Küzdelem a reformokért

A vita nemcsak Kossuth tekintélyét és a Pesti Hírlap népszerűségét öregbítette, hanem közvetett haszonnal is járt. Kossuth mind kevésbé élt a hatáskeltés külsőleges eszközeivel, retorikáját még szorosabban rendelte logikája szolgálatába, mint azt korábbi vezércikkeiben tette, és ami a legfontosabb volt, Széchenyi támadása megszabadította a nagy tekintély és a saját tényleges nézetei közti egyensúlyozás kényszerétől, lehetővé tette, sőt rá is szorította arra, hogy alapkérdésekben jelezze, sőt – amennyire az adott politikai helyzet és a cenzúra lehetővé teszi – fejtse is ki saját álláspontját.

Kossuth politikai publicisztikája a Pesti Hírlap megindításakor a polgári átalakulás előmozdítására és Magyarország alkotmányos önkormányzatának biztosítására törekvő reformellenzék írott programjára nem támaszkodhatott. Az 1830-as évek politikai megnyilatkozásaiban, az országgyűlések vitaanyagában, a követutasításokban és követjelentésekben (legkivált Deák Ferenc 1840. évi remekbe szabott beszámolójában) szétszórtan és ellentmondásokkal terhelten kerültek megfogalmazásra a reformtervek. Óriási felelősséggel járt a reformellenzék szócsövének tekintett Pesti Hírlap szerkesztőjének állásfoglalása. Kossuth semmit sem írt le meggyőződése ellenére, mégis tartózkodó volt olyan kérdésekben, amelyek erős nézetkülönbségek forrásai lehettek a reformtáboron belül, igyekezett megtalálni a szerteágazó véleményeknek azt a legkisebb közös többszörösét, ami előfeltétele volt annak, hogy az ellenzéki tábor valamelyest is a siker reményében vesse latba erejét az adott reformjavaslat elfogadtatásáért a megyékben, majd az országgyűlésen. A kialakult vélemény tolmácsolása és a közvélemény formálása sajátos kölcsönhatásba került Kossuth publicisztikájában. A felületes szemlélő számára ellentmondásosnak látszhat, hogy Kossuth lándzsát tört egy konkrét reformjavaslat mellett, de menten rávillantott arra is, hogy most ugyan csak ennyire van módunk, erőnk, lehetőségünk, de fel kell készülnünk a továbblépésre is. Máskor arra szólított fel, ne késlekedjék a nemesség a polgári átalakulás előmozdításával, mert minél inkább húzódozik tőle, annál nagyobb lesz az elkerülhetetlen áldozat. Jellegzetes példája Kossuth módszerének az, ahogy a jobbágyrendszer felszámolásának egykorú alapkérdésével, az örökváltság ügyével foglalkozott a Pesti Hírlap hasábjain.

Az a Kossuth, aki már 1833-ban annyi érvet talált az örökváltság kötelezővé tételének jogosságára és indokoltságára, lapja 1841. február 13-i számában szó szerint véve csak arra buzdította a földesurakat és a jobbágyokat, hogy éljenek mielőbb és minél nagyobb számban az 1840-ben törvénybe iktatott lehetőséggel, s kössenek önként örökváltság-szerződéseket. A legmérsékeltebb reformer sem tehetett szemrehányást Kossuthnak, hiszen egy szentesített törvény érvényesítését szorgalmazta. Ugyanakkor Kossuth hű maradt elveihez is, a jobbágytartó földesuraknak szóló legfőbb érve ugyanis az volt, kedvezőbb feltételeket köthetnek ki most, mintha megvárják az örökváltság kötelezővé tételét. Márpedig „a földnek felszabadítása szabad egyezés útján a világon sehol egészen végbe nem ment, a kényszerítő törvényt sehol a világon ki nem kerülté[k]: szívre kezünket uraim! hisszük-e, hogy mi kikerülhetjük? Senki se altassa magát a gondolattal, hogy a tulajdon sérthetlenségének elve a kényszerített váltságtól meg fog óvhatni.” Alig tíz nap múlva Szatmár megye közgyűlése a legfontosabb ellenzéki követeléseket összegező 12 pontjában már állást foglalt – Kossuth érvelésétől aligha érintetlenül „az úrbéri tartozások kényszerített megváltása” mellett. Kossuth, aki idézett cikkében alaptételként hangoztatta, hogy „a javítva haladás ösvényén a teendők sorában mindenek előttinek e szót tartjuk: »szabad föld«”, továbbra is úgy támogatta a már kivívott örökváltság-törvény alkalmazását, hogy túl is mutatott rajta. Széchenyinek adott válaszában így fogalmazott: „kívánom, hogy a birtokosoknak tökéletes kármentesítése mellett, a munkát, szorgalmat s közvagyonosságot gátló úrbéri állapot expropriáltassék [sajátítassék ki]”. Majd alig két héttel későbbi vezércikkében – mint azt a kérdés kiváló kutatója, Szabó István felismerte – már arra is utalt, hogy a kötelező örökváltságnak általánosnak, országosnak kell lennie, ez viszont feltételezi az állam segítségét: „Mi azon véleményben vagyunk, hogy a bizonyos évek alatti általános megváltás a legkívánatosabb, és előbb-utóbb meg is fog történni; de aligha megtörténhetik a nélkül, hogy a váltságbérnek egy részét a status, az állam vállalná magára.” De mindjárt hozzá is tette, erről „mostani adórendszerünk s adómentességeink mellett még csak a gondolkozást is ábrándnak hisszük”. Kitartott tehát egyfelől a meglevő, de önmagában elégtelen törvény végrehajtásának támogatása mellett, másfelől kereste azt a következő lépést, amivel az adott körülmények között elő lehet mozdítani a kibontakozást. Közbülső variánsként javasolta például idézett cikkében „az oly módon kötelező örökváltság”-ot, „hogy a felmondási joggal csak a jobbágy bírjon”, ami más szóval annyit jelentett, ha a jobbágy meg tudja fizetni a közhatalom által megszabott örökváltságot, földesura legyen köteles elfogadni azt és beleegyezni felszabadulásába.

A „szabad földet” követelő Kossuth cikkek sorában emelt szót a nem nemesek birtoklási jogának elismeréséért és a szabad birtokforgalmat akadályozó „ősiség” felszámolásáért is. A nemesi birtokok szabad forgalmának következményei miatt aggályoskodókhoz szóló érvei közül nem hiányzott valóságismeretre támaszkodó hivatkozása arra, hogy a „kis nemesség parányi földje éppen a mostani helyzetben kerül egész vidékenkint roppant birtokú nagy dynastiák kezére”. (Pesti Hírlap, 1842. 127. sz.) Mindkét alapköveteléssel egyetértett a reformtábor egésze, hiszen szükségességüket már annak idején Széchenyi is cáfolhatatlan érveléssel bizonyította. Kossuth azonban világosan felismerte, hogy az ősiség nem minden ellenfele állott készen (maga Széchenyi sem) a hitbizományi rendszer felszámolására is. Sőt, éppen a legnagyobb birtokokkal rendelkező arisztokraták közül sokan számítottak arra, hogy új kiváltságot szerezve vagy a régit az uralkodóval megerősíttetve biztosítják a családi birtok feloszthatatlanságát és elidegeníthetetlenségét az ősiség eltörlése esetére. A nemesség és a főnemesség e kérdésbeli érdekellentétére is utalva azért írta némi túlzással ugyan, de az 1849 utáni fejlemények által sokban igazolt éleslátással Kossuth: „Eltörölni az ősiséget, de megengedni majoratusok alapítását, nem előlépés volna, hanem hátralépés.” (Pesti Hírlap, 1842. 172. sz.)

Amint azt Kossuth jól sejtette, az önkéntes örökváltság lehetőségének törvénybe iktatása nagy elvi jelentősége ellenére csak szerény gyakorlati eredménnyel járt. Noha nem hiányzott a főként reformellenzéki birtokosok példamutatása, Bezerédy Istvántól a Batthyány fivérekig, a földesurak túlnyomó többsége önként nem volt hajlandó változtatni a „régi renden”, annál kevésbé, hiszen jól tudta, hogy a jobbágyság képtelen lenne megfizetni szabadságának „önkéntes” szerződésben általa magasra emelt árát. Így tehát mind az önkéntes örökváltság hívei, mind azok, akik Kossuthtal egyetemben a földesuraknak a feudális viszony felszámolására való kötelezését elkerülhetetlennek tartották, a jobbágy fizetőképességének, illetve az örökváltság állami támogatásának előmozdításán buzgólkodva is beleütköztek a feudális kiváltságrendszer felszámolása másik alapkövetelményének, a közteherviselés bevezetésének kérdéskörébe.

A nemesi adómentesség felszámolását céljának tekintette már a felvilágosult abszolutista uralkodó, II. József is, szükségesnek ítélték az 1790-es évek hazai reformpolitikusainak legjobbjai, s ellentmondásos visszhangot kiváltó, fontos követeléssé emelkedett a reformkor küszöbén. Széchenyi, aki már annak idején állást foglalt a megyei közigazgatás költségeit fedező „házi” adó közössé tétele mellett, és szót emelt azért is, hogy a nemesség osztozzék a közlekedés fejlesztését és a más közérdekű beruházásokat fedező „országos pénztár” terheiben, A kelet népében egyenesen mulasztással vádolta Kossuthot az adókérdés mellőzéséért. Kossuth, aki jól ismerte a közteherviselés bevezetésének nehézségeit, éppen a fokozatosság követelményeire hivatkozott. S annyiban joggal, hogy már addig is két cikkében foglalkozott a közmunkarendszer kritikájával. Hangsúlyozta, mennyire kívánatos, hogy „az adózó nép közterheinek határa, mértéke legyen”, sőt helyeselte „minden ingyeni kényszerített közmunka eltörlésének” követelését is. Széchenyinek adott Feleletében pedig – 1841 augusztusában – már felvillantotta általános közteherviselési programját: „óhajtom, hogy a ki mint részesül a közállomány jóvoltiban, akkint részesüljön annak terheiben is: tehát az adó-nem-fizetési előjog lépcsőnkint megszüntessék”.

Kossuth 1841 őszén emelte az általa leginkább sürgetett követelések közé a nemesi adómentesség fokozatos felszámolásának ügyét. Akárcsak a nemesi földbirtok-monopólium elleni küzdelmében, ez alkalommal is társította a történeti érvelést a természetjogival, a külföldi példákra való utalást az „érdekegyesítés” politikai és a gazdasági-társadalmi fejlődés gyakorlati követelményeire való hivatkozással. „Rég elmúlt az idő, mikor a világ mesékből okult”, intett valóságismeretre és óvott hamis legendák továbbéltetésétől az örökváltságért küzdő Kossuth. (Pesti Hírlap, 1841. 70. sz.) A közteherviselés elfogadtatásának egyik fontos előfeltételét a nemesi adómentesség feudális történetszemléleti indokainak cáfolatában látta. Tisztában volt vele, hogy az érdekekkel átszőtt előítéletek felszámolása annál is nehezebb lesz, hiszen „kényelmesb dolog hinni, mint vizsgálódni”. S az érzelmi hatáskeltésre korlátozódással vádolt Kossuth most valóságos történeti, jogi és pénzügyi értekezésekkel lépett fel a nemesi adómentesség fokozatos felszámolása érdekében. Sokban együtt haladva a Horváth Mihály munkásságában megújuló történetírással, de sokban elébe is vágva és saját elemző vizsgálataira támaszkodva cáfolta a feudális legendákat, és leszögezte, hogy „az ország nemesei eredetileg nem áldozatképpen, hanem önhasznukért adtanak a parasztoknak földet, következőleg örök igazság szerint ezzel nem takarózhatunk, midőn a naponkint növekedő beligazgatási költségek részesülésünket követelik. Az, a mit ma úrbéri földnek nevezünk, első telepítés óta soha sem volt olyan szabad tulajdona a nemességnek, miszerint később szabad tulajdonának feláldozásáról szólhatna, s így a közadót tőkében örök időkre lefizetettnek históriai igazsággal állíthatná.” (Pesti Hírlap, 1841. 76. sz.) A természetjogi érveléssel alátámasztott „igazság” nevében éppúgy tűrhetetlennek nyilvánította a nemesi adómentesség fenntartását, mint arra hivatkozva, hogy míg másutt csak a koldus nem fizet adót, addig nálunk éppen ellenkezőleg a gazdag, a birtokos. Adatok tömegével bizonyította, mennyire elavult a fennálló adórendszer, mennyire aránytalan az adókivetés, mennyire elégtelen – éppen a nemesség adómentessége következtében – a befolyó összeg arra, hogy a közigazgatás fenntartásán túl még korszerűsítésre is jusson. – Ugyanakkor bátran szembefordult azoknak a manővereivel is, akik a nemesi adómentesség tarthatatlanságát felismerve nem a közteherviselés fokozatos bevezetését ajánlották, hanem a nemesség külön tehervállalását, de politikai ellenszolgáltatás fejében. Ilyen volt Sztáray Albert gróf azon indítványa, hogy a nemesség vállalja át a házi adó fizetését, a befolyó összeg felhasználásába viszont mindenki tehervállalása arányában szólhasson bele. Kossuth menten ellentmondott a „nemes gróf” csábító javaslatának kijelentve, hogy „semmihez sem járulunk, a mi az elkülönözést örökíthetné, az egybeolvadást gátolhatná; s azért a háziadót nem a nemesség által kirekesztőleg, hanem nemes és nem-nemes által, nem osztályon-, hanem személyenkinti aránylagos kivetés szerint együtt viselendőnek óhajtjuk”. Egyúttal rámutatott arra, hogy Sztáray gróf javaslatának elfogadása gyakorlatilag kirekesztené a kisnemesség számottevő részét a megyei határozatok hozásába való beleszólás „jogából”, márpedig „valóban különös volna, ha mi a XIX. században a helyett, hogy alkotmányos jogaink sánczaiba többeket is befoglalnánk, még a benlevők közül is egy jó rakás sereget a sánczokon kívül állítanánk”. (Pesti Hírlap, 1841. 79. sz.)

Kossuth bízott benne, hogy „a házi adót a jövő országgyűlésen aránylagosan elvállalandjuk; azonban – tette hozzá – ez mindenesetre csak hit, csak remény, és váratlan eventualitások [esetlegességek] a legalaposabb hiedelmet is meghiúsíthatják”, jól tudta ugyanis, hogy „alig van kérdés, melyet visszaélni s nyers tömegeket fanatizálni oly könnyű volna, mint épen e kérdéssel”. (Pesti Hírlap, 1842. 198. sz.) Már 1841 decemberében, amikor Szatmárban – az év elején elfogadott 12 pont vonatkozó határozatával szakítva – a felizgatott kisnemesek, „a tyukodi és csengeri ólmosbotok” megbuktatták a házi adó közössé tételét, Kossuth világosan utalt a helyi előkészítésnek s nem utolsósorban „a lélekvásárlás ördöge” távoltartásának szükségességére. S ahogy közeledett az országgyűlés, úgy növekedett aggodalma, hogy „a becsületesen teljesített polgári kötelesség”, „az értelem s hazafias lelkesedés” ellenére az „értelmetlen indulatosság”, a közérdekkel szembefordult „kicsinyded érdek szülte bujtogatás” megbuktathatja a nagyon is szerény, nagyon is elkésett reformjavaslatot. Tisztában volt vele, hogy a konzervatívok játsszák a legelmaradottabb nemesi rétegeket a reform ellen izgató „kísértőnek rókaszerepét”, s hogy összefonódik a kiváltságosok „erszényérdeke” a bécsi kormány azon törekvésével, hogy bármi áron, akár a felvilágosult abszolutizmus csődbe jutott adóztatási kísérlete óta folyvást kárhoztatott nemesi adómentesség továbbéltetése árán is, csapást mérjenek a reformellenzékre. óvakodott attól, hogy „gyanúsítgatással” vádolhassák, és a közteherviselés valódi, illetve színlelt támogatóinak megkülönböztetését a bukást előidéző egységbontásnak minősíthessék. Hiába figyelmeztette azonban Kossuth azokat, akik „az idő kerekét megakasztották”, hogy „a minek történni kell, történni fog, hanem történni fog talán mint szomorú kénytelenség, …s akkor… a kénytelenségnek súlya talán nagyobb teherrel fog azoknak vállaira nehezülni, kik… a békés átalakulást könnyelműn akadályozták”. A megyék többségében a házi adó elvállalása megbukott „amaz öngyilkos munka viharában, mit a szegény megtántorított nemesség művelt”, s ami alkalmat teremtett Kossuthnak, hogy kijelentse: „a magyar nemesség honunkat regenerálni nem elég erős”. (Pesti Hírlap, 1842. 105., 204., 1843. 220., 266. sz.)

Noha Kossuth publicisztikájában a nemesi adómentesség általános bírálatát adta, konkrét javaslataiban egyelőre mellőzte a „hadi adó”, a tulajdonképpeni állami egyenesadó közössé tételének kérdését. Ezzel is a fokozatosság követelményének kívánt eleget tenni. Ellenfelei, mindenekelőtt maga Széchenyi, mégis az ő állítólagos „túlzásainak” tudták be a vereséget. Deák Ferenc, aki megszenvedte a reformjavaslat zalai bukását s világosan felismerte az ellentámadás szervezőit, így írt erről 1843. február 12-én Wesselényinek: „Kossuth folyvást szorgalmatos. – Ő sok oldalról támadtathatik meg, de még is azt hiszem, napról napra inkább méltányolja az ország kitűnő tehetségeit s nagy hasznú hatását. – Irigyei s azok, akik őtet gyűlölik, néki szeretnék tulajdonítani a házi adó megbukását, de logicajokat senki sem érti, s úgy hiszem, ők magok sem. – Gyűlölség sugalta vád ez is, mint több más, mit ellene alaptalanul szórnak.”

Hamarosan azonban radikális ellenzékiek is jelezték elégedetlenségüket Kossuthtal, mert támogatásáról biztosította Széchenyi kezdeményezését egy minden birtokos (nemes és nemtelen) által közteherként viselendő „telekdíj” bevezetésére. Széchenyi elképzelése az volt, hogy az így évenként befolyó összeg egy olyan százmillió pengő forintos kölcsön törlesztésére és kamatainak fizetésére lenne elegendő, amit részint hasznos beruházásokra, részint a földbirtokosok hiteligényeinek kielégítésére használnának fel. Kossuth támogatta Széchenyi tervét, noha az nemcsak a birtokos nemességnek az adózásba való bevonását, hanem a nem nemesek új megterhelését is jelentette volna, de a közteherviselés alapkövetelésének feladása nélkül és azzal a feltétellel, hogy „mondjuk ki világosan, hogy nem csak nemeseket, nem csak földesurakat vagy szabad és polgári földbirtokosokat, hanem a jobbágy népet, a falusi adózó földművelőt is értjük, hogy annak is joga lesz ezen… bank jótéteményében részesülni”. Mégpedig mindjárt konkretizálásra is törekedett: „a 100 milio pfrtból [pengő forintból] időnként hypothecára [jelzálogra] kölcsön adandó öszvegnek felerészére nézve elsőséggel bírjon a földmívelő adózó nép, e közt pedig azok, kik magokat megváltani s a kölcsönt örök váltság végett tenni akarják; s nyújtassék nekik mód ezen adósságukat apróbb részletekben letörleszteni; ha ilyenek kellő számban nem akadnának, utánuk elsőbbséggel bírjon a földmívelő nép egyébként is; a földesuraknak ellenben a másik fél rész, és amannak a jobbágyság által időnként igénybe nem vett része adassék kölcsön hypothecára. – A rendes telekkönyvek behozatalának úgy nemességre, mint jobbágyságra nézve szüksége s e tekintetben a telekbírói hivatalnak a községi hatóságba beillesztése magában értetvén.” (Pesti Hírlap, 1843. 311. sz.) Emellett Kossuth ragaszkodott hozzá, hogy mind a külföldi kölcsön felvételét, mind a pénz felhasználását maga az országgyűlés ellenőrizhesse. Hiába volt azonban a Széchenyi kezdeményezésének adott támogatás; az immár nem is a leitatott kurtanemesek, hanem legfőképpen a maguk retrográd politikai törekvéseit az országgyűlésen „megfontoltan” érvényesítő főrendek ellenállásán kudarcot szenvedett.

A közteherviselésért folytatott sokéves küzdelem országgyűlési vereségének küszöbén írta Kossuth ezeket a keserű sorokat: „Én azon hitemben, hogy a nemesség egy más elem közredolgozása nélkül honunkat regenerálni nem elég erős, nem hogy meginganék, sőt napról napra erősebben vonul át gondolatimon a búskomor rém: hogy a nemzeti újjászületés nagy munkáját végbevinni a nemességben nemcsak elegendő tehetség, hanem elegendő akarat sincs; sőt – többet mondok – lélektani törvények szerint nem is lehet… nem egyes emberekről mondom ezt, hanem mondom a többségről, mellynek akarata határozó… Tehát szélesbítni az alkotmányosság talapzatát, s az igazság és testvéries honszeretet erős kapcsával egyesíteni az elágazott néposztályokat, ez az, a mitől lételünk függ.” (Pesti Hírlap, 1844. 319. sz.) Kossuth csalódása a nemesség többségének reformkészségében nem hozott fordulatot politikájában, de az 1840-es évek elejétől kezdve erősítette érdekegyesítő törekvéseiben a jogegyenlőség mindenoldalú kibontakoztatására irányuló szándékát.

Kossuth vezércikkeiben is visszanyúlt kedvelt liberális tételéhez, újra kijelentve, hogy a „polgári szabadság ott kezdődik, hol a szabadságok végződnek”, illetve „óhajtjuk, hogy szabadságaink helyett szabadsággal bírjunk; óhajtjuk, hogy az alkotmány áldásaiban, jogban, teherben a néppel testvériesen megosztozzunk”. (Pesti Hírlap, 1841. 93., 1843. 217. sz.) Kossuth a polgárosító nemzeti törekvések képviselőjeként úgy is küzdött az arisztokrácia egy részének nemzetietlensége, egy másik részének a feudális előjogaihoz ragaszkodó maradi nemesség rendi nacionalizmusát élesztő próbálkozásai ellen, hogy a nép nemzetfenntartó történelmi szerepére utalt. A népnek köszönhető – fejtegette –, hogy „nemzetiségünk meg nem semmisült”, midőn az udvari arisztokraták „egy fénybogár-élet egynapi csillámaért eredetöket megtagadák”. A „nemzetiség” „törpe vityillókban talált mendéket ama népnél”, amelyet ma is elriasztani kívánnak attól, hogy „nemzeti jogokról” álmodozzék, „és menedéket talált ama köznemesség szalmásfedelű faházaiban, melyet… némely bitang szózat a külföld előtt marhacsordának kiált”. Kossuth azt kívánta, hogy a rendi korlátokat felszámolva, az „osztályzatok egybeforrása” révén megvalósuló „nemzeti egység” jelentsen „egységet jogban és szabadságban, nem szolgaságban”. (Pesti Hírlap, 1842. 120., 165. sz.) Igyekezett megértetni, hogy a polgári nemzetté válás, amely feltételezi a rendi előjogok felszámolását, a nép bebocsátását „az alkotmány sáncaiba”, nemcsak számbeli erősödést eredményez, hanem egy – a sajátos történelmi előzmények folytán – nálunk nélkülözhetetlen kölcsönhatás kibontakozását is. „A polgáriasodás – írta – minálunk is, mint mindenütt, felülről hat lefelé, a kik alant állnak, a felsőbbek szokásait követik akarva akaratlanul… De minálunk – fájdalom! – ím e hatás még maiglan is mindig nem magyar; minálunk a csinosbulás nemzetiségünkkel nemcsak karöltve nem jár, sőt ellenkező irányban indul; mert míg az idegenszerű pallérozódás természetesen felülről lefelé hat, addig a nemzetiség alulról kénytelen magát fölküzdeni, s nehéz utat ví a magyar nép törpe vityilóiból föl a gazdagok palotáiba. És fájdalom! ott még ma sem honos.” (Pesti Hírlap, 1842. 148. sz.) Mindez – mint Csabai Tibor kimutatta – hatással volt Kossuth művelődéspolitikai elgondolásaira, de – tegyük hozzá – messzemenően meghatározta nemzeti polgárosító törekvését is.

Kossuth mindazoknak a korlátoknak a felszámolására törekedett, amelyek – a jogviszonyoktól a tudatviszonyokig – akadályai voltak a polgári nemzetté válás mindent átható „vegytani” folyamatának. „Kívánom – írta 1841-ben a Feleletben –, hogy a milly ótalmat, minő biztonságot ad minden önkény ellen a törvény a legelső mágnás személyének, ép ollyat adjon a legutolsó paraszt személyének.” S ezzel teljes összhangban küzdött a törvény előtti egyenlőség elismertetéséért, az igazságszolgáltatás nyilvánosságáért, a magánjog és a büntetőjog reformjáért. Magáévá tette a Deák Ferenc vezetésével kidolgozott magas színvonalú reformmunkálat alapelveit és támogatta Nyári Pál azon kezdeményezését, hogy Pest megye járjon elöl jó példával az igazságszolgáltatás megreformálásában. A kiváltságok felszámolásától a „rendet” féltőket arra figyelmeztette, hogy éppen ellenkezőleg, „hol a közhatóság megvetésére minden ember szabadalommal bír, kinek czímerébe a vésnök gombos koronát metszett, hol a közhatóság ily czímeres uracs negédes pajzán kicsapongását összetett kézzel nézni kénytelen: ott tiszteletet a néptömegtől várni kábaság”. (Pesti Hírlap, 1842. 152. sz.)

Kossuth személyes kapcsolataiban is messze jutott a rendi világ előítéleteitől. Kopogtathatott nála panaszával a dorozsmai juhász felesége, és nem maradtak megválaszolatlanul a továbbképzésük végett külföldi gyárakban munkát vállaló Nagy testvérpár segélyt és tanácsot kérő levelei sem. Kis tinnyei gazdaságában, amit szerkesztői jövedelméből és polgári kölcsönökből vett, az egykorúak ámulatára még a bérest sem tegezte. A szállásán rendezett Lajos napi vacsorára nemcsak a reformellenzék kitűnőségeit hívta meg, élükön Deák Ferenccel, elsőszülött fia keresztapjával, hanem többek közt a nyomdavezetőt, a korrektort, sőt a négy szedőt is. Minden bizonnyal személyes magatartása is szerephez jutott abban a tiszteletben, amit a Pesti Hírlap szedői az alighanem első magyar politikai tartalmú munkásversben többek között így fejeztek ki:

 

„Légy alakítva-ható; jók oltalmazva, szeretve
Mondhassák: elvük képviselője te vagy.
Írj ezer ívre valót – mi kiszedjük; látva világot
A betű győző fényt messzire hinteni fog.”
 

Kossuth életútja során közelről is megismerte hazai polgárságunk lét- és tudatviszonyait, többek között Pozsonyban, ahol előbb egy „gyertyamártónál”, majd egy „ecetgyártónál” lakott, és Pesten, ahol a polgárság különböző rétegeivel került szoros kapcsolatba. Nem voltak ismeretlenek előtte sem a nemesség és a polgárság, sem a különböző polgári elemek közötti konfliktusok. Ezért is hangsúlyozta hogy „a viszonyok… hazáját szerető, minden igaz magyarnak kötelességévé teszik, a feudalismus nevetséges pöffeszkedései ellenében, vállat vállhoz vetve azon iparkodni, hogy nemes és polgárrend között a kiváltságos különözések erőszakító boldogtalansága megszüntessék”. Annak bizonyítására, hogy a mágnás és a nemes „miként veti meg a polgárt s a mi polgári”, riasztó példaként említette, hogy „egy úri családfő” kivette lányát egy pesti nevelőintézetből, „csak azért, mivel a növendékek közt egy derék, gazdag nagykereskedőnek leánya is volt”. (Pesti Hírlap, 1841. 90. sz.) De még azt is kifogásolta, hogy a polgári értelmiséget mint „honoratiort” különböztessék meg a többi polgári rétegtől, rámutatva, „hogy egy bizonyos nép osztályt kiválólag tisztes rendűnek nevezni, a többiekre nézve lealacsonyítás, s városokban a polgárok között oly osztályzati különbséget alkot, minő nemcsak az érdekegység, a várospolgári egyenlőség eszméjével ellenkezik, hanem a városiság eszméjével ugyanazonasított ipar és kereskedés érdekeit is sérteni látszik; mert szeretnők tudni, mi ajánlhatná egy oly választófal felállítását, mely a becsületes élelemkeresetet tisztes és nemtisztes rendűekre osztályozná? s mi jogosítana fel annak kimondására, hogy a műipar, hogy a kereskedés nem tisztes foglalatosság?” (Pesti Hírlap, 1843. 233. sz.)

Az önkormányzati reform kérdéskörével foglalkozva fogalmazta meg egyik társadalompolitikai alaptételeként, hogy „a polgárjog senki kényétől ne függjön”. Ha a politikai jogok kiterjesztése során cenzus alkalmazását még szükségesnek is tekintette, azt kikötötte, „hogy e tekintetben állapot, születés, vallás és személyes viszonyok semmi különbséget ne tegyenek”. (Pesti Hírlap, 1841. 93. sz.) Kossuth a különbségtétel mellőzését a zsidóságot illetően is szükségesnek tartotta. A reformellenzék legjobbjaival együtt a zsidók emancipációjának, jogegyenlősítésének határozott híve volt. Nemcsak természetjogi és erkölcsi indokból tartotta szükségesnek a zsidók jogfosztottságának felszámolását, hanem nemzeti érdekből is, befogadásuktól és beolvadásuktól a polgárság olyannyira szükségesnek ítélt megerősödését remélve. A főrendek és a bécsi udvar ellenállása megakadályozta, hogy a magyar országgyűlés 1840-ben törvénybe iktassa a zsidók jogegyenlősítését, amit a reformellenzék kezdeményezésére a Habsburg-birodalomban elsőként a magyar országgyűlés alsótáblája fogadott el. 1841-ben Kossuth megrótta azokat a megyéket, köztük Zemplént is, amelyek késlekedtek a jogegyenlősítés helyett megalkotott, a zsidóság jogfosztottságát némileg enyhítő törvény végrehajtásával. Három év múltán pedig, nem leplezve, hogy a zsidóság számára újonnan megnyitott érvényesülési lehetőségek fokozták a kiváltságaikat tőlük féltők ellenkezését, így foglalt állást jogegyenlősítésük mellett: „hisszük és valljuk, 1-ör, hogy pusztán hitkülönbség miatt, pusztán azért, mivel valaki a nagy világ-egyetem istenét más templomban imádja, mint mi, polgári jogokból kizárni, isten törvényével, igazsággal, politicával ellenkezik; 2-or, hiszük és valljuk, hogy a zsidó emancipationak két ága van: politicai és socialis. Amaz egészen a törvényhozó hatalomtól függ. Ez csak annyiban, a mennyiben a socialis egybeolvadásnak törvényes akadályait el kell hárítani, hogy a társadalmi emancipatio lassú menete bekövetkezhessék. És így 3-or, hisszük és valljuk, hogy a politicai emancipatio a kérdést be nem végzendi ugyan, de annak ideje elkövetkezett, s hisszük, 4-er, hogy minden ok, mi a zsidók állítólagos erkölcstelenségéből ellenhozatik, erőtlen, gyönge, szeretetlen. Eddig megy véleményünk, midőn azon szempontból indulunk, hogy a zsidóságot hazánkban nem másnak, mint honunk összes lakosai olly töredékének kell tekinteni, mely a többiektől csak vallásos hitben különbözik.” (Pesti Hírlap, 1844. 349. sz.) Kossuth, aki az összeolvadás érdekében pártolta a vegyes házasságot is, ugyanakkor arra szólította fel a hazai zsidóságot, igyekezzék a különrekesztettség és a különállás minden olyan maradványát felszámolni – ha kell vallási reform útján is –, ami a „socialis egybeforradás” akadálya lehet. A zsidóság polgárosult elemeire egyértelműbben, elmaradott rétegeire ellentmondásosabban, de lényegét tekintve vonzóan hatott Kossuth jogegyenlősítő és beolvasztó ajánlata. A zsidóságot ugyanis a vallási kötelékek fokozatosan lazuló szálain kívül leginkább a külső nyomás tartotta össze. Ezzel szemben a nemzetiségi népcsoportok politikailag tudatos erői aggodalmakkal vegyes ellenérzéssel figyelték a reformellenzék és vezető publicistája küzdelmét a nemzeti polgárosodásért.

Kossuth nemzeti és nemzetiségi politikája – hasonlóan számos kortárs reformeréhez – szoros kölcsönhatásban állt társadalompolitikájával, sőt a polgári átalakulás előmozdítását célzó egész tevékenységével. S ha egyes – különösen korai – pályaszakaszai nem is voltak teljesen mentesek a nemzeti nagyság ábrándképeitől – amint egyetlen kortársáé sem –, politikáját mégis sokkal inkább a nemzeti lét veszélyeztetettségének hite és félelme, ellensúlyozásának szüksége és szándéka határozta meg. Nem kevéssé éppen a néptől elidegenedett „nemesi nemzet” elszigeteltségéből fakadó veszélyek felismerése értette meg vele is – mint annyi osztályostársával – a latin hivatalos nyelv feladásának, sőt magának az „érdekegyesítés” kibontakoztatásának szükségességét. Az a körülmény, hogy a Habsburg-birodalom legfejlettebb tartományai jórészt német nyelvűek voltak, az uralkodóház tovább éltette német hegemón törekvéseit, a birodalom nagypolgársága pedig a német vámszövetséghez csatlakozásról és az abban kivívandó vezető szerepről ábrándozott, nem kevés aggodalmat keltett Kossuthban. Számon tartotta, hogy a germanizálás hivatalos feladása ellenére nemcsak a hadseregben, hanem az egész magyarországi posta- és közlekedésügy területén, a pénzügyigazgatásban és a vámkezelésben gyakorlatilag kizárólagos maradt a német nyelv használata. S mindez annál súlyosabban esett latba, hiszen Magyarországon és Erdélyben a Temesköz, a Szepesség és a szász székek német tömbjein kívül nemcsak sok volt a német szórvány, hanem német eredetű, sőt jórészt még német nyelvű volt a kiváltságos polgárság túlnyomó többsége, sőt java részben a városi plebejus népesség, a céhmunkásság és a zsidóság is. Kossuth polgári átalakulást célzó társadalompolitikája, amikor a rendi korlátok felszámolását, a polgári jogegyenlőség megteremtését sürgette, kétségtelenül nemzeti törekvéseket is szolgált. Teljesen idegen volt tőle a kirekesztő szándék, és a jelzett népelemeket befogadni, asszimilálni, felolvasztani a nemzeti egységben sokkal kevésbé hódító, mint támaszt kereső, sőt bizonyos fokig védekező indítékból kívánta, megakadályozandó, hogy valaha is a németséghez csatlakozva, ahhoz asszimilálódva Magyarország teljes bekebelezésének eszközeivé váljanak.

Némileg másként állt a helyzet a szlávok és a románság tekintetében. Kossuth politikáját irányukban sem a nacionalista hódító törekvés határozta meg elsősorban, noha ő is, éppúgy, mint a polgári nemzettéválást szorgalmazó politikus társai, bízott – az általuk önálló nemzetnek elismert horvátok kivételével – valamennyi hazai nemzetiség fokozatos s legalább részleges asszimilációjában. De korántsem ez volt közvetlen nemzetiségpolitikai célja. Hanem annak a feltételezett fenyegetésnek megelőzése, hogy a Habsburg-hatalom abszolutisztikus, illetve a cári hatalom „pánszláv”-nak álcázott törekvései érdekében szembefordítja a szláv és – az ortodox egyház segítségével – a román nemzetiségűeket a magyarsággal. A feltételezett „pánszláv” veszélytől való félelemben a magyar politikai vezető réteg egészével osztozott. A nagy különbség azonban az volt, hogy amíg erre hivatkozva egyesek s köztük maga Széchenyi is a Habsburg-hatalom jóindulatának mindenáron való elnyerését minősítették a helyes politika alapkövetelményének, Kossuth a dinasztikus kapcsolat fenntartása szükségességének elismerése mellett biztosítékokat kívánt, mégpedig nemcsak ígéretek formájában, hanem a politikai valóságban, a nemzetiségi tömegek felemelkedését is szolgáló, érdekegyesítő reformkövetelések teljesítése, az államberendezkedés átalakítása és a feudális területi széttagoltság felszámolása révén arra, hogy Bécs nem fogja a magyarság létérdekeit sem megosztó belpolitikával, sem a cári hatalmi törekvések felett szemet hunyó külpolitikával veszélyeztetni.

Mindez korántsem jelenti azt, mintha Kossuth reformkori nemzetiségpolitikája hibátlan, még kevésbé azt, hogy konfliktusmentes lett volna. A magyarság vezető szerepének biztosítására irányuló törekvései mellett nemcsak az együttélő népek egymásnak feszülve bontakozó nacionalizmusának korábban vagy későbben Európa-szerte jelentkező kölcsönös bizalmatlansága jutott abban szerephez, hanem az a körülmény is, hogy politikáját nem hatalmi, csupán ellenzéki pozícióból érvényesíthette, minduntalan kitéve a kétoldali gyanúsítgatás és a két tűz közé szorulás veszélyének. A sokat hánytorgatott nyelvkérdésben már a Pesti Hírlap megindításakor elég egyértelműen nyilatkozott. Kijelentette, „hogy a magyar nemzetiséget minden törvényes és méltányos úton, s különösen az iskolamesterek serkentésével (itt kevéssel nagy hasznot tehetni) terjesztendőnek vélnők”. De – érvelésében a nemzeti sérelmeket hangoztató szlovákságra utalva – cáfolni igyekezett, mintha „a magyar nyelvnek jogaiba visszatétele” azt jelentené, hogy „azt parancsolják törvényeink, hogy ők tótul ne tudjanak”. Annak bizonyítására törekedett, hogy ezzel a reformmal a magyar nemzeti mozgalom nem sért korábban szerzett jogot: „talán… tótul folytatták ekkorig pöreiket, tótul vitatkoztak megyei gyűléseken, s mi most nyelvöket tiltjuk ki szájaikból? Koránsem. Azt akarjuk, hogy a magyar hazában ne egy holt idegen, nekik úgy mint nekünk holt és idegen, hanem a magyar – melly Magyarhonban nekünk nemzeti és anyai, nekik pedig nem anyai bár, de nem is idegen, ha ők honunk, alkotmányunk s törvényeink jóvoltiban nem idegenek – azt akarjuk, hogy a kormányzás és a közigazgatás nyelve a magyar legyen.” Majd korántsem egyenértékű példákat sorolt fel Észak-Amerikától Poroszországig arra, hogy „nyelv és nemzetiség megmaradásával nem ellenkezik” az általa kívánatosnak ítélthez hasonló gyakorlat. Szorongásának is jelét adva fejezte ki reményét, hogy a – szerinte – a cári hatalom által ösztönzött pánszláv agitáció hatástalan marad, és kijelentette: „Minket azon meggyőződés melegít, hogy férfias önérzet a hűség legbizonyosb bélyege; azon önérzet, melly rettenthetlenül védi saját jogát, de épen azért tiszteli mások jogát, s így a hűség jogát is főképen.” (Pesti Hírlap, 1841. 3. sz.) Kossuth kétségtelenül a magyar hegemón törekvések érvényesítőjeként szólalt meg, de nem gátlástalan nacionalistaként.

Széchenyi az A kelet népében gúnyosan szólt „az iskolamesterek serkentéséről” írottakról, s oktatólag jelentette ki – erre Kossuth egyetlen megnyilatkozása sem nyújtott alapot –, hogy a magyar nyelvet „a családi élet köreibe… ne kényszerítsük tűzzel vassal”, hozzátéve ugyanakkor, „ha magátul jő, hála az égnek”. Az államnyelv kérdésében viszont még Kossuthnál is általánosítóbban fogalmazott: „folyjon… mind az kirekesztőleg magyar nyelven, mi a nyilványos élet körébe vág”. Széchenyi az alkotmányos jogok kiterjesztésében látta a megoldást, amit Feleletében vitapartnere saját programjával egybevágónak minősített. Nyelvkérdésbeli álláspontját Kossuth így fogalmazta újra: „nyelvét senki szájából kitépni ne törekedjünk; a magános élet mysteriumaiba [itt: szentélyeibe] ne nyúljunk szentségtelen kezeinkkel; de már azt kívánjuk meg, hogy a köz, a nemzeti élet magyar legyen, s a mennyiben köz és magános élet egybefügg, az idegen meghagyása mellett a magyarnak is hely engedtessék”. Így vélte a magyar nemzeti törekvések érvényesítését különösen a népnevelésben „gondosan óvatos lépésekkel előre vinni”. Korántsem vallott jó helyzetmegítélésre, hogy alighanem ilyen óvatos lépésnek tekintette azt a „magyar nemzetiséget” szerinte „szerencsés” fejleménnyel biztató kezdeményezést protestáns egyházi „unió” létrehozására, ami nem sok idő múltán a szlovák evangélikusok külföldön is visszhangot keltett tiltakozásába ütközött. Kossuth ugyanakkor ragaszkodott alaptételeihez, s bármennyire vágyott a minél teljesebb nemzeti egységre, azt jogkiterjesztéssel és nem jogfosztással kívánta biztosítani. A protestáns unió melletti állásfoglalását követően lapjában ismét félreérthetetlenül leszögezte: „Távol legyen tőlünk a kényszerítés, …hazánkban jogunk van megkívánni, hogy a közigazgatás minden ága magyar legyen. Ez elég, több sem jogszerű, sem törvényes.” (Pesti Hírlap, 1841. 94. sz.)

Kossuth ugyanakkor élesen fordult szembe azokkal a nemzeti, nemzetiségi megnyilvánulásokkal, amelyekben Bécs megosztó vagy a cári hatalom hódító politikájának érvényesülését vélte felismerni, nem mindig alaptalanul, de ritkán leegyszerűsítés nélkül. Pest megye 1842. június 10-i közgyűlésén Kossuth nem kevesebbet javasolt és fogadtatott el határozatként, mint azt, hogy „Horvátország nem ugyan a magyar sz[ent] koronától, hanem közigazgatási és törvényhozási tekintetben Magyarországtól elválasztassék”. Mi késztette erre Kossuthot, aki a reformellenzék egészével együtt orvosolandó sérelemnek tekintette, hogy a „Partiumot” (a „Részek”-nek nevezett négy tiszántúli törvényhatóságot) az 1836. évi 21. törvénycikk világos rendelkezése ellenére nem egyesítették az ország törzsterületével, és aki – nem kevéssé a megosztó, sőt a hódító hatalompolitika ellensúlyozásának szükségességére hivatkozva – nagy határozottsággal karolta fel Magyarország és Erdély uniójának ügyét? Kossuth a megyei közgyűlésen, majd az arról adott hírlapi tudósításban és Virrasszunk! című vezércikkében adta meg erre a kérdésre a választ. Konfliktusok sorára hivatkozott – magyarellenes gúnydalok hivatalos terjesztésétől magyarbarát horvátok üldözéséig. Legerőteljesebben azt sérelmezte, hogy egyfelől a horvátok még mindig megtagadják a protestánsok jogegyenlőségének elismerését, másfelől a közös törvényhozásban követeik minden eszközzel akadályozni kívánják a latin nyelv magyarral való felváltását, noha magyar oldalról nem emelnek kifogást az ellen, hogy a zágrábi országgyűlés nyelve a horvát legyen. „Nyújtsatok a magyarnak baráti kezet, a magyar nem fogja visszataszítani, s nemzetiségtek bántva nem leszen, de bántani magunkét sem engedendjük” – jelentette ki cikkében, tudósításában pedig még hozzáfűzte, hogy a „magyar nemzet” minden bizonnyal „hű testvéri szeretettel fogja szorítani és elválaszthatlanul magához s magával a szabadsághoz, civilisatióhoz és alkotmányhoz… a hű horvát testvér testvéri jobbját”. De a „nemzetellenes” törekvésektől óvnia kell magát. S az önvédelem ilyen eszközének tekintette Horvátország kormányzati különválására tett javaslatát. (Pesti Hírlap, 1842. 153. sz.)

Nem kétséges, hogy Kossuth az általa felismerni vélt magyar nemzeti érdekek szem előtt tartásával kívánta rendezni a horvát kérdést. Hiszen cikkében nyílt egyértelműséggel szólt arról, milyen aggasztónak tartja az illír mozgalmak hatását a felélénkülő, a protestáns vallási unió terve ellen Bécsbe már küldöttséget menesztő szlovák politikai szervezkedésre. Bizonyos, hogy Kossuth a magyarság hazai politikai túlsúlyának biztosítása érdekében tette meg elválási indítványát. Így is az övé volt a legbátrabb és a legjelentősebb kísérlet 1848-ig arra, hogy megfosszák a Habsburg-hatalmat megosztó törekvéseinek lehetőségétől legalább horvát–magyar viszonylatban, s a későbbi fejlemények ismeretében mondhatjuk, hogy ennek a lehetőségnek elvesztése Bécs haladásellenes politikájának sikerét fenyegette.

Pest megye közgyűlése Kossuth érveinek hatására elfogadta ugyan a fenti javaslatot, de egy választmányra bízta „az elválás tervezetének” előkészítését. A kezdeményezés érdemi folytatás nélkül maradt. Wesselényi magánlevelében „szomorú szükség”-ességnek ismerte el a szétválást, de – a jelek szerint – a reformellenzék többsége sem értett egyet Kossuth radikális javaslatával, vagy legalábbis nem mert ebben a kérdésben mellé állni a politikai vezetőréteg nemzeti érzékenységét menten felpiszkáló erők ellenében. Kossuth 1848. augusztus 31-én, Jelačić támadásának előestéjén, keserűen utalt Csányi Lászlóhoz írott levelében szétválási tervére; „hogy le zúgott érte az ország, pedig bizton legokosabb volt volna”.

Bírálói közt ott volt Széchenyi is, aki egykorúan kiadatlan munkájában egyenesen „kuruzslók”-at emlegetett, „kik, bárhol fájjon is a nemzeti test, ha ez egész ország lenne is, mint például Horvátország… minden tétova nélkül rögtön amputatiót javaslanak”. A nyílt színen azonban Széchenyi nem „meggondolatlan” engedékenységükért, hanem éppen a nemzetiségi konfliktus kiélezéséért támadta őket. 1842. november 27-én elmondott akadémiai beszédében elvontságukban vitathatatlan igazságokat sorakoztatott fel arról, hogy a felelősségteljesen kezelendő nemzetiségi kérdésben kerülni kell a türelmetlenséget, annál is inkább, hiszen az „a visszahatás kérlelhetetlen bosszúját” idézi fel; az erőszakos magyarosítás pedig veszélyes is, eredménytelen is. Maga is kívánatosnak ítélte a magyarosodást, de „olvasztó felsőbbség” által. Koncepciójával szembenállónak, „hazánk fő heveseinek” félreérthetetlenül Kossuthot és munkatársait nevezte, őket okolva a nemzetiségi ellentétek kiéleződéséért. S ezáltal vált Széchenyi alapigazságokat újrafogalmazó beszéde sokban méltánytalan politikai támadássá. Hiszen objektív tényezők sorát mellőzte, jórészt Kossuthtól is idegen módszereket bírált, őt és a reformellenzéket terhelte mindazzal, ami gyakorlatilag a magyar politikai vezető réteg egészét illette, s a magyarság nagyobb felelősségét indokoltan hangsúlyozva említetlenül hagyta az egymásnak feszülő nacionalista indulatok kölcsönösségét, nem is szólva a megosztó hatalompolitika fokozódó érvényesüléséről.

A reformellenzék legjobbjai nagy keserűséggel fogadták Széchenyi megnyilatkozását. Igaztalannak minősítette támadását Deák, Wesselényi pedig azonnal egy tiltakozást fogalmazott, majd 1843. január 5-én Kossuthhoz intézett levelében olyan felháborodással összegezte ellenvetéseit, aminek kevés párja akad magyar politikusok levelezésében. Kossuth nem bocsátkozott hosszas polémiába. Leközölte Pulszky két cikkét és Wesselényi „nyilatkozatát”, amelyek Széchenyi beszédét egyfelől elfogultan vádaskodónak minősítették – hiszen az erőszakos magyarosítást a Pesti Hírlap és köre éppúgy elítélte, mint ő –, másfelől egyoldalúnak a nemzetiségi konfliktusok okainak meghatározásában. Maga előbb megelégedett azzal, hogy Wesselényi „nyilatkozatához” fűzött jegyzetében Széchenyi beszédének két leginkább kifogásolt mozzanatát kiélezetten idézte fel: „gr. Sz.-I.-úr midőn egy részről a latin nyelv helyébe a magyar nyelvnek helyezését jogszerűnek, helyesnek mondá, más részről pedig nyelvünknek ezen határvonalon túl kényszerített erőszakoltatását (méltán) roszalá; azt panaszlotta, hogy ő ezen utóbbi véleményével a honban csaknem egészen isoláltan áll, s hogy őt e részben még a nemzet jelesbjei is elhagyák!!”, továbbá „a méltóságos gróf azt, hogy a szláv mozgalmakban más ellenséges irány is rejlik, mint puszta dicséretes reactio, rágalomnak, gyanúsításnak bélyegzé”. (Pesti Hírlap, 1842. 205. sz.) Majd egy vezércikkben „veszélyes” önáltatásnak minősítette „a közöttünk s körülünk feltünedező nagy-illyrországi s panslavisticus tünemények jogtalanságának tagadásá”-t. Ismét kijelentette, hogy „a magyar nemzet jogszerű irányával ellenkeznek” a Széchenyi által elítélt magyarosító erőszakoskodások, amelyek azonban még „megnevezésre és bizonyításra várnak”. Mivel – szerinte – Széchenyi „az erőszakoltatást, jogtalanságot szabály gyanánt, a nemzetnek – igen kevés kivétellel – közös bűne gyanánt állította fel, s magát ellenkező véleményével isoláltnak”, aggodalmat ébreszt azokban is, akik eddig mentesek voltak a magyar politikai törekvések iránti ellenérzésektől. (Pesti Hírlap, 1843. 212. sz.)

A vita közben mind Kossuth, mind Széchenyi igen fontosnak ítélte, hogy reformok győzzék meg a nemzetiségieket a magyar politikai törekvések haladó irányáról. Széchenyi azonban, aki Kossuth és a reformtábor „túlzásai” elleni küzdelme során mind közelebb sodródott a kormánytámogató, a korszerűsítő hajlandóságot a feudális kiváltságrendszerben szerzett pozíciók átmentésének szándékával egyeztetgető ifjú konzervatívokhoz, mind kevésbé konkretizálta a tényleges teendők, a kiváltságok felszámolása és a polgárosító reformok életbe léptetése felőli elképzeléseit. Kossuth viszont lankadatlanul szorgalmazta az „érdekegyesítő” politika mindenoldalú kibontakoztatását, elítélt minden huzavonát a nemzetiségi megkülönböztetést nem ismerő reformok fokozatos, de folyamatos megvalósításában.

Nem csupán az „érdekegyesítés” révén megvalósítani remélt polgári átalakulás, hanem a magyar és az együttélő többi nép viszonyának alakulása szempontjából is nagy jelentősége volt Kossuth kiteljesítésükben megakadályozott közigazgatási és önkormányzati reformterveinek.

Kossuth már A magyar fő rendek 1833-ban című értekezésében „a vármegyék s egyéb törvényhatóságok gyűlései”-t olyan intézményekként emlegette, „ahol minden magános polgár a nemzeti felségjogainak gyakorlásában közvetetlen részesül, s mellyekben rejtezik a nemzetek által tapogatódzva keresett garantia valahai létesítésének magva”. Barta István figyelmeztetésére utalva hangsúlyozzuk, hogy ez a megállapítás nagyon is nyitott, hiszen a fiatal Kossuth ezekben a „remek” önkormányzati testületekben nem máris meglevő „garanciát” látott az abszolutisztikus törekvések ellen, hanem a biztosíték „valahai létesítésének magvá”-t. Ugyanebben az értekezésben fejtegette annak indokait, hogy a nem nemesek is osztozhassanak „a nemzeti felség jogok”-ban. 1837. február 25-i naplóbejegyzésében pedig ez olvasható: „boldognak hiszem America szövetséges statusait [államait], hogy a törvény egységéből eredő érdekek egységében elég kapcsot találnak heterogén unitásokat [különnemű egységeket] is egy szép egészbe kapcsolni”. Tehát már a pályakezdő Kossuth is az önkormányzati testületekben kereste „a magános polgár” és a „heterogén” elemek (ne feledjük: idézett értekezésében ezzel a fordulattal utalt a nemzetiségekre), valamint a központi hatalom politikai és kormányzati törekvéseinek egyensúlyozóját.

Mindezek azonban csak csírái voltak azoknak az elgondolásoknak, amelyek fokozatosan alakultak ki a hazai viszonyokat, a külföldi példákat és a tényleges politikai feltételek formálódását vizsgáló Kossuthban. S noha a részletek egybeszerkesztését csak később végezte el, korai felismeréseinek továbbépülése és újabbakkal való kiegészülése révén már a reformkorban kialakult „belkormányzati” koncepciója.

Az a Kossuth, aki börtönéből kilépve köszönetet mondott Pest megyének, hogy nem adta fel az elnyomás elleni küzdelmet, egyidejűleg „túlbecsülhetlen” értékűnek nevezte „helyhatósági rendszerünk”-et, hozzáfűzve, hogy annak „csak az alapját” kívánná „tágított”-abbnak, „de Európa bármely institútiójáért föl nem cserélné”. S ugyanaz a Kossuth aki ilyen nagyra tartotta a megyék, a szabad királyi városok és a szabad kerületek önkormányzati rendszerét, keményen bírálta fogyatékosságaikat már a Pesti Hírlap első hónapjaiban. A leghivatottabbak egyike, a megyerendszer későbbi nagy ostorozója, Eötvös József emelte ki a Kelet Népe és Pesti Hírlap című röpiratában, mint kiváltképp dicséretes vonását, „hogy municipalis életünkre némi világosságot terjesztett, s hibákat fedezett fel, mellyekről eddig senki nyilván [nyíltan] szólani sem mert”.

Ez a kritika kezdettől fogva s mind egyértelműbben társult a nép politikai jogokban való részesítésének indítványozásával, hovatovább követelésével. „Nem elég helyhatósági közigazgatásban az erkölcsi fék… nem elég az egy hajóban evezők viszonos ellenőrzése… szükséges, elkerülhetetlenül szükséges itt a nyilvánosság” – hangsúlyozta (Pesti Hírlap, 1842. 161. sz.), s a népképviselet fokozatos bevezetését sürgette. Már 1841 tavaszán „a józan haladás terén” követendő „példa gyanánt” említette Pest megye „gyakorlatát”, hogy közgyűlésén helyet biztosít Nagykőrös és Kecskemét „szabados” mezővárosok két-két követének is, akik közül „legalább” az egyik általában nem nemes. A „házi adó” kérdésében tapasztaltak, a nemesség jelentős részének ingadozása, és az, hogy a konzervatívoknak a kisnemesség nagy tömegeit sikerült a kiváltságőrzés lobogója alatt szembefordítani a reformellenzékkel, élessé és határozottá tette Kossuth hangját ebben a kérdésben is: „egyike vagyunk azoknak, kik nemzeti szerencsétlenségnek tartják, hogy nemzetnek magát még most is csak a nemesség nevezheti; hiszünk Istenben, ez másként leszen, különben öngyilkolás várna nemzetünkre; s ha másként leszen, a megyei szerkezetnek is képviseleti rendszerré kellend alakulnia”. (Pesti Hírlap, 1842. 165. sz.) Majd alig egy év múltán, amikor a közteherviselés megbuktatása befejezett ténnyé vált, már így fogalmazott: „azon tanulság, hogy a magyar nemesség honunkat regenerálni nem elég erős… komoly kötelességünkké teszi, hogy a megyei rendszer ruganyosságában kelleténél többet ne bízzunk, …a magyar nemesség… a közállományban egyedül minden, a nép pedig semmi már sokáig nem maradhatnak. El fog, bizonnyal el fog a népképviselet ideje is következni.” Mindaddig, amíg a nemesség részvételét is képviselet útján biztosítva és a politikai jogokat „a népre” kiterjesztve az új rendszert ki lehet építeni, azt kívánta elfogadtatni, hogy legalább a földesúri joghatóság alól megváltás útján szabaduló községek nyerjenek képviseletet a megyei közéletben: „vegyük az eleven életerőt, mit megyei szerkezetünk nyerne, ha a szabad községelv, mint megannyi csemetéi a rendnek és szabadságnak képviseleti rendszer által a derék törzsökbe beoltatnának!” Így lehetne elérni – folytatta –, „miszerint a megyei kicsapongások elhárításának egyik módja egyszersmind az örökváltságot is előmozdítsa, e hon szabad polgárainak számát növelje, s mindazon erőnek dajkája legyen, mit nemzetünk álladalma csak szabad polgárainak szaporodtától remélhet”. (Pesti Hírlap, 1843. 266–267. sz.)

Kossuth koncepciója a népképviselet megteremtésének szükségességéről sokban találkozott reformellenzéki elgondolásokkal, Wesselényi javaslataitól a szatmári 12 pont utalásán át Deákék formálódó büntetőjogi javaslatának általa is támogatott állásfoglalásáig, de a politikai küzdelmek homlokterébe ő állította a kérdést. S a „szabad községek” képviseletére irányuló javaslatával a fokozatos átalakulás tényleges kezdeményezője lett. – Némiképpen másként állt a helyzet a „városi kérdésben”. E téren Kossuth sokkal egyértelműbb reformellenzéki állásfoglalásra támaszkodhatott. Az átalakulás hívei általában tartották magukat ahhoz a Kölcsey által 1833-ban világosan megfogalmazott tételhez, hogy a szabad királyi városok országgyűlési szavazatszámuk emelésére irányuló jogos kívánságának teljesítését tegyék függővé „belszerkezeti” reformjuktól. A városoknak összesen egyetlen szavazatuk volt az alsótáblán, annyi, mint bármelyik megyének egymagában. A reformellenzéknek azonban tekintetbe kellett vennie azt, hogy a városokban csupán az összlakosság töredéke rendelkezett polgárjoggal, és ennek is csak egy igen szűk, sok helyütt néhány családra korlátozódó felső rétege gyakorolt érdemi befolyást a követválasztásokra. Így – mint azt Kossuth jól jellemezte – a városok az országgyűlésekre „küldöttek jogtudósokat – magyarán szólva verbőczistákat – minőknek (isten panaszképen ne vegye) különben is tán szerfölött bővében vagyunk… A verbőczisták seregén kívül küldöttek még a kir. városok… városi tisztviselőket, …kik… saját testületük hatalmát ellentétben képzelék a polgárság szabadságával, a veszteségöknek tarták mindazt, mit a polgárság jogban, politikai befolyásban nyer.” (Pesti Hírlap, 1842. 166. sz.) Ezek a városi követek – ritka kivételtől eltekintve – küldőik érdekeinek megfelelően tényleg a legmegátalkodottabb kiváltságőrző és kormánytámogató álláspontra helyezkedtek. Így teljesen érthető, hogy a reformellenzék országgyűlési szavazatszámuk emelését függővé kívánta tenni belső reformjuktól. A „városi reform” olyannyira általános követeléssé vált, hogy még a kormánytámogató konzervatívok sem zárkózhattak el előle. A reformot azonban oly módon kívánták keresztülvinni, hogy egyfelől a legnagyobb adófizetőknek intézményesen biztosított túlsúlyuk legyen a városi közéletben, másfelől a némileg még így is szélesebb bázishoz jutó városi önkormányzatok királyi főfelügyelő útján szoros függésbe kerüljenek a kormányzattól.

Kossuth – s vele együtt a reformellenzék törzsgárdája – éppen ellentétes irányú fordulatot akart. A politikai jogok kiterjesztése útján kívánt olyan támaszt biztosítani a városok önkormányzati testületeinek, hogy azok a „városlakók” érdekeit képviseljék, ne pedig egy szűk vezető réteg és a kormányzat akaratát érvényesítsék. Kossuth, noha világos rokonszenvvel idézte az olyan ritkaságszámba menő külföldi helyhatóságok példáját, amelyek a választást „semmi censushoz” nem kötötték, elfogadta, hogy „szabjátok meg a politikai nagykorúság föltételeit, melyek a status terheiben osztozó lakost a status jogainak is részesévé tegyék, csak ne oly pénzaristocratiai gyűlöletességgel, mint ama nagy nemzet [Franciaországra utalt], mely 32 millió közül 180 ezernek ad választási jogot, s mégsem szégyennel népsouverainitással kérkedni.” (Pesti Hírlap, 1841. 94. sz.) Kossuth egyetértőleg idézve Pest megye javaslatát a városi választójog kiterjesztésére, alapkövetelménnyé emelte, hogy a kizáró tényezők közt „születés és castok szerinti osztályzat helyt ne foglaljon”, s ha adó, vagy jövedelem szerinti cenzust fogadnának el, az olyan legyen, hogy tartsa nyitva „a polgárjog categoriát az egész nemzetnek, mihelyt tagjai a szükséges adó- vagy jövedelem-mennyiségre emelkednek, habár számuk százezrekre vagy milliókra növekedjék is”. (Pesti Hírlap, 1843. 233., 234., 236. sz.)

Ilyen alapállásból folytatta Kossuth politikai küzdelmét a megyei és városi törvényhatóságok „népképviseleti” reformjáért és általa is annak biztosításáért, hogy a polgári átalakulás – amennyire lehet – szerves kapcsolatot teremtsen a múlt fenntartásra érdemes elemei és a jövő kívánatos intézményrendszere között.

Álláspontját több irányból is támadták. Egyfelől a kiváltságőrzők, akik a politikai jogkiterjesztés minden formáját ellenezték. Másfelől a kormányzat támogatói, akik a törvényhatóságok autonómiájában a reformellenzék működésének vélt és valóságos fedezékét s abszolutisztikus törekvéseik érvényesítésének egyik legfőbb akadályozóját látták. Mindenekelőtt ezért szorult politikai kompromisszum mögé az 1840-es évek második felében az a vita, amit a reformtábor, Eötvös József körül csoportosuló, már egykorúan sem elég szabatosan „centralistának” nevezett irányzata folytatott Kossuthtal. Vele ellentétben, ez a polgári átalakulásért ugyancsak következetesen küzdő csoport a francia államberendezkedés javított kiadását kívánta meghonosítani. A városokon és a „szabad községeken” kívül minden más politikai önkormányzattal bíró hatóságot a kivívandó felelős parlamenti kormányzat kerékkötőjének, nálunk a megyéket a feudális maradványok menedékének, sőt a nemzetiségi széthúzás esetleges eszközének tekintette. A vita elmélyülését kezdettől fogva korlátozta, hogy Kossuth nem idealizálta a fennálló viszonyokat. A francia rendszert azonban bírálta, az általa kívánatosnak tartott „belszerkezetet” az angol és amerikai polgári alkotmányos államberendezkedéssel rokonítva: „A hol autonom helyhatóságok nincsenek, ott az egyéni szabadságot a közállomány egészen absorbeálja [elnyeli], mert annak gyakorlata annyi lombikokon űzetik keresztül, míg puszta szóvá válik.” Ugyanakkor kijelentette, hogy „autonómia nem annyit tesz: hogy korlátot nem ismerve kény és kedv szerint cselekedhessünk; hanem tesz annyit: hogy a törvényes formák s korlátok között szabadon cselekedhessünk. A kik hát minden centralisátiótóli borzalmukban annyira mennek, hogy még a municipalitások összegének, a törvényhozásban egyesült nemzetnek sem akarnak… a municipalitások fölött felsőséget engedni, azok ne véljék magokat minden lángszerelmük mellett is a helyhatósági autonomia szerencsés bajnokainak; szerelmük a majomanya szerelméhez hasonlít, mely kölykét agyon szokta szeretni”. (Pesti Hírlap, 1843. 298. sz.)

1844. augusztus 27-én Kossuth nagy beszédet mondott Pest megye közgyűlésén. A Pesti Hírlapot már kicsavarták a kezéből, ezért választotta ezt a lehetőséget, hogy a berekesztés előtt álló országgyűlést nyilvánosan szólítsa fel, tegye meg a kezdő lépést a városi reform keretében a politikai jogok kiterjesztésére, hogy e kezdeményezés nyomán kibontakozhassék az államberendezkedés átalakulásának egész folyamata. Kossuth nagy fontosságú beszédének kiadatlan kéziratából idézzük az alábbiakat: „ki kell mondanom, mikint erős hitem, hogy ha ez országgyűlés eloszlik a nélkül, hogy még csak a kir. városok s szabad kerületek kérdését is méltányosan és népszerűleg elintézné, Magyarországon a békés átalakulás, a csendes, nyugalmas, alkotmányszerű kifejlődés compromittálva van. – Nagy szót mondottam, …kell, hogy igazoljam mondásomat.

Mit teszen e szó: »átalakulás, nemzeti újjászületés«? A ki honunkban nem csak divatból, vagy majmolásból, vagy képmutatásból valja magát a reform barátjának, a haladás emberének, hanem magának politicai működése czéljáról, irányáról számot adott, s tisztán tudja, hogy mit, s mennyit akar? annak e szó »átalakulás, nemzeti újjászületés« mást nem tehet, mint azt, hogy honunkban az alkotmányos szabadság ne legyen privilegiált osztályoknak a nép szolgaságán épülő kiváltsága, hanem legyen az egész magyar népnek közös osztatlan tulajdona. Tehát: »magyar nemzetiségre alapított alkotmányosság a népnek s az austriai ház constitutionalis uralkodása alatt a nép alkotmány activ gyakorlatának biztosítása úgy kormány, mint aristocratia irányában.« Így gondolkodom én, ezt értem én tiszta, becsületes értelemben, hímezés hámozás s jesuiticus reserváták nélkül, midőn a nemzeti újjászületést vallom politicai életem crédójának. Így gondolkoznak mind azok, kikkel egy párthoz tartozni szerencsém van; …e párt nagy és hatalmas Magyarhonban, mert a nemzet legújabb szellemi élete e párt irányának typusát viseli… Szokjuk meg a gondolatot, hogy a ki a nép szabadságot illy tisztán vallja politikai crédójának… annak ohajtásai milliók ohajtásával találkoznak, tehát ohajtásai háta mögött milliók rokonszenve áll.

A kormány férfiak, kiknek – a mint látjuk – még elhatározott rendszerük nincs, hogy Magyar országot jövendőben melly irány felé kormányozzák, kérdeni szokták: mit akar tulajdonkép a magyar liberális ellenzék? Mit akarunk mi, kiket agitatoroknak neveznek? Én titkot belőle soha sem tevék…: akarunk monarchiát, tehát respublicáról nem ábrándozunk; akarjuk monarchiánknak az austriai dynastiát, tehát »repeal«-ről, elszakadásról nem álmodozunk, s erről Magyar honban nem is fog senki álmodozni, míg meg lesz győződve, mikint én tökéletesen meg vagyok győződve, hogy a fels[éges] uralkodó ház jövendőjének érdekében Magyar hon boldogsága az austriai öszes birodalom boldogságával nem csak nincs ellentétben, sőt ha jól számít a birodalom kormánya, a kettő együtt kapcsolatban van. De ha monarchiát akarunk, akarjuk, hogy az legyen constitutionalis monarchia, legyen pedig az valóságban, nem pedig… csak írott malaszt… Akarjuk, hogy ezen alkotmány magyar legyen, tehát holt nyelv zsarnokságát, vagy (legyen a magány élet akár melly nyelvű) polyglott [több nyelvű] közélet bábel zavarát nem akarjuk. – Akarjuk, hogy jog uralkodjék, s uralkodjék törvény, melly a nemzet akaratának a király által szentesített dictatuma [parancsa], tehát tutelaris [gyámkodó] szeszélyt s ingatag kegyelmet nem akarunk. És senki igaz tulajdonát sérteni nem akarjuk, mert ez rablás volna, mi pedig jog uralmat akarunk és nem rablást, melly politicában csak a feudalismus jelleme. Szóval akarjuk, hogy a nép az alkotmánynak részese legyen, s a mint egy istennek teremtményei, egy uralkodónak alattvalói, egy honnak fiai vagyunk, úgy legyünk osztályos testvérek, kivétel nélkül, jogban, teherben.

Ez a mi pártunk értelmében a reform mozgalmak végczélja, iránya. Ez tulajdon képen mindent magában foglal; magában foglalja minden erkölcsi, minden anyagi javításokat; mert ha az egész nép joggal, tehetséggel [lehetőséggel] fel van ruházva ön sorsa felett intézkedni, mind szellemileg, mind anyagilag boldoggá fogja magát tehetni, s ha még sem tenné, nem érdemlené, hogy azzá legyen.„

Ezután Kossuth előadta, hogy 1840-ben, az országgyűlés berekesztését követően a közhangulat nagyon bizakodó volt. „Fokonkinti lassú haladás, békés átalakulás hangzott mindenfelől. – És ha valaki mondta volna: ej mit ingadozzunk vétek és erény, igazságtalanság s igazság közt, hisz az aristocratiával alkudni lehetetlen, az soha sehol sem engedett másnak mint a kénytelenségnek, ne várjunk tőle semmit, hanem emeljük fel ohajtásinkat jogok polczára, bízzunk magunkban, követeljük az egész, a teljes igazságot, s kevesebbet el se fogadjunk, mint az egészet, – ha valaki így szóllott volna, azt kétségtelenül revolutionalis embernek kiálták volna ki úton útfelen… s talán nem is egészen alap nélkül; pedig revolutiók mindég s mindenütt veszélyes kísérletek s tömérdek szerencsétlenséggel járnak.

Mi tehát – reménnyel vagy remény nélkül, mindegy – a revolutionalis szándoknak színét is eldobók magunktól, s elfogadók a fokonkinti haladás, a békés átalakulás jelszavát. Elfogadtuk azt reservata [fenntartás] nélkül, loyalitással, becsületesen, igen is becsületesen, mert még a békés átalakulás monitorjai [sugallói] a sovány negatiók [tagadás] tétlen mezejére vonultak, mi valánk azok, igen is mi, kik a békés átalakulás kerekeit mozgásba hoztuk. – És itt találkozunk… a kir. városok a szabad kerületek kérdésével.

Ne mystificáljuk (áltassuk] magunkat… pap, mágnás és nemes egyedül a nemzeti átalakulást, mikint azt fentebb értelmezém – természeténél fogva nem eszközölheti… Új elemekre van itt szükség, mellyek ezen három, tulajdonképen egy rendnek, az aristocratiának castaszerű érdekeken felül emelkedett polgár bajnokait gyámolítsák. Hijában,… ábrándos ön mystificatio [áltatás] az, ha ki azt hiszi, hogy az aristocratia a privilegiumok fáját saját kezével le fogja nyesni, hogy bele a nép szabadság gallyát beoltsa. – Ezt az aristocratia, mint testület tenni soha sem fogja; egyes individuumok [egyedek] a polgári resignationak [lemondásnak] ezen fokára felemelkedhetnek, de az aristocratia, mint testület, nem. Az olcsó liberalismus napjaiban sok ember affectálja [itt: színleli] a liberális nevet, de midőn kenyér törésre kerül a dolog, bizony a többség hátralót fú…. Hol kellett tehát keresni a segéd elemeket, mellyek az annyira sürgetett fokonkinti haladást, a békés átalakulást lehetővé tegyék? másutt keresni ép a békés átalakulás érdekében lehetetlen volt, mint azoknál, kiket az alkotmány írott malasztja már a jogoknak részesökké tőn, hol tehát a históriai alap nem hiányzott, – s ezek az alkotmány papiros jogaiból ki mystificált [itt: csalárdul kiszorított] kir. városok és szabad kerületek.

Ezen meggyőződés vezérlé, ezen békés átalakulás s fokonkinti haladás iránya ösztönzé a t[ekintetes] r[endeket] is – fordult közvetlenül Pest megye közgyűléséhez Kossuth – midőn országgyűlési követeiknek utasításba adák: igyekezzenek valósággá tenni az alkotmányos jogokat azokra nézve, kik már papiroson annak részesei (kir. városok és szabad kerületek), vigyék be az alkotmány sánczaiba, kik még kívül vannak, de már szabadok (megváltott községek képviselete a vármegyékben), és igyekezzenek utat nyitni a szabadságra azoknak, kik még nem szabadok, hogy mint szabad emberek majd az alkotmányba bevétethessenek (örökváltság). – Ezt adák… csekély munkásságom hozzá járultával is utasításba követeiknek, és valóban lehetetlen tagadni, hogy ha a fokonkinti haladás, a békés átalakulás nem chimaera [agyrém], az csak ezen úton s ezen fokozatokon lehetséges.

Én különösen magamnak ezen békés átalakulást egyedül lehetőnek ekint képzelém; s azt hiszem más úton nem is lehető. Ha a kir. városoknak szabad szellemű s nem tehetetlen szolgaságot palástoló coordinatio [itt: szabályozás] mellett a 16 voks megadatik [azaz a városok az eddigi egyetlen szavazat helyett az országgyűlésen összesen 16-hoz jutnak], mellyet initiálni [kezdeményezni] én valék szerencsés, az ország pedig egyetemesen elfogadott; úgy ezen 16 voks segedelmével a megyék liberalizmusából felmaradandó liberalis minoritás [tehát a megyei nemesség ingadozása, sőt a követelmények növekedésével reformkészségének lehetséges csökkenése esetén is] ki fogja vinni második lépésül a községeknek megyékbeni képviseletét; ezen községi képviselők pedig a megyei individualitások [személyiségek] felmaradandó liberalis minoritásával harmadik lépésül ki fogják vinni a népképviseletet. – És itt vagyunk a nemzeti átalakulás… fogalmánál. A népképviselet azon egyedüli forma, mellyben a népszabadság monarchiában lehetséges, a népképviselet azon egyedüli forma, melly hazánkban a népszabadságot megyei institutiónkkal [intézményünkkel], ezer éves nemzeti életünk ezen legbecsesebb adományával egyesítheti.„

Kossuth miután hitet tett amellett, hogy a városi kérdésben hasznos reformnak csak az tekinthető, ami a népképviselet bevezetésével a polgári átalakulás kibontakoztatását szolgálja, a kormányzat által igényelt új „főfelügyeleti” rendszer kérdése kapcsán azt is megvilágította, mit kifogásol, és mit tart kívánatosnak a végrehajtó hatalom gyakorlásának felső szintjén: „ha én látnám, hogy nekünk valódi parlamentáris kormányunk van, mellynek eszméje a kormánytól függő tisztviselők felelősségét biztosítja, én azon főfelügyelői eszmétől, jól körülírt határok között, tán nem annyira idegenkedném. Azonban mikint állanak a körülmények?… A helytartó tanács, mellyet a törvény olly szép jogokkal, az ország kormányzásával ruházott fel, már már nem egyébb, mint a cancellaria útján hozzá jutott cabinetti [kormány] rendeletek posta bureauja [hivatala], mellynek gyönyörű destinatiója [rendeltetése] gyakorlatban abban pontosul össze, hogy a secret cabinet [titkos kormány] rendeleteinek odiositását [gyűlöletességét) magára vegye; – és az udvari cancellaria ismét micsoda? egy másik posta bureau, melly a nem magyar s nem felelős cabinet rendeleteit a budai posta bureaunak megküldi. Kérdem már én… tanácsos-e illy körülmények közt magoknál a municipiumoknál [önkormányzatú törvényhatóságoknál] a kormány kinevezésétől függő s egy ismeretlen hatalomnak subordinált [alárendelt] hivatalokat szaporítani?”

Nem kétséges, Kossuth 1844 nyarán úgy emelt szót az államberendezkedés átalakításának kezdő lépéséért, hogy – sokban támaszkodva a haladottabb országok példájára és reformellenzéki társai elgondolásaira – kialakította koncepcióját a népképviseletre alapozott alkotmányos monarchia államberendezkedéséről a szabad községektől és városoktól a megreformált megyerendszeren át a parlamentnek felelős kormányig.




Hátra Kezdőlap Előre