Eisler Mátyás+

Az erdélyi zsidók múltjáról

 

A zsidók története Erdélyben oly tárgy, mely feldolgozóra mindeddig nem talált. Oka ennek egyrészt a műveltségre való törekvésnek és vele a történelmi érzéknek az erdélyi zsidókban késő ébredése, másrészt pedig a reájok vonatkozó történelmi források gyér és felkutatlan volta.

Az erdélyi zsidó hitközségek legnagyobb része csak a XIX. század folytán keletkezett, egy bizonyos hányada a XVII. és XVIII. század mezsgyéjén veszi kezdetét, ennél régibb időkből való pedig mindössze egy van, a gyulafehérvári. Nem csodálható tehát, hogy az erdélyi zsidók a maguk történelmére vonatkozó írott vagy más emlékeket, még szájhagyományokat is csak igen ritkán tartották fenn, s ezek sem mennek vissza a XVIII. század első felén túl eső időkbe.*

Az országos köziratokban is aránylag kevés szó esik róluk, mert a zsidóknak Erdélyben sem számra, sem egyébként nemigen volt súlyuk. Még a kereskedelem terén sem vergődtek oly jelentőségre, mint más országok zsidósága, mert itt erős, győzelmes versenyre keltek velük a görögök, örmények, rácok és más idegen nemzetségű kalmárok.

Ami e tárgyat érdeklő írott emlék mégis fennmaradt, jórészt különböző levéltárak homályában lappang. Még a nyomtatott irodalomban szétszórt adatok sincsenek eddigelé összegyűjtve. Csak gróf Kemény József, Erdély történetének fáradhatatlan és szerencsés kezű kutatója tett ez irányban is figyelemre méltó kísérletet, de kéziratban maradt jegyzetei becses alapanyagot szolgáltatnak.*

 

*

 

A história napvilága csak a XVI. századtól fogva derül az erdélyi zsidókra. Eladdig a történelem előtti idők homálya borong felettük, amikor nagyon valószínű bár, hogy laktak már, ha nem is nagy számmal, Erdély földjén, de hiteles adatok híján bebizonyítani ezt nem tudjuk.*

Kérdéses még az is, hogy mennyiben nyert túl a Királyhágón foganatot a Szapolyai János erdélyi vajdát magyar királlyá választó 1526-ik évi székesfehérvári országgyűlés IV. törvénycikke, mely azt rendeli, hogy „a zsidók a birodalom minden részéből, a városokból és falvakból azonnal kiűzessenek”.* Laktak-e ez idő tájt Erdélyben említésre méltó számban zsidók? Avagy nem volt-e inkább ez az egész törvény Erdély tekintetében vízbe hullott mennykő? De akármint álljon is ez a kérdés, annyi bizonyos, hogy ezentúl még mintegy félszázadig semmi híre a zsidóknak Erdélyben. Legelőször az 1578. évi októberi kolozsvári országgyűlés XXII. törvénycikke tesz róluk említést.

Hivatkozással ugyanis egy előző gyűlés azon végzésére, mely szerint a görögök és egyéb külső nemzet a hagyott helyeken belől ne jöhessen, így panaszkodnak a rendek: „Nyilván mondják pedig, hogy soha annyin egyszer bé nem jöttek afféle görögök, sőt zsidók is, mint e mostani szentgálnapi sokadalomra.”

„Sőt zsidók is!” Mily lapidáris, tömör törvényhozói stílus! Szinte idáig hallatszik ki belőle az a bosszankodó és lenéző hang, amelynek használatát akkoriban egyedül ítélték méltónak a zsidókkal szemben.* Ámbár hiszen a görögök felől sem voltak a karok és rendek valami hízelgő véleménnyel. Egy későbbi országgyűlésen a szászok egyik követe éppenséggel „névleg keresztényeknek, tényleg törököknek” nevezi őket. S ha a görögök idegenek, a zsidók kétszeresen azok! De majd nem maradnak meg idegenekül, csak vethessék meg egyszer lábukat valahol az országban.

Ez legelőször is Gyulafehérvárt sikerült nekik.* Könnyű megmagyarázni, miért. Fehérvár egyike volt Erdély letevőhelyeinek (locus depositionis), azaz olyan fontos kereskedelmi gócpontoknak, amelyek egyaránt piacául szolgáltak az ország kivitelének és behozatalának. E határállomásokon, melyekhez Brassó, Szeben és Szász-Sebes is tartozott, szabad volt a „külső nemzetbéli kereskedőknek” is vásárt csapniok, de tiltva volt árucikkeiket továbbvinniök az ország belsejébe. Hogy a zsidók a letevőhelyek közül éppen Fehérvárt szemelték ki, onnan van, hogy ők leginkább a Magyarország török kézen levő részei és maga a török birodalom felől közvetítették az Erdélybe irányuló kereskedelmet. Havasalföldének és Moldovának Brassó és Szeben felé gravitáló forgalmát ellenben főleg a görögök látták el, amiért is a későbbi „görög compania” székhelye ez utoljára említett két város lett, valamint a „zsidó companiáé” Fehérvár. Hogy, hogy nem, a zsidók módját ejtették a Fehérvárt állandó megmaradásnak. Eleinte szórványosan, később sűrűbben telepedhettek itt le, s mihelyt elegen voltak, hitközséggé tömörültek, amint azt a zsidóság szerencséjére mindig és mindenütt megtették. 1591-ben legalább már bét-din, azaz vallási és polgári ügyekben ítélkező zsidó bírói szék működik Fehérvárt.*

Innen előbb törvény ellenére, de 1623 óta, amikor Bethlen Gábor, ez a világos elméjű, európai látókörű fejedelem kiváltságlevelet adott az Erdélyben letelepülni akaró zsidóknak* a kerített városokban való lakhatásra, szabad kereskedésre és szabad vallásgyakorlatra, amely privilégiumot négy évvel később az országgyűlés törvénybe is iktatott, ettől fogva szabadon jártak vásárokra az ország belsejébe, de állandóan megtelepedniök sokáig sehol sem sikerült, annál kevésbé, mert a szabad városoknak és a földesuraknak jogukban állott jövevény lakosokat el- vagy el nem fogadni. Hogy a zsidókkal szemben a városok a maguk céhekre tagolt, kenyéririgy lakosságával nem éppen előzékeny álláspontra helyezkedtek, könnyen elképzelhető. Kolozsvár városa például egészen a felvilágosodás századának alkonyáig távol tudta magától tartani a zsidó „veszedelmet”. Pedig Kolozsvárt zsidók már 1591 előtt is megjárták. A városnak az ez évi fehérvári országgyűlés végzéséből készített árszabályzatában ugyanis a fűszerszámok limitációjában előfordulnak egyebek közt a török, görög és zsidó kereskedőktől behozandó marhák (portékák) árai is. Száz évvel később, 1693. március 7-i közgyűléséből maga a város, a piaci áruhelyek rendezése iránt hozván végzést, mely még a XIX. század első felében is fennállott, a görögök és más kalmárok mellett a zsidóknak is helyet jelöl ki „a Tottis András háza oldalánál levő udvarban”. Portékájuk nyilván oly gyakran jelenik meg a piacon, hogy egyik fajtáját egyenesen róluk nevezik el. Így a kolozsvári harmincados hivatal 1631-ik évi számadásaiban a Magyarországból Erdélybe hozott forgalmi cikkek sorában a lengyel gyolcs, török zsinór s több efféle mellett felemlíti a zsidó vásznat is.

Hogy az ily sokadalomra járás ama viharos időkben minő veszedelmes vállalkozás volt, bizonyítja azoknak a zsidóknak az esete, akiket a Kolozsvárra győztesen bevonuló Basta György császári generális 1600. szeptember 13-án az ott talált románokkal és rácokkal együtt levágatott. Mily borzalmas kép, melynek egy foszlányát idáig megmentette a véletlen ebben a sovány híradásban!

Kevésbé végzetes, de az érdekeltekre nézve elég súlyos következményekkel járó kalandok hányszor estek még meg a Kolozsvárra igyekvő zsidókkal, mígnem 1770 táján az első zsidó, Deutsch Löbel beplántálja magát, s meggyökerezik földjében. De a kincses város sokáig irtózik még a zsidóktól, aminek újabb meg újabb jelei időről időre ismétlődnek, mígnem 1848 viharzó szelleme elfojtja a zsidógyűlöletet.

 

*

 

Gyulafehérvárt nem sokáig maradtak a zsidók a Bethlen Gábortól nyert kiváltságok háborítatlan élvezetében azon túl, hogy a lovagias és bölcs fejedelem kezéből kihullott a kormány gyeplője. A türelmetlenebb szellemű Rákócziak idejében és talán a szombatosok akkortájt történt halálra keresésének hatása alatt rosszabbra fordult a zsidók sorsa is. Maga a városi és megyei lakosság kaján szemmel nézte a zsidók ernyedetlen munkássága nyomában levő áldást. Abban az időben, amikor kevés lehetett a becsületes kézműves vagy kereskedő – legalább alig múlik országgyűlés, mely szigorúbbnál szigorúbb intézkedéseket nem léptetne életbe ártúllépéseik és a vevőközönség jóhiszeműségével űzött csalárd visszaéléseik ellen –, a fehérváriak a zsidóktól rossz néven veszik azt, hogy a sóhordó rácoktól, törököktől s másoktól behozott árukat, elejükbe menvén egy, két s több mértföldnyire is, a városon kívül megvásárolják, s azután a városban drágán adják el, mert kiváltságlevelük értelmében az ő kötelességük volna árukat behozni az országba. Ily irányú utasításokkal látják el tényleg a Fejér megyei rendek az 1648-ik évi országgyűlésre küldött követeiket. „Könyörögni kell azon – így szól az utasítás –, hogy ettől tiltassanak el a zsidók, ha marhát akarnak venni, menjenek magok ki az országból marháért levelek tartása szerint, afféle marhát, kit mások hoznak ki, ne vehessék meg, hanem adják ugyanazok el, az kik béhozzák, evvel is ne drágódjék inkább el az marhának az ára, hadd vehessen minden jutalmason ott a város afféle rácoktól, törököktől, mint azelőtt, alioquin ez mind az országbeliek, mind a városnak kárára vagyon.” Íme, egy részlet az akkori közgazdasági küzdelmek képéből! – De hogy ez a panasz célzatosan van kiélezve éppen a zsidók ellen, mutatja az 1654-ik évi fehérvári országgyűlés III. articulusa, mely 200 forint bírság terhe alatt tiltja meg „a zsidóknak és egyéb idegen kereskedő rendeknek…, hogy ez országban hozandó áru marhákat intra limitis regni (az ország határain belül) semmi praetextus (ürügy) alatt megvenni és megvásárolni ne merészeljenek, hanem idegen országból magok hozzák az marhát”. A törvény tehát a zsidókat első helyen bár, de mégis a többi kereskedőkkel egy sorban fenyegeti meg inkorrekt viselkedésükért. De hogy a törvény az „egyéb idegen kereskedő rendekhez” csapja őket, az mutatja egyúttal, hogy még az állandóan itt lakó zsidókat sem tekintették „haza fiainak”, amint különben a görögöket sem.

Az országgyűlés egyébként, nyilván az ily izgatások következtében, valamivel előbb a zsidók ellen fordult. Az 1650-ik évi fejérvári országgyűlés XXVII. törvénycikke ugyanis elrendeli, hogy „mind zsidó, mind görög tartson neme szerint való köntöst”, ami a zsidók tekintetében ellene mond a Bethlen Gábor privilégiuma 7. pontjának, mely minden megkülönböztető jel viselése alól felmenti őket, éppen azért, hogy bántalmazásoktól óva legyenek. De még sokkal messze hatóbb fontosságú ugyanazon törvénycikk ama további rendelkezése, mely a zsidókat, mivel az országban létükből kevés önhaszna van a fiscusnak, egészen a fejedelem kényének szolgáltatja ki, az ő tetszésére hagyván, „mi karban állítja őket”. II. Rákóczi György ez alapon elrendeli, hogy a zsidók szabadon kereskedhetnek ugyan az országban, de csakis az egy Fehérvárt lakhatnak, ott is csupán zsellérül, holott a Bethlen-féle privilégium Fehérvárról mint a zsidók kizárólagos lakhelyéről mit sem tud. És ámbár, mint akkoriban minden törvény, úgy ez is jórészt megmaradt írott malasztnak – hiszen hézagos tudósításaink mellett is már fél évszázaddal később zsidókról hallunk Erdély más vidékein is –, mégis mennyi hányatásnak és zaklatásnak forrásává vált ez a törvény mindazok kezében, akik a zsidóknak – mondjuk – nem voltak barátaik, szinte 200 éven keresztül. Mert nemcsak II. József 1781. július 4-i pátense emelte újból érvényre azt az axiómát, hogy zsidónak Erdélyben csupán Fehérvárt szabad laknia, és nemcsak az 1810–11-i kolozsvári országgyűlés XXXIX. törvénycikke hagyja érintetlenül a Rákóczi-féle edictumot, noha éppen ez a törvénycikk teremt jogalapot a Fehérváron kívül tartózkodó zsidók további ittmaradásának,* hanem mikor a tények már rég halomra döntötték az elvet, még 1845-ben is, amikor pedig körülbelül 3000 zsidó lakott már Erdély különböző vidékein, még akkor is elvül mondja ki az erdélyi királyi főkormányszék, hogy a zsidók Erdélyben törvényes alapon csak Fehérvárt lakhatnak, míg egyebütt csak eltűrik őket. Hát nem kellett már sokáig „tűrni” őket, Erdély és Magyarország uniója hazát adott a zsidóknak a Királyhágón túl is.*

 

*

 

Mikéntha szóról szóra teljesült volna hazarészünkön egy megátalkodott gonosz népet illető ama szörnyű jóslat: „Halmozok reájuk veszedelmeket, nyilaim elfogyasztom ellenük… Künn öldös a kard, benn a rettegés, ifjút is, hajadont is, csecsemőt és aggot!” Erdély közállapotainak képe a XVII. század második felében megdöbbentő hűséggel van elénk állítva ezekben az ijesztő vonásokban. A kard mintha sohase akarna már hüvelyébe térni, most török-tatár, majd német vagy labanc forgatja ellenünk. S alighogy kitakarodott a külső ellenség, máris a belső visszavonás kígyója üti föl fejét, s most testvér testvér ellen fog fegyvert. Majd ismét támadt oly ellenség, amellyel szemben nincs is védekezés: maga a természet üzent hadat az embereknek. S a sűrű természeti csapások, árvizek, égések, éhség és halálvész, valamint a folytonos külső és belső háborúk nemcsak megfogyasztják, de el is vadítják az embereket. Mindenki siet élni, mert hisz gyakran egy hajszálon függ az élete. S aki a sietőknek útjokban áll, azt kíméletlenül félrelökik; akinek sírhalmán virág teremhet mások számára, az nem talál kegyelmet.

Ez általános erkölcsi elvadulástól valószínűleg maguk a zsidók sem maradtak egészen mentek, de mindenesetre ők voltak annak első áldozatai közül valók. I. Apafi Mihály, akinek majd három évtizedes uralkodása a leírt korszakra esik, jóindulatú, de erőtlen fejedelem vala. Alatta a gyönge védtelenül ki volt szolgáltatva a hatalmasok önkényének. A gyulafehérvári „zsidó compagnia alázatos megtalálásai”, amelyekkel több ízben volt kénytelen a fejedelemhez fordulni, egyszerű, de nyomós szavakkal panaszolják el azokat a zaklatásokat és szenvedéseket, melyeknek minden oldalról ki vannak téve, a jogfosztást és jogtiprást, melyet büntetlenül követhet el ellenük bárki. Nemcsak hogy az urak tesznek igazságot maguknak a zsidóval szemben önhatalmúlag, az illetékes fórum megkerülésével, és nemcsak a konkurens görögök igyekeznek a zsidók rovására könnyíteni terheiken, de tettleges bántalomtól sem mentek akárki fia részéről, s még a porkoláb is megsarcolja őket, akinek keze alá kamat nem fizetése miatt kerülnek – ők, az uzsorásoknak elhíresztelt zsidók!

A fejedelem mindannyiszor „serio” (komolyan) megparancsolja „minden rendbéli híveinek”, hogy a zsidókat hagyják békén szerzett jogaik élvezetében. Ám a fejedelem parancsolataitól nem fájdul meg a feje senkinek sem, amint ezt az ún. „protectionalis levelek” többszöri megújításából látjuk. Három ily levelet ismerünk, amelyek hét év leforgása alatt adattak ki. Az első 1673. február 20-án Fogarason kelt, s még kiadatlan. Közvetlen, szívhez szóló hangjáért, amely a zaklatott zsidók panaszainak hű kifejezője, valamint jólesően ódon, zamatos magyar stíljéért érdemesnek tartom – a bevezetés és egypár latin frázis kihagyásával – egész terjedelmében közölni:

„Noha mind boldog emlékezetű fejedelmektől, mind a nemes országtúl a sidoknak itt Erdélben Fejérvári várassunkban való lakások megengedtetett és ugyan akkor bizonyos privilégiumok is adatott, mellyben törvénytelen való háborgattatások ellen világos parancsolat lévén, ha kinek véllek való törvénykezések történik, a praefectusok székin dirigáltatott; de a mint alázatos megtalálásokból értjük, privilégiumok nem kevés praejudiciumára és magoknak méltó bosszújokra és károkra akar milly privatus ember is maga valami praetensioját objectálván, vagy maga kezével vindicál, vagy penig méltatlan tőmlöczözéssel tölti ki rajtok bosszúját, honnét is nem a régi szokás és privilegiumok tartása szerint negyven pénzért, hanem egy forintért bocsáttyák ki. Akarván ezért birodalmunkban mindenek privilegiumokat eltűrni és régi üdvezült fejedelmek collatioit in vigore megtartani: Minden rendbéli híveinknek parancsollyuk… akármi szín és praetestus alatt személyekben háborgatni, javakban megkárosítani, szidni, verni, tömlöcözni semmiképpen ne merészellye, hanem kinek mi praetentioja vagyon hozzájok, competens forumokon, praefectusunk székin, vagy annak vacantiájában hop mesterünk vagy fejérvári udvarbíránknak székin a dolog mineműségéhez képest asservállya, ha penig meg kelletnék is fogtatniok, megnevezett híveink hírek nélkül semmiképpen meg ne fogtassanak; porkolábink is penig tömlöcz váltságért negyven pénznél többet venni ne merészellyenek; szolgáltassék ki minden rendű privilegiumi igazsága.”

Ezzel és Apafi egyéb protectionalis leveleivel támogatta a gyulafehérvári zsidó hitközség azt a panaszos kérelmét is, melyet az 1837–38-ik évi szebeni országgyűléshez adott be többféle megterhelései miatt. Az országgyűlés meg is tett annyit, hogy a kérvényt kiadta a közügyi igazgatónak, majd ennek véleményével együtt a fehérvári követeknek, ismét ezek feleletével Kovács Miklós erdélyi római katolikus püspöknek s végre ennek jelentése kíséretében a „publico-politikai tárgyakra rendelt országos biztosságnak”. Itt a folyamodvány szerencsésen meg is rekedt. A végső feleletet reá is az a 1848-i események adták meg.

 

*

 

A fehérvári zsidók mindig siettek a trónra lépő fejedelemtől kiváltságaikat megerősítő levelet kieszközölni, amire, mint láttuk, alapos okaik voltak. Különös gondot okozott nekik a Bethlen Gábor privilégiuma 5. pontjának érvényben tartása, mely vallásuknak a maguk rítusa szerint és minden háborgatástól ment szabad gyakorlatát mondja ki.

E tekintetben, úgy látszik, legtöbb zaklatásnak voltak kitéve a rituálisan ehető hús beszerzése körül. Noha ugyanis Apafi Mihály mindjárt uralkodása első évében, 1661. június 9-én megerősíti azt a régibb kiváltságukat, melynek értelmében a maguk használatára való apró s öreg marhát magában a városban vehetnek, s mivel utolját meg nem eszik, azt el is adhatják: a zsidók 1675-ben mégis panasszal kénytelenek a fejedelem elé járulni a város azon végzése miatt, mellyel megtiltotta a mészárosoknak, hogy a zsidóknak a maguk törvénye szerint való levágásra marhát adjanak el, vagy hogy azt lenyúzzák. A fejedelem azon évi június 26-án kelt rendeletében meg is hagyja a város hadnagyának, a város bírájának és a mészárosok céhmesterének, hogy a zsidókat törvényeik megtartásában ne háborgassák, egyúttal kemény büntetéssel fenyegetve meg az e parancs ellen vétőket. Eddig sem függtek a zsidók a városi rendektől, úgymond a fejedelem, ezentúl sem bocsátja őket az ő jurisdictiójuk alá.

Tudjuk, hogy a fejedelem törvényre támaszkodva szólhatott így. De még azért is, mert a zsidók nem városi területen, hanem fejedelmi domíniumon laktak. Utcájuk, a Zsidó utca ugyanis a külső várterületen, bár a falakon belül feküdt, a Szász utca szomszédságában, míg a Görög utca a falakon kívül terült el. Ebből is kitetszik, hogy a zsidó utcán itt nem kell voltaképpi gettót értenünk, bár nagyon valószínűen a zsidók legnagyobb része itt lakott. De még bizonyosabbá válik a fehérvári gettó nem létezése abból a tudósításból, hogy a szebeni követeknek saját házuk volt a Zsidó utcában, ahol az országgyűlés tartama alatt rendesen lakni szoktak. Vajon jól érezték-e magukat ebben a környezetben a szebeni szászok, a zsidóknak már akkor elkeseredett ellenségei a kereskedelmi verseny okán?

A zsidók a fejedelemnek mint földesuruknak természetesen adóztak, aki ezért védelmébe fogadta őket. Ezt a fejedelmi adót a praefectus, vagyis „a fiscalis jószágok Erdélyben felügyelője”, illetve a fehérvári fejedelmi javak tiszttartója kezéhez szolgáltatták be, akiknek székén intézték el minden büntető- és oly polgári ügyeiket is, melyekben zsidó szerepelt felperesként. Egyéb peres és minden vallási ügyben saját fórumuk, a bét-din ítélkezett, de csak első fokon; innen fellebbezésnek volt helye az udvarbíró székéhez.

Az ország terheinek növekedésével azonban a zsidókat, a görögökkel és más idegenekkel együtt, csakhamar elkezdték belevonni az országos adózásba is. A rendszerváltoztatás, úgy látszik, akképpen történt, hogy eleinte csupán rendkívüli adómegajánlások fedezetéhez kellett hozzájárulniok. Legalább az első ily hozzájárulás, amelyről tudunk, az 1655-ik évi kolozsvári országgyűlés határozatából a Konstantinápolyban levő erdélyi (portai) ház építésére szolgáló rendkívüli contributióra vonatkozik, melyhez a görög és zsidó kereskedőrendek együtt 300 frt-ot tartoznak adni. Már két évvel később a szamosújvári részgyűlés végezvén, hogy a II. Rákóczi György alatti lengyelországi expedícióban rabságba esettek kiszabadítása külön contributio útján eszközöltessék, a zsidókra 100 tallért rónak. De már az 1662-ik évi medgyesi országgyűlés hivatkozik az országnak azon eddigi constitutiójára, melynél fogva a zsidók és görögök közül azok, akik Erdélyben residentiások (azaz állandóan itt laknak), értékeiknek tizedrészét, akik pedig residentiátlanok, századrészét fizessék adóban. Csakhogy eddig semmit sem fizettek; elrendeli tehát az országgyűlés, hogy a tartozást hajtsák fel rajtok, s egyúttal most ugyanannyi adót vet ki reájuk, melyet saját bíráik szedjenek fel tőlük, összes javaik elvesztése terhe alatt.

Ezzel a zsidóbíró (a hitközségi elnök) mintegy állami funkcionárius polcára emelkedik, amely előléptetést, ha ugyan annak fogták fel, a zsidók elég drágán fizették meg: a most már állandóvá vált és mind emelkedő országos adó lerovásával. Ez utóbbit az 1664. évi nagy-sinki országgyűlés személy (értendő családfő) szerint 5 tallérban állapítja meg; a török adó felhajtását ezentúl is a praefectusra hagyván. De ebben a magasságban nem marad meg az adó. A közszükségletek növekedésével – s ezek óriási mértékben emelkedtek – működésbe jő az adósróf, melynek szorítását a zsidók is csakhamar megérzik. 1686- és 87-ben kétannyit vetnek ki reájok, mint máskor. 1689-ben a 200 forint rendes adón kívül előbb 150, s utóbb még 40 forintot rónak ki reájok, 2 évvel később a rendes adón kívül csak 50 forintot. De már a Leopoldinum diploma megjelenése után ismét emelkedett az adóteher 1693–94-ben négy hónapra 200 forintot, 1698-ban a diplomaticium quantumhoz 100 forintot, 1699-ben pedig éppenséggel 330 s azonfölül külön a bécsi adósságra még 60 forintot tartoznak fizetni.

De hogyan győzték a mindössze is csekély számú fehérvári és erdélyi zsidók e mind nehezedő adóterhet? Egyedüli keresetforrásuk a kereskedelem volt, más foglalkozástól el voltak tiltva. De nem, nyitva álltak előttük még más kereseti ágak is: mert nemcsak hogy a görögökkel együtt zsidókat is rendeltek ki pénzolvasókul, mint pl. 1660-ban Ugron András adóperceptor mellé Szebenbe, hanem adóadminisztrátorok is szoktak az ő soraikból kikerülni. Az adószedők tudvalevőleg mindig az utolsók voltak, akikkel szemben a felebaráti szeretet érzelme hevíti az emberi szívet; nem lephet meg tehát bennünket az a tudósítás, hogy 1684-ben oly görög és zsidó adóadminisztrátorokat Hunyad megyében vagyonukban és életükben is megkárosítottak nemesek és parasztok egyaránt.

De teljesítettek a zsidók emberibb szolgáltatásokat is. Sűrűn járván ki Törökországba, gyakran bízták meg őket török rabságba esettek kiváltásával. Így 1669-ben Sidó Sámuel vállalkozik arra, hogy kiszabadítja Komáromi András feleségét, Judit asszonyt kisfiacskájával együtt. Megbízhatóságuk annyira ismeretes, hogy az erdélyi portai főkövet (kapitiha), Sándor Pál fontos állami ügyekben a fejedelemhez írt levelét nem a rendes postán, hanem Konstantinápolyból hazainduló fehérvári zsidóktól küldi el. Török tolmácsokul is szerepelnek; erre a hivatalra nevezi ki Apafi Mihály 1671. október 12-én Juda zsidót, akitől ez alkalommal a hajmeresztő more judaico esküt veszik be.

Hasznavehetőségük mellett mégis csak nehezen nyernek szabadabb mozgást voltaképpi munkakörükben, a kereskedelem terén. Az 1654. évi fehérvári országgyűlés megengedi nekik úgy, mint a görögöknek, örményeknek és más idegen kalmároknak, hogy az országban nem termő vagy itt nem készülő cikkekkel, mint fekete báránybőrrel, gyapjúval, lennel, viaszkkal, kenderrel és kötélneműekkel, úgyszintén asztalosművekkel, mint palacktartókkal és más hasonló árukkal kereskedhessenek. 1668-ban istanciát adnak be a fejedelemhez, amelyben elpanaszolják, hogy az erdélyi szíjgyártó mesterek meg nem engedik nekik, hogy idegen országból hozott karmazsint és bagariát árulhassanak a városokban sokadalom idején, sőt még gyűlések alatt sem. A fejedelem leküldvén a supplicatiót a Besztercén összegyűlt rendekhez, ezek január 23-án, ismét február 3-án tárgyalás alá veszik. Belényessi Ferenc praefectus, a fiscalis jószágok igazgatója, a legmelegebben pártolja a kérést, amelyet nem is elleneznek mások, mint a szász követek, különösen Czajberth Illés, aki a céhek jogainak korlátozását látja a kérés teljesítésében. Az országgyűlés végzése azonban (XVII. tc.) a zsidókra kedvezően üt ki. Rajta nem változtatott a következő évi fehérvári országgyűlés sem, melyen a szászok panaszkodtak, hogy a zsidók visszaélnek a szerzett joggal, amennyiben nemcsak külföldről behozott, hanem olyan szíjszerszámokkal is kereskednek, aminőket szebeni mesteremberek is tudnak s szoktak készíteni. De ha a zsidók nem tartják be szorosan a tőrvény rendelkezéseit, velök szemben szintén nem tartják be, úgyhogy az 1675-i fehérvári országgyűlés ismételni kénytelen a jelzett törvénycikket, azzal a kiegészítéssel, hogy a zsidóktól elvett árukat vissza kell adni nekik, de ők is felettébb való áron nem adják. Az 1678. októberi fehérvári és ismét az 1685. évi fogarasi országgyűlés megtiltja nekik, hogy idegen kereskedőktől új nyereségre vásároljanak, valamint hogy árujokat idegeneknek eladják. Mikor pedig 1697-ben és a rákövetkező esztendőben az országgyűlés eltiltja a „dühötke” és a „gurolyka” főzését, a ráczok, örmények s egyéb kereskedőrendek mellett kifejezetten a zsidókat is illeti ez a tilalom. Így értjük aztán a katonai parancsnok ellen felhozott panaszt, hogy egy pálinkafőző zsidót tart a városon a II. Apafi Mihály fejedelem korcsmájának kárára.

A városok és céhek és különösen a szászok féltékenykedése, igaz, állandó koloncként függeszkedik a zsidók nyakába, melytől csak nehezen tudnak előbbre jutni az óhajtott tágabb munkakörbe. De azért meg tudják nyerni vevőkül még a legmagasabb köröket is. Alvinczi Pál deák fogarasi udvarbíró például a szebeni sokadalmon Tormavári Kis Kozma görögnél és Absolon zsidónál fedezi az udvartartás szükségleteit. Gyulai Tamás kapitiha pedig a portára menő zsidót várja vissza, hogy tőle vásároljon smaragdot a fejedelemasszony, Bornemissza Anna számára.

Erdély közgazdasága történetének érdekes kiegészítéséül szolgálhatnak a zsidóknak gazdasági erejük kifejtéséért ez időben vívott küzdelmei, melyeknek tanulságai ma is még megszívlelésre méltók. A merkantilizmus, mint napjainkban, úgy akkor is erős támadások célpontja a másnemű gazdasági irányzatok részéről, habár részben más okokból, mint ma; és hogy a merkantil elemek akkor sem álltak a közvélemény kegyében, a mondottak után felesleges hangsúlyozni.

Ám ha elég szélesek is a sötét színek a vázoltam futólagos képben, tüstént földerül az egész, mihelyt melléje állítjuk egy pillanatra más országok zsidósága ez időbeli állapotának rajzát. A XVII. században a zsidók Európa nagy részében még a legsötétebb középkor vigasztalan idejét élik.* Éppen a század derekán Chmelniecki kozákjai valóságos hajtóvadászatot indítanak ellenük, amely elől mint űzött vad menekülnek boldogabb tájak felé, s így valószínűleg Erdélybe is. S bár itt is még egy nagy megpróbáltatáson mennek keresztül a következő század elején, amely számban és erőben egyaránt megapasztja őket, de legalább nyomorú életüket nem kell halálos veszedelemtől félteniök. A magyarság türelmes szelleme, fennkölt gondolkodása sosem tagadta meg magát!

1901




Hátra Kezdőlap Előre