A Balaton hátán

Baksay Sándor levele – Bogdán-Szabó Lajos, akinek életét gróf Károlyi Gábor megmentette, amikor született – Szőke Gábor esete – Dőry János a Balaton hátán – Mire lenne jó? – Veress Sándor bujdosó és a várnai basa tanácskozása

 

Baksay Sándortól kaptam nyolc vagy kilenc éve levelet. Nem egy okom van rá, hogy közöljem.

Egyik okom, hogy fölfedezi azt a katonát, kit gróf Károlyi Gábor barátom az ő születésének véletlen alkalmából az akasztófától megmentett. A megmentés történetét elmeséltem Gróf Károlyi Gábor följegyzései című könyvemben.

Másik okom, hogy a levélben az elfeledésre szánt kornak egy kis részéről, a kálvinista magyar életről remek rajzot ad.

Okom az is, hogy pár alakot állít elénk. Meztelent, de eredetit és magyart, melyet francia irodalomból élő ifjabb íróink tanulságosan szemlélhetnének.

Okom az is, hogy pár krónikás adomát nekem is eszembe juttat. S ha már eszembe jutottak: el is mondom őket.

Legfőbb okom pedig a közlésre, hogy azt a levelet Baksay Sándor írta. A tiszta nyelvű, nagy magyar író, akivel versenyre szállni, akit követni és megközelíteni az én nagyravágyásom is. De nem a röstségben. Mert kívánatos dolog az, hogy ebben ne legyünk egymásnak példaképei.

Baksay Sándor levele így szól:

 

Kedves Barátom!

Ha én nem röstellem leírni, te ne röstelld elolvasni. Nem nyersz vele semmit, de nem is vesztesz. Ott, ahol a többi sok elfér, elfér ez a kevés.

Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése percében élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt, s Bogdán-Szabó Lajosnak hívták. Debreceni filozófus deák korában csapott fel katonának. Kalandos hajlamú, de nem inkorrekt ember. Már deákkorában megtette, hogy az útonállás és útonállók impresszióit ex concretis ismerni vágyván, két babkáros* krányitznak útját állta, kirakatta velük minden portékájukat, s útnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomorúan elballagott a két károsult, visszaparancsolta őket, felszedette portékájukat, s minden vám nélkül elbocsátotta. – Katonának állva több ízben megszökött Olaszországból, mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt érte utol végzete, egy ízben Pápán. – Vesszőfutások, végre kötél. A megkegyelmezés azon módon, amint megírtad. – Személyesen ismertem. Magas, barna sötét arc, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kiskőrösön valami alsóbbrendű közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.

Folytatom az anekdotázást.

Honnét tudom ezeket – különösen pedig a grácia históriáját?

Volt nekem két kedves öreg barátom: Bernáth István felsőbaranyai pap, ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reátestálván, ezelőtt két évvel halt meg.

Szőke Gábor, ki 1848 előtt valamivel a Vértesalján káplánkodott, és Sárközy Kázmérnak kedves embere volt. Az akkori consistorialis és dislocans* rendszer* szerint Sárközy a maga kedvencét Nyékre rendeltette papnak. A nyéki urak (ott tartózkodott a consistorium* is) meghallották ezt, rárontottak a consistoriumra, és elkezdtek eburafakózni Kázmér úr és jelöltje ellen.

Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott, s kijelentette, hogy Nyéknek ő sem most, sem soha papja nem lészen (hiába kérlelték), ölbe szedte a könyveit, leszaladt az orgoványi pátrimoniumába,* negyven esztendeig ott szántott, vetett, fát ültetett, de hetvenesztendős korában is lehetett volna bátran minden tanszéken – a magyar irodalmin is – professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, aminőt sohasem hallottam. – Tehát ez a két úr – mindkettő kunszentmiklósi származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor- és tanulótársa – gyakran megfordult nálam, s tőlük hallottam.

Van aztán a dolognak egy kis függeléke, amin sokat nevetgéltünk.

Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban, erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman késő vénségig, még a finom humor adományával is bírtak.

Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták, talán mint végzett diákok, vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon dégáltak,* s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében. Felvetették a kérdést: hogy mire is volnának ők tulajdonképpen hivatva, ahol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapították, hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen írnak (akkor jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó gráciájának a híre) gróf Károlyinak, melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni, hogy mire használhatja, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg…

Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez két szeretetre méltó ember – jólesik, hogy beszélhetek felőlük annak is, akit nem érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg ebben az érdeklődésben az Isten.

Kunszentmiklós, 1899. ápril 10,

hű barátod: Baksay Sándor.

 

Íme, Baksay levele. Megismerünk belőle röviden olyan két derék magyar embert, aki elvégez tizenkét iskolát, végigjárja a gimnáziumot és akadémiát, se nem henye, se nem tehetségtelen, s egy időben mégse tudja, hogy mire való.

Eszembe jut Dőry János szava.

1872-ben Balatonfüreden tartottunk Lajos napját, Kossuth neve napját. Együtt tartottuk Dőry Lajoséval, ki meghívta vacsorára az egész fürdő közönségét.

Nagy korhelykedés volt. Éjfél után már kalapja, bajusza mindenkinek félreállott. Két gőzöse volt a Balatonnak. Egy nagyobb, a „Kisfaludy”, s egy kisebb propeller. Éjfél után az egész vendégsereg fölkerekedett, meglepte a két hajót, s a holdvilágos szép tavon elkezdett hajókázni.

Darabig csak jól ment. Folyt a pezsgő, húzta a cigány, teljes gőzerővel hasította a két hajó a vizet. Hajnalfalé azonban részeg lett már mindenki. Uraság, pincér, vendég, cigány, hajóskapitány, matrózok, kormányos egyaránt. Akkor eszébe jutott valakinek tengeri csatát játszani: vajon a két hajó hogy tudná egymást felöklelni.

Már a hajnalcsillag is fölkelt, mikor a bolond ötlet fölmerült. Ott jártunk valahol a tihanyi kettős torony vízmagaslatán. Láttam, hogy a legénykedésnek szomorú vége lehet. Egy barátommal, kit többször említek, Mórocza Kálmánnal együtt a „Kisfaludy” gőzös kormányosát félrelöktük, kezünkbe vettük a kereket, s egész erővel menekültünk a kikötő felé. Mellettünk ült és búsult egy törzsökön Dőry János képviselő. Kezére támasztott fejjel mélázott, s egy szót se szólt.

Mikor szerencsésen kimenekültünk, azt kérdem tőle:

– Min búsultál annyit, Jankó?

Tudni kell, hogy Dőry Jankó volt a parlamenti tréfás neve.

– Nem búsultam én, csak azon tűnődtem, hogy amióta birtokom elúszott, mire lennék még én jó ezen a világon?

– Kitaláltad?

– Ki. Nem való vagyok már semmi másra a világon, csak éppen képviselőnek való!

1874. év végén hoztuk meg az összeférhetetlenségi törvényt. Kimondtuk, hogy nem lehet képviselő a bíró. Ezt már régen kimondtuk. Nem lehet képviselő az, aki választott vagy miniszteri tisztviselő. Nem lehet képviselő, aki bérlője az államnak, vagy vállalkozik az állam részére. Kimondtunk sok bölcs dolgot.

Azután indítványozták, ne lehessen képviselő az ügyvéd, se az egyetemi és gimnáziumi tanár; ne lehessen képviselő se pap, se barát, se katona, se a községi hivatalnok.

Kerkapoly Károly volt pénzügyminiszter a túlzás kézzelfoghatóvá tételére azt indítványozta pajkosságból a pártértekezleten:

– Ne teketóriázzunk, mondjuk ki egyenesen, ne lehessen képviselő olyan ember, aki tisztességes munkával meg tud élni anélkül is!

…Veress Sándor híres honvédbujdosó és legjobb utazási írónk bujdosása kezdetén hamarosan Várnára jutott, s mire oda jutott is, már pénztelen, kenyértelen és ruhátlan volt. Elment egy török basához munkát, kenyeret és tanácsot keresni.

Kérdezi a basa:

– Jártál-e iskolába?

– Kitanultam a debreceni kollégiumot tizenkét esztendeig.

– Akkor hát megélhetsz könnyűszerrel. Aztán mit tanultál?

– Tanultam teológiát, filozófiát, fizikát, históriát, latin nyelvet, görög nyelvet, zsidónyelvet.

– Akkor hát nem élhetsz meg, fiam, mert ez mind szamárság. Hát szabómesterséget nem tanultál?

– Azt nem tanították.

– Hát csizmadia-, ács-, kőműves-, kovács-, takácsmesterséget nem tanultál?

– Mindezt nem tanítják a kollégiumban.

– De bolond kollégiumtok van nektek ott Magyarországon.

Ostoba török basája! Így beszélt a mi kollégiumainkról. Még azt is hozzátette:

– Nem való vagy te, fiam, semmire, ha egyebet nem tudsz. Hanem hát eredj el a kádihoz, kérdezd meg tőle, miféle mesterember van itt Várnán legkevesebb.

A bujdosó honvéd szót fogadott. A kádi azt mondta: szabó van legkevesebb.

Veress Sándor tehát beállott szabólegénynek. S amit egy hónapig tanult, annak több hasznát vette a Feketetenger partján, mint amit Debrecenben tizenkét esztendeig tanult.

Az én kedves barátomnak, Baksay Sándornak két jó, derék magyar embere nem tudhatta 1845-ben, hogy ő mire lenne jó. Ők nem beszélhettek akkor még azzal az ostoba várnai basával. Salamon Ferenc, mikor ezt elmondtam előtte, így felelt:

– Magam is így voltam 1849 végén és 1850-ben. A sors szerzett nekem életpályát, nem én magam.




Hátra Kezdőlap Előre