betegség ürügye alatt kéregető koldus vagy a cigány, a saját alacsony helyzetében tetszeleg. De – félretéve minden érvét az ellenkezőről való bizonyításnak – tegyük fel, hogyha valaki ötven nyomorult, egy másik egyén pedig ötven művelt és jómódú jobbágynak ura, vajon melyik részén lesz a haszon?

A parasztnak két osztálya, a jobbágyi és zsellér, tulajdonságaik tekintetében különböznek egymástól. A jobbágyok durvák és makacsok, a zsellérek szerénységet színlelnek, alattomosak s a csalárd eljáráshoz inkább szokottak.

A jobbágyok nehezebben, a zsellérek könnyebben engedelmeskednek. Azok pontosabban teljesítik szolgáltatásaikat, ezek felügyelet nélkül keveset dolgoznak. Azok hűségre és becsületességre képesek, ezek vak engedelmességet tettetve csalnak. Mindketten tisztelik és nagyra becsülik az igazságos és méltányos uraságot, s atyai gondoskodással kormányoztatva, jobban tartják fenn magukat, egyszersmind azoknak is több hasznot hajtanak.

A parasztok közt is van arisztokrácia. Léteznek köztük oly családok, melyek már régen tehetősebbek, s amelyek majd vagyonukkal, majd összeköttetéseikkel befolyást gyakorolnak és a falusi ügyek intézését kezökben tartják. A gazdag paraszt könnyen gyarapszik mások szegénységéből, akik a végső szükségbe jutván, szántóföldeiket, réteiket féláron zálogba adják, de azok után a szolgáltatásokat tovább teljesítik, s így az adósságban és nyomorban mindig jobban elmerülnek.

A durva lelket leginkább a harag, vadság és félelem indulatai igazgatják; ezért találjuk, hogy a parasztok félénkek, de egyúttal haragosak és vadak is.

A nemesebb szeretet, mely a másoknak tetszeni akarás által az erkölcsöket annyira kiműveli, a parasztok köréből mintegy száműzve van, s mindössze a puszta érzékiségben és a házi kölcsönös segélyben nyilvánul meg, némileg.

A paraszt gazdaságát nagy részben felesége vezeti; az takarékosan élvén, leginkább szerez. Lehetetlen is a parasztnak feleség nélkül gazdaságot folytatnia.

Érdekében van a földesúrnak és az ország fejedelmének, hogy a parasztot alaposan ismerjék, felfogásán, szokásain, élet- és gondolkodási módján átlássanak, megélhetési viszonyaival, képességeivel és terheivel megismerkedjenek.

A kettőnek érdeke a parasztra vonatkozólag nem mindig esik össze, és nemritkán ellentét fejlődik ki azok között. A földesúr őt úgy tekinti, mint gazdaságának folytatásához szükséges eszközt, és az ő vagyonának alkatrészét, melyet szüleitől örökölt, vagy vásárlás útján, avagy érdemeinek elismeréséül szerzett, akinek robotját és adózásait a saját jogánál fogva követeli, s akivel a maga haszna szempontjából bánhat el. A fejedelem főleg hatalmának támaszát látja benne; neki a parasztság a katonaság veteményeskertje, forrása az adójövedelemnek, alapja minden köztehernek, a lakosság legnépesebb része és általános értelemben véve a nép maga. Az uralkodó a parasztban továbbá az ember eltörülhetetlen jellegét is látja és ezen emberiesebb tekintet által vezettetve, őt fenntartani, műveltebbé, boldogabbá tenni már saját előnyének okából is törekszik.

A túlságos engedékenység keveset használ a parasztnak, de e részben alig is vétkeznek az urak. Több kárt csinál e részben a túlzott szigor, mely a paraszt irányában csak fenyegetést, szidalmat, haragot és megvetést alkalmaz. Mert miként az igavonó állat, melyet mindig ostorral nógatnak, ehhez hozzászokik és eltompulván, a jármot sem húzza jól, úgy az a paraszt is, akivel majdnem mindig durván bánnak, elveszítvén az az iránti érzékét, kötelességét még kevésbé fogja teljesíteni. Büntessék meg a tetten ért parasztot, ha fenyítésre érdemes, de szenvedély nélkül, igazságérzettel. Különben tekintsék őt is ésszel bíró embernek, s a becsületérzetet és erkölcsiséget ne fojtsák el benne.

A parasztok erkölcsisége, ügyeik beható megismerése, erkölcseik művelése a legfőbb figyelemre méltók. A börtön és a testi fenyíték sohasem képesek azt a hatást előidézni, amit a művelt erkölcsiség, mely nélkül sem a földesúr, sem az uralkodó rendszerint valóban nem vehetik hasznát.

A földtől való függésnek vele született érzeténél fogva sokkal jobban engedelmeskedik a paraszt a földesúrnak, mint tisztjeinek. Ha a földesúr személyesen nem akarja a parasztot megközelíteni, s ha ez őt az ő dolgaival csak kevéssé látja törődni, elveszti bizalmát iránta és nagyrészt engedelmességét is. Az intézőket és ispánokat a paraszt inkább magához hasonlóknak tekinti; ezek pedig a parasztot a saját hasznukra szipolyozzák ki. Sok bajnak forrása a földesurak gondatlansága.

A század szellemében két alapfelfogás létezik a parasztok helyzetére vonatkozólag. Azok, akik az emberi boldogságnak bizonyos eszményét domborították ki magukban, azt mondják, hogy a parasztok sorsa szerencsétlen, minden méltányossággal ellenkező, mivel annyiféle fizetést, szolgáltatást tartoznak a földesuraknak, a megyének, a plébánosnak, a községnek teljesíteni. Mert a paraszt a földesúr beleegyezése nélkül helyet nem változtathat, nem örökölhet, sem ipart nem űzhet. Úrbéri munkája igen alacsony áron számíttatik, földesura önkényének szerfölött ki van téve, annyira, hogy ez őt, amikor csak akarja, különböző ürügyek alatt képes elnyomni. Személyes jogoknak nem örvend, mivel felperesként sem a földesúr, sem idegenek ellenében nem léphet fel. Azok, akik helyette cselekszenek, nem az ő sorsosai, hanem leggyakrabban olyanok, akik az ellenféllel vannak összeköttetésben. Mindezt szem előtt tartva, ha nem is alakilag, de lényegileg sorsa csak kevéssel jobb, mint a rabszolgáé.

Mások ellenben azt mondják: a parasztnak szolgasága jogosan foly abból a szerződésből, melyben az ősök megegyeztek. A földet tulajdonosa, mely őt magát is táplálja, szabadon megállapított feltételek mellett ruházta át a jobbágyra, s e feltételeket az örökösöknek, akik a jótéteményben részt vettek, meg kell tartani. Nem olyan nyomasztó ez a jobbágyság, mert hiszen egy jobbágyi helyüresedés esetében annyian vannak, akik az üres jobbágytelek átvételét ugyanazon feltételek mellett kívánják. Az úrbéri népesség állásának alacsonyságához mért alacsony munkát kell végeznie. Találhatni azonban számos gazdag parasztot, amiért nem is mondhatni, hogy állapotuk elnyomott lenne. Végül oly régi ez a berendezés és szokás, mely mellett minden elhelyezkedett, hogy az egész társadalmi rend gyökeres felforgatása nélkül nem is lehet változtatni rajta.

Mind a két részről sok igazat hoznak fel a vitának ezen állása mellett, azért a fennebb felállított kérdést nehéz megoldani, de ha helyesen átalakíttatik, annak eldöntése könnyebb lesz. Ne keressük azt, miképp keletkezett ez az alárendeltség s minők az arra vonatkozó jogok. Továbbá azt se, hogy természetszerűleg mi az igaz és méltányos. Hanem azt kérdezzük, vajon ez az alárendeltség úgy, amint nálunk most létezik, a királynak, a földesúrnak s az országnak általában tényleg annyira hasznos-e, hogy ezen hármas szempontból annak módosítása nem lenne-e üdvös?

A paraszt a földesúrnak állítólag csak örökösen lekötött bérmunkása. A bérmunkás azonban bérszerződését megújíthatja és a munkának jutalmát az időviszonyokhoz képest változtathatja. Ellenben a paraszt őseinek kötelezettségeit mindig teljesíteni köteles. Mivel ez az állandó kötelezettség a múlt századokból származik, az újabb kori helyi viszonyokhoz s a személyekhez és az időviszonyokhoz annyira nem alkalmazható, mint a szerződés, mely az egyes munkák befejeztével ismételve megújíttatik. Ilyformán abból, hogy valaki ezen feltételek mellett a jobbágyságot megkezdi, azt, hogy ő maga feltételeket önként vállalta el, igazságosan nem lehet következtetni. Abban az alárendeltségben ugyanis, mely általános és törvényesként van megállapítva, minden önkéntesség megszűnik és a versenynek, mely az árak legigazságosabb mértékét adja meg, hatása lehetetlenné válik. Hogyan terjesztheti ugyanis a paraszt ura elé alárendeltségének feltételeit, vagy új feltételeket állapíthat-e meg? Hol lehet találni oly földesurat, akinek, midőn ő minden úrbéri telket elfoglal, új, szokatlan feltételeket lehessen eléje szabni? Kinevetnék és nagyban gáncsolnák ők az ilyen követelésnek még csak gondolatát is! A paraszt pedig önfenntartásának szükséges volta által nyomatva s megélhetésének más módját nem látván, nem csupán a megszokott, hanem még az új és súlyosabb feltételeket is alá fogná írni. A paraszt az úrnak tehát hűbéri alárendeltje lévén, neki mint ilyennek vannak szolgáltatásai, s lekötöttségének állandó kötelezettségei. Ezek között figyelmet érdemel, hogy az ő első bíróságát maga a földesúr alakítja meg, mely nemcsak a parasztok között keletkező pereket, hanem azok vétkeit, sőt az ő ellene megindított pereket is elbírálja. A földesúr ellen nincs más joga a parasztnak, mint hogy panaszkodjék, de a panaszait ő maga nem hozhatja elő illetékes helyen, hanem azokat szintén urai indítják, vitatják s bírálják meg.

Világos, hogy a földesúrnak ebbeli s bírói kettős minősége egymással ellentétben állanak. Mint földesúr jövedelmét szaporítani igyekezvén, a paraszt munkáját, szolgáltatásait, fizetéseit, amennyire jog vagy ennek valamely ürügye megengedik, mindenféle módon kihasználni igyekszik. Mint bíró az ebből keletkezett pereket elbírálja, s mindazon cselekvényeket illetékességi körébe vonhatja, melyeket a paraszt engedetlenségével, vagy az ő tekintélyének megsértésével hozhat kapcsolatba. Ezenkívül a földesúrnak rendészeti joga is van, mely a dolog természete szerint szabatosan megállapított nem lévén, azt a közrend örve alatt nagyrészt a maga javára alkalmazhatja.

A paraszt egyszerűen barma, jószága urának, vagyis azonkívül, hogy ez a saját előnyére használhatja őt, még el is adhatja, elzálogosíthatja, elidegenítheti. És ha a paraszt másnak uradalmába költözik, ebbe az állapotba ott akaratlanul is beleesik. Ott, ahol a parasztok joga szabatosan meg van állapítva, úgy, hogy a földesúr kiváltságainak nagy számával nem élhet vissza, a parasztnak teljesen mindegy, melyik földesúr alá tartozik, miként a kézművesnek mindegy, hogy kinek dolgozik. De a mi parasztunk nem örvend ennek a biztonságnak és sorsa nagyrészt attól függ, hogy ura vele szemben miként gondolkozik, és miként cselekszik.

Ne gondolja senki, hogy ezen eszmék abból a célból hozattak fel, hogy az alárendeltség, melyben a paraszt él, gyűlöletessé tétessék.

Igen találóan jegyezte meg Montesquieu,+ hogy a közdolgokban való hiba találásához nagyon kevés ész szükséges; már sokkal több kell ahhoz, hogy a netáni új rendelkezés következményeit belássuk. Az, amely ma fennáll, már századok óta tart és a legtöbb európai országban némi eltéréssel el van fogadva. Nagy és általános hatású okoknak kellett tehát lenni, amelyek miatt azt felkarolták. Ha nem alkalmaznák is azt a mi időnkben mindenfelé, akkor is óvatosan és fokozatosan kellene üdvös változtatásával kísérleteket tenni, éspedig önként, törvényes úton, nehogy a jobbágyoknak nyújtandó kedvezmény kicsikartnak tűnjék fel. De azt igazán óhajtom és kérem, hogy a földesurak tegyék meg, amit a törvény és az alkotmány tőlük követel, és ha tényleg védnökeik is, úgy járjanak el, mintha jobbágyaik atyái volnának. Hiszen az alkotmánytól az alsó nép atyai gondozása végett kaptak oly sok előjogot. Ne akarjanak abból felette sok hasznot húzni, hanem inkább igyekezzenek terhein könnyíteni, azt boldogabbá tenni, mert az igazi nemesség az, amely nem a saját mentességében, hanem a haza szeretetében és az általános nagylelkűségben áll.

El kell itt távolítanom azt az ellenvetést, melyet az igazsággal szemben állítanak. Azt mondják, hogy azon jogok- s kiváltságokból, melyekhez az illetők részint jogutódokként, részint mint örökösök jutottak, nem lehet semmit sem elidegeníteniök, sőt inkább azokat nekik még ki kell tágítaniok. Ezen elvből kiindulva a földesúr, a zálogélvező, a plébános, az egyház a jogokat bővíteni és mindenképp kiterjeszkedni igyekeznek, s a joggal való visszaélés maga is szentesíttetik a szokás által. Felhozatott az is, hogy a mostani birtokos csak képviselője valamennyi leendő utódának, akik várományi joggal bírnak és akiknek hátrányára semmit sem hanyagolhat el, vagy változtathat meg, sőt érdekökben mindent gyarapítani tartozik.

Ez az okoskodás nagyon széles körű, és reám csak annyiban tartozik, amennyiben a parasztra is vonatkozik. Nincs oly tökéletes kötelezettség, mely az összes következő nemzedékeket szorítaná arra, hogy a földesúr és a paraszt közt létrejött ős-szerződést szigorúan meg kellene tartani; ezt mindkét részről elismerik. A vad ázsiai első úr, aki fegyverrel foglalta el itt a földet, nem volt törvényhozója az egész utókornak, a tulajdon felett az utódok tehát teljes joggal rendelkeznek, és valamint az tetszése szerint szabadon bocsáthatta el szolgáit, úgy ezek is könnyíthetnek a terheken. Hát ha az a jogok és kötelezettségek egyenlő társaságába fogadta volna be az őslakókat, ezen tényhez hasonló módon ragaszkodnánk-e? Tehát nem marad más, mint a nem tökéletes kötelezettségnek látszata, mely az újkori urakat ismeretlen utódaik iránt annyira figyelmessé teszi. Nem lenne megmagyarázható ez a nagy figyelem, ha az illetők pillanatnyi érdekének az nem volna csupán ürügye. De valóban sokkal mélyebb benyomást tesz az emberi kebelre a parasztok mostani nyomorult állapota, kiknek munkásságát élvezzük, kiknek háláját és áldását érdemelhetjük ki, akikkel életünk egész folyama összekapcsol bennünket, mint a reánk következő kor joggyarapodására és a jövendőben beállható dolgokra való tekintet. Tény, hogy minden bármily sorsú utódainkra általában figyelemmel szükséges lennünk, de ez a tekintet a jelen földbirtokosait alig korlátozhatja valamiben. Egyébiránt a földesúr jótéteményben részesítheti a jobbágyot anélkül, hogy utódainak ártana, vagy a saját jogát csorbítaná.

A fejedelem irányában a parasztságnak kettős rendeltetése van: hogy katonát szolgáltasson és adózzék. A fejedelem érdeke tehát a parasztság gondos ápolását kívánja, hogy egészséges, erőteljes, szép és alkalmas katonákat kaphasson közülők, s annak háztartása és gazdasága elbírja az adók terhét.

Hogy miképp tétessenek a parasztok vagyonosabbakká, ez a politikai tudománynak legnehezebb kérdése. Egy azonban bizonyos, az ti., hogy a félelem, nehogy a paraszt nagyon jómódú legyen, alaptalan. A szabad kereskedelem, ipar, pénzforgalom, szerzési mód leginkább hozzájárulnak a paraszt fenntartásához. Vannak Európának országai, melyekben a paraszt keveset fizet és mégis igen nyomorult; keveset használ, de kevéssé is gondoztatik. Ezzel ellenkezőleg, hol fizet többet, mint Angliában és mégis hol erősebb és gazdagabb? Sokat lehet onnan venni, ahol sok van. Azt mindazáltal joggal kívánhatja a paraszt, hogy szorgalmas munkájával a reá eső terheket leróhassa, tisztességesen élhessen, s öregségére és a bekövetkezhető balsors esetére valamit félre is tehessen magának.

Az adózásnak két módja van: az ugyanis vagy állandó és meghatározott, vagy évenként új kivetés alapján változik. Hogy az elsőnek előnyt kell adni, mindenki beláthatja, ha meggondolja azt, hogy az évenként megújuló kivetéseknél sok önkény fordulhat elő, hogy a szorgalmas parasztnak így a rest helyett is kell fizetni, és hogy könnyebb a mindig meghatározott összeget leróni, melyre a paraszt már házi dolgainak számításba vétele alkalmával előre készülhet.

Ha pedig ismeretlen a paraszt előtt a fizetés vagy szolgáltatás összege, ha annak mértéke minden évben nagyobb lesz, és azt semmiképp sem láthatja előre: akkor lehetetlen, hogy adósságba ne süllyedjen, és egész háztartása fel ne forduljon.

Midőn ezen tárgyról gyakran értekeztem szóval, azt mondták nekem, hiábavaló az az okoskodás; minden úgy, amint van, fenntarthatja a parasztot, hiszen ősidőktől fogva tényleg fenntartotta, és ezentúl sem lehet változtatni rajta. Feleletem: hiszen nem is azon célból hozom fel ezeket, hogy a közállapotok e részben rögtön alakíttassanak át, mert hát minden megbélyegző foltot, melyet az ember észrevesz, nem lehet mindjárt kitisztítani. Vannak hibák, melyek tüstént történő kijavítása több rosszat okozna, mint maga a hiba, melyet a szokás enyhít. De illik, hogy a foltok ilyenekül ismertessenek el, hogy alkalomadtán azokat módosítani és kiigazítani lehessen. Igaz, hogy valahogy elbírja mai helyzetét is a paraszt, de az bizonyos, hogy az ország, a király és a földesúrnak több haszna volna, ha az ő sorsa könnyebb lenne. A paraszt most jobban van megterhelve, mint akkor volt, midőn helyzetét megállapították. Akkor ugyanis a nemes, akinek birtokán élt, neki egyetlen ura volt, s őt kivéve, senkinek sem tartozott szolgáltatásokkal, sem másnak nem volt lekötelezve. Ez most megváltozott, mert a hadiadó reá háríttatott, a szintén az ő fizetéseiből táplálkozó házipénztár évről évre növekedve amavval már egyenlő terhet ró reá; az újoncállítás, a deperditák alapja, az előfogatozás, az utak építése őt sújtja, emellett pedig az élelmiszerek ára is mindig nagyobb. Mindez sokkal jobban nyomja a parasztot, mint amely mértékben az urbáriumból és a novelláris törvényekből származó kedvezmények könnyítenek sorsán.

Midőn az uralkodó az ország polgári életének egész nagyságán, az abban észlelhető áramlatokon és összefüggésben levő hatásokon, s a lakosok különböző osztályainak sorsán trónjának magaslatáról végigtekint, személyesen mindent nem láthat a maga részéről, hanem az egész szervezet összefüggését, a közjót, az általános előnyöket bizonyára jobban veheti ki, mint az alantabb állók. Emelkedjünk fel gondolatban ezen magaslatra és ekkor vajon minő lesz ítéletünk a parasztról? Azt hiszem, az körülbelül így fog hangzani: a paraszt nyomorult, arra több terhet már rakni nem lehet. Ha valamit ő követel meg az úrtól, az az úr anyagi tehetségének csak kis része lesz, ha pedig tőle követel az úr valamit, ez a kis többlet is túlterheli már úgyis súlyos helyzetét; tehát egyenlő körülmények közt a vélelemnek és kedvezésnek inkább a paraszt részén kell lenni.

A földesúr a nemesi kiváltságoknak örvend, összeköttetésben van a hatóságokkal és a törvényhatósággal. Ellenben a paraszt nem ismer senkit, nincs összeköttetése senkivel és hathatós befolyás nem áll rendelkezésére. A földesúr jogtudó, a dolgok folyását ismeri, holott a paraszt írástudatlan, lusta, s a saját dolgát is alig képes előadni. Habár az igazságnak és a legmagasabb gondozásnak mindenki részére különbség nélkül nyitva kell állani, de arra leginkább a paraszt van utalva.

Minden más osztálybeliek könnyebben juthatnak el a trónhoz, és a királyi kegy nyilvánulásának sok alkalommal örvendhetnek. A papság az előjogok főbbjeivel ellátott kiváló osztály, s a nemességgel, melynek az összes hivatalok és tisztségek, s ezek jövedelmei nyitva állanak, az udvar előtt egyformán ismeretes. A kereskedők és általában a polgárok elég kényelmesen élhetnek. A katona lelkületét az őt körülvevő tisztelet érzése emeli. A parasztok tehát, akik minden terhet viselnek, akik annyit adóznak, akik az előmozdítás reménye nélkül közkatonáskodnak, éppen ezért különösen megérdemlik a legmagasabb hely gondoskodását. De hát ha azután mindezekre való tekintetből nagyon is nagy kegy érné a parasztokat? Ettől valóban nem kell tartani, mert hiszen ezer hang fog felemelkedni, hogy a paraszt részére netán nyilvánuló túlságos kegyet megtámadja. Ha ellenben méltatlanság követtetik el vele szemben, kétes, vajon ő maga fog-e panaszkodni, vajon tudja vagy meri-e ezt tenni, különösen, ha kétségbeesve elveszti a bizalmat az iránt, mely őt fenntarthatná, hogy a legfőbb tekintély oltalmában részesülend. Azok, akik a parasztot mai tudatlanságában megtartani kívánják, s mindenféle művelődési eszköz ismerését, mint reá nézve károst, tőle eltávolítani akarják, így szólnak: őseink korában a paraszt sem olvasni, sem írni nem tudott, de a földet mégis jól mívelte és erkölcsileg sem volt rosszabb. Most közölök egyesek olvasnak és írnak, némelyek meg éppen azzal töltik az időt, hogy könyveket is olvasnak; de sokkal többen vannak is ám, akik az uraság ellen panaszt emelnek és pert indítanak; akik a községeket felbújtják, azok leginkább írástudók, és a nép elcsábítói is ők. A legegyszerűbb paraszt a legengedelmesebb is. Ezt tapasztalhatni a hadseregnél is, ahol az, aki egyszerű és engedelmes, a közkatona tisztét a legjobban tölti be.

Viszont azok, akik a parasztot nevelés, erkölcsiség és jobb mívelés által javítani és hasznosabbá tenni kívánják, ezt felelik: legnagyobb kihágások ott merülnek fel, a legkegyetlenebb lázadások ott törnek ki, ahol a paraszt nyers és műveletlen. Ebben az állapotban a parasztról mondhatni, hogy az oly alárendeltségben van, mint a barom. De midőn aztán kitör, annál vadabb az ezáltal előidézett felfordulás, amiről saját hazánk történetének sok például felhozható eseménye tanúskodik. Lehetetlen, hogy az, akinek tisztultabb felfogása van az istenről, az emberi boldogságról és a gyakorlati erkölcsösségről, rosszabbá legyen ezáltal. Lehetetlen, hogy rosszabb gazda legyen az, aki a mezei és gazdasági dolgok valamelyes elméleti ismereteit megszerezte, vagy rosszabb alattvaló legyen, aki a jog és kötelesség fogalmával bír. Sőt inkább az ilyent okokkal, indokokkal és érvekkel vezetni és elhatározására befolyást lehet gyakorolni éspedig jobb eredménnyel, mint a lánccal vagy korbáccsal, melyekkel csak addig lehet dolgozni, ameddig elérnek. A tapasztalat is azt bizonyítja, hogy minden jobban megy ott, ahol míveltebb és eszesebb a paraszt. Ott a netán keletkezett perek sem zavarják az egésznek sikeres haladását, mivel vagy egyezséggel, vagy a hatóságok döntéseivel könnyen elsimíttatnak. E pereket természetesen azok indítják, akik egy kissé többet tudnak, de azért nem kell őket mindjárt bujtogatóknak tartani; sót inkább azok a népet, amely nélkülök sokkal hevesebben viselkednék, féken tartják. Az a véletlen rossz, mely egy ember fonák ismereteiből netán származik, nem elég ok arra, hogy a lakosok népes osztályt az ésszerűbb állapot előnyeitől megfosztassék. Ugyanazon érveléssel minden más osztályt is meg lehetne fosztani a tudománytól és műveltségtől. A katonaságnál is bizonyára előnyben részesítik azt, aki írástudó, alkalmas és képes az ügyek vitelére. A polgári állapotban okvetlenül még hasznosabb úgy az uralkodónak, valamint a földesúrnak az alkalmas, jómódú jobbágy, mint a nyomorult, nem képes, durva és míveletlen.

Tanultságra és magasabb műveltségre egyébiránt a paraszt nem való; hol is venné azokhoz az időt és szükséges költséget? Midőn az ő tökéletesbüléséről van szó, ezalatt egyáltalán nem értetik más, mint az, hogy oly ismereteket tudjon szerezni, melyek neki hasznosak és szükségesek, hogy az a rövid tartalmú oktatás, melyet gyermekkorában nyer, gyakorlati, jól berendezett és rendeltetése- valamint szűkségeinek megfelelő legyen, hogy akkor szerzett ismereteit később érettebb korában megtartani, gyarapítani és tökéletesíteni tudja részint a lelkésznek híveihez intézett templomi beszédeiből, részint saját további képzésére törekedvén, magánúton a mezőn folytatott életben.

A népnek erkölcsisége a legnagyobb horderővel bír és a legfőbb figyelemre méltó, mert többet érnek a jó erkölcsök, mint ahol ezek nem találhatók fel, a jó törvények. Lakosságunk ez a legnépesebb osztálya, melyet politikai nyelvezetünk méltán „nyomorult nép”-nek nevez, nem megvetést, hanem gondos ápolást, nem gyűlöletet, hanem szeretetet, ha pedig vétkezik, nem bosszúállást, hanem atyai fenyítéket érdemel.

 

IV. fejezet
 Megjegyzések

1. Meggyőződtem róla, hogy Magyarországon az ország koronájához tartozó különböző részekre és sokféle népies nyelvnek használatára való tekintet folytán a latinnak kell köznyelvnek lenni, és alkotmányunkhoz más nem is illik. Köznyelv alatt pedig azt értem, mely az országgyűlésen, a megyék gyűlésein, a politikai kormányszékeken, törvénykezési hatóságoknál, köz- és magánokiratokban használtatik. Javasolja azt a törvényszerűség, mert annyi nemzetiséghez tartozó embert, magyarokat, szlávokat, németeket, görögöket, ruténeket, oláhokat hogyan fog valaki jobban egyesíteni, mint a bizonyos tekintetben senkire nézve nem idegen latin nyelv által. Tanácsosnak tünteti ezt fel a politikai okosság is, mivel a monarcho-arisztokratikus alkotmány, hogy a köznép kizárható legyen a közéletből, nem népies nyelvet tesz szükségessé. Óhajtanám, hogy ez az érv később ne legyen közkeletű, és mi mindnyájan annyira magyarok legyünk, hogy ugyanazon érzésünk és ugyanazon nyelvünk legyen; de bármennyire kívánatos is, hogy általánosan a magyar nyelvet használjuk, ezt többféle oknál fogva alig fogjuk valaha keresztülvihetni. Ki fogja Horvátország és Szlavónia lakosait az ő helyhatósági törvényeik ellenére, ki fogja Magyarország lakosainak felét reábírni, hogy magyarul írjanak és beszéljenek? Ki kívánhatja a szlávok és germánok közt lakó és egész éven át magyar szót nem is halló nemesektől, hogy a magyar nyelvet oly könnyűséggel kezeljék, mint amennyire ez a közügyek intézéséhez és megvitatásához szükséges. Tehát kövessük azt az utat, mely fennmarad számunkra, és tegyük a latin nyelvet, mely mindnyájunkra nézve közös, bizonyos tekintetben országossá.

A klasszikus latinságot könnyűszerrel alig alkalmazhatni, különösen közdolgokban, és maga Cicero is, ha korunkban írna, azt hiszem, a latin nyelv szellemének megtartása mellett másként írna most, mint írt Rómában kétezer évvel ezelőtt. Annyira bővültek és megváltoztak az ő ideje óta az ismeretek, annyi új találmánynak örvendenek a természettan, matézis, az orvosi, a politikai és jogi tudományok, a kézmű- és gyáripar, a nagyipar és kereskedelem s annyiféle új termelvényt nyújtanak, hogy mindezen új fogalmak számára új szavakat kell teremtenie, melyek klasszikusok nem lehetnek, mivel a klasszikusok irataiban nem foglaltatnak. Ha a római íróknak szabad volt eltérni a nyelvszabályoktól, melyeket közülök néhányan javaslatba hoztak; ha közülök a leghíresebbeknek meg volt engedve, hogy grecizmusokkal bőven éljenek, és meg volt engedve a latint a görög nyelv szerint alakítani: miért ne alkalmazhatnánk mi oly gallicizmusokat és germanizmusokat, melyek a latin nyelv szellemével nincsenek ellentétben? Miért ne használhatnánk az új eszméket találóan kifejező új szavakat, és megtartván a latin nyelv szellemét, miért ne törekedhetnénk oda, hogy az modernné váljék? Semmit sem érint Plinius Caniniushoz intézett levelében, amit művészettel és gonddal, ha nem legyőzni, de enyhíteni ne lehetne. „Ha meg van engedve Homérnak összehúzni, kiterjeszteni, egymásba fűzni a puha görög szavakat a kifejezések enyhítése végett, miért tagadtatnék meg nekünk a hasonló szabadság, mely nemcsak a finomságokra, hanem a szükségesekre irányul?” A mai latinságnak nehéz helyes nyomát találni a régiben, különösen a magyarországinak, mivel itt sok szó más értelemben használtatik, mint amivel eredetileg bírt, mely a klasszikusokban feltalálható. A mi politikai írásunk és beszédünk módja sok maradványát tünteti fel a barbár középkornak, midőn minden tanultság kialudt volt. A mi határozatainkat, a pereinkben szokás által elfogadott megnevezéseket sem Tacitus, sem Horatius nem értenék; de nem értik a külföldiek sem, akik a tiszta latinságot a forrásokból tanulják. A mi ítéleteink irálya [stílusa], mely a tulajdonító esetek (dativus) természetes összefüggésében, több oldalon át lapokra terjedő körmondatokban nyilvánul, azt a benyomást teszi, mint valamely láncontáncolónak a szemlélete. Maga ez a kifejezés „deliberatum est” (tanácskoztatott) annak, amit jelentenie kellene nem felel meg, és helyére jobb volna azt tenni: „decisum”, „conclusum”, „iudicatum est” (eldöntetett, végeztetett, ítéltetett). Tanácskozni ugyanis azt jelenti, hogy kutatni, nyomozni, egyik-másik részt kikeresni, és az a cselekvőség, mely az ítéletet megelőzi. „Intimatum”-nak neveztetik a magas helytartótanácsnak végzése; a latinok azt mondják: „intimari oscula” (csókolódzni). A „diéta” nálunk az országgyűlést jelzi, a latinoknál pedig a táplálkozás szabályát, sőt még a fekhelyet is, ahol a napot töltötték. „Civitas” nálunk egyértelmű a várossal, jól latinul pedig azt a fogalmat jelenti, melyet a németek a „Staat”, a franciák az „état” szóval fejeznek ki. A közönséges „spectabilis” cím szintén alkalmatlannak látszik, mert „spectabile” minden látható tárgy; a „perillustris” sokkal találóbban jelöli meg azt, amit mondani akarnak vele. A nagyon elcsépelt „species facti” az általa kifejezendő eszmét nem jól jelöli meg; jobban lehetne azt ezen egy szóval kifejezni: „facti”. Hugo Grotius+ azt mondja: „series facti”. Midőn először akartam leírni ezen munkácskának címét: „de conditione et indole rusticorum”, haboztam, mivel törvényeink a colonus”-okról, jobbágyokról beszélnek; hanem meg nem felelő módon, mert „colonus” az, akinek jobbágytelke van (qui sessionem habet colonicalem), a zsellérek nagy tömege tehát ezen kifejezés alatt nem foglaltatik. „Ruricola”, „aricola” (földmíves) a nemesember is, „contribuens” (adózó) a városi lakos is. Ha azt mondanám „a paraszt rendről” (de rusticorum statu) ez latinul jól volna, de a nálunk vett politikai értelemben talán nem egy kifogásnak lenne kitéve, mert a parasztoknak Magyarországon nincsen rendjük. A címnek „indole” szavát abban az értelemben vettem, melyben a tudós Grave ezt a kifejezést érti: „Charakter der Bauern”. A mi közönséges latinságunkban a „character” egyértelmű kifejezés a méltósággal.

2. Midőn ezen munkácska írása felett tépelődtem volna, megkíséreltem a hűbériség történetét Magyarországon megtisztítani, hanem………………………. nem volt sem…………………. Partja……………………………. tengerpartja Pontusnak …………………a feudalis rendszer kezdete igen különös tünemény egész Európában, csaknem ugyanazon időtájt szilárdult meg. A győzők és legyőzöttek elfogadták azt, ha különböző okokból ismerkedtek is meg vele. Tény, hogy a katonai rendszer Európa különböző részeiben más és más, gyakran ellentétes okokból változott meg; de szelleme mindenütt ugyanaz marad. Az alkotmány, mint egy ősfenyő, a magasra nyúló ékesség gyökereit mélyen rejti el a földben, és sem füvet, sem növényt nem tűr a maga szomszédságában. Amennyire emeli sudarát az égi magasságba, éppoly mélyen nyúlik le gyökereivel a Tartarus felé. Ez az alkotmány, mely annyi jót, de annyi rosszat is okozott az emberiségnek, és amelyben oly sok ellentétes dolog foglaltatik, ezen ellentétek által tartotta fenn magát. Jogot engedett uralom nélkül s uralmat jog nélkül. Az uralmat többek között osztotta szét és így önkényét mérsékelte. A megingatott tulajdon bizonytalanságát örökössé tette; parancsolja az engedelmességet és megtűri az anarchiát.

A hűbéri alkotmány rendszeresen nem volt sehol sem törvénybe foglalva. Midőn a tudományok később Itáliában először éledtek fel, és a római jog újból fejlődni kezdett, ez a hűbérrendszerrel nagyon kevéssé illett össze s egybeköttetésük folytán mindkettő elfajult. A nem egynemű részek ezen egyesülése folytán Európának többé-kevésbé minden törvényhozása a körülmények különbségéhez képest más és másféle módosulásokat fogadott be. Magyarországon Werbőczi a tehetséges kompilator érdemével fénylik. Megtette, amit idejének viszonyaihoz képest tehetett; ha most élne, bizonyára másképp cselekednék. Látszik, hogy eredeti akart lenni, s hogy ugyanazon dolgoknak más és más nevezeteket adott. Mert például a hűbéri jószágátruházást adományozásnak (donatio) nevezi, ha az készpénz fejében történt volna is. A hűbéri jogokkal való felruházást „statutió”-nak mondja, és a „feloniá”-t, mely által a hűbér elvész, „nota infidelitatis”nak hívja.

3. Az a roppant változás, melyet a népvándorlás okozott, a könnyebb felfoghatás kedvéért a következő három korszakra különíthető.

a) Az V–IX. századig terjedő időszakra, melyben a népies uralkodási forma megváltozván, a királyok elegendő hatalommal ruháztattak fel, hogy a belföldi békét fenntartsák. Tetszésük szerint erős kézzel uralkodtak; ekkor az öldöklő háborúk gyakoriak voltak. Az udvarok semmi összeköttetéssel nem bírtak egymás közt; a nép szolgaságban élt s iparról, kereskedelem és műveltségről, továbbá tudományról fogalma sem volt.

b) A hűbéri anarchiának az a kora, mely a X. századtól a XII. századig tartott, a hűbéreket, melyeket a királyok kaptak és továbbadtak, a világiaknál örökletesekké, az egyházakkal szemben örökösökké tették. A királyoktól függetlenítvén magát, belső és külső háborúkkal dühöngött az anarchia. A királyi hatalom és minden belföldi nyugalom eltűnt. A római pápa az összes királyok felett levőnek és a papság joghatósága elsőnek tartatott. Mindebből szolgaság, durva műveletlenség és a nemzet igen nagyfokú nyomora származott.

c) A következő hűbéri korszak a római egyházi monarchiáé volt, és tartott a XI. századtól a XV. századig.

Róma Európának központja egyházi és világi ügyekben egyaránt. A pápa a királyok királya és az uralkodók ura; az egész papság pedig neki vak engedelmességre kötelezett vazallusa. Rómában tették meg és tették le a királyokat.

d) A XV. században jelentkezik Európa újjászületésének korszaka. A királyok ellene szegülnek a pápa hatalmi fölényének, de néhány ezt elviseli. Luther barát reformációja valóságos erkölcsi földindulás. Az indiai kereskedelem gazdagítja Európát. Keletkezik a harmadik rend (tiers état). Az alsó nép polgári jogokat szerez; a szolgaság megszűnik. Az ipar, kereskedelem, tudomány, közműveltség felvirágzanak; megnemesedik az emberiség.

4. A mi parasztjaink tovább is oly szolgaságban leledzenek, hogy rabszolgáknak lehetne őket mondani. De az eszmeláncolat megkívánja, hogy erről a szolgaságról itt egy pár megjegyzést tegyek.

Ezt a győzőnek és a háborúban történő elfoglalásnak jogából származtatják, de aligha helyesen. Mert az az érv nem alapos, hogy az, akit megölhetnék, de élve hagyom, azt szolgaságra is vethetem.

Az ölés joga a háborúban csak az ellen van meg, aki fegyverrel védheti magát; ellenben az, aki a fegyvert leteszi, az általános emberiesség joga által védve van. Tehát a legyőzött szolgaságot abból, hogy életének megkegyelmeztek, származtatni nem lehet. A végső szükség esetén csak az önfenntartás céljából szabad ölni; de midőn az ellenség szolgaságra vettetett, akkor az ölés szüksége már nem volt meg, tehát abból a szolgaság jogos voltát megállapítani nem is lehet.

A győző általi területfoglalásból keletkezett szolgaság sem méltányos, mert a győző foglalását anélkül is biztosíthatja, hogy a lakosokat a rabszolgaság állapotába juttatná. Az erősebb joga múlékony, mert azonnal megszűnik, amint nem lesz erősebb. Nem is jog az, hanem elnyomatás. És a leghosszabb tartamú elnyomatás sem adhat jogot.

A legyőzött nemzet szokás, házasságok, törvények, egyesülések, áthasonítás és nagylelkűség által legjobban tartható féken. Az, aki engedelmesség által a győző jóakaratát kiérdemli, kell hogy polgárrá legyen és a polgár előnyeit élvezze, s a győzőnek feladata a háború által előidézett rossz következmények reá eső részét eltüntetni. Így jártak el a görögök és rómaiak a maguk szerencsés korában a legyőzött nemzetekkel. Nagy Sándor, a baktriaiakat legyőzvén, egyetlenegy törvényt hozott, mely azt rendeli el, hogy azok öreg szüleiket ne öljék meg, amit vallásának parancsából tett. Gelon pedig a legyőzött karthágóiaknak megtiltotta, hogy isteneiknek embereket áldozzanak. A legfennköltebb emberiesség nemes győzelme volt ez! Mi minden jót tehettek volna a spanyolok Amerikában, ha ilyen szellem lelkesítette volna őket! A felebaráti szeretet helyett azonban ellenséges düh vezette azokat, mellyel harmincmillió embert kegyetlenül áldoztak fel.

Valamely szerződéssel, vagy az illetők önkéntes meghódolásával sem lehet igazolni a szolgaságot. A saját magának eladása árt tételez fel, de a rabszolgának nincs tulajdona és magát az árt is személyével együtt az úr hatalmába engedné át. Ha nem szabad önmagunkat megölni, emberi voltunkat sem szabad eladni. A rabszolgai szerződés tehát képtelenség. Minden szerződés ugyanis kétoldalú előnyt tételez fel; de hát a rabszolga semmiféle előnyt sem tarthat meg magának.

Ha ennélfogva a jogos rabszolgaság már természetszerűleg nem létezhetik, miképpen lehet azt az örökösökre és a következő nemzedékekre átszármaztatni? Hogyan kötelezhetik a szülők a maguk ivadékait, és ezek leszármazóit mindörökké? Őket, akiknek természetadta ugyanazon velük született jogaik vannak?

De ha a szolgaság magában véve a szigorú jogban gyökereznék is, a közjó szempontjából káros lenne, mert az alattvalók a szolgaság állapotában nem használhatnak annyit, mintha helyzetük polgárilag szabad.

5. Az általam most elemzett tárgy teljes megvilágításához tartoznék az is, hogy a magyar parasztoknak helyzetét a többi tartományokban valók állapotával összehasonlítsam, például a stiriai, a morva és a porosz parasztokéval. Hogy alapos ítéletet lehessen e részben mondani, az összehasonlításnak a következő mozzanatok szem előtt tartásával kellene történni:

a) Mit bír a paraszt, mily értéke van; mivel bír a folyó árak szerint, minő előnyei vannak?

b) Mit szolgáltat a paraszt készpénzben és munkában, éspedig a királynak, a papságnak, a földesúrnak, saját községének, a közigazgatási és törvénykezési hatóságoknak, a katonaságnak, az utak építésének és fenntartásának céljaira, adó és harmincad címén stb.

c) Vajon teljes tulajdonjoga van-e? Vannak-e személyes jogai? Tehetségeit szabadon alkalmazhatja és bírhatási joga minő? Rendelkezhetik-e javai felett, végrendelkezhetik-e? Lehet-e urát perbe idéznie, melyik bíró elé, peres ügyeit ki és miként dönti el? Röghöz van-e kötve, nem tartozik-e az ország rendeihez vagy polgáraihoz, minő polgári előnyei vannak?

Nagyon igyekeztem, hogy az ezen kérdések tárgyalásához szükséges adatokat összegyűjtsem; hanem mindhiába! Ennélfogva ezen pedig lényeges résznek ki kell maradnia, hogy vagy az olvasó, aki saját jószántából maga akar kutatni, kipótolja, vagy egy szerencsésebb és tanultabb szerző kifejtse azt. Bizonyos azonban, hogy úgy a stiriai, mint a morva paraszt sorsa jobb és könnyebb, mint a magyaré. Ezt hatalmasabb mágnásaink közül azok, akik Magyarországon és az említett tartományokban is uradalmakkal bírnak, bizonyíthatják.

A porosz paraszt is jobban és könnyebben él meg, mint a magyar. Ezt minden ott utazó az általa látottak alapján határozottan mondhatja. A porosz paraszt bizonyos tekintetben sokat szolgáltat, hanem összes terhei együttvéve könnyebbek, és jobban vannak beosztva. Minden csapásért, mely őt éri, a kincstártól ingyen kárpótlást kap. Az adó összege sohasem emeltetik és mindig ugyanaz marad; a szerzési alkalmak, az iparos és kereskedelmi tevékenység részére mindenképp megkönnyítvék; az önkénynek kevésbé van kitéve és a polgári közösség jogaiban inkább részesül.

6. Európa némely részeiben most a közkormányzat figyelmet fordít a népesség növelésére is; de inkább elméleti szempontból, mint gyakorlatilag. Magyarországon hasznosabb a földesuraknak marhával bírni a pusztákon, mint emberekkel benépesített birtokokkal. A római köztársaság fénykorában a lakosok szaporodását minden módon gyakorlatilag is előmozdítani törekedett. Három gyermek atyja fel volt mentve a fejadó alól; a hivatalok és méltóságokra elsőséggel bírt az, akinek több volt a gyermeke. Ellenben az, aki nem volt feleséges, nem is örökölhetett.

A mi korunkban nincsenek ily törvények, sőt sok olyan van, mely alkalmas a népszaporodást megakadályozni. A háború viselésének újabb kori módja sokkal többeket foszt meg életétől és egészségétől, mint a régibb.

A katonasághoz a legegészségesebb, legszebb, és legnagyobb férfiakat gondosan választják ki. Százával nem képesek az ily férfiak megházasodni; úgy látszik, hogy több figyelmet érdemelnek a nemzetnél az állatok nyájai, melyeket a legszebb apaállatokkal kívánnak nemesíteni.

Mire való a férfiaknak legszebb és legmagasabb részét kiválasztani a katonasághoz az igen közeli halálveszély számára? A középtermetű férfit a katonai fáradalmak elviselésére sokkal alkalmasabbnak vélem. Nem kevésbé árt a népszaporodásnak az egész római katolikus papság nőtlensége. A fényűzés, továbbá a század szellemének megfelelő feleségtartás nagy kiadásai is sokakat visszatartanak a házasságtól. Az bizonyos, hogy annál inkább elromlanak azok, melyek köttettek, és minél többen nőtlenek, annál több nőtlenség idéztetik elő a házasságokban, amint bizonyos, hogy sok lopás történik ott, ahol sok a tolvaj.

7. A birtokok szabad adásának-vételének sok előnye van, és e szabadságot alkotmányunk rendszerével meg lehetne egyeztetni. Ez megmentené a birtoklás bizonytalanságától a nemességet, mely az ország gyarapodásának oly nagy akadályát képezi. Azon végtelen perektől, melynek költségei nagy adót képeznek, az örökös perlekedéstől és az elévülés állandó rossz következményeitől megszabadítana bennünket.

Az oly jószág, mely százötven évvel ezelőtt 3000 rénes forintért idegeníttetett el, most könnyen behoz 15 ezer rénes forintot. Ez természetes folyománya a pénzmennyiség szaporodásának és forgalma javulásának. Mindennap vernek új érméket, a szükségletek fokozódnak, a pénz belértéke növekszik és alább száll a pénztelenség; a többi áru árai jelzik ezt az emelkedést vagy hanyatlást.

Régebben egy tehenet 3 forintért lehetett venni, néhány évvel ezelőtt 15 forintért, most 30 forintért. A bérmunkás napszámja azelőtt két garas volt, most tíz és húsz. Tehát aki százötven évvel ezelőtt (zálogba adott) birtokáért 3000 forint ellenértéket kapott, amelyet éppen úgy használt, mint a birtok vevője, most, midőn 15 ezer forint bizonyára nem ér többet, mint azelőtt 3000 forint; ezt a birtokot 3000 forintért semmiképpen vissza nem válthatja, amit nem lehet méltányos dolognak tekinteni.

8. Az adó a jövedelemnek az a része, melyet az egyes polgár azért szolgáltat, hogy a többit biztosan és kellemesen élvezhesse.

Az adó mennyiségét részint az állam, részint az egyes polgár egyéni szükséglete állapítja meg. Nem szabad az egyeseket valódi életszükségleteiktől megfosztani, hogy ezáltal a közösség képzeleti szükségeinek tegyenek eleget, s nem szükséges kutatni, mennyit képes általában adózni a nemzet, hanem az a tényleges közszükség kívánalmainak megfelelőleg tartozik adózni.

A természet az embereket szorgalmasoknak teremtette, azokat az igyekezet jutalma, a vagyon és az élet kellemei által kötvén össze; de ha e jutalmak az adózás természetében gyökeredző önkény által elvétetnek, álmatag hanyagság következik be.

Szofizma, melyet a fürge szólásmód és a dolgok mélyére hatni nem tudás már csaknem példabeszéddé tett, hogy a paraszt annál szorgalmasabb, minél többet fizet, és hogy minél nyomorultabb, annál több gyermeket nemz.

Ez képtelen hazugság, melyet egy vagy más látszatos esetből alakítottak, hogy az elnyomási viszketeg számára ürügyül szolgáljon.

Az embernek van: 1. testi szükséglete, hogy élhessen, ez semmiféle megrovásnak vagy adónak nem vethető alá; 2. van olyasmije is, ami neki csak hasznos és ami már adótárgyat is képezhet; 3. bírhat valamivel, ami felesleges, amelynek megadóztatása által az effajta javak túlbősége megakadályoztatik.

A fejadó a legtermészetesebb, legegyszerűbb, legkönnyebben behajtható és a legkevesebb visszaélésnek kitett adónem. Legközelebb jut ehhez a földadó.

Az áruk és termékek megadóztatása, a vám- és fogyasztási adó, annálfogva ajánlatos, mert az áru vásárlója azt mérsékelten alkalmazva nem is érzi, az illető árban megfizetvén az esedékes adót is, mely vele összevegyül.

Ha az adó a jövedelem vagy vagyoni feleslegre rovatik ki, a netán elkövetett aránytalanság, az igazságnak, hogy úgy fejezzem ki magamat, a matematikának hiánya, mely az adóztatás minden lehető módjánál kikerülhetetlen, nem fog sok rosszat maga után vonni; ha ellenben az adó az életszükségleteket sújtja, akkor a legkisebb aránytalanság is súlyosan fog éreztetni.

Ha ugyanis a polgárok nem fizetnek annyi adót, mint kellene, az így szabadon hagyott felesleg (mint a termelést előmozdító tőke) a közönség javára válik; ha pedig többet fizetnek, mint tartoznának, elszegényednek és nyomorúságuk által a közönség terhére válnak. Nem helyes elszegényíteni a polgárokat, hogy a polgárzat gazdagodjék, hanem az a kívánatos, hogy vagyonosodván a polgárok, gazdagodjék a polgárzat is.

Általános szabály, hogy minél vagyonosabb a nemzet, annál több adót képes könnyen és pontosan fizetni.

9. A bűnfenyítő törvénykezés általában nagyobb figyelemben részesítendő, mint a polgári. Ennél az enyém és tiedről van szó, annál pedig az életről, egészségről és szabadságról. Olyan egyének jönnek tekintetbe, akik saját jogvédelmi eszközökkel nem bírnak, és azokkal, melyeket a törvény nyújt nekik, szintén nem mindig tudnak jól élni.

A tapasztalás azt mutatja, hogy a büntetések hatása nem a szigortól és nem a velők kapcsolatos fájdalomtól, hanem a nemzet közfelfogásától függ. Vannak Európában országok, ahol botbüntetéssel sohasem illetnék az emberek. Nálunk ezen büntetési nemhez úgy hozzászoktak, hogy bizonyos hősiességgel kiállanak száz botütést, és ezt a bátorságot még a nézők is bámulják. Ott más enyhébb büntetések is elegendők, itt a botozás látványa sem hozza meg a kívánt hatást és eltompítja az emberi érzést.

A büntetésnek igazi súlyát az annak elszenvedésével járó becstelenség képezi. Az a büntetés, mely valakit ártatlanul ért, eredménytelen, mert a meg nem érdemelt fenyítéket, vagy azt, mely túl szigorú, a vértanúság érzése természetesen követi.

A személyes szabadság, a büntető igazságszolgáltatás jó berendezésétől függ. Angliában senki sem tartható 24 órán túl elfogva, hacsak a bíró ki nem jelenti, hogy további letartóztatására elegendő ok létezik. Az ily egyénnek minden védelmi eszköz rendelkezésére áll, és nem is bánnak vele úgy, mint bűnössel, mielőtt annak bizonyult volna. Ilyformán a holnap esetleg felmentendő letartóztatott tényleg szabadabb, mint az a török pasa, akit a szultán zsinórral megfojtani rendel.

Marsziasz egykor azt álmodta, hogy Dionüsziosz császárnak torkát elvágta, ezt azután elég botorul elbeszélte neki, mire még sokkal botorabbul kivégeztetett.

A szavak mint olyanok, bűnösséget – aminő a tettleg elkövetett bűnt jellemzi – nem állapíthatnak meg, mert a szándék nem tekinthető tettnek.

A japán császárságban minden vétket halállal büntetnek, s amilyen már a japáni, csak az engedetlenségét is az uralkodó irányában halálos bűnnek tekinti.

A közigazgatás fő feladata, hogy a bűnügyekben a bűnök elkövetését megelőzze. A büntetések szükségesek a gonosztevők javítása és mások elrettentése végett. De a halálbüntetést semmiféle más érvvel nem igazolhatni, mint azzal, hogy a gonosztevő léte össze nem egyeztethető a polgárok közbiztonságával. A letartóztatási helyeknek másképp kell berendezve lenni, ha azok csak a vétkesek elfutását megakadályozni rendeltetvék, és másképp, ha a szabadságvesztés büntetésképp alkalmaztatik bennök. A vádlott ember mivoltát nem vetkezi le, és a büntetés becstelenítő hatásának tárgya nem a személy, hanem a vétek.

Az alanyi erkölcsiségét tisztába hozni igen nehéz, mivel annyira csodálatos az indító okok összefüggése, s az elkövetett bűntényről mondott ítélettel oly mértékben van egybefűzve.

A kegyelem által az uralkodók csak nyernek, úgyhogy a. kegyelmezési jog a korona méltán legnemesebb jogosítványának tekinthető.

A büntetések fajait a vétkek természete szerint kell alkalmazni. A jó erkölcsök elleni vétkek szégyennel büntettessenek; azok, melyek kárt okoznak, munkával; a gonoszságból származottak testi büntetéssel; amelyek a köz- és magánbiztonságot sértik, halálbüntetéssel. De amelyek a vallásos érzelmet sértik, a politikai hatáskörön túlterjednek. Mindenki adjon számot tetteiről az örökkévalóságban. Mert az isteni mindenhatóság nem szorult a mi emberi bosszúállásunkra. Kedves oktatásra, szelíd indítóokokra, az igazságnak tanításaira van szükség a lelkészek részéről, nem láncra és korbácsra. A bestialitást és önfertőzést nyilvánosan sohasem kell büntetni. Ó, mily szerencsétlenek az ezen métely által ragályozottak! Bőkezűleg élvezeteket kötött össze a természet nemünk fenntartásával és az életet kétszerezve megújítja; a természetnek ez az ösztöne megtartja és visszaszerzi a mi büntető törvérnykönyvünk nélkül is a maga jogait. Az emberek és sorsok oly nagy különfélesége és a nemzet nagyobb részének hiányos nevelése mellett vétkezők mindig bőven lesznek. Környű volna nyilvános dologházakat felállítani, melyekben ezek munkájokkal használhatnának, és az alapítás első költségein kívül az ily intézetet magát is munkájuk eredményével fenntarthatnák. A bűntettesek javítása lényegesebb, a biztonság nagyobb lenne és nem terhelné a házipénztárt. Mások a bányákban, a vizek szabályozásánál, az utak építésénél és a várakban dolgozhatnának.

A mi börtöneink, ezek a barlangok, melyekben a foglyok nem, kor, bűncselekvény különbsége nélkül összehalmozva leledzenek, egymást a bűnök piszka által megmételyezik, ahol a meggondolatlanságból vétkeztek, vagy gyanú alapján ártatlanul bezártak megromlanak az erkölcsileg rákfenések társaságában. A bűnfenyítő igazságszolgáltatás lassú és meg-megálló folyása, mely sok éven át húzódván, e bajokat fokozza, komoly figyelmet és orvoslást követel.

Miben különbözik a dolus a culpától,* és mi az azokat elválasztó lényeges jelleg? Mi a beszámítás elv, vajon a vétkes egyéni vagy a vétek tárgyi természete? Miben egyeznek, és miben hasonlítanak a rendőri és a büntetőjog? S mi különösen a bűntettek mértéke általában és egyénenként? Mindezen és más kérdései a büntetőjognak nincsenek kimerítve.

Munkácskám befejezéseül legyen szabad még hozzáadnom azt, ami nemcsak a parasztokat, hanem velük együtt a többi lakosokat is illeti, és ami annyira szívemhez van nőve, hogy az nemcsak utolsó leheletemig, hanem még síron túli állapotomban is élni fog bennem.

Az erkölcsiség és a tökélyesbülés célja életünknek és megkülönböztető jellemvonása az emberiségnek; az tehát a legfőbb jelentőséggel bír és a legnagyobb figyelmet követeli. Lehetetlen józan ésszel oly állapotát képzelni az embernek, melyben jobb lenne az erkölcstelenség és a tökéletesség hiánya, mint az erkölcs és a tökély. Az erkölcsös és tökéletesbült emberek társasága adja nekünk a paradicsom és a boldog élet eszméjét. Ezt mostani állapotunkban nem érhetjük el; de szent kötelességünk azt, amennyire csak tőlünk telik, megközelíteni.

A kormányzat ezt nagyban elősegítheti. Azonban a büntetések csak negatív eszközei a tökéletesedésnek és az erkölcsiség haladásának, s azok rendeltetése, hogy a még csúnyább vétkektől elriasszanak. De szükség van pozitív eszközökre is, melyeknek oly finomaknak kell lenni, hogy az emberek önkéntes igyekvését ne vegyék el, hanem mintegy belsőnk természetének megfelelve fokozzák azt.

Romlottságunk igen nagy okának tartom, hogy vajmi ritkán használ az, ha valaki tisztán az erény útját követi. Ez ugyan az erény becsét annál inkább emeli, de az emberi gyarlóságot nagyon nehéz próbára teszi. Ha annyira használna az erény intelmeinek követése, mint amennyire nem használ, akkor a legtöbb bűnös ember erényes volna. Az emberrel vele született az erénynek tisztelete. Azért még a legrosszabb is az erény látszatát igyekszik hazudni, s azért látunk annyit, aki a képmutatók zászlaját követi, s önző kislelkű természetét nyomorult példabeszédekkel igyekszik támogatni. Például: a szeretet az énnél kezdődik (amor incipit ab ego); a magának rossz, kinek jó (qui sibi malus, cui bonus)? De ezek semmi erényre, semmi hősies érzelemre, semmi emelkedésre és semmi hűségre sem képesek. Ezen elv alapján lop a cigány, az uzsorás és a képmutató színlelt barátsággal rászedi jótevőjét. Az erkölcstelenség, sőt az okozott kár ugyanazon foka mellett a cigány ötven botot kap, hogy megfenyíttessék, ez utóbbiak pedig a polgári társadalomban fénylenek. Mindnyájan büntetést érdemelnek, az utóbb említettek kétszeresen szigorút, mivel beszámíthatóságuk sokkal nagyobb. Ezt a meggyökeredzett rosszat sem könnyen, sem azonnal nem lehet eltávolítani, de kötelességünk ellene megtenni, amit csak tehetünk. És sokfélét tehetünk, ha komolyan akarjuk. Ezen csúnya vétkeken kívül, melyek most a bűnfenyítő igazságszolgáltatás tárgyait is képezik, s azokat az erkölcsi kötelességeket, melyeket tökéletleneknek nevezünk, vessük alá a közkormányzat gondoskodásának. Büntessük a képmutatókat, az önérdeket hajhászókat, a csalókat, a hitszegőket, a hazugokat, nem a mi szokott szigorú büntetéseinkkel, de más, nem kevésbé hatályosokkal; így például az oly hivatalok viselésére való képtelenséggel, melyek kevésbé követelnek fényes szellemi tehetségeket, mint erkölcsi épséget.

Amely kereskedő tudva csal, amely korcsmáros az utazókat zsarolja, tétessék képtelenné ezen életmód folytatására; a hazug, hiteszegő mindenféle ember a köznevetség és megvetésnek adassék át. A kegyetlen szülők, férjek, a gonosz gyermekek, a kikapó feleségek polgári felügyelet alá helyeztessenek.

Másfelől miután a büntetések csupán negatív eszközök, alkalmazzunk pozitív eszközöket is az erény ingereiképp, hogy inkább használjon az embereknek erényesen, vagyis erkölcsösen, jól, vagyis igazán nemesen cselekedni. S jutalmazzuk meg nyilvánosan és ünnepélyesen azokat, akik minden díj és saját előnyük reménye nélkül kitűnő, erkölcsileg magasztos tetteket vittek véghez, akik hűségöket mocsoktalan állhatatossággal megőrizték, kik a legnagyobb kísérleteknek erősen ellenállottak; akik vagyonukat, képességeiket, életüket kockára tették azért, ami igazságos volt és a közjót előmozdította. Ezek nem méltatlanok a kormány figyelmére, annál kevésbé, mivel állandóan előfordulnak a gondviselés kifürkészhetetlen örök törvénye folytán, melyet az emberi okoskodás nem ronthat meg. Ha Európa nemzetei a tökéletesedés úján valamely szerencsétlen fordulat által vissza nem vettetnek, a kormányzat működése által való erkölcsjavítás és az emberi haladás ezen eszméje előbb vagy utóbb megvalósuland. Akkor majd nagy politikusnak és mocsoktalanul erényes embernek lenni ugyanazt jelentendi.




Hátra Kezdőlap Előre