Neugeboren Emil+

A szászok történelmi fejlődése

Nincsen a világon nép, amely annyira mélyen gyökerezne történelmében, amelynél a múlt tettei és szenvedései olyan nagy meghatározó befolyással volnának a jelenre, mint az erdélyi szászok népe. Ha meg akarjuk érteni őket, akkor történelmükről legalábbis megközelítőleg bő ismeretekkel kell bírnunk.

Az erdélyi szászok történelme nem más, mint egy maréknyi német telepesnek fejlődéstörténete, akik Magyarországon otthont és jogokat találtak. Az új haza területén teljesítették mindazokat a szolgálatokat, amelyeket tőlük ott elvártak, és mégis megőrizték az őket körülvevő idegen népek tengerében saját egyéni jellegüket. A szászok kifelé irányuló aktív tevékenysége, tényleges szolgálatai abban állottak, hogy Magyarország egyik határpontján az európai kultúrának védővárat építettek, és amikor annak szüksége felmerült, különösen régebbi időkben, harcos védői voltak hazájuknak. Különben csak passzív hősiességre kellett szorítkozniok. A szászok történetének minden egyes fejezete magán viseli az önvédelmi harcok bélyegét.

A szászoknak Németországból Erdélybe való első bevándorlása II. Géza magyar király idejébe, 1141–1161 esik.* Ezt csak később tudjuk meg, a szászokra nézve nagy jelentőségű egyik 1224-ből származó fontos okiratból. Egyidejű okiratok nem maradtak ránk, és sem Magyarország, sem Németország krónikásai nem tartották érdemesnek, hogy kicsiny parasztcsoportoknak ki- és bevándorlását feljegyezzék, dacára annak, hogy az említett 1224-ből származó okirat* szerint kétségen kívül való, hogy nem véletlenül, jó szerencsére, hanem a magyar király meghívására jöttek az országba, azzal a határozott rendeltetéssel, hogy ennek az országnak délkeleti határát kultiválják és megvédjék a kelet barbár szomszédai ellen; letelepülésük tehát szerződéses feltételek között történt. Azt a kérdést, hogy Erdély német telepesei honnan erednek, sikerült eléggé jól megoldani, nem ugyan a történelmi, hanem a nyelvkutatás segítségével. A nyelvjárások tudományos összehasonlításának sikerült azt a területet, amelyről az első és legszámosabb letelepülő család ered, pontosan körülhatárolni. Ott fekszik ez a Mosel folyó folyása és torkolata vidékén, részben a mai Luxemburg területén. Az erdélyi szászok tehát nem tartoznak a szászok nagy német törzséhez, hanem a frank törzshöz: az erdélyi szászok közép-rajnai frankok.

Már volt szó az 1224-ből eredő okiratról.* A szász történetírók ezt a kútfőt „arany szabadságlevélnek” nevezik. II. András király ebben az okmányban ünnepélyesen megerősíti azokat a jogokat, amelyek adományozásával Géza király a szászokat behívta ebbe az országba. A szabadságlevél ezenfelül a szászok kötelezettségeit szabályozta a hadiszolgálat, az adók és az adók jellegével bíró szolgálatok terén is.

Amint már említettük, ez az „arany szabadságlevél” először csak a szebeni gau [grófság] vagy a „két szék” részére adott jogokat, a többi gau hasonló kiváltságokat élvezett, de élükön a király által kinevezett főispánok álltak. Az egységesítésre való törekvés első lépése az volt, hogy az idők folyamán a szebeni gau törvénykezése tekintetében a többi gau fellebbezési fóruma lett. A XV. században az egyesülés közigazgatási vonatkozásban is megtörtént, és Mátyás király 1486-ban megerősítette András király szabadságlevelét a többi gau részére is úgy, hogy ennek a kútfőnek az a híres rendelkezése, hogy a nép egységes legyen: „unus sit populus”, a szászok összességére érvényes volt, természetesen csak ott, ahol a királyok által ajándékozott földön laktak. Néhány évvel ezen aktus előtt ugyanaz az uralkodó lemondott arról az eddigi királyoknak jogáról, hogy a gaugrófokat, vagy amint őket a nép által választott alacsonyabb és lokális hivatalnokoktól való megkülönböztetés végett nevezték, a királybírákat ő nevezze ki. Az egységes testületté összealakult népközösség, az „Universitas Saxonum”* ezentúl szabadon maga választotta fejét, a szász grófot. Az Universitas Saxonum ezentúl közel 400 éven át egy közjogi testületet alkotott, és a népképviselet, a Conflux pedig, amelyben az egyes gauk képviselve voltak, nemcsak törvényhozói, hanem végrehajtói, közigazgatási és igazságszolgáltatási teendőket is gyakorolt. Az igazságszolgáltatás a saját szász szokásjog alapján állott, amelyet később „Eigenlandrecht der Sachsen in Siebenbürgen” címen kodifikáltak, és amely egészen a XIX. századig érvényben maradt. Tehát alig több egy emberöltőnél, hogy a szász Universitas – amely, amint a mondottakból kiderül, nem jelent valami főiskolát – elvesztette sokoldalú hatáskörét. Az Universitas a múlt század 70-es éveinek elején megszűnt a szászok legfelsőbb törvényszékének lenni, és az 1876. évi XII. tc. megvonta tőle a törvényhozói és közigazgatási jogkört is. Nem maradt meg más, mint a régi külső forma, amelyben az Universitas ma is fennáll; a szebeni kinevezett főispán, akinek a szászok grófja nevét is adják, elnöke a volt szász gauk képviselői összességének. Megmaradt továbbá a szász egyetem birtokában levő örökölt, legnagyobbrészt kiterjedt erdőségekből álló vagyon fölötti rendelkezési jog, a m. kir. belügyminisztérium felügyelete alatt. Minden ősszel az Universitas rövid ülésezésre gyűl össze, hogy a vagyon kamatait törvényben megjelölt céljaira, a volt Királyföldön létező iskolák támogatására fordítsa.

*

Nagyszeben város címere

*

A politikai egyesüléssel párhuzamosan az egyházi egyesülés is megtörtént. A szász községek számos káptalanban vagy esperességben voltak egyesülve, melyeknek életerős autonómiájuk volt. Köztük és a Fehérváron székelő püspök között már kezdettől fogva egy vég nélküli huzavona állott fenn. A püspök állandóan igyekezett a szász káptalan viszonylagos önállóságát elnyomni, ezzel szemben az utóbbi állandóan arra törekedett, hogy kivonja magát a püspökkel szemben való alárendeltségből. A XII. század végén alapított szebeni prépostságban a püspök beleszólása folytán csak a három legrégibb telepe a szebeni gaunak foglaltatott. Azok a kísérletek, melyek egy külön szász egyházmegye létesítésére irányultak, meghiúsultak. A püspöknek azonban mégsem sikerült, hogy a káptalanok szorosabb egybeolvadását, éspedig nemcsak a tulajdonképpeni szász földön fekvőket, megakadályozza. A XVI. század elején Medgyesen székelt a „Generaldechant”, aki a szász esperességek közös ügyeit vezette. Ekkor még fennállott a nem szász egyházi főtől való függőségi viszony. Az egyházi téren való önállóságot a szászok csak akkor vívták ki, amidőn a XVI. század közepe táján áttértek a protestáns vallásra. Egyházi szervezetük akkor alakult ki, amely változó formában még máig is fennáll és a szász nép összegét magában foglalja.

Az első időben, amely alatt mind politikai, mind egyházi téren az egyesülés alakjait megtalálták és azokat megszilárdították, a német telepesek a legkülönbözőbb természetű események egész láncolatát élték át, és ez a negyedfél százados idő a nép kultúrerőit is igen szép fejlődésre bírta. Alig éltek a szászok néhány évtized óta az országban, midőn létüket és kultúrmunkáikat egy szörnyű, majdnem halálos csapás érte. A tatárjárás, amely 1241-ben Magyarország felett elviharzott, elpusztítva mindent, hazánk ezeréves történetének egyik legnagyobb szerencsétlensége volt. Az erdélyi szászok földjét főképp a visszavonuló mongol hordák pusztították el. Az erfurti krónika szerint a mongolok 1242-ben megostromolták, bevették és részben felgyújtották a „Villa Hermanni”-t, a mai Nagyszebent, lakosságát pedig majdnem teljesen kiirtották. Későbbi okiratok egyes vonatkozásaiból arra lehet következtetni, hogy a szászok földjének más része is hasonló pusztulások színhelye volt. Közvetlenül csak az egyetlen szász bányavárosnak, a szászföld északi részén fekvő Rodna pusztulásáról van tudomásunk. A németség már akkor szűnt meg azon a helyen teljesen. A későbbi évszázadok török háborúi ezenkívül még számtalan helyen némították el a szászok alapította falvakban örökre a német szót. Az üres házsorokba, amelyeknek felépítőit agyonütötték vagy fogságba hurcolták volt, a hegyekből jött új nép, a románok költözködtek be, akiknek ma már sok helyen a szászok székhelyein többségük van. A szász nép nagy többsége akkoriban a borzasztó, de gyorsan átvonuló tatárjárás pusztítását átélte, és a következő aránylag békés évtizedekben erőteljesen fejlődött.

A szász nép életerejének röviddel ezután még súlyosabb próbát kellett tennie: küzdenie kellett a legveszélyesebb belső ellenséggel, amely a szász népet egész létezése alatt folyton fenyegette, és amely a nép demokratikus egyenlősége ellen tört. Kétszáz éves küzdelemről van itt szó, amelyet számos községnek és gaunak az úgynevezett „Erbgräfen”-ek ellen kellett vívniok. „Gräf'” vagy „Hann” annyit jelent, mint bíró, és a falu választott világi fejét jelölték meg ezzel az elnevezéssel. Hatalmas és gazdag családok arra törekedtek, hogy a bírói tisztséget családjuk részére örökös tisztséggé megszerezzék. Ez társadalomtudományi szempontból érthető jelenség ugyan, éppen úgy, amint megmagyarázható az a további törekvés is, hogy ezek a családok, amelyek nemcsak a szászok földjén, hanem megyei vagy nemesi területen is földbirtokkal rendelkeztek s így nemesi előjogokkal is bírtak, nemességüket saját népük körében is érvényre juttatni igyekeztek. A szász parasztság részére ez rendkívüli nagy veszedelmet jelentett, és ha az Erbgräfek törekvései sikeresek lettek volna, az idők folyamán a parasztok bizonyára jobbágyokká lettek volna, másrészt azonban leváltak volna a szász nép testéről. A népfenntartó egyenlőség gondolata hosszú, szívós küzdelemben diadalt aratott azon törekvések fölött, amelyek a szász nemesség alakítására irányultak. Az Erbgräfek családjait a nép többnyire kiszorította, és ezek a családok asszimilálódtak a magyar nemességgel. A szász nép azonban egészen napjainkig a polgárok és parasztok népe maradt, és az általános szabadsággal megőrizte német jellegét is. A szász demokratizmus a legrégibb idők óta összeköttetésben áll a közös vagyon gondolatával is. A szántóföld a régi szász fölfogás szerint a közösségé, az egyes csupán kezelője az ő birtokának, és ha örökösök nincsenek, a birtok visszaszáll a közösségre. Erdő és legelő forma szerint is mindig a közösség birtoka volt, és sohasem juthattak magántulajdonba. Ezzel a felfogással sikerült a közösségnek hatalmas öntudatot szerezni és fejleszteni, amely egészen napjainkig is a szászok sorában hathatósan él.

Ezen csendes és súlyos belső küzdelmek idejébe esik a német letelepülés hatalmas felvirágzása is. Végbement ez a természetes fejlődés, amely a paraszti lakosságból a munkás iparosok rendjét fejlesztette és a falvakat városokká alakította át. Nagyszeben, Brassó, Segesvár, Medgyes, Beszterce, Szászváros, Szászsebes és a Királyföldön kívül Szászrégen községek már a XIV. és XV. században felruháztattak a városok jogaival, itt van még ma is a szászok városi életének a központja. – Ezek a városok lettek természetesen a középpontok és a gau első helyei, és így a többi község fölött befolyáshoz jutottak. A városokban igen élénk ipari tevékenység fejlődött ki, amely szinte versenyre kel a német törzsország virágzó városaiéval. G. D. Teutsch, a szász nép történetírója büszkén írja az erdélyi szászok történelmében, hogy abban az időben, amikor Goblinus erdélyi püspök, aki születésére nézve szász volt, I. Lajos király által kiküldetett a szász gauk gyűlésére, hogy segítsen a fennálló céh- és iparrendszer javításánál, 1376-ban a szebeni tartományban már 19 céh és 25 bekebelezett iparág volt, míg ugyanabban az időben Augsburgban csak 16 céh 20 iparral működött. Éppen úgy, amint a Királyhágón túli Magyarországon csak a németek által alapított városok, úgy voltak Erdélyben is a szász helyek az egyetlenek, amelyekben az ipar fejlett volt. Ebből következett, hogy ennek az ipari tevékenységnek termékeit határainkon túl is értékesítették, élénk kereskedelem fejlődött ki, amely túl az ország határain délre és északkeletre, a Balkánra és Lengyelországba, sőt Dalmáciába is kiterjedt. – A szászoknak egészen a legújabb időkig hazájukban mint iparosoknak és kereskedőknek vezető szerepük volt, és csak a modern korszak, lényegesen megváltozott termelési módjaival és közlekedési eszközeivel, szorította a szászokat háttérbe.

Lajos király a francia Anjou-uralkodócsaládból származott, amely hazánknak Róbert Károly és a joggal így elnevezett Nagy Lajos királyt adta, amely család az ősi Árpád-ház kihalása után két emberöltőn át, 1310-től egészen 1382-ig a magyar trónon ült. Magyarország ennek a két királynak köszöni azt, hogy megismerkedett Nyugat-Európa finomult kultúrájával, és hogy a feudalizmus és a lovagi nemesség átplántálódott országunkba. Az Anjou-korszak a szászokra nézve a virágzás korszakát jelenti, amelyre az akkor az országban uralkodó béke juttatta őket. Már a régi magyar királyok is igen helyesen fogták fel a szászoknak az országra való jelentőségét, az Anjou-királyok alatt azonban természetesen még fokozottabb mértékben ismerték fel fontosságukat. Dacára annak, hogy a szászok egy része az előbb említett Erbgäfek egyik leghatalmasabbjának, Péterfalvi Henning vezetése alatt, vagy inkább általa félrevezetve, 1324-ben Róbert Károly király ellen valóságos felkelésben tört ki, az Anjou-k sohasem vonták meg kegyüket a szász néptől. Ebben az időszakban az előbb említett politikai egyesülés már a legnagyobb haladást mutatja. Igen sok értékes királyi ajándékot a szászok éppen az időszakban nyertek.

Az Anjou Nagy Lajos király a szászok jelentőségét nemcsak a tisztán polgári és kulturális szempontból ismerte fel. 1370-ben írja a szászokról a következőket: „ők – mondja róluk dicsérően – a birodalom azon polgárai, akiknek erején a határ biztonsága mint szilárd oszlopokon nyugszik”; még a mai napig is büszkeséggel említik a szászok ezt a dicsőséget. De meg is érdemelték többek között azzal, hogy a Vöröstoronyi-szoros bejáratánál a sziklamagaslaton őrhelyet építettek, a „Landskroné”-t, amely 1370-ben készült el. Négy évvel előbb, 1366-ban küzdött Magyarország a szerb Rigómezőn először és szerencsétlenül: Európa új veszedelme, a törökök ellen. Méltán feltehetjük Nagy Lajos előrelátásáról, hogy azt az időt is megsejtette, amikor a törökök Magyarországot magát fogják fenyegetni, és amikor a szászok lesznek majd azok, akik a birodalom délkeleti határán hű és sikeres előőrsi szolgálatokat fognak teljesíteni. A törökök 1391-ben törtek be először az országba. – Minthogy akkor Tamerlan kán vezetése alatt a törököket a mongolok hátba támadták, Magyarország részére még egy kis haladék jutott. Ezt az időt a szászok lehetőség szerint jól kihasználták; abban az időben, a XV. század kezdetén építették fel a szász városok, elsősorban Nagyszeben és Brassó, vársáncaikat és bástyáikat. A falvak, amelyek ilyen védekezésre képesek nem voltak, a templomot vették körül magas falakkal, amelyek a lakosságnak háború esetén védelmet nyújtottak, és így jöttek létre azok a templomkastélyok és vártemplomok, amelyek még ma is csodálkozást keltenek. – 1420-tól kezdve évszázadokon át majdnem szakadatlan láncolata a török háborúknak vonul végig történelmünkön, amely harcokban a szászok mindig megállották helyüket, de amelyek kimondhatatlan áldozatokba kerültek, pénzbe és vérbe egyaránt. Aki a török vész történetét Erdélyben ismeri, annak minden jelenségét, meg-megújuló vérfürdőivel és gyilkos gyújtogatásával, aki olvassa, hogy ezt vagy azt a jelentősebb községet vagy a szászok lakta egész országrészt a törökök elpusztították, annak fogalma lesz a szász nép nemzedéken át tartó szenvedéseinek történetéről, amelyből szinte érthetetlenné válik, mint tudta ez a nép azokat az óriási és újra-újra megújuló vérveszteségeket kiheverni; ezekből azonban meg lehet érteni legalább annyit, hogy százra menő szász községben, melyeknek idegen köntösben mégis felismerhető német neve elárulja eredetének történetét, már századok óta román lakosság lakik. Ebből a szomorú időből vigasztalásképpen int felénk sok szász férfi dicső fegyverténye. A sorozat élén áll 1437-ben Trautenberger Antal, a szebeni királybíró, aki sikeresen verte vissza a törökök ostromát Nagyszeben falai alól. Szászváros mellett 1479-ben a kenyérmezei ütközetben érték el a legnagyobb dicsőséget, amidőn a szászok Hecht György nagyszebeni polgármester vezetése alatt, aki sokszor győzött a török ellen, hathatósan hozzájárultak az ütközet diadalmas kimeneteléhez. A török elleni háború első évtizedeiben, 1437-ben történt, hogy egy török csapat véres fővel menekült Nagyszeben falai alól, és ekkor írta IV. Jenő pápa erről a városról, hogy „nemcsak a magyar birodalomnak, hanem az egész kereszténységnek védőbástyája, erődítése és pajzsa” – egy olyan mondás, amely soha el nem halványuló betűkkel van beleírva a szászok történelmébe.

Ismeretesek azok a történelmi események, amelyek a törököknek feltartóztatta előrenyomulását, dacára szenvedett vereségeiknek, Magyarországon követték. A mohácsi csatában 1526. augusztus 29-én elesett híveinek tízezreivel a fiatal II. Lajos király örökösök nélkül. Annak a szerződésnek értelmében, amelyet László, Lajos király atyja 1491-ben kötött, habsburgi Ferdinándnak, V. Károly császár testvérének kellett a magyar trónra jutnia. A magyar nemesség nagy része szembeszállt ezzel a szerződéssel, amelyet érvénytelennek nyilvánítottak, és Erdély helytartóját, Szapolyai Jánost emelték pajzsaikra. A trónért folyó évtizedes harcban Szapolyai Szolimán török szultánban hatalmas szövetségesre talál. Igaz ugyan, hogy ez a szövetséges alapjában nem volt más, mint a két veszekedő fél között a harmadik, az örvendező, maga az ország pedig a két trónkövetelő küzdelmében szétszakadt, a szövetséges időközben akadálytalanul vette birtokába Magyarország középső részét. Ennek következménye volt Magyarország keleti részének, Erdélynek elszakadása és önálló fejedelemséggé alakulása, amelynek az országgyűlés által választott fejedelmei azonban a szultán szuverenitása alatt állottak.

A szászok a Habsburg-ház és a Szapolyaiak trónért való küzdelmében kezdettől fogva a Habsburgok oldalán állottak, akiknek érdekeit Pempflinger Márk, a szász gróf képviselte. Nem volt ugyan született szász, hanem budai német, és csak érettebb éveiben jött mint a királyi udvar kegyence Nagyszebenbe. Kiváló politikai képességekkel rendelkező férfiú volt, egészen haláláig hűséges követője és szolgája Ferdinánd királynak. Fejedelme érdekében folytatott ügyes propagandája a szászoknál a vér hatalmánál fogva termőtalajra talált; a német vérből származó király gondolata megbűvölte a szász népet. Ennek az eszmének súlyos áldozatokat is hoztak. Nagyszeben éveken keresztül tartotta magát János király ostromával szemben, de az a segítség, amelyet Ferdinánd ismételten ígért, elmaradt, és végül is a szászoknak szintén be kellett vonulniok Szapolyai táborába.

A Magyarországtól elszakadt különálló erdélyi fejedelemség létesítésével kezdődik a szászok történelmének második, rövidebb periódusa. Ebbe az átmeneti időbe esik a szász nép egyik legfontosabb és legjelentősebb átalakulása: az egyház reformációja. A reformáció a szászoknál alig tartott tovább egy emberöltőnél, a XVI. század harmadik tizedétől a hatodikig minden nevezetesebb küzdelem nélkül teljesen végbement. Azóta az erdélyi szász és protestáns teljesen identikus fogalmat jelent. Annak magyarázatát, hogy az egész nép annyira egyértelműleg és ingadozás nélkül a reformáció táborába átmehetett – teljesen eltekintve a mélyebben fekvő kedélyi, erkölcsi és vallási indítóokoktól –, főképp abban az erős törekvésben találom, amely ennél a népnél az önállóság és függetlenség iránt megvan. Csak a protestánssá lett szász népnek sikerült egyházi tekintetben magát teljesen függetlenné tenni. 1553 óta a protestáns szász egyháznak püspöke vagy szuperintendense személyében van testesülve a szász egység és függetlenség.

Az erdélyi szászok reformációjának történelmében kimagaslik Honterus Jánosnak (1498–1549), a reformátornak dicső alakja. Előbb szülővárosában, Brassóban mint prédikátor és szervező keresztülvitte a reformációt, majd nagy munkájában, „Kirchenordnung aller Deutschen in Siebenbürgen”, amelyet a szász egyetem törvényerővel ruházott fel, megalkotta az egész nép számára azokat a kereteket, amelyekben szellemi és egyházi életét teljesen új alapon továbbvezethette. Honterus egyszersmind az iskolaügyet úgy reformálta, hogy az egészen napjainkig a legszorosabb összeköttetésben áll az egyházzal, amely összeköttetést soha meg nem kellett bánni.

A fejedelmek kora Erdélyben a szászokra nézve főként közjogi helyzetük kifejlődése szempontjából volt igen jelentős. Máskülönben ez a korszak, mely tele volt zavargásokkal és nyugtalansággal, nem sok jót hozott a szászokra. A közjogi helyzet azzal a megváltozásával, hogy Erdély Magyarországtól elvált, a kicsiny országban kedvezőbbé vált a talaj a szászokra. A szászok sokkal jelentékenyebb politikai faktorrá váltak itt, mint amilyenek a nagy birodalom keretében voltak. Magában a független Magyarországon a szászok a maguk összességében részei voltak a szent koronának, vagy – amint az akkori közjogi terminológia másképpen fejezte ki – „specialis ramus sacrae coronae”, a szent koronának különös ágát képezték. Így 1491-ben felszólították őket, hogy a nemesi karok és rendek országgyűlésén képviseltessék magukat; a szászoknak a maguk összességében nemesi jogaik voltak, ami különben abból is kitűnik, hogy piros színű pecsétviaszkot használhattak. Az erdélyi fejedelemség a rendi alkotmányosság elvén épült fel. Már a XV. században Erdély nemessége a szászokkal és a székelyekkel, akiknek ugyanúgy voltak a maguk összességében Erdély keleti megyéiben nemességi jogaik, véd- és dacszövetséget kötött, amely intézkedésre a helyzet bizonytalansága kényszerítette őket. A megerősített városok és a templomvárak, valamint a mindig gazdag tartalmú kincsesládák az erdélyi szászokat különösen értékes és megfelelően kihasznált szövetségestársakká avatták. 1542-ben kötötték meg harmadszor a régi szerződést, és ebből nőtt ki Erdély rendi alkotmányossága, amely a fejedelmek korát messze túlélte. Ez az alkotmányosság azon az alapelven épült fel, hogy valamely törvény vagy törvényes intézkedés létesüléséhez szükséges volt az országgyűlésen képviselt három nációnak, a nemességnek, a székelységnek és a szászoknak  együttműködése. Egészen a XIX. század közepéig az erdélyi országgyűlés határozatai csak akkor voltak érvényesek, ha a három nemzet mindegyike megpecsételte azokat. Az ebben az időben keletkezett erdélyi alkotmánynak másik alapja az úgynevezett négy recepiált vallásnak, az ágostai evangélikusoknak, az evangélikus reformátusnak, a római katolikusnak és az unitáriusnak teljes egyenjogúsága volt. Ezért énekli a szász népdal költője „Siebenbürgen, Land der Duldung, jedes Glaubens sichrer Hort.” Erdély valóban védőbástyája volt minden vallásnak abban az időben, amidőn egész Európa zajlott a vallási viszályoktól, és a harmincéves háború Németországot száz évvel vetette vissza fejlődésében. Két erdélyi fejedelem, ennek az országnak legjelentékenyebbjei, Bethlen Gábor és Bocskai István, jóltevői lettek a habsburgi Magyarországban is szorongatott protestantizmusnak és kálvinizmusnak, mint a vallási türelem és szabadság harcosai.

Amint már említettem, a fejedelemség korában az erdélyi szászok igen sok küzdelmen és viszontagságon mentek át. Az ország nyögött a szultán protektor súlyos keze alatt, aki majdnem utolsó csepp vérét is kiszívta. Mindig a szászok voltak azok, akiknek elsősorban kellett a pénzeszacskót kinyitniok. Ebben a korszakban azonban sokszor kellett fegyveresen is csatába vonulniok. Majd egy trónviszály, amelybe a törökök belekeveredtek, majd Bécs kísérlete, hogy Erdélyt meghódítsa, majd megint egy szerencsétlen külső háború, amelyet az ország súlyosan megszenvedett; a szászoknak kénytelenségből az egyik vagy a másik párthoz kellett csatlakozniok, hogy azután a hadiszerencse forgandósága közepette elszenvedjék a győztes ellenféltől a fejére zúduló haragot. Falvaik leégtek, bárki gyújtotta fel őket; földjeiken barát vagy ellenség egyformán kíméletlenül taposta le a termést; a hadizsákmányolást állandóan minden oldalról űzték. Ezeknek a küzdelmeknek állandó kísérője évről évre az éhség és a járványok voltak. – Valóban csodálatra méltó, hogyan maradt meg valami ebből a maroknyi, súlyosan szorongatott népből. Ha azután a fegyverek zaja néhány évre el is ült, súlyos küzdelmeket kellett kivívniok az országgyűléseken a többi rendek gyűlölködése, irigysége és követelései ellen, amikor az alkotmányos egyenjogúság dacára nem mulasztottak el egyetlenegy alkalmat sem, hogy a szászok ellen, akiket a tűrt idegenek nevével szerettek megjelölni, és előjogaik ellen támadásokat ne intézzenek. Ezeknek a támadásoknak mindig az volt a célja, hogy a szászokat független közjogi helyzetükben korlátozzák és a nemesség uralma alá hajtsák. Minden igyekezetük a Királyföldön egyedül élő szászok polgárjogai ellen irányult. A szászok azonban értettek ahhoz, hogy ezen veszélyes támadások ellen védekezzenek. Huet Albert, a szászok grófja 1591-ben az országgyűlésen nemes beszédet mondott, amelyben megvédte nemzetét; a szászok mind a mai napig örömmel olvassák szavait. Egy alkalommal a szászok kénytelenek voltak, véres felkelésben, fejedelmük ellen vonulni. Báthori Gábor erdélyi fejedelemmel évekig hadakoztak, és a földvári csatában, 1612. október 16-án elesett annak a kornak egyik legderekabb szász férfia, Weiss Mihály, Brassó város bírája. Ennek a küzdelemnek mégis volt egyetlen jó oldala: az eddigi kötelékeken kívül még egy újabbal kötötte össze a szász gaukat. 1613. december 10-én újabb szövetségre léptek minden ellenség ellen, és az erről kiállított okmányban állították fel a szép tételt: „virtus nobilitat hominem”, csak az erény nemesíti az embert!

Az erdélyi fejedelemség kora azzal az államszerződéssel szűnik meg, amelyet a törököknek az országból való kitakarodása után 1688. május 9-én kötött Erdély, és amelyben elismerte I. Lipót császár uralmát. Kevéssel utóbb az utolsó erdélyi fejedelem, Apafi Mihály, az országgyűlés határozatának kénytelen-kelletlen engedelmeskedve, lemondott méltóságáról. A Habsburg-ház azután 1691. december 4-én a Diploma Leopoldinumban Erdélyt forma szerint is birtokába veszi, és megerősíti egyszersmind Erdély minden jogát is ebben az okiratban. Az országgyűlés jogai megmaradtak, és Lipót elismerte az összes királyi ajándékokat és privilégiumokat, mindenekelőtt a vallási egyenjogúságot és az egyházak és iskolák létezését, és birtokait is ünnepélyesen biztosította. Ezért a rendeknek megfelelő adókat kellett fizetniök, amelyek főképpen katonai célokra szolgáltak. Az erdélyi csapatok egy császári tábornok parancsnoksága alatt állottak, aki Nagyszebenben székelt, és a császár helyettese volt. Mind a mai napig Erdély egy hadtestet képez, melynek élén a Nagyszebenben lakó hadtestparancsnok áll. A polgári közigazgatást, a legfelső bíráskodást a Kolozsvárott székelő guberniumra bízták, amelynek összeállítása nemzetiségi és vallási szempontból a paritás alapján álló volt; egyidejűleg Bécsben felállították az erdélyi kabinetirodát is, amelynek hivatása volt Erdély és az udvar között az összekötő kapcsot létesíteni. Mindebből látható, hogy Erdélyt nem egyesítették újból Magyarországgal, ami a magyarok elégedetlenségét természetesen már eleve felkeltette.

A szászok az új korszakot örömmel üdvözölték. Brassóban az ottani iparosok pártja ellenszegült ugyan, amikor a várat a császári katonaság megszállotta, és heves, de igen gyorsan véget is ért ostrom következett, melynek végén a katonaság felgyújtotta a várost. De ez az 1689-i polgárfelkelés, amelynek mozgatói inkább helyi, mint politikai okok voltak, nem tükrözte vissza híven a szászok általános hangulatát. A szászok ebben az új alakulásban saját népük faji mivoltának biztos révét pillantották meg. A következő évszázad azonban a szászok számára a csalódások egész sorozatát rejtette magában. Ezen csalódások között a legkisebb volt az, hogy az a reményük, hogy a többi rendek túlkapásai és jogsérelmei ellen ezentúl jobban meg lesznek védve, nem teljesült. A bécsi udvarnak még annyi hatalma sem volt, hogy legtüzesebb és legtehetségesebb hívét, a habsburgi uralomnak legerősebb támaszát Erdélyben, Harteneck Sachs Jánost, szász grófot megvédje a magyar nemesség körében levő ellenségei cselszövényeitől. Harteneck 1703. december 5-én Nagyszebenben a nagypiacon a bakó keze által halt meg; ellenségeinek sikerült magánjellegű ballépéseit ügyesen az ő romlására kihasználni. Benne a szász nép jogai kivételesen erős és éles eszű védőjét vesztette el idő előtt. Amint említettem azonban, a védelemnek ez a teljes hiánya volt a csalódások legkisebbike. Az új korszak, minél tovább haladtak benne, annál ellenségesebb volt a szászokkal szemben, ha ez nem is történt szándékosan; inkább az alapjában elhibázott kormányzási rendszer volt az oka, amelyet a XVIII. és részben a XIX. század elején Bécsből Magyarországgal szemben alkalmaztak. Már kezdettől fogva az volt a törekvése a bécsi udvarnak, hogy az 1691. évi esküvel erősített államszerződést megsemmisítse, és Erdélyt is éppen úgy rendezze be, mint az osztrák örökös tartományokat. Ezért a szászok jogait is igen kevéssé tisztelték, és a régi, a Leopold-féle diplomában ünnepélyesen megerősített kiváltságai is csak papíron voltak meg, amikor a bécsi udvar úgynevezett államraisonjának kényelmetlenek voltak. Ehhez még hozzájárult a kormányzatnak a vallási kérdés tekintetében tanúsított hűtlen magatartása. Abban az Erdélyben, amely a vallási háborúk idején a vallási béke biztos mentsvára volt, most kezdődött meg az ellenreformáció, ha nem is tűzzel-vassal, de mégis a jogok folytonos kétségbe vonásával, jogsértésekkel és korrupcióval. Azzal kezdték meg munkájukat a szászok lakta földön, hogy az országba bejött katonák és hivatalnokok részére protestáns templomokat vettek el minden jog ellenére. Megengedték, hogy a béke legveszedelmesebb megbontói, a jezsuiták, akiket az erdélyi rendek bölcsessége az országból kiutasított, újból bejöjjenek, és velük együtt bevonult a vallási fanatizmus és a felekezeti viszálykodás is, amelyeknek legerősebb támaszai éppen a kormány és a kormányzó tábornok voltak. Számos pörben elvették az evangélikus szász lelkészek jövedelmeit, és a szászok lakta földön is felállították a „forum productionale” című bíróságot, ezt a jogi szörnyeteget, amely előtt írásban kellett bebizonyítani valamely századok óta élvezett hagyományos jövedelemhez való jogot, ha azt valamely oldalról kétségbe vonták. A politikai és egyházi jogok elleni támadásokat Mária Terézia uralma alatt is folytatták, bár a nagy királynőnél meg is voltak a szászok iránti jóakaratnak nyomai. A szászok egyenesen neki köszönhetik népük megszaporodását is, amennyiben Mária Terézia engedte meg, hogy a felső-ausztriai „Landl”-ból kikergetett protestánsok a szászok lakta földön telepedjenek le, azzal indokolván ezt az intézkedést, mert a szászoknál a „lutheránus pestis” amúgy is el volt már terjedve. Ebbe a korszakba esik a becsvágyó törtetők utálatos konvertitasága is. A legtehetségtelenebb és legkétségesebb jellemű ember elnyerhette a meg nem érdemelt hivatalokat és tiszteletbeli állásokat, ha ellenértékül atyai vallását dobta oda, és minden tiltakozást ez ellen azzal a gúnyos utalással intéztek el, hogy a vallások paritását kellett megőrizni. – Ezekben a súlyos, az álnokság és hűtlenség fojtó atmoszférájával telített időkben a gondviselés a szász népnek egy férfiút juttatott, Bruckenthal Sámuelt, aki a XVIII. század harmadik negyedében népének érdekeit és jogait a legsikeresebben és leghathatósabban védte meg. Ő volt talán a legjelentékenyebb szász férfiú, aki csak valaha szerepelt; mindenesetre azonban ő vitte a legtöbbre, és neki volt a legtöbb befolyása valamennyi között. Már a német főiskolákon folytatott tanulmányainak ideje alatt kitűnt jelentékeny egyénisége, máskülönben Nagy Frigyes nem kísértette volna meg, hogy megnyerje a porosz szolgálatba való lépésnek. Itthon gyorsan részesedett mindazon megtiszteltetésben, amelyet népe nyújthatott neki, és alkalma nyílott, mint a bécsi udvarhoz akkor gyakran küldött követségek tagjának, hogy a császárnőnek bemutatták, amikor népe nevében felemelte szavát, és előterjesztéseket tett. A zseniális nő ráismert Bruckenthalban az államférfiúi tehetségre, és ezen időtől fogva, 1753-tól a császárné haláláig, minden erdélyi ügyben tanácsát vette igénybe. Az uralkodónő kegye folytán, amely ez alkalommal méltó férfiút tüntetett ki, Erdély gubernátora (kormányzója) és a császárné titkos tanácsosa lett. Talán még magasabb hivatalra is jutott volna, ha vallását hozza áldozatul. De jelszava volt: „fidem genusque servabo”, „meg akarom őrizni hitemet és nemzetségemet”! Neki is, de a császárnőnek is dicsőségére szolgál, hogy a hithű protestáns férfiú sohasem vesztette el a szigorúan katolikus uralkodónő bizalmát. Magas méltóságának dicsfényében is megmaradt szásznak, és minél magasabbra jutott, annál hathatósabban érvényesítette befolyását népe érdekeinek és hagyományos, öröklött jogainak védelmére. Éles esze és finom szelleme sokszor szakította szét azokat a hálókat, amelyeket a szászok ellenségei fontak a nemesség és a bécsi udvar körében ellenük, és azok a szolgálatok, amelyeket a fenyegetett szász népnek tett, szinte mérhetetlen nagyok voltak.

Bruckenthal jótékony befolyásának abban a pillanatban szakadt vége, amikor II. József császár szállott a trónra. Fájdalmas, de való: az az uralkodó, aki a XVIII. század politikai felvilágosultságának legnemesebb, legtisztább hajtása, tisztán szász szempontból megítélve a legveszedelmesebb ellensége volt a szász népnek, amelynél veszedelmesebb egész léte alatt nem fordult elő. Politikai felfogásának racionalizmusa a legélesebb ellentétben állott a szász népnek történelmi jogokon alapuló kialakult szervezetével. Éppen úgy, amint azt hitte, hogy a magyar alkotmánynak mellőzésével és félrelökésével fog sikerülni Magyarország viszonyát a habsburgi uralkodóházhoz a legtartósabban rendezni, éppen úgy akarta Erdélyben is a teljes békét azáltal helyreállítani, hogy ott is minden történelmi jogot sutba dobott. Egy tollvonással felfüggesztette a szászok régi kiváltságait. Az a tragikus lelki összeomlás, amely röviddel halála előtt a nemes uralkodót arra bírta, hogy életének minden munkáját újból megsemmisítse, a szászoknak is visszaadta régi jogaikat. II. József uralkodása a szászokra nézve azonban két tartós következményt hozott, egy hátrányosat és egy igen hasznosat. Az első és hátrányos következmény az volt, hogy az 1790–91. évi restaurációs országgyűlés vonakodott a szászok többi jogának elismerése mellett elismerni azt is, hogy a Királyföldön csak szászok lakhatnak. Megmaradt tehát érvényben a II. József által bevezetett „concivilitás” elve, amelynek megvalósításáért a többi rendek már száz év óta küzdöttek. Az újabb idő szellemének ez az elv mindenesetre inkább megfelelt, mint a szászok kizárólagos polgárjoga, de ez megvédte volt a szászokat évszázadokon át attól, hogy idegen népelemek elárasszák őket. A második következmény pedig az volt, hogy ebben az időben, amikor jogaikat a legfenyegetőbb módon szorongatták, amikor már-már ott állottak nemzeti létük elmerülésének pontján, akkor született meg újból nagy erővel a szász népnek történelmi önérzete. A XVIII. század két utolsó tizedében született meg a szász történelemtudomány. Igaz ugyan, hogy a megindítója egy németországi tudós, Schlözer göttingai egyetemi tanár volt, de az a mag, amelyet ő vetett el a szászok között, a tudomány és a jog művelőiben a legtermékenyebb talajra talált.

A XIX. század is igen bő mértékkel mért küzdelmeket a szászok részére. Ezeknek a küzdelmeknek a tartalma különbözött a régi időkétől. Most a században uralkodó nemzetiségi elvnek megfelelően a nyelv volt veszélyeztetve. A század első tizedében a szász népnek ezenfelül a bürokratizmus önkénye alatt is súlyosan kellett szenvednie. Az 1805-ben kiadott úgynevezett „Regulatívák” jogtalanul megszorította a hagyományos autonómiát, és a nép egész életét szellemtelen bürokraták kicsinyes gyámsága alá helyezte. Majd a nyelvért való küzdelem korszaka következett be a szászoknál. Az abszolutisztikus önkényuralom, amelyet Bécsből gyakoroltak, felélesztette a magyar nemzeti szellemet, majd lobogó lánggá szította. Mintha közlekedőedények lettek volna, Magyarországon és Erdélyben, dacára a különválásnak, a nemzeti áramlat egyenlő magasra szállott. Magyarországon a latin hivatalos nyelv helyébe a magyar lépett, és ugyanez történt Erdélyben is. Ezek a hullámok a szászok saját otthonát is fenyegették, és bőséges alkalmuk nyílt arra, hogy régi jogaikkal együtt a nemzeti autonóm közigazgatásukban használt német nyelvet is megvédelmezzék. Ezek a küzdelmek az I. Ferenc császár uralma alatt elpetyhüdt nemzedéket felébresztették szundikálásából. A múlt század 40-es évei a szászok nemzeti és szellemi életének valóságos virágkorszakává lettek. A szászok tudományos törekvéseinek az akkor alakult „Verein für Siebenbürgische Landeskunde” erdélyi honismertető egyesület lett a középpontja. Az ugyanabban az időben alakult mezőgazdasági egyesület a falusi népesség segítségére volt abban az átalakulásban, amely az új termelési módok bevezetésével járt. A publicisztikába is friss, új vonás került. Az ének és a torna újabb nemzeti ösztönzést ébresztett. Ennek a korszaknak demokratikus eszméi a szász lelkeket is csatába szólították a megcsontosodott ószász hivatalnokság ellen, annak minden nyilvánosságot kerülő és szűkmarkú komarendszere ellen. Ennek az élénk szellemi életnek középpontjában Roth István Lajos állott, tanító, később pedig prédikátor és lelkész, akit ritka sokoldalúsága, mozgékonysága és tüzes természete jellemeztek. Ő volt az új gondolatok nagy mozgatója és az új szellemi élet megindítója.

Az 1848–49. évek eseményei és viharai ezt a fejlődést egy időre megakadályozták. A szászok az uralkodóház oldalán állottak, annál is inkább, mert itt népük számára, amelyet veszélyeztetve láttak, védelmet reméltek találni. Ugyancsak a nemzeti létért való aggodalom okozta, hogy a szászok ellenségei voltak a Királyhágón innen és túl lakó magyarok által egyforma határozottsággal követelt Magyarország és Erdély egyesítésének. A szász képviselők 1848. május 30-án Kolozsvárott az országgyűlésen csak a legvégsőkre felizgatott nép fenyegetéseinek hatása alatt szavazták meg Magyarország és Erdély „unió”-ját.

A világosi fegyverletétel után a legmerevebb abszolutizmus és reakció korszaka köszöntött be az országra, amely a szászokat sem kímélte meg. Régi és a 40-es években újjáéledt autonómiájuk helyébe a felülről való parancs lépett. A szász alkotmányt másodszor függesztették fel. Majd a lassú fordulat ismert eseményei folytak le a 60-as évek első felében. A szászok ekkor újból arra csábíttatták magukat, hogy nagyosztrák politikát csináljanak, amely jóhiszemű eltévelyedés azután keservesen megbosszulta magát, mert a szászokat abba a hírbe keverte, hogy ők a magyarságnak és a magyar alkotmánynak esküdt ellenségei.

Meg kell itt azonban emlékeznünk azoknak az időknek egy nagy és maradandó vívmányáról. Az evangélikus szász egyház mostani szervezetét a 60-as évek elején alkották meg, és a király el is ismerte azt. Ennek az igen jelentős szervezeti munkának egyik főmunkatársa Teutsch György Dániel volt, aki később, 1867-ben az újjászervezett egyház püspöke lett, és ebben az állásában 26 éven át volt népének a szellemiek terén vezetője.

Az 1867-ik évben történt meg a kiegyezés Magyarország és az uralkodó között, aki ugyanennek az évnek június 8-án koronáztatta meg magát Szent István ősi koronájával. Eleinte a szászok nem tudták ennek a közjogi aktusnak epochális jelentőségét helyesen megítélni. Azt hitték, hogy itt csupán egy efemer alkotásról van szó, és ez a felfogás jutott érvényre állásfoglalásuknál is, amelyet egy ideig az újonnan alakult magyar állammal szemben mutattak. Másrészt azonban igen kevés történt, hogy – Deák Ferenc szép mondásával szólva – a szászokkal megkedveltessék az új viszonyokat; ellenkezőleg, az 1848–49. év és a 60-as évek elejének emléke alatt támadták és igen barátságtalanul kezelték őket. Az újonnan alakult viszonyok elsősorban áldozatul követelték a szászok régi nemzeti kiváltságait és különállását, dacára igen erélyes tiltakozásuknak. 1876-ban harmadszor függesztették fel a szászok kiváltságait, a nemzeti egyetemet csupán a vagyon kezelőjévé tették meg, a Királyföldet – fundus regius – pedig felosztották megyékre. Később, 1879-ben és 1883-ban a magyar nyelvtanítás kérdése a nem magyar anyanyelvű elemi és középiskolákban adott alkalmat a szászoknak az ellenállásra. 1890-ben a szászok politikai magatartásában a magyarok és a magyar állammal szemben változás és átalakulás következett be. Az a mindinkább világosan és komolyan mutatkozó megismerés, hogy a szászok, ha folytatják eddigi ellenzéki magatartásukat, ezzel csak saját népük szétmorzsolásához jutnának a túlerővel szemben, és egyszersmind a legjobb erők foglaltatnának le ennek a küzdelemnek, ez a megismerés arra bírta a szászok akkori vezetőit, hogy a magyar állammal és a magyarsággal való együttműködésre egy modus vivendit keressenek. Ezt tényleg meg is találták, és ma a szászok teljesen öntudatosan és minden hátsó gondolat nélkül állanak a magyar állam álláspontján, amely lehetővé tette nekik, hogy a hazához való hűséget a saját népükhöz való hűséggel zavartalanul egyesítsék, hogy ragaszkodhassanak népük egyéni jellegéhez, és mégis szilárd közösségben éljenek a magyarsággal.

1913




Hátra Kezdőlap Előre