Epilógus

„A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz” – írta Kossuth 1861. március 23-án, az önkényuralom válságának reményekkel és kétségekkel terhes tavaszán száműzött társának, Kiss Miklósnak olyan biztatásként, amire szüksége volt csalódásai idején neki magának is.

Magyarország jövőjét őszintén féltette a kiegyezéstől. Bizalmas vallomásaiban még sokkal aggasztóbbnak festette a kilátásokat, mint tette azt a hazai közvélemény befolyásolására szánt levelei és egyéb megnyilatkozásai végtelen áradatában, hosszúra nyúlt élete zárószakaszában, 1867 és 1894 között. Nem békebontó szándék s korántsem a nemzet adott létformája miatti keserűsége vezette csupán, hanem az a meggyőződése, hogy „kötelessége” túlmutatni az általa „kelepcének” tekintett dualista rendszer keretein, hogy nemzete merjen kiutat keresni a Monarchia elkerülhetetlenül bekövetkező végső válsága idején, és rá is találjon majd a továbbélését biztosító útra. Ezért volt több „turini remetesége” jelképes tiltakozásnál és a hazai „pálfordulások” miatt érzett undora kifejezésénél. Tudta, hogy az ellenzék még oly népszerű vezéreként sem tehetne többet a dualista rendszer egyes kinövéseinek nyesegetésénél. Hiszen a kiegyezés mindenekelőtt az abszolutizmus maradványainak továbbéltetése, az uralkodónak a törvényhozásban és a végrehajtó hatalom gyakorlásában biztosított rendkívüli jogai, legfőképpen pedig a fegyveres erővel való korlátlan rendelkezése folytán képtelen volt az alkotmányos önkorrekcióra, a forradalmi válságnak pedig egyelőre nem voltak meg sem a belső, sem a külső feltételei. Nem engedett tehát a hazahívó levelek tömegének, még az 1875-ben egyedül Szentesről 2065 aláírással ellátottnak sem, s annak sem, amikor 1877 telén száztagú küldöttség kerekedett fel Ceglédről, hogy meggyőzze, fordulatot hozhatna az ország politikai életében hazatérése. Nem kényelemszeretet tartotta olasz földön, hiszen növekvő magányához egyre súlyosbodó létfenntartási gondok társultak. Nem kevéssé azért, hogy ezeken úrrá váljék vállalta el az Irataim az emigráczióból-sorozat kiadásával járó kemény munkát, míg betegsége képtelenné nem tette arra, hogy fél kézzel a súlyos nagyítót tartva tovább rója a töretlen szelleme diktálta végtelen sorokat. Nem volt öncélú azonban ez a munkája sem. „Én a múltakban a jövendőért turkálok” – írta Helfy Ignácnak 1892. június 27-én. Saját, sikerekkel és kudarcokkal teljes küzdelmeit felidézve is tanulságokkal kívánt szolgálni. Az önigazolásnál azonban sokkal fontosabbnak tartotta, hogy önkéntes száműzöttként, majd Ferenc József kíméletlensége és a dualista magyar parlament többségének szolgalelkűsége folytán 1889-től állampolgárságától megfosztott számkivetettként megőrzött kritikai szabadságát arra használja, hogy nemzetét helyzetismeretre és a továbbélés politikai feltételeinek kiküzdésére tanítsa.

Éles kritikával illette a dualista Monarchia „nagyhatalmi állásához” kötött illúziókat, s naiv hitnek, hogy a kiegyezés védelmet biztosít Magyarország számára nemzetközi konfliktus esetén. Éppen ellenkezőleg – írta a váci választókhoz 1867. augusztus 20-án intézett levelében – „a szorosabb egyesülés az osztrákokkal nemcsak nem villámhárító, de sőt villámvonzó,… nem tesz minket erősebbekké a védelemre, de sőt gyöngékké s tehetetlenekké teszen, mert a maga által provocált kültámadás veszélyét a belső szétbomlás kilátásával complicálja”. Ebből a szempontból különös fontosságot tulajdonított annak, hogy a magyarság tanúsítson rokonszenvet a kisebb szláv nemzetek önrendelkezési törekvései iránt, s tudomásul véve azt, hogy Magyarországot „szláv gyűrű” veszi körül, kövessen el mindent, nehogy az „pánszláv gyűrűvé” változzék. Éppen ezért vált kivételesen szenvedélyessé hangja, amikor hírül vette, hogy 1871 őszén Andrássy Gyula gróf, magyar miniszterelnök is hozzájárult a csehek önkormányzati törekvéseinek elutasításához.

Kossuth már a Negyvenkilencz hasábjain leszögezte, hogy „Csehországnak… szint annyi joga van magát külön autonóm államnak tekinteni, mint Magyarországnak”. S már ekkor az „öngyilkos”-ság egyik eszközének minősítette, hogy a kiegyezés által „a magyar országgyűlést domináló Deák-párt, csak amúgy könnyedén, ki akar[ja] állami egyéniségéből vetkőztetni” Csehországot. (Negyvenkilencz, 1867. 4–5. sz.) 1871. november 5-én kelt nyílt levelében kijelentette: „A panslavismusnak csak egyetlen egy praeventivája [megelőzése] van. De ez az egy bizonyos. Minden kitelhetőt elkövetni, hogy minden szláv nép, a mely a történelem által országos jelleggel felruházott territóriumon, történelmileg kifejlett nemzeti individualitással bír, ezen történelmileg jogosult nemzeti individualitása birtokában nemzet, szabad nemzet, saját ügyeit önállólag kormányzó elégedett nemzet lehessen. – Ez az egyedüli óvszer, más nincs. – Nem kell attól félni, hogy a cseh panszlávvá legyen, ha szabad cseh lehet, saját hazájában, saját sorsának szabad ura. De ha azt látja, hogy ez tőlle megtagadtatik, ha azt látja, hogy a mostani államkapcsolat viszonyai közt más kilátása nincs, mint az osztrák–német suprematiának [fennhatóságnak] alárendelt tartományi existentia, hát biz' ő panszlávvá lesz. És nem lehet csodálkozni, hogy azzá lesz. És gyűlölete egész elkeseredéssel azok ellen fordul, a kik őt kényszerítették, hogy méltán kedvelt saját nemzeti egyéniségéből, melyhez annyi dicső történelmi fény emléke ragad, kivetkőzzék.” S nem jóstehetségként, hanem a történelmi fejlődés irányának ez esetben csalatkozásmentes felismerőjeként, ha a személyes vonatkoztatást illetően némi túlzással is, így utalt az Andrássy által képviselt Deák-párti magyar kormányzat történelmi felelősségére: „meg vagyok győződve, hogy Csehország autonómiájának magyar ministeri befolyással megbuktatása a panslavismus árját növelte, a szláv nemzetek gyűlöletének hazánkat czéltáblául tűzte ki, s a horvátokkali kiengesztelődésnek s hazánkban a nemzetiségi kérdés megoldásának nehézségeit végtelenül megszaporította. Ha egykor el fog, a mint bizonyosan el fog következni ama válságos harcz, mely dönteni fog a felett, ha vajjon van-e még a történelem logicájában hely azon laza zagyvalék számára, melyet Osztrák–Magyar birodalomnak neveznek, s ez eldöntő harczban a kültámadás benn mindenfelé erkölcsi és anyagi támasz pontra talál, és belső felbomlással complicálódik: a dynastia, a birodalom s jobb sorsra érdemes ártatlan hazánk ezen végzelmes szerencsétlenséget nagy részben azon állásnak fogja köszönhetni, melyet Magyarország minister elnöke a cseh kérdésben nemzetünk meghallgatása nélkül nemzetünk rovására elfoglalt.”

Élesen bírálta Andrássy – ugyancsak végzetesnek ítélt – balkáni politikáját. Nem volt a török uralom mindenáron való fenntartásának híve, mint a hazai ellenzék egy része, sőt a balkáni fejlemények minden fázisában hangsúlyozta – amint azt 1878. július 26-án Helfyhez intézett leveléből idézzük –, hogy „mi nem csak nem vagyunk a szomszédunkbani szláv népek nemzeti szabadságának ellenségei, de sőt testvéries érzettel fognánk őket üdvözölni a szabad nemzetek kerek asztalánál. Mi a panszlavizmusnak vagyunk ellenségei, mert ez az ő szabadságuknak is, a mi nemzeti létünkrek is ellensége.” S amint azt Kossuth éppen ebben a levelében ismét leszögezte – nem kevés leegyszerűsítéssel –, „panszlavizmuson” a cári hatalom terjeszkedési politikáját értette. Márpedig a balkáni helyzet kiéleződésének kezdetétől fogva az volt a véleménye, hogy Andrássy minden kardcsörtető nyilatkozata ellenére meg fog alkudni a cári hatalommal, és hajlandó lesz osztozkodni vele a török birodalom romjai és a függetlenséget érdemlő balkáni népek szabadsága felett.

Bosznia és Hercegovina „okkupálását” nemcsak önmagában, hanem várható következményei miatt is „átkos” lépésnek tartotta. Így írt erről 1878. október 2-án Jankó Mihály volt honvédszázadoshoz intézett levelében: „Csatákat most is vív, most is nyer a magyar, de nem [a] hazáért vívja, nem a hazáért nyeri. – Barátot pusztít, ellenségért pusztul. Vére, mely oktalan parancsra ömlik, s a vér, melyet oktalan parancsra ont, egy méregfa táplálója, mely a magyar haza jövendőjére halálos árnyékot vet.”

Mindez szemléletesen példázza, hogy Kossuth az integritásában megőrizni kívánt Magyarország állami önrendelkezését társítani akarta a szomszédos, sőt általában a történetileg kialakultnak tekintett európai nemzetek hasonló törekvéseivel. S ha „a nemzet” és „a nemzetiség” megkülönböztetésében fogalomhasználatát erősen befolyásolta is Magyarország állami egységének fenntartására irányuló igyekezete, az bizonyos, hogy a nemzetek kívánatos együttélését az egységes államkeretben továbbra sem az alá- és fölérendeltségi viszonyok felelevenítése, hanem a demokratikus önkormányzatokra alapozott társas viszony formájában képzelte el. A belső összhangot remélte erősíteni a külső összhang által is.

A magyarság és európaiság kívánatos viszonyáról kialakított felfogása nemcsak kulturális vonatkozásban különbözött előnyösen az elzárkózó nacionalizmustól és a szerves fejlődésű hazai értékeket fitymáló kozmopolitizmustól egyaránt. Így vallott nézeteiről a Petőfi Társasághoz 1882. augusztus 25-én intézett levelében: „A magyarnak tisztán, fényesen, mocsoktalanul fel kell mindig és mindenben tartania nemzeti jellegének sajátos zománczát, de ezt feltartva, európai színvonalon kell állnia; a magyar míveltségnek – mindennel, ami e rovatba tartozik – magyar zománczú európai míveltségnek kell lenni, mely saját nemzeti-egyéni typussal bír, de európai.”

A belpolitikában a polgári demokratizmust hiányolta. Ösztökélte a „negyvennyolcas”, illetve a „függetlenségi” pártalakulatokat, hogy vegyék fel programjukba az általános választójog követelését. Támadásra biztatta „híveit” az „arczpirító visszaélés”-nek nevezett „virilizmus” bevezetése ellen, amely az önkormányzati jogok egyidejű megszűkítésével, választás nélkül a legmagasabb adófizetők számára biztosította a községi, a városi és a megyei vezető testületekben a tagsági helyek felét. Élesen bírálta egyes rendi előjogok továbbéltetését, a választási és közigazgatási visszaélések elburjánzását, a polgári egyenjogúság sérelmeit, s ajánlotta, még ha a kormányzat táborából jött is a közvetlen kezdeményezés, a korszerű egyházpolitikai reformok felkarolását. Teljes határozottsággal fordult szembe az antiszemita hangulatkeltéssel. 1883. augusztus 15-én így írt Urváry Lajoshoz intézett levelében: „Én ember és ember között faj-, nyelv-, vallásfelekezet miatt soha sem tettem, s nem is fogok tenni különbséget; az antisemitikus agitatiót, mint a XIX-ik század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom; – kárhoztatom már csak azért is, mert a symptomákat [tüneteket] okoknak tünteti fel.”

Kossuth korántsem kicsinyelte le Magyarország dualizmuskori gazdasági-társadalmi fejlődését, de tényleges alapját nem a kiegyezésben látta, hanem a feudális rendszer 1848-ban történt felszámolásában. Örült Budapest rohamos fejlődésének, ha városfejlődésünk általános lemaradása sem maradt ismeretlen előtte. Fellelkesítette, hogy a Ganz-gyár termékeivel még olasz földön is találkozott, annak tudatában is, hogy a hazai iparfejlődés általános színvonalát messze meghaladó kivétellel volt dolga. Kossuth, akiben erős volt a közgazdasági érdeklődés, mindkét fiát mérnöknek nevelte, és száműzetése idején sokat foglalkozott a gazdasági és a technikai fejlődés problémáival, igen erős kritikával illette a dualista állam gazdaságpolitikáját. Politikai felfogásától befolyásolt véleménye szerint egy független Magyarország rugalmasabban alkalmazkodhatott volna a világpiaci változások követelményeihez, mint az Ausztriával egybekapcsolt, arányosabbá tehette volna gazdasági szerkezetét, erőteljesebben fejlesztve a közszükségleti cikkeket termelő s legfőképpen a teljesen elmaradott textiliparát. Némi leegyszerűsítéssel a kapitalista fejlődés kibontakozásával járó minden ellentmondás okát a dualista rendszerben kereste. Nagyon indokoltan rótta meg az államvezetésben eluralkodó korrupciót és tunyaságot, a közterhek aránytalan megosztását és a kisemmizett tömegek sorsa iránt megnyilvánuló közönyt, ennek beszédes bizonyítékaként hivatkozva a kivándorlás egyre növekvő méreteire.

Kossuth a sajtóból, látogatóitól, de főképpen a hozzá áramló levelek tömegéből értesült a hazai fejleményekről. Számosan kérték támogatását a politikai pályán, tanácsát a magán- és közélet apró-cseprő s olykor nagyobb horderejű ügyeiben. Magasztalás és rágalmakról szóló tudósítás egyaránt helyet kapott e levelekben, amelyeknek szerzői közt ott volt az egykorú Magyarország számos kiválósága, politikusok mellett tudósok, írók, művészek hosszú sora, városi polgárokon, vidéki birtokosokon kívül nem egy íráshoz alig szokott iparos és parasztember is. Szokássá vált Kossuthnak írni, őt köszönteni, neki panaszkodni. Az áradozásoknak igyekezett útját állni. Már 1870. december 30-án kelt, a Magyar Újságban közzétett, „sokaknak” szóló válaszlevelében így írt: „ha az ócsárlásokat közömbösen fogadom, nem fogadhatom közömbösen a magasztalásokat. Nem érdemlek én magasztalást, s mert nem érdemlek, bánt. – Igen sok a magasztalás azon levelek legtöbbjében, melyekre ezennel válaszolok. Esedezem, legyek jövendőben a magasztalások ürömpoharától megkímélve.” S amíg élt, ehhez tartotta magát. Jólesett neki, ha politikáját helyeselték, gyanakodva fogadta, ha az ünneplés személyének szólt. Az élete alkonyán elnyert sok díszpolgári oklevélnek is azért örült elsősorban, mert az ellenzéki szellem továbbélésének jelét látta bennük, s nem is mindig alaptalanul. Mélyen meghatotta, hogy 1889. július 5-én a párizsi világkiállítás 845 magyar látogatója nagy vargabetűt téve felkereste Torinóban, és alkalmat adott a 87 esztendős aggastyánnak, hogy összegezze, mit tartott élete tényleges eredményének, és minek a teljesítését várja az eljövendő nemzedékektől. A jobbágyfelszabadításról szólva alighanem eszébe jutott Patonai Imre alig másfél évvel korábban hozzá intézett levele. A tiszaigari parasztember nem magasztalta benne cifra szavakkal Kossuthot, csak csendesen, mint a népmesék hőse, aki életére visszatekintve búcsúzkodik, megköszönte neki, hogy a jobbágysor helyett, amibe született, életéből negyven évet szabad emberként élhetett le.

Kossuth azonban nem érte be azzal, ami vele és általa történt. 1882. május 10-én így írt Thallóczy Lajosnak: „Azt a követ, melyet a »historia patriae« [a haza történetének] útján felállítani tehetségem szerint én is segítettem, én nem »terminus«-nak szántam, mely határt jelöl, s azt mondja »eddig«, hanem útjelzőnek, mely azt mondja »előre«.” Az Iratai ötödik kötetébe szánt utolsó írásában szerepét az óramutatóéhoz hasonlította, amely „jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak”.

Kossuthot úgy fogjuk eltemetni – mondta Wekerle Sándor miniszterelnök –, „hogy soha többé fel ne támadhasson”. Nem lehetett azonban olyan mélyre temetni, majd nem lehetett olyan díszes mauzóleumba zárni, hogy részese ne maradt volna népe továbbfolyó küzdelmeinek.




Hátra Kezdőlap Előre