I.
ANTAL. Sétáljunk egy keveset a kertben, még az öregek kávét isznak.
RÓZSI. Kedvem szerint való gondolat. Van-é ma teátrom?
JULIS. Van, és ha a kisasszonynak kedvét töltöm vele, elvezetem.
ANTAL. Az én hivatalomba ne avasd magadot. A vezetés az én dolgom.
JULIS. No, no! Hisz azért ne haragudj. Székesi uram sem fogja megvetni, reménylem, e mulatságot?
FERENC. Legszebbnek tartom valamennyi mulatságok között. Ma opera lesz vagy néző játék?
JULIS. Víg játékot hirdettek utolsó alkalmatossággal mára, de nem tudom, ha nem változtatták-e meg? A mai cédulát még nem láttam.
ANTAL. Az operák most nem sokat érnek.
JULIS. Csak jobbak mégis, mint azok az újmódi néző játékok, melyek régi mesékbül, boszorkány-regékbül és lélekjelenésekbül állanak, s melyekben a legszebb áriák borházakba való mocskos énekek.
ANTAL. Jól mondod. A kisasszony gusztusát szabad-e tudni?
RÓZSI. Ifjabb koromban nagyon szerettem a szomorú játékokat. Most már a néző játékot, melyekben az érzékeny jelenések nyájasokkal vannak megvegyítve, többre becsülöm.
FERENC. Nevetni szeretek, de a goromba tréfákot utálom.
JULIS. Azokot érti az úr, melyekkel a víg operák oly annyira bővelkednek?
FERENC. Azokat. A tisztességes tréfa ellenben fűszere a társaságos életnek. – Egy ifjú urat látok jönni.
ANTAL. Báró N. Megizentem neki, mely kedves vendégeink vannak, s mivel ma hozzá nem mehettem volna, arra kérettem, hogy alázza meg magát hozzánk.
Verseghy Ferenc: Ungarische Sprachlehre, 1805. 383–385. l.
II.
– Az elölülőtől* méltóztatik jőni?
– Onnan, lehetetlen vala egy fertály* óránál tovább kiállanom, szinte megfúl az ember a meleg miatt nála.
– S most hová, merre?
– Játékszínbe.
– Már? Még csak hatodfél az óra.
– Tudom, de a lábommal még bajom van, ülőhelyet kell szereznem. S ma pedig nekem nincs külön hajlékom.
– Tessék az enyimbe jőni, abban kényére lehet. Más senki se jő oda, csak a feleségem s tán a kedves kis húgom, akik közt úgy reméllem, nem rossz helyen lenne.
– Még ugyan nem, s kész örömest elfogadom. A mai darabot gyermekeim nevelője írta, s nagyon óhajtom látni, hogy fogadja a közönség.
– Kétség kívül jól, az igen ügyes, ifjú ember, s a legszebb hírt szerzé magának.
– Úgy van, de tetszik tudni, hogy egy-egy játékszíni munka szerencséje csaknem mindég a színjátszók talentomától s jó kedvétől függ.
– Én mégis azt hiszem, tetszeni fog, olvastam, igen jól foly a beszéd benne személyei közt, s tárgya vonszó.
– Jó estvét, urak!
– Tetszik a játékszínbe velünk jőni?
– Éppen oda indultam.
– Kérem, legyen tehát szerencsém a lózsimban,* könnyen elférünk benne öten is.
– Köszönöm jóságát, elfogadom.
– De hát úgy nem kell most mingyárt bemennünk.
– Csak ballagjunk belé. Mulassuk osztán magunkat azzal, hogy az emberek miként szotyognak bé.
Mailáth János: Praktische ungarische Sprachlehre. 1831.
III.
– Volt az úr tegnap a játékszínben a két új darab legelső adatásán?
– Igen, de rosz helyre jutottam s alig láthattam valamit.
– S hol volt (ült, állott) kegyed?
– Nem kapván helyet sem földszint, sem a karzatokon, sem az első benyílókban, kénytelen voltam magára a színre menni s egy vászonfal mögé állani.
– Én egy padon ültem nem messze a hangászkartól. A szakaszok alatt ki-ki-fordultam a fűtőzőbe s úgy tetszett, mintha az urat a csemegeasztalnál láttam volna egyik figuransnéval beszélgetve.
– Rosszul látott az úr; én ki sem mozdultam helyemből.
– Mint tetszett az opera?
– Engem egészen kielégített. Jól adták s az egész ház tapsolt. Én ugyan már ismertem a darabot, mert jelen voltam a próbán.
– Az ékítvények és öltözet (szokmány) igen szépek; a színváltozatok hihetetlen sebességgel történtek.
– Muzsikája is igen jeles; kivált az ouverture nekem különösen tetszett.
– Mit mond az úr az új színésznéhez, ki a komornaszerepben először lépett fel?
– Sok kellem van mozdulatiban s szavalata helyes. Ezenkívül külseje igen tetsző s szava igen kedves.
– Én is azt tartom; a leányt igen jól lehet majd használni; de még biztossága kevés, s a színhez szoknia kell.
– Az megjön; azonban a serdülő talentumokat biztatni kell.
– Látta az úr a másik darabot is?
– Láttam s tanúja valék bukásának.
– Tehát csakugyan nem tetszett? Én nem tudtam, mert nem maradtam végig.
– Hasra esett. Már a második felvonás harmadik jeleneténél kezdettek fütyölni, s még a darab vége előtt le kellett a függönyt ereszteni.
– S valóban olly igen rosz a darab?
– Kiállhatatlan. Nincs benne egész, s tele van hihetlenségekkel. E felett az első szerető (v. hős) nem tudta szerepét, s azon színész, ki az aljasb comicumban N* urat szokta felváltani, annyira terhelte a magáét, hogy narancsokat dobáltak fejéhez.
– Úgy kell. Az illy nyomorult kacagtatók nem érdemelnek kíméletet.
Csató Pál: Magyar és német beszélgetések, 1834. 205–208. l.