Útban

 

I.

 

– Mi útat tettünk már?

– Hat postamérföldet, de ezt csak öt közönséges mérföldnek lehet venni, sőt jó gyalogló négy óra alatt is megjárná.

– Lassan haladunk, pedig az országút jó, sík földön megyünk. Hajts jobban, legény, biz elalszol.

– Nem hajtok jobban, hogy össze ne rázzam az urakat. Látják, hogy az út rögös és tele vágánnyal (kerékvágással).

– Mit tesz az? Mi sietünk.

– De könnyen azt nyerhetnék az urak, hogy vagy a függszíj leszakad, vagy egy toll, vagy egy kerék törik el.

– Ne félj te attól. Ha jól hajtasz, kettős borravalót kapsz, ha nem, csak a kiszabottat. Ho, ho, most már vágtat. Megállj! Feldöntesz!

– Csak eddig a hegy aljáig akartam ügetni; most már kérem az urakat, szálljanak ki, s kövessék a kocsit gyalog.

– Meredek-e a fölmenet?

– Nagyon meredek, s mély árkok vannak körülötte. Itt lovakat kell vennem.

– Már úgy leszállunk. Nyisd ki az ajtót, s ereszd le a léptőt! Várj csak, lebocsátom az üveget, hogy el ne törjék.

– Előre is mehetnek az urak, ha tetszik. Én itt még várok egy kicsinyt, hagyd fújják ki magokat, s hagyd vizeljenek lovaim.

– Jó, majd megvárunk a hegy tetején.

 

Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 45–47. l.

 

II.

 

– Nem képzelheted, kedves barátom, milly szívesen hallok beszélni némelly történetet tiedből.

– Hidd el, utazásom egész ideje nyomorúság vándorlása volt, úgy, hogy most is halálom rá gondolni.

– És miért?

– Fogadósok megkopasztottak, inasok megloptak, postakocsikon sebesen mertem, hol lassan akartam mozogni, és csigalépéssel húzattam, hol pontosságot és sebességet kívántam.

– De te csak kellemetlen és nem vonzó dolgokról beszélsz; mit láttál?

– Én mentem nézni képeket, épületeket és szobrokat, vezettetém kalauzom által fővárosba, hanem én Párizst Londonhoz, Rómát Párizshoz, Bécset Rómához hasonlónak találtam. Én mentem látogatni hegyeket, völgyeket, erdőket, művészi kerteket, de ez mind csak erdő, víz, föld volt.

– Te valóban sárgasággal és lépkórsággal utaztál el, és azért minden tárgy, mellynél elmentél, szinte vesztett volt. Te csak szerencsétlen érzeteidről beszélsz.

– Ha a művészet kézműveit mentem látogatni, mit mutattak ezek, mint a munka nyomorúságát!

– Mi adhatja elő inkább az emberi nyomorúságot, mint látni száz és száz gyermeket első gyermekségükben, szoros munkaházba zárva sápadtan és betegen ellenkező figyelemmel vigyázni a fonalak és orsók mozgalmára, s remegni egy érzéketlen felügyelő szemei és vesszője alatt.

– Ne többet e fárasztó tárgyakról, mivel ön nem találná hosszát-végét az elbeszélésnek.

 

Kiss Mihály: Angol nyelvtan, 1842. 222–223. l.




Hátra Kezdőlap Előre