Ioan Slavici+

Gyermekkorom útjai

(részlet)

Arad a Maros jobb partján, a síkságon fekszik, de jól idelátszanak a Kárpátok utolsó nyúlványai, amelyek immár szelíd hullámokban lejtenek alá a Tisza és a Duna nagy síkságára. A Hegyalja ez: a Marostól a Fehér-Körösig.

A dombok alján, az alföld peremén tíz virágzó falu sorakozik egymás mellett: csupa román falvak. Mögöttük, a délnek lejtő dombokon szőlőhegyek, kiváló boraik közül leghíresebb a magyarádi, a ménesi és a mokrai. A falvak alatt, a síkságon kövér szántóföldek.

Valahol a Hegyalja közepe tájt, kiemelkedő csúcs tetején egy régi kővár omladékai látszanak; ellátni onnan az alföldön és a Körös menti lankaságon át egészen a kéklő láthatárig.

A magyarok Világosnak nevezik a várat, s a magyar nevet alakítva a románok is így emlegetik „Vilagăs”.

Ennek a hegynek a lábánál, a világosi vár tövében terül el a falu: románul Şiria, magyarul ennek is Világos a neve; a Hegyalja legnagyobb és legrangosabb faluja. Itt székel a járásbíróság, s minden szerdán hetivásárt, egy évben kétszer pedig országos vásárt tartanak. Itt van a hegyaljaiak esperessége és felsőbb népiskolája is.

Világos arról is nevezetes, hogy 1849. augusztus 13-án itt tette le a fegyvert a Görgey Artúr vezette magyar sereg az oroszok előtt, akiket Paszkievics tábornok vezérelt. Az ide való birtokoscsalád, Bohusék kastélyában az én gyermekkoromban még megvolt az az asztal, amelyen a fegyverletételt aláírták: dátuma bele volt vésve az asztallap közepén elhelyezett ezüstlemezbe.

A hegyaljaiak majdnem mind románok, s úgy tartják (maguk is vallják), elsők a vidék románjai között, mivelhogy jobb módúak, műveltebbek és értelmesebbek a többi falvak népénél, a világosiak pedig az elsők között is a legelsők.*

A hegyaljaiakon kívül élnek még azon a vidéken Maros-mentiek, alföldiek, Körös-vidékiek (a Fehér-Körös forrásvidékén), erdőhátiak (a Körös völgyében), lunkaságiak (a síkság felé eső részen) és végül „vidikánok” – ahogy a Fekete-Körös forrásvidékének népét nevezik.

De sem a világosiak, sem az alföldiek, sem az erdőhátiak nem őslakosok ezen a vidéken, mert a falvak elnevezése egyáltalán nem román. Radna, Miniş, Cladova, Ghioroc, Covăsînt, Şiria, Galşa, Mişca, Pîncota, Agrij, Arăniag, Silinghia, Dund, Drauş, Cermei, Căcărău, Mocrea – ezeknek a neveknek nincs értelme románul.*

A mostani népesség a karlócai békekötés után telepedett erre a vidékre, amikor mind az alföld, mind a Hegyalja teljesen néptelen volt.*

A lakosság között – főképp Világoson – akad még egy kevés sváb, még kevesebb magyar, s az én gyermekkoromban voltak még szlovákok is, akiket Bohus – maga is csabai származású szlovák – telepített volt oda.

A mi hegyaljai népünkre, valamint közelebbi szomszédainkra, a Maros-mentiekre, az alföldiekre és a berkiekre úgy emlékszem vissza, mint nyílt szívű, örökké vidám emberekre, akik szívesen ültek le a terített asztal mellé.

Évszázadokon át elnyomás alatt éltek, sokféle szorongattatásban volt részük, s most, amidőn megérték, hogy egykori elnyomóikkal egyenrangú embereknek tekintették őket, szemmel látható volt, hogy lélekben is felszabadultak.

Szó, ami szó, azok közül, akikre én gyermekkoromból mint gazdag emberekre emlékszem, többen szegényen haltak meg. De még többen vannak olyanok, akik szegényen születtek, de szorgalmuk révén jómódú, sőt egyenesen gazdag emberekké váltak. Így forog a világ kereke: az egyikkel fel, a másikkal alá. Én a legfontosabbnak azt tartom, hogy az emberek az én gyermekkoromban még a legnehezebb időben sem veszítették el jókedvüket, s amint most a hajdani időkre visszagondolok, csupa ünneplés, egy hétig is tartó lakodalom, keresztelő és más hasonló ünnep ötlik fel emlékezetemben.

Még az aratás, a kukoricatörés vagy a -morzsolás sem eshetett meg terített asztal és csimpolyaszó nélkül; a szőlővel beültetett domboldal, a kalászt ringató mező örökké a szorgalmas munkásnép dalától volt hangos, szüretkor pedig még magasabbra szárnyalt a jókedv, amelyet cigánybandák muzsikája, kurjongatás és puskaropogás fűszerezett.

Bármerre jártam, az emberek szeretetteljes öleléssel fogadtak, nem csoda, ha gyökeret vert bennem az az érzés, hogy ez a világ csupa olyan emberekből áll, akik szeretnek engem, s akiket következésképpen én is szeretni fogok.

A románok a többiekkel nem együtt éltek, csak mellettük, igaz, jó békességben, ám mégsem velük együtt.

Nem így én magam, noha anyámnak határozott elve volt, hogy nem kell az embernek idegenekkel egy tálból cseresznyézni.

Csakhogy az én szüleim háza az aradi úton állt, egy kis utca sarkán, amely a legelőre, illetve a falunak a mező felé eső végére vezetett. Átellenben pedig, az aradi út másik oldalán Moldoványi, az örmény felcser lakott, akinek olasz felesége, Corida doktor leánya, s két velem egykorú fia volt.

A felcsertől jobb kézre, fenn a dombon állott Königsegg grófnő tágas udvarháza; a grófnő férje egy Bartha nevű székely volt, s volt három fiuk és két leányuk.

Aztán ott lakott valamivel tovább Valerian, a cseh postamester két fiával meg egy lányával.

A felcser bal oldali szomszédja szintén magyar ember, bizonyos Kojnok nevű, annak a fia volt a mesterem mindenféle csínytevésben. Az ő szomszédjuk pedig a szerb mézeskalácsos, Vojnovics.

Az utca másik sarkán, a magyar községházán lakott Löbel, később Kunfy, a jegyző: a háza tele gyerekkel, akik éppúgy, mint szüleik, zsidók voltak.

Hátsó szomszédunk egy Zorad nevű szlovák, a kert végében pedig, a legelőre vivő utcácskában a két másik szomszédunk Pirvu és Bucalan. Azon túl kezdődött a falu sváb negyede.

Ez volt a világnak az a része, amelyik engem közvetlenül körülvett; ez volt első gyermekéveim színtere.

Később a román iskolába jártam.

Az iskolából hazajövet utunk a német iskola előtt vezetett el, amelyikbe a magyarok is jártak. Ha összetalálkoztunk, ők rázendítettek: „Rumun, muncă fum” (román, nyeld a füstöt), mi pedig visszakiabáltuk: „Ungur, bungur !” (dongó magyar) és „Neamţ, cotofleanţ!” (szarka német), sőt még az is előfordult, hogy kövekkel hajigáltuk meg egymást.

De amikor hazaértem s a többiek továbbmentek, egyedül maradtam azok között, akiknek a szomszédságában az addigi szép napokat éltem.

A kiegyezés után a magyar kormány rendeletet adott ki, Világoson újra csak egyetlen községi adminisztráció legyen. Ez azonban nem tartott soká: hamarosan visszaállították a két községházát, mert a falubeliek így jobban rendben tudták tartani az ügyeket, mind a maguk, mind a község dolgait.

Az később is előfordult, hogy a románok veszekedtek egymás között, de a svábokkal és a magyarokkal többet nem volt viszály.

Én a magyar községháza szomszédságában éltem gyermek- és ifjúi éveimet, noha mi magunk minden dolgainkban a román községházához tartoztunk.

Később, a világ dolgain töprengve, gyakran elgondolkoztam, vajon honnan is származik a község polgárainak ez a nemzetiségük szerint való megkülönböztetése. Úgy tűnt, hogy az egészet Andrei érsek eszelte ki, aki annyit fáradozott azért, hogy a románokat és a szerbeket egyházigazgatásilag szétválasztva* véget vessen a közöttük dúló harcoknak, s aki a császárhoz intézett emlékirataiban azt igyekezett elérni, hogy egyéb kulturális ügyekben is megtörténjék ez a szétválasztás.

Lassan azonban egyre inkább az a gondolat erősödött meg bennem, hogy a bölcs főpap is azért ragaszkodott minden körülmények között ehhez az elvhez, mert ez felel meg leginkább a román ember igazi természetének, életmódjának és érzésvilágának.

A világosiakat nem más beszélte rá arra, hogy külön községházát kérjenek maguknak; ez a kívánságuk abból fakadt, hogy jó békességben akartak élni a svábokkal és a magyarokkal.

Ha egy románnal találkozol – mondta mindig anyám –, köszönj neki úgy, hogy: „Bună ziua”, a magyarnak mondd: „Jó napot”, a németnek pedig: „Guten Tag.” Aztán kinek-kinek a maga dolga, hogyan fogadja. De te akkor is teljesítsd a kötelességedet másokkal szemben, ha azok nem teljesítik a magukét veled szemben.

Mindig nagyon szigorúan megfeddett, ha meghallotta, hogy én is kiabálom az „Ungur, bungur”-t vagy a „Neamţ, cotofleant”-ot.

Szegények – mondta –, nem tehetnek arról, hogy nem adatott meg románnak születniük.

Anyám emberen nemcsak a románokat értette. Hisz ugyanolyan nyomatékosan ilyen tanácsokat is adott:

Ha marad egy darab kenyered, és ketten kérik azt a tieid közül, vágd két egyforma részre, s mindkettőnek adj egy-egy darabot. Ugyanígy tégy akkor is, ha két idegen kéri tőled. De ha a kettő közül, aki kéri, az egyik a te fajtádból való, a másik pedig idegen, akkor úgy vágd ketté azt a kenyeret, hogy az egyik darab nagyobb legyen, és azt add az idegennek, mert a te fajtádból való közelebb áll hozzád, és az ő nevében is adod azt, amennyivel többet adsz amannak.

Ilyen és ehhez hasonló tanácsokkal látott el anyám, s ezeket nem maga találta ki, és nem is könyvekből vette, hanem azoktól tanulta, akik között maga is felnőtt és élt. Így gondolkoztak, így éreztek a világosiak, és kétségkívül hozzájuk hasonló módon gondolkozott minden józan román ember.

Aradon hat évig laktam, egészen 1865 nyaráig, vagyis épp a provizórium idején, azokban az években, amikor a románok kezében volt a dolgok irányítása. Amikor Gheorghea Popa meghalt, Teodor Serb került a helyére; hegyaljai volt ő is, mégpedig Kurtakérről való, s ugyancsak az elődje által megkezdett úton haladt tovább.

Noha akkor már serdültebb ifjú voltam, a közélet eseményei nem nagyon érdekeltek. Így vajmi keveset tudok mondani az akkori dolgokról.

Szállásra egy szép és fiatal sváb asszonyhoz, anyám valamiféle barátnőjéhez kerültem, akinek a férje, egy mulatós magyar csizmadia, tíz segéddel dolgozott. Többnyire vásárokra való árut készítettek. Háziasszonyomnak nem volt gyermeke, és így valósággal elkényeztetett, és ingyen, tiszta szeretetből adott szállást nekem. Szüleimtől azonban – ugyancsak tiszta szeretetből – kapott egy hordó bort, egy hízott disznót, egy bödön túrót, egy bödön szilvalekvárt, egy zsák paszulyt, egy zsák lencsét és más egyebet, ami még akadt.

Ezenkívül minden pénteken, vásár napján, anyám beküldött egy nagy, friss házikenyeret és süteményt vasárnapra.

Világoson – s ha jól emlékszem, az egész Hegyalján – akkoriban mindössze egyetlen zsidó élt, Ábrahám, egy apró emberke, fél szemére vak, és iszonyatosan szurtos felesége. Az öreg nyers bőrrel kereskedett, azt szedte faluról falura járva, el egészen Pankotáig vagy Máriaradnáig, pénteken aztán bevitte Aradra, ahol az ő szent napját, a szombatot töltötte. Én különösen szerettem Ábrahámot, és mindig türelmetlenül vártam, hiszen amikor apám maga nem jöhetett be a vásárba, mindig ő hozta be nekem az elemózsiástarisznyát.

Mivel Ábrahámnak többnyire a románokkal volt dolga, egy szép napon azzal a kéréssel állt elő, hogy fogadják be őt is a román községházához tartozók közé. Ezt a kívánságát azonban nem teljesítették, hiszen ő a többiek közül való volt, s így nem volt mit keresnie a románok között.

A többiek azonban örömmel befogadták, mert vele is többen lettek. Aztán nem telt el sok idő, és befogadták Löbel jegyzőt, a későbbi Kunfyt, Deutschot, a bérlőt, Krebst, a boltost, és még másokat is, akik utánuk kerültek a faluba.

Világos utcáin, még abban az időben, amikor az öreg Ábrahám minden pénteken megjelent a hazai tarisznyával, más vándorkereskedők is feltűntek. Ezek sípszóval hívták magukra a figyelmet, rongyot szedtek, és tojásért mindenféle apróságot lehetett kapni náluk. Látván az itteni életet, rendre odaédesedtek a faluba, s előbb az egyik, azután a másik telepedett le, szatócsboltot nyitott, és beállott „görögnek”. Kocsmát nem nyitott egyik sem, mert a világosi ember, ha iszik, csak otthon iszik. Ha pedig mégis előfordul, hogy valaki ittasan lép ki az utcára, az első járókelő szépen nyakon fogja, és betuszkolja valahova, nehogy szégyent hozzon a falura.

Kocsma tehát nem volt Világoson, de adódott egyéb alkalom a kereskedelemre, s amikor én jó néhány év múlva, már mint egyetemi hallgató hazajártam, Ábrahámnak nem kellett szombaton Aradra mennie, mert volt már imaházuk Világoson is.

Arad abban az időben mintegy harmincezer lakosú város volt, abból vagy nyolcezer román, vagy ötezer szerb, a többi sváb, magyar, zsidó és egy kevés Békéscsabáról ideköltözött szlovák. Bár a magyarok csak a város lakosságának egynegyedét tették ki, annak jellege mégis magyar volt. A piacon mindenki románul beszélt, de az üzletekben és a nyilvános helyeken az emberek főképp a magyar nyelvet használták.

Magyar volt a gimnázium is, noha a tanári kar legnagyobb része a svábok közül és a Nyugati-Kárpátok vidékéről idevetődött szlovákok közül került ki, és ritka volt az, aki hibátlanul beszélt köztük magyarul.

Az első gimnáziumi osztályban voltunk vagy százan, de ezek közül csak kevesen tudtak magyarul. Az osztálynak mintegy fele románokból állott, akik a tanteremben a hátsó padokat foglalták el, és nem közeledtek a többi osztálytársakhoz.

Mi ketten Simával nem tartoztunk közéjük.

Nemcsak azért, mert magyarul ugyanolyan jól beszéltünk, mint románul, hanem mert padtársaim között volt két világosi fiú, mindkettő magyar, mégpedig játszópajtásaim a szomszédságból. Természetes volt tehát, hogy én és Sima velük egy padban ültünk, és az ő barátaikkal is összebarátkoztunk.

Akkoriban Gheorghe Popa bevezette a román nyelvet mindenhová, ahová az októberi diploma szerint be kellett vezetni, akadtak viszont olyan túlbuzgó hivatalnokok, akik oda is bevezették, ahol a románok kisebbségben voltak, mondván, hogy a magyarok is ezt tették ott, ahol ők voltak kisebbségben. Én vitába szálltam azokkal, akik helyeselték azt, amit a románok tettek, de a magyarokkal is, akik azt állították, hogy a románok a bécsi kamarilla eszközei. Ennek persze az lett a vége, hogy volt, aki a magyarok pártjára állott románnak tekintett, miközben magyar barátaim azt mondták rólam:

– Jó fiú, kár, hogy román!

Azok a magyar vezetők, akik értettek a politikához, mindent elkövettek, hogy elhitessék az emberekkel: Ausztria egyformán elnyomja mindnyájukat, s azon igyekeztek, hogy Magyarország népei egyesüljenek, s vállvetve válasszák el Ausztriától a „közös hazát”, amelyet aztán mindnyájuk közös boldogulására szervezzenek meg.

Ez a hazafias lendület lassanként nemcsak a svábokat és a zsidókat ragadta magával, hanem sok szerbet, sőt egyes románokat is. Esténként hol itt, hol ott verődött össze a tömeg, s lobogó fáklyákkal tüntettek azoknak a háza előtt, akik a hazafias egyesülés eszméjének párthívei voltak.

Én akkor már nem voltam gyermek, hanem ifjú, aki képes voltam megérteni mindezeket. Ismertem Magyarország történetét s a magyar irodalmat is, amelynek élére helyeztem Petőfit.

Kétség sem férhet hozzá, hogy a bécsi udvar végül is nem a magyarok passzív ellenállása miatt volt kénytelen a magyarok lojális vezetőivel a szerencsétlen kiegyezésre vezető tárgyalásokat elkezdeni, hanem azért, mert be kellett látnia, hogy nem támaszkodhat a románokra, a szerbekre, a németekre és a szlovákokra, akik a „függetlenségi” és 48-as pártnak nyújtottak segédkezet.

Sváb osztálytársaim közül sokan nemcsak hogy buzgó hazafiaknak mutatkoztak, hanem fennhangon hirdetni kezdték, hogy ők magyarok.

Mi, románok figyelmeztettük őket, hogy később szégyenkezni fognak, amiért megtagadták szüleiket és anyanyelvüket, s odaálltak azoknak oldalára, akik népüket elnyomják, és arra kényszerítik, hogy mindenütt magyarul beszéljenek.

Igen – vetették ellene a svábok –, de a románok is arra kényszerítenek bennünket, hogy az ő nyelvüket használjuk.

Gheorghétól tudtuk meg azt, hogy egyes túlbuzgó hivatalnokok azokban a falvakban is bevezették a román nyelvet, ahol a románok kisebbségben voltak. Most azonban, hogy az ő apja a főispán, mindegyik falu maga választja meg a hivatalos nyelvét. Eléggé nem helyénvaló dolog ez, vélekedtek egyes osztálytársaink, az úgynevezett túlzók. Hiszen mi végeredményben itthon vagyunk, és a magunk háza táján azt csinálunk, amit akarunk. Ki hívta őket ide?

– Aki ennek az országnak a polgára, az mind itthon van – feleltem én. – És ha mi panaszt emeltünk azért, mert egyesek erőszakot követnek el velünk szemben, az is megbocsáthatatlan, ha mi erőszakoskodunk mások felett. Mert a legnagyobb gonoszság valakit arra rávenni, hogy megtagadja anyanyelvét.

Én megbocsáthatatlan véteknek tartottam, hogy valaki hozzányúljon olyan kérdésekhez, amelyek az emberi élet legszemélyesebb részéhez tartoznak.

Ott, ahol annyiféle nemzetiség és vallás él együtt, nap mint nap vita tárgya volt, vajon megengedhető-e, hogy román fiú vagy román leány más nemzetiségűvel vagy más hitűvel kössön házasságot. Tudtam, hogy a románok túlnyomó részének a véleménye szerint ez megengedhetetlen. Én viszont olyan körülmények között nőttem fel, hogy mind a szívem, mind az eszem zárva volt az efféle vélekedéssel szemben.

Hát körülbelül ez volt az, amit én az Aradon töltött évek alatt az iskolában tanultam.

A VI. osztály elvégzésére átmentem Temesvárra, hogy megtanuljak németül. De elkéstem, ugyanis az ottani barátok, noha a tanulók közül nagyon kevesen voltak magyarok, a magyar nyelvet is bevezették ajánlott nyelvként.

Németül tehát csak itt-amott, a mindennapi életben gyakorolhattam magam, mivel Temesvár akkor német város volt. A városiak persze nem voltak mind svábok, de a zsidók, valamint a románok és a szerbek is tudtak németül. Amikor azonban megtörtént a kiegyezés, teljes erővel elkezdődött a magyar államban az alkotmányos élet magyar alapokra helyezése, s itt is mindenki igyekezett tanulni magyarul.

Aradon a főispán Bohus lett, Temesváron pedig egy aradi magyar hazafi, de köztudomású volt, hogy a trón és a magyar vezetők közötti megállapodás értelmében szerzett jogait senki sem veszíti el. Csorbítatlanok maradnak tehát az októberi diploma értelmében szerzett jogok is, köztük a román mint kötelező nyelv mindenütt, ahol akkor bevezették. Sőt nagyon sokan abban sem kételkedtek, hogy még több számottevő jogot nyernek majd a magyarok nagylelkűsége folytán.

Sokakat tehát valóságos magyarosodási láz kerített hatalmába, s miközben én Temesvárra mentem, hogy ott németül megtanuljak, onnan nemcsak a svábok, a szerbek, a zsidók, hanem még a mi bánsági románjaink közül is sokan átmentek Aradra, Szegedre vagy Nagykőrösre, ahol hamarabb és könnyebben megtanulhattak magyarul.

Temesváron még inkább hatalmába kerített az az elviselhetetlen érzés, amely már Aradon is sokszor megkörnyékezett, hogy nem vagyok képes úgy gondolkodni, ahogyan a világ, amelyben élek.

Különben Temesváron nem is igen volt román élet, itt ugyanis a románok, akik sokkal kevesebben voltak, mint Aradon, a különböző külvárosokban laktak. Mindenféleképpen előbbrevalóknak tartották náluk a szerbeket, akiknek egyik püspöki székhelye és művelődési központja ez a város volt.

Letettem az érettségit, s ekkor következett ifjúságom legszebb időszaka: gyalog tettem meg az utat egyes-egyedül Szatmártól hazáig.

Jártam akkor Nagybányán, Felsőbányán és Kapnikon, onnan átmentem Borsa-Rotundára, Sztrimbulyra, megfordultam Hollómezőn, Láposon s a sztojkafalvi fürdőn is, ahol néhány napot időztem. Désre egy nap jutott, Szamosújvárra pedig, ahol történetesen épp akkor ülésezett az ASTRA, kettő. Ugyancsak két napot töltöttem Kolozsváron is, majd onnan továbbmentem Tordára, az Aranyos völgyén fel Offenbányára, Verespatakra+, a Detonátára, Bucsumra és Abrudbányára, majd a Fehér-Körös-völgyén, a már jól ismert úton érkeztem haza Világosra.

Bizony, sok mindent láttam, sok mindent átéltem, sokat tanultam, és sok szépet végiggondoltam ezen az úton.

Úgy éreztem, nemcsak Világoson vagyok otthon, hanem mindenütt, amerre megfordultam; hogy minden ember közel áll hozzám, akivel ezen a nagy úton találkoztam…

1924




Hátra Kezdőlap Előre