– Van vad az erdőben?
– Ez előtt volt sok rőt* és fekete vad (szarvas és erdei), sok kis vad; de az erdei lövészek nagy részét ellőtték.
– Töltsük meg puskáinkat. Hol van az ön puskaporos szarva? Itt a puskapor és serét.
– Várjon kegyed, még egy töltésemnek kell lenni s egy kevés fojtásnak. Az én puskám két csövű.
– Ön elereszti kutyáit? szép egy pár eb (szép egy fogat).
– Ez a fütyésző* legjobb kutyám, jól van kitanítva, jól szaglál, s nem fárad.
– S szőre is egy színű, ami mindenkor jó tulajdonság.
– Itt baktat egy nyúl; bocsássa ön utána a kutyákat; az ugar felé megy.
– Már ismét vissza jő.
– Célozzon, lőjön.
– Nyomban elejtettem.
– Én pedig elhibáztam, nem sült el fegyverem (puskám).
– A kutyák már hozzák.
– Most jó a szarvashús. Menjünk szarvasra, verjük fel őket.
– Csapásaikról ítélvén itt nagyoknak kell lenni. Sok dolgot fognak adni a kutyáknak.
– Látok egyet legelni. Hej, vadász! eressze kend a kutyákat szabadon, fúja kend a kürtöt.
– Tehén. Nincsenek szarvai. Üzekedik, üzekedésben van, hagyjon békét, ne háborítsa ön.
– De ha nem lövünk, nem lesz vadunk. Szakácsomnak legalább egy vaddisznófejet akarnék (reménylek) vinni.
– Mondjon le ön a nagy vadról, már kis vadunk van.
Vörösmarty Mihály: Ungrische Sprachlehre, 1832. 78–79. l.