Beszélgetések a színházról

 

I.

 

ANTAL. Sétáljunk egy keveset a kertben, még az öregek kávét isznak.

RÓZSI. Kedvem szerint való gondolat. Van-é ma teátrom?

JULIS. Van, és ha a kisasszonynak kedvét töltöm vele, elvezetem.

ANTAL. Az én hivatalomba ne avasd magadot. A vezetés az én dolgom.

JULIS. No, no! Hisz azért ne haragudj. Székesi uram sem fogja megvetni, reménylem, e mulatságot?

FERENC. Legszebbnek tartom valamennyi mulatságok között. Ma opera lesz vagy néző játék?

JULIS. Víg játékot hirdettek utolsó alkalmatossággal mára, de nem tudom, ha nem változtatták-e meg? A mai cédulát még nem láttam.

ANTAL. Az operák most nem sokat érnek.

JULIS. Csak jobbak mégis, mint azok az újmódi néző játékok, melyek régi mesékbül, boszorkány-regékbül és lélekjelenésekbül állanak, s melyekben a legszebb áriák borházakba való mocskos énekek.

ANTAL. Jól mondod. A kisasszony gusztusát szabad-e tudni?

RÓZSI. Ifjabb koromban nagyon szerettem a szomorú játékokat. Most már a néző játékot, melyekben az érzékeny jelenések nyájasokkal vannak megvegyítve, többre becsülöm.

FERENC. Nevetni szeretek, de a goromba tréfákot utálom.

JULIS. Azokot érti az úr, melyekkel a víg operák oly annyira bővelkednek?

FERENC. Azokat. A tisztességes tréfa ellenben fűszere a társaságos életnek. – Egy ifjú urat látok jönni.

ANTAL. Báró N. Megizentem neki, mely kedves vendégeink vannak, s mivel ma hozzá nem mehettem volna, arra kérettem, hogy alázza meg magát hozzánk.

 

Verseghy Ferenc: Ungarische Sprachlehre, 1805. 383–385. l.

 

II.

 

– Az elölülőtől* méltóztatik jőni?

– Onnan, lehetetlen vala egy fertály* óránál tovább kiállanom, szinte megfúl az ember a meleg miatt nála.

– S most hová, merre?

– Játékszínbe.

– Már? Még csak hatodfél az óra.

– Tudom, de a lábommal még bajom van, ülőhelyet kell szereznem. S ma pedig nekem nincs külön hajlékom.

– Tessék az enyimbe jőni, abban kényére lehet. Más senki se jő oda, csak a feleségem s tán a kedves kis húgom, akik közt úgy reméllem, nem rossz helyen lenne.

– Még ugyan nem, s kész örömest elfogadom. A mai darabot gyermekeim nevelője írta, s nagyon óhajtom látni, hogy fogadja a közönség.

– Kétség kívül jól, az igen ügyes, ifjú ember, s a legszebb hírt szerzé magának.

– Úgy van, de tetszik tudni, hogy egy-egy játékszíni munka szerencséje csaknem mindég a színjátszók talentomától s jó kedvétől függ.

– Én mégis azt hiszem, tetszeni fog, olvastam, igen jól foly a beszéd benne személyei közt, s tárgya vonszó.

– Jó estvét, urak!

– Tetszik a játékszínbe velünk jőni?

– Éppen oda indultam.

– Kérem, legyen tehát szerencsém a lózsimban,* könnyen elférünk benne öten is.

– Köszönöm jóságát, elfogadom.

– De hát úgy nem kell most mingyárt bemennünk.

– Csak ballagjunk belé. Mulassuk osztán magunkat azzal, hogy az emberek miként szotyognak bé.

 

Mailáth János: Praktische ungarische Sprachlehre. 1831.

 

III.

 

– Volt az úr tegnap a játékszínben a két új darab legelső adatásán?

– Igen, de rosz helyre jutottam s alig láthattam valamit.

– S hol volt (ült, állott) kegyed?

– Nem kapván helyet sem földszint, sem a karzatokon, sem az első benyílókban, kénytelen voltam magára a színre menni s egy vászonfal mögé állani.

– Én egy padon ültem nem messze a hangászkartól. A szakaszok alatt ki-ki-fordultam a fűtőzőbe s úgy tetszett, mintha az urat a csemegeasztalnál láttam volna egyik figuransnéval beszélgetve.

– Rosszul látott az úr; én ki sem mozdultam helyemből.

– Mint tetszett az opera?

– Engem egészen kielégített. Jól adták s az egész ház tapsolt. Én ugyan már ismertem a darabot, mert jelen voltam a próbán.

– Az ékítvények és öltözet (szokmány) igen szépek; a színváltozatok hihetetlen sebességgel történtek.

– Muzsikája is igen jeles; kivált az ouverture nekem különösen tetszett.

– Mit mond az úr az új színésznéhez, ki a komornaszerepben először lépett fel?

– Sok kellem van mozdulatiban s szavalata helyes. Ezenkívül külseje igen tetsző s szava igen kedves.

– Én is azt tartom; a leányt igen jól lehet majd használni; de még biztossága kevés, s a színhez szoknia kell.

– Az megjön; azonban a serdülő talentumokat biztatni kell.

– Látta az úr a másik darabot is?

– Láttam s tanúja valék bukásának.

– Tehát csakugyan nem tetszett? Én nem tudtam, mert nem maradtam végig.

– Hasra esett. Már a második felvonás harmadik jeleneténél kezdettek fütyölni, s még a darab vége előtt le kellett a függönyt ereszteni.

– S valóban olly igen rosz a darab?

– Kiállhatatlan. Nincs benne egész, s tele van hihetlenségekkel. E felett az első szerető (v. hős) nem tudta szerepét, s azon színész, ki az aljasb comicumban N* urat szokta felváltani, annyira terhelte a magáét, hogy narancsokat dobáltak fejéhez.

– Úgy kell. Az illy nyomorult kacagtatók nem érdemelnek kíméletet.

 

Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 205–208. l.




Hátra Kezdőlap Előre