Csabai István+

Az erdélyi reneszánsz művészet

A XX. században meginduló nagy átértékelési folyamat revízió alá vette a reneszánsz fogalmát is. Burckhardtnak egykor oly klasszikusnak vélt meghatározásai közül is nem egy elavult és a modern művészettörténeti kutatás alapján helytelennek bizonyult. A reneszánszot nem tartjuk többé az antik művészet feltámadásának, mert a görög-római művek megbecsülése és utánzása nem volt kizárólagosan ennek a korszaknak sajátossága, és csak másodlagos kísérőjelensége a szellemi élet egész területén megindult fejlődésnek, mely antik mintáktól függetlenül is egyszerre kezdett csírázni a késő gótika világias udvari légkörében, hogy aztán meghozza első korai virágait Itáliában, Németalföldön, a Boden-tó vidékén vagy akár Magyarországon. A hellenista művészet nélkül is megszületett volna ez a stílus, noha ahhoz nem egy vonásában hasonlít. Csakhogy ez a hasonlatosság nem csupán utánzás eredménye, hanem egy hasonló, de attól független önálló lelkület kifejezése.

A klasszikus formaadás az emberi lélek egy típusának, mely a valóság nyugodt, harmonikus visszaadására törekszik, képzőművészeti eszközökkel való kifejezése. Mikor ez a klasszikus embertípus jut túlsúlyra, akkor a művészet is klasszikus. Egyszerű kétszerkettő négye ez a szellemtörténetnek, és mégis még ma is hányszor találkozunk a görög művészet hatásának túlértékelésével, holott klasszikus művészet létezett a görögség előtt és nélkül is, mert a hellén faj nem egyedüli, hanem csak egyik kiváló reprezentánsa ennek a klasszikus típusnak. A klasszikus stílus nem magyarázható görög hatással, az legfeljebb csak kibontakozni segíti a már meglevő stílustörekvéseket, hanem az emberi szellem történetének folyamán változó világnézeti kérdés, mely kifejezést találhat a filozófiában, vallásban, politikai, gazdasági gondolkodásban éppúgy, mint a művészetben. A reneszánsz kifejlődése is az élet egész területén ment végbe, de mostani vizsgálataink során csak azokat a mozzanatokat fogjuk figyelemmel kísérni, melyek az erdélyi reneszánsz történeti megértéséhez különösebbképpen szükségesek.

A középkor politikai ideálja az egész Európát átfogó dantei monarchia volt, ez kísértett a hatalmi törekvésekben, a szent római birodalom eszméjében és a nagy olasz kötő utópisztikus álmában. A reneszánsz nemhogy megvalósította volna ezt az eszményt, hanem a fennálló egységeket is felaprózta. Az új államideál a görög városállam, a polisz, mely most az apró hercegségek formájában éled fel újra, s 1300 óta mind nagyobb szerepet játszik. A magyar történelemben e korra esik az Árpád-ház kihalása és az oligarchia első jelentős feltűnése, melyet csak néhány erőskezű uralkodó szorított háttérbe, de el nem fojthatott, mert jelenlétével mint fontos történelmi tényezővel a mohácsi vészig mindig számolni kell. Erdély már ősidőktől fogva némi önálló színezettel bírt, már csak földrajzi helyzete folytán is. 1556 után végleg elnyeri a magyar koronától való függetlenségét, egyelőre inkább szultáni parancs, mint saját szándéka folytán, de később szellemben és célkitűzésben is mindjobban és tudatosan elkülönül.

Az erdélyi fejedelemség élére helybeli és többnyire kisebb nemesi családok fiai kerültek, tehát nem volt nemzetközi jelentőségű és tekintélyű uralkodóház, melynek révén az általános európai kultúrába és művészetbe szervesen beilleszkedhetett volna. Erdély politikai megalakulása előtt jelentkeztek az első reneszánsz emlékek, hisz az egyetemes művészetben is oly fontos kezdeményezők, mint a Kolozsvári testvérek,* Kolozsvári Tamás Erdélyből indultak útra, erdélyi volt legnagyobb reneszánsz mecénásunk, Mátyás király is. De ez az uralkodó személye köré csoportosuló udvari kultúra volt, mely létrejöttét Nagy Lajosnak, Zsigmondnak és Hunyadi Mátyásnak köszönhette, s nem az erdélyi talajból nőtt ki. Ebben az időben beszélhetünk már a reneszánszról Erdélyben, de nem erdélyi reneszánszról. Ezzel a stílussal találta magát szemben az imént megalakult állam, és ezt fejlesztette a XVI. és XVII. század folyamán sajátos erdélyi jelenséggé, erdélyi művészetté, mely csak a XVIII. században hunyt ki teljesen. Különös, hogy ez a stílus három századig virágzik az erdélyi határok közt akkor, midőn Európa többi részében a barokk és rokokó kormányozzák az ízlést. Az első pillantásra nagy elmaradottságnak tetszik ez, de próbáljuk megérteni okait.

Vizsgálataink során többször is lesz alkalmunk rámutatni arra, hogy a reneszánsz művészetben mennyire megfelelő fórmát talált a magyar szellem. Már ez is érthetővé teszi hosszú stílustartalmát, de szélesebb horizontú körültekintés meg fog arról győzni, hogy ez nem elszigetelt jelenség.

A reneszánsznak és a barokknak, mint egymást követő korszaknak, túlságosan éles megkülönböztetése nem felel meg a tényleges helyzetnek, mert a reneszánsz csak egy ágában bomlik fel a XVI. század második felében, és eredményez új stílust, míg e mellett egy másik áramlatban a cinquecento művészet új színekkel bővül ugyan, de klasszicizmussá hidegülve lényegében töretlenül fejlődik tovább a XVII. és XVIII. században. A klasszicista iránynak fő képviselője Franciaország, de magában Itáliában is – bár kisebb jelentőséggel – tovább él, hisz a legklasszicistább olasz építész: Palladio, a két korszak fordulóján működik. A germán lelki alkat egyik fő kifejező formájának tartjuk a barokk művészetet, és mégis a német területen belül is megtaláljuk a klasszikus irány képviselőjét, a porosz barokkot, a maga militarista fegyelmezettségében. A legkülönösebb képet Hollandia nyújtja, ahol magától a barokk egyik legnagyobb mesterétől, Rembrandttól ágazik el a reneszánsz irány Carel Fabricius személyében, hogy a legkiválóbb mesterek egy kis csoportja a delfti iskola révén szerezze meg a halhatatlanságot. Vermeer van Delft festményein csak egy nagyvonalú drapéria, félrevont hömpölygő függöny árulja el a barokkot, máskülönben épp ellentétbe helyezkedik vele, mert az áttekintésekkel komplikált, végtelenbe törekvő tér, mozgalmas jelenet, drámai fénykezelés és fellobbanó színek helyett egyszerű, áttekinthető zárt szobát, nyugodt létet, egyenletes megvilágítást és néhány szín választékos harmóniáját találjuk.

A reneszánsz és a barokk tehát nemcsak egymás után, hanem bizonyos mértékben egymás mellett is fennálló fogalmak.

Az erdélyi reneszánsz három századon való túlélését a protestantizmus is elősegítette, mert a reformáció lényegileg történelmi szempontból nem volt egyéb, mint a hit racionalizálása, a metafizikai elemek oly mérvű kikapcsolása, amelyet egy vallás megenged, és a vallásnak mint individuális, egyéni élménynek a hangsúlyozása, tehát párhuzamos, északi jelensége az olasz humanizmusnak, melynek szellemével nehezen egyeztethető össze a barokk művészet.

Az erdélyi reneszánsz nem maradiság, mert az erdélyi lélek tulajdonságainak kifejezője, melynek értelmében az átvett reneszánsz formákat átalakította és a saját képére formálta, úgyhogy tényleg az erdélyi talajból kinőtt művészetről beszélhetünk. Az erdélyivé alakulás a népies elemek felszívódása által jött létre, aminek megvan az európai történelemben a szellemtörténeti háttere.

A középkornak nemcsak a különböző népeket átfogó egységes állam, hanem a súrlódás nélkül egymás fölé rétegeződő osztályokból álló társadalom is ideálja volt. A reneszánsz hajnalán azonban az alsóbb osztályok, a parasztság nem volt többé hajlandó megnyugodni a feudalizmus szolgálatában, hanem jogait követelve egymás után felkelésekben adott hírt magáról. A magyar fejlődésben épp Erdély a tűzfészke a parasztlázadásoknak, hogy csak a legátfogóbb jelentőségűeket említsük, az 1437-it és a Dózsa-féle lázadást, de alig múlt el esztendő fegyveres összeütközés nélkül a nép és a rendek között. A felébredő parasztság a maga ízlésével a művészetet is befolyásolta, különösen Németországban, úgyhogy a könyvnyomtatás, a sokszorosító technikák felfedezése, illetőleg tökéletesedése, de főként a papírgyártás olcsulása folytán a gótikus egyházi és udvari művészet helyébe paraszti stílus lépett, melynek fő területe a grafika volt, és robusztus, darabos formákban, pórias, realista elbeszélésben nyilvánult meg.

Európa központi országaiban a magasabb fokú civilizáció folytán a parasztság inkább társadalmi osztály, mint primitív lélekalkat, de a periferiálisabb vidékeken, így Erdélyben is, a nép nem vesztette még el gyermekies naivitását és sajátos művészetét, úgyhogy virágos fantáziájával új színt, friss hangulatot volt képes adni az európai stílusoknak.

Erdélyben a művészetnek és a népnek állandó érintkezése nagyon meg volt könnyítve. A fejedelmek, tehát az udvar művészetének fő irányítói többnyire egyszerű köznemes családokból származnak, fiatalságuk falun, a nép környezetében folyt le, udvari lelkészeik, házitanítóik paraszt sorból emelkedtek fel. A magyar urak kastélyai vidéken épültek, a munkálatoknál helybeli kőmívesek, ácsok és asztalosok segédkeztek, a kúriákon a nagyasszonyok vezetésével parasztlányok kézimunkáztak. A szellemi élet legfőbb vezérei, a papság és tanítóság a nép köréből származott, de szerepük oly kiváló volt, hogy a gyulafehérvári iskola legfelső, teológiai osztályának végzett hallgatói Bethlen Gábor rendeletéből nemességet nyertek, miáltal Erdélyben a parasztságból szellemi arisztokrácia sarjadzott ki. Az erdélyi kultúra tehát nem légmentesen elzárt udvari virágház, hanem a nép humuszában gyökerező műveltség volt, minek természetes következményeként a művészet is felfrissült a magyarság ősi formakincséből, és mint ahogy a fejedelemség hivatalos nyelvvé az egyetemes latin helyett a magyart tette, úgy a művészet is nemzeti és magyar lett.

Erdély természeti elzárkózottsága már a középkorban is egyéni vonások kitermelésére adott alkalmat, de még fokozottabb mértékben történt ez a XVI. század végétől kezdve.

Ezeket a mozzanatokat, melyek az egyetemes művészettörténet számára is új értékeket képviselnek, eddig nem vettük észre, mert túlságosan nyugati normákkal mértünk, és sajátos szépségeinket, helyi adottságból kinövő művészetünket figyelemre sem méltattuk. A XX. század új hangokat, új lehetőségeket és spontán művészetet kereső szellemének kellett jönni, hogy szemeink megnyíljanak.

Egész napjainkig mellőztük a faépületek megvizsgálását, pedig épp ezek tartották fenn az ősi formákat, de mi szégyenkeztünk az olcsó anyagon, túlságosan materialisták voltunk ahhoz, hogy felismerjük a formák értékét, ha azok nem carrarai márványban valósultak meg. Strzygowski* érdeme, hogy feloldott e gátlás alól, de bizony sokról már lekéstünk. Az erdélyi művészetben is a legegyénibb hangot a fából vagy fára készített művek ütik meg, és ezekkel legfeljebb etnológusok és népművészetkutatók foglalkoztak, de a művészettörténelem mélységesen hallgatott. Ezalatt pedig a kalotaszegi, székely festett templomi mennyezeteket, faragott lépcsőkorlátokat, cifrított padokat, székeket rágta a szú s még jobban a meg nem értés. A magyar művészettörténet egész új lehetőségei mentek már eddig is tönkre. Eldugott falusi templomok és kastélyok tanúskodnak arról, hogy más a magyar középkor, reneszánsz és barokk, mint azt eddig elképzeltük, csak fel kell kutatni emlékeit a vidéken. A művészetben nincsenek társadalmi osztályok, és a magyar művészet történeti áttekintésénél nem lehet kikapcsolni a népies művészetet, éppúgy, mint ahogyan a modern műtörténelmi vizsgálódásban megvan a maga jelentős helye az afrikai, ausztráliai és polinéziai négerség építészetének, csodálatos szobrászatának és festészetének. A magyar agrár nép, s azért mi sem természetesebb, mint hogy kultúránk nem egy gyökérszála a paraszti rétegből szívja erejét. Fokozottabb mértékben áll ez a XVII. századra, s egy monografikus feldolgozás feladata lesz annak a bemutatása, hogy a XVI. század közepétől az 1700-as évek elejéig terjedő korszak a magyar nemzeti kultúra legsajátosabb bontakozási ideje. Ennek a szellemiségnek képviselői Balassa, Pázmány, Zrínyi, az erdélyi életrajzírók, a székely népballadák, a kuruc költészet és Mikes Kelemen, a költészettel együtt meginduló magyaros zene, felső-magyar és erdélyi reneszánsz építészet szgrafittós várkastélyai, hímes oszlopokkal, orsós korlátokkal, cifrás famennyezetekkel ékített írott palotái.

Jelen tanulmányunkban az erdélyi reneszánsz népies ágának felderítésére különös figyelmet fogunk szentelni, és igyekezni fogunk bemutatni, hogy a nyugati mintáktól különböző művészet képe rekonstruálható, tehát nem helyes a Roth Viktortól annyit hangoztatott az az elv, hogy Erdély földjén független művészet sohasem létezett. Ismerve Erdély egész szellemi struktúráját, mely minden más népétől különbözik, ez teljes lehetetlenség. Kétségbe lehet vonni az erdélyi művészet értékét, de egyéni színezete fölött nem lehet vitatkozni.

1934




Hátra Kezdőlap Előre