Az első Magyar Nemzeti Színház

Száműzött a magyar színjáték Magyarországon – A költő társalgása Balatonfüreden – Hol lakik a magyar színész? – Kisjókai Szabó István – Az adakozás – A füredi uraságok – A papság adakozása – A vármegye gyűlése – A taps – A tihanyi apát úr föltételei – A költő és Vas vármegye – A kiscelli gyűlés – A kancamente – A kormány tilalma semmit se ér – Miért nyitották meg kétszer a színházat? – A népnek szent ünnepe – A költő diadala – Szegedy Róza rózsája

 

Apróra el kell beszélnem azt a történetet, mely a balatonfüredi színház alapításáról szól. Szép történet ez. A színművészet első szentegyháza, melyben más szó, mint magyar szó, nem hangzott soha.

Erdélyországnak már volt magyar színháza Kolozsvárott, de Magyarországnak még nem volt magyar színháza sehol. Voltak állandó színházak már tíz városban. Szépek, nagyok, költségesek, díszei a városoknak. De német színház volt valamennyi. Magyar művésznek ott föllépni, Árpád nyelvének ott fölhangzani nem volt szabad. Csak alázatos könyörgések után, csak kényre-kegyre, csak időnként és pénzért és rövid időre engedték meg ott magyar színművésznek föllépését.

Talán nem volt még magyar művész?

Volt.

A nagyok, a hősök, a remek kor alkotói, a hagyományban örökké élő alakok már mind megvoltak. Csak Túl-a-Dunán már ott volt Megyery, Lendvay, Telepy, Komlóssy, Hubenay, Kántorné, Lendvayné, Komlóssyné, Balogh Nina, kik közül még én is láttam aggot, őszet, múltjának dicsőségében sugárzót egyet-kettőt. Voltak nagyok és dicsők a felső vármegyékben s a Tisza táján, s voltak a szomszéd Erdélyországban.

Csak magyarul játszaniok nem volt szabad Magyarország ékes színjátszó palotáiban. A városok német tanácsa, a főurak német szíve, az ország magyar főkormányzóinak német erkölcse csak a német színészek számára tartotta nyitva az állandó és kényelmes színházakat.

Magyar művész homlokán hiába ragyogott istennek teremtő csókja: neki csak színben, pajtában, ökörakolban, deszkabódéban lehetett nemzetének nyelvén szólania. Mint a cigánynak, csepűrágónak, vásározó komédiásnak, medvemutogatónak.

Pedig akadt már vármegye is, mely közgyűlésen tárgyalta az ügyet mint fontos nemzeti kérdést. Vas vármegye 1828-ik évi októberi közgyűlésén már hazafias örömmel iktathatta jegyzőkönyvébe, hogy a „Dunántúli Színjátszó Társaság” Komlóssy Ferenc és Tóth István igazgatása alatt végleg megalakult, s most már a vármegyék segélyezése mellett biztos leend e nagy nemzeti ügyünk virágzása.

De állandó magyar színház mégse volt. Ehhez nemcsak lélek kellett, hanem pénz is. A magyar királynak pedig magyar ügyre sohase volt pénze. S nem volt azoknak se, akik a királyra hallgattak, s színe elé kedveskedni jártak.

Hiába jött össze az országgyűlés Pozsonyban, s hiába jöttek össze nyaranként az urak Balatonfüreden. Búsulni és panaszkodni tudtak, de segíteni nem tudtak.

De hát utóbb segíteni is tudtak.

Július havának első napjain jó barátok, jó hazafiak állandó társasága szokott együtt beszélgetni Balatonfüreden. Hevenyészett asztalok és székek voltak kirakva a nagy vendéglő mellett a sűrű lombú cserfák alá. Ide telepedtek a hazafiak, s itt elmélkedtek és vitatkoztak fajunk pusztulásán, erőnk lankadásán, régi dicsőségünk örökre való elenyésztén. A cigány lent húzta a savanyúvíz forrása mellett. A zene hangja és a perzselő nap sugara alig hatott el a hazafias társasághoz.

1830-ik év júliusában történt az eset.

A társaság központja Kisfaludy Sándor volt, az ünnepelt költő. Akkor még csak ötvennyolc éves erős férfialak, kopasz homlokkal, de alig szürkülő vörösbarna bajusszal és oldalszakállal. Sötét posztóatillája s nyaka hatalmas selyemkendővel állig szorosan becsavarva, mint ahogy katonához illik, akármilyen volt a meleg.

Körülötte ülnek: Bezerédy István Tolna vármegyéből, későbbi híres követ s újjászületésünk egyik dicső alakja. Bezerédy György Vas vármegyéből, a költőnek sógora, a szép Szegedy Antónia férje. Vigyázó Ferenc Pest vármegyéből, az ország egyik legvagyonosabb köznemese. Dabasi Halász Sámuel Veszprém vármegyéből, bölcs és nemes gondolkozású férfiú. Eőrsi Nagy Antal Székesfehérvárról, vagyonos és közügyekben buzgó ember. Mórocza Dániel öreg bátyám Felsőőrsről, a Batthyány hercegek jogtanácsosa, és Fülöp József öreg barátom, mérnök és főpostamester Veszprémből.

Ő beszélte el nekem az esetet.

A társaság közelében mások is ültek, s hallgatták a társalgást. Ott ült egyebek közt kisjókai Szabó István révkomáromi gazdag fakereskedő is.

A nemzeti színészetről folyt a szó. Keserű szavak röppentek el az ajkakról, hogy a magyarnak mindenütt pusztulnia kell, s legjobban pusztítja saját királya, saját kormánya. A német színész palotában játszik, a magyar színész ólban, bódéban kucorog. A német színész kényelemben él, a magyar színésznek nincs hová fejét lehajtania.

E szót meghallotta Szilágyi, a vidám színész, nem is éppen fiatal ember. Komlóssy társaságához tartozott, amely éppen akkor Füreden játszott. A mostani templom közelében volt a társaság deszkabódéja.

A szóra odatoppan Szilágyi, s odaszól:

– Dehogy nincs, tekintetes uraim! Van bizony hova fejünket lehajtani. Tessék csak megnézni ott azt a szép erdei iharfát. Milyen jó tanyám van nekem ott éjszakánként. Egy szegény füredi jobbágy milyen szívesen adott nekem vacoknak egy kocsiderék szalmát! Tóth Ferencnek hívják. Holmi csöndes eső álmomból se ver föl. Ha pedig záporeső esik, a kocsmában töltöm az éjszakát. Jó fekvőhely a kocsmaasztal, jó ember a kocsmáros zsidó. Úgy hívják: a Bolha zsidó…

Ekkor vette le kalapját a művész, s ekkor köszönt, ahogy illett ilyen előkelő társaságban. De nyomban tovább is ment, még fütyörészni is kezdett, de jobb kezével folyton szalmavackára mutatott oda az erdei iharfa alá. Később országos hírű színész lett őbelőle is.

Az urak egy pillanatra elnémultak a színész szavaira. Azután az egyik nevetni kezdett, a másik elkomolyodott. Bezerédy István érzékeny ember volt, egy könnycseppet is törölt ki a szeméből. A költő összeszorította ajkait, mintha fogait akarta volna csikorgatni.

Tehát a magyar művészt elhagyják a nemzetnek nagyjai! Csak a szegény jobbágy ad neki szalmát fekvőhelynek s a nyomorult Bolha zsidó födelet menedéknek!

A költő így írja le e jelenetet pár nap múlva Guzmics Izidorhoz intézett levelében:

„…az ott mulató hazafiak nagy keserűséggel láttuk, miként tengődik s nyomorog a magyar színjátszó társaság silány deszkakunyhóban, s miként vagyon az számkivetve önnön hazájában, midőn a német társaságok roppant palotákban kevélykedve lépdelnek s a királyi városokat még jobban elnémetesítenék, ha még lehetséges volna. Én hazafiúi mérges fájdalmamban az ott lévő közönséget egy Füreden építendő játékszínre felszólítottam.”

Íme, „hazafiúi mérges fájdalom” rohanta meg a költő lelkét. Amint megrohanta egykor Bocskayét, Bethlenét, Rákócziét. Csakhogy akkor a hazafiúi mérges fájdalom kardhoz, buzogányhoz kapott, most azonban már rossz idő járt kardra, buzogányra.

Fülöp József öreg barátom kevés szavú, csöndes ember volt. Mérnök létére értett az építéshez. Ő is beleszólt a vitába.

– Én már gondolkoztam, uraim, a dolgon, vannak is némely jegyzeteim, és huszonnégy óra alatt elkészítem a színház tervét és költségvetését.

El is készítette. Hazament. Volt saját emeletes kis háza a fürdőtelepen. Dolgozott egész este, egész éjjel s a következő egész nap. S amikor délutánra ismét összejött a társaság: tervét, rajzait, költségjavaslatát már odaterjesztette a költő elé.

Ógörög modorú, szép oszlopos homlokzatú, megfelelő nagy épület 400 személyből álló közönségre, nagy színpaddal, öltözőkkel s mellékhelyiségekkel s lakószobákkal. Ott lakjanak a művészek is, ne a Bolha zsidónál és ne az erdei iharfa lombjai alatt. Összes költség 25 000 pengő forint.

Micsoda? Huszonötezer forint? Őt-hatszáz holdnyi szép nemesi birtok ára? És e hallatlan összeget adakozás útján gyűjteni össze? S nem is főispáni iktatásra, nem is választási lakomára, nem is ékszerre a királynénak, hanem csupán nemzeti ügyre, csupán egy vidéki fürdő magyar színházára?

Lehetetlen az! Nem gyűlik az össze száz esztendő alatt se. S hol leszünk mi már száz esztendő múlva? Ki beszél már magyarul száz esztendő múlva?

Feküdjünk le! Hallgassunk!

Így hangzott az első szó, mikor a mérnök előállott az ő javaslatával. Ha nagy lélek nincs a költőben: dugába dől minden.

De a költő nem riadt vissza. S volt, aki bátorította őt.

Kisjókai Szabó István uram másnap is oly közel ült a társasághoz, mint az előző napon. S mikor az urak elförmedését látta, odament a költőhöz, s kalapját igaz tisztelettel megemelinté.

– Engedje meg, mélyen tisztelt hazánkfia, hogy én is szólhassak egy szót. Kisjókai Szabó István a nevem, révkomáromi kereskedő vagyok, de én is nemesember vagyok, s tisztelt hazánkfiának verses munkáit könyv nélkül tudom, s imádság mellett gyerekeimet is azokra tanítom. Szabad-e megtudnom, hogy a színházhoz tetőzsindely hány ezer darab és hány forintnyi értékben van fölvéve? Szeretném én azt tudni.

Fülöp József kezébe veszi az írást, fölteszi a szemüveget, s azt mondja:

– Hatvanezer zsindelyt számítottam a tetőre a legjavából.

Kisjókai Szabó István megint megemelintette a kalapját.

– Nagyon köszönöm e szíves felvilágosítást. Tessék tehát beírni, hogy én adok hatvanezer zsindelyt a legjavából, s Révkomáromból ideszállítom a magam költségén.

Egy szót se szólt többet, hanem visszaült a helyére.

Látta és hallotta e jelenetet Glázer uram is, a vendéglős. Kivett a zsebjéből tizenöt darab ezüsthúszast, s letette a költő elé.

– Tessék ezt is hozzáírni!

Így kezdték megalapítani Magyarország legelső állandó nemzeti színházát.

Kisfaludy Sándor pár nap alatt összegyűjtőtt készpénzben 1330 forintot. Mind a fürdővendégek adták össze.

Glázer uram, a vendéglős nem volt nagyon megelégedve a gyűjtés eredményével. Utólag még ötven köböl meszet ajánlott föl Oroszy Pál uram is, füredi és tótvázsonyi birtokos. Fülöp József öreg barátom fölajánlott az épület alapjához ötven öl követ. A füredi kisnemesség és szegény jobbágyság pedig fölajánlott száz igás és ezer gyalognapszámot.

Hát a király mit adott?

A király nem adott semmit.

Hát az ország mérhetetlen gazdagságú főurai mit adtak?

Adtak valamit. Tiszteletünk vegye körül azok nevét, akik valamit adtak. Annyit nem adtak ugyan, mint a szegény füredi jobbágyság, de hiszen ők akkor még nem voltak magyarok, hanem osztrákok és németek. Sok víznek kellett még addig lefolyni a Dunán, míg a dunántúli főrendek legalább részben megmagyarosodtak és hazafiakká váltak. S a Duna vize még most is folydogál, s még most is sok oka van várakozni s várakozás közben folydogálni.

Érdekes volt gróf Festetich Lászlónak, a nagy György gróf fiának adománya. Ő hat óriási jóniai oszlopot faragtatott valamelyik kőbányájában egy-egy darab kőből a színház homlokzatához, s maga szállíttatta el Balatonfüredre. Ezrekbe került volna ez akkor, ha pénzen kellett volna megfizetni.

Hát Magyarország főpapjai mit adományoztak?

Négy földesura volt Balatonfürednek.

Az egyik a Bencés barátok tihanyi apátsága. Az I. Endre királytól kapta birtokát, amint azt később, utazásunk folytán elmesélem. Ennek telkén buzgott a füredi savanyúvízforrás. Ennek telkén voltak a fürdőházak, a vendéglő, a cseres és iharos erdőcske s a kis templom. Ennek telkére kellett jönni a színháznak is.

A másik földesúr volt a veszprémi káptalan. A veszprémi püspökség szent István királytól kapta ezt – úgy mondják, de amikor a székeskáptalannal megosztozott, a füredi kis részjószágot a káptalannak adta. A káptalan telke a barátokétól napnyugatra feküdt, s 1830-ban, de még az én gyermekkoromban is, ez puszta legelő volt, s egyebet nem termett, mint követ, sovány füvet, nádat és szúnyogot. Ma a legszebb nyaralók delelnek rajta.

A harmadik földesúr volt a pápai Esterházy grófok nemzetsége. Ennek birtoka inkább Arácshoz tartozott, telke a barátok telkének napkeleti szomszédságában fekszik. A birtok valamikor a rég kihalt Devecseri Csóron nemzetségé volt. Gyönyörű regéiben a költő e régi nemzetségről gyakran megemlékezik.

A negyedik földesúr volt a kisnemesség. Ehhez tartoztak a Szentgyörgyi Horváth, a Siskei Oroszy, a Bocsári Újhelyi s egyéb nemzetségek. A Somogyi, Végh, Siskei, Vargha, Pázmándy, Dienes, Esztergomy, Roboz, Pap, Molnár s egyéb családok alkották e nemzetségeket. Balatonfüredhez hajdan még két falu tartozott. Lak és Kék volt a falvak neve. E falvak elpusztultak, templomuk csak romokban áll, lakóik Balatonfüredre vonultak össze, nevüket csak két dűlőnév őrzi. A kisnemesség e két faluból származott eredetileg.

A jobbágyság akkor még nem jött emberszámba.

A jobbágyság csak birtok volt, mint a legelő, malom, erdő vagy kaszáló. Ha a nemzetségek osztoztak: a jobbágyságon is osztoztak. Az egyik családnak malom kellett: megkapta a malmot. A másik család kapott a malom fejében jobbágyot és zsellért. Gyönge malomért egy vagy két jobbágyot s egy vagy két zsellért; jó vizű és jó fekvésű malomért több jobbágyot, több zsellért. Ez volt az igazságos osztály. Megnyugodott benne nemzetség, család, zsellér, jobbágy, szolgabíró, hiteles hely, vármegye, helytartótanács egyaránt.

A füredi kisnemesség és jobbágyság adott tehát a nemzeti színházhoz száz igás és ezer gyalognapszámot. Nagy szó volt ez akkor. Mert a fürediek ez után pár év múlva építették gyönyörű nagy kálvinista templomukat, s itt is ingyen kellett minden igás és kézi munkával előállaniok. A kálvinistának már az a furcsa természete, hogy őt Magyarországon a jó istenen kívül semmi munkájában nem segíti senki, hanem ahelyett húzza, ráncigálja, nyomja, fosztogatja mindenki. De úgy kell neki. Miért él-hal úgy a magyarságért és a szabadságért? Miért nem tud németté, tóttá, oláhvá, cseléddé, szolgává lenni?

De adakozott valamennyire a papság is.

A költő ívén ott van gróf Zichy Domokos olmüci kanonok, szőnyi plebánus, később veszprémi püspök 25 forinttal, a pázmándi és nicki plébános öt-öt forinttal s egyik veszprémi kanonok névtelenül húsz forinttal. Hej, a jó plébánosok közt mindig fölös számmal voltak a jó magyarok s Zala vármegye hivatalos gyűjtőívén később százanként szerepeltek szerény, de jószívű adományaikkal a plébánosok.

A füredi hazafiak legnagyobb bizalommal a tihanyi barátok bőkezűsége elé néztek.

Az apát úr Horváth Pál volt, csöndes természetű, de jókedélyű férfiú. Jó pajtás az előkelő urak között. Körül is csiripelték az urak félig komolyan, félig dévajul, hogy most már csak álljon ám elő az apátság bőkezűen, ne fukarkodjék semmiben, inkább egy pipa dohánnyal kevesebbet szívjon naponként minden barát.

Ezt zalabéri Horváth János mondta.

– Mi a Bencésnek, kedves apátom, egy kis nemzeti színház építése? Annyi, mint egy pipa dohány!

– Igaz, igaz, domine spektábilis,* csak azután odafönt a pipát ki ne üssék a szánkból.

Odafönt – Budán a nádorispánnál! Odafönt – Bécsben a magyar királynál! Bizony a barátok szájából ott kiüthetik a pipát. Mert a nemzeti színház mégiscsak a magyarság nemzeti ügye, ehhez pedig a barátnak semmi köze. A barát csak egyék-igyék, imádkozzék, dicsérje az istent, de a nemzeti ügyet ne támogassa. Annak hagyjon békét!

Így gondolkodtak Budán és Bécsben.

A jó apát úr szívesen megtett volna mindent, de kötve volt a keze. Csak annyit tett, hogy a költőnek fülébe súgta, a főapátnál szerezzen neki szabad kezet, akkor aztán mindent megad, amit csak megadhat. De az istenért, el ne mondja senkinek, hogy tőle kapta ezt a tanácsot.

Augusztus elején közgyűlése volt Zalaegerszegen a vármegyének.

A költő sietett oda, hogy a színház ügyét az egybegyűlt nemesség elé terjessze. Öt hatalmas szövetségese akadt.

Az egyik volt Deák Antal, a vasjellemű s óriás tekintélyű hazafi, a múlt országgyűlésen a nemzeti nagy ellenzéknek egyik vezére, a vármegyének ez idő szerint első alispánja, akiről mindenki tudta már, hogy a bécsi udvar ranggal, renddel, kitüntetéssel őt is meg akarta magának nyerni s az ellenzéktől eltántorítani, de ő minden ajánlatot visszautasított, nem úgy, mint Vay, Szerencsy, Plachy, Ragályi!…

A második szövetségese volt Séllyey Elek, a másodalispán, s a harmadik: Tolnay Gábor, a vármegye főjegyzője. A negyedik Kerkapoly István, a tapolcai járás főszolgabírója, kinek járásához Balatonfüred is tartozott. Később a vármegye alispánja és követe. Ő magával vitte a gyűlésre a Balaton melléki egész kálvinista nemességet.

Ötödik szövetsége volt a keszthelyi dinasztia, gróf Festetich László; a költő nejének, Szegedy Rózának unokaöccse. E csodálatos szépségű nőről még utazásunk közben sokszor lesz szó. E nő ekkor már elmúlt ötvenéves, beteges is volt gyakran; meg is halt nemsokára, alig két év múlva, de ekkor átrándult Sümegről Keszthelyre, hogy öccsét, a grófot a nemzeti színház mellett föllelkesítse.

Ott volt a megyegyűlésen Csányi László, később a nemzet minisztere és vértanúja. És ott volt az ifjú Deák Ferenc, huszonhét éves ifjú, de már táblabíró, s barna-piros arcán s komoly szemeiben a magyarnak minden bölcsessége s minden mély és nagy érzése ott világolt.

Kisfaludy Sándor írásban is, élőszóval is előadta javaslatát. Írása megvan a vármegye levéltárában, ki is nyomtatták már, olvashatja akárki. De mély hazafiúi érzéstől rezgő nagy beszéde örökre elhangzott. És örökre elhangzott Deák Antalé és Deák Ferencé és Csányi Lászlóé és a többi hazafié.

De nem a sivatagban hangzottak el.

Minő beszédek voltak ezek! Háromszáz esztendőnek nemzeti fájdalma jajdult föl e beszédekből. Hogy tiporták, hogy irtották háromszáz esztendő óta a magyart!

„Meg kell védelmeznünk – úgymond Csányi – ősi alkotmányunkat. Meg kell védelmeznünk ősi szabadságainkat. Vérrel szereztük valamennyit, nem ingyen, nem istennek jóvoltából kaptuk. De legfőképpen meg kell védelmeznünk és lábra kell állítanunk édes anyai nyelvünket, s nem szabad elszenvednünk, hogy ezt a mi országunkban bármely idegen nyelv a maga háta mögé állítsa. Mert ha őseink szózatát elfelejtjük, s ekképpen magyarságunkból kivetkőzünk: akkor nekem nem kell többé se alkotmány, se szabadság, de még az élet se kell!”

Így beszélték Zala rendjei, s forró hazafi szívekre talált minden igaz szó.

Zúgó éljenzésben és harsogó tapsokban tört ki a nemesség.

Taps!

Furcsa jele ez a tetszésnek.

Zala vármegyében azelőtt sohase hallották. Én se láttam és hallottam a magam vármegyéjében soha. Színházban hozzászoktam a taps zajához; nagy művész, ragyogó szépségű asszony szokta megnyerni a színpadon, de nagy és komoly hazafit a nemzeti igazságok megmentéséért folyó küzdelemben tapssal jutalmazni nem szoktak minálunk. Mikor az országgyűlésen először hallottam tapsot: ügyetlen, kicsinyes s komolyság nélkül való tüntetésnek tekintettem.

Most már divat, de én még most se gyakorlom.

A magyar, ha elfogja őt a lelkesülés, éljent kiált. A vármegyék nemessége a felbuzdulás mámorában süvegjét lebegteti, kardját húzza ki, azt veri össze, s isten áldását kiáltja vezérére. De tapsolni nem szokott.

Zala vármegye 1830-iki augusztusi közgyűlésén viharos taps zúgott. Kezdte a fiatalság, s folytatta sok öreg is. S ellentmondás nélkül, egyhangúlag elfogadta s határozattá emelte mindazt, amit nagy költője javasolt.

A balatonfüredi nemzeti színházat föl kell építeni.

A gyűjtést a gyűlés alatt már meg kell kezdeni. Meg is kezdték. Össze is gyűlt hamarosan mintegy ezer forint.

A vármegye pénztárából semmit sem adhatnak, mert a kormány azt meg nem engedi. De a járások összes főszolgabírái utasíttatnak, hogy adományozásra minden nemesembert felhívjanak. Hazafias szent célra a fillért is köszönettel fogadják.

A Bencés barátok pannonhalmi főapátjához átír a vármegye, hogy adjon telket a nemzeti színháznak. Átír a szomszédos Veszprém, Győr, Vas, Somogy és Fehér vármegyékhez is, hogy atyafiságos buzgalommal pártolják az eszmét.

A vármegye veszi oltalmába s védelme alá a színházat s az egész intézetet.

A színház és megyei színművészet főkormányzójává Kisfaludy Sándort, „vármegyénknek táblabíráját, közbizodalmú hazánkfiát, nemzetünknek közönségesen elismert, jeles nagy fiát” élete fogytáiglan kinevezi.

Végezetül kimondja, hogy Balatonfüreden a nemzeti színházban soha más nyelven, mint magyar nyelven színielőadást tartani nem szabad.

A költő tovább se pihent.

Rögtön írt és utazott mindenfelé, hogy barátait, tekintélyes megyei és országos férfiakat megnyerjen az ügynek. Írt Pannonhalmára Guzmics Izidornak, vegye rá a főapátot, hogy adjon telket s húszezer téglát azonnal, hogy még az idén meg lehessen kezdeni az építést, Guzmics pedig készítsen szép ünnepi költeményt a megnyitás napjára.

Írt Fülöp József öreg barátomnak is azonnal, hogy a telek kijelölésére Füreden megjelenjék.

Mihelyt a főapáttól a tihanyi apáthoz a levél elindult: azonnal ment a költő is Füredre. Megalkudni a tihanyi apáttal.

Gyorsan meglett az alku is.

Az apát ad alkalmas telket. A telek kijelölésére és átvételére megjelent hazafiak legjobbnak látták, hogy a színházat arra a helyre építsék, ahol Kisfaludy agyában az eszme megfogant, s kisjókai Szabó István uram az első ajánlatot megtette.

Ád az apátság húszezer téglát.

Fölajánlja az épület tetejéhez szükséges összes födélfákat, azokat szántódi és kapolyi erdeiben ki is faragtatja, s a szántódi révhez oda is szállítja.

Volt azonban Horváth Pálnak, a jó apát úrnak egy csomó furcsa feltétele és kikötése is.

A játékszín épületeiben senkinek szállást adni nem szabad; abban csupán csak a színjátszó társaság tagjai lakhassanak.

A játékszín épületeiben sütni-főzni nem szabad se a színészek számára, se mások számára.

Kávét, teát főzhetnek a színjátszó társaság tagjai maguknak is, vendégeiknek is, de pénzért másnak nem főzhetnek.

Ha van boruk a színészeknek: ezt ugyan a színház pincéiben tarthatják, s ott a színház helyiségeiben meg is ihatják, váljék egészségükre, de ott idegen bort nem tarthatnak, és saját borukat pénzért másnak nem mérhetik.

Mindezt némi vita és ellentmondás után az urak derült kedvvel ugyan elfogadták, de egy kikötését a jó apát úrnak határozottan elutasították. Azt akarta ugyanis a szerződésbe még beletenni, hogy a játékszín épületeiben udvarolni, a nőknek szépet tenni, szerelmeskedni, csókolózni s efféle hívságos időtöltést művelni senkinek szabad ne legyen.

– No ezt nem fogadjuk el, főtisztelendő uram, mert akkor se színészt, se közönséget nem kapunk.

Az apát úr makacskodott.

– Hogy engedhessem én meg az én telkemen a szerelmeskedést?

– Hiszen csak színből, játékból történik az, főtisztelendő uram. Azért hívják Színjátszó Társaságnak.

Ez már okos beszéd volt. Ezt már a jó apát úr is megértette, s ekként az örökszerződés létrejött. Aláírta az apát úr, aláírta Kisfaludy Sándor mint főkormányzó, aláírták a vármegye tiszti ügyésze, az uradalom fiskálisa, a törvényes bizottság s a tanúk is.

A telket kimérték, átvették, kicövekelték, s aztán örömében olyan áldomást adott a jó apát úr az egész fürdőközönségnek, hogy másnap reggel is alig akart még vége lenni. Minden cigánynak a keze belesenyvedt.

Ez év őszén nem kaptak az építésbe. Kivágták az erdő fáit azon a helyen, ahol a színháznak a helyet kimérték, s aztán egész őszön és télen az anyagot hordták. Kétszáz öl kő, húszezer tégla, hatvanhatezer zsindely, ötszáz deszka, kétszáz köböl leoltott mész s a barátok somogyi uradalmából az épület tetőfája feküdt ott a tavasszal halomba hordva. S a pénzhez még alig nyúlt hozzá a költő, pedig lassanként a pénz is szaporodott.

De kellett is, hogy szaporodjék.

Az építés vezetését Fülöp József öreg barátom ingyen vállalta el. Ő rajzolgatta ki az építési részleteket. De munkavezető azért mégis kellett melléje.

És kellettek kőművesek, ácsok, kőfaragók, asztalosok, lakatosok, kovácsok, üvegezők, mázolók, gölöncsérek* s egyéb mindenféle kézművesek. Ezek munkája sok költséggel járt.

Kisfaludy Sándor aggódott, hogy saját vármegyéjében a szükséges pénz nem fog összegyűlni. De sasszeme még tovább is látott. Ő a „Dunántúli Színjátszó Társaság” sorsát biztosítani is akarta. Szüksége volt tehát a szomszéd vármegyék támogatására.

Vas vármegyéhez 1831. évi március 15-én fordult levelével. Milyen szép és igaz levél volt ez!

„Hintsük a hazafiságnak aranymagvait szünet és kifáradás nélkül ott, ahol lehet; úgy, amint lehet s akkor, amikor lehet; amint az idő, hely és körülmények engedik: bár vetésünknek aranytermését arathatni talán csak késő unokáinknak engedtessék is.”

„Az utolsó századokban folyvást mostoha idő járt a magyar nemzet felett: ennek mind vészes förgetegeiben, mind kegyelmekkel ragyogó napjaiban a magyar nyelv és vele a nemzetiség hol nyomatva s irtatva, hol elhízelkedtetve vagy elgúnyoltatva levén, már-már végvesztének hanyatlott.”

„Ha hős Eleink az utolsó félszázad előtt föltámadtak s az akkor lélegző Magyarokat látták volna, tehát az elfajult maradékkal beszélni se tudván, azt kell vala vélniük, hogy Leel sírjának tapodói szakadtanak s telepedtenek le az általuk vérrel szerzett Hazában.”

Sopront és Pozsonyt kivéve, egy vármegye középső és magas nemessége se németesedett el annyira, mint Vas vármegyéé. De azért Vas vármegye ellentmondás nélkül, hazafias buzgalommal fogadta a költő levelét.

Nicky János volt első alispánja, Bertha Ignác második alispánja és Széll Imre, a későbbi követ és hétszemélynök, főjegyzője. S volt még a költő törekvéseinek ezeken kívül is lelkes és befolyásos támogatója. Ez Szegedy Sándor volt, a költő nejének, Szegedy Rózának unokaöccse.

A májusi közgyűlésen tárgyalták a karok és rendek* a költő iratát. Komoly és lelkes volt a tanácskozás. Jelen volt maga a költő is, bár nemesi jogait Vas vármegyében nemigen szokta gyakorolni. De a vezérlő férfiak nagy része mind vagy rokona, vagy benső barátja, vagy egykori bajtársa volt.

A gyűjtést és segélyezést elhatározták a karok és rendek.

És elhatározták azt is, hogy követeket küldenek arra a gyűlésre, melyet Kisfaludy Sándor a nemzeti színészet ügyében a szomszéd vármegyék képviselőiből összehív.

E gyűlést május 25-ik napjára Kiscellbe hívta össze a költő. Meghívta rá Zala, Vas, Veszprém és Győr követeit.

Zalában lakott. Ott voltak birtokai Sümegen, Gyömörőn, Gógánfán, Bodorfán, Dobos erdejében s egyebütt. A nemzeti színház is Zalában lesz fölépítve, Zalának tehát ott kell lenni.

Ott kell lenni Veszprémnek is. Hiszen Balatonfüred Veszprém tövében fekszik, s a színielőadások gyönyörűségét Veszprém vármegye élvezi elsősorban. Sok rokona is volt a költőnek e vármegyében. S volt itt családjának birtoka is. A Kisfaludyak ősi várai Döbröntevár, Ecsegvár, Csékútvár ugyan kiestek már a nemzetség kezéből, de Halimbát még testvéreivel együtt bírta a költő, a csékúti uradalom utolsó foszlányát.

Győr vármegyében is nagy gyökerei voltak a nemzetségnek. Apja, Kisfaludy Mihály főszolgabírája volt a vármegyének, s csak pár év előtt halt meg. Birtokai voltak Győr-Gyömörőn, Téten, Szemerén, Fölpécen, Kispécen s másutt is.

Vasban is otthon volt a költő. Neje jogán hat évig bírta Kámot. Nemzetségének ősi fészke volt Vas vármegye is. Volt birtoka a Kemenesalján, Gencsen. Mind maga, mind felesége révén ezer kötelék kapcsolta a vármegye előkelő családaihoz.

A meghívott vármegyék hazafias buzgalommal fogadták el a meghívást, s a kiscelli gyűlésre mindegyik küldött néhány előkelő férfiút, alispánt, főjegyzőt, tiszti főügyviselőt, táblabírót, szomszéd járásbeli főszolgabírót.

A kiscelli gyűlés tekintélyes férfiakat hozott össze nagy számmal. A gyűlés elnöke Kisfaludy Sándor volt. Nagy éljenzéssel őt választották. A megbízott követeken kívül Vasnak kemenesalji, Veszprémnek somlyómelléki, Zalának sümegvidéki előkelő urai csaknem mind megjelentek.

A gyűlést fölváltva a vendéglőben s a kiscelli barátok refektóriumában* tartották.

Tárgya volt:

A balatonfüredi nemzeti színház fölépítése és megalapítása.

A „Dunántúli Színjátszó Társaság” szervezése s megélhetésének minden évszakban biztosítása.

Állandó ruhatárnak és kelléktárnak beszerzése és gondviselése.

Komlóssy Ferenc színigazgatóval s társaságával való szerződés megkötése.

A balatonfüredi állandó színház megnyitásának elhatározása.

Hej, ha a mai vármegyék úgy szívükön viselnék a nemzeti nyelvnek, műveltségnek és felvirágozásnak ügyét, mint ott és akkor hetven év előtt!

Hej, ha a mai magyar költőt úgy megbecsülnék a törvényhatóságok és kormányzó emberek, mint akkor megbecsülték!

Hej, ha ti, magyar költők, akik manapság éltek, dolgoztok, henyéltek és nyomorogtok, úgy megbecsülnétek, oly imádandó fenség gyanánt tisztelnétek a hazát, a magyarságot, az asszonyt, a nemzeti érzést, a múltnak dicső emlékeit s a jövendőnek büszke reménységét, mint a hetven év előtti idők magyar költői!

Nem mesélem el apróra a kiscelli gyűlés dolgait. A történetíró foglalkozzék azokkal, s ne a vidám elbeszélő. Nem is tartozik valamennyi most az én dolgomhoz. Csak annyit említek meg, hogy Komlóssy Ferenc társulatával végleg megszervezték a „Dunántúli Színjátszó Társaságot”, meg is állapodtak vele a füredi színház ünnepélyes megnyitására, s meg is határoztak számára a balatonfüredi nyári két hónapra 1200 forintnyi segélyt ezüstben.

Tizenhat személyből állott akkor az igazgatóval és súgóval együtt. Köztük Megyery, Telepy, Lendvay, Hubenay, Vásárhelyi, Posgay és Kántorné, Komlóssyné, Újfalussyné s Balogh Nina

Különösen érdekes volt a ruhatár és kelléktár fölött való eszmecsere. Amire a szóbeli hagyomány emlékezik: fölemlítem.

Sisakokat, vérteket, kardokat, alabárdokat nem kell venni, azokra a pénzt nem kell pocsékolni; van a vármegyeházak padlásán és pincéiben elég rozsdás készség, elő kell szedni, ki kell tisztogatni, s Füredre kell szállítani.

A ruhákkal másként áll a dolog.

Holmi német és spanyol ruhákat, gallérokat, bugyogókat, cipőket és harisnyákat a vármegyék nem adnak. Idegen gúnyára a nemesség nem adja pénzét. Effélére csak magánosok adhatnak pénzt vagy maguk a színigazgatók.

Nemzeti magyar ruhát azonban kell szerezni. Őseink, hőseink, elődeink az ő igaz köntösükben lépjenek a színre.

De milyen legyen az ősi ruha?

Kurta huszárdolmány mindenesetre kell, mert a huszárnak ott kell lenni a színen.

Hímes fehér atilla s hímzett Zrínyi szintén kell; nászok, lakodalmak, esküvők, királyi udvar enélkül el nem lehetnek.

Zöld és gránát kancamenték arannyal és ezüsttel el nem maradhatnak. A király, a nádorispán, a zászlós urak, a dicső hadvezérek ilyen mentében mutatkozzanak.

Kancamente?

E szón megakadt a kiscelli országgyűlés.

Miért éppen kancamente? Milyen is az a kancamente?

Koltai Vidos József, akkor még javabeli férfiú, később alispánja és követe Vasnak, hozzászól a kérdéshez.

– Ne csodásítsuk magunkat, urak, nincs a magyarnak kancamentéje, kinevet vele a világ!

A költő figyelmeztette Vidost, „tisztelt öcsém uramat”, hogy kell lenni kancamentének, mert a kolozsvári színjátszó társaság inventáriumában* így van beiktatva.

De ott volt Kocsi Sebestyén Gábor is, Veszprém vármegye követe, akiről mindenki tudta, hogy mindentudó. Ő nyomban világot gyújtott a kérdés fölött.

– Igenis van kancamente, mivelhogy őseink sokféle és külön-különféle mentéket viseltek, amint a bécsi képes krónikában s attól kezdve mindenféle piktúrában, különösen pedig a koronázási rajzolatokban szemlélhető. A mostani huszármente valósággal a régi kurucmente, vagyis igazán szólva a kurta mente. Régi eleink hosszú mentét viseltek, mely térdig ért. Az a mente pedig vagy ujjas volt, vagy ujjatlan, s az ujjas mente vagy szűk ujjú, vagy sípujjú volt. De az ujjatlan mente is kétféle volt, úgymint vagy palástos mente, vagy vállba vágott mente. Nagy uraink a vállba vágott mentét szerették. Mert ha a mentének gránátszíne volt, az ujjas dolmány pedig világoskék vagy gyöngyházszínű volt, akkor a vállba vágott nyíláson kívül álló kar a szemlélőnek igazán ékes látást nyújtott. Az ilyen mentének a neve kancamente. Különösen alkalmatos volt ez a háborúban, hosszú idejű vonulásokban, mert ilyen mentében kardot, buzogányt kantárszárral kényelmesen lehetett tartani.

Kocsi Sebestyén Gábor után természetesen senki se merte többé a száját kinyitni. Nehogy azonban a mindenféle férfi és nő számára való ruhák, viganók, kötők, kantusok fölött egyenként kelljen tanácskozni és határozni, kölcsönösen egyetértéssel abban állapodtak meg, hogy a ruhatár ügyét rábízzák a költőre, akit a gyűlés Zala vármegye példájára különben is főkormányzóvá választott a dunántúli nemzeti színjátszó társaságok összes ügyeiben.

Gyűlés után nagy áldomás.

De áldomás után még nem mentek az urak egyenesen haza. A kemenesalji atyafiak ezt meg nem engedhették. Hanem kiválasztott magának mindenki egy csomó rég látott vagy tegnap látott vagy soha eddig nem látott atyafit és jeles hazafit, s vitte magával Sitkére, vagy Mihályfára, vagy Csöngére, vagy Ostffyasszonyfára, vagy a Somlyó hegyére. S tartott a mulatság vagy ismerkedés heteken át.

A vármegyék mind elfogadták a kiscelli gyűlés határozatait. Még Sopron, még Somogy, még Fehér vármegyék is elfogadták.

De az is természetes, hogy a bécsi kormány és budai kormány keresztet húzott az egész bölcs és hazafias intézkedésre, s meg nem engedte, hogy a vármegyék a nemzeti nyelv művelésének szent ügyére egy fillért is áldozzanak. Nem azért vannak a magyar vármegyék, hogy a magyar nyelvet míveljék, a magyar költészetért lelkesüljenek, s őseik dicsőségeit még egyszer visszaszerezzék. Adót behajtani, katonát beszedni, jobbágyot deresre húzni: ez a vármegyék dolga.

A bécsi kormány és budai kormány így segítette meg a költőt akaratlanul.

Mert ahogy a vármegyék a kormány tilalmát megtudták: abban a pillanatban kimondta a nemesség elszántan:

– Nohát, most már meglesz az a nemzeti színház! – Össze is gyűlt hamarosan 12 954 forint ezüstben, meg is kezdték az építést június elején, s annyi adomány, annyi munka, annyi lelkesedés dolgozott a színházon, hogy a nagy és szép épület készen lett egy hónap alatt, s a költő július 3-ra már kitűzhette az ünnepélyes felavatást.

Még 1754 ezüstforint meg is maradt a pénzből.

Olyan ünnepet még alig látott a Balaton, mint az első nemzeti színház megnyitásának ünnepe volt. Még a testvériség ünnepe 1848-ban, még a Kisfaludy-szobor ünnepe 1861-ben se volt olyan ragyogó.

Mely napon tartották ezt az ünnepet?

A költő azt írja leveleiben: július 3-án. Az egykorú hírlapok azt írják: július 2-án. Én meg azt mondom: mind a két napon. Az 1831-ik évben július 2-ra szombat, 3-ra vasárnap esett. Az egyik napon a nép, a másikon a nemzet ünnepelt.

Az ünnepre meghívták az összes szomszéd vármegyéket. Meg is jelentek. A küldöttségek, a főtisztviselők, a táblabírák, a nagy nemzetségek tagjai, férfiak és nők Zala, Veszprém, Vas, Sopron, Győr, Fehér, Tolna, Somogy megyéből s igen sokan Pestről és Pest megyéből.

A színházba négy-ötszázan fértek. De maguk az urak is többen voltak szépséges asszonyaikkal s a papokkal. Haj, még akkor a papok, barátok, kanonokok, apáturak is otthon voltak a nemzetnek és magyarságnak örvendező napjain!

Hát a nép hova férjen, hol ünnepeljen?

Az a nép, amely jobbágy volt, paraszt volt, országos és úri teher alatt nyögött, s az alkotmányt, a szabadságot s a jogok szentségét csak átokból, imádságból s példabeszédből ismerte!

De amely magyar volt, s magyarságának büszke érzetét istenimádáshoz hasonló szentségnek tartotta. Pénzt nem adhatott a magyarság szentegyházához, de volt lelke, volt izmos karja, volt igavonója, adott tehát munkát. A füredi jobbágy áldozatos munkája nélkül föl nem épülhetett volna a szentegyház. S eljöttek még Arácsról is, még Balaton-Kisszöllősről is, még Alsóörsről is együgyű földmívesek, zsellérek, napszámosok, hogy egy-két napig ingyen dolgozhassanak.

Ezt a népet az ünnepből kihagyni nem lehetett.

Komlóssy Ferencnek, a színigazgatónak volt jó ötlete.

Tartsunk nemzeti ünnepet és szabad előadást szombaton, július 2-án a népnek s vasárnapon, július 3-án a nemességnek. Elfogadta a javaslatot a költő, s helyeselte azt az ifjú Deák Ferenc is. Legyen a nép az első.

Így lett.

Hírt adtak a falvak népének, s a nép szombaton délre és délután odasereglett.

Tisztes fekete ruhában a férfiak s tisztes fekete és barna ruhában az asszonyok, vidám színekben a lányok. Zászlót nem hoztak, zene őket nem kísérte, a lányok kezében virág, az asszonyok kezében zsoltároskönyv. Azt hitték: istentiszteletre jöttek. Együgyű kálvinista magyar ember virágot és zsoltárt visz magával, ha istenének színe elé akar járulni.

Hiszen igazuk volt.

Volt egy oltár, amelyen már századok óta csak hamvadoz az áldozat tüze. Amelyről töröknek, németnek, királynak, bakónak durva keze oly sokszor le akarta söpörni az utolsó szikrát is. S amelynek tüzét égő honfiszívek mégis mindig csak ébren tartották. Nyögtek, véreztek, viharzottak azok a szívek, de a szent tüzet elaludni nem engedték.

A magyarok istenének oltára volt ez.

Pereynek hívták azt a papot, aki engem megkeresztelt. Azt se tudom: káplán volt-e vagy tanító vagy már fiatal lelkész 1831-ben. Ő is odajött a maga népe élén.

De szerkesztett egy ünnepi dalt, s erre népét megtanította. A dal így kezdődött:

Ím bejöttünk nagy örömmel
A te szentséges hajlékodba,
Magyaroknak nagy istene!

– – Szentségtörés volt ez! Hitnek, vallásnak, istenfélelemnek megcsúfolása. Hisz ez a magyar református egyháznak templomi szent éneke! Nagy részben a szöveg is; a dallama egészben. Hogy lehet ezt a színház megnyitásakor énekelni?

De hogyne lehetne, amikor a magyarnak győzedelmi napja van?

Mégis azt mondták Pereynek, hogy ezt a színházban elénekelni nem szabad. Templomba való a zsoltár, nem színházba.

Nohát énekeljük el a templomban.

A ragyogó új színház mellett tízlépésnyire ott van az erdő. Sötét iharfák, komor tölgyek, vidám köntösű óriási ezüst nyárak. Némán és büszkén emelkednek az ég felé. Istennek ragyogó napja a gyertyafény, szálfaderékból az oszlopok, sűrű lomb a boltozat, rigóhang az orgona. Van-e szebb templom a világon, mint az eleven őserdő?

Fölharsan a dal.

Perey áll a néptömeg közepén. Mindenki ránéz. Kezével int, s kezdi a dalt. Ezer férfi és nő komoly, lassú és édes hangja zeng össze. S a hang felszáll a lombokig s a lombokon túl a magas égig. S a hang elszáll messze a vizek fölött a végtelenben, s leszáll mélyre, a hazafiak érző szívébe.

S mind odagyűlnek az urak az ünneplő nép köré. A büszke nemesség, a vármegyék kormányzói, a nemzetnek nagyjai leveszik kalapjukat. Komor arccal ott áll a költő is levett süveggel. A lombok nyílásán át egy sugár nyilall kopasz homlokára, s fényből, ragyogásból tesz rá koszorút. Mindenki látja, csak ő maga nem érzi. A fenséges nő, Szegedy Róza fehér csipkekendővel takarja el arcát. Minő érzés támadhat ebben a szívben arra az együgyű dalra?

A szent dal tovább zúg:

Megsegítted magyar néped,
De föl is száll hozzád az égbe
Buzgó hálánknak éneke!

Ott áll Megyeri, a nagy művészek egyik legnagyobbja. Az örökké vidám Megyeri, aki mikor később leszállt a holtak közé, még a holtakat is kacagásra fakasztá. Hallja a szent dalt, s ím, az erős, vidám, nagy lélek könnyekre fakad, odalép Pereyhez, s az ifjú papnak kezet csókol. De szólani nem tud.

Hanem azt mondja igazgatójának, Komlóssynak:

– Ma nem játszom.

És nem játszott. Akárhogy toporzékolt az igazgató, s akárhogy kérlelték az urak. Ma az áhítatnak engedte át lelkét. Úgy megrendíté őt az egyszerű nép igaz ünneplése.

A következő napon az alapítók, vármegyék, nemesurak számára nyitották meg az első magyar nemzeti színházat.

Két prológ volt az előadás kezdetén.

Az egyik beszéd, a másik dal. Mind a kettőt Kisfaludy Sándor készítette. A beszédet Komlóssy Ferenc olvasta föl, a dalt a társaság énekkara dalolta el.

Kívül négy lobogó volt az épület dísze. A nemzeti lobogó középen az ország címerével. Mellette Zala, Veszprém és Vas vármegyék lobogói a vármegyék címerével. De belül rózsák és cserlombok özöne ékesíté a színpadot, s virágillat tölté el az egész nagy termet. De minden rózsánál, cserágnál és illatnál fenségesebb érzés töltötte be a szíveket.

Mit idézzek a hosszú és remek beszédből?

„Félszázad óta kezdett csak lábrakapni a magyar színművészség; de haj, mily akadályokkal kell vala küszködnie! Mily visszataszításokat, mily sérelmeket s gúnyoltatásokat kell vala szenvednie! Mint kell vala nyomorogva, nehézségekkel és szükségekkel viaskodva magát tengetnie mai napig! –”

„Néktek, dicső magyar Hazánk nagylelkű fiai és leányai, – néktek tartatott fenn azon hazafiúi öröm és dicsőség, hogy magyar szíveteknek szent érzését a nemzeti művelődésnek ezen hiánya sértvén, áldozattételre vállalkoztatok!”

„Hazafiúi buzgóságtok tavaly ilyenkor azt mondotta: Legyen meg! – és: Meglett… Itt, hol még tavaly ilyenkor az ezen helyen állott fákat és fűszálakat a szél ingatta, most a nemzetiséget terjesztő színművészeti Intézet áll; – a tavaly gondolt Magyar Játékszín szép valósággá lőn! És az önnön hazájába eddig zsellérkedni kénytelenített magyar színművészség tulajdon házra vergődhetvén azt sóhajthatja: – Itt most tulajdon Hazámban én is már itthon lehetek! –”

Beszéde végén élteti a szónok „Tekintetes Zala, Veszprém és Vas vármegyéknek Karait és Rendeit”, kiknek Haza- és Nemzetszeretete a színművészséget és általában a nemzeti kultúrát hathatós pártfogásba vévén, Közüggyé tette.

Éltetni akarta még a költőt, Kisfaludy Sándort, aki nélkül a nagy Kezdés létre nem jött volna. De a költő ezt meg nem engedte.

– Ha már – úgymond – éltetni akarnánk élő embert: akkor a királyt kellene éltetnünk. De ha már azt nem tehetjük, mert különös okunk nincs rá: akkor egyetlenegy élőt magunk közül ne éltessünk. Megérdemelné több is, s megvárnák sokan.

De a színészen kifogni nem lehet.

Mikor beszédje végére ért, s a harsogó éljen elhangzott, intett kezével, hogy még szólni akar, odanézett a költőre, s e szavakat mondá:

– „Éljen akit gondolok – de akit megneveznem nem szabad, mert – megtiltotta.”

Mint a vihar zúgása, úgy dördült meg erre a szóra:

– Éljen Kisfaludy Sándor!

A közönség szeretetén se lehet kifogni.

Az éljenzés közben újra felemelkedett a függöny, s a rózsákkal behintett színpadon, fényes nemzeti köntösben ott állott az egész színtársaság. Férfiak és nők körül ragyogó fény támadt. Úgy látta őket a közönség. Hiszen igaz is. Ők voltak igaz prófétái akkor a halálos álmából ébredező nemzeti érzésnek.

S elkezdett a társaság énekelni.

„Adja Isten, hogy a magyart – A félvilág uralja – S vérrel szerzett szabadsága – Soha kárát ne vallja.”

„Adja Isten! Alkotmánya – Mindörökké állhasson, – S díszlésének semmi erő – S idővész ne árthasson!”

Egy nemzedék életén át e dal volt a honfiküzdelmek jelszava.

Ezt a dalt is Kisfaludy Sándor alkotta.

S e dalt csak függetlenségi harcunk ágyúdörgése tudta egy időre elnémítani.

S e dalra még most is szükségünk van.

De amikor ez a dal elhangzott, 1831-ik évi július 3-án délután öt órakor fölemelkedett helyéről a közönség, s örömkönnyek közt élteté a költőt, s délceg férfiak és ragyogó szépségű nők tolongtak hozzá, hogy vele kezet szorítsanak, s kezét s ruháját megcsókolják.

A színpad hölgyei se tudták könnyeiket visszatartani. De ők a színpadról le nem léphettek. De mindegyik felkapott egy rózsát, s odahajítá a költő lábaihoz. Kántorné, Újfalussyné, Balogh Nina, Hivatal Anikó, Lendvayné. Mind ünnepelt, tüneményes alakja később a pesti nemzeti színháznak.

A költő pedig lehajolt a földre, fölvett egy fesleni kezdő rózsabimbót, odavitte feleségéhez, Szegedy Rózához, megcsókolta halavány arcát, s pihegő keblére tűzte a rózsabimbót.

Igaza volt.

Himfy szerelme nélkül ő sohase lett volna költő s nemzetének nagy fia. Himfy Szerelmét pedig az a nő teremtette.

 

*

 

Így jött létre Magyarországnak első magyar nemzeti színháza!




Hátra Kezdőlap Előre