Hogy utaztak régen?

A nemesember utazása – A gyorskocsi – Az öreg Pitli és ifjú felesége – A szépasszony története megkezdődik – Csányi László

 

Középbirtokú, jómódú nemesember vasalt kocsival utazik. Talyiga, fakó szekér,* ekhós állapot, vászonfödeles kocsi nem a nemesember számára való. De a hintót se szereti. Az csak nagyúrnak való vagy akinek sok az adóssága. Hadd kérkedjék!

Elhatározzák az utazást. Sátoros ünnepre, atyafilátogatóba, tisztújításra, névnapra, fürdőre vagy messze vásárra. Ahogy jön.

Odaszól az úr a kocsisnak:

– Miska, Füredre megyünk. A patkókat igazíttasd meg a kováccsal. A kocsit meg kell kenni. Hajnalra készen légy.

Első dolga a Miskának befutni az asszonyhoz, akár felesége, akár nem.

– Készíts tisztát. Talán három-négy pár is kell. Füredre megyünk korán reggel.

Az a „tiszta” a fehérnemű. Az a „pár” nem egyéb, mint ing és gatya. A gatya korcával becsületet kell vallani az asszonynak. Hétrét gatyánál nem könnyű dolog ez. S nem is gyors. Egész éjjel kell vele vesződni.

Patkó, ló, szerszám, kocsi rendbe hozva. Kocsiülés elkészítve. Abrak a zsákban, széna a kötélben a kocsira jön. Tarisznya megtömve kenyérrel, szalonnával, sóval, paprikával, fokhagymával. Új pamat árvalányhaj a kalap mellé. Azután borotválkozni, a bajuszt keményen kifenni. De az uraság sem mehet készség nélkül. Szép fehér, sávolyos* asztalkendőben pogácsa, kalács, most sült cipó, fokhagymás ürücomb vagy borjúcomb s pár pirosra sült kappan. Mindez a kocsira jön.

De jön a kulacs is. De jön a puska is. De jön a hosszú nyelű balta is. Téli időben, hófuvatagokban még lapát is. A dohányzacskó, az úré is, a kocsisé is, gömbölyűre, keményen megtömve. Acélt, kovát, taplót sehogy se szabad itthon felejteni.

Kijön az uraság a tornácból. Megáll a lovak előtt. Azután lassan körüljárja a kocsit és a lovakat. Megnézi a szerszámot, kiváltképpen a gyeplőt és hámot: erősek-e? Lőcsöt, saroglyaláncot, küllőt, keréksinget megszemlél. Ha bajt nem lát: felül, elhelyezkedik, oldalzsebét megtapintja, s az udvaron még egyszer körülnéz.

– Mehetünk, Miska!

Asszonytól, gyerektől már a tornácon elbúcsúzott. De azért asszony, gyerek, belső cseléd, házi eb mind kimegy a kocsi után az utcára, s utánanéz a kocsinak mindaddig, míg szem elől el nem tűnik az úthajlásnál.

Kétnapi járó az útnak hossza. Útba esik két atyafi, egy tanulótárs, hat falu-város, tizenkét csárda. Hol etetni, hol itatni, meg kell állani mindenütt. Valahol meg is kell hálni. Atyafihoz, tanulótárshoz be is kell tekinteni. A ház előtt elmenni, s be nem nézni, ebédre vagy vacsorára ott nem maradni: erkölcsi lehetetlenség.

Erkölcsi?

De bizony életkérdés az. Aki rokona, jó barátja előtt elhajt, s be nem köszön: az nem akarja, hogy őt is meglátogassák. Az nem szereti a vendéget és rokont. Az vértagadó és emberkerülő. Azt kerülni kell mindenkinek. Abból a vármegyében nem lesz semmi. Annak kerülik lányos házát. Annak fiából esküdtet nem csinálnak. Az megtagadja faját, magyar természetét, minden ősi erkölcsét. Ha él, ha mozog, ha ficánkol: mindegy az már, ő halott ember.

Meg kell tehát látogatni mindenkit, aki útba esik. De mikor fejezi hát be kétnapi útját?

Egy hét alatt, két hét alatt. Néha el se ér Füredig, hanem visszafordul. Eltelt az ideje.

Boldog emlékű Sághy Tóni, Balatonfüred vidám ifja egykor ő is. Megvált szolgabírói állásától, elindult Komáromból, hogy Füreden töltsön pár hetet. Útját Győrnek vette. Ott elhagyta régi kocsisa, fogadott új kocsist. Útban, útközben végiglátogatta valamennyi barátját és rokonát Győr, Veszprém, Vas és Zala vármegyékben. Tavasszal indult el, Szent István napja is elmúlt, mire Füredre ért.

– Hát a te uraságod hol lakik? – kérdik kocsisától.

– Azt nem tudom, én csak három hónap óta szolgálok az uramnál, azóta pedig még nem voltunk otthon.

Most?

Most reggel hét órakor eszébe jut az embernek: jó lenne kirándulni a Balatonra. Nyolckor vasútra ül, délben Balatonfüreden fürdik és ebédel és sétál és udvarol, és este visszaindul. Utazott szárazon és vízen, kocsin, vasúton és gőzhajón, bejárt ide-oda harminchat mérföldet, s este itthon vacsorál Budapesten.

Bojnitzer és Marosi, Szűcs Pista és Adler Márton és az öreg Pitli: ezek voltak a gyorskocsisok Budapest-Székesfehérvár-Veszprém és Balatonfüred közt.

Ismertem valamennyit. Jókedvű, jólelkű és jó lovú ember valamennyi. Fele zsidó, fele nem zsidó, sohase vesztek össze egymással.

Bojnitzer és Marosi harminc évig voltak társak. Vettek ezalatt ezer lovat, kerestek százötvenezer forintot, sohase vezettek könyvet, sohase csináltak évi mérleget, és sohase számoltak le egymással. Vagyonos lett mind a kettő.

Szűcs Pistának Adler Márton, azután meg Deutsch lett a társa. Ma bárkának hívnák az olyan hintót, amilyenen ők röpítették a fürdővendéget. Két ülés hátul: az volt az első osztály. Két ülés elöl: az volt a második osztály. Egy ülés a kocsis mellett: az volt a harmadik osztály.

De ha nők és férfiak vegyesen voltak az utazók: akkor négy ülésre a kocsi belsejében öt jegyet adtak ki. Hiába volt a zúgolódás. Szűcs Pistának szigorú elve volt.

– Vagy a férfi az asszony ölében, vagy az asszony a férfi ölében: tudom én, hogy megférnek egymással.

Minden évben megérett az ő gyorskocsiján egynéhány házasság. Ennek örült legjobban.

Az öreg Pitli: az volt még a fenegyerek. Talán az ő lovai voltak a legjobb futók. Hetvenéves vén hamis volt már, mikor özvegy létére feleségül vett egy húszéves gyönyörű hajadon leányzót. Csóválta rá a fejét mindenki.

De nem törődött azzal Pitli.

– Ha már a ló bent a hámban: a ló kora nem tesz különbséget. Jó vér – öreg ló mindig legyőzi a lusta vérű fiatal csikót.

Hát hiszen ez teljesen igaz. Hanem a menyecskéről kisült csakhamar, hogy annak is jó vére van. Nagyon szívesen hallgatta a szerelmes szép szavakat.

De nem törődött Pitli azzal se.

– Kirúg a hámból? Az a szokása a fiatal csikónak. Hadd ugráljon.

– Jól van, jól, Pitli uram, hátha egyszer a csikó visszaficánkol a mezőre, s idegen ménesbe keveredik?

Ez a kérdés se hozta Pitlit zavarba. Egyet simított szürke bajuszán.

– Ha nem jó a rúd mellett kocsislónak, még mindig jó lesz huszárlónak. Beadom a katonasághoz.

Annyi igaz, hogy az asszonynak nem volt annyi csínja-bínja, amennyit az öreg Pitli az ő lovain már ki ne tapasztalt volna. Az uraságok pajkos beszéde őt ki nem mozdította jókedvéből.

Pestről indult el a gyorskocsi reggel hat órakor. A hajóhídon még lassan kellett léptetni, de amint kiért a budai partra: a kocsis megsuhintotta az ostort, s a három lovon egy-egy csengő fütyörészett. Minden jó vizű kútnál megálltak egy pillanatra. A Libadöglő csárdának nagyon jó vize és nagyon szép csapláros leánya volt. Ott mindig szomjas volt a kocsisnak lova is, szíve is. Nyéken volt az első váltás, Várpalotán a második, délután öt órakor már ott pattogott a kocsis Balatonfüreden a Horváth-ház előtt, s oda gyűlt a vendégsereg. Ki jött? Jött-e híres ember? Minden vendéget úgy fogadtak, mint jó ismerőst, régi barátot, igazi családbelit.

Egy család volt az egész fürdőközönség. Valóságos magyar család. A politikának erős szenvedélyei lángoltak akkor is. A társadalom osztályai fennálltak akkor is. De a társaság egységét meg nem tudta bontani semmi.

Még a zsidókérdést is gyökeresen megoldotta a szép Gutthardné.

Veszprémi lány volt. Ragyogó szépségű menyecske volt. Csodájára járt annak mindenki. Nevét nem mondom meg. Régen ott porlik már habtermete a budai zsidótemetőben. Gyermekei se maradtak, de lehetnek rokonai. Elmondom történetét, hiszen időnként és esetenként belejátszik neve és élete a függetlenségi harc nemzedékének nagy történetébe.

Férje szegény kis úriszabó volt. Nyáron át Balatonfüreden volt a boltja és műhelye, közel a gyógyszertárhoz. Télen Veszprémben laktak.

A menyecske alig volt húszéves. Nagy híve a nemzeti védegyletnek. Ott ült mindig a bolt ajtajában, fehér babos kék-festett vászon öltönyében, egy rózsa a keblén, száz csillagnak minden sugara két szemében. Mosolyától fényes lett az alkonyat s fényesebbé a déli napfény. Alig akadt olyan derék legény, aki másutt sétált volna, mint ott, ahol legközelebbről láthatta. Mindig nagy volt az udvara, s a széptevők egész serege ott lebzselt mellette reggeltől estélig.

Legállandóbb és leghatalmasabb udvarlója volt Batthyány István gróf. Híres lovas, gróf Sándor Móricnak nagy pajtása, Széchenyinek is kedvence, híres futó-lovak tulajdonosa. Maga is tartott lóversenyt polgárdi birtokán. Ő férkőzött legközelebb a szép Gutthardné szívéhez. Nőtlen ember volt, gazdag ember volt, gavallér volt.

Szegény kis szabómester. Ő is szerette a feleségét, csak úgy bomlott érte. Varrta ő a kabátot, mellényt, nadrágot egész nap, egész éjjel. Hogy szép babos honi ruhában ne legyen az asszonynak fogyatkozása. De nem használt az semmit.

Válás lett a vége. A szép szabóné feljött lakni Pestre, házat vett, nagy lakást tartott, s termeiben a magas társaság legelőkelőbb lovagjai mind megfordultak. Állandó barátja azonban gróf Batthyány István maradt.

Maradt, amíg maradt.

Jöttek a forradalmi napok. A szépasszony fejébe vette, hogy ő hatalmat is gyakorolhat, a végzet kerekét is irányozhatja. Miért ne tenné? A tüneményes idők láza nemcsak az ő agyában zsongott. Ő milliókat is akart magának szerezni.

Megismerkedett Duschekkel, az ország forradalmi pénzügyminiszterével, ezzel a jámbor, becsületes hivatalnokkal. Elperzselte szívét, izzóvá tette agyát. A mindenki által körülrajongott szépség varázsoló hatalmának nem tudott ellentállani.

Balatonfüredről jól ismerte Csányi Lászlót a szépasszony.

Csányi is minden nyáron ott szokott tölteni néhány napot vagy hetet. Öreg huszárja mindig vele volt. Öreg huszárját még a napóleoni nagy harcokból hozta el magával a bécsi kongresszus után. Maga Csányi is öreg huszár, de azért kemény legény. Gondosan fésült hosszú ősz szakálla éppen nem tiltakozott az ellen, hogy gazdája a szépasszonynak udvaroljon. Nem engedte tiltakozni a még mindig barna, kifent bajusz. Öreg embernek ritka szép arca. Üde piros szín, tüzes szemek, nyalka bajusz, hófehér szakáll, sehol semmi redő. Mikor kivégezték: akkor is gondosan megfésülte szakállát s hegyesre fente ki bajuszát a vesztőhelyre érkezte előtt.

– Minek az már? – kérdi tőle a börtönfelügyelő.

– Teljes díszben kell menni a csatába.

A katonás rendet el nem engedte senkinek. Még öreg huszárjának se. Pedig ennek szabad volt minden. De azért egyszer ez is megtagadta az engedelmességet.

Ez történt 1843-ban.

Deák Ferenc nem jelent meg az országgyűlésen. Deák pártjának vezérei az első felirat dolgában nem tudtak megegyezni. Fölkerekedtek tehát néhányan: Klauzál, Beöthy s az ifjabbak közül Eötvös, Pulszky, s lerándultak Kehidára Deák tanácsát meghallgatni.

Deák a szomszéd Csányból meghívta ebédre Csányi Lászlót, régi, benső, jó barátját is. Csányi magával vitte öreg huszárját, s az ebédnél ez állt mögötte, ez szolgált neki.

Ebéd alatt észreveszi, hogy az öreg huszár dolmánya nincs katonásan begombolva. Halkan hátraszól:

– Gombold be a dolmányodat, hé!

Az öreg huszár halkan feleli:

– Nem gombolom.

Dühbe jön Csányi, s hangosan rákiált:

– Gombold be rögtön, ha mondom.

Az öreg huszár haptákba vágja magát, s hangosan feleli:

– Jelentem alássan, nem gombolom.

Az ebédező országgyűlés már erre odafigyel. De Csányi most teljes haraggal, harsány hangon kérdi:

– Miért nem gombolod be? – Egyúttal elkeríti áldóját az öreg huszárnak.

– Jelentem alássan, mert nem lehet. Mi már megebédeltünk, s ilyenkor szűk a dolmány.

Az ebédező országgyűlés elkezd kacagni. Még Deák is hangosan kacag. Beöthy Ödön majd leesik a székről nevettében. Utóbb megjuhászodik Csányi is.

– Jól van, de eltakarodjál most a szemem elől. Huszár szájából kutyaugatás csak ez a szó: nem lehet.

Ilyen kemény legény volt Csányi, már a függetlenségi harc előtt is.

Nos hát ő is udvarolt Balatonfüreden a csodaszép szabónénak. Huszár létére nem tehette, hogy mellőle elmaradjon. Szeme közé nézett ő nagy Napóleonnak is, hogyne nézett volna a szépasszonynak is?

Volt Pesten valami Liebmann nevű vállalkozó. Fehérneműszabó és vászonszállító. Fejébe vette, hogy a honvédség részére inget, gatyát, vászontarisznyát szállít. Az a hír szálldogált, hogy a szépasszony előtt minden zár megnyílik. Fölkereste a szépasszonyt, s felajánlotta neki, hogy társnak veszi be az üzletbe, de csak haszonra, ha elnyeri a szállítást.

A szépasszonynak tetszett az ajánlat. Fölkereste Csányit. Csányi ajánlotta a hadügyminiszternek, Mészáros Lázárnak. A hadügyminiszter hideg-rideg ember volt.

Sok dolga is volt. Szívnek, szerelemnek, szépasszonynak nem tudott időt szakítani. De azért a szépasszony megszerezte az üzletet nem ugyan Liebmannak, hanem önmagának. Szegény Liebmann ebbe is belenyugodott. Mert úgy belebolondult ő is a szépasszonyba, hogy ezer inget, tarisznyát varrt volna egyetlen mosolygó szempillantásért.

Így ismerkedett meg Duschekkel is. Akinél volt a bankócsináló gép, akinél volt az arany, ezüst, s aki ha nem fizetett, hát senki se fizetett. Aki utóbb pénzügyminisztere volt az országnak, s aki mégis, ha a szépasszony galambszeme hosszan nézett rá, egész testében reszketett, mint a szellőrázta iharfának lombja.

Benső barátság támadt közöttük. A szépasszony úgy akarta. Ha pedig ő már úgy akarta, akkor annak a miniszter ellent nem tudott állani. Nem is tudott, nem is akart.




Hátra Kezdőlap Előre