Gyulaffy László

Zrínyi Miklós izenete – Eb lesz híve a hitszegő királynak – Gyulaffy vendégei – Tor-e vagy lakoma? – Gyulaffy elbujdosik – Az öreg jobbágy tanúsága

 

Hej, Gyulaffy László – te még igaz magyar voltál!

Nem szántogatom föl a történet pihenő hantjait. Csak két adomát mondok el a nagy hírű hősről, amint azokat a hagyomány a mi századunkra megőrizte. Akár tudja, akár nem tudja a történelem, én tudom, hogy igaz mind a kettő.

Jó barátja, jó pajtása, jó bajtársa volt Zrínyi Miklósnak, a szigetvári hősnek. Sok véres napot éltek át együtt a török ellen, sok jó napot töltöttek el együtt hol Csáktornyán, hol Csobánc várában.

Szigetvári ostrom tizenötödik napján követ érkezik Csobánc várába. A követ kifáradva, elgémberedve, rongyban, vérben, lova összeroskad, maga alig áll a lábán a kapu előtt, kürtjét meg se tudja fújni. Hangja rekedt, szavát alig hallani.

– Uram, Gyulaffy László uram, tiszteltet téged az én jó uram, Zrínyi Miklós, nyargalj a királyhoz, s mondd meg neki tennenmagad, sok a török Szigetvárnál, védje meg a király ne az én uramat, hanem az ország határát, jöjjön segítségül.

Meghallgatja a szót jó Gyulaffy László, az utolsó szónál már lovára pattan, s a Göncöl szekerének rúdja még alá se fordul, sötét éjjel már ott terem Győr várának kapujánál, beszélnivalója van magyarok királyával.

Haj, de a magyarok királya alszik. Későn ébred, sokáig öltözik, német papnak hosszú miséjét sokáig hallgatja, sokáig eszik-iszik, dél is elmúl, déleste is elmúl, mire a lovagot eléje eresztik.

– Uram, király uram, sok a török Szigetvárnál, nagy a te sereged, nagy a te hatalmad, adj minekünk segítséget, védelmezd meg magyarok országát, magyarok nemzetét, ne henyéljen itt hiába magyarok hadserege.

Vaknak beszélt, siketnek beszélt, németnek beszélt, királynak beszélt – hogy hallgatták volna meg a magyar szót?

De hogy a sereg hiába ne henyéljen: a király másnap egy nagy csapattal mégis elment a Csilízközbe vadkacsára vadászni. Ott marad egy hétig. Az alatt Szolimán török császár törte Szigetvár falait, s ontotta a magyar vért.

Gyulaffy László kemény szóra fakadt.

– Kutyám szolgáljon ilyen királyt.

Igaza volt.

Ő volt Csobánc és Tihany várak kapitánya. Ő segített visszavívni Hegyesd várát. Ő vert szét csak ebben az 1566-ik esztendőben is Győrnél egy török sereget, s kétszáz vitéz lovasával úgy gázolta szét a török tábort, mint a párduc a sakálok seregét. Mikor három év előtt a királyt koronázták, olyan huszonöt lovaggal ment a koronázásra, hogy idegen nemzetek szeme rajtaveszett. Aranyban, ezüstben, ékes kőben ragyogtak még lovai is. Megbámulta maga a király is, s fejedelmi asszonyok szemei csak úgy csillogtak, ha rátekintettek.

S most a király szóba se áll vele. Kérését föl se veszi, hanem e helyett vadászni megy éren, lápon, bozóton, nádason vadkacsára.

Pedig Szigetvárát kellene fölmenteni, Zrínyi Miklóst megvédelmezni, a törököt visszaverni, magyar hazánkat megoltalmazni. Akkora sereg henyél a király parancsára, hogy annál Szolimán szultán serege se nem nagyobb, se nem erősebb.

Hiába. Az ő szavára nem hajt a király. Fülét csak idegen, rossz tanács előtt nyitja ki.

Eb lesz híve az ilyen királynak.

Fölkerekedik, s amily gyorsan mehet a ló: visszaszáguld Csobánc várába.

Csobánci és tihanyi hadnagyainak megparancsolja, hogy kétszáz válogatott lovast fölszereljenek. Sárkány legyen minden ló, deli vitéz minden lovag.

Csatlósait, kengyelfutóit elküldi rokonokhoz, atyafiakhoz, szomszédokhoz, bajtársakhoz. Ez és ez napon, Szent Mihály napja után való vasárnapon ott legyenek Csobánc várában. Emberséggel, becsülettel várja őket, látja őket Gyulaffy László.

Eljöttek sokan, eljöttek mind. Tudták, hogy Szigetvár felől jön a veszedelem. Tudták, hogy Gyulaffy László a királynál járt. Nagydolog az, amiért ő az urakat hívatja.

Ott volt két édestestvérje: Mihály úr és János úr.

Ott voltak a szomszéd Szigliget várából a lengyeltóti Lengyel urak: András és István urak.

Ott volt Veszprém vármegye főispánja, devecseri Csóron András. S ott volt sógora is, Nagy-Vásonykő várából vásonykői Horváth Ferenc.

Három Batthyány jött el. Vasból és Zalából. Mihály, Kristóf és Boldizsár urak. Megjöttek Tátika és Rezi váraiból a gersei Pethők is, László és Ferenc.

Ott voltak még bakonaki Török Gábor, szarvaskendi Sibrik László, Hegyesd ura, Sárkány János, s a Csebi Pogányok közül is ketten, Boldizsár és János urak.

Eljött az öreg felsőlindvai, rimaszécsi és szécsi-szigeti Széchy György is, s még fiát is elhozta, az ifjú Tamás urat.

Megjött az országbíró is, alsólindvai Bánffy István, sőt még a főlovászmester is, alsólindvai Bánffy László.

Jöttek többen is. Mind rokonok és jó barátok. Ott voltak a csobánci és tihanyi hadnagyok és a várbeli és uradalombeli tiszttartók is. Megtelt velük a nagy lovagterem.

Gyulaffy László elmondta nekik: mit látott, mit hallott, mit tapasztalt a győri táborban a királynál. Nem a mi országunkat, nem a mi nemzetünket védi a magyar király. El kell pusztulni Szigetvárnak, hiába kell kihullani a magyar vérnek.

– Urak, barátim, vér szerint való atyámfiai és rokonaim, torra hívtalak benneteket ide, nem lakomára. Szigetvárnak torát üljük, s engem se láttok többé. Megyek napkeletre, János Zsigmond király udvarába, árva bús fajunknak ott még menedéke lehet.

Nosza lőn nagy riadás e szóra az urak között. Első szempillantásra mind elnémult, a második szempillantásban mind szóra kelt.

– Jó lesz az! De bizony nem jó lesz az! Ha mind elmegy, ki marad itthon? Hiszen Sziget még el se esett, Zrínyi maga is elveri a törököt. Mégiscsak kell bízni a királyban. Király – nem király, mégse lehet bízni a németben.

Az ifjú Széchy Tamás hamarosan tűzbe jött.

– Én is veled megyek, bátyám!

Bánffy, az országbíró vállára üt a fiának.

– Hát a kénköves pokol fenekére nem mennél le egy kissé, szép öcsém?

Jó Gyulaffy Mihály kereken megmondta a maga véleményét.

– Két dühös kutya mar bennünket, szelídítsük legalább az egyiket. Én már a némettel tartok, amíg a természetem kibírja. De te, Lackó bátyám, tedd: amit szíved parancsol.

Szegény jó Mihály úr, ő se sokáig tartott a némettel. Pár év múlva őt is csakúgy elárulta a német, mint Zrínyi Miklóst, s a szentgyörgyi csatában őt is csakúgy levágta a török, mint Zrínyi Miklóst.

Bánffy László, a főlovászmester találta el a szót.

– Akár torra, akár lakomára jöttünk: nem tanácskozásra, hanem mulatságra jöttünk. Azt cselekedjük, amiért idejöttünk.

A vendéglátó gazda szíve szerint beszélt.

– Így akarom én is, atyámfiai. Ne jöjjetek ti énvelem napkeletre, én majd ott viaskodom, ti meg itt viaskodjatok a mi országunkért. Fogjátok meg azt a kupát, együtt való utolsó napunkat töltsük együtt jó szívvel, vidámsággal.

A szolgálóemberek az urak közé keveredtek, s nyújtották szó nélkül a tele kupákat. Tüzes badacsonyi bor gyöngyözött a kupákban.

Tor volt, de lakoma lett belőle. Éjjel, nappal együtt ültek az urak a kecskelábú nagy asztalnál. Hárfás ember is volt; verte-dalolta bús dalait. Az urak pedig nagy felbuzdulással szidták a törököt is, a németet is, s egyáltalán nem tudtak abban megállapodni, melyiket szidják mérgesebben, hangosabban.

Közben-közben mindenki kísérletet tett arra, hogy rábírja a vendéglátó urat, halassza el bujdosását jobb időkre.

Egyszer aztán abban hagyták ezt a kísérletet.

A lakoma harmadik vagy negyedik napján izenet jött a berzencei várkapitánytól.

Szigetvár elesett, Zrínyi Miklós meghalt, fejét Sztambulba vitte a pogány. Összedőlt az ország kapuja, vére omlott annak, aki azt őrizte. A szigetvári hősök hada utolsó emberig elveszett. Jaj Magyarországnak!

Mind felugráltak az urak az asztal mellől, mikor a hírmondó azzal a szóval lépett be: Szigetvár estéről hozok üzenetet. S amikor elmondta az üzenetet, megint leültek az asztal mellé némán, szó nélkül. Mindenki ráhajolt boros kupájára. De nem azért, hogy felhajtsa azt, hanem azért, hogy keserű könnyét hullassa bele.

Most már torozhattok, urak. Hiszen Győrben víg lakoma folyik a magyar király udvaránál. Megint gyöngébb, megint betegebb lett a magyar nemzet. Ledőlt legerősebb vára, elhunyt egyik dicső, hős vezére, elveszett újra három vármegyéje.

Reggelre nem volt vendége Gyulaffy Lászlónak. Ő maga se látta többé Csobánc várát. Közel ötszáz év óta bírták elődei, de ő ott hagyta várát, kincsét, uradalmait, hű jobbágyait, ősei fészkét, szülőföldét, s elment örökre.

„Eb lesz híve a hűtlen királynak.”

Hajnalban lovára ült. Kétszáz kemény páncélos vitéze alatt az Eger patak partján már toporzékolt a ló. Mikor leért a várhegy lábához, Gyulakeszi faluvégén ott várta ezernyi ezer ember. Uradalmának jobbágyai. Férfiak és nők, aggok és gyermekek. Még a sánták, bénák is odahurcoltatták magukat; vakok, nyomorékok ott várták a gyöpön. Napokat, éjszakákat töltöttek ott, hogy jó urukat még egyszer láthassák.

Láthatták – utoljára. Papjai, remetéi, szerzetesei járultak hozzá először. A szent keresztet és istennek áldását nyújtották feléje. A keresztet megcsókolta, az áldást meghallgatta. Szólni nem tudott. Hozzárohantak népei, csókolták kezét, lovát, sarkantyúját. Siratták elbujdosó jó urukat.

Odaért vitézeihez. Szemeiből pergett a könny. Odaszólt tárogatósaihoz:

– A győri riadót, fiaim!

De hiába harsogott a győri riadó. Annak a hangjánál néhány hónap előtt a török ellenséget tiporták szét vitézei, de annak a hangjánál most minden vitéze zokogásban tört ki.

 

Sümeg

 

Pokolba, halálba, kárhozatba mentek vele hű bajtársai. De mégis olyan nehéz a szülőföldet örökre elhagyni.

Diszelnél megállt a sereg.

Jó Gyulaffy László úr onnan még egyszer visszanézett. Még egyszer megnézte Csobáncot és a Balatont.

A hagyomány megmutatja azt a dombot, ahonnan még egyszer visszanézett, s ahonnan visszaküldte utolsó sóhaját.

„Sok halú Balaton, Jó ború Badacsony, Isten hozzád Csobánc – Engem többé nem látsz.”

Így beszélik az öregek, ez volt itt utolsó szava. Úgy is mondják, hogy ezt az utolsó lakoma alatt mondta, fönt a várban. Lehet, hogy ott mondta. Bor közben megbocsátjuk e gyönge szavakat. Útközben, az utolsó istenhozzád bánatában bizonyára keményebb szavak is zúgtak le a hős ajkairól.

Nagyvázsonykő felé, Veszprémen át Bakonynak ment. Komárom alatt ment át a Dunán, s egy hónap múlva mind a kétszáz vitézével ott volt Kolozsvárott II. János magyar királynál.

– Te vagy az én uram királyom, Fölséges úr!

A nemzet történetéhez tartozik a nagy hős további élete. Én csak adomáit mesélem el.

Ötven esztendő múlva pör támadt Csobánc várának urai közt. Beleavatkozott a pörbe a fiskus* is. Az volt a kérdés, hogy Gyulaffy László úr elvitte-e osztályrészét a csobánci uradalomból? Kifizették-e őt testvérei? Ha ki nem fizették: a fiskus foglalja el az ő részét, mint pártütőét.

Jó Gyulaffy László csontjai már akkor régen porladtak a szilágycsehi sírbolt üregében. A pör folyamán száz tanút hallgattak ki. Olyan tanúkat is kerestek, aki látta, aki ott volt, mikor Gyulaffy László kétszáz vitézével örökre elhagyta Csobáncot.

Akadt néhány ilyen is.

Mikor a tanúkat kihallgatták, Bocskay fejedelem háborúja már bevégződött, Bethlen fejedelem háborúja még el nem kezdődött. Német volt tehát az úr túl–a–Dunán, s kevés becsülete a magyarnak.

Öreg, nyolcvanéves jobbágyot faggatott a fiskus, aki a világot összeharácsolta volna a németnek.

– Ismerted-e a pártütő Gyulaffy Lászlót?

– Ismertem, uram. Jó uram volt. Jó ember volt.

– Tudod-e, hogy pártot ütött fölséges királyunk ellen?

– Jó uram volt!

– Tudod-e, hogy gyilkolt, rabolt, pusztított, pogánnyal cimboráskodott?

– Jó uram volt! Jó ember volt!

– Tudod-e, hogy jobbágyait nyúzta, kínozta, fosztogatta?

– Jó ember volt!

A fiskus odaszólt a törvényes bizonysághoz.

– Süket ez a vénember vagy bolond?

De az öreg jobbágy felelt meg a szóra.

– Nem vagyok én, uram, se süket, se bolond.

– Hát mért tartod te jó embernek azt a Gyulaffy Lászlót?

– Azért, uram, mert az ellenségben nem tett különbséget. A németet is csakúgy vágta, mint a törököt, tatárt. Ez a fiskus se volt tovább kíváncsi az öreg jobbágy tanúságára.

Szilágyi Sándorral mind elmesélgettük ezeket a hagyományokat. Figyelt rájuk Nagy Miklós is. Hiszen Gyulaffy László maradékai kétszáz éven át, vezető nagy férfiak voltak Erdély történetében. Az ilyen férfiakra pedig még Nagy Miklós is büszke.




Hátra Kezdőlap Előre