Magyarországon szokás szerint háromévenként valamennyi megye nemesei összegyűltek a főispánok és a tisztségviselők elnöklete alatt, akiket a kormány egy életre nevezett ki. Ezzel egy időben minden egyes város polgári testületei a biztosok vezetésével gyűltek egybe, akiket a kormány erre az alkalomra jelölt ki. Közfelkiáltással, vagy versengés esetén titkos szavazással ezek a gyülekezetek választották meg a következő három évre a magisztrátusokat és a városi tisztségviselőket. Utóbbiak végezték a megye vagy a város adminisztrációját, negyedévente kötelesek voltak működésükről beszámolni választópolgáraiknak az úgynevezett megyegyűlés előtt. Ilyen alkalmakkor a kormány valamennyi rendelkezését az egybegyűlt testület elé bocsátották, hogy bármilyen törvénytelenség esetén azt gravámenként az országgyűléshez továbbíthassák. A megyegyűlések alkalmával az országgyűlésre küldött követek utasításait is előkészítették, minthogy Magyarországon a korábbi reformok értelmében az országgyűlési tagok szó szerint meghatalmazott követek és nem képviselők. Az ügyeket rendszerint a következő módon tárgyalták. Először is a „Cancellaria aulice”, a „Consilium locum-tenentiale Hungaricum” és a „Camera regia” határozatait és rendeleteit jelentették be. Ha ezen bejelentések bármelyikét a többség jogtalannak ítélte, egy bizottságot neveztek ki, amely a megyei ügyvéddel együtt véleményt mondott a törvényszegésről. Ha szükség volt rá, akkor előterjesztették kifogásukat a hatóságnak, amely a vétséget elkövette, vagy pedig az egész ügyet „sérelemként” jelentették az országgyűlésnek. Ekkor került sor a más megyékkel való levelezésre a napi politikai kérdésekkel kapcsolatban; ezt követően a megyei tisztségviselők adtak számot az elmúlt három hónap ügyintézéséről, majd magánszemélyek beadványaival foglalkoztak, amelyek a magisztrátus kezéhez vagy egy arra kijelölt testület elé kerültek; végül a városi tisztségviselők elleni panaszok bejelentésére került sor. Mindezen túl a megyegyűlés tagjai független indítványokat is tehettek. Az alispán minden esetben a megye számszerű adatainak értékelésével nyitotta meg az ülést, beszámolt a kiadásokról, bevételekről, az utak, a börtönök, az elintézetlen perek állásáról, a tervezett intézkedésekről és az élelem áráról stb. Az őszi gyűléskor rendszerint megvizsgálták a megye költségvetését, és megszavazták az évi szükséges pénzkiadást, a városi tisztségviselők, orvosok, sebészek fizetését és a szegények gyógyszereinek kiadását, az utak és börtönök fenntartásának költségeit. Ekkor az egész költségvetést eljuttatták a Belügyminisztériumba a „Consilium locum-tenentiale Hungaricum”-nak szentesítés végett. Ennek a testületnek a megyegyűlés valamennyi okiratát megküldték, mert ha ott a megye egyik vagy másik határozatát törvénytelennek ítélik, akkor az hatálytalanítható. Ilyen esetekben a kérdéses határozatot a megye vagy pedig a kormány az országgyűlés elé terjesztette, és utolsóként az döntött az ügyről. Ezen intézmények működésének eredményeként az országgyűlés nem volt kitéve az ügyek tömegének, ami az én meglátásom szerint az angol parlamentet nyomasztja; minthogy a mi országgyűlésünk tevékenységét olyan általános rendelkezések meghozatalára korlátozta, amiket a megyegyűlések részletesen javasoltak. Az 1848-as áprilisi törvényekig voltaképpen maguk a megyegyűlések intéztek néhány dolgot; ez a testület egyértelmű utasításokkal látta el képviselőit arra vonatkozóan, hogy miként szavazzanak az országgyűlésen. Ezt jól példázta, ami 1839-ben történt: az volt ugyanis a kérdés, hogy a vasút vonala a Duna jobb vagy bal partján haladjon-e. Az olvasót azonban figyelmeztetnem kell arra, nehogy a nemesség kifejezés félrevezesse: e szó jelentése Magyarországon nagyon különbözik attól, mely Angliában fűződik hozzá. Ott a nemesek valóban azok voltak, akik a polgárság teljes és kurtítatlan előjogaival bírtak, a születés és nem a vagyon jogán. Ide sorolható azonban nemcsak az a tengernyi földműves, aki a maga kezével szántotta a birtokában levő vagy a gazdagabb birtokosoktól kölcsönvett földdarabot, de azoknak a sokasága is, akik magukat hasznos, ám nem éppen arisztokratikus foglalkozással tartották fent; így a mészárosok, cipészek, szabók és lovászok. Eltekintve minden egyéb személyi előjoguktól, ezek a nemesek voltak a megyei választók. A tizennégymilliós teljes lakosságból az összes szavazók számát hat-hétszázezerre becsülték.