Grigore Moldovan+

A román jobbágyok történetéből

Román történetírók, akik hazánk történetéből a román nép helyzetével foglalkoztak, bizonyos keserűséggel írnak a román jobbágyok sorsáról, és a jobbágyi rendszer mostohaságaiért a felelősség egész terhét az erdélyi három kiváltságos nemzet nyakába tolják.*

Hát hiszen a jobbágyok sorsa sehol a világon nem volt minden sanyarúság nélküli, és bizonyára elferdítené a tényeket az, aki azt mondaná, hogy Magyarországon a jobbágyok élete valami boldog volt, hisz felkelések, lázadások bizonyítnák az ellenkezőt.*

Hanem az is célzatosan cselekszik, aki minden felelősséget oly intézményért, mely Magyarországon is idegen volt, egyetlen ország népének nyakába akar akasztani.

A jobbágyoknak helyzete Magyarországon semmi esetre sem volt örvendetes. Törvényeink azonban nem voltak embertelenek. Egyes földesúr kegyetlen, zsarnoki hajlamokkal bíró, de a másik jószívű és nemes gondolkozású volt; egyhelyt tehát a jobbágy jó bánásmódban részesült, máshelyt szenvedett, de törvényeink embertelenek nem voltak.

Az Approbáták és Compilaták* abbeli tilalmát, mely szerint parasztnak posztóruhát, csizmát, dupla forintos süveget, nadrágot, gyolcsinget viselni, lovat tartani, fegyvert hordani szabad nem volt, nem tartom valami rendkívül súlyos intézkedésnek, s ha a jobbágyrendszert a kor szelleméből kifolyó intézmény gyanánt Magyarországon is bevették, embertelennek nem lehet tartani a törvény azon intézkedéseit sem, melyek szerint a jobbágyok a földhöz tartozók lévén, szabadon nem költözhettek, s mint jobbágy földesurának hatalma alatt állott.

Azonban törvényeink sok humánus rendelkezést is foglalnak magukban; így megrendelik, hogy jobbágyasszonyok, -leányok istenesen való férjhezmenetelekben földesurak által 100 frt büntetés terhe alatt ne impediáltassanak.

Az 1624-i gyulafehérvári országgyűlés kimondja, hogy az iskolától a jobbágygyermek 1000 forint büntetés terhe alatt vissza ne tartassék.

Ezekhez hasonló több törvényes intézkedésről tehetnék még említést, amelyek amellett bizonyítanak, hogy nálunk a törvényhozás, a közvélemény s illetőleg a nemesi felfogás a jobbágyot mégis mindig csak embernek tartotta – és a jobbágy fogalmát a rab fogalmától mindig megkülönböztette.

Nálunk nem volt külön törvény alkotva román, magyar, tót stb. jobbágy számára, aki ezen állapotban volt, az egy törvény alatt állott.

Ettől azonban eltekintek, és azt mondom, hogy a magyar, a székely és a szász nem érezvén magát atyafiságban a román jobbággyal, arra súlyosabb terheket rakott, vagy állítsuk azt, ami különben szintén nem áll, hogy a magyar, a székely és a szász éppen azért, mert a románt idegen fajnak tartotta, jobbággyá tette; rabbá azonban nem aljasította sohasem, pedig nem volt saját véréből való vér és saját húsából való hús.

A román történetírók bizonyos könnyelműséggel siklanak el a két román fejedelemség hasonló jobbágyintézménye felett, és hallgatással mellőzik a jobbágyállapotot, melybe a román elem a román elemet döntötte volt, sőt mi több, Brezoián János* történész és társai a romániai állapotokért is magát Magyarországot teszik felelőssé. Némely román történetíró pedig éppen szépíteni igyekszik a dolgot, felette restelvén bizonyára, hogy a román bojárok saját véreikkel szemben hatalmasan túltettek a magyar földesurakon.

Mikor még a történelmet a tények valósága szerint írták, Demeter Cantemir például elismeri,* hogy a román jobbágy sorsa a világ összes jobbágyai között a legsúlyosabb; a bojár szabadon eladhatja jobbágyait, éppen mint a rabszolgákat.

Azt mondják, hogy a jobbágyrendszert Mihály vajda, kit a román történelem Vitéznek nevez, vitte be a román fejedelemségekbe a 16. század végén. Ez nem áll, mert megelőzőleg már voltak jobbágyok Romániában.

A fejedelemségekben a vecin (szomszéd), rumân (román) és a rob (rab) szó voltaképpen egy fogalmat fejezett ki. Vecin (szomszéd) az volt, aki innen Erdélyből, tehát a szomszédból ment át a román tartományokba, s mint uratlan járókelő valamely bojár által elfogatott s jobbággyá tétetett, mert megjegyzendő, hogy a román bojár bármely szabadon járó parasztra rátehette a kezét, s az, ha nem tudta bebizonyítani szabad, illetőleg bojári voltát, a földesúr rabjává lett örök időkre, minden maradékaival együtt. Erdélyből jobb sors reményében sok jobbágy szökött ki Moldova és Havasalföldre, de hát ott kegyetlenebb sorsban részesültek, mint itt. Sokan, akik tehették, visszavándoroltak Erdélybe, az ily visszajötteknek, barangolóknak elfogatását törvényeink szintén megengedték.

A rumân (román) szó, mint alább róla meggyőződünk, a fejedelemségek törvényei és történeti adatai szerint szintén jobbágyot, rabszolgát jelentett, ami onnan támadott, hogy akkor csak a paraszt nevezte magát a nemzetisége szerint: rumânnak, az úr már nem volt az, az magát már boier, tehát bojárnak nevezte.*

Úgy a vecint, mint a rumânt a két román fejedelemségben közösen robnak hívták, tanúskodik erről számos okirat. A jobbágy tehát, aki rendszerint paraszt román volt, lett legyen erdélyi bevándorolt vagy román fejedelemségi bennszülött, robnak, rabnak neveztetett a szláv nyelven szerkesztett okiratok szerint, a szláv robból.

Nálunk a jobbágyot nem hívták rabnak, csak a munkát nevezték el robotnak, szolgainak. Mindezen elnevezések, fogalmak egészen elütnek a magyarországi elnevezésektől és fogalmaktól, következőleg úgy áll a dolog, hogy jobbágyrendszerét a két fejedelemségben a román elem ízlése és felfogása szerint rendezte be.

Cantemir szerint a bojár követeléseinek nem volt sem mértéke, sem hatása. A jobbágyokat mint rabszolgákat adták, vették; tehát nem voltak a földnek tartozékai, hanem ingó dolgok; a földesurak elválasztották a földtől, s eladták őket egymagukra is. A földesúr, szorultságában, kiválasztott jobbágyai közül néhányat, elválasztotta atyjától a leányt, fivérétől a nővért, a szeretőt a szeretőtől, s eladta őket más földesúrnak adás-vevési szerződés mellett, aszerint, amint egymás közt megegyeztek, fejenként 10 aranytól felfelé.

Maga Mihály vajda is vásárolt románokat, rabokat, jelesen megvette Micleát, az ő csapatával, Voinicult, Bárbult, Popát, Opreát, családjaikkal, és ezekből sokakat el is ajándékozott; megvásárolta a Miksienest községbelieket, akik magukat románokul adták el s lettek a fejedelem rabjai.

Ezen adás-vevés, csere általános volt a két román fejedelemségben.

Romániában a jobbágyságot az 1865. április 23-án kihirdetett törvénycikkel törölték el, azonban dacára ennek, még 1882-ben is támadtak ember-adásvevési szerződésekből folyó perlekedések. Némely bojár még akkor sem akart tudni arról, hogy a törvény mindezen embertelen szerződéseket semmiseknek, sőt a szerződő felek ezen tényeit büntetendő cselekményeknek nyilvánította.

A rabkereskedés annyira ment volt már a két fejedelemségben, hogy önként szabad emberek is eladták magukat másoknak, vagy szabad szülő gyermekét, feleségét, önmagát, összes gyermekeivel és maradékaival együtt.

Az ily szerződéseket eddig zár alatt tartották a román történetírók. Úgy gondolkodtak, hogy azoknak közreadásával ártanának a román népnek. Féltékenyen őrzött néhány ilyen szerződést a román államlevéltár Bukarest városában, melyek a jobbágyviszonyokra bizonyára nem is árnyat, hanem vastag sötétséget vetnek.

Hanem 1887-től fogva valahogy liberálisabb szellem nyilatkozik. A Convorbiri Literare 1887- és 1888-i évfolyamában már több ily szerződéssel találkozunk.

A magyar irodalom aligha ismer efféléket. Íme, itt közlök egynéhányat.

Egy okmány, amelyben egy anya eladja két gyermekét 1652. június 29-én.

„Ugyanis én Anna, Jane felesége, ezen okmány által írom és vallom, hogy eladtam két gyermekemet, egy fiút és leányt, név szerint Pantazit és Kristinát, Gavril papnak, 20 ughio árért; azonban igen nagy szükség által kényszerítve adtam el, mert majdnem éhen haltunk, a nagy éhség idején, mikor egy véka gabona ára egy arany volt. Stefán és Vasilie vajdák idejében – legyenek a Gábor papé s ő szentsége gyermekeié és unokáié, mint jószághoz tartozó cigányok, örökkön örökké.”

A szerződés a fennebb írt időben Piatra városában kelt.

Ugyanezen okmány még a következő adásvevést foglalja magában:

„Én is Aniko, Demeter felesége, eladtam egy fiamat, név szerint Jonákust, Gábor papnak, 16 ughiu árért, hogy ő szentségének gyermekeinek és unokáinak egyházi jószágon cigány legyen örökkön örökké.”

Íme, egy másik okmány 1661-ből:

„Ugyanis én Jon, én Stáncs, én Lapadát, én Hristodor, én Stacio, én Stefán Dragomir, én Oprea, én Ileul írtuk és valljuk ezen okmányunk által, hogy Stroe logofát úr kezében annál nagyobb hitellel bírjon, hogy tudják, miszerint önkéntesen és senki által sem kényszerítve eladtuk magunkat románoknak ő uraságának. Én Jon, fiaimmal 12, én Stáncs fiaimmal 12, én Lapadát fiaimmal 15, én Christodor és én Dragomir 15, én Stefan Dragomir fiaimmal 10, én Oprea fiaimmal 12, én Stacio magamat 8 és végre, én Ileul fiaimmal 12 ughio árért. És mi mindezen itt megírt összegeket kézhez vettük, hogy Ő Uraságának fiainak és unokáinak örökkön örökké jószágbeli románjai legyünk, s nagyobb hiteléül, pecsét helyett ezen írást ujjunkkal megnyomtuk. Aláírva Gheorge, Gramaticul és Caracal okmánykiadó, hiteles személyek.”

Ezen szerződés már azt mutatja, hogy egy család (apa 2–3, hihetőleg kiskorú fiával) közönséges ára 12–15 arany volt, míg két kifejlett ifjú ára, mint a fennebbi okmányból meggyőződtünk, 20 db arany volt, személyenként tehát 10 db arany.

1665-ből közlöm a következő felszabadulási okmányt.

„Én Simánka Demeter, testvéremmel Opreával, valamint én Vojko Smanka Stán fia, én Negre, Mihui fia, testvéremmel Bázárá Stánnal és én Dediul Stán együttesen minden gyermekeinkkel ezen kötelező írásunkban írjuk és valljuk, hogy Elinka úrasszony, Cantacuzin Constantin postelnik özvegye kezében annál nagyobb biztosítékul szolgáljon, de, hogy tudva is legyen, miszerint mindnyájunkat, fennebb írottakat nevezett úrasszony az istenre, saját elhalt szülőinek üdvösségére gondolván pománából* nekünk megbocsátott és a románságból felszabadított; mindazonáltal úgy és azon feltétel alatt, hogyha mi és maradékaink közül bárki is magát román gyanánt ismét másoknak eladná, joga legyen azokat ismét románjaivá tenni.”

Ezen okmány arra vet világot, hogy az ember-adásvevési szerződések a két román fejedelemségben közdivatban voltak.

Ezen egyébiránt nagyon nem csodálkozhatunk. Hiába lett szabad valaki, mert szabadságát nem tudta megbecsülni; önállóan birtok és vagyon nélkül megélni nem tudott. Szerette, hogy róla mások gondoskodjanak.

Az ily rabszolgával úgy bántak a bojárok, mint a cigányokkal. A cigányok pedig a bojárok felfogása szerint nem voltak emberek, hanem eladható, kicserélhető állatok; mutatja ezt Ghica fejedelemnek 1766. január 25-én kiadott rendelete, melyben egy cigányné ára 30 leu (egy régi leu 15 kr.), körülbelül 4 frt 50 kr.-ban állapíttatik meg. A férficigány ára ezen rendelet szerint 40 leu (6 frt), a 16 éven alóli gyermek értéke 20 leuban (3 frt-ban) van meghatározva.

A 18. században a cigányok ára személyenként 20–170 tallér között váltakozott.

Cigányokra vonatkozó adásvevési szerződés igen sok van. Legközelebbről ugyancsak a Convorbiri Literare bukaresti folyóirat 1889. január hóban megjelent füzetében 20-at közölt.

Százhetven talléron adott el 1803. február 8-án egy szép és mindenféle házimunkában jártas Manda nevű cigánynét Sokotean Constantinnak Nikulescu Constantin.

1805-ben ugyanezen Sokotean kénytelen volt egy pár ökröt adni egy Tudora nevű cigánynéért, kibe egy igen munkás kovács cigánya beleszeretett.

1784-ben egy öt lélekből álló cigánycsalád 255 talléron kelt el.

A házasságok közvetítésének leggyakoribb módja volt különben a csere; leányért adtak leányt, fiúért fiút, s ha némi fogyatkozást tapasztaltak, adtak még ráadásul kecskét, borjút vagy pénzt is.

A megelőzőleg közlött szerződések mutatják, hogy a szabad románok úgy adták el magukat, hogy velük úgy bánjanak el a földesurak, mint a cigányokkal. És a bánásmód olyan is volt. A rabokat, tehát a jobbágyokat adták és vették. Már megelőzőleg érintettem azt is, hogy a bojár mindenható volt. Maga látott törvényt rabszolgája felett, s mert gyakran minden igaz ok nélkül meg is ölte, egy törvény keletkezett, mely ettől a földesurakat eltiltotta.

Láthatólag a magyarországi s a romániai jobbágyállapotok között nagy a különbség.

Ezen különbséget akartam feltüntetni, mely annál sajnálatra méltóbb, hogy Romániában a román bojár saját vérét nyomta el.,* mégpedig oly mértékben, minővel Európában alig találkozunk.

Tettem ezt azon román történetírókkal szemben, akik a román jobbágyot csak a magyar államban látták elnyomatásban.

1896




Hátra Kezdőlap Előre