Egy magyar hölgy emlékiratai


A legnemesebb Lansdowne Márkinénak

Amikor boldogságomra először megadatott, hogy találkozhattam Önnel 1841-ben, Anglia iránti gyermeki lelkesedésem fölkeltette figyelmét. Ön bátorított mindannak elmondására, ami eltöltötte szívem, foglalkoztatta elmém; odaadóan hallgatta ifjúi elképzeléseim kibontakozását. Az elmúlt esztendő véres eseményei családommal együtt elűztek hazánkból; de „ez a tengeren túli áldott föld”, az Óceán királynője vendéghívó menedéket kínált, ahol az Ön nagylelkűsége fogadott.

Újfent bátorított történetem elmesélésére, de most már nem az előttem egykor ragyogásban megjelenő képek, hanem a Kelet-Európát megrázó súlyos tragédia eseményeinek felelevenítésére.

Bár politikába magam sosem avatkoztam, mégis kötelességemnek tekintem, hogy egyszerű számvetést készítsek mindarról, amit láttam s hallottam. Talán e szerény beszámoló segíthet helyesbíteni a Magyarországról külföldön terjedő hibás nézeteket.

Az itt következő lapokon természetesen nem vállalkozhatom az Európa szeme előtt végbement történelmet új vagy meghökkentő nézőpontból bemutatni; minden bizonnyal Méltóságos Asszonyom kihallja az igazság szavát, még ha azt nehézkesen egy olyan nyelven mondom is, mely nyelv sokkal inkább bírja csodálatomat, mint tollamat.

Ebben a hitben bátorkodom szíves figyelmébe ajánlani jelen köteteket, legodaadóbb hódolattal és őszinte hálával

Méltóságos Asszonyom

hű barátja

Pulszky Terézia

 

 

Első benyomásaim Magyarországról

Bécsben nevelkedve igen keveset tudtam Magyarországról, mielőtt 1845-ben odakerültem; gyermekkoromban csupán a földrajzórákon hallottam valamit róla, s történelmi tanulmányaim efféle emlékei is oly halványak voltak, hogy szinte nyom nélkül tűntek el.

Véletlen, hogy az iskolában, hol tíz évet töltöttem, néhány magyar gyerek tanult; a többiek irigykedve nézték elkülönülésüket, s hogy anyanyelvükön szólítva egymást kijátsszák azt a szabályt, mely szerint mindannyiunknak francia nyelven kellett beszélnünk. Gyanakvás és gúny vegyes érzésével hallgattuk őket, azt képzelve, hogy ennek a különös dialektusnak nem sok értelme lehet, egyezményes jelekkel vagy éppen valamiféle ösztönös tudással lehet csupán megérteni.

Amikor már társaságba jártam, olykor-olykor találkoztam magyarokkal; ők azonban szinte kivétel nélkül vagy mind Bécsben iskolázott úrihölgyek, vagy olyan úriemberek voltak, akik már több éve tartózkodtak ott. Semmi különös nem volt rajtuk, hacsak a férfiak bajusza nem, amiről semmi szín alatt nem mondtak le, még akkor sem, amikor Ferenc császár, a mostani uralkodó nagyapja mindenféle arcszőrzetet megtiltott a hivatalt viselőknek. Egyedül a magyarok voltak kivételezettek a spanyol etikett révén: minden időben és alkalommal viselhették férfiúi díszüket.

Gyakran ellátogattunk néhány Bécsben élő magyar családhoz. Vendégszeretetük – összehasonlítva más házakéval, ahova társaságot hívtak – kevésbé volt kérkedő; estélyeik több szórakozást kínáltak, a fiatal urak felszabadultabban táncoltak, kellemesebben társalogtak, a fiatal hölgyekkel udvariasabban viselkedtek, mint más fogadásokon azok a férfiak, akiknek arca leplezetlenül arról árulkodott, hogy partnereikkel nagy kegyet gyakorolnak, ha egykedvűen eltáncolnak egy francia négyest.

Jól emlékszem, gyerek voltam még, mikor a magyar küldöttség Ferenc császár uralkodásának 40. évfordulója alkalmából tisztelgő látogatást tett, s arra is, mikor a magyar nemesi testőrség és az udvarhölgyek teljes díszben jelentek meg V. Ferdinánd és Szardínia hercegnője esküvőjén.* Később, az Ezeregyéjszaka meséit olvasva, a szemkápráztató fényűzésben előlépő magyarok bennem a vitéz arábiai bajnokot és a szépséges keleti hölgyek képét idézték föl.

Az úrnapi körmeneten* a magyar nemesek tekintetüket oly büszkén jártatták körül díszesen felszerszámozott lovaikról, hogy férfias arcukat már tetemes távolságról fel lehetett ismerni.

Ezek az imponáló képek hamarosan eltűntek képzeletemből. Ritkán mentem el ilyen látványosságok megtekintésére, s bátran mondhatom, hogy jó pár éven át legalább annyira nem jutott hely gondolataim között Magyarországnak, mint egy bécsinek. Bár a határ mindössze néhány órányi járásra húzódott, divatos körök társalgási témái között Magyarország csak nagy ritkán került szóba, ha erre mégis sor került volna, nem vesztegettek több szót rá, mint amennyivel a világtól áthághatatlan fallal elválasztott ismeretlen kínai birodalmat intézték el.

1845 volt az az év, amikor figyelmemet Magyarország felé irányították a körülöttem zajló s mind élénkebbé váló beszélgetések. A szalonokban addig szokatlan viták forrása az Augsburg Gazette+ polemizáló írásai voltak, amelyek a Védegylet+-ről tudósítottak. A fordulatokban gazdag társalgások egyik aktív résztvevőjétől érdeklődtem: Mi ez a Védegylet? „Nevetséges demonstráció Ausztria ellen” – hangzott a válasz. „A magyarok a maguk készítette ruhákat kívánják viselni, s mivel a kék pamutholmikon kívül mást nem állítanak elő, a hölgyek mind ilyen színű ruhákba préselve jelennek meg a díszes összejöveteleken, meglehet a korábbi időkben mindenkor bécsi bársonyban és selyemben pompáztak.”*

Ez különös szeszélynek tűnt nekem; de azt sem tudtam megérteni, miért beszélnek erről ilyen szenvedélyes gyűlölettel Bécsben, miért tekintik ezt szinte bűnnek.

Kutattam a rejtély okát, elolvastam néhány idevágó újságcikket. A magyarok védelmezője higgadtabb méltósággal fejtette ki véleményét ellenségénél, aki ugyanakkor a személyes támadások kinyilvánításától sem riadt vissza.

Az egészből arra jutottam: a vádolt szövetség célja az volt, hogy – miután az országgyűlés meg-megújuló tiltakozásának közvetlen eszközei csődöt mondtak – közvetett módon változásokat kényszerítsen ki az osztrák kormánytól a vámszabályok ügyében. Az életben levő rendelkezések ugyanis rendkívüli módon hátrányosak voltak a magyar kereskedelemre, mert akadályozták a termékek Ausztriába történő kivitelét azáltal, hogy bizonyos árukra igen magas vámot szabtak ki. Az asztalosárukat például 100%-os teherrel sújtották, míg egyéb cikkek kivitelét teljesen betiltották. Ez utóbbiak közé tartozott a kovácsoltvas is; így a galíciaiak, ahelyett hogy kaszáikat a szomszédos Gömör megyéből szerezték volna be, ahol tömegével gyártottak vasárut, Stájerországba mentek szükséges portékáikért.

Ezzel az egyoldalúsággal szöges ellentétben az osztrák manufaktúrák szabadon szállíthatták áruikat a magyar királyság területére, ahol – az igen magas importadó következtében – az angol és francia cikkek forgalma rendkívül csekély volt.

A magyarok a szabad kereskedelem szabályainak igazságos alkalmazását, illetve ezeknek az elveknek a védelmét követelték; ugyanakkor tiltakoztak egy olyan eljárással szemben, amely ezzel egyidejűleg megszüntette a külföldi piacokat, és háttérbe szorította a hazai ipart.

Semmit sem értettem a politikai gazdaságtanhoz, de az érvelés egyszerű számtanpélda megoldásánál is világosabb volt. Legjobban azon csodálkoztam, hogy Magyarországon léteznek manufaktúrák.

Azt mesélték, hogy műveletlen, lapos és néptelen földek uralják azt az országot, ahol egy-egy magányos, birkabőrbe burkolózott kalandorral találkozhat az ember, ahol mint sivatagban az oázis, legfeljebb egy-egy város tűnik fel – ország, amely a rejtett kincsek, a barbarizmus démonának féltve őrzött országa, amelyet a civilizálódó németek az emberiség számára csak úgy tudtak megmenteni, hogy visszaűzték népét a Tisza határáig, az európai civilizáció Mississippijéig.*

Érdeklődésem még inkább fokozódott, mikor egy úriember, anyám engedélyét kérve, az említett újságcikkek magyar szerzőjét házunkba vezette; „Szenvedélyes magyar barátom durva öltözetét, kérem, nézzék majd el” – mondta mentegetőzve a férfi. Vajon valóban létezik olyan magyar, aki ennyire jól ír németül, s egyben ennyire fanatikus magyar is? – vetődött fel bennem. Minthogy tökéletes stílusban ír, minden bizonnyal nem lehet túlságosan fiatal, hiszen nem anyanyelve a német, s feltehetőleg hóbortos alkat is, ha ilyen különös elképzelések éltetik.

A képzeletem szülte egyén természetesen öregedő, vad külsejű, pergamenbőrű volt, s patrióta öltözetében leginkább egy medvére emlékeztetett. Ez az alak még csak nem is hasonlított ahhoz az életerős, kicsattanóan egészséges eredetihez, aki hamarosan frakkban jelent meg előttem, s öltözékét még az is megirigyelhette volna, aki a legújabb francia módit követi. Néhány hónap elteltével ez az úriember lett a férjem.

Annak ellenére, hogy érzéseim melegebb színeivel festettem le azt az országot, amely hamarosan otthonommá vált, a távoli ismeretség bizonytalanságával tekintettem felé; és éppen ezért voltam még inkább elragadtatva, mikor határát átlépve sugárzó reggele nem várt pompájával lepett meg.

Bizonyára sok olvasóm ismeri a Rajna Düsseldorftól Mainzig terjedő szakaszát. Nincs utazó, aki ne meleg szívvel emlékezne vissza erre a gyönyörű német folyóra, amelyet szőlővel gazdagon beültetett dombok, a dombokon ódon kastélyok szürke maradványai és komor gótikus katedrálisokkal kedves kisvárosok öveznek. A költőiesség sajátos bája jellemzi a folyópartot, s minden költő, kinek útja erre vezet, alig várja, hogy egy friss levéllel gazdagíthassa a Rajnát megéneklő versek koszorúját.

Ennyire ünnepelt folyó a Rajna; s bár a Dunára kevesebb figyelem jutott, Passau domborulataitól a magyar síkságig még romantikusabb és változatosabb tájakkal kecsegteti az utazót, mint a Rajna, a turisták kedvence. A Rajna-vidék középkori romjainak érdekes látványosságait testbe öltő költészet és romantika – gondolkodásunkba emlékeikkel mélyen bevésődve – az Európa legbővizűbb folyama mentén fekvő országokban halotti csendbe temetkezett. A költők még nem kísérelték meg a Donaueschingentől a Fekete-tengerig kanyargó folyam hullámai őrizte történelmi emlékek életre hívását. Az osztrák cenzúra megbéklyózza a lángelme szárnyait, lehetetlenné teszik szárnyalását, megakadályozzák a költészet és a történelem szabad áramlását. A Rajna számtalan dallamot visszhangoz; a Duna csendes az énekektől.

Többször hajóztam a Dunán Regensburgtól Bécsig, és szívemet mindig megdobogtatta a folyót övező feketefenyők sokasága, amit vidám bükkösök, takaros szőlősök tarkítottak. Emlékezetes Regensburg pompás és tiszteletet parancsoló dómja, a Walhalla, az újkori építészet különleges emléke; Dürnstein romokban álló vára, ahol a bebörtönzött Oroszlánszívű Richárd fölismerte udvari énekesének, Blondellnek a hangját; Melk és Göttweig fejedelmi monostorai; Strudel és Wirbl láthatatlan szikláin zajosan, sisteregve áttörő hullámok, Linz vonzó városa. Mindezek bennem a Nibelung-ének elbűvölő utolsó részét idézték föl, amely épp e táj szépségeiről szól.

Bécsen túl, gondoltam magamban, nincsen már semmi érdekes, megtekintésre érdemes. Magyarország bennem mindig a terméketlen, kopár, szántatlan és műveletlen síkság képében jelent meg, melyet a Duna úgy szel át, mint a Volga az ázsiai pusztaságot. Ezért aztán meghökkentett, hogy a Bécsből Pestre sebesen úszó gőzhajón percnyi időnk sem jutott, hogy észrevegyük a határvidékkel kapcsolatos események valamennyi emlékét, melyek csak futólag tűntek föl szemünk előtt.

Férjem, a legtöbb magyarhoz hasonlóan, szenvedélyesen tanulmányozta a magyar történelmet, sokkalta alaposabban ismerte a Duna két partjának történetét, mint ahogy azt a bécsi divatos körök; az osztrák oktatási rendnek megfelelően a történelemkönyvek ezen emberek számára ugyanis zárva voltak.

Miután elhaladtunk Bécs legszebb parkja, a Práter zöld területei mellett, férjem Kaiser Ebersdorfra, egy kis falura hívta föl figyelmemet. Ez a helység Mátyás magyar király hadiszállása volt ausztriai hadjárata során, amikor bevette Bécset, és néhány esztendőn át birodalma fővárosának nevezte ki. 1809-ben viszont Napóleon uralkodónak szolgált főhadiszálláshelyül az asperni és wagrami döntő csata előtti időben; a harcokban a magyar seregek érdemeltek ki elismerést.

Ki hitte volna akkoriban, hogy néhány évvel később s alig egy angol mérföldnyire+ ettől a helytől, Mannswörth és Schwechat környékén, karnyújtásnyira a város templomtornyaitól, az osztrák seregek háborúba keverednek a magyar haddal!

Tovább lefelé a Dunán, Petronell városkában, Báró Traun parkjának közepén impozáns kastély emelkedik. Egykor ez Carnuntum,+ a római dunai hajóflotta egyik legfontosabb állomása volt. Feladata a markomannok+ ellenőrzése, egyben Marcus Aurelius, a bölcselő uralkodó kedvelt tartózkodási helye is. Antonius római sírján még ma is látható ennek a gyarmatnak az ábrázolása, a folyópartig nyúló oszlopsorokkal, templomokkal és meleg fürdőkkel, fölöttük a színház és a folyó, amit hajók népesítenek be.

A római chef-d'oeuvre+-ök azonban már romokban hevernek. Szántás közben kerülnek felszínre az antik világ egyedüli emlékei, bolthajtásos kapu, népszerű nevén a Pogány kapu, vagy néhány egyedülálló bronztárgy formájában, A napi gőzhajójáratot kivéve a folyó elhagyatott, s a néhány mérföldre húzódó osztrák-magyar vámhatár megálljt parancsol a folyami kereskedelem minden próbálkozásának a két ország között. Nem úsznak hajók Magyarország felől a Dunán, s még az utasszállító gőzhajók sem tehetik partra utasaikat a nekik tetsző helyen, kivéve Hainburgot és Bécset, ahol a vámházak állnak. Mikor Traun báró magyar birtokairól hazautazik, nem szállhat partra a hajóról kastélya kertjében; így kénytelen vagy szárazföldön utazni, vagy gőzhajóval Bécsen keresztül kerülő utat tenni.

Petronelltől nem messze magas domb emlékezteti az utazót a hunok hatalmas birodalmára és fejedelmére, Attilára, akit a legújabb idők tollforgatói csak pusztító ázsiai vezérként emlegetnek, de a legtávolabbi északtól kezdve valamennyi német nemzet hagyománya a legnemesebb emberiességgel, a legdicséretesebb előrelátással, valamint azzal a megingathatatlan bátorsággal ruházta föl, mint ahogy a franciák és az olaszok tették Nagy Károllyal, a walesiek pedig Arthur királlyal.

Kétségtelen, Attila az európai hírváltás megteremtésének atyja volt. Mindkét rezidenciájából, akár mozgékony sátortáborát a Tisza mellett, akár az elbűvölő Duna menti Etel várát, akár az elmúlt idők Aquincumát vagy a mai Budát említjük, minden irányba, ameddig hatalma elért, őrhelyeket emeltetett, melyek jelek útján „beszéltek” egymással, így juttatták el a lehető leggyorsabb módon a híreket Attilához. A krónikások szerint a Petronellnél emelkedő domb az egyik ilyen hírtovábbító pont.

Még tovább lefelé Hainburg várának romjai emelkednek meredeken a Duna fölé; ez volt az osztrák határerőd Magyarország felé. A túlparton magasba szökő sziklán, ami alatt a Morva torkollik a Dunába, Dévény magas várának szétszórt maradványait vettük észre; ez pedig már a magyar határerőd volt.

A hainburgi kastély romjai ez idő szerint egy birtok parkjában hevernek. Húsz évvel ezelőtt Lipona+ bárónő, a balsorsú Karolina+ királynő tulajdonában volt, akit akkoriban Nápoly nemes lelkű és végzetes sorsú királya, Murat+ özvegyeként ismertek.

A Dunától nem messze fekszik Hainburg, a kézművesek kis városa. Középkori várfalai most a csempészkereskedelem távoltartására szolgálnak, minthogy Hainburg az osztrák kincstár legnagyobb dohánytelepe, itt dolgozzák föl a magyar termesztésű dohányleveleket birodalmi fogyasztásra. Pácolás során összetéveszthetetlenül kellemetlen szagúvá lesz, s nem keverhető össze a kezeletlen dohánnyal. Így a birodalom egész területén a kifinomult szaglású vámtisztek éppen a dohány erős illata nyomán azonnal észreveszik azt, aki szűzdohányt szív, könnyen elkapják a tettest, hacsak nem tudja magát igazolni zsebében heverő néhány schillinggel.

Dévény vára 1809 előtt sokkalta festőibb volt, amikor is a franciák értelmetlen módon a jó állapotban levő, bár romos erőd legnagyobb részét fölrobbantották. A kinyúló sziklán egy nyolcszögű torony azonban megmenekült a pusztítástól, és azóta is méltóságteljesen díszíti a szépséges vidéket.

A hagyomány szerint Dévény a szláv király, Szvatopluk idejében (azt megelőzően, hogy a magyarok elfoglalták az országot) lányának, Devojnának palotája volt; ő az amazon szüzek egyikeként élt ott, s mikor apja parancsára házasságra kényszerült, a toronyból a hullámsírba ölte magát.*

A magyarországi vallásháborúk idején a protestánsok vezére, Bocskai 1606-ban foglalta el Dévényt; amikor az osztrákok az éjszaka leple alatt kisebb csapatokat küldtek hajón Pozsonyba, Dévény magaslatáról gyújtották föl a flottát, amely a hullámok martaléka lett. A haderők próbálkozásai, a lángban álló és elhagyott hajók Rudolf király ama tervének sikertelenségét igazolták, hogy zászlóját a Morván túl tűzze ki.

A Duna jobb partján, mindössze négy angol mérföldnyire+ innen találjuk Wolfsthal pusztuló tornyát; itt fogadták ünnepélyesen az osztrák Ferdinándot ama párt küldöttei, akik 1526-ban Magyarország királyává választották. A küldöttek azt a szent ígéretet kapták Ferdinándtól, hogy tiszteletben tartja a királyság alkotmányát és jogait.

A Schlossbergtől a Dunáig húzódó hegyek lágy vonulatai fákkal és szőlővel borítva tárulnak az utazó elé Dévény és Pozsony között. Pozsony nem dicsekedhet klasszikus építészeti stílusával; fekvése és környezetének romantikus vonzereje viszont az ott levő történelmi emlékkel együtt magára hívja az utazó figyelmét. Ez az a város, ahol a magyar uralkodókat megkoronázzák, ahol a király, mögötte a koronázási szertartás résztvevőivel, az országgyűlés és a tömeg jelenlétében a piactéren isten színe előtt esküszik fel az alkotmányra.

A város szélén a Dunáról is látható, kiépített emelkedőkön a király lóháton ülve lendíti Szent István kardját a négy világtáj felé, ezzel juttatva szimbolikusan kifejezésre: hogy bármely irányból érje támadás az országot, megvédi annak egységét. Az országgyűlés is Pozsonyban szokott ülésezni. Itt történt meg a magyar lojalitásra oly jellemző eset, amikor Európa tekintélyesebb részének nyomására Mária Terézia 1741-ben Magyarországhoz fordult segítségért.

A bajorok már Linzben, a poroszok Sziléziában tartózkodtak, és Csehország fővárosa, Prága az ellenséghez való csatlakozást fontolgatta, mikor a fiatal királynő az összegyűlt képviselőkhöz fordult; mesteri ékesszólással* tárta föl helyzetét, mélységes meggyőződéssel beszélt arról, hogy biztonsága a magyarok hűségétől és hősiességétől függ. Az egybegyűlt nemesek, küldöttek között számosan voltak, akik Rákóczi zászlaja alatt harcoltak az osztrák uralkodóház ellen, kiken kívül I. Lipót idejében üldözött és rabságba hajtott hazafik unokái és fiai is tekintélyes számban voltak jelen. Abban a pillanatban azonban mindannyian feledték a múlt szenvedéseit, és egyhangúlag kiáltottak föl: „Életünket és vérünket Mária Terézia királynőnkért!”

Egész Magyarország fegyvert fogott, és összecsapott az ellenséggel.

A vitézi lelkesedés ezen emlékezetes esete akkora örömet okozott Őfelségének, hogy sajnálta: férje nem lehetett szemtanúja a történteknek, és éppen ezért az eseményt meg kellett ismételni Ferenc főherceg és a külföldi nagykövetek előtt. Hogy az ismétlésre megfelelő alkalmat teremtsen, a királynő karjába vette fiát, József főherceget, és az egybegyűlt országgyűlésnek ajánlotta. Még egyszer fölzúgott a „vitam et sanguinem” a teremben, de ez már nem hasonlított az érzelmek első kitörésére – ez csupán az alkalom szülte politikai tetszésnyilvánítás volt.

A királynő magyar csapatai és tábornokai megmentették a trónt az ő és utóda számára; a gyermek számára, akit az országgyűlésnek ajánlott. Azonban miután fejére került a királyi korona, politikája a magyar alkotmány megsemmisítésére és Ausztria vezető szerepének megerősítésére irányult. Így nem csodálható, hogy II. József ezen hálátlan fellépése nyomán az 1741-es nagy esemény emléke keserű érzésekkel vegyül Magyarországon.

Pozsony alatt a Duna két partja teljesen ellaposodik; mindkét oldalon a Kisalföld terül el termékeny legelőkkel és szántóföldekkel, amiket a bővizű folyó mellékágai hálóznak be.

Néhány óra további hajózást követően a távolban kivehetővé válik Szent Márton, Pannónia hegye, a Szent István alapította benedekrendi apátság. A középkorban itt volt a vallási oktatás központja Magyarországon.

A Szvatoplukot leigázó Árpád, aki a nomád magyarság fejedelme volt, szemügyre vette az egész országot, rátalált a dombokkal körülvett síkságra, s mivel olyan csalogatónak, termőnek tartotta a földeket, gyors folyásúnak a Duna vizét, úgy döntött: itt telepszik le, és létrehoz egy új domíniumot. Ennek emlékére hívják még ma is ezt a hegyet Pannonhalmi hegynek.

Ma is látható az apátságban Szent István, Magyarország királyának márványtrónja, aminek az emberek mágikus gyógyítóerőt tulajdonítanak. Augusztus 20-án katolikus zarándokok sokasága gyűlik egybe, s miután meggyónnak és meghallgatják a szentmisét, egymást váltva ülnek le a márványtrónra abban a szilárd meggyőződésben, hogy elmúlik reumájuk és isiászuk. Olykor annyira hatalmas tömeg zarándokol az apátsághoz, hogy a betegek közül nem egynek két vagy három napot is várnia kell, míg rákerül a sor, hogy élvezhesse a vörösmárvány trón gyógyító hatását.

Gyorsan elhaladtunk Komárom városa és erődje mellett. Az erőd – alacsony fekvése miatt – legkevésbé sem keltette azt az érzetet, hogy bevehetetlen. Egyetlen támadó sem tudta bevenni ezt a várat, bár a nyugati falon könnyen elérhető célpontként áll a szűz szobra, kihívó daccal nyújtva kezét az ellenség felé.

A bal parton hamarosan feltűnt Zsitvatorok. Ebben a városban kötötték I. Lipót uralkodása idején az első kedvező békeszerződést a törökökkel. A jobb parton Almás és Neszmély szőlőskertjei húzódnak. Neszmély híres boráról ismert; itt halt meg Ausztria első főhercege, Albert király, aki 1337-ben Erzsébet* királynővel kötött házassága eredményeként jutott a magyar koronához. Nem tudta megszokni a magyar klímát; emésztési zavarokban halt meg, amit a mértéktelen görögdinnyefogyasztás okozott. Úgy tűnik, hogy az osztrák hercegek mind a mai napig rettegik elődük sorsát; figyelmen kívül hagyva azt, amire minden magyar király felesküszik, hogy az év egy részét a királyság területén tölti, az osztrák uralkodók közül az elmúlt háromszáz év folyamán egy sem tett eleget ennek a fogadalomnak.

A látóhatáron feltűnt a Vértes hegység. III. Henrik német uralkodó csapatait a magyar seregek alaposan megfutamították, olyannyira, hogy azok védőpajzsaiktól megszabadulva igyekeztek könnyíteni menekülésüket, és ennek az eseménynek nyomán kapta a dombvidék a Vértes nevet.*

Nem messze a Duna-parttól, Neszmély alatt kezdődnek a nagykiterjedésű vörösmárvány kőbányák. Piszke nevű faluban minden egyes ajtóbejárat, küszöb márványból készült; ez sem szépít azonban a környék nyomorúságos képén.

Nem sokkal később a partvidék újra emelkedni kezd, és a nem régen fölépített esztergomi székesegyház tekintélyes magasságból uralja a környező vidéket. Óriási épület, amelyben Esztergom kis városának teljes lakossága kényelmesen elfér; a katedrálist a döbbenetes méretű kupola koronázza. Ez Magyarország templomai közül a legnagyobb, szerkezete teljesen eredeti, sok fejtörést okozva a művészettörténetet tanuló diákságnak. A világon csupán két hasonló stílusú épület létezik, az egyik a Trafalgar Square-en a National Gallery, a másik pedig a Regent Street végén épített hegyes tornyú templom. Valószínűleg ez a katedrális a jövő művészetének sajátos szláv darabja, jóllehet az esztergomi székesegyház alapítója, Rudnay Sándor+ hercegprímás nem gazdagította a világot klasszikus remekművel.

Az eredeti tervek szerint az elképesztő méretű katedrálishoz még érseki pihenőhely és egy szemináriumi helyiség is tartozott volna, és az egyik oldalon 24 kanonok rezidenciája kapott volna helyet; az érsekség szerfelett tetemes bevétele azonban még a dóm befejezéséhez sem volt elegendő. Ebből és az emberek felbolydulásából ítélve kevés esélyünk van arra, hogy az eredeti elképzelést fölépítve lássuk; így a csodálatos épület bámulói, akik a Dunán lefelé utaznak, hiányérzettel folytatják útjukat. Az igazság kedvéért mégis hozzá kell tenni, hogy megfelelő távolságból nézve a kupola – tetején az aranyozott kereszttel, mögötte a végtelen térrel – szép látvány.

Esztergomtól nem messze 1000-ben Szent István legyőzte Sümeg Kupa hercegét+; ő azoknak a magyaroknak volt a vezére, akik harcban állva a kereszténységgel és a királysággal, az örökölt pogány vallás ősi intézményei védelmében emeltek kardot. Szent István győzelme a magyarokat európai néppé tette, és beolvasztotta őket a nyugati civilizáció nemzeteinek családjába.

A csatát megelőzően a királyt lovaggá ütötték, ami a nyugati szokások követését jelentette; csapatainak vezére, a wasserburgi Vecellinus lovag végezte a szertartást. Szent István nemcsak a kereszténységet, hanem ezzel együtt a lovagi tisztesség érzéseit és a nyugati civilizáció szellemét is átvette, szemben az oroszokkal, akik ugyan felvették a kereszténységet, miközben számukra változatlanul idegen maradt az európai fogalmak szerinti becsület, az igazság kitartó keresése, a küzdelem nemcsak az anyagi javakért, de az erkölcsi érdemekért is.

A dunai hajóhidak sajátos képet mutatnak. Pozsonynál, Komáromnál és Esztergomnál a két part közötti közlekedésnek ez az egyetlen eszköze az év kilenc hónapjában. A másik három hónapban a jégen gyalogosan is át lehet kelni, amikor pedig zajlik a folyó, akkor az emberek, szerencsét próbálva, lélekvesztőkön igyekeznek átjutni a jégtáblák között.

Bécstől a tengerig a folyam fő sodra zabolátlanul haladhat; a szerb határon a Trajáni-híd sem tudott ellenállni a féktelen hullámoknak. Az utóbbi időkben a magyar vállalkozókedv, az angol tehetség és a német tőke eredményeként függőhíddal kötötték össze Pestet és Budát; a híd mestermunka, melynek fő fesztávja a legnagyobb, amit egy folyamatos ív valaha is átért.

Esztergomtól Pestig megkapó szépségű a vidék. Bokrokkal benőtt trachit kőkúpok szinte merőlegesen emelkednek a magasba a források mellett, amelyek kanyarogva vágnak maguknak utat a hegyszorosok között, és kiszámíthatatlan helyen feltörve teszik változatossá a tájat. A patakok alkalmanként hegyes vidékeken folytatják útjukat, folyásuk máskor egészen távolra követhető; meghátrálnak a hegyek, utat engednek a kiszélesedő völgyeknek.

E táj legszebb ékessége azonban mindenek felett a Visegrádi vár romja. Dévényhez hasonlóan ez is egy a szlávok emelte erődítmények közül, amit még a magyarok bejövetele előtt építettek föl.

Az Árpád-házi királyok első korszakában Visegrádot csupán mint a gátlástalan zsarnok Salamon király börtönét ismerték, akit illusztris unokatestvére, Szent László tartott fogva. A hagyomány szerint a vártoronyba bezárt király megátkozta az őt cserbenhagyó népet, és örökkön tartó viszályt zúdított rájuk.

A 14. század során, a fényes pompában uralkodó Anjouk idején Visegrád volt a királyi lakhely.

A sziklacsúcstól a partig húzódó, most meddő hegyoldal akkoriban virágzó kertként pompázott. A hegység fölső sík területén látványos tornaviadalokat rendeztek, és a most már csöndes romok a mindenkori uralkodónak szolgáltak otthonául. Lajos Anjou király, Lengyelország, Magyarország, a dunai fejedelemségek uralkodója, Nápoly hűbérura volt egyszerre; birodalma a Balti-tengertől az Adriáig és a Fekete-tengerig húzódott, hatalma elért a Messinai-szorosig. Károly Róbert* idejében Visegrád végzetes tragédia színhelye volt. Ő volt az első olyan Anjou király, aki kezében tartotta Magyarország jogarát. A királynő udvarhölgye, Klára, aki a királyság egyik legmagasabb méltóságának, a legbefolyásosabb bárók egyikének, Zách Feliciánnak lánya volt, a királynő bátyja, a lengyel herceg, Kázmér csábításának áldozatául esett. A királynő, akit rokona iránti szeretete elvakított, a rettenetes bűntett bűnrészesévé vált.

Mikor Felicián megtudta a szörnyű igazságot, a királyi kastélyba sietett, hogy vérrel álljon bosszút lánya becsületéért, de a csábító már elmenekült. A királynő kisfiát térdére ültetve egymaga tartózkodott az ebédnél. Felicián kirántott karddal rohant feléje; a királynő ösztönösen fölemelte karját, hogy megóvja gyermekét a csapástól. A kard így elkerülte a gyermek fejét, az anya karja viszont megcsonkult. A kis herceg nevelője, Kapuvári pohárnok fegyverezte le a felindult apát.

Károly Róbert ezt a kétségbeesett cselekedetet a legelrettentőbb módon torolta meg. Feliciánt kegyetlenül végezték ki. A boldogtalan Klára negyedfokú rokonságával együtt került bitófára. A Zách család életben maradt tagjainak birtokát elkobozták, és elűzték őket őseik földjéről.

Összehívták az országgyűlést, és a büntetés szentesítését kérték; e rémtettek elítélése ellenére a szépséges Klára úgy él tovább az emberek emlékezetében, mint Károly Róbert bosszúálló természetének ártatlan áldozata, míg az uralkodó bölcs kereskedelmi politikájára, nem kevésbé az ország gazdagságát féltő cselekedeteire Magyarországon ma már csak a történészek emlékeznek.

Minden bizonnyal helyes annak a német költőnek a megfigyelése, aki szerint a kegyetlenség és a sanyargatás emléke jóval tovább él, mint a jó cselekedeteké; a fa megőrzi a törzsébe hegyes vassal vésett írást, de nem árulja el annak nevét, aki elültette, gondoskodással őrködte.

Ahogy lépésről lépésre közeledünk az ország fővárosa, az egyesített Buda és Pest felé, úgy sokasodnak azok a jelek, amelyek az utazót a török hódítás, a polgárháború idejére emlékeztetik; azokra a kegyetlenkedésekre és dúlásokra, amiket a német tábornokok gyávaságukban követtek el Magyarországon a törökök elleni harcokban. Ezen rémes cselekedetek alól mindössze néhány illusztris személy volt kivétel, így Savoyai Jenő herceg, Lotaringiai Károly herceg, Schwarzenberg+ (a jelenlegi osztrák miniszter őse) és Baden őrgrófja.

A nagyvárostól nem messze újra a római géniusz szülte maradványokat láttuk meg Aquincum vízvezetékei között. Ez a városrész egyben a római flották kikötője volt a Dunán. Mindössze egy mérföldnyire helyezkedett el a jelenlegi kikötőtől, ami a Duna-Gőzhajózási Társaság+ tulajdonában van. Korábbi időkben Attila kastélya állt itt, amely az északi mesékben, a germán szellem legősibb és leghatalmasabb eposzában, a Nibelung-énekben a világvége színhelyeként jelenik meg.

Burgundia királya, Siegfried, a sárkányölő, a görög Achilleshez hasonlóan sérthetetlen, testének csupán egy pontját kivéve; őt sógorának parancsára megölik a Rajnán, s az átokkal sújtott tengernyi kincs a hullámok alá merült. Özvegye, a szépséges Krimhilda házasságra lép Attilával, ő ünnepségre hívja a lány bátyját a Dunára. Lehajóznak a Dunán, és a királyi mulatság ideje alatt Krimhilda felbujtására versengés támad a férfiak között; Attila testvére, Bléda+ áldozatul esik, Rajna hercegeit és kíséretüket támadás éri; hősiesen védik magukat, a kastély romjai alatt minden elpusztul, lángok martalékává válik; Krimhilda gúnyt űzött az egyik haldoklóval (Siegfried gyilkosával), kit saját kezével ölt meg.

Ez Krimhilda rettenetes bosszúja; egy hagyomány, amellyel sokféle formában találkozunk valamennyi német nép körében Izlandtól egészen az Alpokig. Magyarországon ennek a történetnek emléke sincs, talán nem is létezett. A magyar Attila egészen másvalaki, mint az északi mesék Eteléje, ámbár kevesen tagadják, hogy a két történelmi hagyomány közös tőről fakad.

Nem messze attól a dombtól, amelyen Etele vára állt, és ahol most mi a kiscelli katonai kórházat látjuk, egy patakocska szalad a Dunába; a krónikások szerint ennek kis völgyében lelhető Árpád, az első magyar fejedelem temetkezési helye, aki a nomád szokások szerint Csepel szigetén vert sátrat, ahol egyben a lovakat is legeltették.

Az egyesített két város, a széles folyam két partján fölépített Buda és Pest fekvése az egyik elképzelhető legfestőibb látvány.

Bal oldalon, a végtelen kiterjedésű síkságon a forgalmas kereskedővárost, az egyre terebélyesedő Pestet látjuk. Elegáns paloták egész sort alkotnak a Duna-parton; jellegzetes azonban a középkori tornyok és épületek hiánya. Teljesen modern, mégsem monumentális város. A túloldalon meredek hegyoldalon emelkedik a budai erődváros, kacskaringós utcákkal és számos templommal, ami szembeszökőn különbözik virágzó vetélytársától, szomszédjától.

A magas várat dombok veszik körül, melyek tövében a város meghittebb részei húzódnak, ahol kertes házak, Pest gazdagabb polgárainak nyári lakhelyei kaptak helyet.

Visegrád képe jut eszünkbe, ahol a gazdag Anjouk székhelye volt; Buda pedig Corvin Mátyás fényétől pompázott. A 15. század végén udvarának ragyogása túltett valamennyi európai királyi rezidencián. A király megkülönböztetett tisztelettel bánt a hősökkel és tudósokkal; ő maga büszkén használta olasztudását levelezésében, és éveken át élvezhette vendégszeretetét Galeotto Marzio, akire az angol olvasó Sir Walter Scott „Quentin Durward”-jában asztrológusként emlékezhet. Galeottót legmesszebbmenőkig elismerte a magyar udvar; nem csillagászati műveltségéért, amiért Franciaországban a későbbiekben dicsérték, hanem a római klasszikusok bámulatos ismeretéért. Nagyon megbánta, hogy felcserélte Budát a megátalkodottan babonás XI. Lajos barátságtalan udvarára. Galeotto munkája, a „De Dictis Gestique Matthiae” gazdag jellemről tanúskodik, ami a nagy magyar uralkodó romantikus életéből táplálkozott.

Egész Európa a legbiztosabb támaszát és a mohamedán vallás terjedésével szemben a kereszténység védelmezőjét látta benne, nyugati szomszédai, Podjebrád Csehországban, a német császár, az osztrák Frigyes mind megízlelték a Mátyással vívott harc keserű kenyerét.

A birodalom uralkodásának idejéből az a Pest körüli sík terület játszotta a legkiemelkedőbb szerepet, amit Rákosnak neveznek. Évszázadokon át e helyen gyűlt egybe az országgyűlés; a kisnemesség és a városok képviselői itt ütötték fel sátraikat, táborhelyeiket, míg a főurak Buda várában folytattak tárgyalásokat az uralkodóval. A környékhez természetesen számtalan történet kapcsolódik; ezek közül kettő örökkön él az emberek emlékezetében Hunyadi László kivégzése, és testvérének, Mátyásnak királlyá választása.

Magyarország kiemelkedő kormányzója, Hunyadi János, Posztumusz László kisebbsége alatt (aki a Neszmélyen meghalt osztrák Albrecht fia volt), a törökök elfoglalta királyi határváros, Belgrád fölszabadítása után a fényes győzelem áldozatául esett. Fia, László, a huszonnégy éves fiatalember lett a vár ura.

Fiatal kora ellenére hőstettei révén az ország legnépszerűbb embere volt, s mivel ezt a nagy fontosságú helyet kezében tartotta, a király féltékenyen tekintett rá, cselfogással akarta megszerezni a vár fölötti uralmat. Hogy Hunyaditól személyesen kaparintsa meg a várat, német csapatokat fogadott kíséretéül; mikor azonban ő és közvetlen kísérete átlovagoltak a felvonóhídon, azt fölhúzták, s a német katonák a váron kívül rekedtek; ez az eljárás összhangban állt azzal a régi szokással, hogy idegen katonáknak nem volt szabad határvárba belépniük. A király ráébredt, hogy a harcosaival körülvett Hunyadi teljes biztonságban van, így azután arra a gondolatra jutott, hogy gyilkossággal szabadul meg tőle.

A király tanácsadója, Cillei Ulrik gróf és az anyai nagybácsi ingerült vitába bocsátkozott Hunyadi Lászlóval, és a szenvedélytől való túlfűtöttség látszatát keltve akart lesújtani rá. A fiatal hős kisujján viselt aranygyűrűje elhárította a kardcsapást, és Ulrikot Hunyadi segítségére siető bajtársai megölték. László maga ment a királyhoz, és bocsánatért könyörgött, amit a jóindulat látszatával el is nyert. A gőgös uralkodó özvegye, Hunyadi anyja túlságosan is jól ismerte a király öröklött jellemét, és nem nyugodott addig, míg az őszinte megbocsátás jeléül fia nem részesült áldozásban, s nem osztották meg közösen a szentostyát. Néhány nap elteltével, ami alatt a királyi látogató tiszteletére fényes tornaünnepélyeket rendeztek, visszatért Budára, ahova nem sokkal később követte őt Hunyadi László is: László, a király terveivel összhangban, házasságot tervezett Gara nádor szépséges lányával, Máriával, ezzel véget vetve a két legtekintélyesebb család, a Hunyadiak és a Garák – a magyar Montague és Capulet – közötti messze nyúló ellenségeskedésnek.

A házasságot csodálatos ünnepségek előzték meg, és az elhunyt uralkodó két fia is megjelent Budán, apjuk végrendeletében kifejezett azon óhaj ellenére (aki tudatában volt annak, hogy neve és népszerűsége túlságosan is veszélyes örökségnek bizonyulhat), hogy tudniillik a két fiú soha többet ne tartózkodjon egyazon helyen.

Alig érkeztek meg Budára kíséretükkel együtt, a király parancsára lefogták őket. Mátyás, a fiatalabb testvér barátai segítségével megszökött a börtönből, és Csehországba, Podjebrádhoz menekült, aki ekkor még ugyanazt a rangot töltötte be, mint amit a nagy Hunyadi Magyarországon; Lászlót azonban tárgyalás nélkül ítélték halálra.

Esküvői ruhájában vonult a Szent György térre, ahol a kivégzést tervezték, olyannyira mélységes megdöbbenés és tisztelet kísérte a fiatal hőst, hogy a biztos kezű hóhér keze is remegett, és háromszori lesújtás után sem volt képes elválasztani a fejet a törzstől. László, összeszedve legutolsó erejét is, azt mondta: „Hazám szokásai szerint szabad vagyok. A harmadik csapás után a hóhérnak sincs hatalma fölöttem.”

Az egybegyűlt emberek körülvették, és győzelemittasan kísérték hazafelé, de a vérveszteségtől kimerült szerencsétlen fiatalember elbotlott, magára vonta bársonyköpenyét, s a földre zuhant, ahol a vérpadon még remegő kezű bakó megadta neki a kegyelemdöfést.

Néhány hónappal később – azon az estén, mikor egybekelt volna a francia hercegnővel – a király váratlanul meghalt Prágában. Mindenki úgy vélekedett, hogy szeretője, a féltékeny Ágnes mérgezte meg, aki egy olyan almát osztott meg vele, amelyet egyik oldalán mérgezett késsel vágott fel.

Megüresedett a magyar trón, és az emberek összegyűltek Rákos mezején, hogy újra megválasszák hűbérurukat. A birodalom előkelőségei Budán találkoztak, és a szomszédos hercegségek érdekeit szolgáló ármánykodások fanatikusan szerveződtek. A Duna hirtelen befagyása váratlanul helyreállította a két városrész közötti kapcsolatot; a Hunyadi kíséretében levő negyvenezer harcost nagybátyja, Szilágyi vezetésével a Duna jegén táboroztatták le, és mikor kiáltásuk, „Éljen Mátyás király”, elérte Buda falait, a bárók úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha Hunyadi János legkisebb fiának juttatják a koronát. Követséget menesztettek Csehországba a fiatal királyért; Podjebrád azonban nem engedte el a még csak 14 éves Mátyást, mielőtt nem házasította össze Magyarországon az ifjú herceget lányával, Kunigundával, akit később Katalin néven ismertek.

Mátyás király romantikus történetének elmesélésére nincs terünk e lapokon. Valamennyi magyar király közül ő lett és maradt a legnépszerűbb, s amikor ma igazságtalanság éri az embereket, akkor így kelnek ki ellene: „Meghalt Mátyás, oda az igazság.”

Hosszasabban időztem a Bécsből Pestre vezető út leírásával, mint talán az szükségesnek látszik, bár aki ismerősként utazza végig ezt a történelmi földet, annak feltétlen örömet okoz. Lelkemet örömteli érdeklődés töltötte el, minthogy ez volt az első alkalom, hogy találkoztam új hazámmal, ahol számos boldog évet töltöttem, és akaratlanul is fájdalommal emlékezem a kényszerű búcsúra.

 

A szécsényi kastély

Az uradalom, megszokott szálláshelyünk Pesttől hatvan angol mérföldre+ volt. Az egész vidéket uraló kastély szelíden hullámzó dombokkal körülvett termékeny völgyben emelkedett. A kastély parkját az Ipolyig húzódó, marhacsordákkal tarkított mezőségektől csupán egy előtörő mély vizű patak választotta el. Az imént megnevezett folyót nyolc falu rajzolta félkörív koronázta meg, melyeknek templomtornyai barátságosan intettek a távolból. A háttérben komor rajzolatú, meghökkentő vonalú, vulkanikus mintázatú hegyek emelkedtek, éles ellentétben a zöldellő völgyekkel és lágy dombokkal, amiket aranyban csillogó kalászosok és buján tenyésző szőlősök leptek be.

Ez a látvány olyan örömet okozott a szemnek, mint ahogy a szülői áldás a gyermeki szívnek; lehetetlen volt szabadulni tőle. A szécsényi kastély impozáns épületét a 18. században építették a hasonló nevű erőd időmarta romjaiból. A kastély kihívóan állt egy ellaposodó földdarabon, amire citromfák és rózsák vetettek árnyékot; innen a két különböző irányba vezető lépcsősoron lehetett a parkba jutni. A kastélyt és melléképületeit – s meg kell jegyezni, az egész birokot, amit csak 1846-ban szereztünk meg – igen elhanyagolt állapotban találtuk; a park legfőbb díszei, a százéves szil-, nyár-, bükk-, tölgy- és fenyőfák azonban megőrizték ősi méltóságukat, és a lombozatuk vetette árnyék eltakarta az ingoványos talaj egyenetlenségeit. Minthogy ezek az öreg fák nem pusztultak ki, nem ütközött túlságosan nagy nehézségbe, hogy viszonylag rövid idő elteltével visszaadjuk a park eredeti szépségét.*

Egymásba fonódó faágak sűrűjének hűvös árnyékában vezetett a lejárat egy új virágoskert bejáratához, ahol gyermekeink mindenkor nagy örömmel élvezték a virágillatot; a mindenütt nyíló, virágzó növények árasztotta egészséges frisseségben vég nélküli versengésre bírták egymást.

Ebben a vonzó környezetben állt egy elegáns üvegház, amely az új keletű kastélyt és az öreg tornyot kötötte össze; az egykori erődítmény maradványait a 17. században még a törökök foglalták el. A lerombolt falak között három ilyen torony maradt épen. Vallásos szertartások rendezésére használták az egyiket a mohamedánok, hiszen kör alakú felépítése révén a célnak kiválóan megfelelt. A toronyba a napfény a csodálatos vidékre tekintő ablakon keresztül jut be.

A későbbi időkben ez a parányi mecset meghitt visszavonulási helyként szolgált. Mi ezt protestáns kápolnának szenteltük föl, s a maga nemében egyedüli volt a környéken, minthogy a magyar lakosság többsége a katolikus vallást gyakorolta. Az Ipoly túloldalán viszont – több falun keresztül – protestáns szlovák kolónia húzódott, és leginkább innen érkeztek látogatók a szertartásokra.

A park túlsó, távolabbi végén levő, az elsőnél kevésbé látványos tornyot a Magyarországon ritkán látható repkény futotta be, s ezt az építményt egészen más célra használták. Azoknak a raboknak volt a gyűjtőhelye, akiket a büntetőjoggal is fölruházott földesúri bíróságok ítéltek el egykor. Nem örültünk ennek az előjognak, és mihelyt a torony birtokunkba került, fölajánlottuk a megyei hatóságnak.

A megyei hatóság – a magánzárka-büntetés elve alapján – a szövevényes bírósági eljárás idejére, amit a megye nemessége saját akarata szerint állapított meg, őrizetben tarthatja az elítélteket. Nagy megkönnyebbülés volt számunkra, hogy nem kellett a törvényszegőkkel szembeni fájdalmas kötelességünkkel élnünk, nem kellett a tulajdonunkban levő várbörtönbe vetnünk őket. Úgy gondoltuk, hogy a börtöntorony felső része – a börtönőr szobája – sokkal jobb lakóhely a pincénél annak a szegény családnak, akinek kiadtam.

Az egykori erődrendszer harmadik toronymaradványát csűrré alakítottuk. Külseje a középkort idézte, és a vastag, erős falú építmény jobban megfelelt a szemes takarmány szárítására, mint a száraz, tágasabb, ám mégis kevésbé megbízható magházak.

A domb tetején álló kápolnatoronyhoz, ahová ünnepnapi istentiszteleteinkre több százan látogattak át, könnyen föl lehetett jutni. Galériától védve, ott fönt, szép kilátás nyílt azokra a széles mezőkre, melyeken 1686-ban tűnt föl Sobieski János, Ausztria lovagi megmentője.

A szécsényi kastély egyike volt azoknak az erődöknek, amelyek a török háború idejében gyakran álltak a harcok kereszttüzében; kézről kézre járt a hitetlenek között, míg végül a magyarok tulajdonába került.

Bécs sikeres fölszabadítását követően Sobieski Magyarországon át utazott Lengyelországba; több csata után érkezett Szécsény szomszédságába, ahol akkoriban még a török volt az úr. A jogos tulajdonos egy fiatal özvegy, Forgách bárónő volt. Bízva a hősies lengyel közismerten elszánt jellemében, levelet menesztett neki, arra kérve őt, hogy útjába ejtve szabadítsa meg birtokát a jogtalan betolakodóktól, és mint az özvegyek és árvák megmentője, segítsen helyreállítani azt. Ez a kérés olyannyira illett Sobieski romantikus gondolkodásmódjához, hogy késedelem nélkül Szécsénybe sietett, megrohamozta a kastélyt, megtörte az ellenállást, és visszaszerezte eredeti tulajdonosának.

Az esemény megünneplésére, a lovagias herceg iránti tisztelete kifejezésére a fiatal özvegy a rohamokban félig lerombolt vár termeiben táncestélyt adott. A véres nap egész éjjelen át tartó mulatsággal ért véget, s másnap nem ágyúdörgésre, hanem a hazainduló királyt éltető ezrek szájából hangzó áldó szavakra ébredtek.

Birtokunk legmagasabb pontjáról két utat lehetett jól kivenni, az egyik nyugatnak, a másik északkeletnek tartott; az előbbi Balassagyarmat, a megyeszékhely, a másik Losonc irányába futott: egyik város sem fekszik túl messze a kastélytól. Ez a kereskedés szempontjából igen előnyösnek bizonyult, hiszen Losoncot a bányavidékhez való közelsége miatt sokan látogatták (a város szomszédságában terült el a magyar Kalifornia, ahol jelentős mennyiségű aranyat és ezüstöt bányásznak), és – ellentétben a mi vidékünkkel – a búzafélékben szegény északi országrészekből is sokan érkeztek oda.

A virágoskert falai mögött méreteiben arányos kolostor épülete emelkedik. Külseje nagyobb kényelemről árulkodik, mint amiben kéregető szerzetesek, példának okáért ferencesek tengetik életük. II. József uralkodását megelőzően Magyarországon sokkalta nagyobb számban működtek szerzetesrendek. II. József azonban beszüntette működésüket, lefoglalta birtokaikat. Az országban napjainkban a bencések, a premontrei barátok, a ciszterciták és a piaristák (ordo scholarum piarum) vannak túlsúlyban; valamennyien a katolikus intézményű oktatással, neveléssel állnak kapcsolatban. Sorrendben a következő a mizerikordiánusok rendje, amelynek tagjait betegápolóknak tekintik (kolostoraik kórházként szolgálnak), végül pedig a kolduló rendet, a ferenceseket és a kapucinusokat kell megemlíteni. A szegényebb parókiákon a ferenceseknek lelkészi feladatokat is el kell látniok, másutt tanárként is működnek. Semmiféle birtok felett nem rendelkezhetnek; alkalmi vagy állandósított könyöradományon tengődnek, amit a következő módon gyűjtenek össze.

Rendszerint az aratás és a szüret idején minden egyes kolostorból egy kolduló barátot indítanak útnak, hogy a környéken valamilyen munkát végezzen, támogatást kérjen a földesúrtól, a parasztoktól. Mindent a rend nevében kap: pénzt, terményt, bort, szárnyas állatot, s a parasztok szokásos ajándékát, a libát. Így azután ősszel, a nyári munkák után a rendházak telis-tele vannak ezekkel az állatokkal. A legkülönbözőbb módon elkészített ízletes liba ínyenc étek az amúgy is jól táplált apátoknak. A maradékot a magyar zsidóknak adják tovább, akik tiszteletben tartva a mózesi törvényeket, a disznózsír és disznóháj helyett libazsírt fogyasztanak. Ez részben a vajat is helyettesíti, amit szintén csak bizonyos ételváltozatokban vehetnek magukhoz.

A környékünkön élő ferencesek alávetették magukat a parókia kötelezettségeinek; az ott élő emberek, akik máskülönben nem viseltettek különösebb tisztelettel irántuk, ha segítségnyújtásra került a sor, nem voltak túlzottan liberálisak, és kényszeredetten szabadultak meg „adományaiktól”. A magyar paraszt vendégszerető jellemével ez olyannyira nem fér össze, hogy ennek okait a rendben magában és az emberekkel való viszonyában kell keresni. Esetünkben két okot véltem fölfedezni; az egyik általánosabb, a másik helyi jellegű. Szerzeteseink, ahogy az a hierarchikus dogmák tudatlan szolgálói esetében megszokott, gyakran fanatikusan viselkedtek. Szentbeszédeikben az ismeretlen végítélet sötét mélységéről szónokoltak, ahol csak a pokol tüze világít, amelyen megégetik a hitetleneket, akiknek feje és homloka olyan, mint a protestánsoké, a „sola salvifica”+ egyházára legveszélyesebb rebelliseié. A szószék feltüzelt prédikátora, ajkán a katolikus egyház valamennyi száműzöttje elleni átokkal, az év minden vasárnapján csupán néhány órával a szertartást követően asztalunknál előbbi énjével szöges ellentétben már mint vidám lelkipásztor mutatkozott, felszabadultan megosztva a protestáns étkeket, annak minden látható jele nélkül, hogy kockára tenné lelki üdvösségét. Bár tettei már csaknem eretnekséggel értek fel, a keresztény lelki buzgalom legparányibb igyekezete sem volt benne, hogy megmentsen bennünket a jóvátehetetlen kárhozattól. Ezzel legteljesebb ellentétben, nem titkolt nagy érdeklődéssel hallgatta a beszélgetéseket, az üdítő anekdotákat, amelyek valóban hasznos időtöltésnek számítanak, ám minden bizonnyal nem lehetnek témái mélyenszántó elmélkedésének. Előzékenyen attól sem vonakodott, hogy jelenlétekor előnyös oldalát mutassa, mélységes emberiességével biztosított bennünket afelől, hogy igen nagy boldogság számára az uradalom birtokosának meghívása. Amiről beszéltem, nem egyedi eset; mindössze egy példája egy egész felekezetnek, amelynek minden egyes tagja örömest élt a felkínált lehetőséggel, legyen az lutheránus, kálvinista vagy éppen görögkeleti vallású. Ebben a tekintetben határtalan volt toleranciájuk.

Mindez persze nem maradt hatás nélkül a magyar parasztra, akinek egyszerre vendégszerető és közönyös magatartása annyira távol áll az intoleranciától, mint amennyire paraszti eszével nem fogja föl a valós és képzelt világ szemmel látható ellentmondását. Így azután az egyházi oktatók állításait éppen olyan kétkedve fogadják, mint amennyire nem hisznek orvosaik gyógymódjaiban sem, akiket a lehető legritkábban hívnak házhoz, sokkal jobban rettegve a gyógyítás költségeitől s a gyógyszerek keserű ízétől, mint magától a betegségtől.

A környékbeliek ferenceseinkkel szembeni közömbösségének, sőt megvetésének oka abban rejlik, hogy a rend nyilvánvaló módon átlépte saját határát, akkor, amikor a vár korábbi urának egyik lelkésze úgy hitte: hatalma, amit ugyancsak evilági intrikákkal tartott fent, az egész háznépre kiterjed. Nemcsak a közvetlen befolyása alá tartozók, hanem valamennyi környéken élő – aggodalommal vagy aggodalom nélkül – fáradhatatlan pletykaháborút indított a lelkész ellen, akit kiforgattak javaiból, végül menekülésre kényszerítettek, nem hagyva egyéb örökséget hittestvérére, mint a múltat idéző népszerűtlenséget. És valóban, a közvélemény vox populi vox Dei+-vel az ítélet súlyát ösztönösen növelve, a szerzetesrend előírta láthatatlan kötöttséget egyszerűen, egyoldalúan értelmezte, miután az apátok iránti megalapozott ellenszenvüket egyikükkel szemben juttatták kifejezésre. Az efféle megítélések néha örökre megbélyegzik a társadalom népszerűtlen osztályának egy-egy tagját, és még a háborítatlan hittestvéri köteléket is kikezdhetik.

A kastély szárnyépületekkel kitoldott széles homlokzata tágas udvarra nyílott, amit csinosan gondozott virágágyások tettek vidámmá s elegánsan zárttá azzal, hogy a szomszédos birtoktól magas vaskapuk választották el. A kapukat azonban létrásan képezték ki, így a legkisebb nehézség nélkül lehetett áthágni rajtuk. Az egyik fiatal szolgálóleány – szenvedélyes táncoló lévén – a gyakorlatban is bemutatta, miként sikerült tetszés szerint kijutnia a lelakatolt kapukon úgy, mintha azok tárva-nyitva lettek volna, akkor, amikor a vérpezsdítő hegedűszó a talpától a füléig megborzongatta.

Legnagyobb szerencsénkre sohasem adódott kellemetlenségünk abból, hogy teljesen szabadon érintkeztünk valamennyi különös szomszédunkkal, a szerzetes barátoktól kezdve egészen a cigányokig, akik a nap minden órájában látogatták a kastély udvarát, kertjét és parkját.

A városka, amelynek lakosságával állandó kapcsolatban álltunk, még abból az időből származik, amikor a törököket elűzték, s a várat őrző helyőrség lemondott az erődről. A későbbiekben éppen ők alkották a város lakosságának magvát. Elöljárójuk mind a mai napig a hadnagyi s nem az őrnagyi rangot viseli. Öregek és fiatalok egyaránt büszkék voltak a városkára, és úgy vélték: igazságtalanság érte őket, amikor a rövidlátó tudatlanság folytán falunak nevezték az általuk városnak tisztelt helységet.

A faluban három-négyezer ember élt; ennek egynegyede zsidó volt, és körülbelül száz cigány lakott a környéken. Volt egy eléggé kis forgalmú piacunk is, amelyet sokan kerestek föl a környező falvakból. Kellemes látvány a vásárközpont. A legkülönbözőbb üzleteket nyitották az ottlakók, na persze nem olyanokat, mint a Regent Streeten; valójában ha a szitáló londoni köd huszadrésze lepné el a hepehupás utakat, akkor a kövezet nemcsak a szemünk elől, hanem az arra járó lába alól is eltűnne. Amit az angol kocsis még csak enyhe párának nevez, az már itt elég ahhoz, hogy az agyagos földet sárrá dagassza. Így azután bécsi selyemcipőmet hamarosan durva bőrcsizmára váltottam, ami sokkal parasztosabb kinézetű, mint amilyen egy hölgy lábára illene.

A kereskedők nagyobb része zsidó volt, akik Magyarországon sokkalta dolgosabbak, mint bárhol a világon; a magyar parasztember természetes hajlama, hogy másokat dolgoztasson, míg ő maga keleti kényelemben sütkérezne a napon. Ez igazodva a magyar gondolkodásmódhoz, az itteni zsidóknak lényegesen kedvezőbb helyzetet teremtett annál, mint amilyen Németországban megadatik nekik. Magyarország az egyetlen, ahol a németek túlsúlyban vannak a városi kereskedelemben, s így a Judea fiaival szembeni ellenszenv fennmaradt. A zsidók mindig szorgosak és vallásosan jótékonyak.

Ilyennek találtam őket nálunk is. Legtöbbjük szegény emberként élt, ez mégsem gátolta összetartásukat, hogy kölcsönösen segítsenek az arra legjobban rászorulóknak; és bár életmódjukban szigorúan ragaszkodnak a mózesi előírásokhoz, mégis készek együttműködni a keresztény emberekkel az emberbaráti ügyek előmozdításában. Meglehet, a birtok embereivel baráti kapcsolatban álltak, mégis olyannyira elütnek tőlük, mint amennyire a világ bármely más részén kitűnnek a többiek közül. Pontosan működő zsinagógájukban akaratlanul is többször azon kaptam magam, hogy gondolatom a galileai Ó-Testamentumhoz kalandozott vissza. Tagadhatatlan, hogy egy nemzet vallásból táplálkozó, megtörhetetlen életerejét semmi sem táplálhatja jobban, mint a zsidóság fennmaradásának történelmi jelensége.

Az első időkben, mikor a házunkban járó zsidókkal gyakrabban kerültem érintkezésbe, alaposan elcsodálkoztam azon, hogy mennyi nevet viselnek. Azt mindenki jól tudja, hogy az ősi világban a zsidóknak nem volt családi nevük. Ez nemcsak az izraeliták körében volt így, hanem a semita, sőt a görög nemzetségek esetében is. Az egyiptomiak és a rómaiak arisztokrata jellemüknél fogva nagy becsben tartották a családi neveket, a pedigrét. Egyéniségüket a későbbi időkre jobban átmentő zsidók hasonló módon megőrizték a családi nevekkel szembeni közömbösségüket, és csak a nagy rendcsináló, II. József kényszerítette őket az európai szokások felvételére. Ez egyébiránt egybeesett az uralkodó azon kísérletével is, hogy általánossá tegye a német nyelv használatát Magyarországon. A közhatóságok unszolására így német neveket vettek föl a zsidók is, miután már hivatalosan is úgy ismerték el őket, mintha egy bizonyos családhoz tartoznának. Voltaképpen maguk a zsidók, de a többi ember sem törődött ezzel. Az előbbiek tartották magukat ahhoz a névhez, amit a zsinagógában kaptak, az utóbbiak pedig változatlanul azzal viccelődtek, hogy a zsidókat közismert gúnynevükön szólították.

Eltekintve attól, hogy a zsidók évszázados elnyomásban éltek közöttünk, és mind a mai napig érvényesül velük született fiziognómiájuk; mégsem váltak európaivá, nem tudtak azonosulni a velük együtt élők érdekeivel, tevékenységeivel. Egészen más a helyzet a cigányokkal abban a tekintetben, ahogy ők érintkezésbe kerültek a magyarokkal. Ezeket az embereket hónapokon át láttam és figyeltem, hiszen megadatott nekik az alkalom, hogy naponta bekukkanthassanak a kastély udvarába, ami tolakodó bőbeszédűségüknek éppen úgy, mint kapzsiságuknak volt köszönhető.

Sudár alkatuk, leomló fekete hajuk, csillogó szemük, gyöngyfogaik egzotikus megjelenést kölcsönzött nekik, amit valami oknál fogva mégsem nevezhetünk vonzónak. Valójában mérhetetlen koszban éltek. Cseperedő fiaik és lányaik rongyokban jártak; a gyerekek nem tartottak igényt különösebb luxusra, örömüket lelték abban, hogy egymást sárral tapasztották be. Némelyik lurkó azonban bámulatosan szép – szemük tiszta kék, olyan, mintha a húsvéti ég ragyogó kékje világítana. Mivel a kék szem kivételt képez a fekete szemű többség titokzatosságában, ragyogásával ez a különlegesség még jobban kitűnik.

A cigányok múltját Magyarországon a 14. századig vezethetjük vissza. Kétséget kizáróan indiai eredetű nép; számkivetettségének oka az lehet, hogy Tamerlan+ kiűzte őket otthonaikból, s ettől fogva hosszú vándorlásba kezdtek nyugati irányban. A cigányok, ahogy feltehetőleg Indiában is, úgy Magyarországon is a földönfutók kenyerét ették, aminek nem önmagában cigány voltuk a magyarázata, hanem az, hogy nem mosakodnak, lusták és gyönge testűek. Mind a mai napig nem vetették meg egy helyen lábukat, él bennük az örökké mozgás, vándorlás vágya. A legpiszkosabb munkák végzése jut nekik, amit már senki sem hajlandó elvégezni. Ahogy a zsidók korábban Egyiptomban, alkalomadtán ők is égetetlen vályogtégla készítésével foglalkoznak; asszonyaik szívesen segítenek a ritkán adódó munkában, s ebben különböznek a zsidó asszonyoktól, akik határozottan idegenkednek bármiféle erőfeszítéstől.

A cigányok kiközösített létét semmi sem jelzi jobban, mint az elhullott állatok fogyasztása. Nagy áldás számukra, ha elhullik egy-egy szárnyas, disznó, marha vagy akár egy ló. Legyen az állat kimúlásának oka betegség vagy baleset, a finom falatokat mindig szívesen látják. Abnormális szokásukat így magyarázzák: „Ha az állatokat akkor esszük meg, amikor a mészáros bárdjától múlnak ki, vajon nem jobb-e a húsuk akkor, amikor az Isten maga öli meg őket?”

Szedett-vedett megjelenésük, érthetetlen gyávaságuk erősen megkülönbözteti őket középkori hittestvéreiktől, akik a kínok kínját állták ki. A legrátermettebbek közülük Jubál+ gyermekeire ütnek: „ez volt atyja minden lantosnak és síposnak”, vagy Tubálkainra+, aki „mindenféle réz- és vasszerszámok kovácsolója”.

Fölfigyeltünk zenei tehetségükre; bár művészetben tanulatlanok, együtteseket, olykor kész zenekarokat alkotnak, s kottaismeret nélkül is bonyolult darabokat adnak elő. A mezők madarainak kórusához hasonlóan a disszonáns hangzatokat különös, ám elbűvölő dallammá vegyítik. Hirtelen váltással vad lelkesedésük gyászos hangulatú, mélyen melankolikus muzsikálásba csap át. Olyan ez, mintha a régmúlt idők örömének és reményének emlékeit idéznék föl. Azután a láng kialszik, és mindössze a sajnálat pislákoló fénysugara marad életben.

Ilyen benyomást kelt az emberben a cigányzene, az a zene, amely tökéletesen kifejezi a magyar nemzeti érzést. Nincs Magyarországon olyan ünnepség, amelyen ne húznák a cigányok. Éppen úgy nélkülözhetetlenek a parasztlakodalomban, mint a megyeházán tartott fényes összejöveteleken. A megyeháza a megyeszékhely főterén álló épület, ahol a megyei üléseket tartják, a kongregációkat,* ahova messzi vidékekről idős és fiatal egyaránt ellátogat. A cigányok tisztában vannak saját népszerűségükkel, s minden alkalommal igyekeznek a lehető legnagyobb hasznot lecsípni. Vérükben van, s nem sokat tétováznak; minden alkalmat – udvariatlanul is – megragadnak, nem kímélik muzsikájuktól az ember fülét, legyen az születésnap, baptista ünnep, beteg ember lábadozása, hazatérése.

Erre nálunk is gyakran volt példa, hiszen három – meg kell vallani, gyönge kvalitású – zenekar muzsikált a faluban. Nem volt elég nekik az, ha fölváltva húzhatták a nótákat; mind a három a maga dallamát játszva egyszerre csapott a húrokba; ez a zenebona nem tett jót idegeinknek, s csak akkor hallgattak el, ha néhány pennyt adtunk nekik, vagy ha ellentmondást nem tűrő hangon közöltük velük: tűnjenek el!

Talán a holló károgása is jobban hasonlít a pacsirta énekére, mint a cigányzenekarok félrehangolt zajongása; sok kellemetlenséget okozva sem idézhették a Bunkóst, a Pityukat, a Biharyakat, a Marczikat és Győri Farkast. Ezek talán még ma is működő cigányprímások, zeneszerzők, vagy még pontosabban, a hagyományos régi magyar muzsika rapszodistái. Nem vitás, napjainkban a legjellegzetesebb ízes magyar zenét a pesti zsidó, Rózsavölgyi Márk játssza. Ennek az embernek a tehetsége ezer és ezer lelkes hódolójának szívét melegítette meg: ő azonban, szinte halálra éhezve, nélkülözésben pusztult el.

A magyar cigányok beszédéből még ma is érződik az indiai tájszólás – nekem úgy mondták, hogy a Kucs(?)-félszigeti dialektus. Úgy tűnik azonban, hogy nem sok emlékük maradt a hinduszertartásokról, s az emberi természetet jól kifejező vallási érzelem sem erős bennük. Láttam cigányokat, akik gyermekeiket a földesúr vallása szerint kereszteltették meg. Nem telt hónap anélkül, hogy ne kértek volna meg: legyek egy cigánygyermek keresztanyja. Igen sok cigány járt hozzánk istentiszteletre, de vallásgyakorlásuk tartalmatlan volt.

Ha azt nevelésnek nevezhetjük, hogy gyerekeikbe a hivatásos koldulás ösztönét plántálták, akkor szülői kötelességüknek a legtökéletesebben eleget tettek. Nem hiszem, hogy bármiféle pontos elképzelésük volna az otthonról, s bár kérdés, hogy ez az elnevezés mit juttat eszünkbe: omladozó kunyhóik nem csalogatják a látogatót. Természetesen a város cigánynegyede volt a legelhanyagoltabb, ahol reggeltől estig java részük nem csinált mást, mint könyökét a térdére támasztva, fejét lehajtva a földön gubbasztott; hajuk mint a szénaboglya, agyagkunyhójuk mállófélben levő deszkái mögött a féktelen henyeség képét láthatta az ember, ahol a házak ablakait és ajtóit, kétségtelenül jó huzatot engedve, széles lyukak helyettesítették. Hogy teljes legyen a kép, meg kell még említenünk a pucér testtel csatangoló cigánygyerekeket, akik többnyire a porszőnyegen gyömöszélték egymást. Soha életemben nem láttam még ennyire számkivetett gyerekeket. A felnőttek közül csak a talpraesettebbek, így például a lókereskedők kerültek gyakrabban kapcsolatba a zsidókkal és parasztokkal. A parasztok azonban sohasem tudtak megbékélni a cigányok természetével, még akkor sem, ha sikerült egy jó üzletet kicsikarni tőlük, ami valóban csak nagy ritkán fordult elő, hiszen a cigányok a lókereskedésben nagyon értik a dolgukat; rákiáltanak a zenészekre: Húzd rá, cigány! – s ekkor megindul a vad és fájdalmas muzsikálás. A parasztember ünnepélyes udvariassággal vezeti a lányt a táncban, amit nemcsak lábukkal, hanem karjukkal, szemükkel, valójában egész testükkel, szívük ritmusával járnak. Nemzeti táncukban, a csárdásban, mint két bajvívó a porondon, először közelednek, majd távolodnak egymástól, s végül mikor összefonódnak, szélsebesen pörögnek.

Gazdatisztünk zenére, dohányra és borra költi pénze java részét. Nálunk a birtokon ugyancsak jól ment dolga: 20–22 hold kövér föld volt birtokában, és igen büszke volt, mivel falu helyett városban élhetett, így más parasztokkal és munkájukkal szemben fölsőbbrendűnek tartotta magát. Szolgát vagy szolgákat tartott, jövedelmétől függően. Pipájával szájában füstfelhőket eregetve mellettük állt, nézte, hogyan dolgoznak, valósággal felügyelte munkájukat. Egyetlen jogot, a vásárlás előjogát tartotta fent magának: a marha és a takarmány adásvételét; nem feledkezett meg a butykosról sem, mikor a vásárba indult; gyakran összeütközésbe került a szolgálatkész zsidókkal is, akiket saját házában foglalkoztatott. Ez a kényelmeskedő családfő csak a saját háztartásával törődött, és sohasem ment el napszámba dolgozni. Napszámban Szécsény lakosságának egy csoportja dolgozott csupán, akiket (valószínűleg a német „Ansiedler”, telepes kifejezés után) zselléreknek neveztek; kényszerültek erre, minthogy a házon, a kerten és egy kis szőlőn kívül más járandósággal nem rendelkeztek, ez pedig a család fenntartásához nem volt elég.

Földünk mintegy 24 ezer hold területű volt, amiből 12 ezret a parasztok gondoztak, a másik 12 ezer a mi művelésünk alatt állt: ez azt jelenti tehát, hogy nem bérelték gazdák, hanem a saját embereinkkel műveltettük meg. Nem avatkoztam bele a tengernyi tennivalóba, mivel temérdek munka várt rám házon belül; mégis igen érdekeltek a ház körüli munkák. Felüdülést jelentett számomra, ha sétálhattam egyet a földeken, meglátogathattam a különböző épületeket; különösen nagy kedvvel tértem be a juhkarámba és abba a pálinkalepárlóval egybeépített fedett helyiségbe, ahol az ökröket etették.

Hatezer juh volt birtokunkban, ha nem is olyan vaskos testűek, mint amilyenek a Hyde Parkban és Kensington Gardensben legelnek, ezek a spanyol merinó jobb fajta leszármazottai voltak (amit Mária Terézia hozatott be az országba), s bizony nagy becsben álltak kiváló minőségű gyapjújuk miatt. Jól megtérül ez a gondoskodás, hiszen ennek a gyapjúnak mázsáját vagy száz súlyegységét 20–24 font sterlingért árusítják („finom német” gyapjú címen) az angol piacokon.

A jó minőségű gyapjújáért tartott juhok tenyésztése erőteljes fejlődésnek indult az elmúlt húsz évben Magyarországon; az ország egyik legkiválóbb mezőgazdásza, Klauzál Imre+ nagy hatással volt a mezőgazdaságnak a magyar tulajdonosok számára oly fontos ezen ágára, mivel a mezőgazdasági bevételek közül ez hozza a legtöbbet a konyhára.

Januárban és februárban a bárányok születése mindig nagy izgalommal járt, az eseményt a gyerekekkel együtt néztük meg, akik leplezetlenül örültek az újszülött állatok látványának, de nem tudták utánozni a félig-meddig jókedvű, ám félszeg jövevények ugrándozását, akiket egyáltalán nem kábított el az új világ fényözöne. Szerencsénkre alig hullott el egy-két állat a nyájból, amit főként a mesterjuhásznak köszönhettünk, ki pontosan annyi állatra ügyelt, amennyit biztonságosan képes volt ellátni. Magyarországon több más birtokon is hasonló módon ügyesen bántak az állatokkal.

A pálinkalepárló készülék egy nagy épületben állt, ahol októbertől áprilisig harminc quarter+ burgonyát használtunk föl szeszfőzéshez (ebből a krumplimennyiségből jelentős hányadot saját földünkön termesztettünk, a többit a környék parasztjaitól vásároltuk meg). A burgonya héjából marhatápot készítettünk, amivel az eladásra hizlalt állatokat etettük.

Ezek a jelenetek és fogások, meglehet, tanulságos és szórakoztató téli sétákra ösztönöztek, de akkor, amikor a tavasz a szépséges vidéket életet teremtő mosolyával köszöntötte, hamar feledésbe merültek. A szabad csatangolás kedvéért kész voltam a kényelmes otthon minden komfortjáról, még a nagy, meleg kályháról is lemondani, mely bár az angol kandallóhoz képest a szemnek kevésbé volt tetszetős, melege mégis mélyebben bújt az ember bőre alá. A park végében, ahol már minden zöldellt, sietős lépéseimet a kiáradt Ipoly habjai állították meg. A sík területeken a legelőket a folyó – mely más évszakokban bosszantó módon annyira kiszáradt, hogy a vízimalmok leálltak az őrléssel, s nemritkán heteket kellett várniuk a lisztre – elöntötte, s egy-egy nap elteltével aggódva figyeltem: nem viszi-e el az ár a frissen levágott termést.

Tavasszal a növények állapota nyugtalanságot keltett az emberekben, vajon az időjárás kedvezően vagy kedvezőtlenül alakul; ezt én időjárási láznak neveztem el. Tavasszal vette kezdetét, s valójában nem szűnt meg addig, míg a földek nem takaróztak be a hó fehér leplével, hogy téli álmukat aludják. Ez sokkal inkább éreztette hatását, mint egy másik magyar lázféle, ami egészségtelen a hozzá nem szokott ember számára. Családunk egyetlen tagja sem betegedett meg ettől a láztól, és ahogy eleddig módomban volt megfigyelni, a baj nagyban megelőzhető, ha naplementekor megóvjuk magunkat az est hűvösétől, amikor harmatképződés miatt a hőmérséklet hirtelen lecsökken, s ez az edzetlen testre valóban igen veszélyes lehet. Ezt a csalóka-hűvös időt gyakran követte enyhe éjszaka. Az atmoszferikus hatásnál nem kevésbé káros a mértéktelen görögdinnye-fogyasztás; ez a gyümölcs a szomszédos földeken közel olyan bőséggel terem, mint a mák, ami varázslatos mélykék virágjába burkolózva növekszik. Ez utóbbi növényből nem termesztenek túlságosan sokat, de mégis eleget ahhoz, hogy ellássák az országot. Magyarországon a mákból a híres ízletes mákos mácsikot készítik, ami karácsonykor állandó fogásként szerepel az asztalon. Ahogy Németországban nincsen karácsony fenyőfa nélkül, úgy Magyarországon nem ünnepelnek mákos mácsik nélkül.

Szívesen kocsikáztunk ki, hogy megnézzük a pusztákat (farmokat). Egyik kedvencem a számtalan árnyas tölggyel benépesített Bácska volt, ahonnan romantikus kilátás nyílt a szikla tetején álló, szép fekvésű Hollókőre. Ez a lerombolt kastély szolgált egykor lakhelyül Hollókő uraságainak; több birtok nagy kiterjedésű uradalma volt, amelyek közül Szécsény szerezte meg a vezető szerepet. A 16. században Török Bálint volt a vár ura, aki 1540-ben győzedelmesen védte meg Buda várát a magyar király,* Szapolyai János özvegye, Izabella védelmében I. Ferdinánd tábornoka, Roggendorf+ ellenében. Ezután a törökök fogságába esett, akik a Hét Torony tömlöcébe vetették.

A romok tövében – egy szűk hegyi átjáró mentén – található a világtól szinte teljesen elzárt és a viszontagságos időkben alig megközelíthető Hollókő. Az egykori erőd középkori helyőrségének leszármazottjai, akiket máskülönben a vidék legtapasztaltabb gyümölcstermesztőinek ismernek az emberek, ilyen visszavonultságban élnek itt. Nincs annál meghatóbb, mint amikor ezen az isten háta mögötti helyen a virágba szökött gyümölcsfák kilélegzik illatukat.

A tavasz csalogató szépségei átváltoznak, mielőtt a ragyogó nyár beköszönt. A nyár talán sehol sem annyira szikrázó, mint a szemünk előtt végtelen kiterjedésűnek látszó széles, aranyos csillogású 100–200 holdnyi búzamezőn. Ekkora földeken az aratás idején igen sok munkást kell alkalmazni, akkora ugyanis a hőség, hogy ha a kalászok beérnek, néhány napon belül kihullatják termésüket.

A mi földjeinken nem volt elegendő munkáskéz, így nem tudtuk a kívánt ütemben betakarítani a búzát. Éppen ezért éltünk a vidék sajátosságából fakadó előnyös lehetőséggel, hiszen alig 24 angol mérföldre+ tőlünk északra az aratás egy teljes hónappal később esedékes: az ott élő szlovákok segítségéért folyamodtunk, akik feleségeikkel együtt érkeztek meg a téli takarmány begyűjtésére. Nem pénzzel, hanem az általuk megtermelt áruval fizettünk nekik; a termés huszadát vagy tizennegyed részét számolhatták magukénak a búza aratása és beszállítása fejében, és további tizenkettedet-tizennegyedet szerezhettek a csépléssel járó munkáért. A legtöbb magyar nagybirtokon van cséplőgép, az emberek mégis rendíthetetlenül kitartanak a cséphadaró mellett. Az ország délebbre fekvő vidékein – főként a búza és az árpa esetében – igen szigorúan tartják magukat a Szentírás hagyományozta szokáshoz, mely szerint „Nyomtató ökörnek nem kötik be a száját”, azzal az egy változtatással, hogy ökör helyett lovat fognak be.

A learatott búzát lesimított és letisztított földdarabon kör alakban rakják össze. A kör közepén helyezkedik el a paraszt, aki kantárra fogja a lovat; az állat körbe-körbe jár, miközben sokkal gyorsabban és tökéletesebben tapossa ki a magot, mint a cséphadaró. A szlovák aratómunkások egészen az aratás befejezéséig kint a mezőn hajtják fejüket nyugalomra. Kapnak egy kevés búzát, húst, disznózsírt, disznóhájat és sót, az asszonyok meg főznek; fedél nélkül is egészen jól boldogulnak. Ha nagy eső támad, mindig találnak egy-egy jólelkű segítőtársat, aki megosztja velük az oltalmat nyújtó fedelet.

Mikor első alkalommal tartózkodtam férjem otthonában, kissé feszélyezett voltam, mert vagy másfél órával a vacsora előtt két-három szolgálóval együtt egy teljesen ismeretlen család jelent meg. Magam se tudtam, miként szabadulhatnék meg a váratlanul érkező rokonságtól anélkül, hogy megsérteném őket. Az asszonyi ösztön azonban azt súgta: az ismeretség hiánya csak bizalommal pótolható. Meglepetésemre már a vacsora előtt azon kaptam magam és barátainkat, hogy olyan meghitten beszélgetünk, mintha évek óta jó ismerősök volnánk.

A nemesi szív legfőbb erénye a szívélyesség, ami annyira jellemző a magyarokra, s amit mesterkélt udvariassággal nem lehet elérni; az ember csak ideig-óráig maradhat idegen közöttük. Kedvességük meleg kapcsolatot ébreszt, s a földesúrtól kezdve a parasztig tapasztalható kitüntető vendégszeretetük annyira vonzó, hogy az arra járó akaratlanul is elfogadja és viszonozza az idegen ember barátságát, amit a legtöbb országban csak a legbensőbb kapcsolatban szerezhetünk meg. Sohasem ünnepélyeskedők, sohasem tartanak távolságot, éppen ellenkezőleg, örülnek, ha látogatót fogadhatnak, és hálásak a kitüntető figyelemért. Tapasztaltam ezt a boldogság napjaiban és az elkeseredés hosszú hónapjaiban egyaránt. A vendégszeretet egyik formáját, a hosszadalmas magyar vacsorát nem tudtam megszeretni; ez szinte mindenütt egyformán fárasztó, de mégsem tart olyan sokáig, mint Kassa püspökének, Ocskaynak+ étkezése, akinél 36 fogást szolgáltak föl egy nap alatt, de az időtakarékos „fogás”-tálalás helyett az igen precízen előírt körbeadogatás járta. Ocskay mindennek ellenére csak gyönge utánzója volt Diakovár püspökének, Raffaynak+. Egyszer a prelátus a legnagyobb meglepetésre emésztési zavarokkal küszködött, és orvosa mindössze 30 fogást engedélyezve szigorú diétát írt elő, a beteg teljes komolysággal arról panaszkodott, hogy éheztetni akarják őt.

A legelső pillanattól tiltakoztam házamban az efféle fölösleges pazarlás ellen, meglehet az alacsony árak miatt erre sokkal kevesebb figyelmet fordítottunk, mint bármelyik másik országban.*

1847 tele, tavasza és két nehéz év után az éhínség legalábbis néhány hónapra alapvetően megváltoztatta a megfontolatlan szokásokat. Hogyan tudtuk volna felhőtlenül élvezni a királyi étkeket, amikor a bőséghez szokott ezrek és ezrek a kevesebbet már éheztetésnek fogták föl? Természetesen igyekeztünk a magunk módján segíteni az embereken, és a legínségesebb időkben szerencsés módon mintegy ötszáz embernek tudtunk meleg levest szétosztani. Birtokunkon nemcsak az üstökkel és tűzhelyekkel felszerelkezett asszonyokat, hanem a papokat és tanítókat is kértük, hogy vegyenek részt a köznép megsegítésében; mindannyiuk készségesen látott munkához. A városban – a barátok, a papok, az orvosok, a katonák, a kereskedők, parasztok és napszámosok – mind-mind odaadóan támogattak, bár zsebükben egy lyukas garas sem volt. Házunk udvarán minden délben százötven legkülönbözőbb korú falubeli gyűlt össze a forralóüstöknél; valamennyiükben bizalom ébredt, egy hangos szó nem hangzott el, noha a cigányok is szorgalmas látogatók voltak.

A közös segítségnél is nehezebbnek bizonyult, hogy rábeszéljük az embereket: segítsenek magukon ők is. Férjem egyszer kilátogatott a parasztok kunyhóihoz, igyekezett őket munkára ösztökélni, jó fizetséget ajánlott favágásáért, a parasztok azonban ágyaikon heverésztek, még beszélni is vonakodtak, s csupán ékesszólásával sikerült kicsikarnia belőlük egy szót, ekkor is csak annyit válaszoltak: „Éhen vagyunk.” Próbáltunk kedvükbe járni, és kiküldtük őket a birtok erdejébe; nem egy közülük azonban épületesebbnek találta az ebéd utáni szunyókálást, így próbálkozásunk hiábavalónak bizonyult. Nem jártam nagyobb sikerrel a zsidó nők között sem, akiket arról győzködtem, hogy hasznosan forgathatnák a varrótűt, s ily módon sokkal kevesebb bajuk lenne a körülöttük csúszó-mászó apróságokkal, akiknek sírását csillapítani lehetne egy falat kenyérrel. A legtunyábbakat végül tollfosztásra akartam befogni, de sohasem tudtam nagyobb erőfeszítésre bírni őket. Miután egyszer a cigányasszonyoktól sóskát vettem, állandóan annyi sóskával tukmáltak, amennyi akár egy tehén etetéséhez is elég lett volna.

Karácsony idején a szolgák gyerekei, a 3–6 éves hajdúk (a tiszttartók és a juhászok gyerekeit is beleértve) körém gyűltek, és azt várták, hogy csizmát osztogatok nekik, amiben iskolába járhatnak, a kislányok pedig kendőt és hajszalagot reméltek, amivel a misére csinosították volna magukat. Úgy láttam helyénvalónak, hogy a szükség jegyében eltelt évet úgy ünnepelhetnénk meg, hogy a birtok 108 parasztjának ültetni való krumpli- és kukoricamagot adok (az utóbbi jobban elterjedt nálunk), azzal a kikötéssel, hogy aratás után, mikor a legalacsonyabbak az árak, az előlegbe adott mennyiséget visszaszolgáltatják. Adósságukat szinte kivétel nélkül, fölszólítás nélkül megadták.

Nagy meglepetésemre a terményhitelért folyamodók között egyszer csak észrevettem az egyik leggazdagabb falubelit is. „Szenográdi – kérdeztem –, csak nem segítségért jött?”

„Asszonyom, ha a többinél iparkodóbb voltam, és szert tettem valamekkora bőségre, miért ne részesedhetnék a közös jussból?” – hangzott a logikus válasz.

Az öregebb parasztok közül ő volt az, aki némi gazdagsághoz jutott, és nagy örömmel kuporgatta kis vagyonát, amiből éppen annyira keveset engedett családjának, mint másoknak. Házuk meglehetősen takaros: a konyhákban óntányérok és öblös üvegpoharak álltak; a kamrákban a mennyezetig emelkedtek a tollpaplanok, a cicomásan kifestett ládákban pedig csipkével szegett, jó minőségű lenvásznak sorakoztak. A hatalmas szuszékot+ befogadó éléstár telis-teli volt liszttel, disznózsírral, disznóhájjal, sonkával és más készletekkel. A pincéből nem hiányzott a bor és a hordóban tárolt savanyított káposzta, ami minden magyar háztartásban nélkülözhetetlen.

A család tagjai azonban ritkán élvezik ezeket a luxuscikkeket: rövid, kemény fából készült ágyakban alszanak, a disznózsírt három évig érlelik, s nem lehet rábírni őket arra, hogy fogyasszák jó ízűen, frissen. Lakodalom, keresztelő vagy éppen egy vendég látogatása kell ahhoz, hogy e szigorú takarékosságot föloldják.

A szegényebb parasztoknak ritkábban adatik ilyen bőség, s még ritkábban képesek bármit is tartalékolni. Így a szűkösebb esztendőben több megyében hasznosnak bizonyult a nem mindig eléggé tágas csűr.

Az elmúlt húsz esztendő folyamán arra alkalmas épületeket emeltek, és az önkéntes adakozók búzájával töltötték föl; rászoruló parasztok nyilvános ellenőrzés útján kaptak valamennyi terményt tavasszal, azzal a kikötéssel, hogy a kapott mennyiség kilenced részénél többet kell visszaszolgáltatniuk az aratás után, amit nem volt nehéz teljesíteni, minthogy a termény ára a kiosztáskor volt a legmagasabb, s a visszaszolgáltatáskor a legalacsonyabb. Tizenöt-húsz esztendő alatt ezzel a tudatos szétosztási rendszerrel az eredeti gabonamennyiséget kétszeresére lehetett növelni, ugyanakkor kezelési illetéket nem kellett fizetni. Vált volna bár gyakoribb szokássá, hatékonyabb áldás lett volna. Ez azonban csupán adományozás formájában alakult ki, és nyilvánvalóan a legtermékenyebb vidékeken terjedt el, az ország északi területein élő emberek nem jutottak hozzá.

Az éhínség csak-csak elmúlt, de az emberek szívében a hála érzése tovább élt: amennyire kevés jó származik az elismerés elvárásából, annyira jólesik a szívnek a viszonzás. Vasárnaponként, még távoli vidékekről is, sokan jöttek misére birtokunk templomába, miután többen a faluból – az elhúzódó pereskedés helyett – inkább férjemet keresték föl gondjaikkal. Bármilyen megható volt is az emberek bizalma, egy alkalommal mégsem engedhettünk. Egy parasztember abban a hitben, hogy jogosan követeli birtokunk egy darab földjét, ami még az előző birtokostól szállt ránk, pert indított férjem ellen. Ahelyett azonban, hogy a központi bírósághoz fordult volna, védelmére egy kosárra való firkálmánnyal állt elő, és arra kérte, hogy ítélkezzen. Férjem természetesen megmagyarázta neki, hogy egy perben lehetetlen dolog, hogy az egyik fél önmaga javára ítéljen. A paraszt csak megrázta a fejét, és nem változtatta meg véleményét, mely szerint kérésének méltánylása lett volna a helyénvaló.

A ferences kolostor közelében álló katolikus iskola – a mogyorófa pálca gyakori suhogtatása ellenére – feltehetőleg nem sokat tett az igazság vagy más hasonló jóérzés kifejlesztésére. Mikor a fenyítőeszközt a tanítók már nem találták eléggé meggyőzőnek, akkor írásos figyelmeztetést adtak a rendbontónak, ami feljogosította arra, hogy a kijáró pálcaütést a városházán szenvedje el, ahol a város hivatalos végrehajtószerve működött.

Mélységesen elszántan, szavamat fölemelve tiltakoztam az emberi méltóság ennyire módszeres megalázása ellen, olyannyira, hogy az ifjúság regulázott nevelését a ferences iskolában ellátó lelkésznek nem maradt nyugta. Igyekezetünkben, hogy a lehető legjobban használjuk ki az alkalmat az iskola elkerülhetetlen bővítésére, földterületet és ingyenes építőanyagot, fenntartására pedig évi meghatározott pénzösszeget ajánlottunk föl, amennyiben a hatóság a célnak megfelelő szükséges összeggel kiegészítené a támogatást; továbbá fenntartottuk magunknak a jogot arra, hogy több tanító közül válasszuk ki az iskola igazgatóját, azok közül, akiket a klérus és a tanács együtt javasol. Az egész vidék klerikális és oktatási ügyeit felügyelő főesperes legmesszemenőbb támogatásáról biztosított, és maga is sürgette az ügyet. A „Reverendi Patres”+-ek, akik mindenféle protestáns befolyást háttérbe szorítottak a maguk módján, olyan ravaszul papoltak a népszerűségnek örvendő ingyenes oktatásról, hogy elvetették a tervünket. Azt gondolván, hogy a versengés többet használ, mint az ésszerű javaslatok, lépéseket tettünk annak érdekében, hogy magunk hozzunk létre egy protestáns iskolát: ez annyira jól sikerült, hogy lassan több, s nemcsak protestáns, hanem katolikus gyermek járt hozzánk, mint amennyien a terembe befértek, s amennyit lelkiatyánk maga is képes volt okítani.

Ezután még egyszer beadvánnyal kísérleteztem a szomszédos iskola ügyében, azt remélve, hogy a saját csökönyösségükből fakadó, az én szándékommal azonban össze nem férő térítői buzgóságtól való félelem – melyre okot nem adtam – most már megmozdítja őket. Minden bizonnyal kívánságunk megvalósulhatott volna, de sajnos az elkerülhetetlen forradalom minden efféle elképzelést meghiúsított. Tartok tőle, hogy az osztrák központosítás nem sokat törődik majd Szécsény közoktatási reformjával kapcsolatos elképzeléseimmel.

 

Vidéki élet Magyarországon

Anyósom az ország északi részében élt, és ez a vidék egészen más arculatú, mint az, ahol mi telepedtünk le. Azon a környéken a Kárpátok hegyvonulatának kietlen és rideg, nem egy hóval borított, égbe nyúló hegycsúcsa uralkodik, amelyeknek metsző körvonalai csak a felkelő vagy lenyugvó nap rózsapiros fátylában enyhülnek meg.

A vad hegyvonulat gyomrából számtalan gyógyító erejű forrás tör a felszínre. A lengyel határ mentén találjuk Bártfa fürdőt, ahova tömegével érkeztek az emberek a századforduló idején. A Németországban akkoriban dúló háború elűzte Baden, Spa, Wiesbaden és más városok szerencsejátékosait, akik zavartalan felüdülést találtak ebben a félreeső, azóta már elnéptelenedett magyar kisvárosban. Most Trencsén, Tapolcsány és főként Pöstyén a leglátogatottabb, ez utóbbi különösen hatásos gyógyforrásáról vált nevezetessé.

Az említett városkák közül azonban egyik sem hasonlítható össze a romantikus fekvésű Ótátrafüreddel. Ez a magyar Gräfenberg, csodálatos hegyi panorámájával túltesz közismert sziléziai riválisán, miáltal föltétlenül látogatásra érdemes. A szász királyt kivéve, akit botanikai tanulmányai távolabbi vidékre csalogattak, ez ideig kevés külföldi élvezte az erőt adó gyógyvíz hatását, valamint a vonzó vidék szépségeit. Ótátrafüredtől egy ugrásnyira emelkedik a Kárpátok legmagasabb csúcsa, a 8000 láb magas Lomnici-tető.

Magyarország legkülönbözőbb vidékein találkozhatunk a gyógyforrások mindenféle változatával; közülük azonban kevés dicsekedhet népes látogatottsággal. Ennek a vidéki élet dolgossága, no meg a magyar szellem sem kedvez; a magyar ember túl gyakran jár látogatóba ahhoz, hogy akár a kontinentális tél okozta városi bezártság, akár a vidéki elzártság – ami minden egyéb más oknál előbb okozhat idegkimerültséget és depressziót – a gyógyfürdők mindennapi látogatóivá tenné őket.

Trencsén és Liptó megye magas vonulatai, Hont lankásabb dombvidéke és Zólyom egymást érő települései övezik a két folyó, a Vág és Garam völgyét, melyben a csillogó magaslat és a természet mosolygós kedvessége együtt van jelen. A két folyót az 1849-es, földeket vérrel átitató ütközetek tették nevezetessé.

Az északi megyékben túlnyomórészt szláv nemzetiségű a lakosság. A morva nép nyugati bevándoroltjai között találkozhatunk a mintegy 20 000 huszita még élő leszármazottaival, akik a 15. században Brandisi Giskra+ vezetése alatt és Posztumusz László szolgálatában I. Ulászló ellen harcoltak, majd békét kötöttek Hunyadi Mátyással, és Magyarországon telepedtek le. Ivadékaikat ma is megtaláljuk Nógrádban, Gömörön és Liptó vidékén is. Az eredeti huszita templomok ajtófaragásain még ma is láthatjuk a két szín alatti áldozás jeleneteit, ami az áldozás ősi formáját megőrző kelyhesek+ megkülönböztető jegye volt, szemben azokkal, akik lemondtak arról.

A 16. században, amikor a reformáció fénye áttört a középkori túlkapások szülte homályon, az igazság kenyerén élő husziták sokat tettek azért, hogy a reformáció tanai minél gyorsabban elterjedjenek Magyarország szláv területein túl is, ahol a Szentírás lutheri és angol változatával egy napon emlegetett cseh fordítását úgyszintén közreadták, hiszen ez utóbbit nemcsak hitelessége, hanem stílusa miatt is klasszikusnak tartják. Az északi protestáns szláv templomokban a szentbeszédet is cseh nyelven mondják, aminek azonban lényegesen eltérő a dialektusa a Szentírás cseh fordításához képest.

Szepes, Sáros, Abaúj és Zemplén megyéket lengyellel rokon szlovákok lakják. Ezek sokkal tunyábbak, mint akikről az imént beszéltem, összehasonlíthatatlanul kevesebb iskolájuk van: ez lényeges, hiszen ezzel mérhető – a katolikust kivéve – egy vallás életképessége. Mivel a katolikust tekintik államvallásnak, a katolikus iskolákat az állam tartja fent, és közvetlen módon irányítja. A protestánsoknak, a görög vallásúaknak, az unitáriusoknak és a zsidóknak maguknak kell fenntartaniuk templomaikat, iskoláikat, amelyek nyilvánvaló módon ellenőrzés nélkül működnek.

A kormány ugyanakkor szigorúan ragaszkodik a katolikus intézmények kizárólagos irányításához, és számos olyan esetről tudok, mikor a jó szándékú protestáns birtokosok törekvéseit meghiúsították; saját birtokaikon, saját költségükön kívántak katolikus parasztjaiknak is iskolát létesíteni, s mindössze azt az előjogot szerették volna magukénak tudni, hogy az iskolamestert ők nevezzék ki.

Az intolerancia e merev példái igen furcsán hatottak egy olyan országban, ahol a katolikus templomok utódajánlási joga a legtöbb birtokon a földbirtokosra ruházott jog volt, függetlenül annak vallásától. Az egyház támogatásának kötelezettsége együtt jár a jövedelmet élvezhető személy kijelölésének jogával.

A sötét völgyekhez és zord sziklákhoz számtalan fantasztikus meséje fűződik a szlávoknak, nem egynek közülük egészen sajátos értelmezése lehet; ám még sincs olyan írójuk, mint Grimm és német követői, aki felszínre hozná a meséikben, közmondásaikban és szólásaikban rejlő ősi hit nyomait. Így csupán annyit tudunk itt megjegyezni, hogy a történetek java része a síkság közepén vagy a völgy mélyén magányosan heverő, az ördögre emlékeztető vándorkövekről szól.

Ilyen például az Eperjes (Sáros megye egyik nagyobb városa) szomszédságában levő Cemétegyógyforrás közelében húzódó völgyről szóló történet, mely szerint itt egy olyan lyukas kvarckőre találtak, amely – a szájhagyomány szerint – réges-régen arany volt.

Egyszer egy juhász eladta a lelkét az ördögnek százsúlynyi aranyért, amit pirkadat előtt vissza kellett fizetnie. Alighogy megegyeztek, a Sátán nyomtalanul eltűnt; a boldogtalan juhászt furdalta a lelkiismeret, s hogy megmentse a lelkét, fölakasztotta magát egy fára. Néhány óra elteltével az ördög, ujján egyensúlyozva az aranyrögöt, újra megjelent. Mikor azonban a juhász kihűlt testére talált, és mert lelke miatt becsapva érezte magát, mérgében a halott juhászhoz vágta az aranyrögöt, ami abban a szempillantásban kvarccá alakult, és még a mai napig is ott látható rajta az ördög ujjának nyoma.

A Szepes megyében található lublói vár története még ennél is meghökkentőbb. A várúr szerette volna megnagyobbítani a várat, csupán egyetlen akadály állt előtte, nem volt pénze. Végül szorult helyzetében az ördöghöz fordult; útban az „ördög kövéhez”, annak patrónusát szólította, s megállapodott vele: amikor elhelyezik a bálterem alapkövét, a várban tartózkodó valamennyi ember lelkét örökül hagyja neki. Az ördög nyomban hét véka arannyal állt elő, és hamarosan élénk tempóban megkezdődött a vár átépítése. De nemcsak az ördög aranya vitte előre a munkát; az építészek legnagyobb csodálkozására a falak a napközi munka mintájára éjjel tovább emelkedtek. Nem vitatta senki, az ördög saját kezével segítette az építkezést. Ahogy közeledett a díszes épület befejezése, úgy nyomasztotta a kölcsön terhe egyre jobban a vár urának a szívét.

Hiába vágyakozott nagyobb vár után. Már csaknem készen állt az építmény, s közeledett a visszafizetés órája. Az ördög adósa elkeseredésében leereszkedett a (még ma is létező) vörös kolostorba, és meggyónta bűneit az apátnak; hogy megszabadítsa az ördögi átoktól, s megmentse a rend számára, az apát a kölcsönből megmaradt három véka aranyat lefoglalta.

Egy megszentelt kis csengőt küldetett a várba azzal a paranccsal, hogy abban a pillanatban rázzák meg, amikor a bálterem alapkövét a földbe süllyesztik. Pontosan abban a másodpercben az ördög, kezében egy hatalmas husánggal, a levegőben repülve útban volt, hogy megölje kiszemelt áldozatait. A kis csengő azonban megszólalt, és szentelt hangja megbénította az átkozott erőt. A husáng pont a vár tövében a Poprád folyó vizébe esett, a becsapott ördög elátkozta a csalárd embert és utódait, akik azóta is pénz és hitel hiányát szenvedik.

A lublói birtokok pénzügyi nehézségei, a démon ujjnyoma a kövön a környéken élő emberek számára mind a mai napig e legendák igaz voltáról tanúskodnak.

Nem kevésbé szórakoztató a branyiszkói molnár története, akit mélyen elkeserített malmának leállása, és bánatában, hogy felesége és gyermekei kenyér nélkül maradnak, az erdő sűrűjébe vetette magát. Ott találkozott egy finom úrral, akinek vörös köpenye alól hasított köröm villant ki, kalapjában kakastoll díszelgett; megígérte: újra hajtja víz a malmát, ha lemond valami olyanról, aminek anélkül tulajdonosa, hogy tudna róla.

A molnár, nem lehet kétséges, fölismerte az úriembert; józan esze cserbenhagyta, engedett a kísértésnek, elfogadta az ajánlatot, és hazasietett. Mire hazaért, a malom teljes üzemben működött. Anyósa nagy örömmel és azzal a hírrel várta, hogy felesége fiúgyermeket hozott a világra. A szerencsétlen ember a rémülettől halálra dermedt. Nemsokára megjelent a finom úr, és vörös köpenyébe burkolva magával vitte az újszülöttet. Már nagyon-nagyon régóta nem hallott felőle az anya, meg is siratta, mígnem olyan hírek érkeztek, hogy – kiváló iskoláztatásának köszönhetően – fiát jogdoktorrá avatták, és nagy tekintélyű emberré vált: ő lett Bécsben a belügyminiszter.

Ahogy az ország északnyugati részében morvák élnek, az északkeleti vidéken a 14. században Lodomériából+ (Kelet-Galíciából) Magyarországra menekült ruszinok telepedtek le, Koriatovics Tódor+ vezérletével. Az itt élő szláv népcsoportok közül ez a nemzetiség tengeti életét a legnyomorúságosabban, no persze egyben ők a leglustábbak és valójában a legtudatlanabbak is. Vallásukat tekintve egyesült görögök+, papságuk kevéssé alkalmas e nép felemelésére. Elismerik a pápát mint legfelsőbb hatalmat: bár a szentséget mindkét formájában osztják és magukhoz veszik, és (hogy egyensúlyt tartsanak a keleti és a nyugati egyház között) meghökkentően zavaros nézetet vallanak arról a kérdésről, hogy a szentlélek csupán az Atyától, vagy pedig az Atyától és a Fiútól származik (Filioque+).

Papjaik egyszer házasodhatnak, a második házasságot már tiltja a vallásuk.

Bibliájuk és liturgiájuk ősi szláv nyelven olvasható, mivel apostolaik Cirill és Metód, akik egyben az ábécét is megalkották. Papjaik azonban ma már nem sokat értenek ebből az írásból, és gyakran azon kapja az ember őket, hogy a szószéken fejjel lefelé tartják az imakönyvet. Ezen pásztorok nyája, akik iskolát sem láttak, annyira babonásak, amennyire az a körülményeik alapján várható is.

E babona egyik legszembeszökőbb példája a ruszinok ungvári zarándoklása. A Latorca túloldalán egy meredek emelkedésen áll a bazilita monostor, ahova minden nyáron a ruszinok bűnbocsánatot remélve messzi vidékekről érkeznek.

Énekelve és zászlókat lengetve, hatalmas menetben találkoznak a különböző városok képviselői, majd hosszú sorokban várakoznak a monostorhoz vezető úton. Így zarándokolnak a hegytetőn emelkedő templomhoz, mely tövében a Latorca folyik. A szájhagyomány szerint a bűnbocsánat azok számára lesz a legteljesebb, akik elsőként merülnek meg a folyó vizében. Homérosz görögjeihez hasonlóan azt képzelik, hogy a habokban teljesen megtisztulnak bűneiktől. Amint a menet felér a csúcsra, az ének elcsendesedik, és egy sajátos akadályverseny veszi kezdetét. A hatalmas sokaság egyszerre indul meg a folyóvíz felé, s ha valaki a legelsők közül felbukik, a mögötte igyekvő tucatnyi ember biztosan eltapossa. Kiáltások, sikítások, fájdalmas üvöltések hasítanak a levegőbe; férfi, asszony és gyermek állati felfordulásban veti magát a vízbe, ami, istennek hála, sekély. Olyan jelenetnek lehetünk szemtanúi, ami sokkal inkább emlékeztet egy pogány, mintsem egy keresztény ceremóniára; olyan eseménynek, amely csak ritkán nem jár súlyos sérülésekkel, betegségekkel. Akik viszont elérték a vizet, mind megáldva érzik magukat: bűneiket a Latorcában hagyták. A hideg fürdő után a szerzetesek legtöbbje, a hívekkel együtt, vizes öltözetben kápolnáról kápolnára járva imádkozik, és jótékony áldozatként kis rézpénzt hagy maga után.

Hasonlóan az északi vármegyék alacsonyabb osztályaihoz, bár megjelenésében, nyelvében, vallásában és fejlettségében eltérőek, a felsőbb rendeket az egész országban egyformának találtam, azt kivéve, hogy – bár szegényebb – a nemességnek általában hivalkodóbb a magatartása, mint bárhol másutt. Ennek alapján kapta Sáros vármegye a magyar Gascogne elnevezést. Ennek ellenére ezen a vidéken nagyon szívélyesek az emberek, s ez meghitté teszi a társasági érintkezést, amelyben a rosszindulatú sértés is szellemes humorrá szelidül.

Az északi országrészben az úri körökben nem szokatlan időtöltés a farkasvadászat vadkan- vagy medvehajtással együtt. Télen a farkasok nemcsak a magányos kunyhók körül gyakori látogatók, hanem a városok legközvetlenebb szomszédságába is betévednek. Ez nagy fölfordulást okoz, és a kedélyek mindaddig nem csillapodnak, míg a nem kívánt betolakodó a közgyűlölet áldozatává nem lesz.

Sportversengések, bálok, lakodalmak, évfordulók vagy spontán ünnepségek s valójában minden esemény, ami csak elképzelhető, jó ürügy a szüntelen jövés-menésre. Voltaképpen nem feltétlenül szükséges egy különleges alkalmat megvárni ahhoz, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akikben a vendégszeretet vallásos érzés, társadalmi helyzetük alapvető elve. Nem kétséges, hogy bizonyos új keletű európai szokások – melyek önmagukért beszélnek – már éreztetik hatásukat ebben az országrészben; az sem kétséges, hogy az utak és a hírközlés általános fejlődése – kedvében járva ezzel a turistáknak, és hasznot hajtva a kereskedelemnek – nem kedvez azon patriarchális szokásoknak, amelyek a feudalizmus csillagának ragyogását erősítik, nem beszélve a szokásokkal gyakran keveredő szembeötlő furcsaságokról.

A századforduló körül nem egy ilyen különös eset szúrt szemet az embereknek. A feudalizmus egyik utolsó, legjellegzetesebb báróját, Palocsayt – nevén is nevezhetem. Ő sohasem engedte, hogy birtokán a megyei tisztviselők végrehajtsák a megyében érvényes rendeleteket; ilyen alkalmakkor nyomban magához hívatta őket, és még ha saját érdeke ellen szólt, akkor is a legnagyobb odaadással – erőszakos hangon – féltékenységében egy fikarcnyit sem engedett, nehogy rajta kívül más irányítson a birtokon. A tisztviselőkre nagy befolyással volt, akik seregnyi vonakodó vendégével együtt azok után, hogy zsáknyi pénzt áldozott a választásokra, pompás fogadásokat rendezett, költséges ajándékokat osztogatott, úgy táncoltak, ahogy ő fütyölt.

Időnként azonban, s ez különösen télen volt így, a messziről szembetűnő, kopár kastély, ahol a korosodó báró ideje nagy részét töltötte, látogató nélkül maradt. Őurasága ilyen alkalmakkor megbántva érezte magát, és rendszerint látogatóért küldetett. A szolgálók a Galíciába és a Szepesbe vezető országutakat járták, s amikor megláttak egy utazókocsit, arra kényszerítették, hogy vegye az irányt a kastély felé, ahol a báró az utasok tiltakozását semmibe véve, a legfejedelmibb módon három álló napig tartotta őket vendégségében, mondván: „A magyar embernek megvan a joga, hogy három napra vendégül lássa a meghívottakat: ha pedig tovább kívánnának maradni, az nagy megtiszteltetés a vendéglátó személyének.”

Ez a gondolkodásmód még mindig él, még ha nem is valósítják meg a gyakorlatban olyan „elszántsággal”, ahogy azt az öreg báró egykor tette. Valóban, magam is tudok S. úr esetéről, aki egyszer látogatást tett egy magyar földbirtokos barátjánál, és hét esztendőt töltött el vendéglátója házában. Ez feltehetőleg egy rendkívül sajátos eset lehetett, ám a több hónapos vendégeskedések nem ritkák. Arról is hallottunk már, hogy akik három-négy gyermekkel érkeztek vendégvárójukhoz, mentegetőztek, hogy a család többi tagja nem jöhetett velük az útra.

Palocsay báró kastélya mégis ősszel mutatott legkülönösebben, amikor a dombságon lakodalmat ültek a parasztok, akik a legnehezebb nyári munkák, így az aratás befejezéséig csak ritkán lépték át a sokat ígérő birtok kapuját.

Az évnek ebben az időszakában a báró szlovák népességű birtokán összegyűjtötte valamennyi 16 és 20 év közötti leányt meg az összes 22 és 26 év közötti legényt. Egymással szembe, párba állította őket, majd rázendített: „Te, Jancsi, pont illesz Marcsához, András pedig Hancsához”, és így tovább. Az így kijelölt párok átvonultak a kápolnába, ahol a káplán bejelentette házasságukat, amire két hét elteltével került sor; az újdonsült párok mindegyike – összekelése alkalmából – egy tehenet és sok egyéb ajándékot kapott a bárótól.

Ha azonban az egyik legény tiltakozott választottja ellen, és kinyilvánította idegenkedését Hancsával szemben, tetszését pedig Ilye iránt, a báró azzal válaszolt, hogy ezt nem hiszi, és szerelme bizonyítékául – 25 korbácsütés kiállására kényszerítette a vőlegényt. Ha a legény kiállta a próbát, akkor kedve szerint választhatott a lányok közül.

Századunk kezdetére kihalt a feudális udvartartásnak ez a szokása. A báró fiának különcsége másban nyilvánult meg. A német iskola követője volt, az ipari gazdaságban mégis a legvakmerőbb reformok bevezetését tervezte, és sokat költött kísérletezésre is. A birtok mostani ura a legtökéletesebb angolimádó Magyarországon, ahol e tekintetben sok riválisa akad. Szívének az hízelegne leginkább, ha a külföldiek angolnak néznék.

Eredetiségével Magyarország egyik leggazdagabb nemese, a Balaton mellett élő Festetics György gróf is kitűnt. Amikor fiatal korában huszártisztként szolgált, teljes regimentjével aláírt egy olyan parlamenti petíciót, amit a magyar kormány nem hagyott jóvá, minek eredményeként egy időre börtönbe vetették. Kiszabadultával visszatért bámulatos méretű és kiválóan irányított birtokára. Nemcsak tanult, de okos ember is volt; maróan gúnyos viselkedésével az egész világot kihívta maga ellen; környezetét a tökéletesen játszott alázattal vegyülő udvariassággal tévesztette meg abból a célból, hogy alkalmanként félszegnek mutatkozzon. Sohasem lehetett tudni, hogy komolyan beszél-e, vagy csak tréfál. Mivel abbéli meggyőződéséből fakadóan, hogy mindenki megvásárolható, az egész emberiséget megvetette, s minden különösebb célzatosság nélkül szinte mániájává vált az emberek megvesztegetése: elégedettséggel töltötte el annak tudata, hogy aki ismeri, az lekötelezettje. Rögeszméje egy alkalommal odáig juttatta, hogy királyát, Ferenc császárt is megvesztegetni próbálta.

 

A császár Horvátországba tartva egy éjszakát töltött a gróf házában. A politikai ellentét már a feledés homályába merült: Ferenc szívélyesen viselkedett, a gróf pedig a legpompásabb ünnepségekkel tisztelte meg. Amikor az uralkodó nyugovóra tért, a gróf bejelentkezésért folyamodott a kamarásnál, mondván, azonnali kihallgatást kér az uralkodótól. A kamarás hiába ismételte a grófnak, hogy tegyen le szándékáról, hiszen lehetetlen dolog zavarni őfelségét. A gróf biztosította: ügye halaszthatatlan fontosságú. A kamarás végül kötelességének érezte, hogy szóljon az uralkodónak, aki azt válaszolta, hogy bár most nem tudja fogadni, azt mégis örömmel hallaná, amit mondani szeretne.

Mérhetetlen odaadással, alázatoskodva arról kezdett mesélni a gróf, mekkora igyekezettel látott hozzá az illusztris vendég fogadására rendezett tűzijáték és kivilágítás előkészítéséhez, hogy 100 000 forintot tett félre ebből a célból (ez akkoriban 4000 angol fontnak felelt meg); hogy az esküdt (a megye rendőre) tiltakozott a terv ellen, féltve a falu szalmatetős házait a tűztől. Mivel a 100 000 forint költségű tűzijátékot nem is annyira az uralkodó szórakoztatására, mint inkább hűsége kifejezésének eszközéül szánta, tiszteletét szeretné úgy kifejezni az uralkodó előtt, hogy ágya mellett gyújtja meg a 100 000 forintot; ha erre nincs mód, kéri a kamarást: tudassa ezt az uralkodóval, s helyette gyújtsa meg a bankókat.

A kamarás, a különös kérést hallván, földbe gyökerezett lábbal állt a gróf előtt, majd bement a császárhoz, és beszámolt a hallottakról. I. Ferenc, aki mindig különösen nagy vonzalmat érzett a pénz iránt, meghallgatta, majd mosolyogva így felelt: „a vén gróf egy őrült, de a bankókat nem égetjük el.” A gróf fején találta a szöget.

Feudális mágnásunk különös viselkedése egy ilyen kiemelkedő személyiséggel ugyancsak szembeszökő. Mégsem érdektelen talán megjegyezni, hogy a vele egyenrangúakat és a nála alacsonyabb rangúakat eredendően azonos bánásmódban részesítette.

Egyszer egyik gazdatisztjéről az a hír jutott a fülébe, hogy nagyon hanyagul végzi munkáját, a munkások felügyeletét nemtörődöm módon látja el. A gróf, hogy meggyőződjön a szóbeszéd igaz voltáról, hajnalban a gazdatiszt szálláshelyére hajtatott, akit csakugyan ágyban talált.

„Sajnálom, hogy ágynak esett – szólt tapintatosan a gróf. – Mi baja van?” – kérdezte.

A gazdatiszt fejfájásra panaszkodott, s szemmel láthatóan nem örült a korai vizitnek. Ura biztosította: egy kis meleg ilyenkor jót tesz, és nagy alapossággal egy szőrmekabátot terített a betegre, majd kamillateát hozatott, és ellentmondást nem tűrve megitatta vele; már delet harangoztak, amikor a gróf még mindig a beteg ágyánál ült, akivel barátságos hangon beszélgetett a gazdálkodás kérdéseiről, nem feledkezve meg közben arról, hogy néha-néha a hogylétéről tudakozódjon, távozásakor mélyről jövő aggodalmát fejezte ki.

A prémkabát súlyától éppen annyira, mint a szégyenérzettől fulladozva a gazdatiszt végre fellélegzett, miután megszabadult kettős terhétől. Az ominózus nap azonban hasonló furcsasággal folytatódott az este folyamán; patrónusa ugyanis levelet menesztett számára, melyben sajnálatát fejezte ki gazdatisztje törékeny egészsége miatt, ami kényszerűen megfosztotta őt az elégedettségtől, amit a kitüntetetten tehetséges gazdatiszt munkája végeztével érezhet, mert hogy a sors szeszélye folytán nem adatott meg testének az élet minden ereje az üzleti fáradalmak kiállására, mely teendőket pedig ura a legnagyobb őszinteséggel juttatott neki a fölépülése érdekében.

Hasonlóan kritikus, ám gondosan csomagolt célzást kapott a megye főispánja, A. gróf. Azért, hogy lekötelezze a befolyásos barátot, kövér földdel megáldott birtokot adományozott neki. Néhány év elteltével Festetics gróf azonban úgy vélekedett, hogy alig-alig tartják tiszteletben érdekeit a megyében: az uradalmán keresztülvezető utakat elhanyagolták, és a kölcsönföld ügyének elbírálása késedelmet szenvedett. Ezt – a maga szokásos módján – Festetics a főispán tudomására hozta. Főbírájáért küldetett, majd a következőket mondta: „Menjen el A. grófhoz, és adja értésére: a földet, amit ez eddig bérbe kapott, mától fogva mi gondozzuk. A. gróf minden bizonnyal rákérdez a változás okára; először kitérően csak annyit válaszoljon, hogy az üggyel kapcsolatban titkos utasításai vannak. Feltehetőleg a gróf többet akar majd tudni. Nem parolázik vele, csak tudomására hozza: egész élete, további jövője attól függ, hogy senkinek sem árulja el utasításai tartalmát. Föltárva előtte nemtetszésemet, ő magától értetődően legmesszemenőbb beleegyezését adja, minekután elétárja a következő írást.”

Ez az alábbiakról tanúskodott:

„1. Gyermekkorától mind a mai napig szeretetemet éreztettem A. gróffal, szívességet tettem azzal, hogy a birtokot jóval értéke alatt bérbe adtam neki, mindezek ellenére olyan hálátlan, igaztalan és önző magaviseletet kaptam tőle viszonzásul, ami a legkisebb mértékben sem volt tekintettel rám, nem ügyelt legféltettebb birtokaimra a megyében, miáltal kárt okozott az üzletvitelben. Viselkedése úriemberhez méltatlan, minthogy vagy nem kellett volna elfogadnia kedvességemet, vagy pedig sokkal jobban szem előtt kellett volna tartania jogaimat, minekután figyelmeztetem a kölcsöntelek ügyében, és saját fönnhatóságom alá visszavonom azt.

2. Amennyiben a főbíró venné a bátorságot, és titkos üzenetemet akármilyen földönfutónak kiszolgáltatná, abban a szent pillanatban elbocsáttatott, s eljátssza a jövedelmét, amit én juttatok neki.”

Minden úgy történt, ahogy Festetics gróf előre eltervezte. Miután újra biztosította a főbírót, hogy kártalanítja az üggyel kapcsolatban, elküldte vele a levelet A. grófnak, aki valami egészen más hangnemű levélre számított, de átlátva Festetics gróf ügyeskedésén, nevetését nem tudta visszafojtani. Válaszul azt mondta a hozzá menesztett főbírónak, hogy majd személyesen fog a dolog végére járni, és egyenest a kastélyba hajtatott. Festetics odaadó jóindulattal fogadta a főispánt, és mikor az utóbbi megkérdezte, miért vonja meg tőle a birtok kölcsönhasználatát, Festetics így válaszolt:

„Meg akarja tartani? Készséggel hagyom magánál, csak arra gondoltam, belefáradt már.” Soha többé nem talált okot arra, hogy panaszkodjon a megye főispánjára.

A gróf iróniája azonban sohasem nyilvánult meg oly nyíltan, mint amikor kapcsolatba került a királyi család tagjaival.

Abban az időben, amikor Ferenc császár egyértelműen kifejezésre juttatta szándékát, mely szerint nem kíván több országgyűlést Magyarországon összehívni, József főherceg meghívta őt Festetics gróf csáktornyai kastélyába, ahol a gazda alázatosan fogadta, és fölajánlotta, hogy elkalauzolja az egykori Zrínyi-birtokon.*

„Császári felség – szólt a gróf alázkodó hangon –, ez a legfigyelemreméltóbb emlék a vidéken. Pannonia és a szabadság egy olyan oszlopot őriz itt, amit Szent István koronája ékesít. A cseh oroszlán hiába igyekszik ledönteni ezt. Ebben a sarokban olvasható egy dátum, mely császári fölségedre hívja föl a figyelmet, ez a kép ugyanis felséged elődje, a felejthetetlen III. Károly király, egyben III. Károly császár dicsőséges uralkodásáról beszél.

Ez a kép az akkori idők egyik legmeglepőbb eseményének allegóriába ágyazott illusztrálása. Felséged akkor és most is tudja, hogy a régi terv, Magyarország és Ausztria egyesítése a küszöbön állt, amit az udvar annak a kifejezésével juttatott érvényre, hogy Rudolf császár mesteri politikájának emlékére a magyarokat cseh uniformisba kell öltöztetni, amivel – minden ellenállás dacára – azt érte el, hogy a vaskalapos cseheket a központi kormány hatósugara alá vonta. Meg kell hagyni, ez teljes sikerrel csak a harmincéves háború után valósult meg. Ezt a tervet a képen a cseh oroszlán szimbolizálja, szemben a magyar alkotmányt kifejező oszloppal. Az oszlopot támasztó két zseni, amit már talán felséged is észrevett, a két elbűvölő barát, Batthyány-Strattmann grófnő+ és Pignatelli hercegnő kebelbarátok portréja, közülük a grófnőnek Savoyai Jenő herceg, a hercegnőnek ő császári felsége volt képtelen bármiféle kérését visszautasítani, akiknek közös esdeklésére, miniszterének tanácsa ellenére még az uralkodó is engedett, miáltal hű maradt ahhoz az alkotmányhoz, amire felesküdött, és megmentette az országot a polgárháborútól.

A kép ilyen módon halhatatlanságba emeli ő császári felsége dédapja igazságosságát és illusztris családja közismert jellemvonását, a bájos hölgyek kérései iránti jóindulatú előzékenységét. Titokban remélem, hogy ez a kép megnyeri felséged tetszését.”

A főherceg fölszippantott egy kis tubákot, az ablak felé fordult, és tekintetét hosszan körülhordozta az elé táruló völgyön. Éppen olyan jól ismerte a grófot, amennyire a gróf ismerte őt.

Palocsay báró és Festetics gróf személyében a régi magyar nemesek két szembeszökően különböző típusát ismertük meg, melyek közül sajnos egyik sem élte túl korát. „Sajnos”, mondhatom, mert nem csupán egyénieskedésükkel tűntek ki. Palocsay báró birtokának szomszédságában, pusztítson akár betegség, tűz vagy éppen marhavész, a báró nagylelkűsége éreztette hatását. Festetics gróf talán még nála is nemesebb lelkű emberbaráti érzésekkel volt megáldva. Keszthelyi birtokán létrehozta a Georgicon intézményét, ahol a vidéki gazdálkodás minden ágával foglalkoztak. Magyarországon, lévén mezőgazdasági ország, nagy jelentőséggel bírt az intézmény életre hívása, amit még Németországban is nagyra becsültek. A tudomány csodálója, kutatója és támogatója volt, miközben maga is hírnévre tett szert a tudósok között. Nemcsak hogy megbocsáthatók egy ilyen mecénás rigolyái, mi több, a zseni eredetiségének kijáró előjogként kell fogadni azokat.

Miközben az elmúlt idők egy-egy jellegzetességét mutattuk be, akaratlanul is a hidegebb vidékekről dél felé, a Balaton partjához vettük az irányt. Visszatérünk az északi területekre, ahol egy pillantást vetünk azokra a városokra, amelyek rendszerint szilárdabb építésűek, kiterjedtebb ipari tevékenységet folytatnak, mint a termékeny dél falura emlékeztető városai. Az országnak ebben a részében Kassa a legnagyobb és a legkedvesebb város. Abaúj megyeszékhelye; szép vonalú, csekély számú gót stílusú magyar emlékek közül az egyik legszebb dóm emelkedik a város közepén, amit még Corvin Mátyás fejezett be.

Abaúj után a következő megye Zemplén; telis-tele zöldellő völgyekkel, amelyeket áradásakor a Tisza gyakran elönt. A legkiválóbb magyar bortermő hely, Hegyalja lankás dombjain terem a híres tokaji bor. A bor Tokaj falu nevét viseli; itt rendezték be pincéiket a herceg Rákócziak. A legeslegjobb bort azonban nem itt termelik – s nem is a királyi szőlősök szomszédságában, ahogy külföldön is tartják –, hanem a parányi kis falvak, így Szegi, Keresztúr és Mád vidékén, ahol a kisbirtokosok igen nagy hozzáértéssel művelik a szőlősöket.

A bor elkészítése nagy gondot követel és kap is. A szüret október utolsó napjai előtt nem kezdődik meg, mivelhogy a pompás ital édes íze a szőlőszemek tökéletes érettségétől függ, aminek egy részét, az aszuszőlőt (szárított szőlőszemet) a szőlőtőkén aszusodni hagynak, majd pépes masszává préselik. Az érlelődés kezdeti állapotában ezt a masszát musttal keverik össze, és így forr ki a páratlan nedű.

Azt megelőzően, hogy a lengyel királyságot feldarabolták, később pedig, amikor az orosz bőrárukra Magyarországon és Ausztriában tiltó vámot szabtak ki – minek következtében a magyar bort orosz földön magas vámadóval sújtották –, Hegyalja bortermelő vidékén busás jövedelemre tettek szert a termelők. Azóta azonban a legtöbb birtokot már romba döntötték.

Mád nemcsak a legízletesebb borokról híres, egyben a társadalmi események központja is. Dombokkal övezett, kellemes klímájú völgyben fekszik ez a tenyérnyi falu, ahol késő ősszel nagy parasztmulatságokat rendeznek. Az egykori örömöket és fájdalmakat idézi fel bennem a Király-dombi* vidám mulatság emléke. 1845. október 31-én nagy élvezettel fogyasztottuk az áttetsző húsú, aranyos színű szőlőszemeket, melyeknek bőre annyira vékony, hogy törés nélkül nem szállíthatók. A szőlővesszők temérdek girlandja az őszi verőfény pompájában páratlan kontrasztot képezett a körvonalazhatatlanul elénk táruló tájjal, ami a párás, bizonytalan verőfény fátylával borítva álomképpé festette a Tisza túlpartján végtelenül elterülő síkságot.

Körülöttünk minden élt: – a szőlőszemeket legalább ugyanolyan hévvel fogyasztó és gyűjtő szüretelők, akiket csak ritkán zavart meg a szintén evő-szedő s szüntelenül szivarozó nagyurak jelenléte; az ebédkészítéssel sürgölődő asszonyok, akik a boroshordókat asztallá változtatták, abroszt terítettek rá, majd tányérokat, kést, villát, öblös borospoharakat és vizespoharakat adtak föl, a kisebb puttonyokat pedig fölfordítva székké alakították; a sürgő-forgó szolgálók, akik székrevalónak szőrme- és vászondarabokkal álltak elő – a szüretelők aprónépe, akik több száznyi tűzrakásnak is elegendő aprófával táplálták a pattogó tűzhelyeket. Gondtalan öröm vidám jeleneteinek voltunk részesei; mindez semmi sem volt ahhoz képest, amikor az ismert cigányprímás, a sötét bőrű, ezüst hajú Marci bandájával megjelent, s mint egy tündérmesében a szellemidéző gonosz, az önfeledt mulatozás védőszellemeként szíve minden melegségét a különös dallamú cigánynótákba öntötte.

Szőlő, pipa, szivar, edény, ruhák és prémek, tűzifa – mindenről megfeledkezve, öreg és fiatal a zenétől felvillanyozva táncra kerekedett. A hangulat azonban egy szemvillanás alatt megváltozott, az emberek arca ünnepélyessé vált, a szívek az érzelmektől átfűtöttebben dobbantak, amikor büszkén felhangzott a Rákóczi-induló; s átváltott a magasztos dicsőség fájdalmas és csendes kifejezésébe. Az ismerős dallam felcsendülésére könnybe lábadt egy ember szeme, kinek arckifejezése még a hozzá közel álló megszámlálhatatlan hazafit és derék embert legyilkoló ágyúk hallatán sem változott meg. Újházy akkoriban a patriarchális jólét minden áldását együtt élvezte velünk; most száműzetésben él, családjával a tengerentúlra kényszerült abból az országból, ahol Komárom polgári kormánybiztosaként szolgált, s nem valamiféle elnéptelenedett vidéken kívánja nyugalomra hajtani deres fejét, hiszen kétkezi munkával dolgozik meg a mindennapi kenyérért, hogy új életet teremtsen megannyi gyermekének.

A mulatozással eltöltött nappaloknál nem kevésbé voltak szórakoztatók az esték. A falu népe mozgalmas táncestélyen gyűlt össze, ahol a gyakran ismétlődő kecses dallamú mazurkák jelezték, hogy lengyelek is osztoznak örömünkben.

Az év ezen időszakában e vidám eseményeket még a szőlősgazdáknak sok bosszúságot okozó kedvezőtlen időjárás sem tudta megakadályozni. A nagycsaládok szálláshelye gyakran szörnyen festett: a megszámlálhatatlan látogató, a munkájukat végző emberek jöttek-mentek, meghívták egymást, szivaroztak, társalogtak, közösen megvacsoráztak, s ha nem is mindig folyt féktelen mulatozás, senki sem unatkozott.

Aki – bármilyen okból is – csupán az egész falu népét megmozdító estebédet látott, s nem volt szemtanúja a megyegyűlés vagy a megyei választás eseményeinek, az nem tudhatja, milyen az igazi fölfordulás.

Ami a rendszerint egy hétig elhúzódó kongregációt, megyegyűlést illeti, ez alkalommal a megye legfőbb urai és irányítói adnak találkozót egymásnak; a hölgyek boldogan kísérik útjukra férjüket, nemcsak azért, hogy viszontláthassák hölgyismerőseiket, hanem azért is, hogy fültanúi legyenek azoknak a vitáknak, amelyeket elsőrangú beszédköszörülő gyakorlatnak tekinthetünk az országgyűlés széles fóruma előtt felszólalásra pályázó fiatal szónokjelöltek számára.

Ilyen alkalommal volt szerencsém először tapasztalni a magyar nyelv fenséges rugalmasságát, mely segítségével a merev logika erőteljes gondolatait éppen úgy kifejezésre tudták juttatni, mint a legmélyebb, legbensőbb érzéseket. Jellegét tekintve eredeti, formáját tekintve keleti anyanyelv gyermekek nélkül. Harminc esztendővel korábban szokatlan dolog volt magyar báltermekben magyarul szólni, viszont a német nyelv a franciával együtt általánosan elterjedt; Németország déli részein még máig is gyakran használják a franciát is.

Mária Terézia császárnő valószínűleg minden tőle telhetőt megtett a nemzeti elemek száműzése, illetőleg az idegen szokások elterjesztése érdekében. Az uralkodó a magyar és protestáns érzést egyaránt nem kívánatosnak nyilvánította, és meg sem értette. Amikor csak tehette, maga köré gyűjtötte a magyar arisztokráciát és leggazdagabb főúri réteget Bécsben, mi több, a magyar protestánsok és osztrák katolikusok között házasságokat köttetett; ilyen események alkalmával latba vetette tekintélyét, hogy a keverék házasságból származó utód katolikus vallású legyen. Ha történetesen egy gazdag, fiatal – többé kevésbé híres-neves – protestáns nemes érkezett a bécsi udvarba, a szívélyes fogadtatás után, ha mód volt rá, nyomban feleséget szemeltek ki számára. Hogy mindez miképpen zajlott le, azt jól példázza Cs. úr esete.

Cs. úr mérsékelten szerencsés csillagzat alatt született; átruccant Bécsbe, hogy eltöltsön néhány vidám estét, miközben társaságában többen proponálták neki: bemutatják az udvarban. Magától értetődően elfogadta az ajánlatot. Az uralkodó megjegyezte magának, s meghívót küldetett a palotában rendezendő soron következő estélyre. A fiatalember – az ismeretlen társaságban – a bálterem egyik félreeső sarkában foglalt helyet, s onnan szemlélte a táncoló forgatagot. A császárnő odalépett hozzá, s rámutatva a közelben felkérésre váró egyik csinos udvarhölgyre, megkérdezte, miért nem kéri fel a szemmel láthatóan táncolni vágyó hölgyet. A fiatalember értett a szóból, baráti beszélgetésbe elegyedett az ifjú hölggyel, amikor az uralkodó újra megjelent, s így szólt: „Úgy látom, ő jól érzi magát M. kisasszonnyal. Nagy örömmel tölt el. Azt hiszem, ő bátorításra szorul, hogy megkérje az ő kezét. Én leszek a menyasszony fogadott anyja és idővel az első gyermek keresztanyja.” (Mária Terézia még miniszterével, Kaunitz herceggel is egyes szám harmadik személyben beszélt; ez bizalmas, ám ma már igen ritkán használt megszólítás.)

A fiatal magyar meglepetésében nem fogott gyanút a háttérben meghúzódó számításról, és elfogadta a hölgy kezét. Az uralkodó jelenlétében látták el kézjegyükkel a házasságlevelet, ami azt a feltételt is tartalmazta, hogy a házasságban születő valamennyi gyermek katolikus neveltetésben részesül.

Mária Terézia női fortélyával részben elért törekvéseivel fiának, József császárnak sok borsot tört az orra alá abbéli igyekezetében, hogy felszámolja a magyar alkotmányt és elterjessze Magyarországon a német nyelvet. Nem vitatja senki, ez volt az oka az 1790-es és 1792-es országgyűléseken tanúsított szilárd ellenállásnak; Ferenc császár kísérlete a magyar alkotmány eltörlésére hasonló módon ébresztette föl a magyar nemzeti tudatot, ami az elmúlt húsz-egynehány esztendőben oly sebesen és ellenállhatatlan erővel erősödött az ország minden részén.

Magyarországon ez időben ha nem is szégyennek, de súlyos hiányosságnak tekintik, ha egy magyar születésű leány vagy fiú nem az ékes magyar nyelven beszél, melynek kifejezésein oly erővel süt át a költői érzület és keleti képzelet. Ez volt a legszembeszökőbb a megyei és parlamenti választási nagygyűlések alkalmával.

A választások közeledtével az ország nemessége szakadatlan agitációt folytatott. A pártokat összehívták vezetőik. Erre egy bál, egy sportesemény, egy születésnap adott alkalmat, s míg a fiatalok szórakoztatták egymást, az idősebbek összeültek, és számot vetettek a siker esélyeivel, lehetőségeivel. Összeszámolták azokat a szavazatokat, amiket rábeszéléssel vagy éppen pénzzel lehet megszerezni. Fölbecsülték a költségeket, majd megállapították a hozzájárulás mértékét. Ekkor megtették a diplomáciai előkészületeket az eltérő érdekek egyeztetésére, minek következtében ugyanazon párt több jelöltjének ambíciói nyertek kielégítést. Végül pedig körvonalakban a választási hadjárat egész menetét meghatározták.

Este a párt valamennyi, olykor 100–300 tagja gyűlt egybe az asztalnál, ahol tószt formájában adták tudtul a tanácskozás eredményét. A jelenlevők ittak a jelöltek egészségére, és a vezető testületbe kerültek nevét hangosan fölolvasták, azokét, akiktől a párt valamennyi tagja az utasításokat kapta. A vacsora után egy elkülönített területet jelöltek ki a megannyi befolyásos és aktív fiatal jelölt számára, akiket megbíztak, pénzzel láttak el, s a jelölt színeivel festett zászlóval szereltek föl. Ezzel egyidejűleg megválasztották a párt saját zászlószínét is, amivel a párttagok kalapjukat ékesítették. Ezenkívül jellemző volt az is, hogy ha az egyik párt tagjai zöld faágat tűztek kalapjukba, akkor az ellenlábasok kakastollat, a liberálisok fehér, a konzervatívok pedig fekete tollat. Máskor háromszínű strucctollal díszítették föl magukat, szemben a piros tollal, megint mások zöld levelet tettek föl, szemben a fenyőággal.

Különösen fontosnak tartották egy első osztályú cigányzenekar színre állítását, amely az alkalomhoz illő fordulatos szövegű verseket játszott. A kortesre vagy a bocskoros nemesekre (nobiles), kiknek szavazata ugyanannyit ér, mint bármely más nemesé, a pazar aromájú borokat kivéve semmi sem tudott úgy hatni, mint a szép zene.

Gyakran megtörtént, hogy a jelölt szavazatokat vesztett amiatt, mert a cigányzenekar híján volt a kiemelkedő zenészeknek.

Azokban a falvakban, ahol nagy számban éltek bocskoros nemesek, kiknek jellemét a választások minden bizonnyal nem nagyon fejlesztették, az utcákat vasár- és ünnepnap a párt zászlajával lobogózták föl. Összesereglettek a szavazók, rázendítettek a zenekarok, csapra verték a nagy hasú boroshordókat, a táncmulatság és lakomázás hangzavarával összevegyült az „Éljen” kiáltás, amit a pártjelöltek tiszteletére mondott beszédek elismerésére hallatott a tömeg; a beszédek a jelölt érdemeit, esélyeit latolgatták, no és persze bővelkedtek az ellenlábas pártokat pocskondiázó megjegyzésekben.

Úgy illett, hogy a jelöltek végigjárják valamennyi olyan utcát és teret, ahol – várhatóan – szavazatokat szerezhetnek. Itt a házakban a beszélgetések, a poharazás, a szivarozás és a tánc alkalmával összebarátkoztak az emberekkel. A jelöltek barátainak azonban sokkalta sűrűbben kellett elszenvedniük az adófizetői vendégeskedést. A legfárasztóbbak közvetlenül a választást megelőző napok voltak. A választási hadjáratra szentelt pénz ekkorra már szinte mindig elfogyott, még többre volt szükség, ami csak fokozta a választók türelmetlenségét. Az érdekeltek a legkülönfélébb manőverekbe kezdtek az újabb szavazók meghódítására, vagy legalábbis azt a célt tűzték ki, hogy a semlegességet biztosítandó, lebeszéljék őket a választásokon való részvételről. A megyék többségében 1000–5000 közöttire tehető a választók létszáma, s elképzelhető, micsoda intrikák zajlottak a színfalak mögött, s mi pénz ment veszendőbe. A főhadiszállásokon – a jelöltek saját házában vagy valamelyik áldozatkész barát lakhelyén – minden képzeletet felülmúlóan nagy volt a jövés-menés. Látogatók, levelek, felhívások, politikai kíváncsiskodók, fontosnak vélt közlemények – egy szabad pillanatot sem engedtek a párt ideiglenes éltetettjének. A nap minden percében lovas kocsik érkeztek és hajtottak el, a kortesáradat pedig zászlókkal és zenekísérettel jelent meg a ház udvarában. Mindez nem hiányozhatott, s a jelöltnek úgy kellett baráti udvariassággal megfelelnie a követelményeknek, hogy egy pillanatra sem ringathatta magát a győzelem reményében. A táncnak ezúttal is nagy jelentősége volt; a ház hölgyei nem utasíthatták vissza a befolyásos kortesvezérek felkérését. Az izgalmak kellős közepén a háznép egyetlen tagját sem lehetett megtalálni; amikor ugyanis, leghátul a cigányokkal, a felajzott tömeg a ház felé közeledett, senki sem akart semmiről lemaradni. A szakácsok és a konyhalányok csapot-papot ott hagyva menekültek a tűzhelytől, kezükben a fakanállal és lábasokkal; a szobalányok meg a lapáttal és seprűvel hadonászva bújtak elő a szobákból; a cipész suszterműhelyből a mintadarabbal, a főkomornyik az ebédlőből tányérral és kanállal, a sütőfűtő a kéménylyukból előbújva a szénfogóval csatlakozott a vigadó tömeghez. Végül elérkezik a választás estéje.

A szavazók lovas kocsikon vagy lóháton, de mindig a fiatal jelölttel az élen, száz és száz zászlóval föllobogózva, hangos zeneszóval, hangzavartól kísérve vonulnak a választás színhelyére, a megyeházára. A szavazók kényelmét biztosítandó, az épület közelében befedett és fedetlen elkerített területet jelölnek ki, ahol egész éjszaka mulathatnak, szivarozhatnak és táncolhatnak. Az egyes pártok rendőrei azonban szigorúan ellenőrzik őket, nehogy a viták és veszekedések elfajuljanak, egyben ügyelnek a köpönyegforgatókra is, hiszen az ellenpárt titkosügynökei ekkor sem töltik tétlenül idejüket.

Másnap reggel mindenki bevonult a megyeházba, ahol a főispáni beszédet csekély figyelemmel illették. Ezrek és ezrek kiáltása közepette jelentették be a jelöltek nevét, amivel kezdetét vette a választás. Az volt a szokás, hogy a pártok elkülönített udvarokon végezték a szavazást a zavar és a lehetséges konfliktusok elkerülése végett; ennek betartására az udvarok vonalába katonákat állítottak. Ezt a rendelkezést a közvélemény mindig nagy ellenszenvvel fogadta; fölöslegesnek tartották ugyanis a katonaság bevetését – a látszat kedvéért – a polgári érdekek védelmében.

Mikor a többség leadta voksát, s a jelöltek sorsa megpecsételődött, a feszült hangulat hamar megenyhült. Meg kell hagyni, ha csupán egy-két szavazaton múlt a választás sikere, akkor a vesztes félben olykor hónapokon át továbbélt a választások keserű izgalma. Néhány esetben kihívásra vagy párbajra is sor került, amik azonban sohasem voltak veszélyes kimenetelűek, s minden alkalommal a teljes megbékéléssel értek véget.

Minthogy a választásokra rendszerint háromévente került sor, természetesen a legkedveltebb társasági témák közé tartozott, s még az elkötelezettség érzésétől mentes fiatal hölgyek és urak is nagy izgalommal várták az eseményeket, hiszen a választások évét kivéve sohasem került sor oly pompás estélyekre és változatos szórakozásokra, mint amilyenek a választási hadjáratok idején zajlottak.

 

Bécs 1848 nyarán

Olyannyira megkedveltem a vidéki életet, hogy csak ritkán adtam fel egy pesti látogatás kedvéért, s néha-néha vállalkoztam hosszabb utazással járó bécsi kirándulásra. 1848 telén a véletlen mégis Bécsbe vetett, ahol mindenki meghökkenve értesült a februári párizsi forradalom híreiről.

Abban az időben férjem számos országgyűlési képviselő barátjával együtt Pozsonyban tartózkodott. Március 1-én tért vissza Bécsbe, és azzal a hírrel fogadtam, hogy Párizsban kitört a forradalom, amire higgadtan felelt: „Tudom, Thiers+ és Odilon-Barrot+ a kormányzó miniszterek.”

„Nem, egy republikánust javasoltak, és Ideiglenes Kormányt hoztak létre. Nos, ehhez mit szól?” – szögeztem neki a kérdést.

Válasza így hangzott: „A következő ősztől földjeinket nem fogják robotban művelni; a feudális intézmények eltűnnek Európában.”

Hasonlóan beszélt másokkal is, Bécsben azonban okfejtését túlzónak találták.

Jól emlékszem arra az estére, amelyet a későbbi galíciai kormányzó házában töltöttünk, akinek egyik bátyja azóta már miniszter lett. A franciaországi hírek képezték beszélgetésünk tárgyát. A társaság férfitagjai aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy Franciaország támadást intéz az európai monarchiák ellen. Férjem erre nem látott esélyt, s véleménye szerint Franciaország nem lépi át határait; valószínű, hogy Németországban a trónt és a közbékét fenyegetés érheti. A társaságban senki sem adott hitelt ezeknek az elképzeléseknek, de néhány nap elteltével már Bécsben is egyre feszültebbé vált a hangulat. Schmerling+ és Bach+ urak, báró Doblhoff+ és Stift+, gróf Breuner+ és Montecuccoli+, professzor Hye+ és Endlicher+ másokkal együtt, akik akkor már miniszteri hivatallal vagy egyéb magas funkcióval bírtak a kormányban, rosszallásuknak adtak hangot Metternich+ herceg rendszerét illetően. Zsófia főhercegnő nyilvánosan is az ellenzék liberális nézetei mellé állt, s ami korábban alig volt tapasztalható, az most egy csapásra morális erőként szolgált.

A minap kitört francia forradalom eloszlatta a titkosszolgálat minden félelmét, és attól a pillanattól kezdve, amikor az emberek szabadon hangoztathatták véleményüket, egyértelművé vált, hogy a társadalmi osztályok nagyobb része alapvetően elítéli Metternich elnyomó politikáját. Kossuth+ az országgyűlés előtt március 4-én tartott beszédében félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy a magyar alkotmány mindaddig nem menekülhet az osztrák politika orvtámadásai elől, amíg Ausztria valamennyi tartománya nem egyenlő módon élvezi az alkotmányos jogokat; mindez csak olaj volt a tűzre az amúgy is felajzott bécsi közhangulatban.

Az üzleti tennivalók hazaszólítottak bennünket. Március 9-én hagytuk el Bécset, úgy, hogy fikarcnyi elképzelésünk sem volt arról, mit hoznak az elkövetkező napok.

17-én férjemnek a birtokunkkal kapcsolatos ügyek miatt Pesten volt dolga. 16-án este egy Pestről érkező férfi hozta a bécsi felkelés és a pesti utcákon zászlós felvonulásba torkolló tömegmegmozdulás hírét. Férjem elutazását ez még inkább siettette. Pesten már hallott a március 13-i bécsi forradalomról, Metternich bukásáról és meneküléséről; arról, hogy az országgyűlés küldöttséget menesztett az uralkodóhoz, annak 15-i Bécsbe érkezéséről s a küldöttségnek elvben garantált engedményekről.

Pesten nemzetőrséget állítottak föl, és a sajtó cenzúráját de facto megszüntették. Mérhetetlen politikai felindultság uralkodott az egész városban. Egy bizottság irányította a város életét, és vállalta a hatóságokhoz a közvetítést. Az utcák telis-tele voltak emberekkel, akik politikai kérdésekről vitatkoztak, különösen nagy jelentőséget tulajdonítva a zsidók emancipációjának és annak, hogy vajon be kell-e vonni őket a nemzetőrségbe vagy sem. A német lakosság barátságtalanul viselkedett irántuk, de a magyarokban nem volt ellenséges érzés, s mindent egybevéve a fiatalság nagyobb része elfogadta a zsidók teljes emancipációját.

Eleinte ez a kérdés váltott ki nagy izgalmat. Hirtelenjében a köz érdeklődése fordulatot vett. Az országgyűlés ezalatt Pozsonyban úgy folytatta munkáját, hogy nem tudhatta maga mögött a mindent megmozgató felbolydulás erejét. A sajtótörvényt a párizsi forradalom előtti javaslat szellemében vitatták meg.+ Az óvadékrendszert kívánták fenntartani, egy bizottság pedig szabad kezet kapott volna súlyos büntetések kiszabására olyan esetekben, amikor az indokoltnak látszott. Pesten ezeket a bírságokat súlyosaknak tekintették, a napisajtó munkáját akadályozó nehézségek pedig számolatlanok voltak. Ennek hatása egyre jobban érződött, hiszen az abban az időben Bécsben megjelentetett osztrák ideiglenes sajtótörvény valamelyest liberálisabb volt, ezt azonban a diákság az utcákon darabokra tépte, amikor is a kormány – félve a közhangulat ilyetén megnyilvánulásától – eltörölte a rendelkezést.

Pest lakói férjemmel petíciót menesztettek Pozsonyba, ahol sikerült módosításokat keresztülvinnie a sajtótörvényben. Gróf Batthyány Lajos+ (akit akkortájt már miniszterelnöknek neveztek és az uralkodó kormányalakítással bízott meg) ekkor értesült férjemtől a pesti események részleteiről. Ezek következményeként a nádor* (István főherceg, az uralkodó unokatestvére) arra kényszerült, hogy lépéseket tegyen a rend helyreállítására.

Az új kormány megszületését várva a volt központi hivatalokat nem látogatták már az emberek, az új hivatalnokok azonban mindaddig nem léphettek hivatalba, amíg a király nem szentesítette a törvényeket, amire azonban a hagyományokhoz híven csak az országgyűlés bezárása után került sor. Éppen ezért a nádor egy ideiglenes bizottmányt hozott létre az ország rendjének helyreállítására, amiben mind polgári, mind katonai személyek képviseletet kaptak, s megbízatásuk egészen addig szólt, míg az új kormányt életre hívták.

A bizottmány tagjai a következők voltak: Klauzál Gábor+ (később kereskedelmi miniszter), Szemere Bertalan+ (Batthyány alatt belügyminiszter, majd Kossuth alatt miniszterelnök), férjem és Nyáry Pál+. Ez utóbbi azonban nem tudta bizottmányi feladatát ellátni, minthogy Pest megye alispánja volt, és sok tennivalója akadt e nagy területen a megbízottak döntéseinek végrehajtásával. Ennek ellenére gyakorta közreműködött az üléseken, hasonló módon Csány Lászlóhoz, aki az említett uraknak nagyra becsült barátja volt.

Rövid idő elteltével azonban tengernyi csapás érte valamennyiüket. Az elsőt betegség láncolta ágyhoz, kettőt száműztek, egyet pedig bebörtönöztek, közülük az utolsó, aki hű volt hazájához és elveihez, mártírként bitófán végezte. Az őt ért igaztalan rágalmak ellenére neve örökké úgy él majd, mint a legnemesebbek egyike, aki az igazságért és szabadságért életét adta.

Májusban férjemet államtitkárrá nevezték ki Bécsben. Esterházy Pál+ herceg volt a felettese a kormányban, akit a magyar és az osztrák miniszteri tanácsok közötti közvetítés feladatával bíztak meg.

Annak ellenére, hogy az osztrák kormányban egymást követték a személyi és elvi váltások, azon egyértelmű és tagadhatatlan tény ellenére, hogy a bécsi kormány a Biztonsági Választmány, az egyetemi hallgatóság és a közhangulatot szító lázítók szűnni nem akaró hatása alatt állt, mindennek ellenére az osztrák miniszterek rendkívül lekezelően bántak a magyar kormánnyal. A magyar fél kérdéseire mindenkor kitérő válaszokat adtak. Amikor a magyar és osztrák miniszterek összeültek, az utóbbiak folyton-folyvást arra hivatkoztak, hogy nincs utasításuk a magyar javaslatok elfogadására, és semmilyen kérdésben nem áll módjukban határozni. Ha azonban az osztrák kormány látott bármilyen okot panaszra, akkor, mellőzve Pestnek minden előzetes bejelentését, hosszú cikkeket jelentetett meg az újságban, és az országgyűlésben az ügy támogatóin keresztül, akik célzatos kérdéseikkel befolyásolták a minisztereket, olyan válaszadásra nyílt módja, hogy az sértse a magyar érdekeket. A személyes beszélgetésekben az osztrákok nagy előzékenységet tanúsítottak a magyarok iránt, azonban titokban támogatták a szerbeket, wallachokat, horvátokat, valamint az erdélyi szászokat, voltaképpen mindenkit, aki ellenségeskedést, békétlenséget szított a magyar kormánnyal szemben. Kezdetben úgy tűnt, hogy az udvar elfogad egy új rendszert, és hajlandó a szövetségi elvek figyelembevételével létrehozni az osztrák monarchiát. Ezek szerint a magyar koronához tartozó megyéknek önálló minisztériummal, illetve független felelősséggel kell rendelkezniük a pénzügy és hadügy vonatkozásában. Az osztrák részen az osztrák adminisztráció, míg a harmadik területen, az olasz provinciákon a saját nemzeti szervek irányítottak volna.

Látszólag összhangban ezekkel az elvekkel, áprilisban a magyarok ellen felbújtott Jellačićot+ júniusban hivatalosan lefegyverezték. Ezen túlmenően János főherceg személyesen jelentette az angol nagykövetnek, lord Ponsonbynak+, hogy az uralkodó kész garantálni a lombardok nemzeti függetlenségét, a velenceiek szövetségi alkotmányát. Két dolog azonban megakadályozta az elgondolás keresztülvitelét, melynek megvalósítása két véres háborútól, kiszámíthatatlan csapásoktól és az osztrák monarchia morális összeomlásától mentette volna meg a birodalmat. Ez a két dolog az osztrák adósság és az osztrák katonatisztek esprit de corps+-ja volt.

A német provinciák attól tartottak, hogy az osztrák adósság terhe teljes súlyával nehezedik rájuk. Az alkotmányos szerveken keresztül Magyarország minden alkalommal tiltakozott a birodalmi pénzügyek nemtörődöm kezelése ellen, és nem kért részt a kölcsönből. Kormánytámogatással Magyarországon egyetlen utat, iskolát vagy intézményt nem építettek, s a magyar kormány sohasem hagyta jóvá az osztrák kölcsönöket, ellenkezőleg, ismétlődően szavát emelte ellenük. Lombardia Velencével együtt úgyszinte kis hányadát élvezhette a kölcsönöknek, s valójában ez a két provincia csupán 1815-ben csatlakozott Ausztriához; s lévén maguk is kellően gazdagok, nem kívántak részesedni a központi kormányzat támogatásából.

Ahelyett hogy békés-barátságos módon rendezték volna ezeket a kérdéseket, a pénzpiac szorítása arra ösztökélte a kormányt, hogy kényszerítse Magyarországot a központi hatalommal való unióra, s ne vegye le kezét Milánóról sem. A hadsereg tisztjei ragaszkodtak saját érdekeikhez; tökéletesen tudatában voltak ugyanis annak, hogy személyükre nézve milyen különbség van az alkotmányos rend és az abszolutizmus között. Háborút szerettek volna, hogy visszanyerjék hatalmukat, bosszút álljanak a polgárokon, akik megszüntették felsőbbségüket, amire, úgy gondolták, joguk van.

Radetzky+ tábornagy, az olaszországi hadsereg főparancsnoka visszautasította az uralkodó fegyverszünetre vonatkozó tárgyalási rendelkezéseit. Ezzel szemben azt választotta, hogy a monarchiát veszélybe sodorja. Nem sokban különbözött tőle Jellačić, aki áprilistól szeptemberig egyre kihívóbban ellenezte a császár parancsait, azt színlelve, hogy a trón megmentésén fáradozik. Radetzky azonban Custozzánál nemcsak Károly Albert+ és az olasz függetlenség fölött győzedelmeskedett, hanem megtörte a német egységet, az alkotmányosságot Ausztriában, annak zavartalan magyarországi kialakulását is. A győzelem napjától a bécsi kabinet hangneme alapvetően megváltozott. Burjánzott a reakció; és ami még több, a júniusi párizsi forradalom Európa-szerte rettegést keltett a hatalom birtokosai körében. Cavaignac+ tábornok Párizsban ekkor szolgáltatta a folyamatos megtorlás első példáját. A megrettent kormányok ekkor jutottak a despotikus és rendkívüli intézkedéseknek az alkotmányos formákkal való egyesítésének gondolatára. A tanítványok minden bizonnyal messze túltettek tanítómestereiken. Annak vagyunk szemtanúi, hogy a megtorlás gondolata miként válik örök érvényű gyakorlattá Magyarországon. Ebben a boldogtalan országban minden polgári és büntetőtörvényt semmibe vesznek, s a tábornokok kénye-kedve szerint kormányoznak, akik a maguk és Ausztria kedvéért hódították meg ezt az országot.

Akkortájt, amikor az olasz hadsereg helyzete kedvezőtlenre fordult, és az osztrák kormány és udvar nézete ennek megfelelően változott, mi éppen a császári nyaraló, Schönbrunn közvetlen szomszédságában, Penzingben tartózkodtunk; ez egy városka, ahol számos bécsinek van nyári rezidenciája. Ebédig a ház körüli kertben olvastam és írtam, a gyermekek pedig játszódtak; eközben férjem közügyekkel foglalatoskodott a városban, ahonnan Penzing csupán három mérföldre volt. Rendszerint öt óra tájban érkezett haza, olykor barátokat hozott magával, akiket vacsorára hívott meg. E férfiak közül legtöbben a magyar minisztérium hivatalnokai voltak és Bécsben laktak. Alkalomszerűen, mikor éppen Bécsben jártak, a magyar miniszterek közül is betért hozzánk egy-egy, így gróf Batthyány Lajos+, báró Eötvös és Deák Ferenc. Ez utóbbi, az akkori igazságügy-miniszter a logikus igazságosság és a rendíthetetlen erkölcsiség megtestesítője volt. Emlékszem, ezek a kiváló úriemberek mind elkeseredésüket fejezték ki amiatt, hogy nem táplálhatnak többé kétséget az udvar és a német miniszterek szándéka felől, miszerint ez utóbbiak nemcsak az utolsó magyar országgyűlés törvényeit és reformjait, hanem a régi alkotmányt és a legális magyar függetlenséget is érvénytelennek tekintik.

Fiatalkori barátaimat kivéve alig fogadtunk német látogatókat. Bár a szabad magyar alkotmány elleni alattomos áskálódások hasonlóan fenyegették az újonnan létrehozott osztrák intézményeket is, a két ország vezető emberei személy szerint idegenek maradtak egymás előtt. A magyarországi forradalom alapvetően eltérő jegyeket viselt a bécsi és a provinciákon lezajlott felkelésekhez képest. Voltaképpen a magyar vezetők elvei alapjaiban tértek el a bécsiek elképzeléseitől.

Magyarországon minden magán viselte az állandó fejlődés jegyét. Az ellenzék belépett a kormányba, és kikényszerítette az általa képviselt jól ismert tervek végrehajtását, mely elképzelésekről gyakorta szóltak a parlamentben, a megyegyűléseken és a sajtóban egyaránt. A francia forradalom nem idézett elő változásokat a liberálisok programjában. Csupán a robot eltörlését és a feudális rendszer végleges felszámolását gyorsította meg. A vezető emberek közül azonban egy sem mutatott hajlandóságot arra, hogy az ország régi alkotmányát érvénytelennek tekintse. Nem volt szó konspirációról a főrendiház ellen, a frissen bekerült politikai személyek nem kívánták kiszorítani a tapasztaltakat. Habár kiszélesítették a választójogot, ugyanazokat az embereket választották meg küldötteknek, akik korábban országgyűlési képviselők vagy vezetők voltak a megyegyűléseken. Magyarországon a márciusi események új törvényeket, de nem új társadalmi rendet hoztak. Ausztriában ezzel szemben a politikai gondolkodás fejlődését Metternich idejében teljes mértékben háttérbe szorították, így a forradalom kitörésekor egyetlen ember sem volt, aki ésszerű és gyakorlati útmutatást adhatott volna a fellelkesült tömegnek.

Az uralkodás előző időszakának egynéhány ellenzéki úriembere most nyugalmazott hivatalnokként vonult vissza, míg a Metternich-korszak tisztviselői – a Wessenbergek, Pillersdorfok+, Stadionok+, Schmerlingek+, Doblhoffok+, Bachok+ és Stiftek+ – valójában nem voltak képesek egyéb gondolattal együtt élni, mint a liberális abszolutizmus, a „centralizáció és a kifinomult bürokrácia uralma”. Röviddel ezután már a kormányügyekhez is közel férkőztek. Pillersdorf és Doblhoff melegszívűsége idővel a közhangulat és a kisstílű érdekek martalékává vált. Ezzel szemben Bach és Wessenberg a katonai irányhoz csatlakozott abban reménykedve, hogy azt találhatja meg a magas rangú katonatisztek körében, ami a Metternich rendszere elnyomta bürokraták között hiányzott, tehát nem mást, mint az energikusságot, eredményes hírszerzést, engedelmességet. Míg Pillersdorf újraformázta Hock+, a teorista segítségével a belga alkotmányt, hogy azt Ausztriára húzzák majd rá, Doblhoff tétova optimizmusával még elképzeléseit sem volt képes formába önteni, addig Bach kiagyalt néhány tetszetős szólamot, amivel magához édesgette a tömeget egészen addig, míg igazi terveit föl nem tárta. A legtetszetősebb kifejezése az volt, hogy „Die Gleichberechtigung aller Nationalitäten” (valamennyi nemzetiségnek azonos jogot) vagy „Das demokratische Kaiserthum auf der breitesten Basis” (legszélesebb alapokon nyugvó demokratikus birodalmat). Az előbbi jelmondattal a szlávokat, az utóbbival pedig a német forradalmi pártot nyerte meg a kormánynak; egyúttal e két frázissal a független magyar királyságot vette célba. Metternich herceg már jó ideje kísérletezett a horvátokkal a magyarok politikai hatásának ellensúlyozására. Ez az orosz mesterkedésekkel és a lengyel kényszerképzetekkel együtt (ez utóbbiak születve bár különböző nézetekből, mégis egy irányba mutattak) futótűzként terjesztette a „pánszlávizmus” gondolatát (azaz valamennyi szláv nép politikai egységét). Ennek következménye az volt, hogy mikor a régi osztrák rendszer márciusban szétesett, valamennyi szlovák, horvát és cseh nemzetiség abban bízott, hogy Ausztriát szláv hatalomként állítják helyre. Számbeli fölényükben bíztak, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy civilizáltságukban, gazdaságukban, így politikai érettségükben is alulmaradtak más nemzetekhez képest, ilyenformán tehát politikai felemelkedésre sem számíthatnak. A kormány mesebeli reményekkel kecsegtette Jellačićot és horvátjait, Rajačićot+ és szerbjeit, nem kevésbé a cseh nemzetiséget. Mindannyian hittek Bachban és követőiben, hogy legalább annyira lelkesülnek a szláv ügyért, mint amennyire ők maguk.

Az évszázados elnyomás egyik eredménye – legalábbis amitől az Ausztriában és Magyarországon* élő soknemzetiségű szláv nép szenvedett –, hogy nem alakult ki nemzeti arisztokrácia. Így a szlávok a legszenvedélyesebb demokratákká váltak. Meggyűlölték az arisztokráciát, ellenezték a főrendiház intézményét, jól tudva: Ausztriában szükségszerűen minden nemes német. Ezen a ponton találkoztak a német demokraták támogatásával, kiknek az arisztokráciával szembeni ellenszenve oly erős volt, hogy magáról a németkérdésről is megfeledkeztek, a magyaroktól is elhidegültek, minthogy az utóbbiak nem voltak hajlandók harcolni a nemesség ellen. Ilyen gondolatoktól vezérelve a bécsi országgyűlés különös álláspontra jutott. Egyetlenegy katonai tisztséget viselőt sem választott be; az arisztokrácia foglalt el minden helyet, csak a galíciaiak küldtek több nemes címet viselőt, s alig volt a parlament padjain egy-egy ügyvéd, köztisztviselő, bankár, gazdag kereskedő, csupán egy-két híresebb gyáros jelent meg. Ezzel ellentétben számolatlan sok írni, olvasni nem tudó galíciai és bukovinai paraszt foglalt helyet, akik gróf Stadiont* játékszerei voltak.

Volt jó néhány professzor, orvos, alacsonyabb rangú tisztviselő és olyan fiatal, aki nem tudni milyen hivatást űzött. Ez a kép a szétesőben levő monarchiára emlékeztetett. Gróf Stadionnak németül nem értő, szavazatukat mégis leadó parasztjaival sikerült a gyűlés ambiciózus tagjait megnyerni, akik benne az eljövendő minisztert látták. A csehek legbefolyásosabb egyénisége, Rieger+, pártja egészével, elvi liberalizmusa, sőt republikanizmusa ellenére a kormányt támogatta. Hogy milyen lesz a kormány formája, az csak másodrendű volt a nemzetiségi kérdés mögött. Elsődleges céljuk az osztrák birodalom szláv hatalommá alakítása volt, amelyben az uralkodó többség és az uralkodás jellege szláv. Egyesültek Lubomirski herceg és gróf Potocki+ lengyel frakciójával, kik annyira elmerültek a hatalmas pánszláv állam víziójában, hogy szinte teljesen megfeledkeztek lengyel mivoltukról. Ezzel szemben gróf Borkowski, Sierakowski+ és barátaik lengyelek kívántak maradni. Ők valóban kiváló alkotmánypártiak voltak, de nem a legjobb osztrákok. Meglátásom szerint az orvos Löhner, és Borrosch, a könyvkereskedő képviselték a legnemesebb jellemet a bécsi országgyűlésen; mindketten sajnálatos módon csupán elméleti emberek. Meg sem ízlelték a mindennapi életet, teljes mértékben alkalmatlannak bizonyultak egy ütőképes párt kialakítására. Magányos pártatlan lelkesedők és jóakaratú politikai álmodozók forgolódtak körülöttük. Így csapódott hozzájuk Schuselka+, az az ember, aki nem is alapos, nem is őszinte, s aki mégis befolyást tudott szerezni erkölcsösebb társai felett. Ékesszólásuk és aktivitásuk elismeréseként már az országgyűlést megelőzően kinevezést kapott két magyar születésű zsidó orvos, dr. Fischof+ és dr. Goldmark, meg egy harmadik magyar születésű is, dr. Freund; nevük népszerűvé vált a Biztonsági Választmányban. Az előbbi kettő azonban sohasem kapott számottevő megbízatást az országgyűlésen, az utóbbi teljes erejével a Városi Tanácsban munkálkodott. Náluknál is prominensebb személyiség volt dr. Tausenau+, aki nem mindennapi előadói képessége folytán szeptemberben már komoly befolyással bírt Bécsben.

Nagyon kevesekkel álltunk ismeretségben ezen úriemberek közül. Férjem nem bízott a bécsi események tartósságában, és gyakran panaszkodott a vezető emberek gyakorlatiatlanságára. Tausenaut sosem látta még Bécsben, és első találkozásukra Pozsonyban került sor október végén. A többiek közül olykor találkozott gróf Stadionnal, Fischoffal, Goldmarkkal és Freunddal. Löhner egy alkalommal velünk vacsorázott. Ennek ellenére Bach csatlósai (amikor a kormány levetette álarcát, és feltárta Magyarországgal szembeni gyűlölködését) sietve bizonygatták, hogy férjem kezdeményezésére alakult ki a bécsi ellenzék. A dolog mögött az állt, hogy férjem egyszer bizonyos írásokat tárt Löhner elé, amelyek arról tanúskodtak, hogy az osztrák kormány Magyarország kárára támogatta a horvátokat.

Ha a bécsi országgyűlésen az ellenzéket egy határozott fellépésű egyén vezeti, akkor nem vesztegetnek hónapokat alapvető elméleti jogi kérdések tárgyalására, hanem azon nyomban a pénzügyeket vizsgálják meg. Ebben az esetben a kormány nem háborút és katonai szabályok felállítását, hanem békét, reformot, szilárd gazdasági rendszert eredményező utat követett volna. A bécsieket azonban a frankfurti parlament példája megtévesztette. Ahogy itt, ott is alapvető jogok kerültek előtérbe; a törvényhozói szék professzori székké alakult, ahonnan előadásokat tartottak, hangzatos maximákat olvastak fel, és a természet törvényeit ismertették. Az emberiség jogairól szóló tengernyi disszertáción kívül – amiken csak a gyakorlati tanácsadások tettek túl – mindezek eredménye a katonai uralom, az állandó ostromállapot és a statárium lett.

Amíg Penzingben tartózkodtunk, csak ritkán hajtattunk be Bécsbe estélyekre, ahol főként barátainkkal, korosabb ismerőseinkkel találkoztunk. Ez időben a magyar és az osztrák miniszterek közötti kapcsolat egyre nyugtalanítóbbá vált. Az osztrák miniszterek hangvétele napról napra keményebb lett. Augusztusban, amikor a magyar kormány megbízásából férjem újfent kísérleteket tett a megegyezésre, báró Doblhoff, az akkori belügyminiszter azt mondta: „Az osztrák miniszterek éppen most készítenek elő egy hivatalos dokumentumot, amelyben teljes egészében föltárják Magyarországgal való kapcsolatukat, úgyhogy az országgyűlésnek módja lesz a helyes vélemény kialakítására e témában.” Férjem természetesen még kiadása előtt kérte a kérdéses dokumentumot, hiszen valótlan adatok is becsúszhattak, amiket kívánatosnak látszott föltárni. Báró Doblhoff ígéretet tett a dokumentum átadására, de szavát annyira nem tartotta be, mint amennyire Wessenberg, aki hasonlókat ígért Esterházy hercegnek. Ez utóbbi esetben a beszélgetés magától értetődően a két ország viszonyára, a monarchia jövőbeni stabilitására terelődött. Doblhoff bölcsen emígy gondolkodott „Magyarországnak ugyanolyan kapcsolatban kell állnia Ausztriával, mint amilyen a német Ausztria és Németország közötti viszony.” A belügyminiszter mélyenszántó fejtegetését férjem arcán halvány mosollyal mesélte el nekem. Báró Doblhoff közismert őszintesége nem engedte feltételezni, hogy a magyar kormány félrevezetése céljából diplomáciai szerepet játszik. Valójában az nem vezetett volna semmi jóra. Éppen ezért úgy tűnt, hogy báró Doblhoff augusztusban még nem ismerte a Bach-, Latour+– és Wessenberg-féle – katonai párt által kezdeményezett – terveket. Ugyanis kizárólag ez a három miniszter állt kapcsolatban az udvarral. Báró Doblhoffot, meglehet, hivatalosan fölkérték a belügyek, Schwarzert+ a közügyek, Hornbostlt+ a kereskedelem ügyeinek irányítására, csupán névlegesen látták el a miniszteri posztot. Nem voltak közvetlen kapcsolatban az udvarral, és a kabinet többi tagja kénye-kedve szerint használta föl őket. Ugyanakkor báró Krauss+, a pénzügyminiszter a pénzügyi bonyodalmakkal volt elfoglalva, úgyhogy ő sem vett részt a politikai intrikákban.

Ebben az időben a magyar országgyűlés egyhangúlag megszavazta az országos méretű újoncozást és az 1848–1849-es költségvetést. Az országgyűlést már július 2-ra, mint az a királyi beszédből kiderült (amit István főherceg a király helyett olvasott föl), azzal a céllal hívták össze, hogy a kormánynak lehetősége nyíljon a szerbek bánsági és bácskai felkeléseit leverni, illetve a fenyegető horvát magatartással szembeszállni. Gróf Batthyány Lajos+ és Deák Ferenc augusztus utolsó napjaiban az új törvényjavaslatok királyi szentesítése végett Bécsbe érkeztek. Mint mindig, most is azzal fogadta őket, hogy forduljanak gróf Latourhoz, aki majd tájékoztatja őket őfelsége álláspontjáról. Mikor bejelentették magukat, a gróf azt felelte, hogy ha a magyar miniszterek bármit is kívánnának a kormánytól, akkor a miniszterelnökhöz, Wessenberg báróhoz kell fordulniok. Gróf Batthyány büszkén úgy válaszolt, hogy neki semmi dolga a kabinettel; császára-királya parancsára gróf Latourhoz folyamodott, akitől nem tanácsot, hanem egyszerűen őfelsége nézeteinek tolmácsolását kérte. Erre a megjegyzésre gróf Latour egyáltalán nem reagált, s az ismételt kérésekre az uralkodó sem méltóztatott felelni. Váratlanul Fiuméból futár toppant be azzal a hírrel, miszerint Jellačić+ horvátjaival szeptember 1-én a kikötővel együtt elfoglalta a várost, s ezt Ausztria császára és Horvátország királya nevében tette. Egyúttal új hatóságot is létrehoztak, félreállították az útból a kormányzót és azokat a tisztségviselőket, akiket az uralkodó és a magyar király maga nevezett ki. Szinte ezzel egy időben a kereskedelmi miniszter, Klauzál+ levelet menesztett Pestről a miniszterelnöknek, gróf Batthyány Lajosnak, aki akkor Bécsben tartózkodott. Az uralkodó továbbította István főhercegnek saját kísérőlevelével együtt az osztrák miniszterek terjedelmes hivatalos emlékiratát, amelyben bizonyítani igyekeztek: a királynak nem volt joga arra, hogy engedélyezze a magyaroknak független minisztérium létrehozását. Végül arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a magyar pénzügyeket, a hadsereget és a katonai határőrvidék adminisztrációját az osztrák pénz- és hadügyminisztérium felügyelete alá kell utalni. Levelében a császár kifejezésre juttatta nézőpontját, mely szerint egyetért az osztrák miniszterek véleményével.

István főherceg számára a teljes egészében alkotmányellenes koncepciójú dokumentum zavarosnak tűnt. Nyilvánvalóan az osztrák miniszterek kihasználták az uralkodó pillanatnyi hangulatát, és egyenként mutatkozva rábeszélték a dokumentum aláírására, anélkül hogy meghallgatták volna a magyar miniszterek véleményét; ilyen módon nem is vették számításba a magyarok jogait, a valós helyzetet. Mit lehetne most tenni? – ez volt a nagy kérdés. Minthogy a király személyesen nem felelős, s feltehetőleg nem áll módjában egy olyan leiratot küldeni az országgyűlésnek, amit az illetékes miniszterek nem láttamoztak, ezzel közvetlenül csorbítani a korona tekintélyét, ezért azután a király a leiratban úgy fejezte ki magát, hogy „nem volt joga a magyar országgyűlés propozícióját szentesíteni”. Mi hát akkor az, ami az alkotmányos királynál feljebb való? És mi az a jog, ami az alkotmány fölött áll? Hol vannak azok a rendeletek, amelyek az országgyűlést az alkotmányon kívül más hatalomnak alárendelik? Ha a király elégedetlen a kormánnyal, akkor föloszlathatja. A leiratban azonban a király nem említ ilyen hibát, s nem volt az országgyűléssel sem baj; ha azonban egy érvényes kifogást emelne, akkor megingathatná a magyar alkotmányt. A különös leirattal kapcsolatos megbeszéléseken ezek a kérdések vetődtek föl. Az országgyűlés azonban úgy határozott, hogy munkájában a legközvetlenebb utat választja, és mindkét házból küldöttséget irányított Schönbrunnba annak kitudakolására, hogy a király kötelezően érvényesnek fogadja-e el az 1848-as törvényeket vagy sem. Az is feladatuk volt, hogy kikényszerítsék a királyból, tegyen megnyugtató intézkedéseket a felhevült nemzet lecsillapítására.

A küldöttség megérkezett Bécsbe. A magyar képviselőház elnökének beszédét előzőleg már megküldték az osztrák miniszterelnöknek, Wessenbergnek. Ő néhány módosítást javasolt, amit elfogadtak. Végül a király helyett átadta a magyar minisztereknek a választ, amit, eltekintve néhány kitérő és pontatlan kifejezéstől, a küldöttség elfogadhatónak talált, amennyiben a szuverenitást úgy értelmezték, „hogy ő szentnek tekinti a törvényeket, amikre felesküdött, és tiszteletben tartja Magyarország integritását”. Így valamennyi küldött reménykedhetett: lehetséges még a megegyezés.

Szeptember 9-én ünnepélyes tömeg fogadta őket Schönbrunnban. Bécsiek százai gyűltek egybe a nagy eseményre, hiszen a magyarok magától értetődő módon titokban tartották a Wessenberggel folytatott tranzakciójukat. Magam is átsétáltam Schönbrunnba: két napig színét se láttam férjemnek. A küldöttséget tizenegy órára jelentették be; gróf Batthyány, aki a megnyitót volt hivatva tartani, türelmetlenül sétált föl s le a palota udvarában. Egyetlen kamarás sem volt a láthatáron, aki bevezette volna őt a fogadóterembe, de maga a küldöttség is késett. Már egy órára járt, mikor feltűnt a hosszú kocsisor. De a szemet gyönyörködtető nemzeti viselet helyett mind a száz küldött feketét öltött; magukba fordulva és feldúlva érkeztek. Amíg a magyar minisztérium épületének előterében gyülekeztek, hogy bejussanak az uralkodóhoz, egy újság érkezett Agramból, amelyben Jellačić az uralkodó szeptember 4-i kéziratát tette közzé. Ebben minden tisztségét és hivatalát visszaállította, jóváhagyta cselekedeteit, és kifejezésre juttatta uralkodói elégedettségét a korona iránti hűségéért. A küldöttség alig hitt a fülének. Miként egyeztethető össze a levél tartalma azzal az ígérettel, amit a király néhány perccel azelőtt tett hűséges magyarjai előtt: „szentnek tekinti a törvényeket, amikre felesküdött.” Ez a nyilvánvaló ellentmondás felfoghatatlan volt. Férjem az újsággal nyomban báró Wessenberghez sietett, akit ágyhoz kötve talált. Megkérdezte, vajon ez a dokumentum hiteles-e vagy sem, s ha igen, akkor miként egyeztethető össze a küldöttségnek adott királyi válasszal, amit maga a báró közölt a magyar miniszterekkel. Wessenberg mélységes felháborodást színlelt, arcán annyira hamisítatlannak látszóan jelent meg az igazság, hogy férjemet csaknem teljesen megtévesztette. A miniszterelnök biztosította: sem ő, sem pedig az osztrák miniszteri tanács nem tudott semmit az uralkodó kéziratáról, és feltehetőleg a kamarilla szedte rá az uralkodót,* ami még talán most is a legnagyobb veszélyt jelenti a trón számára. Ezért nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani a levélnek, amit az osztrák kormány nem hagyott jóvá.

A magyarok rögtön megértették, hogy függetlenségük forog kockán. Ez nyilvánvaló volt. Wessenberg tagadta egyetértését a dokumentummal, de nem vitatta annak hitelességét. A király küldöttségnek adott válaszát csak csalárd komédiának tekinthettük. Voltak, akik azt javasolták, hogy ne jelenjenek meg Schönbrunnban. A többség mégis úgy vélte, hogy a ceremóniának le kell zajlani; bár nem akadt ember, aki illúziót táplált, hogy a dolognak legcsekélyebb értelme lenne.

Egy órakor a követség belépett a fogadóterembe, ahol a magyar nemesi testőrség teljesített szolgálatot. A magyar országgyűlés elnöke, Pázmándy Dénes+ előrelépett, és a következő beszédet mondta:

„Felséges úr! Az Erdéllyel egybeolvadt Magyarhon nevében jövünk Felséged elébe, mely a felséges uralkodó ház iránt századokon át tanúsított tántoríthatatlan hűségének érzetében méltán megkívánja, hogy az ország jogainak sértetlen megtartásában koronázott királya által támogattassék. Ferdinánd volt Felséged uralkodó házából az első, kinek Magyarország, s Leopold, kinek Erdély önkéntesen, szabad akaratából tette fejére királyi szent koronáját.

Magyarország nem fegyverrel meghódított tartomány, hanem egy oly szabad ország, melynek alkotmányos szabadságát, önállását s függetlenségét Felséged koronázási esküvel biztosító s megpecsételé. Azon törvények által, melyeket Felséged f. é. aprilhó 11-kén legfelsőbb királyi jóváhagyásával szentesített, a nemzetnek régtől fogva hőn táplált kívánatai teljesíttettek. És ezen a nemzet megnyugodva, régi hűséggel s a szabadság kölcsönözte kettőztetett erővel készen állott a több oldalról fenyegető veszélyeknek közepette Felséged trónjának fentartására.

Most Magyarország több részein pártütés van, melynek vezérei folytonosan és nyíltan azt állítják, hogy az uralkodó ház érdekében s Felséged nevében ütöttek pártot és zendültek fel a magyar nemzetnek Felséged által ismételve, törvényileg biztosított szabadsága s önállása ellen. A magyar hadsereg egyik része az ausztriai monarchia érdekében Olaszországban vérzik, s a csatatéren diadalbabérokat arat addig, míg ugyanazon sereg másik része arra izgattatott, hogy az ország törvényes kormányának az engedelmességet felmondja. Azon pártütésnek, mely Magyarország alvidékein a békés falvakat porrá égeti, ártatlan asszonyokat s gyermekeket a barbár népek szokásait túlhaladó kínzással végzi ki, mint szinte azon pártütésnek is, mely Magyarországot Horvátországból ellenséges beütéssel fenyegeti; sőt már Fiumét, a magyar kikötőt és a szlavóniai megyéket minden legkisebb ok nélkül el is foglalta – mozgató rugója nem más, mint azon reactionalis törekvés, mely magának czélul tűzte ki, Magyarország törvényes önállását és a nép szabadságát megsemmisíteni, s a Felséged dicsőült ősei s magának Felségednek koronázási esküje következtében szentesített törvényeket széttépni.

A magyar törvényhozás Felséged felszólítására a haza védelme végett már két hónappal ez előtt összegyűlt. És most kívánja e nemzet, hogy Felséged a törvényhozást, nagy munkájában, királyi méltóságának súlyával támogassa azon törekvésben, mely a haza megmentésére lévén irányozva, Felséged királyi trónjának épségben tartásával ugyanazonos. Ennek következtében a magyar nemzet nevében kérjük Felségedet:

Méltóztassék sikeresen rendelkezni, hogy az ellenség előtt jelenleg nem álló magyar hadseregek Magyarországba rögtön bevonuljanak, s a minisztérium rendelkezése szerint honvédelmi kötelességeiket vitézül és híven teljesítsék.

Parancsolja meg felséged, királyi kegyelme elvesztésének s a törvényes büntetésnek súlya alatt, hogy mindennemű hadsereg, mely Magyarországban van, a magyar törvény fenntartásának és az ország védelmének kötelességét a pártütők ellen – bár kinek nevét és zászlaját bitorolják is azok, pontosan teljesítse.

A magyar nemzetnek elhatározott szándéka közte s a horvát nemzet között fennforgó nemzetiségi s beligazgatási kérdéseket még a jelen országgyűlésen, az egyenlőség, testvériség, szabadság és közös alkotmányosság alapján megoldani és kiegyenlíteni. Horvátország jelenleg katonai zsarnokság alatt van; és ez által polgárai megakadályoztatnak törvényes kívánataiknak a magyar törvényhozás elébe juttatásában. Tegyen azért Felséged sükeres rendelkezéseket, hogy a horvát nemzet ezen zsarnokság alól felszabadítva, szabadon nyilatkozhassék. A pártütőleg elfoglalt szlavóniai megyék és Fiume pedig azonnal visszaadassanak.

A magyar nemzet nem kételkedik, hogy létezik egy reactio, mely czélul csak önhasznát tűzte ki, és hogy ezt Felséged nemcsak eltávolítani, de a büntetendőket megbüntetni is fogja.

Kívánja a magyar nemzet, méltóztassék Felségednek a Magyarország gyűlése által már felterjesztett törvényeket királyi jóváhagyásával szentesíteni; és a nemzet körébe, Budapestre azonnal lejőni; a törvényhozásnak és alkotmányos kormánynak működéseit királyi jelenlétével ön magas személyében gyámolítani és vezérleni.

Felséges úr! A magyar nemzet életének jelen perczei annyira fontosak, hogy a hű nemzetre a halogatások jelenleg legkárosabban hathatnak. Alattvalói hűséggel kérjük azért Felségedet, hogy kívánatainkat teljesíteni, különösen pedig Magyarországban haladék nélkül megjelenni annál inkább méltóztassék, minél bizonyosabb az, hogy ezen kérésünk teljesítése nélkül a bizalom megingattatván, a törvényes eszközök sikeres használatában elzsibbasztott magyar minisztérium a belbékét és rendet helyre nem állíthatja.

Felségednek gyors elhatározásától függ ezen megmérhetetlen veszélynek elhárítása. Járuljon Felséged királyi hatalmának mérlegbevetésével a haza megmentéséhez, és a magyar nemzet tántoríthatatlan hűséggel fogja támogatni Felséged trónját.”

Válaszul az uralkodó a kezében tartott papírból, akadozó stílusban a következő szöveget olvasta föl:

Eszerint: szentnek tekintve tiszteletben tartja azokat a törvényeket, az ország önállásával együtt, amelyekre felesküdött; hogyha eredeti formában nem szentesítené a legutóbb eléterjesztett, katonai seregek létesítésére és pénz megszavazására tervezett törvényjavaslatokat, annak csupán az lehet az oka, hogy azok nem válnának az ország előnyére; és hogy kényes egészségi állapotára tekintettel nem utazhat nyomban Magyarországra leghűségesebb alattvalóihoz.

Mikor az uralkodó befejezte beszédét, a küldöttség meghajolt előtte, de az éljenzés ezúttal elmaradt. A magyar nemzetet képviselő urak csendesen távoztak. Lefelé lépdelve a lépcsőn a testőrök megszólaltak: „Amint szükséges, mind visszatérünk Magyarországra.”

Felém tartva férjem megjegyezte: „Ez volt a legszánalomraméltóbb búcsú, amivel uralkodó valaha is elbocsátotta folyamodó alattvalóit.”x

Visszatértünk otthonunkba, és ott már tudomásunkra jutott, hogy a követek legtöbbje vörös tollat tűzött fekete kalapjára, és a Práterban várakozó gőzhajón egyenesen Magyarországra indultak. A távolban letűnt a magyar trikolóros zászló, s csupán a piros zászlót lehetett kivenni.*

Megjegyzésként a jelen és a következő fejezetekhez, az 1848 és 1849 közötti időszak osztrák és magyar minisztereinek névsorát adjuk meg.


BÉCSBEN

A FORRADALOM ELŐTT, 1848 MÁRCIUSÁBAN


Herceg Metternich+, államkancellár, külügyminiszter, a minisztertanács elnöke

Gróf Kolowrat, belügyminiszter

Gróf Sedlnitzky+, rendőrminiszter

Báró Kübeck+, az udvari kamara elnöke

Gróf Taaffe+, az igazságügyi tanács elnöke

Gróf Hardegg, a haditanács elnöke

 


A FORRADALOM UTÁN, MÁRCIUSBAN


Gróf Ficquelmont+, külügyek

Gróf Kolowrat, belügyek

Báró Kübeck, pénzügyek

Gróf Taaffe, igazságügy

Tábornok Zanini+, hadügyek

Báró Pillersdorf+, közoktatás

 


MÁJUSBAN

 

Báró Wessenberg, külügyek

Báró Pillersdorf, belügyek

Báró Krauss+, pénzügyek

Báró Sommaruga+, igazságügy

Gróf Latour+, hadügy

Báró Doblhoff+, kereskedelem

M. Baumgartner+, közmunka

 


JÚNIUSBAN

 

Báró Wessenberg, külügyek

Báró Doblhoff, belügyek

Báró Krauss+, pénzügyek

Dr. Bach+, igazságügy

Gróf Latour+, hadügy

Mr. Hornbostl+, kereskedelem

Mr. Schwarzer+, közmunka

 


NOVEMBERBEN

 

Herceg Schwarzenberg+, külügyek

Gróf Stadion+, belügyek

Báró Krauss, pénzügyek

Dr. Bach, igazságügy

Tábornok Cordon+, hadügy

Mr. Bruck+, kereskedelem

Mr. Thinnfeld+, közmunka

Báró Kulmer+, tárca nélküli horvát miniszter

 


1849 MÁJUSÁBAN

 

Herceg Schwarzenberg, külügyek

Dr. Bach, belügyek

Báró Krauss, pénzügyek

Mr. Schmerling+, igazságügy

Gróf Gyulay+, hadügy

Mr. Bruck, kereskedelem

Mr. Thinnfeld, közmunka

Gróf Leo Thun+, közoktatásügy

Báró Kulmer, tárca nélküli horvát miniszter

 


1848 MÁRCIUSÁTÓL SZEPTEMBERIG,

UGYANEZEN IDŐSZAK ALATT MAGYARORSZÁGON

 

Gróf Batthyány Lajos+, miniszterelnök

Szemere Bertalan+, belügyek

Kossuth Lajos+, pénzügyek

Deák Ferenc, igazságügy

Mészáros Lázár+ tábornok, hadügy

Klauzál Gábor+ kereskedelem

Gróf Széchenyi István, közmunka

Báró Eötvös József+, közoktatásügy

Herceg Esterházy Pál+, a király személye körüli miniszter, akit a Magyarország és az osztrák tartományok nemzetközi ügyleteinek kezelésével bíztak meg, és ezért külügyminiszternek nevezték

 


SZEPTEMBERBEN

 

Gróf Batthyány Lajos egymaga

 


1848 OKTÓBERÉTŐL 1849 ÁPRILISÁIG,

Közcsendi Bizottmány

 

Kossuth, elnök

Szemere

Mészáros

Báró Perényi Zsigmond+

Nyáry Pál+

Gróf Esterházy Mihály

Báró Jósika Miklós+

Pálffy János+

Duschek Ferenc+

Madarász László+


Pázmándy+, Pulszky+, Sembery+ és Patay+ csak októbertől januárig voltak tagjai a Bizottmánynak

 

ÁPRILISBAN KOSSUTHOT VÁLASZTOTTÁK KORMÁNYZÓELNÖKKÉ,

AKI AZ ALÁBBI KABINETET ALAKÍTOTTA MEG:

 

Szemere, miniszterelnök, belügyminiszter

Gróf Batthyány Kázmér+, belügyek

Vukovics Sebő+, igazságügy

Duschek Ferenc+, pénzügyek

Csányi László+, közmunka

Horváth Mihály+ püspök, közoktatásügy

Görgey+ tábornok, később Aulich+ tábornok, hadügy

 

Jellačić+ inváziója

Szeptember 9-én délben a király biztosította a magyar küldöttséget az általa szentesített törvények sérthetetlenségéről, nem kevésbé a magyar birodalom önállásáról. Ugyanezen nap éjszakáján a legkisebb magyar provokáció nélkül Jellačić seregével átkelt a Magyarország és Horvátország közötti határfolyón, a Dráván. Általánosan fogalmazva Jellačić proklamációja azt hangoztatta, hogy a szabadság és az egyesített Monarchia érdekében vonul Pest felé. Vajon volt-e fogalma arról, hogy tettének milyen következményei lehetnek? Vajon képes volt-e elképzelni azon szörnyűségek vészterhes képét, amik a horvát seregre, Magyarországra és az osztrák monarchiára vártak? Vajon tudatában volt-e annak, hogy vállalkozását az orosz intervenció, a nyolcszáz esztendős múltra visszatekintő magyar és horvát alkotmány porba tiprása, valamint Ausztria erkölcsi, politikai és pénzügyi összeomlása követi? A horvát főhadiszállásról küldött számtalan levél, amelyeket a magyarok lefoglaltak, az ott uralkodó hangulatról árulkodtak. A tisztek mintha szórakozni indultak volna Pestre, biztosak lévén abban, hogy a maroknyi magyar sereg – amelynek alig volt nyolcezernyi csapata, szemben Jellačić hatvanötezres elsöprő tömegével – vagy csatlakozik Jellačićhoz, vagy legalábbis visszavonul a horvát had elől, és zavartalan haladást biztosít egész Pestig. Mindemellett bíztak abban is, hogy valamennyi szláv megye – az invázió híre hallatán – egyöntetűen szembeszáll a magyarokkal. Így azután Jellačić és csapata tévesen ítélte meg a Hodža+-, Hurban+– és Štúr+-féle emberek jogos igazságért tanúsított hetvenkedő magatartását.*

A tisztek hasonlóképpen számítottak a wallachok felkelésére is, és ennélfogva nem is kételkedtek könnyű sikerükben. Leveleikben kifejezésre juttatták aggodalmukat, nehogy a magyar miniszterek és követek elmeneküljenek Pestről, és így szabaduljanak meg a horvát sereg bosszújától. Továbbá a következőkre tértek még ki: „Amint a forradalom magvát megsemmisítjük Pesten, Bécsbe utazunk, hogy megzabolázzuk az egyetemi ifjúságot, és hogy kiadjuk az uralkodó útját.” Ilyen hangot használtak katonai körökben, ahol azt gondolták, Jellačić+ betörése nyomán visszaállítják a hadsereg tekintélyét, amit felfogásuk szerint csúfosan megtépáztak akkor, amikor az abszolút monarchia márciusban a bécsi csapatok ellenében utat engedett az alkotmányos formáknak. A Magyarországon március előtt hatalmon levő ultrakonzervatívok minden kétséget kizáróan nemzeti érzésükben váltak sértetté, a horvát hadsereg hódító hadjáratának hallatán. Mégis reménykedtek: a fenyegető veszély hatására létrejön a nemzeti egység az országban, minek eredményeként ők újra a hatalom birtokosai lehetnek. Egy ifjú, aki kormányzásuk alatt fontos tisztséget látott el, így nyilatkozott: „Először is gróf Batthyánytól+ kell megszabadulnunk, majd pedig István főhercegtől, és akkor már minden könnyen megy a maga útján.”

A bécsi minisztérium – amely nemcsak hogy jóváhagyta Jellačić hadjáratát, hanem pénzzel, munícióval, tüzérséggel és fondorlatos katonatisztek közreműködésével aktívan támogatta is – felfogását nem sokkal később gróf Latour+ juttatta kifejezésre Fehértemplom város követe előtt. Birodalmi parancsszavának engedelmeskedve a városkát magyar fennhatóság alá helyezték, s lakóit a rebellis szerbek immár harmadszor támadták meg; Mayerhofer+ birodalmi alezredes, Bécs belgrádi konzulja a várost megadásra szólította föl. Fehértemplom hősies lakói (akik valamennyien német származásúak) ezt a harmadik támadást is visszaverték, egyidejűleg küldöttséget menesztettek az osztrák hadügyminisztériumba, aminek még március előtt a fennhatósága alá tartoztak, hogy megtudakolják, mi is pontosan a város kötelezettsége, milyen álláspontot képvisel ebben a kérdésben a minisztérium, hiszen a törvényekkel összhangban a magyar minisztériumnak tartoztak engedelmességgel, miközben – a törvényről megfeledkezve – a császári parancsra feladatukat teljesítő osztrák tisztek irányították a szerb rebellis* csapatokat a város elleni ismétlődő támadások során. Gróf Latour kitérően válaszolt. Mayerhofer együttérzését fejezte ki Fehértemplom városka lakóival. Mindaddig, amíg a magyar minisztérium a legális utat járta, ő semmit sem tudott érte tenni. Egy darabig azonban még legyenek türelemmel, szilárdan tartsanak ki, és kétséget kizáróan néhány napon belül megszabadulnak ettől a kellemetlen helyzettől. Az osztrák kormány magától értetődően úgy számolt, hogy Jellačić közeledése felzúdulást vált ki Pesten, és Batthyány lelkiismeretességével szemben a legerőszakosabbak türelmetlen magatartást tanúsítanak, így a Jellačić ellen tett előkészületeit teljesen elégtelennek tartva erőszakkal átveszik tőle a hatalmat; ekkor Kossuth+ot kiáltják ki diktátornak, ami megfelelő ürügyet teremtene a statárium és a katonai irányítás bevezetésére. Az érvényben levő alkotmányt eltörölnék, bevezetnék a centralizációt. Ezek voltak azok a régi, még II. Rudolf idejében Khlesl+ bíboros szorgalmazta elképzelések, amelyeket, még ha sikertelenül is, de II. Ferdinánd, III. Ferdinánd, I. Lipót, III. Károly, József császár és I. Ferenc uralkodása alatt minduntalan kipróbáltak; a kormány most végre biztosnak látta a sikert. De a gondviselés a legkülönbözőbb módon vet gátat az emberi elbizakodottságnak. A körmönfont államférfiak számításait az események keresztülhúzták.

Amióta augusztusban a császári család Innsbruckból visszatért Schönbrunnba,* Esterházy herceg félreérthetetlenül érezte, az udvarban hűvösen fogadják; így szeptember első napjaiban, a magyar küldöttség meghallgatását megelőzően lemondott miniszteri megbízatásáról. Szeptember 9-e után, Pestre érkezésükkor hasonlóan cselekedett gróf Batthány Lajos és a többi magyar miniszter is. Az igazságügy-miniszter, Deák Ferenc az emlékezetes udvari meghallgatást követően még egy beszélgetést folytatott Ferenc Károly főherceggel, Ferdinánd császár testvérével. Deák ekkor szavát szabadjára engedve, a dolgok valós állását így tárta föl: „A bécsi kormány intézkedéseivel végérvényesen elidegeníti a magyarokat az uralkodóháztól, és az áskálódó intrikákkal, az alkotmányosan megszavazott és a király által ünnepélyesen szentesített törvények tényleges semmibe vételével alapjaiban tépázza meg a korona tekintélyét.” A főherceg csupán egy-két felületes megjegyzést tett; minden figyelmeztetés későnek bizonyult.

Szeptember 13-án a magyar országgyűlésben a miniszteri székek üresen maradtak: egyedül Szemere foglalt helyet. Az ország belügyminisztereként megtartotta hivatalát egészen az új kormány megalakulásáig. Előre látható volt, hogy a válság hosszan tartó lesz. Az izgalom óráról órára nőtt; naponta érkeztek futárok, tudtul adva a hírt: közeledik Jellačić. A magyar előretolt megfigyelőcsapatok egyetlen lövés nélkül hátráltak, és tábornokuk kijelentette, hogy nem hajlandó harcolni+ Jellačić és a horvátok ellen. Jellačić ezt a tábornokot csapataival a stájerországbeli Friedbergbe vonultatta vissza. Ebben a nyugtalanító állapotban a diéta felszólította Kossuthot, hogy a válság idején ne hagyja el posztját, viselje terhét az államtitkári funkciónak. Kossuth nyomban eleget tett a kérésnek. Lelkes taps közepette újra elfoglalta a kormányzói széket, és minthogy az ellenség már az ország területén vonult a főváros irányába, a szorongató veszéllyel történő szembenézés érdekében azt javasolta az országgyűlésnek, hogy hatalmazza fel őt a pénzügyi tervek végrehajtására, amelyeket a diéta már jóváhagyott, s a király fenntartás nélkül fogadott el. Egyik terve az volt, hogy a mostani időkre bocsássanak ki papírpénzt mint függő adósságot.

A törvényhozás, ami semmitől sem rettegett jobban, mint attól, hogy bármit is kockáztasson a hatalom kardja ellenében, a békülékenység reménytelenségében mégis kitartott a próbálkozás mellett. Nyomatékosan kérték a nádort, István főherceget, aki mind a törvény, mind pedig a királyi leirat eredményeként a kormány élén állt: a lehető legrövidebb időn belül alakítson új kormányt, máskülönben a küszöbönálló veszély rendkívüli intézkedések foganatosítását teszi szükségessé. És Jellačić közeledtének hírére valóban önkéntesek siettek Pestre a főváros és az országgyűlés védelmére. A főherceg ezért felhatalmazta gróf Batthyány Lajost, hogy alakítson új kabinetet, amely a grófot feltételesen megbízza. Kossuth kijelentette, hogy minden befolyását latba vetve támogatja. Javaslatára a diéta megbízta Batthyányt valamennyi tisztségviselő irányításával mindaddig, míg az uralkodó szentesíti az új kormányt. Ez idő alatt egyre több vigasztaló hír érkezett a hadseregről.

A lovasságot teljes egészében nélkülöző Jellačić valamennyi Magyarországon állomásozó csapatának csatlakozási parancsot küldött szét. Ő maga nem messze a horvát határtól, Kanizsa mellett időzött, utasításának eredményeit várta. A vértes katonaság ezredese, aki csapatával Ausztria felé tartott, ahol cseh katonáit magyar huszárokra váltotta volna föl, megtagadta a magyar minisztériumnak az engedelmességet, és Jellačić parancsainak vetette alá magát. Ugyanakkor a magyar hadsereg tisztjei helytelenítették tábornokuk parancsát, miszerint engedjenek utat a horvátok bevonulásának; kinyilvánították elhatározásukat: feltétel nélkül engedelmeskednek a magyar kormánynak, melynek parancsait a törvény és a király sürgős deklarációja értelmében kötelesek végrehajtani; kifejezték azt az óhajukat, hogy megtudják: Jellačić milyen hatalom szavára és parancsára tört be az országba; két tisztet, gróf Bubnát és Bárczay+ urat átküldték Jellačić főhadiszállására, hogy megtekintsék a császári parancsot, mely felhatalmazta őt Magyarország megtámadására. Jellačić készségesen fogadta a magyar tiszteket, barátaivá akarván tenni őket. Beismerte, hogy nem rendelkezik pozitív paranccsal az uralkodótól Magyarország megtámadására, de hozzátette, hogy az uralkodó nem ért rá, mondván: „Az udvar jóváhagyta a katonai terveket, és valamennyi tiszt kötelessége, hogy élete kockáztatásával is támogassa a koronát a parancsok firtatása nélkül.” Majd tovább fejtegette véleményét, miszerint „az osztrák monarchiát a feldarabolás veszélye fenyegeti, és csupán a hadsereg az egyetlen láncszem, amely képes összetartani; a tisztek a tettek s nem a szavak emberei; nekik kell kezükbe venniük a dolgok irányítását, s nekik kell a mostani idők forradalmárai s egyben a régi iskola bürokratái helyébe lépniük”. Nyakatekert szavaival Jellačić nem tudta meggyőzni a két tisztet. Amikor azt említette, hogy nem rendelkezik közvetlen utasítással az uralkodótól Magyarország megtámadására, a tisztek megelégelték a dolgot, mondták, hogy most már eleget tudnak, s visszatértek a magyar táborba. A horvátokkal való megütközés elkerülésének parancsát kiadó magyar tábornok ezt követően már nem volt képes engedelmességre bírni csapatait.

Gróf Batthyány+ ekkor fölszólította István főherceget (aki a nádor címe mellett egyúttal az ország hadvezére is volt), hogy vegye át a magyar hadsereg irányítását. A főherceg eleget tett a kérésnek, és megjelenése fellelkesítette a csapatokat. A katonák valójában csak a magyar hadsereg becsületéért küzdöttek, hiszen egyikük sem hitt abban, hogy a maroknyi sereg ellenállhatna a hatszorta hatalmasabb Jellačić-ármádiának.

A magyar országgyűlés még egy kísérletet tett a megegyezésre. Küldöttséget indított útnak Bécsbe, meghívást intézve az osztrák kormányhoz, hogy a Magyarország és Ausztria* közötti esetleges nézeteltéréseket rendezzék; erre az elképzelés szerint egy közös magyar-osztrák bizottmányt hívtak volna életre. A kormánytöbbséggel bíró osztrák parlament azonban visszautasította a magyar követek javaslatát. A csehek, attól félve, hogy a magyarokkal való egyetértés meghiúsítja Jellačić terveit a szlávok felkarolására vonatkozóan, egyhangúlag mind a kormány mellé álltak.

Gróf Batthyány+ ez idő alatt minden erejével arra igyekezett rábírni a főherceget, hogy tegyen meg mindent, ami megbékéléshez vezethet. Kívánsága szerint férjem továbbra is Bécsben az uralkodónál képviselte az országot, hiszen ez volt az egyetlen megoldás az új kormány megalakítására,* azaz késlekedés nélkül parancsot kell adni, hogy Jellačićnak ki kell vonulnia Magyarországról, s hogy Magyarország és Horvátország között valamennyi kérdést békés alapon kell rendezni. Ferenc Károly főherceg, aki abban az időben az uralkodó nevében volt hivatva választ adni, hangsúlyozta: „Őfelsége helyesli István főhercegnek a magyar csapatok vezérévé való kinevezését, és azokkal szemben sincs kifogása, kiket Batthyány a kormányba javasolt. Ami pedig a többit illeti, mindent, ami szükséges, meg kell adni.” István főherceg a Jellačićot visszavonulásra szólító parancs helyett egy olyan kéziratot kapott az uralkodótól, melyben azon kérésének adott kifejezést, hogy a főherceg törekedjen mindennemű konfliktus elkerülésére a horvát hadsereggel, mely már javában útban volt Pest felé. A nádor a megegyezés utolsó fegyverét is igénybe vette. Felkérte Jellačić+ot, hogy vegyen részt a Balaton közepén egy megbeszélésen a két hadsereg látóterében; a magyar seregek az északnyugati, a horvátok pedig a délkeleti parton sorakoztak föl. Mikor azonban István főherceg gőzhajója kifutott, majd csónakokat küldött a túlpartra Jellatié és segédtisztjei számára, a horvát fővezér azt kérdezte tisztjeitől, vajon fölmenjen-e a hajó fedélzetére. A horvátok semmiféleképpen nem akartak kompromisszumra lépni: győztesként kívántak Pestre bevonulni; még kardjukat sem vonták ki, egyhangúlag így kiáltottak föl: „Nem, nem engedjük!”, és Jellačić+ ennek értelmében nem ment. A főherceg ekkor már nem látott más esélyt a rettenetes szembenállás rendezésére, mint a fegyvert; átadta a parancsnokságot Móga+ tábornoknak, majd elhagyta a hadsereget és szülőhazáját;* Bécsbe sietett, ahonnan percet sem késlekedve Németországba utazott. Jelenleg is anyjától örökölt birtokain tartózkodik. Mielőtt elhagyta Bécset, beszélgetést folytatott férjemmel. Szavaiból kiderült, hogy ő előre látta Magyarország és a Monarchia sorsának alakulását, s mélységes elkeseredést ébresztett benne, hogy a becsvágyók és a katonaság intrikái sebeket ejtenek az országon, és bomlasztják a dinasztiát. Úgy tűnt, ráébredt: ha a király szava többé már nem szent, az emberek megvonják támaszt nyújtó bizalmukat, és a királyság morális auktoritása széthullik. A főherceg kétségbeesettnek tűnt mind Magyarország, mind az osztrák birodalom sorsa miatt.

Gróf Batthyány Lajos sem hitt a horvát hadsereggel szembeni rezisztencia lehetőségében. Nem szerette volna azonban, hogy országát ellenállás nélkül semmisítsék meg; és mint mindig, mindennél jobban kívánta a békés megegyezést, s kész volt annak leghalványabb reménysugarába is kapaszkodni. Csupán egyetlen ember nem esett kétségbe, és szilárdan hitt az ország győzelmében. Ez az ember Kossuth volt. Bízott nemzetében, melynek keleti szelleméről ékesszóló varázzsal beszélt, szembeszökő ellentétet állítva leveleiben és jelentéseiben olvasható valamennyi akkurátus tényre és számra vonatkozó utasításaival. Miután minden korábbi jóslatának igaz voltára emlékeztette a parasztokat, ellenállhatatlan hatással profetizálva így szólt:

„Hallgassatok meg, hazámfiai!

Az örökkévaló isten nem egyes csodákban, hanem általános törvényekben nyilatkozik.

Isten örök törvénye, hogy a ki magát elhagyja, az az Istentől is elhagyatik.

Örök törvény, hogy a ki magán segít, azt az Isten is megsegíti.

Isten törvénye, hogy a hitszegés végeredményben maga magát bünteti meg.

Isten törvénye, hogy a ki a hitszegésnek, az igazságtalanságnak szolgál, az igazságnak diadalát készíti elő akaratlanul.

A mindenség ezen őrök törvényeire támaszkodva esküszöm, hogy jóslatom teljesedni fog. És jóslatom ez:

Jellasich beütéséből Magyarországba Magyarország szabadsága fog következni.

Szegény hitszegően elárult magyar hazánk szent nevére kérlek, higyjetek a jóslatnak; ha hisztek, teljesülni fog.

Miből áll ennek a Jellasichnak hatalma?

Egy kis anyagi erő, 50, 60, 70 ezer ember, pillanatnyilag hatalmasnak látszó, mert a határőrvidéki szerkezetnél fogva, mintegy 30 ezer kész fegyverest talált.

De mi van a háta mögött? mire támaszkodhatik? hol van a nemzet, mely az igazság lelkesedésével támogassa őt?

Nincs sehol – sehol.

Egy ilyen sereg csak pusztítani képes. Hódítani vagy épen hódítását megtartani nem.

Batu khán 100 ezrekkel szállotta meg hazánkat. – Pusztított, de kiment.

Az ilyen Jellasich-féle expeditio legföljebb sáskajárás. A sáskasereg mindig előrenyomul, de mindig fogy, végtére kivesz.

Minél beljebb nyomuland Jellasich az országban, annál bizonyosabb, hogy egy embere sem látja többé a Száva vizét.

Mi magyarok, csak akarnunk kell, elegen vagyunk, hogy csak kővel is agyonverjük.

Hogy aztán mi történik? arról majd akkor szólunk. A magyar nem érdemelné meg, hogy isten napvilága reá süssön, ha reggel első s este utolsó gondolata nem volna az ocsmány hitszegésnek, a rút árulásnak eleven emlékezete, mellyel a magyarnak az élők sorábóli kiirtására oly példátlan alávalósággal összeesküdtek.

A magyarnak tehát most csak két teendője van. Egyik: felállani a tömegben a haza földét megszállott ellenség agyonnyomására. – A másik: »emlékezni!«

Ha a magyar e kettőt nem teszi, akkor oly gyáva, nyomorult nép, melynek neve a világ históriájában ugyanazonossá lesz a szégyen s gyalázat névvel, akkor a magyar oly gyáva, nyomorult nép, mely megfertőztette ősei szent emlékét, melyre maga az örökkévaló Isten azt fogja mondani: »Bánom, hogy teremtettem«, akkor a magyar oly istentől elátkozott nép, melytől a levegő meg fogja tagadni éltető erejét, melynek kezei alatt a televény búzaföld sivatag homokká fog változni, melynek közelítésekor kialszik a szomjat enyhítő forrás, ki hontalanul bujdosandik a föld hátán, ki hiában kérendi az irgalomtól az alamizsnának száraz kenyerét, kit alamizsna helyett arczulcsapand az idegen faj, mely őt saját hazájában vándor koldussá teendi, kit mint a gazdátlan ebet, büntetlenül verend agyon bármely gazember; olyanná lesz, mint a bélpoklos, mit minden ember kerül, mint az indus pária, kire az ebeket uszítják. Hiában forduland a vallás malasztjához, neki nem adand az vigasztalást. Isten! kinek teremtési mívét gyávasága által meggyalázta, nem bocsátandja meg bűneit, sem ezen a világon, sem a másikon; a leány, kihez szemeit felemelendi, seprővel hajtandja el a küszöbről, mint a rühes állatot, neje utálattal köpend gyáva szemei közé, s gyermekének első szava az lesz, hogy apját megátkozza!

Borzasztó! borzasztó! De nem így lesz. Ha a magyar faj oly gyáva, hogy tömegestül fel nem kel Jellasich szolgaporoszlóit s a szerb rablókat és minden árulót, ki a magyar ellen karját emelni meri, összezúzni, mint zúzza a fergeteg az útjába vetett kötetlen szalmakévét.

Nem, nem! ezt a magyar nem teheti! és legyen átkozott, ha megteszi!

Azért mondom én, hogy Jellasich beütéséből Magyarország szabadsága fog következni.

Először győzni, aztán leszámolni. Ez a feladat. Fegyverre tehát, a ki férfiú!

Az asszonyok pedig Veszprém és Fejérvár között ássanak egy irtózatos sírt, melybe vagy a magyar nevet, magyar becsületet, a magyar nemzetet – vagy ellenségeinket eltemessük; s melyen vagy a magyar név szégyenoszlopa álland ily felírással: »Így bünteti Isten a gyávaságot«, vagy álland a szabadság örökzöld fája, melynek lombjai közül Isten szava szóland, mint szólott Mózeshez az égő tüskebokorból. »A hely, a melyen állasz, szent, így jutalmazom a bátorságot! Szabadság, dicsőség, jólét és boldogság a magyarnak.«

A kinek egy faluban, a kinek egy megyében legkisebb hatása van, ragadjon zászlót! Ne halljunk más zenét Magyarhon térein, mint Rákóczinak búskomor indulóját; gyűjtsön maga körül 10–20–50–100–1000 embert, ki mennyit tud, s vigye Veszprém felé; Veszprém táján gyűljön össze az egész magyar nép, mint összegyülend ítélet napjakor a feltámadott emberiség és rajta az ellenségre!”

Válaszul a felhívásra ezrek és ezrek özönlöttek fellelkesülve az ország minden részéből a fővárosba. Új és új osztagokat állítottak föl, és minthogy a többség megvonta bizalmát a magyar gyalogság tisztjeitől (akiknek nagyobb része német és cseh származású volt, és nem titkolták rokonszenvüket Jellačićcsal), a pesti fiatalság a szabályos katonaságot is a fekete-sárga zászló* letételére, illetve az újonnan alakult honvédcsapatokba való besorozásra szólította föl.

Bécsből is önkéntesek érkeztek Magyarországra. Miután Jellačić átlépte a Drávát, a magyar csapatokba való toborzást Bécsben végezték a belügyminiszter tudtával. Báró Doblhoff a horvátok magyarországi invázióját olyan eseménynek tekintette, amiben ő teljesen kívülálló. Egyidejűleg engedélyezte a magyar és a horvát seregekbe az újoncozást. Tizennyolc-huszonkét éves fiatalemberek, az egyik a magyar, a másik a horvát „trikolórt” lengetve a csapszék egyazon asztalánál együtt ittak, így költötték el a bevonulási pénzt. Ezek a szegény fiatal legények jókedvűen ugratták egymást, tréfálkoztak egymással, tudták azonban, hogy következő, a véres csatamezőn való találkozásuk alkalmával a másik oldalon állnak. Ezzel egy időben egy harmadik toborzás is zajlott: nyomtatott hirdetmények szólították hadba az önkénteseket a szláv önkéntes hadtestek fölállítására, melyek feladata a szlovákok lakta Nyitra, Trencsén és Turóc északnyugati vármegyékben zendülés szitása volt.

Jellačić Pest felé vonulása ellenére egyértelművé vált, hogy a kormány és az egész magyar nép nem veszítette el lélekjelenlétét, és mindenképpen készen áll az ütközetre. Ez nem vágott össze a bécsi udvar elképzeléseivel; nem kételkedtek abban, hogy Jellačić győztesként hagyja el a csatateret, de azért annak is tudatában voltak, hogy ebben az esetben Magyarország Ausztria elleni gyűlölködése a legmagasabb fokra hág.

Az első remény, nevezetesen az, hogy a magyar regimentek, követve a német csapatok példáját, átállnak Jellačić oldalára – szertefoszlott. Az osztrák kormány felszólította Komárom várának kapitányát, hogy hódoljon be Jellačićnak úgy, ahogy az eszéki kapitány tette, aki lemondott a várról a horvátok javára. Figyelmen kívül hagyva gróf Latour írásos parancsát, a komáromi várkapitány csapatait a magyar oldalra állította. Gróf Latour levelére válasza úgy hangzott: mivel a király jogszerűen a magyar kormánynak küldte meg parancsát, ő nem fogadhat el parancsot őfelsége osztrák minisztériumától.

Bécsben a tervet ezért megváltoztatták. Az osztrák fővezért, Lamberget+ nevezték ki „valamennyi magyar csapat főparancsnokává”, a horvát seregekével együtt, teljhatalmat adva az országgyűlés szükség esetén történő feloszlatására.

Az udvar és a katonai vezetés ezzel a lépéssel könnyebben megvalósíthatónak tartotta centralizációs tervét, és elérhetőnek azt a célt, hogy Magyarország legális függetlenségét megszüntessék. Úgy számoltak, hogy a magyar, no és természetesen Jellačić seregei feltehetőleg behódolnak gróf Lambergnek, és mintegy 70 000-es erővel a főváros küszöbén Lamberg kikényszeríti a magyar kormánytól: mondjon le minden követeléséről, vagy pedig a felkelés minden veszélye nélkül föloszlatja az országgyűlést, és ekkor időlegesen kezében tarthatja az ország életét.

Férjem természetesen minderről közvetlenül értesült, és hallván, hogy Lamberg tábornok magyar ellenjegyzés nélkül kapott felhatalmazást, felkereste gróf Latourt: arra az álláspontra helyezkedett, hogy bármi legyen is a gróf szándéka, a legális utat mindenképpen tartsa tiszteletben; a parancs, amely Lamberg tábornokra korlátlan hatalmat ruház, a magyar miniszterelnök Batthyány Lajos ellenjegyzése nélkül érvénytelen, így gróf Lamberg a magyar törvények értelmében voltaképpen a felségsértés bűntettét követi el, minthogy a törvények megsértésével tesz kísérletet a hatalom átvételére.

Latour táborszernagy nem fogadta el ezt az álláspontot, és ingerülten válaszolt: Lamberg tábornokot felruházták mindazzal, amire szüksége volt, és ekkor a magyar ellenjegyzés teljesen fölöslegesnek bizonyult. Nem volt nehéz mivel magyarázni az osztrák hadügyminiszter érzékenységét.

Az előző napok folyamán magyar juhászok elfogtak egy Jellačić táborába tartó futárt, aki gróf Latournak és az osztrák kormány más tagjainak címzett leveleket vitt magával; leveleket, amelyek minden kétséget kizáróan az osztrák hadügyminisztérium és Jellačić közötti egyetértésről tanúskodtak. Ez utóbbi üzenetében tudatta, hogy átvette a katonai ellátmányt, újabbakért folyamodott, nyomatékosan kérte az uralkodót nyilvános elismerésére és arra, hogy vállalkozásának eredményes végrehajtásához adja meg neki a teljes hatalmat.

A leveleket a magyar kormány késedelem nélkül közreadta, s még Bécsben való terjesztéséről is gondoskodott. Ezek voltak az első hivatalos bizonyítékok, amelyek egyértelműen igazolták az udvar kettős játékát; de még mielőtt gróf Latourt kérdőre vonták volna a bécsi parlamentben, becsületszavát adta arra, hogy „nem állt hivatalos kapcsolatban Jellačićcsal”.

Férjem, aki személyesen ismerte és nagyra becsülte Lamberg tábornokot, Lamberg tartózkodási helyére, Pozsonyba küldött egy embert azzal a céllal, hogy feltárja előtte álláspontjának jogtalanságát és a magyar ellenjegyzés szükségességét; ezzel egy időben futárt menesztett gróf Batthyányhoz is, tájékoztatva mindarról, ami Bécsben történt. A gróf pontosan tudta, hogy a Lamberg tábornokra bízott misszió nem a béke missziója, hanem csupán az 1848-as törvények és feltehetőleg a régi magyar alkotmány elleni reakció kiváltása volt. Batthyánynak azonban a jelen pillanatban ez kevésbé tűnt ártalmasnak Magyarországra nézve, sokkal inkább tartott egy a Jellačić ellen elveszített csatától, minek eredményeként a horvát hadvezér szabadon és feltétel nélkül garázdálkodhatott volna Pesten és az egész országban. Batthyány éppen ezért gróf Lamberg kinevezésének aláírása mellett döntött, bármikor is mutatják be neki a parancsot. Nem kételkedett Batthyány, hogy gróf Lamberg először a magyar hadsereg táborhelyére igyekszik, mintsem egy pesti látogatást kockáztatna, így szeptember 27-én maga is a magyar seregekhez csatlakozott.

Minthogy Batthyány szeptember 14-e óta egymaga maradt miniszter (a korábbi teljes kormány lemondott, és az újonnan javasolt minisztereket hivatalosan még nem iktatta be a király), nem állt módjában az országgyűlési ülések rendszeres látogatása. Ezért a diéta kinevezett egy bizottságot, amelynek Batthyány adta az utasításokat arra vonatkozóan, hogy milyen eszközökkel védekezzenek Jellačić ellen. Ez a bizottság nem volt más, mint a jól ismert Honvédelmi Bizottmány, mely az elsőként távozó nádor főherceg, majd Batthyány lelépését követően átvette az irányítást. A bécsi leiratot természetesen ehhez a bizottsághoz irányították, ahonnan közvetlenül az országgyűlés elé került. 27-én este a törvényhozás rendkívüli ülésre gyűlt egybe, és a magyar ellenjegyzés hiányában illegálisnak nevezték az osztrák rendelkezést, magát gróf Lamberget pedig törvényen kívüli személynek.

Lamberg feltehetőleg nem volt tudatában a Pesten uralkodó izgalomnak. Német származása ellenére maga is magyar ember volt, több éven át élt parasztjai között, és szilárdan hitte: a horvátok közeledése Pest lakói körében akkora pánikot kelt, hogy az ott élők őt mint megmentőjüket üdvözlik. Így ahelyett, hogy a táborba ment volna, Pestre utazott. Ott titkos tanácsadójával, régi barátjával, az akkori országbíróval (Judex Curiae), Majláthtal lépett kapcsolatba. Titkos tanácsadóját betegen találta. Fia azonban, aki a konzervatív párt egyik legbefolyásosabb személyisége volt, s az előző országgyűléseken vezető helyet töltött be, tisztában volt a közhangulattal, könyörgött gróf Lambergnek, hogy a hátsó ajtón, a mellékutcákon a legkisebb késedelem nélkül hagyja el Pestet, és igyekezzen gróf Batthyány után a táborba, hiszen életét a városban veszély fenyegeti. Lamberg csak nevetett a fiatalember megrettentségén, és bérkocsin Budára hajtatott. Hogy mielőtt a hadsereg táborába ment volna, valóban be akarta-e venni Buda várát vagy sem, azt nem tudhatjuk. Hirtelenjében híre ment a városban Lamberg megérkezésének és annak, hogy az akkor a nemzetőrség elfoglalta Buda várát az osztrák csapatoknak adja át, amelyeket a közhangulat keltette bizalmatlanság következtében nem vezényeltek a magyar hadsereg táborhelyéhez, hanem Pesten ütötték föl székhelyüket.

28-a, dél volt: a diéta összeült; Kossuth hosszasan ecsetelte azokat az eszközöket, melyekkel Jellačićcsal szemben védekezni kell, mikor is váratlanul tömeg gyűlt össze az utcákon. Balogh+, a képviselő az utcára rohant, és mikor meghallotta a tömeg kiabálását, hogy a várat be akarják venni, maga állt az önkéntesek élére; Budára vezette őket a vár kapuinak elfoglalására és biztosítására. Kaszával felszerelkezett emberek tömege vetette utána magát, mikor azonban a várkapukat az odarendelt katonáktól őrizve biztonságban találták, a tömeg nagyobb része feloszlott. Éppen mikor a tömeg a Budát Pesttel összekötő hajóhídon kelt át, gróf Lamberg – fatális véletlen folytán – a közelben hajtatott. Bérkocsiban utazott, egy őrmester fölismerte, erőszakkal kihúzta a kocsiból, majd egy német diák és egy fiatal erdélyi magyar nyomban ledöntötte lábáról. A felbolydult tömeg a hazafias tett véghezvitelének hitében győzedelmesen hurcolta a gróf testét utcákon át. A törvényhozás magától értetődően másképp ítélte meg a helyzetet. Mihelyst a rettenetes hír eljutott az országgyűlési terembe, ott arra az elhatározásra jutottak, hogy a véres gyilkosság kapcsán a diéta mély fájdalmát fejezi ki, s azonnali kihallgatást, a tettesek büntetését parancsolta meg. Mindezek az események szemvillanásnyi idő alatt zajlottak le. Futárt menesztettek a táborba, hogy tudassák gróf Batthyány Lajossal és a magyar sereggel a lesújtó híreket. Ennek hatását a magyar seregre nem lehetett pontosan előre látni, hiszen Lamberg tábornokot a magyar katonák ismerték és szerették. A hivatalos futár megérkezése előtt gróf Batthyány saját futárja útján már értesült a rettenetes eseményről. Megindult a gondolattól, hogy szülőföldjét gyilkosság szennyezte be, és a magyar csapatok győzelmének kilátástalanságát érezve újra lemondott miniszterelnöki hivataláról, Bécsbe sietett, és az általános összeomlás küszöbén amit még tudott, megmentett az ország számára. Gróf Lamberg legyilkolásának híre azonban nem gyakorolt különösebb hatást a katonákra; mind égett a vágytól, hogy szembeszálljon az ellenséggel. Megszámlálhatatlanok voltak a naponta táborba érkező önkéntesek; a tábor elhelyezése kedvezőnek tűnt, és Pest polgárai egyik hajórakományt küldték a másik után, teli élelmiszerrel, amiből bőséges készlet halmozódott föl. Mikor az országgyűlési küldöttek részletesen beszámoltak a huszároknak arról, hogy Lamberg tábornok meggyilkolása egyéni s nem politikai bűntett, amit a kormány rettenetesen megtorolt, a tetteseket pedig üldözi, egy idősebb őrmester megszakítva a beszédet felkiáltott: „Hát ez képtelenség! Ha forradalomra van szükség az ország megmentéséhez, vágtában megyünk megsegítésére.”

Jellačić még aznap értesült Lamberg tábornok meggyilkolásáról s gróf Batthyány távozásáról. A horvát hadvezér ebből fakadóan teljes zavar kialakulását várta a magyar seregek körében s fékezhetetlen anarchiát Pesten. Következésképpen 29-én reggel támadásra adott parancsot, a megsemmisítő és vér nélküli győzelem hitében. Minthogy Ausztriában a tüzérek mind csehek voltak, Jellačić hiányukkal számolt a magyar hadseregben. Jellačić arról nem tudott, hogy szeptember elejétől a cseh származású tüzértisztek a pesti ügyvédeket és mérnököket kiképzésben részesítik, akikre egyébiránt nem nagyon lehet számítani a csatamezőn. Így amikor a sukorói szőlősök közelében ágyúszóval fogadták, ő és egész serege alaposan meglepődött. Különösebben nagy veszteségek nélkül zajlott le egy hosszú ágyúcsata egészen addig, amíg Jellačić vérteseit a magyar lovasság visszaverte, és a horvátok összezavarodott sorokban hátráltak meg. Móga+ tábornok, a magyarok fővezére azonban, oldalán a képzetlen önkéntesekkel, tisztekkel, kik közül soknak alig volt fogalma a katonai ismeretekről, nem gondolt az ellenfél üldözésére. Haditanácsot tartottak. Jellačić háromnapos fegyverszünetet kért. Erre Móga tábornoktól ígéretet is kapott. Jellačić nem tartotta pozícióját. Élt a fegyverszünet adta alkalommal, és az éj leple alatt megszökött, erőltetett menetben érkezett Győr alá, majd onnan átlépte az osztrák határt, ahol az osztrák hadügyminisztériumtól erősítést várt.

Október 1-én ért Jellačić Győrbe, 5-én pedig már Mosonban járt. Reménykedett, hogy Pozsonyban az osztrák és olasz helyőrségi csapatok csatlakoznak hozzá. A nemzetőrség azonban Pozsonyban fölszedte a hajóhidat, és a környéken táborozó katonaság nem tudott átkelni a Dunán, ellenkezőleg, nagy sietve átlépték az osztrák határt. Az olasz egységek néhány csapata magyar irányítás alá állt. Hatalmas volt a lelkesedés a magyar hadseregben, Móga tábornok azonban csak lassan vonult Jellačić nyomában. Szemmel láthatóan nem akarta szétverni a horvát sereget. Minden este ugyanarra a helyre érkezett meg, ahonnan Jellačićék reggel távoztak. Vélhette: a sukorói csata megfelelő figyelmeztetésnek bizonyult a horvátok és a kormány számára, aminek ők csak eszközei voltak: nap nap után várta a vér nélküli, békés megoldás hírét Bécsből.

Jellačić menekülése (vagy ahogy ő stílusosan saját maga hívta: szárnytámadása) magától értetődően veszélybe sodorta azt a két horvát hadtestet, amelyek a kapcsolatot közte és Horvátország között fenntartották. Az egyik Albert Nugent+ báró vezetésével, 5000 főt számlálva – a sukorói csata hírére – a délnyugati megyék nemzetőrségének támadása alá került; ezeket a csapatokat az országgyűlési képviselő Vidos József+ vezette. A másik, 12 ágyúval megerősített 12 000 katonából álló horvát csapat Roth+ és Philippovich+ tábornokok irányítása alatt állt, s 5-én jobb belátásra térve feladta magát, hiszen a Csapó+, Görgey+ és Perczel vezette „Népfelkelés” mindenünnen támadta őket. Csapó, aki Tolna megye nemzetőr főparancsnoka volt, mindent fölélt és elpusztított, amiből a horvát csapatok vonulásuk alatt megélhettek volna. Perczel és Görgey pedig megadásra kényszerítette a kiéhezett csapatokat, amelyek, értesülve a Jellačić vezette fősereg vereségéről, a harmadik napon nekikeseredve végül megadták magukat. A nap trófeáit, 12 ágyút, 7 országzászlót, 11 000 muskétát, Pesten nagy lelkesedéssel fogadták.

 

Az októberi forradalom Bécsben

Miközben Magyarországon a nemzet életereje mindent magával ragadott, Bécsben a közhangulat a társadalom valamennyi osztályában különös fordulatot vett. 1848 szeptemberéig Magyarország nem váltott ki rokonszenvet a demokraták körében, akiknek érzelmei, úgy tűnt, még mindig bizonyos hatással vannak az osztrák kormányra, jóllehet a párt vezéreinek többsége már távozott a pártból. Dr. Bach+ a belügyek minisztere volt. Márciusban mint radikális jogász, áprilisban republikánus nézeteket hangoztatva tűnt fel, ugyanakkor júniusban és júliusban „a legszélesebb alapokon nyugvó demokratikus birodalomról” beszélt; nemcsak miniszter lett, hanem az abszolutizmus udvaronca is. Báró Doblhoff+ tanúsítva, hogy ő alkotmánypárti vagy még talán annál is több, egyetemistákat gyűjtött maga köré irodájában; azonban nemes jellemének állandó hullámzása következtében minden tekintélyét elveszítette az emberek előtt. A befolyásos újságíróként ismert Schwarzer+, miután miniszteri tárcát kapott, úgyszintén alig hallatta hangját. Miniszteri tanácsosi kinevezését követően még dr. Fischof+ sem emelkedett többé szólásra a parlamentben. A nagy tehetségű agitátort, dr. Schüttét elűzték Bécsből. A demokraták másik vezére, dr. Giskra+ pedig a frankfurti parlament tagjaként hagyta el az országot.

A szerényebb képességű és homályosabb elképzelésű emberek vitték az újságokat, vezették a gyűléseket. E két területen a magyarokat gyakran érte „az exkluzív germanizmus” híveinek vádja, akik korábban Poznan odacsatolását tervelték ki, most Magyarországnak a német birodalomhoz való láncolását szerették volna kivívni, egy olyan tervet, amelyet köztudottan a magyarok elleneztek volna. Másrészt az eltökélt demokraták nem tudták elfelejteni: a magyarok nem kívánják megszüntetni a felsőházat, és kitartanak a két ház rendszere mellett. A szlávok pedig Jellačić oldalán álltak.

A demokrata párt főként bécsi egyetemistákból, jogászokból, orvosokból, üzlettulajdonosokból, szegényebb elemekből állt; egyszóval a nemzetőrség tetemes része oda tartozott. Más pártokhoz hasonlóan a politikai árnyalatok számos változatát meg lehetett találni. Voltak olyanok, akik a frankfurti parlament német birodalommal kapcsolatos tervei mellett álltak ki; mások nagyobb gondot fordítottak a demokráciára, míg kisebb hangsúlyt fektettek az egység megteremtésére; sokak fejében fölvetődött a szláv Ausztria gondolata; mindenesetre a nagy többség támadta Magyarországot. Mindezekkel ellentétben lassanként olyan pártok alakultak, amelyek a Fekete és Sárga nevet vették föl.* Soraiba tartoztak a bankárok, a gazdag kereskedők, elsőrangú gyárosok, magas rangú tisztségviselők. A hétköznapi emberek közül a bérkocsisok tartoztak közéjük, hiszen a demokraták esernyővel a kezükben csak omnibusszal jártak, ritkán szálltak konflisra vagy bérkocsira.

A „Fekete és Sárga Párt” a forradalom első kábulatából életre kelt, s most már befolyás megszerzésére törekedett. Magától értetődően nem szerették Magyarországot, pontosan fölismerve, hogy a nemzeti beligazgatás életre hívásával hamarosan fellendülés veszi kezdetét, s ekkor az ország függetlenné válik a magyar nemesekkel nemritkán uzsora formájában hatalmas üzleteket bonyolító bécsi pénzemberektől. Harmadik párt nem létezett Bécsben. A legmagasabb rangú bécsi arisztokrácia visszavonult birtokaira, távol tartotta magát a politikától. Hagytak menni mindent a maga útján, várták a közhangulat csendesedését, aminek bekövetkezését a forradalom magasra csapása után biztosra vették.

A két magyar küldöttség, amely szeptemberben üres kézzel távozott Bécsből, az egyiknek az uralkodó előtti, a másiknak az osztrák kormány előtti impozáns, egyúttal méltóságteljes megjelenése, úgy tűnt, hogy a magyarok szemszögéből első alkalommal váltott ki kedvező fordulatot a közgondolkodásban. A napilapok most már óvatosabban vetették föl a nagy kérdést, és némely közülük Magyarország mellett kötelezte el magát. Más újságok hangja ugyanakkor napról napra úgy vált szenvedélyesebbé, ahogy Jellačić Pest felé közeledett. Név szerint támadták Batthyányt és Kossuthot, ezzel kényszerítve őket becsületsértési perekre.

A horvát főhadiszállásról útnak indított és a magyarok által elfogott levelek nyilvánosságra hozása nagy hatást gyakorolt az Alkotmány Párt egészére. Most már mindenki tisztán látta, hogy itt nem Horvátország panaszának orvoslásáról – „magyar elnyomásáról” – van szó, amit oly gyakran mondogattak, miközben Jellačić csapataival Pest felé nyomult, de sohasem igazolták; inkább arról, hogy ő volt a minden törvényt megszegő reakció eszköze, mely törvényeket március óta garantáltak a népnek. Azt is sejteni lehetett, hogy ezt a hadsereget nem kizárólag Magyarország leigázására állították csatasorba, hanem az alkotmányosság vitális elve ellen, amely, ha csak egy pillanatra is, de Európa-szerte győzedelmeskedett.

Szeptember végére mind feszültebbé vált a légkör, és a Magyarországon zajló hadműveleteket szorongó érdeklődéssel követték nyomon. Bécs legtágasabb termében, az Odeonban, ahol 10 000 ember foglalt helyet, nemegyszer gyűlt egybe nagy tömeg, hogy hallhassa dr. Tausenau+ briliáns, nagy hatású beszédeit.

A „Fekete és Sárga Párt”, sőt még a politikával közvetlen kapcsolatban nem álló pártatlan szemtanúk egy pillanatra sem kételkedtek Jellačić győzelmében. Sokan közülük szabadon hangoztatták, hogy „a jog valóban Magyarország oldalán állt, de a természet áthághatatlan törvénye folytán a kevesebb lelket számláló, gyöngébbik fajnak szükségszerűen az erősebb uralma alá kell kerülnie; hogy a nagy birodalom központi ereje – tekintet nélkül valamennyi történelmi megegyezésre s bárminő jogos követelésre – lépésről lépésre elkerülhetetlenül magába olvasztja és asszimilálja valamennyi olyan királyságot, amely egy és ugyanazon uralkodót fogadja el”.

Magyarország függetlenségét, meglehet az ez ideig törvényes és történelmi tény volt, most az elnyomás veszélye fenyegette; az udvar hirdette centralizáló tervek a megvalósulás küszöbén álltak, legalábbis bizonyosra vehetők voltak, s különösen gróf Lamberg meggyilkolását követően festett sötéten a magyar helyzet.

Október 2-án olyan híreket vártak Bécsben, hogy a horvátok már bevonultak Budára. Pestről azonban nem érkezett üzenet, és a Győrből küldött hírek szerint a horvát sereg odaérkezett. Senki sem értette Jellačić visszavonulását. Vereségéről nem tudósítottak jelentések Bécsben, hiszen Pest és Bécs között horgonyzott le, így akadályozottá vált a kommunikáció. Az izgalom a horvátoknak a határ felé közeledésével egyre nőtt. Az a benyomás alakult ki, hogy Jellačić csak azért fenyegette Pestet, hogy minél biztonságosabban vonuljon vissza Bécsbe.

Batthyány megütközött Lamberg meggyilkolásának hírén, és a magyar remények szertehullásán keseregve 28-án éjszaka elhagyta a magyar tábort. 30-án érkezett Bécsbe, és október 1-én nyújtotta be az uralkodónak második lemondását.

Az öreg katona, báró Récsey+, aki soha, semmilyen módon nem ártotta magát a politikába, október 3-án Magyarország miniszterelnöke lett azzal a feltétellel, hogy aláírja a császári rendelkezést, mely szerint Jellačićot Magyarország polgári és katonai kormányzójának nevezik ki, feloszlatják az országgyűlést, egész Magyarország területén ostromállapotot hirdetnek meg mindaddig, míg az országot „valamennyi nemzetiség azonos joga alapján újraszervezik”. Récsey az azt megelőző napon tudatta ezt gróf Batthyány Lajossal, aki könyörgött az idős tábornoknak: a határozat aláírásával ne hozzon szégyent ősz fejére, ennek eredménye ugyanis a magyar alkotmány érvénytelenítése lenne, egy olyan cselekedet, amihez örök időkre az ő nevét fűznék. Báró Récsey, aki maga is megindult az első megbeszélés alkalmával, a következő napon adott választ: „Én katona vagyok, s első kötelességem az engedelmesség. Uralkodóm parancsol, ő mindenkor kegyes vezérem volt, engedelmeskednem kell. Ami még ennél is több, fizeti adósságaimat, hálásnak kell lennem.”

4-én kiadták a végzetes rendelkezést, mely természetesen igen ártalmas volt. Jellačić – a legmegfelelőbb ember, akit nem több mint három hónappal azelőtt, június 10-én a király árulónak kiáltott ki; Jellačić – aki provokáció nélkül támadta meg Magyarországot, s szenvedett vereséget – ez az ember lett életnek-halálnak ura az egész királyságban, s kapott ilyen módon mindenre kiterjedő felhatalmazást, hogy az általa gyűlölt nemzeten, mely megszégyenítésnek tette ki, elégtételt vegyen.

Időközben közvetlenül Pestről hírek érkeztek Bécsbe, s amennyire az ideges udvari légkört nem lehetett titkolni, többé már az sem volt kétséges, hogy a horvát hadsereg vesztesként hátrált meg. Külföldön is szóbeszéd tárgya lett a sukorói csata, és a bécsiek bátorsága is tüzet fogott. Egyidejűleg befutottak a hírek arról is, hogy a Hurban+ vezette szlovák csapatok Nyitra megyébe való bevonulása a magyar erők megosztása, illetve Jellačić támogatása érdekében teljes egészében meghiúsult. A hadtestek java része prágai egyetemistákból verbuválódott, de a pozsonyi nemzetőrség a közelben táborozó kis katonai csoport támogatásával Miavánál és Verbónál szétkergette ezeket a csapatokat.

Mikor a Bécsben tartózkodó magyarok értesültek a történtekről, tisztán látták: nemzetük sohasem fog behódolni annak az önkényes rendelkezésnek, ami teljhatalmat ad Jellačić kezébe; vagyis Magyarország és Ausztria között a háború elkerülhetetlenné vált. Voltaképpen a bécsi kormánypárt ezen intézkedései már hónapokkal korábban arra irányultak, hogy Magyarországot az összeomlás felé sodorják, amitől nyilvánvaló módon mindazok rettegtek, akik az ország kellős közepén jólétben éltek, és a császári ház valós érdekeit féltették.

Férjem a minisztériumban azokkal a magyar államtanácsosokkal tanácskozott, akik az uralkodó szolgálatában öregedtek meg, és egyszer már képviselők voltak a magyar országgyűlésen. Mélyen elszomorította őket az alkotmányt ért csapás; mégis úgy vélekedtek, hogy mindaddig meg kell tartaniuk kormánytisztségüket, amíg közvetlenül nem kerülnek szembe a törvénnyel. Gróf Batthyány is hasonló álláspontot képviselt, és férjem kötelességének tartotta, hogy ne mondjon le, inkább várja ki, míg leváltják. Ez különösen élénken maradt meg emlékezetemben; október 5-én találkoztunk gróf Batthyányval a Glacis+-n. A gróf, miután kifejtette véleményét férjemre vonatkozóan, megkérdezte, vajon ő magának mit kellene tennie; önkéntesként fegyvert kellene fognia a magyar hadseregben, vagy pedig Párizsba kellene utaznia, hogy a magyar helyzetre irányítsa Európa figyelmét, amit mindenkor rosszul értelmeztek a külföldi sajtóban. Feltehetőleg Európa véleményének hallatása sokkal hatásosabb lenne, mint bármilyen személyes magyar képviselet. Férjem is így képzelte, és mielőbbi indulást tanácsolt a grófnak; nem volt vesztegetni való idő, hiszen a két ország közötti viszályt magyarázó dokumentumok általános figyelmet csak hónapok múltán válthatnak ki, miközben döntő fontosságú események nem váratnak magukra. A gróf teljesen magáévá tette ezt az elképzelést, de előzőleg búcsúzni kívánt családjától, így még aznap este elhagyta Bécset, Sopronba utazott. Bárcsak elment volna Párizsba, talán az események is másképpen alakulnak; mindenesetre az osztrák krónikásoknak eggyel kevesebb rémtörténetet kellett volna lejegyezniük.

Amikor öt órakor hazatértünk, a király levelét adták át férjemnek. Tartalma arról szólt: őfelsége elfogadja férjem államtitkári lemondását. Ezt a levelet báró Récsey is aláírta. Elmosolyodtunk a levél tartalmán, minthogy férjem nem ajánlotta fel lemondását. Így azután búcsút vettünk barátainktól, s úgy terveztük, hogy másnap minden szükséges előkészületet megteszünk Magyarországra való visszatérésünkhöz. Magától értetődően most minden hazafinak vagy önkéntesként a hadseregben, vagy pedig Pesten a kormányban volt a helye.

Barátaink értesítettek, hogy a Richter irányította német zászlóalj – Jellačić megsegítésére – másnap Magyarországra vonul; ez még csak fokozta az izgalmakat, hiszen ez volt az első alkalom a horvátok leplezetlen támogatására, s az addig pusztán magyar-horvát háborúnak induló csata osztrák-magyar összecsapássá alakult át. Ami még súlyosbította a helyzetet, az az volt, hogy ezt a döntő fontosságú lépést a máskülönben naponta ülésező magyar diéta jóváhagyása nélkül tették meg; Jellačić ilyenfajta katonai támogatása Magyarországgal való háborúba lépésnek is beillett, ami pedig tetemes kiadásokat vonhat maga után, így sokan gondolták, ezt a döntést nem szabad az országgyűlés beleegyezése nélkül meghozni.

Este, mikor a városból Penzingbe hajtattunk, a dolgok ilyen állása mellett sem találkoztunk utcai rendbontással: semmi sem utalt egy véres esti felkelésre.

Meg kell azonban vallani, hogy dr. Tausenau+ azon a napon hatásos beszédet mondott az Odeonban arról, hogy „Jellačić Bécs kapui előtt áll”. Beszédében a horvátokat a szabadság gyilkosainak nevezte, és felszólította a bécsieket, hogy bátran álljanak ki, ha Jellačić venné a bátorságot, hogy bevonul. A szónok ugyanekkor tiltakozását fejezte ki az osztrák kormány törvénytelen eljárása ellen, miszerint az az országgyűlés megkérdezése nélkül segítséget küldött Jellačićnak. Tízezer ember tapsolt a beszédnek, de a tömeg minden különösebb rendzavarás nélkül oszlott szét. Eközben a gránátos katonák a csapszékekben sört ittak, és arról beszéltek, hogy jogtalan volt átküldeni őket a magyarok ellen; hogy a magyarok Jellačićcsal, s nem az uralkodóval álltak hadban; s hogy ők nem akarják beledugni az orrukat a magyarok és a horvátok pörlekedésébe.

Az egyetemisták sokasága és a nemzetőrség tagjai, akik a kocsmák gyakori vendégei voltak, ilyen felfogást vallottak; a katonák húzódozását tovább erősítette az a baljós lépés, hogy történetesen a Magyarországra vezényelt zászlóalj igen nagy népszerűségnek örvendett a bécsiek körében. A csapat katonái Felső-Ausztriából jöttek, akiket a főváros polgárai sokkal melegebb szívvel fogadtak, mint a galíciai Nassau-zászlóaljat, amely olyan emberekből állt, akiknek gyakorta volt vitájuk a polgárokkal. Így az emberek azt mondták: „Ha már egy zászlóaljnak át kell vonulnia, miért nem a galíciaiak, miért a mi hittestvér felső-ausztriai barátaink mennek?”

Penzingben szomszédságunkban lakott a francia nagykövetség attaséja (a későbbi haiti konzul), akivel kapcsolatunk mindennapos volt. Október 6-án szokása szerint a reggeli órákban jött át hozzánk, hogy férjemmel a városba sétáljanak. Sejtelmünk sem volt még arról, hogy a Práterben megkezdődött a harc. A Magyarországra parancsolt zászlóalj vonakodva tett eleget feladatának, s kiabálva vonult a vasútállomásra: „A magyarok a barátaink, nem az ellenségünk! Mi dolgunk nekünk a horvátokkal?” Együtt vonult velük a részben felfegyverzett, részben fegyvertelen nemzetőrség. A vasút mentén, a Duna-parton nemzetőrök, egyetemisták és munkások alkottak egyre nagyobb tömeget. Közülük néhányan a Tábor-híd egy-egy ívének lebontásával szerették volna megakadályozni a katonák távozását.

Az egyik egyetemista beszédet mondott, melyben a csapatok vezetőjéhez, Bredy tábornokhoz fordult; látva a polgárok és a katonák egyöntetű ellenkezését a magyarországi bevonulással szemben, a tábornoknak tudatnia kell ezt a hadügyminiszterrel, és fel kell szólítania a parancs visszavonására. A tábornok ígéretet is tett erre, és a tömeg úgy vélte, hogy a miniszter engedni fog. Bredy tábornok hamarosan visszatért: a bevonulási parancsot megújították, további csapatokat is küldtek, ha szükséges, a katonatársak engedelmességre bírása érdekében.

Az emberek élő falként tornyosultak a katonák elé, így akadályozva mozgásukat. A tömeget felszólították, hogy szóródjon szét, de csak nem engedtek; lövések dördültek, és több nemzetőr életét vesztette.

A sortűz nem várt hatást váltott ki, mivel az emberek viszonozták a tüzet. Bredy tábornok holtan zuhant le lováról, és a katonák egy ágyú elvesztésével visszavonulásra kényszerültek. A városon ekkorra már félelem lett úrrá. Az éppen ott tartózkodó nemzetőrökből egy csapatot állítottak föl, melynek tagjai külvárosok lakói, politikailag radikális személyek voltak. Hallva az ágyú- és puskalövéseket a Duna-parton, a Szt. István térre vonultak, majd a toronyba siettek meghúzni a vészharangot. A belváros polgárai, a „fekete és sárga” őrség tagjai megpróbálták ezt megakadályozni, s kisebb összeütközés alakult ki. Az egyik ablakból a külvárosi őrökre lövés zúdult; az ütközet egyre vadabbá vált, s egy órakor megkondult a vészharang.

Férjem kilenc órakor a városba, hivatalába sietett távozásunk előkészítése végett; amint észrevette a tumultust és megértette annak okát, Sina+ báróhoz igyekezett, aki jól ismert bankár volt, s szoros kapcsolatban állt a kormánnyal; olyan személyiség, aki hatalmas birtok felett uralkodott Magyarországon, s nem nézhette közömbösen az országgal kapcsolatos politikai eseményeket. Férjem fölhívta a figyelmét, hogy talán még most sem késő, ha a kormány megváltoztatja veszélyes tervét; hogy Jellačić és a „reakció” támogatása egyértelműen mindenütt a polgárháború és a forradalom kitörésének tüzét táplálja; hogy ő maga éppen aznap este kíván Pestre távozni, és boldogan ragadna meg minden olyan lehetséges eszközt, mely a horvát és a magyar nemzet közötti áldatlan viszályt megszüntetné, egyetértést hozna. Könyörgött a bárónak, tárgyaljon a miniszterekkel, tegyen erőfeszítéseket az intézkedésekre.

Ehhez már túl késő volt. Mire a bárót rábeszélte, hogy a miniszterekhez menjen, az utcai ütközet már kezdetét vette. Barikádokat emeltek, a városkapukat a külvárosi őrség elfoglalta. A város külső részeiből a csapatok nem juthattak a város belső területére, egy-egy ember mégis kijuthatott. Férjem három órakor érkezett Penzingbe, sietve jött haza, tudva, a rettenetes megmozdulás nagyon felizgathat. Természetesen én hallottam az ágyúlövéseket és a vészharang kondulását. Az omnibuszok mindig friss híreket hoztak a városból; egyre feszültebbé vált a hangulat.

Vészterhes várakozásunkban férjem, én és az idős hölgy, akinek házában laktunk, szépséges unokája, valamennyi szolgánkkal együtt a kert alsó részébe húzódtunk, és felmentünk az erkélyre, hogy hallgassuk az ágyúdörgést és a nyugtalanul visszhangzó harang jelentőségteljes zúgását. Olykor elhallgatott, s akkor lélegzetelállító csönd uralkodott a vidéken; majd újra nekikezdett a rettenetes kongás, mely mintha a földkerekség összes ördögének torkából szakadt volna föl.

Öt órakor francia szomszédunk látogatott át hozzánk, és tudtunkra adta, hogy mindenütt a nép kerekedett felül; a városban bevetett csapatok a nemzetőrséget kartáccsal lőtték a Hof,* a Graben és Bogner utca környékén, de a nemzetőrök és az egyetemisták a halállal dacolva állták az ágyúk tüzét.

Az estét a teázóasztal mellett töltöttük idős házinéninkkel, aki a ház egyik szárnyában lakott. A városból a hírek szélvészgyorsasággal terjedtek. A járókelők beszámoltak a látottakról, és arról, hogy milyen nehézségek közepette menekültek meg. Újból felmentünk az erkélyre, hogy fültanúi legyünk a hallomásból ismert eseményeknek. Hallottuk, hogy mikor a kormány tudomására jutott a csapatok visszavonulása, tűzszünetet rendelt el, de a parancs túlságosan későn érkezett meg, az utcák akkorra már a csatamezőkre hasonlítottak; értesültünk: összeült az országgyűlés, és végül annak is híre ment, hogy bár a parlamentben voltak néhányan, akik mindent megtettek gróf Latour megmentésére, az emberek mégis fölakasztották, mert a vérontás kiváltóokának hitték. Arról is mendemondák terjedtek, hogy számos „fekete és sárga” szenvedélyesen gyűlölködött a magyarokkal, akiket mint a felkelés bújtogatóit emlegettek, s hogy férjem mint magyar képviselő meggyilkolásáról is beszéltek. Férjem – túlzásnak tartva az egészet – nevetett ezen. Rajtam azonban kifejezhetetlen félelem lett úrrá, és kérleltem, távozásunkat ne halasszuk másnap reggelre, hanem nyomban induljunk útnak. Engedett nekem, és még aznap este 10 órakor bérkocsin a magyar határ felé indultunk. Nem tudtam feledni a harang zúgását. Úgy tűnt, hangját a csendes éjen át is hallottam azután is, hogy már messze eltávolodtunk hatósugarából.

Nem sokkal később tudomásunkra jutott, hogy még aznap este a bécsi kormány küldöttséget menesztett Schönbrunnba, arra kérve az uralkodót, hogy „teljes amnesztiát garantáljon a népnek, hívjon életre egy népszerűbb kormányt, vonja vissza azt a rendelkezést, amely Jellačićot Magyarország diktátorává nevezi ki, végül pedig térjen vissza a császári palotába Bécsbe, amit a májusi felkeléskor udvarával elhagyott”. Az uralkodó jóindulattal fogadta a küldöttséget, és másnap reggelre ígérte valamennyi kérés teljesítését; az éj leple alatt azonban néhány csapat kíséretében Olmützbe menekült. Bár más irányba, magunk is egész éjszaka utaztunk, és hajnalban értünk Magyarországra. A herceg Esterházy birtokához tartozó néhány falu, melyen átvezetett utunk, teljesen elhagyottnak látszott. Az ott élők szerint valamennyi férfi csatlakozott az általános toborzáshoz, amit maga az ifjú herceg, Esterházy Miklós irányított; a Fertő-tó és a Lajta folyó közötti átjárót szerették volna elfoglalni, így zárva el Jellačić útját Sopronba; mikor azonban 5-én elterjedt a hír, hogy Jellačićot az ország diktátorává nyilvánították, a fiatal herceg titokban cserbenhagyta az embereket.

Október 7-én reggel 10 órakor Kismartonba érkeztünk, és délután négyre Sopronba hajtottunk be. Mindenütt nagy izgalom és lelkesedő hangulat uralkodott. A 6-i hírek vasúton már Sopronba jutottak. Mindenkit örömmel töltött el a gondolat a kormány megbukásával együtt a „kamarilla” is összeomlik, és végre egy igazi kormány kerül hatalomra. Latour rettenetes sorsa felett senki sem bánkódott. Magyarország ellenségének és Jellačić hódításának támogatója hírében állt; s bár ez a támogatás szánalmasan jelentéktelen, mégis súlyos csapást jelentett az országnak. Amerre csak a horvátok megfordultak, raboltak, fosztogattak, nemritkán gyújtogattak. Ez annyira felbőszítette a magyar parasztokat, hogy a legnagyobb hidegvérrel ölték meg a csavargó, fosztogató horvátokat. Sopronban együtt találtuk gróf Batthyány Lajos családját. Éppen akkor indult, hogy mint önkéntes katona a legközelebbi magyar csapatrészhez csatlakozzon; férjem vele tartott. Az első egység, melybe belebotlottak, Vidos+ képviselőé volt; éppen oszlófélben. Önkéntesekből, nemzetőrökből állt, akik nyolc hetet töltöttek szolgálatban. Néhány nappal korábban bátran megtámadták és megverték a horvátokat, s most, hogy a nyolc hét letelt, a legmagasztosabb ékesszólással sem lehetett volna őket marasztalni; letették a fegyvert, hazatértek. Nem volt mit tenni, nyomban össze kellett gyűjteni más területek nemzetőrcsapatait, olyanokat, akik még nem ütköztek meg a horvátokkal. Nagyon készségesen álltak be a sorba, csapatokra osztották őket, megválasztották az alacsonyabb rangú tiszteket, és fölkészültek az ellenfél lerohanására. Minden a legnagyobb gyorsasággal zajlott, hiszen jöttek a hírek, amely szerint – a hadműveletek ösztönzésére – Jellačić 18 000 leggyöngébb emberét, a betegeket és a hiányos fegyverzetűeket visszaküldte; őket két zászlóalj válogatott csapat, kétcsapatnyi tüzérség kísérte Todorović+ vezetésével. Horvátországba, vagy ha az lehetetlennek bizonyulna, akkor Stájerországba tervezték a visszavonulást, így pontosan azon a területen kellett áthaladniuk, ahol Vidos éppen második csapatát verbuválta.

A hírek továbbítására férjem Pestre sietett. A Honvédelmi Bizottmány az uralkodó Olmützbe menekülését követően a dolgok békés megoldásának halvány reményét táplálta: nem vethették el annak lehetőségét, hogy a horvátok minden kérdésre kardcsapással válaszolnak. Mindamellett a bizottmány és az országgyűlés nem szívesen azonosította magát a bécsi forrongással. A lehető legnagyobb óvatossággal kezelték az ügyet.

Hasonló veretű volt a hadseregnek küldött utasítás szelleme, különösen amiatt, mert bár a katonatisztek hajlandók voltak az ellenséget kiűzni az országból, abban nem voltak egységesek, hogy Jellačićot a határon túl is üldözzék; valószínűnek tűnt, ha erősítést kap Ausztriában, újra megtámadná Magyarországot. Éppen ezért Móga tábornokot az osztrák csapatok fővezéréhez, Auersperghez+ küldték, akit a tábornok a semlegesség jegyében Jellačić és csapatainak lefegyverzésére kért föl, mivel azok osztrák földön tartózkodtak; amennyiben nem tesz eleget ennek a kérésnek, Móga tábornok fel van hatalmazva a horvát seregek határon túli üldözésére is. Hogy az Ausztriával szembeni agresszió legkisebb látszatát is elkerüljék, a tábornoknak mégsem szabad a hivatalos osztrák kormány felszólítása nélkül átlépnie a határt. A miniszterek közül azonban jó néhányan elmenekültek, mások az uralkodóhoz csatlakoztak Olmützben, mindössze Krauss+ báró, a pénzügyminiszter tartózkodott Bécsben, vagyis az osztrák kormányt nem lehetett megtalálni, Ausztriában más legális hatalmat nem lehetett elismerni, mint magát az országgyűlést, vagy azt, akit éppen a parlament nevez ki. Ezzel egy időben férjemet Bécsbe küldték, hogy megmagyarázza az osztrák kormány előtt a magyar helyzetet, és hogy arról – bármi történjen is – beszámoljon a Honvédelmi Bizottmánynak és az országgyűlésnek.

A 6-i bécsi felkelés késő éjszakába nyúlt. A katonák még védték a fegyverraktárt, ahova a nép későn jutott el. Ennek ellenére sokan még mindig hittek abban, hogy másnap kiadnak egy dokumentumot, amely Borroscht és társait nevezi ki minisztereknek, egyben hatálytalanítják a Jellačićra vonatkozó korábbi döntést, s mindezzel a dolgok elcsendesednek. Ezzel szemben 7-én reggelre kiderült: a kormány az éjjel elmenekült, és kétséget kizáróan ez a fővárosi fölkelés, az előzőektől eltérően, nem marad megtorlás nélkül. A gazdag lakosok legfontosabb értékeikkel tehát elhagyták a várost. E hírek hallatán a tömeg még inkább ellenezte a menekülést; a nemzetőrség tisztjei mindenki előtt szabad utat nyitottak.

A munkások fegyvert szereztek a lőszerraktárból. Mikor azonban a város kapuinál, a Schwarzenberg+ herceg parkban az Auersperg tábornok vezette 10 000 ember elleni támadás gondolata felvetődött, azt maguk a munkások vezetői vetették el. Az történt, hogy a Városi Tanács még azokat a katonai felszereléseket is utánuk küldte, amiket a barakkokban maguk mögött hagytak; ezenkívül még kenyeret és húst is a táborba szállítottak, Matauschek+ tábornok pedig Bécsben maradt, hogy tartsa a kapcsolatot egyrészt az országgyűléssel, másrészt a csapatokkal. Mindez néhány egyetemista és nemzetőr nyomtalan eltűnése mellett ment végbe, akikről úgy tudták, azzal az elhatározással mentek a táborba, hogy katonának állnak. Néhány nap elteltével, amikor a csapatokat egy következő helyre csoportosították át, a parkban megcsonkított emberi testeket találtak.

Krauss pénzügyminiszter, aki még a kormány tagja volt, Bécsben maradt, és a parlament állandó bizottságának ülésein rendszeresen részt vett. A távírás folyamatosan működött Olmütz és Bécs között; az összeköttetést nem vágták el, és a parlament nem ellenőrizte, nem is firtatta a táviratok tartalmát. A vasút is zavartalanul üzemelt, egy pillanatra sem forgott veszélyben működése.

Récsey báró nem tudva, hogy a király elmenekült, eközben rendkívül kellemetlen helyzetbe került. Végső elhatározásában elküldte lemondását a menekülő uralkodónak, azzal a kikötéssel, hogy Jellačić diktátorrá való kinevezése az ő szemében törvénybe ütközőnek tűnt, és kéri őfelségét, vonja vissza utasítását.

Ezidőtt Jellačić átlépte az osztrák határt, nyomban csatlakozott Auersperghez, segítve őt Bécs déli oldalának elzárásában. Előőrsük csatározásai zajlottak, és elérték az első ágyúlövések Bécset. Elkeserítő volt ott a helyzet. A törvényhozás megegyezésre törekedve Löhner vezetésével küldöttséget indított az uralkodóhoz Olmützbe. A parlamenti padokban azonban napról napra egyre kevesebben foglaltak helyet. Az október 6-i felkelés alkalmával a csehek maradtak távol, majd néhány nappal később gróf Stadion+ és a jobboldal helye maradt üresen. A volt miniszter, Pillersdorf+ és Krauss miniszterek még ott voltak, és az ő jelenlétük a centralistákat és a jobboldaliak nagy részét visszatartotta. Emellett a frankfurti parlament népbiztosai, Welker és Mosle urak érkezését várták, és nagyon bíztak befolyásukban.

Löhner Olmützben csak halogató válaszokat kapott, és Welker és Mosle sem voltak a helyzet magaslatán küldetésük teljesítésekor; ahelyett hogy Bécsbe jöttek volna, Olmützbe tértek le.

Ilyen körülmények között nem volt meglepő: az országgyűlés ellenzett minden olyan határozott lépést, amely csak tovább erősítette volna a szakadást, minthogy a megbékélés halvány lehetősége még fennállt. A diéta által Bécs védelmével megbízott Városi Tanács bátortalan és megalázkodó szervezetnek tűnt, magától képtelen volt bármilyen tevékenység kezdeményezésére. Pusztán azt hajtotta végre, amit az országgyűlési bizottság kívánt vagy tanácsolt. A Nemzeti Gárda hasonló módon határozatlan volt: nem bízott saját parancsnokaiban, és öt napon belül harmadik alkalommal váltotta le őket. Az utoljára ebbe a tisztségbe juttatott Messenhauser+ szerint elegendő naponta néhány proklamációt bejelenteni Bécs lakóinak. Az ellenállás eszközeiről viszont alig tudott valamit. Az előzetes tervek nélkül felállított barikádokra nem lehetett számítani. A nemzetőrök és a munkások körében hatalmas volt a lelkesedés, de híján voltak a fegyelemnek. Messenhauser proklamációit figyelmen kívül hagyva tetemes mennyiségű puskaport sütöttek el fölöslegesen a mezőket célozva a városkapuknál zajló céltalan csatározások alatt; eközben mindenki tudta, hogy Bécs készletei fogyatkoznak.

Ilyen állapotok uralkodtak a fővárosban, amikor férjem október 13-án odaérkezett. Először is az országgyűlés állandó bizottságához ment a császári palotába. Egy papírral letakart asztalon egy ágyúgolyó feküdt: több német és galíciai képviselő ült az asztal körül, akik férjemet a következő kérdéssel fogadták: „Jönnek a magyarok?” „Mihelyt az osztrák kormány ezt kívánja” – hangzott a válasz. Majd férjem tudtukra adta, hogy a magyar csapatoknak az osztrák kormány egyértelmű utasítása híján nem áll szándékukban átlépni a határt.

Krauss miniszter lépett a terembe, és nagy hévvel vetette bele magát a vitába. Az osztrák képviselők így foglaltak állást: „Mi nem utasíthatjuk a magyar hadsereget, mert nem térhetünk le a legális útról. Mi az egész birodalmat, nem csupán Bécset képviseljük. Bécs védelme kizárólag a Városi Tanácsra és nem a kormányra tartozik.” Férjem így felelt: „Ebben az esetben a magyarok nem jönnek, mivel ők sem járhatnak jogtalan utat. Jellačić megtámadta őket, válaszul kiűzték az országból, és nincsen semmi dolguk Auersperg tábornokkal, feltéve, hogy az országgyűlés ellenségnek deklarálja őt.” – „Auersperg tábornok saját magát deklarálta ellenségnek” – vágtak vissza a képviselők. „Itt van az első ágyúgolyó, amit a városra lőttek. Auersperg megkezdte a támadást. Az ágyúgolyó bizonyosan nem a barátság jelképe. A kormány mégsem nyilváníthatja a tábornokot ellenségnek.” A képviselők ekkor férjemet arra kérték, hogy tárgyaljon a Városi Tanáccsal, hiszen ez volt a hivatalos hatóság, amelyet a kormány Bécs védelmével megbízott. Mielőtt odament volna, Krauss a magyar helyzetről tudakozódott tőle, és ismételten kifejezte reményét: talán még mindent sikerül békésen rendezni. A Városi Tanács tagjai még inkább bizonytalankodónak tűntek, mint a kormány bizottsága. Ők így válaszoltak: „Nincs már mit tenni Bécs védelmére, mivel a Nemzeti Gárda parancsnokát már kinevezték, és a tanács rendelkezésétől való bármilyen eltérés csak zavart szülne.”

Este férjem a Stallburgba ment (ez a királyi palota egyik szárnya), ahol a Nemzeti Gárda vezérkara gyűlt össze. Messenhauser, akit korábban nem ismert, meleg barátsággal üdvözölte, de arra kérte, hogy ne beszéljen hangosan, mivel a gárda több tisztje megbízhatatlan, „feketék és sárgák”, mindent beárulnak Auerspergnek és Jellačićnak a napi csatározások ellenére a város és az ellenség tábora sok szálon érintkezett. Férjem alig hallható hangon 20 000 muskétát kért Messenhausertől, hiszen katonák még csak voltak, de a fegyverek hiányoztak, és Pozsony felé az út még szabad volt. Messenhauser azt felelte, hogy ezt ő nem teheti meg, mivel a fegyverszállítás gyanút ébresztene azt az osztrák hadseregnek kívánja juttatni; még azon fegyvereknek a szállítását sem engedélyezheti, amiket a magyar minisztérium Belgiumban vásárolt – szeptember végén ezeket a fegyvereket, amikor az osztrák kormány első ízben rendelte el a fegyverexport magyarországi tilalmát, a vámháznál lefoglalták –, s hogy ő személy szerint nem ellenzi a fegyverküldést, de a Városi Tanács nem engedélyezi.

Ilyenek voltak a bécsi forradalmárok. A magyarokhoz hasonlóan ők is szívesen fogadtak volna bármilyen megegyezési javaslatot, de feltétel nélkül nem adják meg magukat abban a pillanatban, amikor az udvari intrikák gordiuszi csomóját karddal vágják ketté.

Ebben az időben érkezett Bem+ tábornok Bécsbe, tudatva, hogy Magyarországra készül, és ott fölajánlja szolgálatait a kormánynak. Eközben felkérték, vállalja el az osztrák főváros védelmét. Beleegyezett. Természetesen ő törekedett arra a legjobban, hogy kapcsolatot építsen ki a Bécset felszabadító magyar hadsereg fővezérével. A város vezetői nem kifogásolták ezt, hiszen az osztrák határ szélén álló magyar seregek úgyis túlságosan lassúak ahhoz, hogy támogassák a bécsi demokratikus fölkelést.

Ezt követően férjem többé már nem kételkedett a fővárost sújtó sorscsapásban. Ezért levelet küldött az országgyűlés állandó bizottságának: ez idő szerint nem tud semmit ígérni a magyarokra vonatkozóan; elképzelése szerint a kormány akkor cselekedne helyesen, ha befolyást gyakorolna János főhercegre, a frankfurti régensre: a lehető leggyorsabban közvetítsen a két fél között, mivel a jelen pillanatban ez az egyetlen lehetséges mód Bécs megmentésére.

A képviselők közül többen hasonló álláspontot hangoztattak, de mindannyian vonakodtak bármilyen határozott intézkedés megtételétől, és átadták magukat az események sodrának.

Blum+, a frankfurti parlament hatásos szónoklatú baloldalának vezetője, Fröbel+, Hartmann+ és Trampusch urakkal október 17-én érkezett meg. Látogatásuktól mindenki fordulatot remélt a bécsi eseményekben, nagyobb energiát, egységet, kevésbé hullámzó politikát várt. Az elvárások azonban nem teljesültek: ezek az urak a szavak s nem a tettek emberei voltak. Az ellenzék szónokainak, s ha kellett, mártírjainak passzív bátorságával, nem pedig egy államférfi vagy egy hős aktív elszántságával bírtak. Férjem egy alkalommal beszélt Blummal, és ráébredt: nem ez az az ember, aki a forradalmat irányítja, ezért Blumnak és Messenhausernek a következőket mondta: „Önök mártíroknak vannak jelölve; ez nemes küldetés, de nem olyan, amilyenre én törekszem: látszólagos intézkedésekkel sem a békét, sem a forradalmat nem lehet kivívni. Viszontlátásra! A magyar hadsereggel tartok!”

Ez idő alatt az osztrák csapatok állásokat foglaltak el a Duna bal partján is. Nap mint nap újabb és újabb zászlóaljak érkeztek vasúton Galíciából, Morva- és Csehországból, melyek a Bécs környéki falvakban táboroztak. Többé nem lehetett a várost veszély nélkül elhagyni. Barátai maradásra biztatták, kérlelték férjem, hiszen egy magyarnak veszélyes lehet az osztrák és cseh előőrsökön való átjutás. Intelmeikre azonban szerencsére nem hallgatott, és észrevétlenül átkelt a határon, visszatért Pozsonyba.

 

A schwechati csata

Pozsonyban nagy volt a készülődés. Klapka+* őrnagy a magaslatok és a város megerősítésén fáradozott. Fiatal és öreg együtt iparkodott a lövészárkok építésén. Kórházakat emeltek, ahonnan a Duna jobb partján Köpcsény és Parndorf között a Pozsony közelében táborozó hadsereghez hatalmas mennyiségű ellátmányt indítottak útba.

A hadseregen belül is a legkülönbözőbb véleményeket lehetett hallani arról, vajon át kell-e lépni a határt vagy sem. A megye kormánybiztosa, Csány+, Pozsony akkori kormánybiztosával, Ujházyval együtt égett a vágytól, hogy támogassák Bécs városát, egyesülve a népfelkelőkkel vereséget mérjenek Jellačić és Windisch-Grätz+ lassan gyülekező csapataira. Hasonló módon a magyar honvédseregek is mindent megtettek volna azért, hogy felújítsák a horvát vezér követői elleni harcot, bárki álljon is oldalára. Az ellentábort Pázmándy+, a képviselőház elnöke, és Asztalos+, az egyik követ alkották, akik maguk is a seregek körében tartózkodtak, és minden eszközzel tiltakoztak a határ átlépése ellen, ami a tisztek nagyobb többségében kedvező visszhangra talált. Miközben a császári erők mind szorosabbra vonták a város körüli gyűrűt, a bécsi országgyűlés döntésre jutott, jóllehet ez nem volt határozott felszólítás a magyar seregek számára, mégis kifejezésre juttatta: amennyiben átlépnék az osztrák határt, azt nem tekintenék ellenséges cselekedetnek. Egyidejűleg azonban hírek érkeztek, hogy a császár által teljhatalommal felruházott Windisch-Grätz csapataival megérkezett Bécs alá, és hamarosan egy nyilatkozatot ad közre, mely minden kétséget eloszlat, és egy csapásra megszünteti azt a különös bizonytalanságot, mely jelenleg a két ellenséges hadsereget bizonyos mértékig tudatlanságban tartja a tekintetben, hogy vajon ellenségnek vagy barátnak kell-e tekinteniök egymást.

Pestről Kossuth+ 12 000 sebtében toborzott önkéntessel és 30 ágyú erősítéssel érkezett. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy a határt már átlépő seregek Kossuth bevárására újból megálltak. Ekkorra Windisch-Grätz teljesen körülzárta Bécset, nyilatkozatot adott ki, amelyet a magyar seregnek is megküldött. Tudatta: teljhatalommal ruházták föl, s Olaszországot kivéve a Monarchia egész seregének parancsnokává nevezték ki, s minden polgári és katonai hatalom a kezében összpontosul. Szándékának pontos körülírását mellőzve sejtetni sem engedve, hogy az emberek miben reménykedjenek, vagy mitől féljenek, a magyar hadsereg valamennyi vezérkari tisztjét utasította, haladéktalanul jelenjenek meg nála.

Kossuth megérkezett a magyar táborba; férjem beszámolt a bécsi helyzetről, arról, hogy ha a magyar seregek előrenyomulnának, az a bécsiek elismerésének kifejezése lehetne; s javasolta, hogy ha lehetséges, akkor Bemet a magyar táborba kellene hívni, és megállapodásra kellene jutni vele a támadás tervét illetően. Ebből a célból levelet menesztettek Bécsbe. A futár sikerrel átjutott az osztrák-horvát hadakon; az üzenet valóban eljutott Messenhauserhez,+ azonban sem Bem, sem más bécsi tiszt nem jelent meg a magyar táborban. Bem sohasem értesült az üzenetről. Messerhauser, aki mindvégig hitt az udvarral való megegyezés lehetőségében, nem továbbította a levelet.

Október 24-én Kossuth a parndorfi táborba utazott. Szemlét tartott a csapatok fölött, majd elragadtatott szavakkal lelkesítette őket. Másnap egybehívta a tiszteket, fölolvasta Windisch-Grätz proklamációját, majd kijelentette, hogy mindenki szabadon távozhat a magyar hadseregből; egyidejűleg ékesszólásának minden erejét latba vetve hűségre szólította föl őket. Első szónoklatának végeztével az ezredek törzstisztjeit írásban kötelezte nyilatkozatra: a magyar ügy szolgálatában maradnak, és harcolnak az ellenség seregei ellen, akárkik legyenek is azok. Mintegy száz, többségükben idegen származású és nem kevesebb magyar tiszt kijelentette: a jelen körülmények között többé nem tudnak Magyarország szolgálatában állni; és miután elkötelezték magukat, hogy hat hónapig nem fognak fegyvert Magyarország ellen, eltávoztak. Az elkövetkező napok a vezérkar újjászervezésével teltek el.

Ivánka+ ezredest küldték a válasszal herceg Windisch-Grätzhez, felszólítva Bécs bombázásának beszüntetésére és arra, hogy állítsák helyre a Bécs és Magyarország közötti kapcsolatot, amit az ország nagy kárára az osztrák-horvát hadsereg alaposan tönkretett. Ha ez a hercegnél süket fülekre találna, akkor ellenségnek tekintik.

A küldetésre Ivánka maga ajánlkozott, nem hallgatva az őt lebeszélni kívánó barátok féltő marasztalására. Menyasszonya a környéken lakott, szerette volna kedvesét meglátogatni, így útnak indult. Másnap a nemzetőrség egy tisztje, kísérőtársa nagy izgalommal tért vissza, és elmesélte a történteket Windisch-Grätz herceg örömmel fogadta őket, elébük küldött egy osztrák tisztet, hogy átkísérje a két magyart az osztrák vonalakon; mikor azonban Jellačić táborába érkeztek, Ivánkát, eltekintve parlamenteri sérthetetlenségétől, foglyul ejtették. Ivánka bajtársai mélységesen felháborodtak. A hadsereg, amelyben a bátor tiszt népszerűséget vívott ki, égett a vágytól, hogy szembeszálljon az ellenséggel, mely megsértve a minden nemzetre egyaránt érvényes törvényt, rabul ejtett egy parlamentert.

Október 27-én összehívták a magas rangú tiszteket. A haditanácson Kossuth is megjelent. A Bécsre irányított ágyúk hangját hallani lehetett. A sereg fővezére, Móga tábornok, Kohlman+ ezredes, vezérkari főnök, valamint Pázmándy, a képviselőház elnöke idegenkedett mindenféle támadó hadművelettől. Elképzelésük szerint a magyar seregeknek vissza kellene húzódniuk az osztrák határtól, sorsára kellene hagyniuk Bécset, és Simunich+ tábornok ellen kellene fordulniuk, aki Galíciából 12 000 emberrel nyilvánvalóan azzal a céllal tört be Magyarországra, hogy felkelésre bújtson a szláv megyékben.

Ez azonban téves elképzelés volt, Simunich könnyen legyűrte Trencsén megye nemzetőrségének ellenállását, s a Vág völgyében Nagyszombat felé közeledett. Az említett úriemberek felfogása szerint Simunichot Bécs előtt könnyen el lehetne vágni az osztrák-horvát seregektől, s akkor a magyar seregek minden bizonnyal megsemmisíthetnék. Ezzel szemben Görgey ezredes az előrenyomulásra szavazott, azzal a feltétellel, hogy a parancs végrehajtását olyan emberre bízzák, akinek neve garancia az árulás ellen – egy olyan emberre, akiről mindenki tudta, ha az osztrákok kezére kerül, bitófa lenne a végzete. „Móga tábornok, aki nagy tiszteletnek örvend, hosszú-hosszú évek óta osztrák tiszt. Egykori bajtársai most az ellenség soraiban találhatók, így a csapatoknak nincs bizodalma iránta.”

Így jellemezve a főparancsnokot, Görgey magára mutatott. Szeptember 29-én Csepel szigetén a törvényszék elnökeként maga ítélte kötél általi halálra gróf Zichy Ödönt.+ A gróf Jellačić személyes proklamációit hozta, amelyek a magyar csapatokat dezertálásra szólították föl; saját parasztjai a proklamációkkal együtt foglyul ejtették, s Görgey elé állították. Ott bevallotta, hogy kapcsolatban áll Jellačićcsal, Roth+ tábornokkal, akiknek ellátmányt küldött. Akkortájt senki sem hitte, hogy gróf Zichy+ kivégzését az osztrákok valaha is megbocsátják. Csupán egy év telt el azóta, amikor is a Görgey szerint bizalmat vesztett Móga tábornokot az osztrákok öt esztendőre kíméletlenül börtönbe vetették, miközben Görgey osztrák védelem alatt zavartalanul él Klagenfurtban!

A tisztikar fiatalabb tagjai feltétel nélkül az előrenyomulás mellett szavaztak. Ezt a fellépést erőteljesen befolyásolta az Ausztriából szél szárnyán érkező ágyúdörgés, ami a veszélytől fenyegetett fővárosiak szívébe a bajtársiasság remegő érzését lopta.

Kossuth hangsúlyozta: becsületbeli kötelességünk a bécsiek megsegítésére sietnünk, hiszen ők szavukat emelték a Magyarországgal szembeni háború ellen. Győzelmünk eldönthetné a Monarchia, egyszersmind egész Németország sorsát, ha veszítenénk, az pedig további áldozatokra sarkallná a nemzetet.

Tétlenkedésünkkel viszont lealacsonyítanánk magunkat más nemzetek előtt, s a lelkesülés e hazában is megdermedne. Ez az érvelés döntött.

A vezérkar kitervelte a hadművelet részleteit, és október 27-én kiadták az előrenyomulási parancsot. A következő napon a magyar sereg átlépte a határt, és ellenállás nélkül áthaladva a közbeeső területen, estére Enzersdorf és Neusiedl közelében elérte a Fischa folyót. A jobbszárny hátramaradt, és másnap reggelig nem foglalta el a Fischa menti hadállását. Az osztrák parasztok nagy szeretettel üdvözölték a magyar sereget; a magyarok nem önkényeskedtek, ugyanis az élelemért és a fuvarozásért osztrák bankjegyekben készpénzzel fizettek, így a hadsereg ellátásában nem volt nehézségük. A Fischa közelében egy kiemelkedésen nagy őrtüzet gyújtottak, amit távcsővel a Szent István tornyából jól ki lehetett venni. Nem messze a dombtól egy nagy fa alatt volt a főhadiszállás. Kossuth és a tábornokok körülülték a tüzet, húst pirítottak, burgonyát sütöttek, és a száraz avaron hajtották álomra fejüket. A következő napon a csapatok lassan előrehaladtak, még ekkor sem ütköztek semmiféle ellenállásba, majd estefelé Mannswörthtel és Schwechattal szemközt egy lanka tetején ütöttek tábort. Távolban az osztrák tábor őrtüzei világítottak.

Október 30-án sűrű köd ülte meg a vidéket. Nem hallatszott ágyúlövés hangja Bécs alól, nem lehetett látni a Szent István tornyát sem, így tudni sem lehetett, vajon az ostromlottak meglátták-e a magyar sereg közeledtét jelző őrtüzet, és következésképpen azt sem, hogy készen állnak-e a magyar támadást kitöréssel támogatni. Ha előre sejteni lehetett volna, hogy Bécsben az előző napon fegyverszünetet kötnek, és a város hajlandó letenni a fegyvert, feltehetőleg a magyar hadvezérek nem siettették volna Windisch-Grätz 70 000 fős reguláris hadseregének megtámadását a mindössze 30 000-es magyar sereggel, amelyből 5000 katona kaszával volt felfegyverezve.

Reggel nyolc órakor hangzott el az első osztrák ágyúlövés, amit a magyarok nagy éljenzéssel fogadtak.

Tíz órakor Guyon+ őrnagy szuronyosokkal bevette Mannswörthöt. A jobbszárny győztesen haladt előre, s leverte a szemben álló horvátokat. Délben megrohamozták volna Schwechatot, de a balszárny megrekedt. Az ellenség lovassága itt gyülekezett a magyarok bekerítésére. Minden pillanatban lovassági támadásra lehetett számítani mindkét oldalról, ez mégsem következett be. A jobbszárny tovább már nem volt képes előrenyomulni, mivel kettészakadt volna az arcvonal. Erőteljes ágyútűz, de egyik oldalon sem keletkezett komolyabb kár. A magyarok minden másodpercben a bécsi ágyúk megszólalását várták. A köd szétoszlott. A városban sem maradt többé titok, hogy a környéken harc folyik. Ott azonban halálos csönd uralkodott, és Windisch-Grätz csapatainak szüntelen gyarapodása félreérthetetlenné tette, hogy az osztrák vezér – nem tartóztatva semmilyen kitöréstől, ami nélkül a magyar támadásnak már nincs sok értelme – minden erejét képes latba vetni. És valóban, önmagában minden magyar támadás szükségszerűen céltalan lett volna. Délután négy óra; Móga visszavonulásra szeretett volna parancsot adni, hogy aznap éjszaka a Fischa mögötti magaslaton foglaljon el biztos hadállást. Kossuth, aki férjemmel együtt mindvégig Móga oldalán állt, későbbre kívánta halasztani a bécsiek elhagyását, megkísérelve a segítségnyújtást. Abban a pillanatban két lövedék csapódott be a Komárom megyei parasztzászlóalj közepébe, kiknek fegyverzete pusztán kaszából állt, s mivel órákon át védtelenül kiszolgáltatva tűrték az ágyútüzet, kezdték kitartásukat veszteni. Rémület lett úrrá rajtuk, futásnak eredtek, zavart keltettek az addig rendítetlenül harcoló jobbszárnyon. Ezt követően már nem lehetett elkerülni a visszavonulási parancs kiadását; a meghátrálást nagy ügyességgel fedezte a balszárny Répássy ezredes irányításával és a tartalékkal. Az előőrsöket vitézül vezérlő Görgeyt Kossuth a csatamezőn nevezte ki tábornokká, majd pedig a menekülő komáromiak után sietett azok megállítására. Ez végül Fischamendben sikerült. Újra rendet teremtettek a csapatok között, majd letáboroztak. Az ellenség nem nyomult előre: úgy tűnt, nem ébredtek rá, hogy a magyar sereg jobbszárnya összezavarodott. A rendet mindazonáltal igen nehéz volt helyreállítani akkor, amikor a komáromi nemzetőrség másodszor is pánikba esett. Ez alkalommal menekülésüket nem lehetett meggátolni, és vad rendetlenségben gázoltak át az előttük álló zászlóaljon. Windisch-Grätz egyetlen vértes hadosztály bevetésével könnyedén foglyul ejthette volna a magyarok egész jobbszárnyát, bekeríthette és megsemmisíthette volna a középerőket, olybá tűnt azonban, hogy a hercegnek nem jutott el a tudatáig az ellenfél soraiban támadt zavar. A székely gyalogság a visszavonulást tüzérséggel támogatta, az ellenség nem avatkozott be. A magyarok mintegy kétszáz embert veszítettek, az osztrákok ennek közel kétszeresét. Ennyi volt a schwechati csata anyagi vesztesége.

Férjem a jobbszárny hátvédjének kíséretében érkezett Pozsonyba. Kossuthtal kihajtatott a csatamezőre, s a harc folyamán Móga tábornok oldalán lóháton maradt, a visszavonulás során nagyrészt gyalogosan harcolt, végül egy tiszt szerzett számára lovat. Jó alkalma nyílott arra, hogy az eseményeket alaposan megfigyelje, és megítélje a hadsereg szellemét. A csata egyáltalán nem rémisztette el a huszárokat, a magyar gyalogezredek azonban a katonai küzdőszellem teljes hiányáról tanúskodtak. Ez utóbbiak a nemzetőrök mindenféle és -fajta keverékéből, önkéntesekből, néhány reguláris csapatból álltak. A lelkesedés egyetértést, de nem egységet teremtett közöttük. Az újonnan kinevezett tisztek iránt általános bizalommal voltak, de többségük nem bírta a szükséges katonai ismereteket, és éppen ők táplálták a legnagyobb bizalmatlanságot Móga tábornokkal szemben. Amíg a középső hadtest és a balszárny tökéletes rendben vonult vissza, Móga felbukott lovával, majd beadta lemondását. Helyébe Görgey került főparancsnoknak.

Kossuth egy pillanatig sem vesztett lelkesedéséből. A hadsereg morális tartásának erősítésére nyomban hadjáratot indított Simunich ellen, aki Nagyszombatban tartózkodott. Guyon+ – akit vitézsége elismeréséül Mannswörthben ezredessé neveztek ki s új feladattal bíztak meg – elkésett a magyarok érkezését megelőzően Moráviába visszahúzódó osztrák tábornok meglepésével.

November első hetei Pozsonyban a magyar hadsereg újjászervezésével teltek el. Kossuth felismerte: Görgey szervezői rátermettsége pontosan megfelel a seregek fejlesztésére és rendezésére. Így amikor Bem tábornok Bécsből Pozsonyba jött, Kossuth mindenféle rivalizáció megfontolt elkerülése végett nem marasztalta a lengyel szabadsághőst, hanem továbbküldte Pestre.

Ezeket a részleteket mind férjem mesélte nekem, amikor több mint egyhónapos távollétet követően novemberben Győrben egy Pestre tartó gőzhajón újra találkoztunk. Ezen események idején – amelyekről beszámoltam – rövid megszakítással végig Sopronban maradtam, ahol férjem gróf Batthyányval+ való távozásakor egy jó barát+ gondjaira bízott. Október 10-én vasúton mégis visszatértem Bécsbe, hogy gyermekeimet, kiket október 6-án szüleimnél hagytam, újra magam mellett tudjam, nem kockáztatva azt, hogy velünk utazzanak, hiszen akkor még nem lehetett tudni, milyen kitérők megtételére kényszerítenek a horvátok.

Amikor 10-én késő este megérkeztem Bécsbe, Auersperg katonái a pályaudvart megszállásuk alatt tartották. Az útleveleket mindennek ellenére nem ellenőrizték szigorúan, így az átjutás nem ütközött nagyobb nehézségbe. Szüleim városi házához hajtattam. A Szent István téren ki kellett szállnom a kocsiból, mivel egy kisebb barikád elzárta az utat. Ez csupán egy mesterséges építmény volt, s néhány csavargó koldulását volt hivatva megkönnyíteni, akik készen álltak, hogy átsegítsék a járókelőket a szanaszét heverő köveken. Igazi, barikádnak beillő akadály nyomával sem találkoztam útközben. A rendkívüli események és az abnormális állapot jelei a falakon az ágyúgolyók marta lyukak voltak, valamint a szokottnál csendesebb utcai élet. Arról értesültem, hogy anyám gyermekeimmel Penzingbe utazott, és ennek megfelelően késlekedés nélkül magam is oda tartottam. Tudtam, Jellačić Bécs felé közeleg; attól tartva, hogy lezárják a vasúti közlekedést, nyomban becsomagoltam, s izgatottan útnak indultam kicsinyeim megmentésére. Másnap reggel üzentem néhány minisztériumi magyar barátunknak, és egyiküket külön arra kértem, kísérjen el utamon, nem akarván kockáztatni, hogy elvágják utunkat Magyarországtól. Kérésemet visszautasította, mondván: nem kapta meg elbocsátását, maradni kényszerül. Szegény, szerencsétlen fiatalember, bárcsak velünk tartott volna! Bár csendesen meghúzódott irodájában, s nem vállalt semmilyen szerepet a bécsi forradalomban, mégis két év börtönre ítélték, mert herceg Windisch-Grätz tiltó rendelkezése ellenére (mint a törvényszéki ítélet kimondja) huszonnégy órán keresztül rejtegette Bem tábornokot.

11-én visszatértem Sopronba. Aggódva vártam férjemtől a híreket, de alig-alig jutott el hozzám valami. Az újságokból először is azt tudtam meg, hogy az országgyűlés visszaküldte Bécsbe. Természetesen Sopronban mindenki a napi események hatása alatt állt. Bár az idősebb polgárokban más érzelmek ébredtek, mint lelkes fiatalabb társaikban, mégis egyöntetű felháborodást éreztek a horvát csapatokkal szemben, melyek közül néhányról Jellačić levette a kezét, azok pedig az útjukba eső falvakban nagy pusztítást végeztek. Amelyik irányba horvát csapatok vonulását feltételezték, parancsba foglaltatott az eszterházai mocsárvidéken a Pomogyi-gát lerombolása, így vágva el a Todorović+ vezetése alatti 18 000 katonát, akiket könnyen meg lehetett verni. Sopron megye nemzetőrtisztjeinek többsége, kiknek nagyobb hányada, és úgy tűnik, a legvitézebbje már a horvát fronton tartózkodott, húzódozott kényelmes otthonát elhagyni egy kis csetepaté megnyerésének halvány esélye kedvéért. Végül azután mázsányi felszereléssel és eget verő zajjal útnak indultak.

Hadba indulásukhoz képest visszatértük annyira szerény és csöndes volt, mint farsang után a nagyböjt. A horvátok menekülésével kapcsolatos hírek szóbeszéd útján terjedtek. Sopron hősies polgárainak győzelmi trófeái valójában igen szomorú látványt nyújtottak; nem volt más ugyanis, mint 30–40 szánalomra méltó ember, akiket azokban a szláv és német lakosságú falvakban fogtak el és szolgáltattak ki, amelyek fosztogatásukat szenvedték. Hogy a foglyul ejtett horvátok valóban elkövettek ilyen és más szörnyűségeket, az egyszerűen úgy bizonyosodott be, hogy foglyul ejtésükkor a romok között rabolt pénzt, gyűrűket, zsebkendőket, ruhákat, szalagokat, valamint főként női ékszereket és ruházatot találtak náluk. Nyomorúságos állapotban láttam meg őket, mikor egy horvát úriemberrel abba a szobába léptünk, ahol fogva tartották őket. Többségük koros ember volt, valamennyi olyan paraszt kinézetű, akikkel annak idején a nagy éhínségben találkoztam, de azok közül is a legszánalmasabbak. Ruházatuk rongyokból állt, s ahogy visszaemlékezem, egyik sem viselt cipőt, lábukat durva vászonmaradékokkal burkolták be.

A balsorsú áldozatok kíséretemben tartózkodó honfitársától megkérdeztem, vajon ha szabadon bocsátanánk őket, akkor újból megtámadnák-e Magyarországot? „Ó, nem – hangzott a válasz –, kényszerítettek bennünket, és mondogatták, négy héten belül bőséges jutalommal térhetünk haza; de most már kétszerte annyi idő telt el azóta, szerencsétlenné váltunk, messze kerültünk feleségünktől, gyermekeinktől.”

Ezek voltak Jellačić katonái, akit csodálói a hős bajnokok lovagias vezéreként írtak le, s akiknek lelkesedését a hőstettek véghezvitelére az ő példamutatása és ékesszólása gyújtott lángra.

Sopron városlakóinál már csak Kőszeg polgárai mutattak hősiesebb magatartást. Itt Todorović csapatai újfent menekülésre kényszerültek, a nemzetőrök utat nyitottak a huszároknak, akik üldözőbe vették és elfogták a horvátokat. Az ütközetben foglyul ejtettek rettenetes vérfürdőben vesztették életüket, mert az üldözők túlságosan gyávának bizonyultak ahhoz, hogy harcoljanak. E szégyenletes tett elkövetői utóbb az osztrákok kezében, kötélen végezték.

A közhangulatból félreérthetetlenül kiérződött, hogy az emberek makacsul kitartottak Jellačić üldözése mellett: a magyarok késlekedése, az ingadozó intézkedés Bécsben általános nyugtalanságot váltott ki. Az osztrák főváros eleste, a magyarok visszavonulása ezrek szívét gyötörte meg, de nem okozott meglepetést.

A levelek eközben magától értetődően nem juthattak messze, férjem igen ritkán kapott hírt rólam, és rettenetes félelem lett úrrá rajta, hogy míg megkísérlek hozzá csatlakozni, a horvátok kezére jutok. Hála nagyrabecsült soproni barátaimnak, akik lebeszéltek egy ilyen kockázatos vállalkozásról.

Egy hosszú esztendő eltelte után is, amelyet ezer és ezer esemény tarkított, szívet szorító hálával emlékezem vissza arra a meleg barátságra, amit Sopronban tapasztaltam egy ugyanazon fedél alatt egy osztrák tiszt feleségével, akinek férje az én uram katonáinak ellensége volt. Ez nem okozott diszharmóniát; mindketten a szerelem érzésével áthatva féltünk és reméltünk, még ha eltérő gondolkodással is.

Miközben a magyar seregek fölöslegesen nyomultak előre Bécs felszabadítására, a Pesten egybegyűlt magyar püspöki kar még egyszer az oly gyakran meghiúsult kísérlethez fordult: az udvarral való megegyezéshez. A kormány, gróf Batthyány és István főherceg legelszántabb törekvései ebben az irányban mind-mind hiábavalónak bizonyultak. Minden eszközt megragadtak a polgári konfliktus elkerülésére. Ahol az államférfiak sikertelenül jártak, ott még talán a lelkek őrzői reménykedhetnek a sikerben. A püspöki kar a következő feliratot küldte Olmützbe a császárnak:

„Császári s apostoli királyi Fölség, legkegyelmesebb Urunk!

Szívünk legmélyebb fájdalmában sokat szenvedett szegény hazánk sorsa felett jobbágyi hódolattal járulunk Fölséged elébe, biztatva azon reménytől, hogy Fölséged e véres háború veszedelmeivel terhes időben kegyelmesen fogadandja azoknak folyamodását, kik magas kir. kegyelem által jutván a magyar anyaszentegyház kormánylatára, szóval és tettel mindenkor világosan tanúsították alattvalói hűségöket s ragaszkodásukat cs. kir. Fölséged iránt, s kik legszorosabb főpásztori kötelességöknek tartják a haza, egyház és kir. trón érdekében felszólalni!

Fölséges úr! lehetetlennek tartjuk, hogy Fölséged, távol árva hazánktól, híven értesíttetett ennek mostani állapotáról s voltaképen feltűntek volna előtte azon még nagyobb veszélyek, melyek, ha Fölséged saját jó szívének sugallata szerint legfelsőbb kir. hatalmával gyorsan közbe nem lép, nem csak az országot, hanem Fölséged kir. székét is mindinkább fenyegetik.

Mert valóban szomorító, Fölséges úr, hazánknak jelen állapotja. Az alvidéken egy népfaj, bár hazánk többi lakosaival mindenben egyaránt jogosított, elámítva, felbujtva ármányos izgatók által, már hónapok óta, minden ok nélkül, iszonyú lázadásban áll, kiirtani törekedvén onnan Fölséged trónjának legbiztosabb támaszát, a magyar és német ajkú népet. S fájdalom, már számos virágzó város és helység pusztíttatott el és több ezernyi ártatlan magyar és német polgár esett a csaknem vadállati bőszültségig felizgatottak dühének áldozatává, részint földönfutókká tétetvén, részint borzasztó kegyetlenséggel meggyilkoltatván. Azonban mind ez, bár iszonyú jelenetekben mutatkozik, csak kezdete volt a csapásoknak, melyek szegény hazánkra mérettek. Nem akarjuk ezeknek hosszú, részletes elsorolásával terhelni Fölségedet. Csak röviden érintjük meg, hogy a különböző népfajok, melyek hazánkban laknak, a legaljasabb ármánnyal bujtogattattak fel a magyarok ellen, és számos ezernyi fegyveres nép ellenségesen barangolta be hazánk több vidékeit, ölve, pusztítva, rabolva mindenütt a békés polgárokat.

Fölséges úr, a magyar nemzet, mint egykor védfala a kereszténységnek s európai civilisatiónak a pogány vadság romboló árja ellen, már számtalan viharoktól hányatott ezred éves európai életében. De egyszerre annyi veszély még nem gyűlt össze feje fölött; annyi cselszövény még nem hálózta körül, s nem pusztíttatott oly iszonyú kegyetlenséggel mint most. És lelkünk mély fájdalmában tapasztaljuk, hogy mind ez Fölséged uralkodása alatt, Fölségednek, bár tudtán kívül, de mégis legmagasabb nevében történik. Fölséged kir. nevében ágyúzzák s borítják lángba virágzó városainkat; Fölséged nevében üldözik népünket, irtják a magyar és német fajt; Fölséged nevében, kinek atyai jó szívét s népei iránti szeretetét világosan bizonyítja az, hogy Magyarország, mióta Fölséged magas kir. háza ül a magyar trónon, nemzetisége tekintetében egy királyának sem köszönhetett annyit, mint Fölségednek; jóllétében, szabadságában, boldogságában pedig szemlátomást gyarapodott, kivált mióta Fölséged, az utolsó pozsonyi országgyűlésen meghallgatván hű magyar nemzetének kérelmeit s engedvén a kor kívánatainak, egy új, tágasabb alapú alkotmány s tökéletesebb modorú, független kormányzat megalapításához kir. jóváhagyásával s megerősítésével hozzájárulni méltóztatott.

Épen ezért, Fölséges úr, mivel a magyar nemzet Fölséged ezen atyai jóságát a legforróbb hálával fogadta s egyébiránt is megszokta volt, csak jót venni Fölséged jó szívétől, midőn az saját sugallata szerint nyilatkozott: velünk együtt lehetetlen elhinnie, hogy Fölséged híven értesítve volna arról, miként izgatták fel nemzetünk és szabadságunk ellenségei, Fölséged nevével szentségtelenül visszaélve, az egymással eddig békében, szabadságban élt népfajokat, miként forgatták fel gyökerestül a státus lételemeit; semmisítették meg a Fölséged hozzájárultával és jóváhagyásával constituált törvényes hatalmakat; miként tiporták ez által a kir. méltóság iránt népünk szívében oly mélyen gyökerező kegyeletet, nem rettegvén hirdetni, hogy Fölséged a magyar nemzetnek kir. esküvel pecsételt jogait eltörülni, az utolsó pozsonyi országgyűlésen kir. szentesítésével megerősített törvényeket, a nemzet szabad alkotmányát s független kormányát megsemmisíteni, az országot szolgai járomba vetni, s jogtalan tartománnyá alacsonyítani szándékozik.

Fölséges úr, ezen új törvények, ezen új kormányforma, a nép szabadságának új biztosítékokat adván, rövid idő alatt is oly mély gyökereket vertek a nép szívében, hogy főpásztori kötelességünk szerint kénytelenek vagyunk előadni, mikép oly állapotba jutott már nemzetünk, hogy azonnal kiveszne kedélyéből minden, eddig oly hű, kegyelet a kir. trón iránt, mihelyt elhihetné, hogy a Fölséged kir. szavával szentesített új törvények s független kormányzat ellen Fölséged megegyeztével intéztetnek ezen csapások.

A magyar nemzet ezt még mind ezen megtámadások daczára sem hiheti, s velünk együtt meg van győződve, hogy midőn a maga védelmére föllépett: e tért, melyen jelenleg áll, nem csak önfenntartása ösztönétől, hanem azon kötelességérzettől is lelkesítve foglalta el, miszerint a kir. méltóság szentségét teljes épségben megvédje azok ellen, kik a trón fölségével s a nemzet boldogságával oly veszélyes játékot űzni nem iszonyodnak.

Fölséges úr, mi ezen nemzet nagy részének lelki pásztorai, közelebbről ismerjük annak érzelmeit s bizton állíthatjuk, hogy, mit a történet is világosan tanúsít, nincs fejedelme iránt hívebb nép a magyarnál, ha törvényszerűleg kormányoztatik. Kezeskedünk érte, hogy e nemzet, mely jelen fölingerlett, független nemzeti szabadságát féltő és védő állapotjában is mintegy ösztönszerűleg hódol a rendnek és törvénynek polgári életében, nem kíván egyebet, mint békében éldelhetni Fölséged jóváhagyásával szentesített törvényes szabadságát.

E hittől áthatva, s nem kevésbbé egyházunknak, mely Fölségedben első szülöttjét tiszteli, szent érdekeitől, mint hazánk iránti kötelességünktől fölhivatva érezzük magunkat mi, Magyarország püspöki kara, jobbágyi alázattal felkérni Fölségedet, méltóztassék megfontolni azon szomorú állapotot, melybe hazánk, melybe annyi ezer hű s önvétkök nélkül végső ínségbe sülyedt polgárai jutottak. Patakokként foly hazánkban a polgári vér; ezerenként öletnek le, vagy lesznek földönfutókká Fölséged hű alattvalói; romokban fekszenek elpusztított, elhamvasztott városai s helységei; a folytonos fegyverzajban kiürülnek templomaink; gyászba borulva kesereg egyházunk a vallás és népnevelés hanyatlásán; ezer rémalakban terjed a nyomor, nő az ínség, vesz a nép erkölcsisége s boldogsága az emésztő belháborúban. Méltóztassék megfontolni e pusztító háború még gyászosabb következményeit nem csak a polgárok birtoki s erkölcsi érdekeire s az egész haza jóllétére, hanem Fölséged kir. trónjára is, mely, ha Fölséged szilárd kir. akarata e vészlángokat rövid idő alatt el nem oltja, azoktól a nőttön növő elkeseredettségben könnyen elboríttathatik. Méltóztassék megfontolni, hol lesz határa ezen vad szenvedélyeknek, melyeket hazánk és szabadságunk ellenségei annyi csellel izgattak föl az egymással eddig békében élt népfajokban? S hogyan lehet majd a törvényes rend ösvényére visszavezetni az elvakított s a legvérengzőbb kegyetlenségig felizgatott népet, mely az alvidéken már is őrjöng féktelen dühében? És miként állíttatik majd vissza szeplőtelen fénye a királyi fölségnek, melyet a rosz akarat Fölséged tudta nélkül oly szánandólag kizsákmányolt? Miként szereztethetik vissza szentsége a kir. szónak és eskünek, mellyel hazánk, szabadságunk ellenségei elannyira visszaélnek? És ki fog felelni a mindenható igaz isten bírószéke előtt azon ezereknek ártatlan véréért, kik e gyászos belháborúnak estek áldozatául?

Fölséges úr, jobbágyi hűség, hazánk és szentegyházunk java s boldogsága az, mi bennünket ezen őszinte felszólásra ösztönöz. Miért is azon reménység él keblünkben, hogy Fölséged nem csak kegyelmesen fogadandja ezen, szent kötelességünk érzetéből eredő lépésünket, hanem egyszersmind, megemlékezvén azon ünnepélyes esküjéről, melyet koronáztatásakor e nemzet jogainak és szabadságának megtartására, védelmére és gyarapítására, e haza népének boldogítására a mindenható isten színe előtt letett, s melyre Fölséged is oly sok ízben vallásos kegyelettel hivatkozott, – azon iszonyú feleletterhet, melylyel e véres polgári háború a kir. trónra nehezedik, magas személyétől elhárítandja, s kibontakozván a baltanácsok cselszövényeiből, hazánkban, mely eddig is fő támasza volt Fölséged trónjának, a belbékét törvényszabta úton mihamarább helyreállítandja: hogy e sokat szenvedett ország, isten segedelmével újra felvirulván, a hű nemzet hálája örök emléket emelhessen Fölséged szíve jóságának. Kik egyébiránt stb. Pesten 1848-ki okt. 28-kán Magyarország kath. püspöki kara.”x

A feliratot a püspöki kar nevében Olmützben Fogarasy+ püspök adta át, akit barátságtalanul fogadtak, és üres kézzel bocsátottak el. A birodalom nehézségeit nem rendelték erkölcsi erők döntése alá, s a kor eszményei háborúval s nem megbékéléssel találkoztak. Amennyire a püspök hangja az udvarban süket fülekre talált, a néphez intézett pásztori levelet legalább annyira mohón hallgatták.

„A mi szeretett testvéreinknek, fiainknak és híveinknek Krisztusban isten áldását és üdvözletünket! Gyarlóságunknak ugyan mindig van szüksége vigasztalásra és vallás általi fölegyenesítésre, kivált oly időben, mint a jelen körülmények, midőn rendkívüli működések és sérelmek súlyosodnak ránk és magasabb erő, nagyszerű elhatározás és nagyobb áldozatkészség szükségeltetik kötelességünk teljesítésére. Ennél fogva a katholika anyaszentegyház a keresztény ősidők nyomába lépve, imádságok és miseáldozatok által könyörög esténkint a kegy és áldások kútforrásához mindazon szellemi és anyagi javak megnyeréséért, melyek üdvözülésünkre és földi életünk békés és boldogító betöltésére kívántatnak. De a nagy veszedelem e napjaiban, a melyekben rendkívüli események anyai keblét búval töltik el, különös gonddal hívja föl híveit nyilvános imádságok tartására, hogy lélekből jövő sóhajtásokkal a gonoszok ártalmatlanná tételét és az ég malasztját és áldását kérje ki az országra.

Midőn fél évvel ezelőtt a pozsonyi országgyűlésen nyolczszáz éves alkotmányunkat a korszellem követelményeihez és a nemzet kívánságához képest átidomítottuk, szilárdabb alapra fektettük: ez áldásokat a haza minden fiára, nyelv-, faj- és valláskülönbség nélkül akartuk kiterjeszteni. Midőn ezen megújított alkotmány és önálló kormányunk ő felsége által is szentesíttetett és azután életbe lépett, senki sem tartotta volna lehetségesnek, hogy ily rendkívül fontos, az örökkévalóságra szóló polgári vívmányok bírása mellett sikerülni fog a színeskedésnek és gonosz fölbujtogatásnak e szabad alkotmányt megtámadni. De íme látjuk, hogy a magyarokkal egyenjogosított másajkú lakosokat a magyarok ellen föllázítják, daczára annak, hogy a szabadság és nyert jogok által, melyek mindenkire egyaránt kiterjednek, a vívmányok gyümölcsében mindenki részesül. Ezáltal az egyetértés kötelékének meg kellett volna szilárdulni és a válaszfalnak osztály és osztály, nép és nép közt le kellett volna dőlnie.

Minő örömmel fogadtuk mi magunk is a polgári szabadság és jogok kiterjesztését, mily őszintén kívántuk mi azt életbe léptetni, siettünk tetemes áldozatok hozatala által bebizonyítani! Valóban meg voltunk róla győződve, hogy ha az egész nemzet s így katholikus testvéreink szabadsága ki lesz bővítve és boldogságunk előmozdítására eszközök nyújtatnak, a mi egyházunk is, mely, noha közvetlen ezek örökéletének előmozdítására van hivatva, mint minden igazságos szabadság anyja örvend és annak előmozdítására indíttatva érzi magát gyermekei földi jólétére nézve is, hogy a lelki és anyagi boldogság híveinél emelkedjék s hogy ezek még szorosabban csatlakozzanak hozzá, hálás szívvel áldván a mindenhatót, dicsőítvén őt azon jótéteményekért, melyeket a törvényhozás által az üdv forrásából rájok árasztott.

Mi elejétől kezdve nem mulasztottuk el egyházi megyéink lelkipásztorait híveik megnyugtatására és lelkesítésére utasítani, a vívmányok nagyságára és fontosságára figyelmeztetni, egyszersmind pedig az új törvények megtartására, a király iránti engedelmességre és azon kötelességek teljesítésére inteni és buzdítani, melyeket a kiszélesített polgári törvények és az alkotmányos szabadság biztos fentartása tőlük igényel.

Szívünk legmélyebb szomorúságában kell megemlítenünk, hogy reményeink és kilátásaink daczára hónapok óta elhagyta a béke országunkat, de lelkünk megnyugtatására szolgál, hogy engedelmességre intő és kérő lelki szavaink híveinknél nem voltak sikeretlenek.

Midőn tehát hálát adunk a mindenható istennek, és a lelkipásztorok dicséretes éberségét és czélirányos igyekezetét elismerjük, a leggyöngédebb szavakkal, atyai szeretettel még egyszer intjük híveinket, ragaszkodjanak buzgalommal és rendíthetetlen hűséggel a törvényes rendhez, ne hallgassanak lázító pártemberek besúgásaira, engedelmeskedjenek a haza védelmét czélzó rendeleteknek és óvakodjanak isteni és emberi törvények megszegésétől; minden önkényt teljesítsenek, készséges engedelmességgel a felsőbb parancsok iránt, a melyek a béke, a csend és rend helyreállítására kibocsáttattak, s melyekről a nemzetek apostola mondja »hogy nincs hatalom az istenén kívül és minden hatalom csak az istentől veszi kifolyását«. Róm. XIII.

Mivel azonban a népek és országok sorsa isten kezében van, ki ha némelykor meg is esik, hogy nyugalmunkat háború zavarja, mégis elég szelíd és erős, hogy a viharokat ismét lecsillapítsa és a béke, az öröm és az egyetértés napját engedje fölkelni az elpusztult hazai mezők fölött és mivel nem karjaink és fegyvereink, hanem az isten erős akarata szabadíthatja meg hazánkat a veszedelemtől, kérünk és intünk titeket szeretett testvéreink Krisztusban, hogy a mint rendeltük, menekülésteket mindenben a mindenható jóságában keressétek és naponkint hozzá folyamodjatok, hogy a háborús balszerencsét megszüntesse és megvilágítsa azok lelkét, a kik csendbontók által arra csábíttattak, hogy épen akkor ragadjanak fegyvert képzelt szabadságuk védelmére, midőn teljes mértékben elnyerték azt és többé mitsem kívánhattak, mint hogy ezt bőven arathassák és élvezhessék. Kérjétek a szűz Máriát, hazánk védszent anyját, hogy drága örökségét, a magyar hazát és magyar nemzetet védje és a nép szószólója legyen, mely zászlajára s pénzére az ő képét illesztette! Ha az istenhez fordultok és a vallás malasztja forrásából az igazságos ügy védelmére és az ellenség legyőzésére erőt merítetek, akkor a harczban erősek és kitartók is lesztek és minden hazafiúi áldozatot készségesen hoztok, mert az nem kényszerítve, hanem önkényt engedelmeskedik a törvénynek, a ki ezt az evangelium és az apostolok intésére teszi és azokat nem emberi intézményeknek, hanem isteni rendeleteknek tekinti.

Ennélfogva különösen arra intünk titeket, hogy ingathatlan hűséggel függjetek hazátokon és bátor elszántsággal lelkesítsétek magatokat annak megvédésére és ily nehéz időkben határtalan engedelmességet tanúsítsatok elöljáróitok iránt, azzal a meggyőződéssel, hogy ezek csak a ti szabadságtokért és a ti azzal összekötött javatokért fáradoznak. Ha valaha, úgy most polgári kötelességtek az elöljáróitok iránti engedelmesség és áldozatkészség mellett a rend és csend fölött őrködni, egymással békében és egyetértésben élni, egymáson keresztény szeretettel segíteni, a félénk lelkeket vigasztalni, a gyöngéket támogatni és a rendbontókat megbüntetni. Legyetek kitartók, türelmesek és erősszívűek, viseltessetek bizalommal az úr vigasztaló és erősíts kegyében, várjátok el tőle, hogy ne engedjen kimerülni a harczok súlya alatt és hogy kitartó állhatatosságunkat a béke áldásával fogja megjutalmazni. A mennyek királyának, a halhatatlan, láthatatlan, legbölcsebb istennek dicsőség és tisztelet mindörökké, ámen!

A magyar katholikus püspöki kar.”x

 

 

A szerbek és wallachok

A püspökök levelében említett rettenetes cselekedetek legnagyobb részét az ország déli területein élő szerbek követték el. Korábban csupán azért nem tettem említést felkelésükről, nehogy elvonjam a figyelmet a szemünk előtt zajló eseményekről; most megkísérlem a Délvidéken történtekkel párhuzamban fölvázolni azt.

A Magyarországon élő szláv nemzetiségek java része közül a szerbek* a legéletrevalóbbak. Kevés kivétellel keleti vallásúak és a karlócai metropolita alárendeltjei. Egy részük a még primitív magyar őslakók leszármazottjai, ugyanakkor a tömeges bevándorlás idejéből származó utolsó település már jóval későbbi időkre datálható. Mikor Savoyai Jenő herceg a 17. század második felében kiűzte Magyarországról a törököket, I. Lipót császár uralkodó a határvidék török provinciáin élő valamennyi keresztényt megnyerte magának, és letelepítette a műveletlen, ám termékeny földű Délvidéken. Ennek következményeként Arsenije Čarnojević+ pátriárka 40 000 szerb családdal átlépte a határt, és a négy folyó, a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva legyezőszerű egybefolyásához költöztette őket. Az újonnan bevándorlók jelentős előjogokat élveztek: szabad vallásgyakorlást, a metropolita és polgári vezérük, a vajda választását. Ennek fejében védeniük kellett a határt a törökökkel szemben. A 17. és 18. századi polgárháborúk idején Ausztria több alkalommal is felhasználta őket a magyarokkal szemben, gyűlölködést lobbantott fel a két nemzet között, amire egy békés évszázadon át sem voltak képesek fátylat borítani.

Ausztria azonban időről időre módosította a szerbek kiváltságait. Egy csoportjuk önállósult, majd a „katonai határőrvidék” nevet viselte, és amikor a Délvidéken szaporodott a németek, wallachok és magyarok száma, a vajda veszített méltóságából. Akik nem a határőrvidéken telepedtek le, azok a vármegyékhez tartoztak, és előjogaik megegyeztek az ott élőkével; közülük a gazdagabb földbirtokosok keveredtek, beolvadtak a magyar nemességbe. Vallási kérdésekben azonban a szerbeknek számos megalapozott sérelmük volt. 1790 óta többé nem állt módjukban zsinatot tartani, valamint az egyházzal és az iskolákkal kapcsolatos ügyeiket ellenőrizni. Az osztrák uralkodók gyors átállása a római katolikus vallásra nemegyszer alkalmat adott a római klérusnak a keleti egyház zaklatására. A szerbek számára mégis a határőrvidék megalakítása volt a legnyomasztóbb intézkedés.

Ezzel a névvel azt a kis keskeny területet jelölték, amely az Adriai-tengertől a Száva és a Duna mentén egészen Mehádiáig és Wallachia+ határáig húzódott. Erdély északi részén, a székelyek földjén a katonai határőrvidék intézményeit – néhány lényeges eltéréssel – szintén létrehozták. Horvátországban a határőrvidék területe főleg olyan birtokokból tevődött össze, amelyek egykor Torquatihoz, a Frangepánokhoz és Zrínyiekhez tartoztak. Ezek a birtokok egyrészt a háramlási jog+ címén, másrészt lefoglalás útján kerültek a korona uralma alá. A Bánságban olyan térségek képezték a határőrvidékeket, amelyekről a törökök csak a zentai csatát követően vonultak el, és ekkor (miután az itt élő valamennyi olyan különálló családnak kártalanítást garantáltak, amelyek bizonyítani tudták birtokjogukat) csak ezek kerültek a kormány fennhatósága alá.

Mindezek a vidékek „ezredekre” oszlottak, és teljes egészében katonai szabályok irányították itt az életet. Ennek értelmében nem létezett magántulajdon; Louis Blanc és Proudhon+ szabályai léptek életbe. Négy-nyolc család alkotott egy „házközösséget”, és közösen művelték meg a földet, amit egy osztrák tiszt ellenőrzött, aki saját megítélése szerint jelölte ki a házközösség „pátriárkáját”, azaz a családfőt. Ennek a személynek a kötelessége az egységhez tartozók fedéllel, élelemmel, ruházattal való ellátása. Kérdőre vonható a földek helyes művelése, az adók pontos fizetése, valamint amiatt is, hogy a házközösségből legalább két tagot mindenkor katonának válasszon ki. A katonai határőrvidék minden egyes férfilakója születésétől fogva katonaéletet élt. Minden ezredben legkevesebb két, állandóan fegyverben álló zászlóalj szolgál, amelyek közül az egyik a határszolgálatot látja el a törökök ellen, míg a másik gyakorlatozik. Egyik alakulat sem kap fizetséget mindaddig, míg a saját házközössége költségén hazai földön szolgál. E két zászlóalj mellett a harmadik férfiainak készen kell állniuk arra, hogy fegyvert fogjanak. Ha például Ausztria háborúba lép, és elhívják az első zászlóaljat, a második lép az első helyébe, és ellátja a törökök elleni „kordon” feladatait. Egy héten belül a harmadik szintén fegyvert fog, és létrehoznak egy negyedik zászlóaljat is. Amennyiben a második és a harmadik zászlóaljnak is harcba kell szállnia, akkor negyedik, ötödik, hatodik, szükség esetén hetedik és nyolcadik zászlóaljat is fölállítanak. Három mindenkor az ország földjén marad, a többi pedig a háborúba megy.

A katonai határőrvidék katonái ugyanolyan fizetséget kapnak, mint a többi osztrák katona, de csak akkor, ha elhagyják szülőföldjüket; ezen túlmenően a háborúban szerzett hadizsákmány is az övék marad, ami fölött szabadon rendelkezhetnek, még a házközösségbe történt visszatérésük után is. Tulajdona azonban senkinek sincs, ami alól még a pátriárka sem kivétel; ő csak a házközösség tagjainak vezetője, akit az irányító osztrák tiszt bármikor leválthat.

Minthogy a határőrvidéken nem létezik polgári jog és polgári bíróság, hanem kizárólag törvényszék és rögtönítélő bíróság útján gyakorolják a jogot, így természetszerűleg az ipar sem terjed, aminek nyomasztó következményeit senki nem érzi jobban, mint a környék városainak, Zengg, Károlyváros, Petrinja, Bród, Pétervárad, Karlóca, Bjelovar, Zimony, Pancsova, Fehértemplom lakói. Egy része ezeknek a városlakóknak német telepes, de mindannyian a katonai szabályoknak és szolgálatnak vannak alárendelve. Van közös tanácsuk, élén egy katonatiszt áll.

A határőrvidéken élők kötelesek földjeiken maradni. A monarchia más területére nem távozhatnak, és csupán a szolgálatra alkalmatlanok vagy a Császári Haditanács különös kegyét bírók foglalkozhatnak kézművességgel, művészettel, kereskedelemmel stb. Hogy valaki magasabb iskolát végezzen, ahhoz is engedély kell.

Az szinte magától érthető, hogy mennyire káros hatással van egy ilyen rendszer ezen területek kultúrájára, mennyire lesújtó az ott élők számára, mennyire szükségszerűen demoralizálja a katonák magatartását a háborúban, mivel a fosztogatás és rablás egyfajta elismerésszámba megy. Ehhez még hozzá kell adni az osztrák tisztek mindenkor megnyilvánuló despotizmusát, akik kivétel nélkül korlátlan irányítói a polgári életnek is, minthogy sem polgári hatóságok, sem pedig szabad városi intézmények nem működnek. Régóta köztudott, hogy a határőrvidék lakói a leghányatottabb, legboldogtalanabb életet élik az osztrák birodalomban. Mivel a vidék intézményei olcsó és valójában kimeríthetetlen katonateleppé alakultak át, az ott élők panaszait sohasem orvosolták.

Magyarország és Horvátország kormányfelügyelete alá sem tartoztak, mely országokhoz pedig törvényesen és földrajzilag egyaránt kapcsolódtak; kívül estek a bécsi kormány ellenőrzésén is, ugyanakkor minden, még a polgári és a kereskedői ügyek vonatkozásában is a bécsi Császári Haditanács közvetlen hatósugarába estek.

Az 1848 áprilisában szentesített törvények alapján a határőrvidéket az osztrák haditanácstól a magyar minisztériumhoz utalták, s egyértelmű megállapodás született arról, hogy a határőrvidék szervezetét a bécsi hadügyminisztérium hozzájárulása nélkül nem lehet megváltoztatni. Így tavasszal, amikor Fehértemplom és Pancsova lakóinak első felkelésekor leváltották a katonai polgármestert, s követeket menesztettek a magyar kormányhoz a polgári adminisztráció és a városi intézmények életre hívásának kérésével, a magyar kormány tehetetlenül állt a kérések előtt.

A bécsi haditanács, mely abban az időben változtatta át nevét hadügyminisztériumra, úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a régi rendszer bukását követően már nem létezik többé törvény a monarchiában, nincs ígéret, amit betartanának, következésképpen a felelős személyek egytől egyig a lehető legnagyobb hatalmat akarták gyakorolni. Jellačić+ is így tett, és voltaképpen rátette kezét a horvát határvidék adminisztrációjára. Ami Szlavónia és a Bánság katonai határvidékét illeti – mely területeket egyébiránt főként szerbek, kisebb mértékben wallachok, németek és magyarok lakták –, az ott tartózkodó tiszteknek titkos utasításokat juttatott el a bécsi kormány e határok elleni tiltakozás végett, és abból a célból, hogy ha alkalom nyílik rá, keresztezzék a magyar kormány intézkedéseit. A határ mentén élő wallach és német lakosságnak nem álltak útjában hasonló rendelkezések: ők a monarchiában szentesített törvényekhez, nem pedig a titkos utasításokhoz tartották magukat. Ezzel szemben a szerbek, a csajkások kerülete és a péterváradi ezred kis idő elteltével alkalmat talált a bécsi hadügyminisztérium kívánságainak teljesítésére.

Az egyházzal és az oktatással kapcsolatos fél évszázada hajtogatott kérelmeik teljesítésére a magyar vallás- és közoktatásügy minisztere, báró Eötvös már április hónapban engedélyt adott a görög-keleti egyház híveinek a zsinat megtartására. Karlóca metropolitája, Rajačić+ tartott az efféle összejöveteltől, hiszen elődeivel együtt ő maga is számtalan egyházi alapítvány eredeti rendeltetését változtatta meg, de jövedelme és befolyása megcsappanásától is félt.

A Bécsből támogatott határvidéki lázadás a Bánságra és a szerb vidékekre is átterjedt. A parasztlázadókat Kikindánál katonai erővel kellett megbüntetni és megfékezni, minek eredményeként az elégedetlenség a tetőfokára hágott. Rajačić ezt az alkalmat éppen kedvezőnek ítélte, hogy a zavargásoknak politikai színezetet adjon, ezzel is támogatva a kamarilla felfogását, hivatalokat, méltóságokat és előjogokat szerezve maga és követői számára. A zsinatot előkészítő ülés ürügyével május 12-én jó néhány szerb papot, földbirtokost és Újvidék határőrvidékének számos lakóját magához kérette. 15-én Karlócára vonultak. Szerbia török fejedelemségéből szintén számos vendég érkezett oda. A gyűlést a századokon át felgyülemlett tengernyi sérelem számbavételével kezdték meg. Rajačić fanatikusan hergelte az embereket. A katedrális oltáránál föltárta az azon előjogokat tartalmazó eredeti dokumentumokat, amelyeket Lipót császár biztosított a szerbeknek; ünnepélyesen bejelentette, hogy elérkezett a nemzeti függetlenség visszahódításának ideje.

Az emberek örömkiáltások közepette tapsolták Rajačićot, majd kikiáltották a szerbek pátriárkájának, és a határőrvidéki születésű, akkor éppen Olaszországban katonáskodó Stevan Šupljikac+ ezredest vajdájuknak választották. Kinyilvánították továbbá: valamennyi szerblakta és egyéb földet is Horvátországtól és Magyarországtól visszaveszik, és beolvasztják a császártól közvetlenül függő új szerb vajdaságba. Ennek végrehajtására egy központi bizottmányt hoztak létre, aminek elnökéül Rajačićot tették, aki magára vállalta az alapítandó új állam kormányzását.

Jellačić és a horvátok ezt elismerni kényszerültek. Rajačićtól kicsikarták annak ígéretét, hogy – amennyiben a horvátok elismerik a vajdaságot – a határ menti szerb ezredek támogatják és segítik Jellačić seregeit. A határozatok elismertetése végett a pátriárka követséggel a császárhoz indult.

Alig járt körbe az esemény híre, amikor a péterváradi ezredben és a csajkás alakulatokban olyan bizottmányokat hívtak életre, amelyek kapcsolatot létesítettek a központi bizottmánnyal. Ezen területek lakói megszerezték a fegyvereket, birtokukba vették a fegyverraktárakat, a lőszerkészletet, amit a tisztek ellenállás nélkül kiszolgáltattak nekik. Nem messze a Duna és Tisza összefolyásától római lövészárkok, az ősi római falak elfoglalásával építettek erődítményt.

Ebben az időben Jellačić vonakodott attól, hogy feltárja szerepét a szerb összeesküvésben. Bár megtartotta Rajačićcsal a baráti kapcsolatot, sőt a horvát országgyűlésen, amit ő maga hívott egybe július 5-én, megkülönböztetett figyelmet irányított rá, mégis húzódozott, hogy tiszteket küldjön a szerbekhez. Együtt mentek Innsbruckba az udvarba, ahol Jellačić – bár a június 10-i engedetlensége nyomán a császár hazaárulónak bélyegezte – meleg, Rajačić viszont hűvös fogadtatásban részesült.* Sőt a császár nyomatékosan utasította Rajačićot a törvény betartására, s hogy vesse alá magát a magyar kormány intézkedéseinek.

Ez idő alatt a szerbek Karlócán egyre vakmerőbbekké váltak, és semmitől sem tartva csatlakozásra szólították föl hittestvéreiket az egész határőrvidéken.

Pétervárad kapitánya, Hrabovszky+ tábornok végül arra kényszerült, hogy elejét vegye a nap mint nap erősödő felkelésnek. Megadásra szólította föl Karlócát. Mikor a bizottmány megtagadta az engedelmességet, Fehértemplomnál válaszul néhány zászlóaljat rendelt a város bevételére. A szerbek puskagolyók záporával fogadták őket, de sok embert veszítettek, soraik hamarosan szétzilálódtak. A város peremén emelkedő házak zsúpteteje az ágyúgolyóktól tüzet fogott; ezután Hrabovszky úgy gondolta, kellően megleckéztette a rebelliseket, és visszavonult várába.

A szerbek első vereségüket az emberek fanatizálására használták föl. Azt terjesztették, hogy Hrabovszky fölgyújtotta katedrálisukat, lerombolta a metropolita rezidenciáját, lőtte a várost, hidegvérrel gyilkolta a lakosságot. A mendemondákat hallva a határőrvidék lakói nem elégedtek meg a katonai határőrvidék körzetében kitört részleges felkeléssel, fegyverrel kezükben kiterjesztették azt. A magyar kormány nem merte gyors közbelépéssel leverni a lázadást, így a szerbeket Magyarországra vezető Arsenije pátriárka dédunokáját, Csernovics Pétert+ bízta meg a katonai erők vezérletével és azzal: ha kell, szóval, ha kell, fegyverrel állítsa vissza a rendet. Csernovics fölszólította honfitársait a törvény tiszteletben tartására, s hogy sérelmeiket a kormány elé vigyék. Megtagadták az engedelmességet, ugyanakkor Rajačić pátriárka Innsbruckból való visszatértéig fegyverszünetet kértek. Csernovics beleegyezett, visszavonta csapatait, a szerbek a fegyverszüneti megállapodást semmibe véve átlépték a római sáncokból kiinduló Ferenc-csatornát, elfoglalták a vegyes lakosságú nagyfalut, Szenttamást, legyilkolták és elűzték az ott élő magyarokat, az ingovány és a csatorna által nem védett faluszéleket pedig megerősítették. A Tisza túlpartján élő magyarokat is megtámadták, mindenekelőtt azon magyar településeket, amelyek a határőrvidéken belül húzódtak, és nyilvánvalóan ellenezték a felkeléshez való csatlakozást. Így égették fel Deliblátot Uzdinnal együtt, fosztogattak, elűzték hajlékukból az embereket. Ezután a német város, Fehértemplom megtámadásakor fordulat következett be. A városlakók bátran ellenszegültek, megverték a szerb csapatokat, amelyek akkor Temes és Torontál vármegyék rohamozásába kezdtek. A csatamezőn azonban mindenütt vereséget szenvedtek, a környéken a Versecnél, Ecskánál és Paulisnál táborozó honvédcsapatoktól. E seregek többsége nem magyar, hanem galíciai, cseh és német katonákból állt. A magyar ezredek nem tartózkodtak a királyság területén, hanem a birodalom különböző pontjain voltak szétszórva, számos közülük éppen Olaszországban harcolt. Az országban alig több mint 18 000 – többségében idegen származású – katona volt, és a kevés számú magyarnak – néhány kivétellel – idegen tisztek parancsoltak. Amikor a szerbek ráébredtek, hogy a közkatonáknak parancsoló tisztek a határőrvidék pereménél tovább nem folytatva a harcot szembeszálltak velük, más elgondolás szerint küzdöttek. Megerősített állásokat, sáncokat hoztak létre a határőrvidék területén belül, és innen indítottak akciókat a szomszédos vármegyék ellen, fosztogatással, gyújtogatással és a legbarbárabb durvaságokkal jelezve jelenlétüket. Ezért a magyarok rablóbandának titulálták őket, és két vezérüket, Stratimirovićot+ és Kojićot,+ akik Versecnél jutottak a magyarok kezére, a törvényszék nyomban akasztásra ítélte.

A legszámottevőbb szerb sáncerődítmény Vračev Gaj, Alibunár, Perlasz, Földvár és mindenekelőtt Szenttamás volt, amit Serbobran (Szerb vért) névre kereszteltek. Szakadatlan rohamokat indítottak innen, fölégették a környező falvakat, így például a gyarapodófélben levő Temerint is, Bács megyében és a Bánságban terror uralkodott.

A magyar kormány ekkor Bechtold+ tábornokot vetette be a szerbek ellen. Anyai ágon gróf Batthyányval+ állt kapcsolatban, aki ezúttal maradéktalan bizalmat táplált iránta. A harc vezénylete alatt sem lett hevesebb; napról napra egyértelműbbé vált, az osztrák tisztek nem voltak hajlandók komolyabban harcba szállni a rebellisekkel. Harmadszor is hiába kísérelték meg rohammal bevenni Szenttamást. A magyar honvédcsapatok ágyúgolyói sosem találtak célba, a szerbek kirohanásait nem tudták keményen visszaverni, és vitán felül állt, hogy – a még mindig osztrák szolgálatban álló – Bechtold és a többi tiszt a bécsi hadügyminisztériumból származó titkos utasítások szellemében kíméletesen bánik a szerbekkel.

A szerbek maguk is osztrák zászló alatt harcoltak. Osztrák tisztek irányították őket, és nyílt titok volt, hogy a belgrádi osztrák konzul, Mayerhofer+ alezredes fegyverrel és munícióval támogatja őket. Az orosz konzul, Danyilevszkij+ már május elején fölkínálta volna Rajačić pátriárkának az orosz támogatást, ha az kérelmezi az orosz uralkodótól, a keleti egyházak protektorától. Rajačić visszautasította az ajánlatot, majd Mayerhofert tájékoztatta, aki ekkor még nagyobb aktivitással támogatta a felkelést.

A magyar kormány mindezek után az osztrák kormányhoz folyamodott a király ígéretének beváltásáért, miszerint valamennyi magyar – kivéve az Olaszországban az ellenséggel harcban álló ezredet – térjen vissza az országba az itt állomásozó idegen hadtestek helyébe, amivel egy időben azt a könnyítést kell nyújtani a magyar tiszteknek, akik külföldi egységekben szolgálnak, hogy felcserélhessék helyüket, és magyar ezredekbe vezényeljék őket. Az osztrák hadügyminisztérium ennek éppen ellenkezőjét tette: augusztus havában a bécsi parlament egyik ülésén a szerbek elleni háborút kényszerűnek nyilvánította, amelyben a tisztek akaratuk ellenére vállalnak szerepet. Mikor Bács, Temes, Torontál és Krassó vármegyékben a magyar seregben szolgáló német tisztek tudomására jutott a fenti kinyilatkozás, még passzívabbá váltak.

A gyér létszámú honvédsereg felduzzasztására a magyar kormány több vármegye nemzetőrségét mozgósította. Ez azonban eléggé szerencsétlen lépésnek bizonyult. Az emberek vonakodtak elhagyni családjukat, tetemesek voltak a költségek, az eredmény pedig nulla, minthogy a nemzetőrök abban az időben még nem állták a tüzet.

A kormány ezért még júniusban tíz honvédzászlóaljat hozott létre, mindegyikben ezer-ezer önkéntessel. Hazájuk védelmére, annak minden vidékén, de határain innen léptek szolgálatba, hiszen nem azt választották, hogy a magyarok szemében rokonszenves olasz seregek ellen harcoljanak. Az önkéntesek éppen ezért a honvéd nevet kapták. A friss erők hamarosan hozzászoktak a puskapor szagához, és a később oly dicsőséges magyar hadsereg derékhadát képezték. A harmadik és kilencedik zászlóalj már a szerbek elleni harcokban nem egy babért szerzett, nevezetesen megvédte Fehértemplomot, amikor a többségben levő ellenség másodszor támadta meg a várost.

Szeptember első felében a szerbek több ízben újra vereséget szenvedtek. A szerbek már második alkalommal támadták meg Kiss ezredes magyar dandárját Becskerek szomszédságában, de vereséget szenvedtek, és perlaszi erődítményükbe űzték őket, amit a magyarok rohammal vettek be. Mivel azonban a magyar dandár nem kapott kellő segítséget, nem jutott Pancsovánál tovább. Kiss ezredes ezért Perlasz erődítményeit csak lerombolni tudta, majd korábbi táborhelyére tért vissza. Hasonlóan vereséget mértek Vračev Gajra 5-én Fehértemplomból indított rohammal. A szerbek felbuzdulását még ez sem csillapította. Mikor tudomásukra jutott, hogy Jellačić Magyarország ellen hadba indult, pusztító kedvük újonnan lángra kapott. Szenttamásnál ásták be magukat, 15-én pedig Kiss ezredes kastélyaiba törtek be Aradnál és Eleméren.

A vitéz tiszt (akit egy esztendővel az itteni események után Haynau+ Aradon kivégeztetett) támadást indított úgy, hogy az ágyúkat saját eleméri kastélyának falaira irányította a rabló, fosztogató ellenség kiűzésére.

Amennyire barbár szörnyűségeket követtek el, amerre csak megfordultak (hiszen védtelen asszonyokat, esendő öregeket, gyermekeket és csecsemőket mészároltak le), meg kell hagyni, a szerbek annyira bátrak és kitartóak voltak ebben a harcban. Kegyelmet sosem fogadtak el. Közülük is a legvadabbak és legvakmerőbbek a Duna túlsó partjáról, török területről származó arnoutok és montenegróiak voltak, akik testvéreik megsegítéséért küzdöttek. A 6000 jól fegyverzett, írni, olvasni nem tudó, de a kardforgatáshoz igen jól értő zabrálót Knićanin+ vezette. A sáncépítést néhány lengyel tiszt irányításával végezték.* Az egész fölkelés hátterében Mayerhofer, a belgrádi konzul állt.

Jellačić, Roth+ és Philippovich+ tábornokok vereségének, valamint a bécsi forradalom bukásának hírére új fordulatot vett a szerb háború. A szerbek csak támaszkodásra használták fegyverüket, nem indítottak újabb rohamokat. A magyarok sem tudtak azonban támadást kezdeményezni, mert a nem magyar eredetű csapatok megtagadták az engedelmességet, bevonultak Aradra és Temesvárra, ahol a várak kapitányai a magyarokat ellenségüknek tekintették, és becsukták a kapukat előttük. Arad polgárai hűségesek maradtak Magyarországhoz, minek következtében az erődítményből szakadatlan ágyúzásnak voltak kitéve. Időközben a karlócai gyűlés által májusban vajdának választott Šupljikac,+ aki ezredesi rangból tábornokká lépett elő, s akit az uralkodó törvényes vajdának erősített meg, visszatért Olaszországból. Ő a humánus érzések embere volt, szigorú büntetéssel fenyegette katonáinak minden garázda tettét, akik így abbahagyták az ellenségeskedést, s talán még megegyezésre is hajlottak volna.

Míg a szerb felkelés a kedvező végkifejlet reményét is megcsillantva ilyen módon vett fordulatot, nagyon-nagyon elszomorító hírek érkeztek Erdélyből. Ahhoz, hogy az eseményeket valósan tudjam leírni, vissza kell térnem a márciusban történtek Erdéllyel kapcsolatos összefüggéseire. A Bécsben és Magyarországon márciusban végbemenő válság természetesen Erdélyben is nagy hatást fejtett ki. Ezt az országot az ottománoktól elszenvedett mohácsi vereség óta választották le Magyarországtól; újraegyesítését újból és újból ígérgette már III. Károly, Mária Terézia, Lipót és Ferenc is. Fejlődésében az országrész nem tartott lépést a királysággal. Erdély valamennyi patrióta államférfija pontosan tudta, számottevő javulás csak akkor érhető el, ha bekövetkezik a visszacsatolás. Unio – volt a haladó pártok mottója, míg a bécsi és erdélyi reakciósok minden eszközt megragadtak az eggyé olvasztás megakadályozására. Mindennek főként a szászok látták hasznát. Az intrikák szálai Bécsbe, egy kézbe, báró Rosenfeld+ tanácsoshoz, rajta kívül pedig egy szász grófhoz, Salmenhez+ Nagyszebenbe futottak össze. Eszközül pedig a wallachok jöttek számításba.

Az erdélyi alkotmány nagy hibája következtében a wallach lakosság széles tömegének semmiféle politikai szava nem volt. Nem olyan parasztok voltak, mint amilyenek Magyarországon éltek, akiknek jogát és kötelességét törvény szabta meg, hanem egyszerűen rabszolgaszámba vették őket.

Az erdélyi törvények csak három nemzetiséget: a magyart, a székelyt és a szászt ismerték el és ruházták föl egyenlő joggal, s lehettek adózástól mentes jobbágytelkek tulajdonosai; a wallachok – kevés kivétellel – a rabszolgaság béklyóiban éltek, amit már vagy hetven esztendeje kellett eltűrniük az anyaország, Magyarország szomszédságában. Ahhoz a földhöz kötve, ahol megszületett, egy wallach, ilyen vagy olyan módon csak céhmesteri engedéllyel kamatoztathatta tehetségét, tanulhatott mesterséget, vagy adhatta fejét valamiféle tudományra. Ennek tulajdoníthatóan Erdélyben közöttük csak egészen kivételes esetben található kiművelt ember. A wallach nemesség természetszerűleg beolvadt a magyar arisztokráciába. Mégis sehol sem annyira szembeszökő a leigázottak nélkülözése, mint a szász földön, ahol a német újságok a szász és a wallach papság – elnyomatásra panaszkodva – ellenségeskedését évekig átörökítették. Ezeken a területeken valóban találhatók olyan három-négy családból álló szász települések, melyek protestáns lelkésze hat-nyolcszáz font sterling évi jövedelemre tesz szert a falu keleti vallású wallach lakóinak kiszipolyozásával. Ez mérhetetlen nagyságú summa Erdélyben, ahol a legtöbb nagy családban élő királyi tiszt megelégszik 30–40 fontos jövedelemmel. Magasabb rangú tisztek fizetsége tesz ki nyolcvan fontot. A wallach nem csupán az egyházi tized, hanem a keresztelési, házassági és temetési adót is köteles fizetni a szász lelkésznek, míg egy görögkeleti papnak, akit csupán a wallachok tartanak el, valamennyi vallási funkciót el kell látnia. A szászok a közügyekből is alig-alig valamit engednek át a wallachoknak.

Példátlan lelkesedésével és nemeslelkűségével az erdélyi magyar és székely lakosság kész volt lemondani történelmi privilégiumairól, és arra vállalkozni, hogy bőkezű anyagi áldozatokat hozzanak szülőföldjük további fejlesztésére, fölvirágoztatására. A szászok ezzel ellentétben a kamarilla tervei mellett álltak ki, a reakció eszközévé váltak.

Néhány nappal az erdélyi országgyűlés megtartása előtt, amit május végére hívtak egybe, a kolozsvári napi újságok közreadták azokat a titkos utasításokat, amiket a köztisztviselők az osztrák kormány hívei által 1848 májusában létrehozott Szász Bizottságtól kaptak. Ezek a hírek azt sürgették, hogy a képviselőválasztásokon minden eszközt meg kell ragadni az unió ellenzőinek támogatására. A földbirtokosok figyelmét veszteségeikre kell irányítani, amit a robot eltörlésével szükségszerűen viselniük kellene. Majd pedig egyértelművé kell tenni a földbirtokosok számára, hogy néhány német ezred támogatásával nem jelenthet nehézséget a régi rend visszaállítása, illetve, hogy az unió létrehozása semmi másra nem volna jó, mint múlandó felzúdulás kiváltására. Mindazoknak, akik befolyással bírnak ember, pénz fölött, vagy helyzetük kedvezőbb, magas rangú hivatalt kell vállalniuk. Végül, mint azt írták, ha az országgyűlés az uniót mégis életre hívná, mód van még az azt megsemmisítő eszközök megtalálására, azaz a szászok megvonhatják hitelesítő pecsétjüket a magyar és székely okiratokról, ezáltal hatálytalanítva az országgyűlés hozta törvényt. A dokumentumok bécsi útjuk alatt is feltartóztathatók, elodázható a törvényes szentesítés, miáltal időt lehet nyerni, s az időnyerés ebben a viszályban „minden” megszerzésével azonos. A wallachoknál azonban senki odaadóbban nem engedelmeskedett a kamarilla felbujtásának.

Hosszú időktől fogva nagyobb többségük, de főként a klérus mély keserűséggel érezte politikai elnyomatását, hiszen a vármegyében a wallachok számbeli fölényének dacára helyzetük igazságtalansága szembeötlő volt. Legsürgetőbb kívánalmuk, nem kétséges, korábban csupán vágyuk, az volt, hogy – negyedik nemzetként a másik három nemzethez hasonlóan képviseltethessék magukat az erdélyi országgyűlésen. Az unió azonban mindenféle nemzetiségi disztinkciót eltörölt, és a jövőbeni választások alkalmával ez a nemzetiség nem léphetett a színre, a választójogot ugyanis megfelelő birtokjoghoz kötötték. A wallachok nagy súlyt helyezve erre, és minden mással szemben azon követelésüknek adtak hangot, hogy ismerjék el őket negyedik nemzetként, ezáltal teremtsék meg többségüket az országgyűlésen, minek következtében a politikai harc új irányt venne. Május 15-én, pontosan azon a napon, amikor Rajačić pátriárkának választatta magát Karlócán, a wallach püspök, Şaguna+ szintén egybehívta Erdély wallach nemzetiségét. Balázsfalvánál a mintegy 30 000 egybegyűlt úgy döntött, hogy olyan követséget küld a császárhoz, mely kéri negyedik nemzetként való elismerésüket. Annál is inkább erre a döntésre jutottak, mert az unió törvényének olyan értelmezése jutott kezükhöz, amely az egyesített görög egyházzal+ való koalíció (amihez a ruszinok és a wallachok egy része is tartozott) létrehozását szorgalmazta, így különítve el a wallachok nagyobb részét a keleti egyháztól. Ilyen körülmények között nem volt nehéz feladat fanatizálni a wallachokat.

Ezek a cselszövések sem jártak sikerrel. A kamarilla legnagyobb csodálatára az 1848. május végi kolozsvári erdélyi országgyűlés Erdély és Magyarország egyesítését a legszigorúbb előírásokat is szem előtt tartva és nagy lelkesedés közepette ünnepélyesen és egyhangúlag kimondta. A császár kijelölte kormánybiztos, Puchner+ altábornagy magyar nyelven nyitotta meg az országgyűlést, és a császár nevében kifejezte óhaját az unió megszavazására. Szavait repeső szívvel hallgatta az országgyűlés, jóllehet beszédének egy másik pontja következetlenségre utalt, amennyiben új kancellár kinevezését javasolta a nagyhercegségre, ami számos hallgatóban visszatetszést váltott ki.

Kolozsvár utcáin a felajzott tömegben látható volt Nagyszeben szász delegációja egy hatalmas háromszínű magyar zászlóval, amivel a szász megyeszékhely képviselőinek a parlament eredményeivel őszinte elégedettségét fejezte ki. A kamarilla titkos mesterkedései ellenére július 1-én sor került az országgyűlési határozat szentesítésére. Valójában az történt, hogy az országgyűlés döntését tartalmazó eredeti határozati dokumentumot, mely szerint az uniót létre kell hozni, útban Innsbruck felé ellopták, s csak a másolat jutott el az uralkodóhoz, aki ennek ellenére kézjegyével látta el, majd parancsba adta: Erdély valamennyi tisztje esküdjön fel az új alkotmányra, ezzel kötve mindenkit annak védelmezésére.

A törvény jóváhagyását követően a kamarillának elkerülhetetlenül újabb eszközök után kellett néznie Erdély Magyarországtól való elszakítására. Újra csak a wallachok felbujtására került sor. Titkos küldötteket bíztak meg, terjesszék az emberek között, hogy wallach nemzetiségüktől való megfosztásukat fontolgatják, s ami még ennél is több, saját földjükről is el akarják űzni őket. A mendemonda futótűzként terjedt, eszerint: Ferdinánd császárt a magyarok megfosztották trónjától, és az a körülmény, hogy a rendeleteket most nem a császár, hanem ahogy korábban is történt, a király nevében bocsátották ki, jó alkalmat adott a következő valótlanságok terjesztésére a parasztok körében: „Na, látjátok, barátotok, a császár, aki felszabadított benneteket jobbágyterheitek alól, többé már nem a ti uratok: most már a magyar király rabszolgái vagytok.”

Egymástól elszigetelt törvénysértésekre került sor. Marcalfalván a parasztok lekaszálták a földbirtokos még zöld búzáját, mivel azt még a robotban vetették. Topánfalván a fellázadt parasztok az erdőségek felét maguknak követelték, és mivel a kitermelt fa egy részének felhasználási jogát kapták csak meg, a közelben elterülő fiatal erdőséget teljesen kipusztították. Mindkét esetben előzetes figyelmeztetések után katonaság teremtett rendet a törvénysértők között. Marcalfalván csaknem ütközetre került sor. Megfélemlítve az esettől, a második alkalommal a parasztok már engedtek, bár a felbujtók különböző ürügyeket felhasználva több mint harminc falu parasztságát szólították egybe. Azon emberek józanságának köszönhetően, akik vonakodtak Topánfalva parasztjait irányítani – a terv kudarcot vallott.

A kamarilla titkos küldöttei most arról próbálták meggyőzni a népet, hogy a császár kívánsága ellenére bevetett katonák nem a monarchia szolgálatában álltak, hanem idegen zsoldosok voltak. Bármilyen nevetséges, még ezt a legkevésbé számottevő körülményt is fölnagyították az emberek, és minden kétséget kizáró bizonyítéknak vették. A gyalogsági tisztek például bajuszt kezdtek növeszteni, amit március előtt tiltottak, azóta pedig engedték. Hogy az embereket a „honvédek” ellen hangolják, akik piros-barna színű katonazubbonyt viseltek, elterjesztették, hogy piros öltözetű és hosszú szakállú barbár csapatok törtek be Magyarországra, és már útban vannak Erdély felé, hogy elűzzék a wallachokat, s saját birtokukba vegyék földjeiket. Egy Iankunak nevezett tisztviselő, aki nem értett egyet feletteseivel, kilépett hivatalából; most apjával, egy gazdag wallach paraszttal Topánfalva közelében él. Ez az ember volt parancsolói ellen bujtotta föl a népet. Megnyerő idegen és szokatlan beszédével nagy befolyást szerzett a wallachok körében.

Egy másik hangadó ezek között az emberek között Móga+ volt, aki a tiszti beosztottak hivatalát irányította, ahonnan családjával űzték el; először Felsőbánya jegyzőjének lakája, később Igyán szerpapjának tisztviselője lett. A szerpapot a hegyi vidékek egyik vezérévé akarták kinevezni, ha a kamarilla terve sikerrel járna. Ezek voltak az osztrák kormány alkalmazta titkos küldöttek az erdélyi hegyvidéken, melynek wallach hegyi lakóit mócoknak nevezték.

Laurian+ bukaresti professzor, valamint Şaguna püspök már pallérozottabb emberek voltak, de kevesebb befolyással bírtak a vademberek között. Sokkalta hitványabb jellem, közönséges és szánalmas alak volt a román bizottság lelke, Bâlcescu+, akit Bârnuţiu+ tartott a markában. Ez utóbbi híján volt mindenféle nemzeti érzésnek, teljes mértékben az osztrákok eszközeként szolgált.

A cselszövéseket azonban a legnagyobb titokban szőtték. A kamarilla nem merte kockáztatni, hogy nyíltan szembeszálljon az országgyűlés hozta döntésekkel. Valamennyi vármegyében meghallgatták a köznép kívánságait, java részét teljesítették is. A szabadság ügye iránti lelkesülést így fenntartották, és az udvarban is erősödött a bizalom.

Az emberek közötti felbujtók némelyikét, így Mógát és másokat is legálisan lefogták, bűntetteikért elítélték. Függetlenül a hivatalosan kiadott törvényszéki végzéstől, a magyar népbiztosok megbocsátottak nekik, és szabadon engedték őket, miután ígéretet tettek arra, hogy nem ártanak többé a magyar kormánynak. Röviddel ezután a szászoktól fölbátorítva újra régi foglalatosságukat űzték.

Végül elérkezettnek látszott az idő a már leplezetlen akció véghezvitelére. Erre Jellačić Magyarország elleni támadása adott jelt. Szeptember 16-án Puchner tábornok proklamációt adott ki, melyben valamennyi erdélyi tiszttől azt kívánta, hogy tagadják meg a magyar alkotmányra tett esküjüket, és támogassák oppozícióját. Ezzel egy időben osztrák tisztekkel az élükön egy wallach újonccsapatot toboroztak s fegyvereztek föl abból a célból, hogy akik október 18-ig nem csatlakoznának a tervhez, azok ellen erőszakot alkalmazzanak. Evégett a proklamációt megküldték a nagyszebeni és kolozsvári fennhatóságoknak egyaránt, hogy tudassák a vármegye alsóbbrendű elöljáróival.

Az elégedetlenség és a tiszti nyugdíjak növelésének elkerülése végett a magyar kormány mindenütt azon elv mellett igyekezett kitartani, hogy a korábbi kormány tisztviselői tartsák meg helyüket. Így nem nehéz magyarázatot találni arra, hogy az erdélyi magas rangú tisztek miért játszottak a kamarilla kezére, vagy legalábbis miért igyekeztek jó kapcsolatot tartani az erősebb oldallal. Az azonban még korántsem dőlt el, melyik is lesz az erősebb párt, a nyilatkozat kiadását így elhalasztották, és ünnepélyesen tiltakoztak Puchner tábornok illegális okirata ellen. Ez alkalommal Ausztriában a már jól kitaposott utat járták, és legalább egy hét időt akartak nyerni a kicsinyes ügynek. Ilyen előjelekkel érkezett el október 18-a. Senki sem látta előre a közeledő katasztrófát, kivéve azokat, akik részesei voltak a tervnek.

Az összeesküvés baljós következményei mindenütt megmutatkoztak, de sehol sem olyan rettenetes módon, mint Zalatna távol eső hegyvidékén.

Az itt élő köztisztviselőket egy csapásra állig fegyverzett wallachok vették körül. Az uralkodó több mint 1200 hűséges szolgálója gyűlt egybe. A legmagasabbtól a legalacsonyabbig mindenféle rangú fiatal és idős emberek verődtek össze feleségeik és gyermekeik kíséretében. Mindannyian azzal a szándékkal jöttek, hogy – a Zalatnától több óra járásra fekvő – Enyed városába együttesen induljanak, hogy menedéket leljenek a vad hordák elől; ezek mindenkit hajlamosak voltak letámadni, aki a véletlen folytán nem wallach volt, és aki parasztoktól eltérő viseletet hordott. Zalatnától még távolabb történt, mikor a tiszteket felfegyverzett wallach csapatok ejtették foglyul. Nem kívántak szembeszállni azokkal, akik azt a látszatot keltették, hogy az uralkodó nevében cselekednek, tárgyalni kezdtek. A menekülők azzal a feltétellel tették le kardjukat és puskájukat, hogy nem akadályozzák meg Enyedre való szabad vonulásukat. Mielőtt befejezték volna a lefegyverzést, beesteledett.

Zalatna vármegye orvosa, akinek kedvezett a szerencse, és szinte egymaga menekült meg sértetlenül az elkövetkező mészárlás elől, elsőnek tette le kardját. Fegyverrel teli kocsik várták a hajnali indulást. Az éjszaka folyamán futárt küldtek Zalatnába osztrák vezérükhöz a wallachok, tudakolva, mit kezdjenek „rabjaikkal”. A futár azzal az üzenettel tért vissza, hogy „öljétek le a nyomorultakat”.

Másnap reggel a szerencsétlen családokat körülvették a wallachok. Izgatott várakozás lett úrrá. Amikor megérkezett a végérvényes parancs a gyilkolásra, a zendülés katonái maguk is megütközve tapasztalták, hogy jó ideig egyetlen foglyuk sem él a szabad menekülés lehetőségével. Néhány pillanatig mindkét oldalon elbizonytalanodtak, végül a lefegyverzettek határozták el magukat. Ma már nem tudhatjuk pontosan, hogy a lassan haladó menet mikor jutott el ahhoz a pillanathoz, amikor is a wallachok elérkezettnek látták a cselekvés idejét.

Lélegzetelállító jelenetre került sor. A fegyvertelen emberek egyik részét furkósbottal verték agyon, másokat élesre hegyezett hegymászó bottal döfték le. Akiket fára akasztottak föl, azokat szénavillával vagdalták össze, megint másokat belöktek az árokba, ahol fatuskókat gurgatva rájuk temették be őket. Az asszonyokat és lányokat a legrettenetesebb módon csonkították és gyilkolták meg. Borzong a testem, ha beszélnem kell erről!

A mészárlás sokáig tartott. Reinbold+, Zalatna német inspektora, aki feleségét és két lányát szorította magához, nem látva más eshetőséget végzetük elkerülésére, és lévén bizalmatlanabb útitársainál, megtartotta kétcsövű fegyverét; először két lányát lőtte le, töltött, majd feleségével, végül magával végzett. A sietség és kapkodás, minek közepette szörnyű tettét véghezvitte, bizonytalanná tette kezét, s felesége túlélte az iszonyatos katasztrófát, elmesélte a történteket. Az 1200 ember közül mintegy 110-en maradtak sérülten életben. A 70-80 túlélő közül egy asszony, Császár bíró felesége, megszámolhatatlan sebből vérezve Gyulafehérvár városának kapujáig vonszolta magát. Az osztrák csapatok elfoglalta város parancsnoka azonban ütve-verve űzte el a kapuktól a kimerült áldozatokat, akik bebocsáttatásuk visszautasítását hallva erőtlenül omlottak a földre.

Erdély nem egy részében hasonló vérengzéseket követtek el. Enyed városát fölégették, kirabolták. Zaránd vármegyében sok földbirtokost megöltek. A Brády családot utolsó tagjáig kiirtották. Mikes bárónőt gyermekeivel együtt barbár módon legyilkolták. A wallachok elkövette rettenetes tettek olyannyira példa nélkül állók voltak, hogy még Puchner is kétségbeesett a vérfürdőt látva, a lázadáson azonban már nem lehetett úrrá lenni.*

Az osztrák alezredes, Urban+, aki magát wallach Jellačićnak nevezte, rövid időre egybegyűjtötte a határőrvidék wallach lakóit. Erősítéseket kapott Bukovinából, majd Kolozsvár ellen vonult, amely változatlanul a magyar kormány mellett állt ki.

Azon a vidéken a magyar csapatokat vezénylő Baldacci+ tábornok sem csapataiban, sem az ügyben, amiért harcolt, nem bízott. Az előőrsök csatározásait követően, amelyekből egyébként a magyarok kerültek ki győztesen, november elején érthetetlen módon föladta Kolozsvárt és Erdélyt. A Szatmárból Désbe tartó győztes magyar önkéntes hadtesteket Urban megverte, ezek fejvesztve vonultak vissza Nagybányára, sőt mi több, még itt sem álltak meg, egészen Szatmárig meneteltek, meglehet nem volt ellenség a láthatáron. Erdély végül elhagyatott lett. A hűséges székelyek saját földjükön váltak Magyarországtól teljesen elszakítottá.

 

Megjegyzés az előző fejezethez

Az egészen korai időktől számítva a mohácsi csatáig Erdélyben és Magyarországon ugyanazon törvény volt érvényben. A királyságtól való elszakadás csak akkor következett be, amikor – a nagyherceg szabad megválasztása idején – a nagyhercegség több tekintetben Magyarországtól különböző rendeleteket és törvényeket fogadott el. I. Lipótot, aki akkor már Magyarország királya volt, Erdély főhercege is elfogadta, így a két ország még egyszer közös uralkodót ismert el, és attól fogva a Habsburg-ház hercegeinek uralma alatt is ez a szokás folytatódott. Erdély mindemellett megtartotta saját intézményeit, amelyeket I. Lipót egyöntetűen elismert.

Az erdélyi alkotmány főbb sajátosságai az alábbiak voltak: Erdély három szövetségi nemzetből állt: a magyarokból, a székelyekből és a szászokból; ezek mindegyike saját területtel és saját alkotmánnyal bírt. A magyarok területén a lakosság zömét wallachok tették ki, de a földbirtokosok mind magyarok voltak. A városi hivatalok többsége igen hasonlított a Magyarországon működőkre. Hasonló módon vármegyékre tagolódtak, negyedévente megyegyűléseket, háromévente pedig választásokat tartottak.

A székelyek mind magyar eredetűek, és kivétel nélkül szabadok. Birtokaikon nincsenek jobbágyok és földesurak, lakói mind kisbirtokosok. Egy részüket, akiket primoreszeknek neveztek, katonaiszolgálat-mentességet élveztek, viszont a principilusok és pixidariák+ valamennyien szolgálatkötelesek voltak, és őket ebben a tekintetben úgy tartották, mint akik a határőrvidékhez tartoznak. A székelyek városi intézményei is a magyarországiakra emlékeztettek.

Az okiratok szerint a szászok területét is csak szabad emberek lakhatják, de a 12. században oda települt szászok minden előjogot kivívtak maguknak, elnyomták a közöttük élő wallachokat. A szászok városi intézményei jelentősen elütnek a magyarokétól. Teljes egészében német mintájúak, s a maguk nemén kiválóak. Egy nemzeti gróf irányítása alatt állnak. A városok önkormányzattal bírnak, bizonyos időszakokban a gróf elnökletével gyűlést tartanak, ahol delegátusokkal képviseltetik magukat ügyeikben. Területeiken azonban a wallachok nem szavazhattak, nem jutott hely számukra a hivatalokban, alkalmanként hivatalnoki vagy valamiféle alacsonyabb rangú pozíciót kaphattak. A wallachok itt legalább annyira rabszolgaságban éltek, mint amennyire Erdély magyar vidékein, azzal az egy kivétellel, hogy a szászok nem földesúri, hanem a szász városi hivatalok uralma alatt álltak, melyek elöljárói a földesuraknál jobban korlátozták jogaikat.

A három nemzetiség törvényei értelmében háromévente kellett országgyűlést tartani képviselőik részvételével. Az országgyűlésnek azonban nem egy, hanem két háza volt. A három nemzet képviselőin kívül regalisták+ – korlátlan számban – is ott ültek. Regalisták – életre szóló nemesi rangféleséggel bírók – voltak mindazok, akiknek az uralkodó (Erdélyben a nagyherceg) egy különleges levelet adományozott, a „Litterae Regales+”-t. A törvényhozáson kívül az országgyűlésnek az volt a fő feladata, hogy a három szabad nemzet központi kormányába tagokat válasszon, így a kormányzót, akinek székhelye Kolozsvárott volt, a kancellárt, aki Bécsben székelt, a kormányhivatalnokokat és bírákat. Az országgyűlésnek kellett javaslatot tennie a nagyherceg személyére is. Minthogy azonban a három erdélyi nemzet egy-egy képviselőjét választotta az országgyűlés egy-egy hivatal betöltésére azon elv értelmében, hogy Erdély mindhárom elismert vallásának (római katolikus, az augsburgi és helvéciai konfesszióhoz tartozó protestáns és unitárius) képviselője kell legyen, a választási szabadság voltaképpen igen-igen korlátozott volt. Nagyon valószínűtlen, hogy a kilenc jelölt között ne lett volna ott az udvaré.

Erdélynek mint egyesített országnak nem volt saját pecsétje, ugyanakkor a három alkotó nemzet külön-külön pecséttel bírt, és az országgyűlés dokumentumait csak e három pecsét együttes nyomatával lehetett legalizálni. A szász delegátusok a magyar és a székely küldötteknél is szorosabban összetartottak. Ez utóbbiak szinte kivétel nélkül minden alkalommal konzervatívokra és liberálisokra szakadtak, a szászok ezzel szemben egységesen adták le voksukat, és gyakran fenyegetőztek azzal, hogy – bár kisebbségben maradtak – mégsem hagyják jóvá pecsétjükkel a megszavazott törvényjavaslatokat. Fenyegetésüket azonban sohasem váltották be. A szászok, Horvátországhoz hasonlóan, Metternich+ politikájának hatására mindenkor ellenségesen viselkedtek az erdélyi magyarokkal szemben.

Erdélyben a wallachoknak nem voltak nemzeti jogaik, nem ismerték el törvényesen sem a görögkeleti, még kevésbé az egyesült görög egyházat, melyet – csupán megtűrtek. Még ha kivívták volna nemzeti jogukat is a wallachok, a választási szabadság feltehetőleg változatlanul korlátokba ütközött volna számukra, minthogy akkor már 12 jelölt jöhetett számításba egy-egy hivatalra. Az említett nemzeti megkülönböztetések eltörlése és egy általános minősítés megállapítása kialakulóban volt már, de semmiképpen sem olyan áron, hogy a nemzetiségek egyenkénti képviseleti számát emeljék.

A wallachok azonban Bánfalván szavukat emelték mindenféle megkülönböztetés ellen, hiszen szegénységük következtében az efféle természetű legkisebb megszorítás is tömegeiknek a választásokból való távolmaradását eredményezte volna.

 

Windisch-Grätz+ támadása

Kossuth november közepén tért vissza Pestre. Ebben az időben Magyarország helyzete nem volt irigylésre méltó. Herceg Windisch-Grätz tábornagy 75 000-es sereggel táborozott Bécs körül, és egyidejűleg Pozsonyt és Sopront is fenyegette. Mindenki pontosan tudta, amint a tábornagy Bécsben kivégzésekkel kitölti bosszúját, az ágyúk csövét nyomban Magyarország felé irányítja. A morvaországi határvidéken Simunich+ 12 000, a galíciai oldalon pedig Schlick+ 15 000 emberrel vonult föl. Erdély felől Puchner,+ Wardener és Urban+ foglalt el fenyegető állásokat. A Bánságot a szerbek veszélyeztették. A horvát határon Nugent+ és Dahlen+ tábornokok toborozták seregeiket. Az ország belsejében pedig három nagy fontosságú erőd, Arad, Temesvár és Eszék volt az ellenség kezén. Egyszerre kilenc oldalról érte támadás Magyarországot. E bajokat csak tetézte a külföldi országoktól való teljes elszigeteltség s az, hogy a kereskedelem megszakadt Ausztriával. Hiány volt fegyverben, gyutacsban és gyógyszerben. Az egész országban alig lehetett négyszáz súlynyi kénkövet fellelni, sem vásznat, sem pedig ruhánakvalót nem lehetett importálni, mindkettő olyan áru, amire mindennél jobban szükség lett volna. Kossuth és a Honvédelmi Bizottmány azonban nem esett kétségbe. Miközben Görgey+ Pozsonyban csapatait szervezte, és hozzászoktatta őket a naponta megújuló kartácstűzhöz, a bizottmány Pesten fegyver-, gyutacs- és puskaporgyártó manufaktúrákat létesített; piritből kénkövet állítottak elő, salétromházakat emeltek, befogták az ország összes szabóját és cipészét, hogy uniformist és lábbelit készítsenek a hadsereg számára; mindemellett saját elszántságukkal buzdították az országgyűlést és az ország népét.

Erdély felől fenyegetett a legnagyobb veszély addig, míg december 1-én Bem+ tábornokot nem küldték oda. Négyezer, hitét vesztett emberből kezdett sereget kovácsolni, olyanokból, akik az akkori felfordulás közepette menekültek ki az országból. Mindössze egyetlen – bécsi egyetemistákból álló – német légióra lehetett támaszkodni, akik a Désnél elszenvedett vereség során megóvták és biztonságba helyezték az ágyúkat. Ezen vitéz önkénteseken kívül Bem egy kipróbált székely gyalogoszászlóaljjal, háromezer újonccal, akik sohasem láttak még csatamezőt, és harminc ágyúval bírt.

Mielőtt Bem elhagyta Pestet, tudatta a bizottmánnyal: ezzel a 8000 emberrel két héten belül beveszi Erdélyt; mindenekelőtt Wardenert veri meg, visszaszerzi az ország kulcsfontosságú pontját, Dést, majd Kolozsvárt. Mikor ezt befejezi, Urbant a wallach területről a szomszédos Bukovinába űzi, és mihelyt csatlakozni tud a hűséges székelyekhez, szuronya hegyére tűzi az osztrákokat a szászok földjén. A bizottmány tagjai örömmel vették, hogy Bem derűlátó nehéz feladatát illetően, bár szavaiból hetvenkedést éreztek; szerintük ígéretére nem lehetett biztosan számítani. Senki nem hitte, hogy a tábornok nemcsak hogy minden képzeletet felülmúlva tartja szavát, hanem ígéretét túlszárnyalva sokkalta többet tesz.

Perczel a horvát határt védte, s mikor az osztrákok fenyegetni próbáltak, a stájerföldi Friedaunál meglepte és visszavonulásra kényszerítette őket. Mindemellett világos volt, hogy amint Windisch-Grätz megindítja hadműveleteit, Perczel nem képes tovább ellenállni Nugent és Dahlen számbeli fölényének. Szlavóniában gróf Batthyány Kázmér+ a nemzetőrökkel és néhány honvéddel együtt a vakszerencsének köszönhetően bevette Eszék várát, ahonnan ellenőrzése alatt tartotta Szlavóniát. Kossuth, mielőtt visszavonta a Délvidéken táborozó csapatokat Pest feltétlen megerősítése végett, nem mert végzetes csapást mérni a szerbekre. Éppen ezért a hős Kis tábornokot és Damjanich+ ezredest haditanácsra kérette Pestre. Úgy határoztak, hogy míg Földvár színlelt támadása alatt a szerbeket a római sáncoknál csapdába ejtik, megrohamozzák Szenttamást. Damjanich két honvédzászlóalj erősítést kérve Fehértemplomtól a Tiszáig húzódó határőrvidék megtisztítását javasolta. Az elképzelés kivihetetlennek látszott. De mivel Földvár és Szenttamás bevétele a hirtelen leszálló őszi ködnek köszönhetően, ami bármilyen együttes hadművelet kivitelét megnehezítette, lehetetlenné vált, Damjanich megkapta a kért zászlóaljat. Csapatait megerősítve súlyos vereséget mért a szerbekre Lagerdorfnál, rohammal bevette Szenttamást, és megtisztította a Bánság határvidékét. Csupán Pancsova és Zimony maradt még a szerbek kezén. Eközben Máriássy ezredes a Maros partján mindhiába támadta Arad várát.

Északon, Sáros vármegyében a magyarok sokkal kevésbé bizonyultak sikeresnek. Schlick osztrák tábornok a Dukla-szorosnál lépett be az országba. December 8-án Pulszky Sándor+ ezredes sebtében összeverődött nemzetőrökkel a kassai domb elfoglalásával lépett föl ellenük, de vereséget szenvedett. Tchórznizki ezredes zászlóalja alatt azonban háromszáz lengyel segítette fedezni a magyarok visszavonulását. Schlick seregének vezérkarát az ő segítségükkel ejtették foglyul. Az osztrákok hivatalos jelentésükben elismerték, „drágán fizettek ezért a győzelemért”. Ekkor a magyar hadügyminiszter, Mészáros+ tábornok vette át a Schlick elleni seregek irányítását. Szemere belügyminiszter pedig Borsod megyeszékhelyére, Miskolcra utazott, hogy lelkesítse az embereket, s egy általános újoncozást kezdjen. Mészáros számbeli fölénye ellenére először Szikszónál, utána pedig Barcikánál is vereséget szenvedett. Schlick ellenállás nélkül vonult a Tiszáig, s már Debrecent fenyegette, mígnem januárban Klapka+ vereséget mért rá.

Miközben a seregek mindenfelé harcban álltak, Kossuth még egy kísérletet tett a végzetes háború elkerülésére, hiszen pontosan látta, az vagy Magyarország, vagy pedig a dinasztia bukásával végződhet csak. Így írásban fordult az Amerikai Egyesült Államok bécsi követéhez, Mr. Stileshez,+ és kérlelte, az emberiség védelmében érje el herceg Windisch-Grätznél a magyarokkal való fegyverszünetet. A követ azt válaszolta: készségesen eleget tett a kérésnek, de herceg Windisch-Grätz nem egyezkedett, feltétel nélküli megadást követelt. Eközben híre jött, hogy december 2-án Ferdinánd császár lemondott a trónról Olmützben s fivére, Ferenc Károly úgyszintén visszavonta követelését a trónra, s ez utóbbinak fia, egy tizenkilenc éves fiatalember lett most a császár.

A magyar képviselők egy része az utóbbi idők eseményei kapcsán látott még egy halvány reménysugarat. Sokan bíztak abban, hogy a fiatal uralkodó trónra lépését amnesztiával ünnepli, s a törvény értelmében országgyűlést hív egybe annak érdekében, hogy királlyá koronázzák, s elismerje Magyarország valós törvényeit. Ez az illúzió hamar szertefoszlott. Az amnesztia híre helyett erőszakos proklamációk érkeztek – tagadva bármilyen magyar alkotmány létét. Kossuthot és a bizottmányt törvényen kívülinek nyilvánították, az 1848-as törvényeket pedig visszavonták; a parasztoknak mégis biztosítékot adtak, hogy bár a törvényeket hatálytalanították, a robot eltörlését jóváhagyták. Az országgyűlés előzetes bejelentés nélküli lemondással és annak kinyilvánításával tiltakozott ezen proklamációk ellen, miszerint Ferenc József mindaddig nem ismerhető el Magyarország királyának, míg nem mutat hajlandóságot arra, hogy felesküdjön az alkotmányra, s hogy a törvényeknek megfelelően koronázzák meg. Ezek után köztudottá vált, hogy Ferdinánd császár lemondása elkerülhetetlennek bizonyult, minthogy nemes egyszerűséggel és egy gyermek makacsságával hajtogatta, bármikor essen is szó a monarchia centralizálásáról és a magyar alkotmány megszegéséről: „Az esküm, ó, az esküm, az eskümet nem szeghetem!” Visszavonulását követően megbetegedett, s a fiatal uralkodó is olyannyira megzavarodott a váratlanul ölébe hulló tróntól, hogy – mint azt a bécsi újságok közreadták – napokig sem enni, sem aludni nem volt képes. Nem a rendszer, csak a személyek változtak. Olmützben az új kormány, herceg Schwarzenberg,+ gróf Stadion,+ dr. Bach+ és báró Krauss+ veszélyes törvényt dolgozott ki, mely szerint fogadalmak, koronázási eskük, a nép és annak uralkodója közötti konvenciók és egyezmények csak arra az uralkodóra vonatkoznak, aki azokat kiadta és kézjegyével ellátta, utódjára viszont már nem. A Metternich-iskola mottója: Après moi le déluge+ maradt változatlanul a kormány vezérelve. Nem törődtek a jövővel, kielégítőnek találták, ha a pillanatnyi bajokat orvosolják.

Minthogy ez a fölfogás napról napra egyértelműbbé vált Magyarországon, ennek szellemében minden lélek kétségbeesett harcra készült. Az osztrák kormány elleni gyűlöletet Magyarországon minden egyes ellenséges demonstráció fokozta. Ekkortájt, mikor az országgyűlés egy bizottmánya István főherceg nádor okmánytárát vizsgálta át, a következő figyelemre méltó levelet találták meg abból az időből keltezve, amikor a felelős minisztériumot garantálták a magyaroknak.

,,Cs. Kir. Felség! Magyarország állapota e pillanatban oly annyira aggasztó, hogy valóban napról napra a legsajnosabb kitörésekre is el kell készülve lenni. Pesten anarchia uralkodik,* a hatóság a közbátorsági bizottmányok által hatásköréből mintegy kivettetett; és míg a helytartótanács gr. Zichy+ erélyes vezetése alatt legalább a decorumot megmentette, az udvari kamara már majdnem megsemmisíttetett. A nemesség több helyt immár felkelt [?], hogy magának tényleg igazságot szolgáltasson. Ezen felette veszélyes állapotban mindenki a felelős minisztérium felállításában keresi a menekülést. És ha talán annak tervezetét calamitásnak tekintik is, most már csak azon kérdés tolakodik az előtérbe: melyik a kisebb calamitás?

Én csak röviden akarom előterjeszteni azon három módot, melyeket még egyedül lehetségeseknek tartok Magyarországban valamelyes czélhoz jutni. Az első abban áll, hogy az országból minden katonaság kivonassék, s az romlására hagyassék, és tétlenül nézessék, miként égetnek, pusztítanak, miként kel a nemesség harczra a parasztsággal!

A második mód volna, gr. Batthyányval+, ki addig ameddig most még az egyetlen lehetséges egyéniség, alkudozni a törvényjavaslat felett, s megmenteni a mi még megmenthető, de előre gondoskodva arról is, mi lészen a teendő, ha ő ki nem elégíttetvén leköszönne; ha még sokáig haboznának, ezen mód is lehetetlenné fogna válni.

A harmadik mód volna: a nádor ideiglenes elbocsátásával rögtön egy, a legszélesebb, élet és halál felett is rendelkező teljhatalommal felruházandó királyi biztost nagy katonai erő kíséretében küldeni Pozsonyba, ki az országgyűlést tényleg feloszlatná, s aztán Pestre vonulva, a vas ököl kormányát addig folytatná, míg az szükségesnek tartatnék.

Az első mód, őszintén megvallom, nem fér össze érzelmeimmel, először, mivel, hogy úgy mondjam, erkölcstelen, s egy kormányhoz nem méltó, alattvalóit, kik közt egy rész még mindig jó érzelmű, teljesen elhagyni s a forradalom minden iszonyatosságainak martalékául vetni; másodszor, mivel a rossz példa, s a rakonczátlan tömegek kirúgásai más tartományokra is károsan hatnának.

A második mód jó és még segíthet a dolgokon; ha bár elszakadásnak tűnik is fel az első perczben, az mégis csak az egyetlen biztosítás volna e pillanatban a tartomány megtartására, feltéve, hogy a kinevezendő miniszterek a mozgalomnak még urai, amit a jelen nehéz időkben természetesen soha sem lehet egész bizonyossággal előre megmondani. Ha majd jobb idők állnak be, sokat lehetend módosítani, mi most szakadásra vezetne. Nem tudom, nem lehetne-e Batthyánitól és Deáktól* ügyes alku által még egynémit megnyerni, de csak tőlök, mert ha Pozsonyban végeznek, úgy mindentől tartok.

Itt azonban, mint hűséges államszolgának kötelességem Felségedet egy igen fontos körülményre figyelmeztetni: mi történik akkor, ha az alku sikeretlen marad, s gr. Batthyáni el volna határozva mindent koczkára tenni, lemondását beadni stb. Kötelességemnek tartom erre nézve, nem hogy ijesszek, hanem hogy az igazsághoz hű maradjak, megjegyezni: hogy ily esetben készen kellene lenni, a pozsonyi ifjúságtól s talán a nemesség egy részétől is a Dunán vagy a pozsony-bécsi úton intézendő, kétségkívül képtelen, de bizonyosan várható tüntetésnek fegyveresen ellenébe lépni.

Így csak a harmadik mód maradna fenn, feltéve, hogy azt keresztülvinni akarják, s keresztülvinni tudják! Ezen módot azonban rögtön kellene alkalmazni. Erre nézve négy kérdés támad:

a) Lehet-e a szükséges pénz- és katonai erőt Magyarországba leküldeni? A katonai erő alatt legalább 40–50 ezer embert értek.

b) Felkészülhet-e sebesen e hadsereg?

c) Lehet oly királyi biztost találni, a ki ez ügyet magára vállalja s arra teljesen alkalmas?

d) Azon meggyőződésben vannak-e, hogy e mód sükeres leend, s nem áll be végre is a kénytelenség azt visszavonni; s hogy oly nyugodtak maradnak-e a többi örökös tartományok, hogy Galicziában, Olaszországban stb. szükség nem leend még több katonaságra?

Ha ezen kérdésekre – mit én helyzetemben megítélni nem tudok – kedvezőleg válaszolni, s azokat illusiók s tévesztett számítások nélkül keresztülvinni lehetséges: úgy nekem semmi ellenvetésem nincs e mód keresztülvitele ellen, feltéve, hogy Batthyáni gróffal elébb megkísértik az alkut, s eziránt a felhívandó zászlósokkal eleve értekeznek. Őszintén megvallom, hogy én a dolgok jelen állásában kénytelen lennék a második mód mellett nyilatkozni; s hogy nem kétlem, miként az ország zászlósai is, bár mindnyájokkal ez iránt nem szóltam, velem egyenlő nézetben vannak; Majláth országbíróról ezt bizonyosan állíthatom.

Ha azonban Felséged, a maga bölcsessége szerint az első vagy a harmadik módot választaná, méltóztassék velem a törvények s eddigi szokások szerint rendelkezni, vajjon ez esetben ideiglen Bécsben kelljen-e maradnom, vagy hova vonulnom? Felségednek Bécsben, 1848-ki márczius 24-én leghűségesebb s engedelmesebb alattvalója István főherczeg.”x

A levél hitelessége nem vonható kétségbe, azt maga a főhercegi archívum igazgatója is megerősítette. Így nem férhet hozzá kétség: a március óta bekövetkezett valamennyi eseményt, a szerb felkelést Alsó-Magyarországon, a wallachok megmozdulását Erdélyben, Lamberg+ küldetését és szükség esetén Windisch-Grätz közbelépését mind-mind fontolóra vette a bécsi kormány. Minden egyes apró tény olyan lánc egy-egy szemének bizonyult, amely hosszú idő óta béklyóba kötötte Magyarországot. Az udvar mindhárom cselt, amit a főherceg levelében jelez, fölváltva kipróbálta. Először is azt, hogy tárgyaltak gróf Batthyányval, s a kamarilla által márciusban veszélyesnek ítélt számos engedményt augusztusban visszavonták, majd az események tetőpontján újra megígérték. Ezután pedig a különböző osztályokat, nemzetiségeket és vallási nézetűeket ugrasztották egymásnak. Ez nem járt sikerrel a szlavónokkal, a ruszinokkal, a németekkel és a wallachokkal Magyarországon, ellenben tökéletes diadalt arattak a szerbek és a horvátok, illetve a szászok és wallachok körében Erdélyben. A kamarilla politikai céljait elérendő, az ország nagy részét tűzzel és karddal dúlták föl. És most, hogy mindez nem érte el célját, jött seregével, „vasököllel” Windisch-Grätz, miközben a nádor elhagyta az országot.

Mindennek ellenére magam részéről nem ítélném el oly súlyosan István főherceget, mint ahogy mindenki tette azidőben. Magyarországot szülőhazájaként szerette, de ismerte az udvart is; s tisztában volt azzal, ha nyíltan hazája ügye mellett áll ki, elveszíti minden befolyását Bécsben. Azokat az eljárásokat, amelyekre levelében is céloz, eredetileg nyilvánvalóan nem ő javasolta. A bécsi kormányban hallott róluk, s úgy tesz említést e módszerekről, mint amelyeket valamilyen módon el kell vetni, és helyettük a Batthyányval való tárgyalást kell javasolni. Ha erre kerülne sor, akkor bizonyosan említést tenne az engedmények megfelelő időben való visszavonásáról is. De azt is látta, hogy olykor nehezebb visszahúzó, mint progresszív lépéseket tenni a politikában. Ha mindent félresöpörve az első és a harmadik intézkedés erkölcstelensége mellett foglalt volna állást, feltehetőleg semmit sem nyer vele. Ha a kamarillával lép kapcsolatra, elkerülhetetlenül azok nyelvén szólt volna, akik kieszelték a kérdéses terveket. A későbbiekben valóban támogatta a Batthyány-kormányt, annak lojalitását, amiről maga is meg volt győződve. Megkísérelte védelmébe venni a törvényeket és az alkotmányt, jól tudva: egy királyi fogadalom szentségét nem lehet megsérteni anélkül, hogy előbb vagy utóbb ne vonna maga után büntetést. Midőn ráébredt, hogy ezekről a kérdésekről pusztán az ország és családja közötti nyílt konfliktus árán lehet határozni – menekülve a családi viszály elől –, cserbenhagyta szülőföldjét. Amikor a kamarilla intrikái következtében megtévesztő helyzetbe bonyolódott, már nem volt képes semmiféle döntés meghozatalára. Amiért elítélhető, az nem más, mint az, hogy mikor az események sodra történelmi magaslatra juttatta, nem volt bátorsága a kimagasló ember sorsának vállalásához. Hullámzó jelleme folytán, amidőn szülőföldjének érdekeit mesterségesen és erőszakosan elválasztotta családjáétól, egyszerre veszítette el az udvar bizalmát és népszerűségét Magyarországon, miközben szülőföldjének jóakarójaként és alattvalójaként is lojális volt, sorsa mindkét tekintetben kérlelhetetlenül kárhozatra ítélte. A történelem, mely egykor majd tárgyilagosan ítéli meg az 1848-as eseményeket, valószínűleg igazságosabb lesz hozzá, mint jelene, hiszen házának legkiválóbb hercege volt, ki élete teljében tétlenségre és szülőföldjéről száműzetésbe kényszerült.

December 16-a reggelén a legkülönbözőbb híresztelések kaptak szárnyra Pesten. Hogy Windisch-Grätz már valójában elfoglalta Magyarországot, az a legkülönfélébb formákban terjedt. Sokak ezt csak alaptalan meseként kezelték, s meg sem fordult a fejükben egy téli hadjárat gondolata, amely mindkét fél számára végzetes lehet; de az sem, hogy a fiatal és újonnan trónra emelt császár fegyvert kényszerül ragadni egy olyan korona megszerzéséért, amit alkotmányos eszközökkel is kivíhatott. Mások pedig teljesen meg voltak győződve a hírek igaz voltáról, s nem vitatták: Windisch-Grätz sietve igába hajtja Magyarországot, mert, mint beszélték, ünnepélyesen fölesküdött rá, hogy megteszi, amint lerombolta Bécs városát. Mások annak a megalapozatlan hírnek adtak hitelt, hogy Jellačićot+ fővezérnek nevezték ki. Ismerve nevének népszerűtlenségét és katonai képességeinek hiányát, az emberek már vert seregét látták maguk előtt. Mindent egybe véve, az izgatott várakozástól feltöltődve mindenki a legapróbb mendemondára is fölkapta a fejét. A hírek mind nagyobb bizonytalanságot keltve terjedtek.

Délután férjemnek Kossuthtal kellett tárgyalnia, aki sietve Görgeyhez+ irányította annak érdekében, hogy megbizonyosodjon a dolgok valós állásáról, mivel a hivatalos beszámolók ellentmondásos hírekkel érkeztek tőle. Sürgősen intézkedéseket kellett foganatosítani. Rettenetes hideg volt, úgyhogy férjem bunda* bérelésére kényszerült, nehogy megfagyjon, átkelve hegyen-völgyön, gyorsparaszton.* 18-ról 19-re virradó éjszakán férjem visszatért. Görgey visszavonult Pozsonynál. Nagyszombat és Parndorf közelében súlyos ütközetek zajlottak, melyek során a magyarokat elűzték. Görgey átkelt a Duna bal partjáról a jobbra, és most Altenburgnál várakozik. Míg férjem ott tartózkodott, egy előőrs csatározása folyt. A magyar hősiesség diadalmas sikert hozott. Görgey mégis úgy látta, hogy még a győri hadállást is föl kell adni. Elveszítette védettségét ez a hely, ugyanis a folyók és az ingoványos területek, amelyek a természetes és a legjobb védelmet nyújtották, a tartós hidegtől befagytak, és az ellenség könnyen átkelt rajtuk.

Férjem arca megkeményedett. „Ha Győrt föl kell adnunk, akkor Pestet sem tudjuk tartani” – hangzott véleménye. Mindenki abban bízott, hogy Perczel egyesíti csapatait Görgeyvel. Perczel, miközben a Muraköznél hadállást épített ki, valóban előrehaladt a horvát határtól, de vajon idejében érkezik-e? Képes lesz-e csatlakozni Görgeyhez? És ha ez szerencsésen sikerülne is, vajon képesek volnának-e együttesen megbirkózni a számban oly nagy fölényben levő osztrák hadsereggel? Ilyen és ezer hasonló más kérdésről beszélgettek Pesten. Az országgyűlés ülései tovább folytatódtak. A földesúri jogok eltörlésével a földesurakat sújtó pénzügyi veszteségek kártérítéséről tárgyaltak.

A kaszinóban (a legdivatosabb klubban) képviselők és hivatalnokok naponta gyűltek egybe, hogy megtudják kérelmük elbírálásának eredményét. Mindez azonban az urak többségét nem akadályozta meg abban, hogy gondtalanul űzzék a szerencsejátékokat.

Kossuthot alig lehetett a házon kívül látni, szakadatlanul tárgyaltak: éjjel-nappal dolgozott. Férjem északi birtokairól nagybácsink és nagynénink érkezett meg. Már ott sem maradt egy lélek sem, ahol a magyarok még valamelyest tartották magukat az osztrákokkal szemben. Annak, hogy az osztrákok betették a lábukat, első jele az volt, hogy mindazoknak lefoglalták birtokait, akik csatlakoztak a nemzeti ügyhöz. Sokakat annyira készületlenül ért ez az esemény, hogy a menekültek egy része még készpénzét sem tudta magával vinni.

Eljött a karácsony; ó, mennyire fénytelen volt ez az ünnep! Windisch-Grätz közhírré tétette, hogy fölgyújtja a karácsonyfákat Pesten. Mindenki tudta, ez lehetetlen, a gondolat mégis elfojtotta a karácsonyi harang bátorító hangját.

Görgey Pesten tartózkodó feleségét Győrbe hívatta. Sokan ezt jó előjelnek tartották, bizonyítéknak arra, hogy ott kívánja felütni téli hadiszállását; mások azon elgondolásukat érezték ezzel alátámasztva látni, hogy Görgey az ország becsületéért utolsó emberével küzdeni fog, mivel úgy gondolták, feleségét búcsúzás céljából hívta magához.

Befutott a hír: Perczel előrenyomult; megszűnt a nyomott hangulat, mindenki a lehetőségeket vette számba, és reménykedett.

30-án érkezett a hír, hogy Bem bevette Kolozsvárt.

30-ról 31-re virradó éjjel hívatták férjem. Egyenesen Kossuthhoz kellett mennie.

Férjem hajnali öt óráig nem tért vissza. Perczel vereséget szenvedett Mórnál még az előtt, hogy egyesült volna Görgeyvel. Minden valószínűség szerint fel kell adni Pestet.

Két óra elteltével férjem útnak indult, hogy átlépje az osztrák határt, annak az országnak határát, amelyről tudta, vérdíjat tűzött ki fejére.

Pontosan megmondták neki előre, hogy Perczel vereségének híre olyan terrorhangulatot kelt Pesten, hogy bajosan fog bármiféle szállítóeszközt találni utazásához.

Mindenütt mérhetetlen izgalom és riadalom lett úrrá; egyik helyen Pest közvetlen szomszédságában lezajló ütközet lehetőségének híre terjedt, másutt az, hogy Pestet prédául dobják az elvetemült horvátok lába elé. Sietve rejtették el az aranyat és ezüstöt, pénzt, ékszereket, kincseket nemcsak a nemzeti, hanem a „Fekete és Sárga” párt tagjai is. Mindezt mi is átéltük annak a tulajdonosnak házában, ahol laktunk. Jellačić irányítatlan seregei elől is menekültek az emberek.

Magam gépiesen csomagolni kezdtem, kiadtam a szolgák útlevelét, majd gyermekeink után küldtem őket, akik nagynénikénkkel korábban birtokainkra indultak. Tervem az volt, hogy másnap indulok utánuk, azután, hogy gondoskodtam az eleddig szükségesről, ami többé már tagadhatatlanul nem tűnik szükségesnek!

Este elképzelhetetlenül zavaros híresztelések terjedtek. Küldöttséget indítottak útba Windisch-Grätzhez azzal, hogy ésszerű feltételek mellett megadja magát az ország; az országgyűlés Pestről Debrecenbe költözött; Perczel és Görgey perlekedtek; a hadseregben megosztottság. A valós események találgatásai és az emberek saját elképzelései keveredtek ezekben a hírekben.

Tizenegy órakor kimerülten estem ágyba, nem egészen közömbösen, de mindenre elkészülve mély álomba merültem. Hangos kopogás ugrasztott talpra; egy ismerős közölte nagy riadalmában, hogy „úgy hírlik, az ellenség már átlépte Buda határát; mindenki fél, hamarosan már nem lehet szabadon elhagyni a várost”. Nyomban indulok: azonnal csatlakoznom kell gyermekeimhez. Ez volt az első gondolatom. „Nem hagyhatja el az országot saját nevére kiállított útlevéllel” – tiltakozott barátom: „ha az ellenség kezébe jut, nem engedik tovább, hiszen férje neve túlságosan is jól ismert”. Akkor mit tegyek? Mindenképpen mennem kell. A szomszédunkban élő hölgyet fölébresztette a zaj, megértette nehézségeimet. Sohasem találkoztam vele korábban, mégis nyomban átjött hozzám, fölajánlotta, hogy cseréljük ki útleveleinket, mivel ő Debrecenbe kívánt férje után indulni, és azon az úton nem kellett mitől tartania. Hálálkodva fogadtam el szíves fölajánlását; idegenként találkoztunk – barátként váltunk el.

Napkeltekor hajtottam el, társaságomban egy nagyon barátságtalan férfival, akit alig-alig ismertem, de rám kényszerítette társaságát; mégis Valaki volt, s ilyen körülmények között akár egy ember árnyéka, hacsak pillanatokra is, de támaszféle lehet.

Az utcák kihaltak még, semmi jele a várakozás és félelem keltette izgatott mozgolódásnak; nyoma sincs a riadalomnak.

A Pest-Vác vasútvonalat néhány napja már teljes egészében a katonai szállításoknak rendelték alá. Így arra kényszerültem, hogy a vasút megnyitása óta csak nehéz járású fuvarozókocsik használta hosszú utat kocsin zötykölődve tegyem meg; a simítóhordalék ellenére a hepehupás úton jól látszott, régóta nem járják előkelőbb járművek. Néhány héttel a korábbi állapotokhoz képest vajmi csekély változást tapasztaltam Vácon. Csapatok jöttek-mentek, gyülekeztek a város főterén. A pletykálkodók csak a rémhíreket ismerték, s minden valós tényt kiforgattak.

Lovakat váltottunk, és egy fogadó szobájában pihentem keveset. Hirtelen kicsapódott az ajtó, és egy halálra sápadt, megviselt arcú úr ugrott elém.

„Egy lépést se tegyen tovább ezen az úton, asszonyom – így szólított meg –, az ellenség előőrsei az Ipolyság felől előrenyomulva alig több mint három mérföldre vannak ide.”

Elképedve tekintettem szellemre emlékeztető látogatómra, kinek zavaros elbeszélése sarkos ellentétben állt katonai öltözetével.

„Tudom, tudom – folytatta félelmében hadaró stílusában –, vezéreink már mind egy szálig elmenekültek Pestről. Üzenetet kellene vinnem a Honvédelmi Bizottmány egyik tagjának, de tudom, többé már nem találom meg.”

Ezen a ponton közbevágtam, és biztosítottam nyilvánvalóan téves értesüléséről, hiszen nem ütközik nagy nehézségbe Pesten vagy nyomába szegődve Debrecenben megtalálni azt a személyt, akiért látszólag úgy aggódott.

„Merre ment az ön férje, asszonyom?” – kérdezte a férfi úriembert játszva.

„Uram, a férjem küldetésen van.”

A. gróf, akit korábbi találkozásunk nyomán fölismertem, látva, hogy érvelései nem hatnak túlzottan rám, próbált lebeszélni arról, hogy ne az egyenes úton, hanem hegyeken át haladjak tovább, és fölajánlotta, előttem megy, hogy idejében figyelmeztessen a közeledő veszélyre. Hevesen tiltakoztam, hogy föltartóztassam, bizonygattam megváltoztathatatlan szándékomat, elhatározásomat, hogy semmiféle kerülő út nem késleltethet. Ő azonban nem bánta a késlekedést; fölugrott három társával együtt könnyű vázú kocsijára, amely éppen úgy megfelelt egy futárnak, mint egy szökevénynek. Nem sokkal később már nyomát sem láttam. Követtem; hegyes-dombos vidéken haladtunk keresztül. Nem nagyon bíztam nemzetőr őrnagyom meglátásaiban. Minden kanyarban kidugtam a fejem a kocsiból, hátha ilyen vagy olyan katonák nyomát látom. Végül parasztokat vettem észre, akik magyarokra oly jellemzően, vállukon puskájukkal, a legflegmatikusabb módon jöttek-mentek, míg csak nem riasztják őket. Ezek voltak a magyar előőrsök. A vidéket uraló biztonság ezen jeleit kivéve alig-alig találkoztunk egy lélekkel; így késedelem nélkül értük el első állomásunkat, egy kis falucskát, Rétságot. Rengeteg paraszt gyűlt össze ünneplőruházatban, a pihenőnap henyeségével. Ez volt az első, ami az újévre emlékeztetett. Sokan körülállták a kocsit. A falu jegyzője – maga is parasztember – háza legfélreesőbb zugában kérte az útlevelem. Mivel az országnak ebben a részében jól ismertek, nem kívántam leplezni magam, megneveztem személyemet, mondván, nincsen útlevelem, s a válasszal ünnepi hangulatban levő kérdezősködőm teljesen elégedett volt.

Itt megvacsoráztunk, majd újra találkoztunk A. gróffal, akitől nem voltam rest megkérdezni, hol hagyta az ellenséget. Szaporítva a szót arról kezdett beszélni, mi minden történhetett volna, s ahogy ő gondolta, mi minden történt, majd más témára és lehetőségekre terelte a beszélgetést.

Továbbindultunk. Útitársam nem tudott szabadulni A. gróf hamis próféciáitól, bizonygatta, kellett legyen valamiféle rejtett célja azoknak, hiszen mint minden félénk ember – ő is hosszasan merengve a lehetőségeken –, még a legabszurdabb képtelenségeket is elképzelhető bizonyosságokba öntötte. Logikusan levezette, s olyan bizonyítékokkal alátámasztotta, amiket ő saját szemével látni vélt; s bár eleinte nevettem útitársamon, végül – be kell vallanom – arcomra fagyott a mosoly, s a nyugtalanító kétkedések tömege lett úrrá rajtam. Majd kijelentette, hogy A. gróf kém volt, biztosított arról, hogy őt nem lehet rászedni, ahhoz túlságosan is jól ismeri a kémeket: olyannyira – gondoltam én –, hogy kezdtem kényelmetlenül érezni magam sajnálatra méltó lovagom mellett. Majd pedig azt igyekezett bizonygatni, hogy érzékeim feltehetőleg cserbenhagytak, hogy az az illető nem is lehetett egy gróf, hanem egy álruhás kém, akit szörnyű rablók kísértek, és akit férjem üldözésére indítottak útnak, azért, hogy az ellenség kezére juttassák. Így Mr. … először saját magát, majd jómagamat is, főként mikorra már beköszöntött az este, a rettegés olyan fokára juttatott, hogy hazatértem reggelét követően, mással nem törődve, A. gróf személyének földerítésére nyomába küldtem egy megbízható embert. Az eredmény szerint a gróf valóságban sem volt más, mint önmaga, s nemhogy egy akármilyen féle-fajta hős lett volna, sokkal inkább egy olyan végképp ártalmatlan ember, aki nem is hogy a legrövidebb, hanem a lehető legbiztonságosabb úton közlekedett. Gyakran születnek történetek így, s ha nincs cáfolat, készpénznek veszik. Zavaros időkben a találgatások nemritkán valósággá válnak.

Beesteledett, mikorra hazaértem: – haza, a szívderítő és egyedüli helyre, ahol éjjel vagy nappal, bármely órában biztosak lehetünk a szíves fogadtatásban. Gyermekeim forró öleléssel üdvözöltek – drága öreg nénikém örömmel látott viszont –, béke honolt mindenütt, úgy, mintha nem is lett volna háború s gyötrelem! Leggyengédebb szeretetünk gyúpontja még ha tudatlanul is, de édes csöppségeinknek hiányzott a legjobban; távolléte a dolgok valós állásának fájdalmas bizonyítékát hozta közibénk.

Az elkövetkező napokban számos látogatóm volt, akik hűségesen tartották a magyar szokásokat; Magyarországon uralkodjanak bármily zord idők is, a vendégszeretet nem csillapodik. Egyikük egy úriember (maga is magyar), aki a kormány minden cselekedete ellen szavát emelte, és megjósolta a nemzeti hadsereg elkerülhetetlen összeomlását. Miután honfitársai hőstettek közepette kisöpörték az ellenséget, ez az igazi úriember volt az első és a leghangosabb dicsérője a kormánynak és a dicsőséges magyar honvédseregnek, fölszólította az embereket, ne csak az osztrákokkal, mi több, az oroszokkal és mindazokkal szálljanak szembe, akik támadást mernének indítani az ország ellen. Sajnálom, hogy azt kell mondanom – bár jó néhány hasonszőrű társamnál műveltebb –, osztálya egészének igazi mintapéldánya volt, olyanoké, akik valójában semmi mások, mint a mindenkori hatások visszhangzói: a siker udvaroncai. Gondolom, ilyen emberek nemcsak a magyarok között vannak.

A vármegyénkben uralkodó szellem szomorúsággal töltött el. Pest túlságosan is közel van ahhoz, hogy ne éreztesse hatását. Pest félt, Nógrád utat engedett. Barátaim látogattak hozzám, s elcsodálkoztak, hogy még mindig itt találnak. Figyelmeztettek, ne időzzek hosszú ideig Szécsényben; magától értetődően fölajánlották vendégszeretetüket, hiszen féltettek engem és enyéimet. Ilyen körülmények között nem érezve biztonságban a szívemhez közel állókat, január 5-én azzal bíztam gyermekeimet és nénikémet kiváló lelkészünk gondjára, hogy kísérje őket egyik unokatestvérünkhöz, aki a szomszédos vármegyében lakott. Ami engem illet, én szerettem volna kivárni a birtokaink dolgait intéző – akkor távol levő – titkárunkat+, kit férjem magam és gyermekeim gondoskodásával elutazása előtt megbízott.

Az éjszaka kellős közepén, amikor már kis családom útnak indult, egy futár levelet hozott Balassagyarmatról. Föltéptem a pecsétet, és olvasom: „Jelentések szerint az ellenség Rétságra érkezett; sürgősen távozzon.”

Betegeskedtem abban az időben, s olyannyira legyöngültem, hogy biztos voltam afelől, még a béke napjaiban sem volnék képes talpra állni; mégis, a veszély óráiban a kimerültség megsokszorozza az ember erejét. Két nap elteltével, a gyermekeimtől való elszakadás félelmétől ösztönözve készen álltam az útra.

Drága barátunk, orvosunk jött, majd felesége meg a többiek, akik a birtokon álltak alkalmazásban; a szolgák is mind körülöttem tolongtak, könnyeket hullattak, rettegtek és reménykedtek, s úgy érezték, velem a család utolsó köteléke is eltávozik. Alig láttam, hallottam, éreztem. Sok minden van mögöttem, s még mi mindenen kell keresztülmennem. Bíztam Őbenne, aki, sohasem hagy el bennünket, mindaddig, míg magunkat nem hagyjuk el.

 

Menekülés a hegyekbe

Nagy szerencsével már kora reggel magamhoz vehettem gyermekeimet Losoncon, ahol az éjszakát töltötték. Drága kicsinyeim! Oly mélyen aludtak, mintha saját ágyukban hajtatták volna álomra fejüket; nagy örömet éreztek, hogy újra kocsira ülhetnek, s örvendeztek az ezüstös hópelyhek s a föld jegesen csillogó öltözete láttán. Kocsisorunk továbbvonult, elértem Rimaszombatot, Gömör vármegye neves kereskedővárosát. Nehezen tudtunk szállást szerezni lovainknak, mivel éppen nagy vásár zajlott. A kocsmában és az udvaron zajos, dohányzó férfiakból, gyermeküket szoptató asszonyokból, majszoló gyermekekből álló tömeget, viharedzett jószágokat, láncra kötött – fájdalmasan bégető és bőgő – birkákat és bárányokat találtunk. Ellépett az idő, mire útnak indulhattunk. A külvilágból alig láttunk valamit, mivel a kocsiablakokat vastag jég tette átláthatatlanná. Fáradt elmémmel véget nem érőnek tűnt az utazás. Késő éjszaka érkeztünk kuzinunkhoz, de a vallásosan szívélyes magyar tűzhely és asztal meleg vendégváráshoz sosem elég későn. Tengernyi néppel találkoztunk össze, s csaknem mindenütt rokonba ütköztünk; ez egészen természetes dolog Magyarországon, ahol, ha a kapcsolat csak századfokú is, azt szentül széttéphetetlennek tartják. Ilyen módon a legkülönbözőbb társadalmi rendű és állású személyek találkoznak egymással, és semmilyen körülmények között sem tartják lehetségesnek az ismeretség megtagadását. Megbocsáthatatlan bűnnek tekintik azt is, ha valaki nem tartja tiszteletben kapcsolatait. Ennek köszönhetően a családias „Te” megszólítás sehol sem olyan közhasználatú, mint Magyarországon, ahol a hasonló korú emberek mindenkor ezzel a kedveskedéssel köszöntik egymást, míg a férfiemberek körében az „Uram Bátyám”, vagy „Uram Öcsém” megszólítás járja. A gyerekek minden férfit „Bácsi”-nak s minden asszonyt „Néni”-nek szólítanak. A parasztok, ha földesurukhoz szólnak, nem ritkán a „Lelkem” megnevezést is belekeverik az ünnepélyes titulusok közé, amiket a rangfokozatoknak megfelelően igen pontosan ismernek; viszont a földesúr is gyakran hívja „Lelkem”-nek a parasztot. Ezt használva nem kockáztatjuk egy lehetséges rokon udvariatlan megszólítását.

Ezek a patriarchális viszonyok talán a legfényesebb bizonyítékai a feudális intézmények maradványainak, és biztos vagyok afelől, hogy mint minden jó, ezek nem tűnhetnek el, nem maradhatnak nyom nélkül a jövőben; túlélik a feudalizmus hanyatlását. A családi kötelék tisztelete elszakíthatatlanul kapcsolódik a patriotizmushoz. Ez az az egyszerű forrás, mely megtermékenyíti a hőn szeretett földet, s amiben hamisítatlanul tükröződik vissza minden, ami nekünk kedves, bennünket körülvesz.

Barátaink körében üdvözöltem egyik frissen házasodott unokatestvéremet. Ez a gyönge egészségű úr egy pillanatra sem vett részt a politikai megmozdulásokban. Mindennek ellenére az ország osztrákok elfoglalta északi peremén húzódó birtokán emelt házát a fékezhetetlen vandalizmus lerombolta. Fiatal felesége, egy német hölgy, a véletlen folytán összeismerkedett egynéhány alsóbb rangú osztrák tiszttel, és panaszt emelt e romboló igazságtalansággal szemben. Válaszuk így szólt: „Úgy hittük, férje háza nagybácsikája tulajdonához tartozik, aki nyíltan csatlakozik a felkelő kormányhoz. Hibát követtünk el, sajnáljuk, de nem segíthetünk a dolgon.” Ez egy fait accompli+ volt.

Szűkebb környezetünkben a legkülönbözőbb árnyalatú véleményt hangoztató kormánypárti képviselők éltek. Az egyik rettegett, és lehetetlennek vélte az ellenállást, a másik emígy szólt: „Pest nem Magyarország!”, míg a harmadik: „A jog és Szent István koronája a miénk; ki vehetné el tőlünk?” De mindahányan magyarok voltak, és ez egy azzal a már szinte babonás hittel, amely szerint Magyarország nem veszhet el; annak géniusza, a „Magyarok Istene” sohasem veszi le róla a kezét; a legszükségesebb pillanatban, mikor már minden elveszettnek tűnik, védencei megsegítésére közbenjár. A magyar géniuszban való minden számítás nélküli, megkérdőjelezhetetlen hit adott mindenkor erőt a magyar nemzetnek, még a politikai pusztítás közepette is.

Emlékeim között csak egy olyan magyar embert találok, aki az osztrákok számolatlanul sok és régi idők fegyelmével bíró seregeit mindenhatónak vélte; nem szabad azonban elfeledni, hogy ez az úriember egy olyan hős, aki már a mennydörgés hallatán is paplanja alá bújik.

A seregek hadműveleteivel kapcsolatos minden apró hírt ideges türelmetlenséggel vártuk. A kósza hírek lavinává duzzadva terjedtek, s a fővárosban elkövetett kegyetlenkedések hihetetlenül eltorzított változatairól tudósítottak. Ezek szerint fosztogatás volt a napiparancs, ami egyben a horvátok időtöltésének is beillett. Mindez nagyrészt valótlannak bizonyult, de tény, hogy önkényes rendelkezések uralkodtak, és ahol ilyenek felelőtlenül éltek, ott a szolgaság velejárói, a kegyetlenkedések és túlkapások természetesek voltak.

Úgy tudtuk, hogy Görgey harc nélkül vonult vissza, és a hegyek természetes védelmében húzódott meg. Ilyen módon az ellenség bármely nap beléphetett volna az országba.

A földbirtokosokon, különösen az idősebb korúak körében, akik inkább tudatában voltak egy szerencsés fordulat nehézségeinek, hangtalan rettegés lett úrrá, bőrükön érezték birtokaik várható feldúlását, kifosztását.

Szerencsétlen kisebbik fiam megbetegedett. Mérföldekre arrébb küldtem orvosért, de még megérkezése előtt a természet bizonyult a legjobb orvosnak.

Szakadatlanul jöttek-mentek a katonák, s Görgey táborának tisztjei megragadták az alkalmat, szabad éjszakáikon kilovagoltak rokonaikat meglátogatni. Ezek a katonatisztek egyáltalán nem tűntek szentimentálisnak, s nem kergették a dicsőséges halál álmát; munkájukat olyannak vették, amilyennek kell, természetes feladatnak, amit mindenféle számítás nélkül kell elvégezni.

Nekünk is volt látogatónk, a költő, Tompa jött el hozzánk, akinek lírai művei és nemzeti legendái éltek a nép között. Ő foglalkozását nézve protestáns lelkész, születését tekintve költő.

A legkülönfélébb társasági kapcsolatok és szokások jótékony hatása ellenére visszavonultság, zavartalan egyedüllét után sóvárogtam.

Nemes lelkű barátunk, birtokaink ügyintézője toppant be, meggátolva abban, hogy kis családommal egy másik rokon közeli birtokára telepedjünk át, ahol háborítatlanul magunkra maradhattunk volna. Ez január vége felé történt. A vidék, bár híján mindenféle virágzó szépségnek, elbűvölő volt: finom ívű, ám grandiózus kiterjedésű hegyek szegélyezte lankás völgyek terültek el előttünk. A völgy fölött, de még a hegyek lábánál több út futott össze, amit a legkülönbözőbb járművek népesítettek be mindig. Kis üvegházunkból, a csöppnyi kilátóból mindent láttunk, ami az utakon történik, és azt találgattuk, hogy a kocsik szállította utánpótlás vajon elegendő lesz-e seregünknek arra, hogy szembeszálljon a kíméletlen hegyek közepén a téli táborozás temérdek nehézségével. Olyan hálásak voltunk, hogy fedél van fejünk felett, van étel, mit szánkhoz vegyünk, miközben ezrek és ezrek éltek egyik vagy másik nélkülözésében, vagy legalábbis szigorú mértékletességgel élvezhették azokat. Magunknak is csak az aznapra való jutott, hiszen az ellenség közeledtével tovább kell állnunk. Ennek tökéletesen tudatában voltunk, de hát ki tudott a jövőre gondolni, amikor a jelen is telis-teli volt fenyegető veszéllyel. Semmi sem olyan veszélyes, mint önmaga ellenszere.

Erszényem vékonyodása eközben a bizonytalan jövőről való gondoskodást ébresztette föl bennem, s tudva, hogy – minden riadalom ellenére – az ellenség még nem lépte át birtokunk határát, ahol egykor laktunk, egy szolgát küldtem oda annak szemrevételezésére, hogy mit tehetnénk még. Éppen időben került erre sor, néhány héttel később ugyanis zár alá vették Szécsényt.

Hallottam, hogy Ausztriában tartózkodó barátaim értem küldtek, hogy megtudják, mi történt velem. Azonban még azok az emberek sem közölték útvonalamat a hírvivővel, akik tudták, s ügyemet támogatták Magyarországon. Ahol az ellenség közelsége érezhető volt, ott már senki nem bízott a másikban, mindenki kémekre és hátsó szándékra gyanakodott. A bizalmatlanság lesz gyermeke az efféle körülményeknek, ami két eltérő nyelven beszélő és érző nemzet örökös vadászszellemévé válik. A magyar és az osztrák azon közös jellemvonásuk ellenére sem érti egymást, ami pedig alapvonásnak tűnik. Ez egy alapvető, természetes közösségi érzés, ami mindkettőnek igazi jellemzője; van azonban egy szembeötlő különbség: az osztrák ember közösségi érzése a nevetségesség, a magyar emberé ezzel szemben a költőiség felé hajlik. Ezt különösen jól láthatjuk néhány életből vett példán.

Részt vettem egy magyar falusi menyegzőn, mely alkalomból a vőfély (esetünkben egy parasztember) szokás szerint szónoklattal kísérte a menyasszony és a vőlegény összeadását. Ez az ember így szólt: „Fiatal barátom, tiszteld menyasszonyodat. Isten akarata az, hogy ő a te társad és barátod s nem pedig szolgád lesz: Atyánk a mennyek országában ezt azzal nyilatkoztatta ki, hogy a nőt a férfi bordájából pattintotta ki. Ha az Isten úgy akarta volna, hogy az asszony a férfi szolgája legyen, akkor a sarkából hívta vón életre, jelezve ezzel is, az asszony zsámolynak való; de a mindenek bölcse a férfiember olyan testrészéből pattintotta ki a nőt, ami a férfi szívéhez közel van, s az asszonynak ott kell lakoznia.”

Nemegyszer volt részem osztrák falusi lakodalomban is, s ott sohasem hallottam efféle szónoklatot. Láttam, mikor az osztrák paraszt ravaszul rákacsintott a vőlegényre, figyelmeztetve őt az igára, mely alá testét hajtja. Friss humorú tréfálkozással találkoztam, de egy pillanatra sem éreztem sehol a megható ünnepélyességet, ami a magyar emberben olyan mélyen lakozik, s ami a különböző osztályok népét egy közös érzésben egyesíti. Ebből oly kevés szorult az osztrák szellembe, hogy ha egy magyar Ausztriába, de főként Bécsbe vetődik, nyomban viccek célpontja lesz.

Úgy vélem, ez lehet az egyik oka annak, hogy a magyarok mindenkor rosszalló véleményt mondtak az osztrákokról, akiket csak megvetően s bizalmatlanul a „sváb” névvel* illetnek. Úgy hiszi a magyar, hogy természete legnemesebb részének rejtve kell maradnia olyan előtt, aki a tréfa mulatságával sebet ejt a másikon, s humora felületes, nem kíván mélyebbre látni.

A magyar ember büszke. Könnyen megnyerhető, ha nemeslelkűségéért folyamodunk, de sosem fogja engedni azt, hogy nevetségessé váljon. Ha megbántják, keserűség tölti el, s bár érzéseit sokáig el tudja fojtani, soha nem múlnak el, előbb vagy utóbb megtalálja a módját, cselekedeteivel miként emlékeztessen a történtekre.

Napok teltek el egymás után a bizonyosság egyetlen melengető napsugara nélkül. Olykor-olykor átlátogattam a szomszédos kastélyba, ahol négy fiútestvér élt együtt a háborítatlan ragaszkodás és birtoklás patriarchális egységében. A négy közül mindössze egyikük vett aktívan részt hazája küzdelmében. Őt a család büszkeségének, tehetsége megtestesítőjének tartották, s a népfelkelés veszélyeiben is kitartott iránta szeretetük.

A tiszteletre méltó család birtokán találkoztam egy paraszttal, aki egykor nálunk szolgált. Hallott helyzetemről, fölajánlotta kunyhóját, amely nehezen észrevehető, így biztonságos menedékhelynek tűnt. Vállalva az elkerülhetetlen kockázatot, otthonát egy jogfosztott feleségével osztotta meg. Sohasem felejtem ennek az embernek igazi nagylelkűségét.

A mindenütt fenyegető veszély egyre jobban közeledett felénk. Előre láttam azt a pillanatot, amikor a menekülés minden lehetősége megszűnik; minden vágyam egy olyan útlevél beszerzése volt, amely mozgásszabadságot nyújt számomra. De miként szerezhetnék egyet? Ez volt a nagy kérdés. Segítségüket kérve megkerestem néhány rokonunkat, akiknek ismeretsége révén, már az ellenség elfoglalta területen élő befolyásos személyek útján szerezhettem volna egy álnévre kitöltött osztrák útlevelet. Nyomozás esetén ugyanis egyiküknek sem kellene felelősséget vállalni. Amit a rokonok nem voltak elég bátrak megtenni, megcselekedték a szolgák!

Ketten közülük, akik sohasem hagytak el, s minden nehézségben, a szökevények minden nélkülözésében velem kitartva vállalták, hogy beszerzik nekem és gyermekeimnek az útlevelet, hogy csatlakozhassak férjemhez. Ebből a célból vágtak neki az útnak. Igen sötét este volt, s távozásuk után a birtok „gazdája” azzal a hírrel rontott be, hogy közeledik az ellenség, s talán az éjszaka folyamán már elérnek bennünket. A birtok valamennyi lakója, koros nénikémtől kezdve valamennyi szolga, kivéve hűséges útitársam és jómagamat, szörnyű pánikba esett, és úgy határozott, hogy még aznap éjjel elmenekülnek; elmenekülnek akárhova is – mindenképpen el. Igyekeztem lebeszélni őket, hangoztatva, jobb a valószínűtlen bajok bekövetkezésének kockázatát vállalni, mintsem a vak éjszakában bizonytalan utakon kóborlással veszélyeknek kitenniük magukat. A tények mellettem szóltak, sikerült megértetni velük álláspontomat, így több időnk maradt a távozás előkészítésére. De meddig? Nem tudva, miként oldjam meg ezt a kérdést kielégítően, a legfájóbb érzések és legodaadóbb sajnálat közepette azt tanácsoltam szeretett nénikémnek, hogy egy időre váljunk el, és vonuljon vissza a városban élő egyik rokonunkhoz. Én nem választottam a menekülésnek ezt a formáját, félve, könnyen elvághatom magam a világtól, és nem kapok híreket férjem felől, amiket az osztrákok megszállta területeken már nem lehetett átjuttatni. Úgy határoztam, hogy barátaink segédletével gyermekeimmel olyan helyre igyekszem, amely szerintük biztonságos számunkra, és ahol találok olyan embert, aki utunkon tovább tud vezetni. Hajnalban keltünk útra. Nénikém a főúton, magam a gyermekekkel pedig egy mellékúton. Csomagolásra már nem volt időnk, s a holmikat laza kötegekben pakoltuk föl a kocsikra. Így zötykölődtünk. Már jó ideje elharangozták a delet, mikor megérkeztünk a pihenőhelyre. Nem kellett sokat várnunk arra a kedves úrra, aki utunkon tovább fog irányítani: sosem láttam őt korábban, de tudomására jutott: egy Hazafi asszonya bajba került! – s ez késztette arra, hogy segítsen. Mikor azonban meglátta, gyermekeim milyen aprók még, s magam is mily gyönge állapotban vagyok, ésszerűtlennek ítélte, hogy az általa biztosított helyre induljunk tovább, mivel az minden emberlakta településtől messze esett; oda csak az erdőn át, egy gyalogösvényen lehetett följutni. De akkor hova menjünk? Jó szándékú vezetőnk tépelődött, végül úgy döntött, hogy saját barátaihoz visz bennünket, s valójában, úgy igazi magyaros módon mindannyiunkat belopott barátai vendégszeretetébe. Mire erről határoztunk, beesteledett; már későre járt, mikor édesen szunyókáló kicsinyeimmel újra nekiindultunk. Vezetőnk maga ült a bakra, nehogy eltévedjünk. Csak a hó világította meg az utat.

Mire elértük úticélunkat, a család, melynek barátunk bemutatott, éppen nyugovóra készült, mégis mint régen várt vendégeket fogadtak bennünket. Félóra elteltével otthon éreztük magunkat. A kedves ház legszebb szobájában szállásoltak el drága gyermekeimmel, s nyomban frissítő álomba estünk, arról álmodva, hogy mennyei atyánk könyörületes angyalokat küld elhagyott gyermekei megsegítésére és vigasztalására.

Másnap reggel, mikor fölébredtem, verőfényes napsütésben pompáztak a sziklás dombtetők, a kristályosra fagyott fenyőfák, a komor vasmalmok a zúgos völgyben, a magányos házunkat körülölelő zord, magas hegyek. Igazán kedves vidék volt, melyhez édes kíséretet a távoli harangzúgás adott, egybehíva öreget és fiatalt, gazdagot és szegényt a hálaadás napjára, a bizalom és remény kifejezésére, ami felcsillantja a boldogságot és elűzi a balszerencsét.

A család, ahova most kötődtünk, még olyan nép körében is, amelynek a melegszívűség a legkiemelkedőbb jellemvonása, a legkedvesebbek közé számított, amelyikkel valaha is találkoztam. Népes gyereksereg hozott elevenséget békés otthonunkba, ahol a háborítatlan nyugodt munka egyformasága töltötte ki múló napjainkat. Az érkezésünket követő harmadik napon értek el hozzánk szolgáim. Az útvonalat egyik unokatestvéremtől tudták meg, s rajta keresztül értesültem mindarról, ami az ország távol eső vidékein zajlott; ilyen formában valahogy érintkezésben maradtam a külvilággal. Szolgáim nem jártak sikerrel. Teljes lehetetlenségnek mondták az útlevél beszerzését. Minden ékesszólásukat bevetve igyekeztek célt érni annál, akihez irányítottam őket – mindhiába! Senki nem merte vállalni a kockázatot, senki sem mert lépéseket tenni a katonai despotizmus uralkodása idején. Az osztrák tisztek az országnak abban a részében élő római katolikus vallásúakat tagadhatatlan bizonyítékokkal kívánták meggyőzni arról, hogy Kossuth agitálásának az volt az egyetlen célja, hogy a katolikusokat protestáns vallásra térítse. Ezzel a szélhámoskodással nem sokra jutottak. A magyar ember vallási fanatizmusához nem lehet egykönnyen hozzáférkőzni, hiszen nincs semmi abból a német szellemi fondorlatosságból, ami a dogmatikus ellenségeskedésekben könnyen lángra lobbanna. A magyarok gyakorlatiasabb gondolkodásúak: ragaszkodnak az ország történelmi hagyományaihoz, mely amúgy is gazdag a vallási toleranciában, hiszen ebben az országban az embereknek nincs emlékük egyik vallásnak a másikkal szembeni véres csatározásáról. A magyar úgy érzi, hogy az igazi vallás – isten és ember szeretete, a Teremtő és a felebarátok szent tisztelete – felül áll a vallásbeli különbözőségeken. Hogy Magyarországon a pápizmus mennyire hatolt be a katolikus parasztság összetételébe, azt az alábbi anekdotában jól nyomon lehet követni

Az 1848-as országgyűlési választások idején egy katolikus vallású jelölt vad vallási agitációt folytatott protestáns ellenlábasával szemben. Igyekezett megnyerni egy befolyásos falusi szavazót, biztosítva arról, hogy a katolikus egyházat súlyos veszteség érné, amennyiben a protestáns jelöltet választanák meg. A katolikus vallású paraszt azonban a következő kijelentéssel vágott vissza: „Ez nem lehet: Kossuth is protestáns, s nem ő a mi második megmentőnk?” Ez a mélyenszántó ellenvetés egy szilárd hit kifejezésre juttatása volt, amit nem lehetett egykönnyen megingatni. A protestánst választották meg, minthogy nem ez a paraszt volt az egyetlen, aki ezt a véleményt képviselte.

Elhagyatottan élve, kedves vendéglátóinkon kívül más emberfiát se látva, élénken figyeltünk a hegyekbe jutó legapróbb híradásra is. Lélegzetvisszafojtott szorongással hallgattuk alkalmi látogatóink szavait, akik Görgey csapatainak a legyőzendő nehézségekkel szembenéző hajlíthatatlan bátorságáról számoltak be. Úgy mondták, hogy a tisztek és közkatonák egyaránt vak alázattal követték Görgeyt, és félelemmel vegyes tisztelettel néztek föl rá.

 

Minő varázs az, melytől íly igába+
Hajolnak s minden írígység hiába,
Hűségök meg nem ingott perczre se'?
– A gondolat s a lélek ereje!
Biztos kezéhez kötve a siker,
S a más gyöngéit úgy használja fel,
Hogy az ne sejtse, milyen eszköz ő,
Hadd higye mind, hogy ő a tervező, –
A czélra ez visz itt a nap alatt:
Száz balga szánt-vet, egy okos arat!
Ez a természet rendje, – ám a szolga
Urát ne is gyűlölje, vagy okolja;
Oh, ösmernék e fényes lánczok terhét,
Magokról azt mind mily hamar levernék!
Nem mint személyin a hősök korának,
Kik isten-arczczal ördögök valának:
Konrád (Görgey+) alakján semmi sincs csodás,
Csak mély szemében ég a tüzvarázs.
Nem herkules-izmú, csak marczona,
Bár óriásalak se' volt soha,
De a ki hosszan nézi, látja rajta,
Hogy nem közrendű vér, nem bármi fajta;
Nem tudja bár, mi rajta a szokatlan,
És mégis érzi ezt a zord alakban;
Napégett arczát, sápadt homlokát
Sötét fürtű, gazdag haj fonja át,
 
*                    
 
A meg-megrángó duzzadt ajakak
Titkolt kevélység- s daczról szólanak,
Ha hangja halk is –, ajka meg nyugodt,
Olyat rejt, mit titkolni nem tudott;
Arczán a mély vonások és színek
Hol vonzanak, hol elijesztenek,
Mikéntha lelke izzó katlanába'
Forrongna kétes indulatnak árja; –
Ilyen lehet, – ki tudja, ilyen-e?
Szeméből olvasni nem engede,
S olyan nincs is talán, ki bizton, mélyen
Olvasni tudna átszúró szemében;
S ha bárki kémül az után kutat,
Mit rejt e szív s e szines arczulat, –
Átlátja hirtelen a czélt s a kémnek
Saját tőrében vet Konrád (Görgey+) csalétket,
S lelkében akkor ő már bizton olvas,
Midőn az ő szivéig sem hatolt az.
 
*                    
 
Ha már az arczra jelt ír a gonoszság,
Mily dúlva járja a szivet a rossz át!
Hol gyűlölet, ármány s becsvágy honol,
Elárulja egy keserű mosoly;
Az ajkak, s halvány orcza színjátéka
A szenvedély hevére rávall néha,
Titkolja bár; – hogy az mikép nyilvánul,
Megláthatná, ha nézné, önmagárul.
 
*                    
 
Pedig nem a természet rosz szeszélye
Hogy Konrád (Görgey) a bűn eszköze s vezére, –
Mert szive, lelke más vala, mig sorsa
A földdel s éggel harczba nem sodorta.
Ifjonta sok csalódástól gyötörve,
– Hisz szóra bölcs volt ő, csak tettre dőre, –
Hajolni büszke, engedni szilárd,
Midőn erényit gúnylá a világ
S ő szenvedett, – nem a fesletteket, –
Erényit átkozó azok helyett;

 

A határ túloldalán rémisztő hírek terjedtek Hurban+, a volt szlovák lelkész irgalmat nem ismerő erőszakoskodásairól, amivel a környező vármegyékben nagy riadalmat keltett. Mivel csapatainak előrenyomulását az osztrák erők megkönnyítették, feladata nem volt más, mint a szlovákok magyarokkal szembeni felbujtása. Sajátos eljárást választott tervének véghezviteléhez. Ezredének javát ugyanis nincstelen kolduskülsejű kufárok tették ki.*

Amikor csak szlovákok lakta fontosabb településre érkezett Hurban, korra és foglalkozásra tekintet nélkül valamennyi férfit fölsorakoztatta, és parancsait a legegyszerűbb eszközökkel hajtatta végre. Szónoklatát a császár népe iránt tanúsított atyai szeretetének dicséretével kezdte, s különös nyomatékkal azt hangoztatta, hogy „az uralkodó hajlandó volt – alattvalóit megkímélve annak gondjától – a kormányzás minden nyűgét magára vállalni”. De mivel beszédei nem azt a hatást váltották ki, amit remélt, nagyon megmérgesedett a „bolond fehérnépre”, ahogy ő nevezte őket. Nem ért el sokkal nagyobb sikert a szláv birodalom egykori nagyságáról, sem pedig e nép illusztris fiai magyaroktól elszenvedett rettenetes sanyargatásairól szóló beszédeivel sem. Arra biztatta őket, hogy csatlakozzanak a császári zászlóhoz, s mikor szavai hiábavalónak bizonyultak, erőszakkal vívta ki azt, amit szóval nem volt képes elérni. Akárhova tette be lábát törvénytelen csapataival, erőszakoskodást adott napiparancsba, annál is inkább, mert az országnak olyan részeit kereste föl, ahol magyar honvédcsapatokba nem ütközhetett. És mivel környékünk is ilyen volt, nagy rettegésben éltünk Hurban és hordája látogatása miatt.

Február 2-án jutott el hozzám az első hír férjem biztonságos helyzetéről; hála a Mindenhatónak, ez igen nagy áldás volt! Hosszú hetek emésztő szorongása után ez volt az első szombatnapi ünneplés, az örök jóság egy reménysugara, mely legyűrhetetlenné tette törékeny testem. Reggelente és délutánonként újra hosszú sétákra indultam drága gyermekeimmel, így próbálva megedzeni kicsinyeim testét a nagy, de száraz hideg ellen, ami – mint egy igéző szellem, ha annak hatása alá kerülünk – mindent megerősít. Mily hatalmasan, mégis szelíden hullámzott a völgy ünnepélyes egyszerűségében! Az odaadó szeretet micsoda sugárzása jelenik meg egy vágyakozó szív iránt akkor, amikor a vöröslő nap búcsút intő sugarai messze a dombokon túlra érnek, megtestesítve ezzel a sóvárgó istenhozzádot, a vonakodó útnak indulás visszhangját, mely mintha azt mondaná, „újra találkozunk!”.

De vajon ez a mosolygó nap hány elbukott barát sírját, hány megözvegyült asszonyt, apjától megfosztott gyermeket és mennyi fedél nélküli, háború vihara dúlta otthont melegít?!

A kényelmünk miatt igazi szülői gondoskodással aggódó jóságos vendéglátóink sohasem kérdezősködtek kilétem felöl, s nemcsak az asszony és az ember, hanem a család fiatalabb tagjai, akiktől természetes lett volna a gyermeki kíváncsiság, nem kívánták tudni sem nevem, sem korábbi otthonom. Nyilvánvaló, védő-óvó kísérőm kioktatta őket, hogy otthonról jöttünk, s tovább már nem kérdezősködtek.

Hírt kaptunk arról, hogy birtokunkat lefoglalta az ellenség, így a visszatérés gondolata fel sem vetődhetett. Újra és újra azon járt eszem, miként tudnék férjemmel biztonságban találkozni. Egy a szomszédságban élő úrhoz fordultam segítségért, egy idegenhez, bízva abban, hogy kapcsolatai révén előre tudja mozdítani ügyemet. Igen készségesnek, szolgálatkésznek mutatkozott, de hiába.

Időközben elérkezett hozzánk a félelmetes hír: Hurban békés völgyvidékünk felé közeleg. Összecsomagoltuk kevéske útiholminkat, felkészültünk apróságaink hadával, hogy a hegy legtetejére, egy távol eső pontra költözzünk, ahol egy árva lélek sem lakott, kivéve az erdőőrt; de borzalom, talpalattnyi föld se maradt elhagyatottan, ahova az egyre nagyobb területen terjedő felkelés ne jutott volna el. A magyarok körében (akik általában nem vállaltak részt Tamás apostol hithagyásában,+ inkább készek a másik véglet hirdetésével bűnbe esni) szokásos pletykálkodással jutott hozzánk a hír, hogy pontosan ezt a helyet, ahova rettegésünkben magunk kívántunk menekülni, honvédzászlóaljak bújtatására használják. Ezzel természetesen menekülésünk útja el volt vágva, hiszen biztosnak látszott, hogy ha Hurban tudomására jut a zászlóalj híre, nem vitás, nyomban keresésükre indul.

Semmitől sem féltem jobban, mint attól, hogy az ellenség közeledtével az általam oly nagyon tisztelt családot, melynek lekötelezettje voltam, veszélybe hozom. Így azután szüntelenül azon járt a fejem, hogyan távozzam; de merre menjek? – vetődött föl az örökösen visszatérő és nehezen megválaszolható kérdés.

Segítségért folyamodtam mindig hűséges kísérőtársamhoz, aki magamon kívül kicsinyeimet is szárnyai alá vette. Végül abban állapodtunk meg, hogy újra kiváló unokatestvéreimhez fordulunk, akik jól ismerve az egész vármegyét, végül csak tudnak valamilyen tanácsot adni számunkra.

Így tehát elhagytuk sok megpróbáltatást kiállt barátainkat, biztos menhelyünket, ahol körülbelül két boldog hetet töltöttünk, és megint nekivágtunk a bizonytalanságok háborgó tengerének. Alig egy nap volt az út unokatestvéremhez, aki szapora bevezetőjét követően a következő feliratú cédulát nyomta kezembe: „Egy barát bajban van”, s ezzel felszerelve indultunk tovább.

Estefelé lovas kocsink egy hangulatos faluban, egy kedves fogadtatású ház kapuja előtt állt meg. Meg kell vallanom, szívem a torkomban dobogott. Gyermekekkel és a számukra szükséges valamennyi holmival nekivágni az útnak úgy, hogy vadidegen, ismeretlen állású és anyagi helyzetű emberekhez tartunk, igen nehéz feladat. A szükség azonban nagy úr. Nem volt választásom!

A későbbiekben, mikor a kellemes udvarház korlátlan kényelmét élvezhettem, visszaemlékeztem mélységesen nyomasztó érzéseimre, amelyek akkor fogtak el, mikor először álltam a ház küszöbén; mint egy betolakodó idegen, úgy, mintha a ház lakói igazi szívélyességének még mindig nem lennék tudatában, azokénak, akik kedvességüket oly nagy nemeslelkűséggel kínálták föl, hogy sohasem gyötört a kiszolgáltatottság érzése, ami szinte belehasít a szívbe, mikor idegenek anyagi támogatására szorulunk.

Melegszívű vendéglátóink azonban igen természetesen fogták föl a dolgot, és kis idő elteltével már nem voltunk idegenek egymásnak. Szándékom mégis az volt, hogy a szükségesnél nem maradok tovább. Így ismét minden erőmet egy új útlevél beszerzésére fordítottam. A legkülönbözőbb címekhez folyamodtam, különféle helyeken érdeklődtem, és szolgáimat több irányba küldtem, végül asszonyi kitartással remélve bíztam, csak megszerzem. Nagy rohamba kezdtem, s egyenesen Pestre, az osztrák katonai kormány főhadiszállására küldtem egy szolgálót, hogy bizonyosodjon meg arról, mit lehetne tenni. Terveim szerint álnéven szereztem volna útlevelet magam és gyermekeim számára, így védekezve magyar nevem keltette lehetséges inzultusoktól akkor, ha kíméletlen katonákkal akadna dolgom, de leginkább akkor, ha Hurban valamely csapata útjába kerülnék, akik köztudottan semmiféle ürügytől nem riadtak vissza, hogy fosztogassanak. Pestről igen-igen biztató választ kaptam. Eszerint: „Az osztrák törvények értelmében álnéven ilyen célból utazni javítóházi büntetést von maga után, amit a mostani időkben sokkalta szigorúbban vesznek. Vállalni kell önnek egy pesti utazást: ott talán kaphat egy útlevelet méltányosságból. Való igaz, hogy Bécsben nem jut hozzá külföldi országokba érvényes útlevélhez, de onnan kijutni már könnyebb.” Őszintén megvallva, nehezen találtam meg az értelmét ennek a tanácsnak. Ha Bécsből elkerülhetetlen a menekülés, akkor arról a helyről miért nem, amely a határhoz sokkal közelebb fekszik? Amennyiben az álnévre kiállított útlevél tiltott volt, miért volt ez így a meneküléssel is? Ami az utazás erkölcsösségét illeti, a felvett név miatt semmi esetre sem volt lelkiismeret-furdalásom. Vajon a hercegek és családjaik nem vesznek-e föl gyakran álnevet pusztán csak abból a célból, hogy kíméljék magukat a fáradságos ceremóniáktól? Akkor vajon én – vetettem föl – miért ne utazhatnék álnéven, egyszerűen azért, hogy elkerüljem a durva katonák molesztálásait? Nem kívántam én Bécsbe utazni, hiszen minden bizonnyal feltartóztattak volna. Nem kívántam ezt kockáztatni, inkább a szökést vállaltam. Miért akadályoznak abban, hogy viszontláthassam, kihez a törvény köt? Erőm azonban kezdett elhagyni. Csak az állandó izgalom, mely csupán a mély alvás pillanataiban csillapodott, tartott lábon. Betegeskedve, két gyermekkel és a harmadik közeli érkezésével hogyan is vállalhatnám egy ilyen út álnévvel tetézett kockázatát?

Szívem a férjemmel való találkozás után sóvárgott, miközben gyermekeim szorongó féltése azt sugallta, hogy ne vállaljam a veszélyt. Így ellentétes vágyaim a mérlegen igencsak kiegyenlítették egymást. Ilyen helyzetben egy apróság dönthet. A szó leggyöngédebb értelmében egy otthont kínáltak föl nekem, amit hálásan elfogadtam.

Ez időben a reménysugarak áttörték a félelem téli sötét felhőit, amik az osztrákok betörésével elhomályosították a látóhatárt.

 

A téli hadjárat

Január első napjaiban Kossuth+ és a Honvédelmi Bizottmány Pesten haditanácsot tartott Görgey,+ Vetter,+ Perczel és Lázár+ tábornokok részvételével. Batthyányval,+ Deákkal és Lonovics érsekkel az élén békejavaslatokkal küldöttség indult Windisch-Grätz+ táborába, azonban mindannyiukat őrizetbe vették, és Windisch-Grätz kijelentette, hogy pártütőkkel nem alkudozik, s mást nem fogad el, mint az azonnali feltétel nélküli megadást. Ezt követően többé már nem lehetett reményt táplálni a megegyezést illetően. Így az a döntés született, hogy nem kockáztatják meg Buda falai alatt a döntő ütközet megvívását, ehelyett inkább föladják a fővárost, a kormányt pedig mindaddig a Tiszán túlra helyezik át, míg a Délvidéken éppen a szerbekre vereséget mérő seregek felhúzódnak a Marosig.

Görgey a felvidéki hegyvidéken kényszerült átkelni, hogy biztonságba helyezze és mindenüvé eljuttassa a kormány ellátmányát, s azért, hogy fenyegesse, illetve megakadályozza Götz,+ Jablonowski, Deym,+ Ramberg+ és Schlick+ osztrák tábornokok osztagainak egyesülését.

Amint Görgey elhagyta Pestet, egy proklamációt adott ki Vácott: a magyar seregek semmi másért nem harcolnak, mint az 1848-as törvényekért és V. Ferdinánd király elismeréséért, s minden egyéb hatalomtól függetlenül fogják megvédeni a szülőföldet. Ez valójában Kossuth és a Honvédelmi Bizottmány megtagadásának illett be.

Görgey ezek után három hadoszloppal a Felvidék felé vonult. A Guyon+ vezette utóvédcsapatok hősies és szerencsés manőverezéssel 1849. január 10-én az Ipolyságban elszállították a katonai felszerelést, és megmentették az üldözést folytató ellenségtől. Görgeyt azonban január 17-én Götz és Jablonowski osztrák tábornokok csapatai Selmecnél föltartóztatták. Az északi hadtest élén álló Guyon sikeresebben járt, és a bányavidékről kimentette a kormány arany- és ezüstkészleteit, Besztercebányáról pedig a puskaportartalékot. Számottevő csatározás nélkül érte el Szepes vármegyét. Iglónál az osztrák csapatok február 2-a éjjelén meglepték; véres ütközetben csaptak össze az utcákon; a magyarok győztesen kerültek ki, s megfutamították az ellenséget. Guyon ekkor Sáros vármegyébe vonult tovább, ahol szembetalálta magát Schlick seregével, amely elfoglalta a branyiszkói hegyszoros magaslatait. Guyon és bátor emberei a faluból ezt az amúgy átjárhatatlannak vélt magaslati pontot rohamozták. Csapata negyedrészének föláldozására kényszerült, de végül az egész szoros vidékét bevette, az osztrákok elmenekültek, egész seregük megfutamodott. Kétszer – január 12-én és 18-án – a Tiszánál is vereséget szenvedtek Klapka+ csapataitól, majd Kassa felé űzték tovább őket, ahova Görgey érkezett, hogy találkozzon az osztrákokkal. Ilyen módon kétoldalról beszorítva gyorsan menekültek az egyetlen még szabad út, Torna és Gömör vármegyék szűk völgyei felé; végül elérkeztek Tornallya szomszédságába, ahol Schlick a Tornallya, Beje, Királyi és Sajó-Gömör között húzódó völgyben kedvezőbb helyzetben foglalhatott hadállást, s pihenőt adhatott kimerült embereinek.

Február 14-én igen sok osztrák tábornok vacsorált Sajó-Gömörön. Váratlanul ágyúlövések hallatszottak északról, Aggtelek irányából. A meglepődött tisztek csapot, papot otthagyva szaladtak ki, hogy saját szemükkel győződjenek meg a történtekről; másfél óra elteltével az egész hadtest csatarendben sorakozott. Teljes készültségben várakoztak Görgey harmadik hadtestére. Valójában az ő előőrsei okoztak riadalmat, ágyúztak, de újfent visszavonultak. Az osztrákok alighogy letáboroztak, amikor a túloldalról újra felhangzottak az ágyúlövések. A Miskolc környékén járó Dembiński tábornok éppen jó időben szerzett tudomást az osztrákok készülődéséről, és nyolcezer emberével megindult, hogy hátba támadja Schlicket. Az osztrákok pánikba estek. Szemtanúk elbeszélése szerint még a tisztek is összevissza szaladgáltak, fennhangon így kiabálva: „Bekerítettek, elvesztünk!” Ekkor órákon át tartó kíméletlen ágyúzás következett, de Dembiński nem indított döntő támadást: szemmel láthatóan Görgeyre várt. Másnap reggel az ellenség kereket oldott. Schlick csapataival Rimaszombatra menekült, ahonnan a hevesi hegyekbe és a kápolnai síkságra húzódott vissza, ahol alaposan megtizedelte a magyarokat, egyúttal erőltetett menetben csatlakozott Windisch-Grätz főseregéhez.

Már akkor számos katonai táborban gyanakodtak: Görgey – féltékenység miatt – szándékosan nem támogatta Dembińskit, és ezért mulasztotta el Schlick üldözését, akinek csapatait a két magyar vezér együttműködésével fel lehetett volna morzsolni.

Dembiński januárban érkezett Párizsból Debrecenbe Perczel kíséretében, aki Szolnoknál fölénybe került az ellenséggel, sikeres hadjáratot vívtak, de Perczel nem tudta igazán a maga javára fordítani előnyös helyzetét.

Dembińskit ez alkalomból nevezték ki a magyar honvédseregek fővezérévé.

Guyon Branyiszkónál elért fényes sikerét követően Görgey hivatalos jelentéseket küldött Debrecenbe, és alávetette magát Kossuth és a bizottmány utasításainak. Ennek szellemében parancsot kapott arra, hogy csatlakozzon a Tisza mellett táborozó seregekhez; de Görgey ambícióit sértette, hogy amennyiben a Dembiński tartotta hadállásba kell bevonulnia, akkor ott – a csapatok egyesítése után – az ő parancsnoksága alá tartozik. Görgey pedig semmiféle felsőbbséget nem tűrt el. Így mikor Windisch-Grätz Schlick megmentésére Kápolna irányába haladt előre, hogy egyesített erőkkel szálljanak szembe Görgey és Dembiński csapataival, a február 24-i csatában a két tábornok között ellenségeskedés alakult ki. Görgey megtagadta hadvezére parancsait, amelyeket ő maga végzetesnek ítélt. Viszálykodásuk következménye, hogy a kétnapi gyilkos küzdelem nem hozott egyértelmű eredményt. A magyarok az első napon teret vesztettek, de Windisch-Grätz a 25-én tapasztalt ellenállás hatására nem vállalkozott a csata folytatására, ehelyett a harmadik napon visszavonult Pestre. Dembiński és Görgey a Tiszához vonultak. A magyar honvédek küzdőszelleme Damjanich+ február 26-i szolnoki győzelme hallatán új erőre kapott.

Schlick táborszernagy az ország északi részéből menekülve hadaival és számos osztrák tábornokkal a szomszédságunkban haladt keresztül. Tengernyi kocsi kísérte őket, rajtuk nemzetellenes magyarok és családjaik foglaltak helyet, akik elhagyták szülőföldjüket, mert honfitársaik visszafoglalták azt. Megbizonyosodhattam arról, hogy ahol csak tehették, ezek a renegátok valamennyi osztrák katonánál kegyetlenebb rombolást folytattak. Az egyik házban ezek az úriemberek a szaténpaplanokat lótakarónak használták. Egy nagybecsű és csodálatos szépségű, már régóta halott asszony arcképét, csupán mert az egyik magyar vezetővel volt kapcsolatba hozható, szöggel lyuggatták át. A haza ellen felkelők egyik leghírhedtebbje, gróf Pálffy Móric, semmire sem lévén tekintettel, a következő megjegyzést tette: „Ha az osztrákoknak nem sikerülne szétverniük a magyarokat, akkor behívjuk az oroszokat, s ha ez sem bizonyulna elégségesnek, akkor a parasztokat és munkásokat bujtjuk föl a magasabb rendek ellen.”

Maguk az osztrák tisztek sem állíthatók a jólneveltség példaképeiként. Ismertem egy tábornokot, aki – mert bora nem volt ínyére – „magyar kutyának” aposztrofált egy hölgyet, és úgy vélte, hogy „az asszony biztos a rebelliseknek tartogatja finomabbik borát”. Egy másik úgy tett, mintha nem értené a magyart – ahogy jellemezte –, „ezt a rebellis nyelvet”, meglehet tökéletesen beszélte.

Más osztrák tiszteket, akikkel dolguk akadt, a magyarok mégis felmagasztaltak, bár többségük igazából alig vagy semmit sem tudott Magyarország és lakóinak valós helyzetéről. A már elcsépelt történetet ismételgették, ami szerint Kossuthnak az a célja, hogy ő legyen Magyarország királya, és más hasonló, legalább ennyire kevésbé megalapozott mendemondákat terjesztettek; a magyar alkotmányt sem ismerték, pedig az az osztráknál – Bécsben, Kremsierben vagy Olmützben alkották is meg – jóval korábbi időkből származik. Az egyik nemzeti tulajdonságról az osztrák katonák hamarosan megbizonyosodhattak: a magyarok hazafiak, s hogy háborújuk nemzeti háború. Rimaszombaton Schlick tábornok szemlét tartott csapatai fölött. A nézelődők közül az egyik elcsodálkozott azon a renden, ahogy a katonák a díszmenetben elvonultak, mikor egy, történetesen az utcán játszó kisfiú felkiáltott: „De azért ugye kipucoljuk őket az országból!” Az egyik tiszt a patriotizmus e vakmerő megnyilvánulásának megtorlására készült, de a tábornok a kisfiú védelmére kelt: „A hazafiságot itt az anyatejjel szívják magukba!”

Schlick tábornok már-már népszerűséget vívott ki magának a magyarok között, no nem azért, ahogy bánt velük, hanem mert az egyik legkiválóbb tisztnek tekintették Magyarországon. Egy olyan anekdota terjedt róla, amely ha nem is teljesen igaz, mégis jól tükrözi a közgondolkodást.

Schlick már hosszú évek óta Magyarországon táborozott, s úgy hozta a sors, hogy egy huszárt, aki még ezredes korában szolgálta, az egyik Tisza menti csatában az osztrákok foglyul ejtettek. Schlick fölismerte, s mikor volt urától szabadon bocsátását kérte, elengedték. A huszár azonban változatlanul az osztrák táborban maradt, és még egyszer jelentkezett a tábornoknál, jóindulatát előtte nagy alázattal hajlongva köszönte meg, egyben panaszának adott hangot, hogy egy huszár csak félember kardja nélkül, amit persze, mikor bilincsbe verték, elvettek tőle. „Nos – válaszolt Schlick –, megkapod.” A huszár arca felragyogott, és boldogan igyekezett az ajtó felé, majd megint megállt; újra a tábornok felé fordult, aki megkérdezte, szeretne-e még valami mást is. „Ezredes uram – kezdte –, úgy kívánnám, ha megfogadná tanácsomat: álljon át a magyarokhoz, mi olyan becsületes emberek vagyunk!” A tábornok megdöbbent egykori szolgája nyíltságán, de mogorván csak annyit mondott: „Eridj.” A hűséges katona gyakorolt alázatosságával vonult el.

A huszárok nemzeti jellemzője, ez a szeretetre méltó őszinteség szembeszökően párosul megfélemlíthetetlen vakmerőségükkel, amit egyszerűen csak bátorságnak és talpraesettségnek nevezhetnénk.

Március havában Kövesdnél a magyar hadiszállásról két huszár lovagolt át a szomszéd faluba, hogy egy palack bort hozzanak. Ott csak gyönge árut leltek, s a szíverősítő további keresésére indultak. Egyik fajtával sem érték be. Csak mentek tovább és még tovább kedvenc italuk kutatására, míg végül elérkeztek Gyöngyösre, ami csaknem 35 angol mérföldre+ fekszik Kövesdtől. Megálltak a kocsmánál, megkapták, amire szívük vágyott, kényelmesen lakomázni kezdtek, majd a kocsmároshoz fordulva érdeklődtek, vajon vannak-e osztrákok a városban. Néhány nappal korábban már eltávoztak – hangzott a válasz. Embereink csak tovább kérdezősködtek, vajon a város polgármestere jó hazafi-e. „Nem túlságosan az” – felelte a fogadós, és elmesélte, hogy az előző napon az elöljáró utánpótlást küldött az osztrákoknak. Miután befejezték a falatozást a huszárok, fölkerekedtek, és a polgármesterhez indultak; szemrehányást tettek neki, hogy egy kocsira való élelmet küldött az ellenségnek, majd kijelentették, hatezer magyar katonának nyomban készítsen szálláshelyet. Emígyen ráijesztve a polgármesterre és azokra az ott élőkre, akik tudva, hogy az ellenség csupán egy karnyújtásnyira van, nem mertek nem engedelmeskedni a két huszár parancsainak; a huszárok alaposan szemügyre vették a környéket, nem maradt-e osztrák hátra, majd fülükbe jutott, hogy egy tiszt legyöngült egészsége miatt lemaradt. A két kalandor rátalált lakhelyére; egyenest Montecuccoli+ ezredeshez indultak, akit foglyuknak nyilvánítottak, és biztosították, hogy minden ellenállás hiábavaló, mert lovascsapataik kőhajításnyira várakoznak. Az ezredes megadta magát, beszállították egy korábban odarendelt fogatba, s a két huszár a távol eső táborba hurcolta.

A nép színe-javát példamutatóan megtestesítő efféle emberekkel kellett az osztrákoknak megküzdeniük, s bár évszázadokon át tartó kapcsolat fűzte össze a két népet, az osztrákok mégsem értették ezt a virtust, amivel a magyarok olyan fondorlatokat vittek véghez, amik valószínűleg sohasem azokra gyakoroltak kedvező hatást, akikre szerették volna. Ezt nemcsak a proklamációk tartalma, hanem az az eljárás is félreérthetetlenné tette, ahogy ezeket a kiáltványokat terjesztették. Szerte azokon a területeken, ahol az osztrák uralom érvényre jutott, a különböző vallású papoknak és lelkészeknek a szószékről vagy az oltár előtt kellett Windisch-Grätz proklamációit hirdetni. Torna vármegye egyik kis falvának plébánosa is ezt a parancsot kapta, de nem volt nagy hajlandósága engedelmeskedni. Miután több ízben is fölszólították, hogy vesse alá magát a parancsnak, nem látva más lehetőséget az engedelmesség elkerülésére, végül így szólt az utasítást hozó tisztnek: „Készen állok teljesíteni a parancsot, de mikor a proklamációt fölolvasom, álljon két katona az oltár két oldalán, szuronyukat rám szegezve.” A tiszt megtagadta a kérést, minthogy a szokásokkal ez ellenkezik, így nem teljesíthető. A pap csak erősködött, mondván, a katonai erő támogatása nagyban felerősítené a szavait, s végül elérte célját. A plébánosukat fenyegető szuronyosok szokatlan látványa teljesen megdöbbentette a parasztokat, akik ezután a proklamáció egyetlen szavára sem hallgattak.

A szent helyen – ott, ahol csak Isten szavát volna szabad kiejteni – nemcsak proklamációkat, hanem proskripciót+ is fölolvastak.

Schlick és visszavonuló csapatának megérkeztével hozzánk is eljutott egy-két ilyen körözési lista. Minthogy minden egyes hadtest parancsnoka saját felfogása szerint más és más személyeket ítélt el, számottevően eltértek ezek a névsorok; délen Kiss tábornokot és Vukovics+ országgyűlési képviselőt körözték, valamint a szerbek ellen felkelt tiszteket és népbiztosokat. Horvátországban valamennyi magyarbarátnak ez a sors jutott. Hogy az osztrákok mennyire helytelenül ítélték meg a valós helyzetet, illetve a magyar vezetők befolyását, azt jól példázzák Schlick listái. Tucatnyi név szerepelt rajtuk. Természetesen Kossuth, Szemere, Pulszky, Nyáry+ és Madarász+ mint a Honvédelmi Bizottmány tagjai, Mészáros, Perczel, Bem és gróf Batthyány Kázmér+ tábornokok. Rajtuk kívül hasonlóan száműzöttnek kiáltották ki Petőfit, a költőt; a félőrült országgyűlési képviselőt, Táncsicsot, akinek beszédei és újságokban megjelenő hangadó cikkei csöppnyi hatást sem váltottak ki; Szöllősyt, Zimony egykori tolmácsát, kinek feladata most Kossuth előszobájában a bizottmány elnökéhez érkező látogatók szórakoztatása volt; végül Irányit+ és Lukácsot,+ az utóbbi Győr városának, az előbbi Eperjes kormánybiztosa, mindketten energikus, értelmes emberek, de csak szűk területen tevékenykedtek. Rajtuk kívül még Kossuth felesége és három gyermeke, akiket szintén szökevénynek minősítettek. A galíciai határvidéken az elfogatóparancsban külön nyomatékkal szerepeltek.

A száműzetési parancsban néhány ember leírása nemcsak hogy hiteles, hanem egyben poétikusan gazdag is volt, míg másokét pontatlanságok és abszurditások jellemezték.

Kossuth személyleírása olyan volt, ahogy egy regényíró festi le hősét. Büszke homlokát mosolygós ajkával és gyöngyszerű fogaival állították szembe. Sötétkék szeme fényes sugarát hosszú fekete szempillái árnyékolták be, de legalább ennyire hangsúlyt kaptak nemes arcának betegesen sápadt vonásai. Külön nyomatékkal emelték ki varázslatos hangját, nemkevésbé azt, hogy valamennyi fontos európai nyelven beszél; mindemellett azt is fölemlítették, hogy nyáron sosem visel nyakkendőt, hanem egyszerűen csak fodros gallért hord. Ez az apró kitétel azt látszott magában rejteni, hogy a körlevelet kiadók úgy vélték, a háború nyárig biztos elhúzódik. Kossuth leírásával összevetve feleségének jellemzését, az az asszonyra nem volt hízelgő. Úgy írtak róla, mint aki másokat csak dölyfös, lesújtó pillantásokra méltat. Szerencsétlen asszony! Szemével betegeskedve minden bizonnyal nem ismerték volna föl metszően gőgös tekintete alapján. Kétség nem fér hozzá, undorral telt meg az ember szíve azt látva, hogy a három gyermekével, a legidősebb is alig nyolcéves, a kiszolgáltatott asszonyt törvényen kívüliség vádjával gyötörték.

Mészáros felismerésében sem sokat segített a róla közreadott ábrázolat, már ami a huszárok őszinte arckifejezését illeti. Madarásszal valóban csúful jártak el, hiszen „fekete-sárga” színben tüntették föl. Mindent egybevéve hasonlósága karikatúraszámba ment: az járta, hogy cigánykülsejű, és hatalmas kezét kék esőkabátja zsebeibe süllyeszti.

Szemere kerek, az egészségtől majd kicsattanó arcáról töprengő ember ábrázatát lehetett kivenni. Irányit Adoniszként tüntették föl, aki éppen most került ki szabója ollója alól. Férjemet nem lehetett fölismerni a rajz alapján. Nyáryval kapcsolatban – aki nem éppen a divatot majmolók hírében állt – azt említették, hogy „öltözete ismeretlen, mindenesetre elegáns”. Hogy Petőfit is körözték, afölött nem lehetett szó nélkül elsiklani. Bebizonyosodott, hogy az osztrákok legalább annyira tartottak a költőtől, mint amennyire féltek a szónokoktól és a tábornokoktól. Leírása méltó géniuszához. Egyetlen napilapnak sem volt szerkesztője, nevét az országban mégis mindenütt ismerték. Nem volt ember, aki ne tudta volna, hogy az alig huszonöt éves költő az ország büszkesége.

Petőfi 1823-ban született egy csárdatulajdonos* fiaként, aki egyben Mészáros is volt. A fiú a falu iskolájába, majd pedig a debreceni kollégiumba járt, végül rendes honvédnak állt be. Nem hagyott föl irodalmi törekvéseivel, és több apró, érdeklődést keltő költeménye jelent meg az idő tájt az újságokban. Teljesen kiszolgáltatva azonban brutális káplára kénye-kedvének, mi több, az osztrák tisztek nem kevésbé brutális arroganciájának, az osztrák katonaélet hamarosan elviselhetetlenné vált a fiatal költő számára. Kilépett a hadseregből, s vándorkomédiásnak csapott föl, de így sem boldogult. Ő nem született szülőföldje Garrickjének.+ A kritika keményen bánt vele. Petőfi az autodidakta zsenik érzékenységével élt, s megvolt benne a puszta emberének nyersesége. A természet ihlette költészetét. A pusztaság egyszerű hangjai ugyanolyan hatással voltak a kifinomult pesti társadalomra, mint amilyen hatással Burns mély érzésű énekei kora nagy gonddal csiszolt angol lírájára.

Eleinte Petőfit magától értetődően szigorú cenzúrának vetették alá. Azzal vádolták, hogy fittyet hány a szabályokra, s még azt is szemére vetették, hogy költeményeinek egy része teljesen jelentéktelen. A részben megalapozott kritikákra Petőfi tanulatlansága és tapasztalatlansága szülte önteltséggel s egyben a küldetését tisztán látó költő büszkeségével válaszolt. Ebben az időszakban született egyik elbeszélése még ezzel a válasszal sem ért fel: kiderült ugyanis, hogy sejtése sincs a társadalmi viszonyokról. E tekintetben öltözete összhangban állt gondolataival. A világ pénzéért nem öltött volna magára francia divatú frakkot, netán nyakkendőt, kesztyűt vagy keskeny karimás kalapot. E különcségek távol tartották a művelt rétegtől, s ez egy bizonyos fokig keserűséget okozott számára. Költeményeinek valódi puritánsága, lírai mélysége, egyre erősebb művészi hatása révén a nép kedvencévé vált. Lassanként nyersesége is finomodott, és valószínűleg a szeretetre méltó személlyel kötött házasságának is része volt ebben a szerencsés metamorfózisban; a nyakkendő azonban változatlanul esküdt ellensége maradt.

Ezt követően egyre aktívabb szerepet vállalt a politikai életben; republikánus nézeteket vallott. Mikor 1848 márciusában forradalmak rázták meg Európa nagyvárosait, március 15-én Petőfi vezette azokat a pestieket, akik de facto+ megszüntették a cenzúrát a Landerer-nyomdában, s kinyomtatták Petőfi néhány hazafias strófáját és saját petíciójukat, amivel a belügyminisztériumhoz fordultak; ezt követően Budára mentek, ahol a belügyminisztérium teljesítette követeléseiket.

Petőfi úgy ítélte meg, hogy az akkor Pozsonyban ülésező országgyűlés eredményei nem elégségesek. Pártjának jeléül egy vörös tollat tűzött ki, és a köztársaság kikiáltásáért tüntetést kezdeményezett. De azok az emberek, Klauzál,+ Nyáry és Pulszky, akiket az átmenet e kritikus napjaiban a nép bizalma az ügyek irányításával megbízott, nem késlekedve nyilvános ülésen vetették föl ezt a kérdést, miután végül a republikánusok jelentéktelen kisebbségben maradtak. Petőfit letörte a széthúzás, és ettől kezdve nem hallatta hangját. Márciusban vallott nézetei azonban országgyűlési pályafutását is kettétörték. Nem választották meg országgyűlési képviselőnek, annak ellenére, hogy a parasztok és a nemesek rokonszenvét maga mellett tudta. Így azután belépett a hadseregbe, de kizárólag Bem tábornok volt az egyetlen, akivel mindvégig jó viszonyban maradt. A wallach újoncezred, Puchner+ és az oroszok ellen is elkísérte Bemet különböző kalandos hadjáratokra. Nem egy csatában Petőfi nagy tetteket vitt véghez. Mikor nem lóháton volt, karddal kezében, szabadságról és győzelemről szóló dalokat komponált, melyek kedvenc hősét, Bem tábornokot istenítették, aki maga is ellenszenvvel viseltetett a nyakkendő iránt. Az őszinte, jó humorú Mészáros, a hadügyminiszter azonban nem törődött bele abba, hogy elhanyagolja az előírt katonai öltözéket. Letartóztatta Petőfit, minthogy megtagadta a nyakkendő viselését. A költő keserű epigrammákkal állt bosszút, és kilépett a magyar hadseregből. Erdélyben öltött újra bakaruhát, Bem alatt szolgált, aki nagyon kedvelte. Az utolsó, szerencsétlen kimenetelű csaták óta senki nem hallott róla. Nem tudni, hogy csatában esett-e el, azoknak a sebesült, Erdélyben maradt honvédeknek sorsára jutott-e, akiket a wallachok sóbányába vetettek, vagy álruhában addig járta a vándorok útját, míg alkalma nyílt arra, hogy Törökországban fogva tartott barátainak sorsát ossza, vagy pedig azokhoz a honfitársakhoz csatlakozott, akik szerencsésen elérték Anglia menekülést jelentő partjait. Most nekem is minden gondolatom ehhez a földhöz kötődött, hiszen onnan kaptam híreket arról, hogy férjem biztonságban odaérkezett. Miközben a körülmények tétlen beletörődésre ítéltek, legalább jövőbeni továbbjutásom lehetőségeit vehettem számba. Részletes leírást küldtem saját és gyermekeim helyzetéről Bécsben tartózkodó szüleimnek, és kérve kértem őket, hogy az előttünk álló két-három hónap folyamán szerezzenek útlevelet számunkra, hiszen gyermekem megszületése után férjemhez kívántam indulni. Mivel a postakocsik útját lezárták, lehetetlenné vált a levélküldés. Úgy határoztam, hogy egyik cselédemet, egy osztrák lányt hazaküldöm, s rá bízom a rokonaimnak szánt néhány sort. Még csak le sem pecsételtem s össze sem hajtottam a levelet. A fiatal teremtés attól tartva, hogy az úton kirabolják, a levelet pénzével együtt ruhájába belevarrta. Távozása után néhány nap elteltével ceruzával irt, olvashatatlan írást kaptam. Nagy nehézségekkel kivettem, hogy a levélféle cselédlányomtól származik, aki kalandjairól számolt be.

Amikor az egykori otthonunkhoz közel fekvő vásárvárosba, Balassagyarmatra érkezett, útlevelét kérték. Az efféle okmányok ellenőrzésére kijelölt személy megtagadta a passzus aláírását: fölismerte cselédünket, hiszen korábban maga is többször megfordult nálunk. A fiatal teremtést nemcsak férjemről kérdezte, hanem a gyermekekről és rólam is tudakozódott. Kihallgatását ekkor másnap reggelre halasztották, és a fogadóban, saját szobájában kényelmesen álomra hajtotta fejét. Reggel azonban újra becitálták, átadták a börtönőrnek, levetkőztették, föltépték ruhájának varrásait. Köntösében rátaláltak a levélre és a kevéske pénzre, amit az őr nyomban átadott a feljebbvalóknak. A szerencsétlen teremtést egy szobába zárták, s onnan juttatta ki valamilyen úton-módon a levélkét, ami megpróbáltatásairól tudósított.

Nagy fejtörést okozott menekülésem útjának megtalálása. Ha az osztrák hatóságokhoz folyamodok, könnyen rejtekhelyem nyomára találnak, s ha ezt az országot, ahol most tartózkodom, az ellenség ugyancsak meghódítaná, többé nincs esélyem arra, hogy férjemhez csatlakozzam. Nem hagyhattam cserben a szerencsétlen lányt úgy, hogy ne próbálnék segítséget nyújtani. Éppen ezért olyan személyeknek írtam, akikről tudtam, nagy befolyással bírnak, de választ nem kaptam.

Három hét telt el azóta, hogy cselédlánykám visszatért. Szabadulását egy osztrák úriember szíves közreműködésével Buda várában könyörögte ki, ahova legutoljára toloncolták; a férfi a véletlen folytán figyelt föl a lány helyzetére, és rövidesen meggyőződött ártatlanságáról, amit utolsó kihallgatását követően már elismertek. Voltaképpen azt is nehéz megérteni, milyen ürüggyel tartották ott ilyen hosszú ideig, minthogy a nála talált levél tartalmát teljes mértékben semlegesnek s még kevésbé politikai jelentőségűnek értékelhették. Természetesen minden részletre kíváncsi voltam, ami vele történt. A legmélyebb benyomást az tette rám, amit gróf Batthyány Lajosról+ mesélt, akivel a cellája előtti folyosón találkozott. Néhány hónappal korábban Sopronban látta őt, de a börtönben arca annyira elváltozott, hogy a lány nem ismerte volna föl, ha a gróf nem szólítja meg. Hogy juthatott idáig! A sötét zárka falai között Batthyány Lajos homloka ráncos lett, élénk szemei homályossá váltak. Emelkedett szelleme és arisztokratikus tartózkodása nálánál alábbvalók zaklatásának volt kitéve, faragatlan embereket kellett megtűrnie maga mellett! Gróf Batthyány, a nádorok nemes leszármazottja, nemzete eltökélt vezére, a királyság büszke bajnoka – köztevékenysége tetőpontján börtönben sínylődve, törvényszékről törvényszékre hurcolva tengette életét. Mit érezhetett? Mennyit szenvedhetett!

Március havában Hurban+ csapataival újra zavargásokat folytatott közelünkben, amelyek túlkapásaik miatt olyannyira hírhedtté váltak, hogy maguk az osztrák tisztek is megtagadták a fegyverbarátságot. Amerre csak közeledtek, az emberek minden értékes darabot gondosan összecsomagoltak, s a lehető legmesszebbre szállították tőlük. Csupán a legszükségesebb holmit tartottuk otthon, és minden egyebet távoli helyekre menekítettünk. Még a szlavóniai vidéken is úgy nekikeseredtek az emberek, hogy nem ütközött nagy ellenállásba újonccsapatokat indítani a főkolompos és követői nyomába. A reguláris honvédseregből erre a célra nem lehetett katonákat szerezni, így kizárólag a nemzetőrség tudott segítséget nyújtani az újonccsapatoknak.

Több olyan fellelkesült paraszt hőst láttam, ki rendíthetetlen vitézsége ösztönzésére bort és pálinkát ízlelgetett, s vasvilláját suhogtatva győzelemittas pillantást vetett gyermekeire, zokogó asszonyára. Valószínűleg ők mind megfeledkeztek a szerelem* és a düh megrázkódtatásairól abbéli félelmükben, hogy nem látják többé urukat és férjüket.

Az asszonyoknak nem kellett sokáig aggódniuk: a hadjárat nem húzódott el. Hurban bandája a katonaság látszatát keltő ellenség láttán nyomban megfutamodott, s a szerencsétlenebbek, akik nem bírták az iramot, könnyű prédaként önként adták meg magukat.

Gömör vármegyében Rőce felvidéki városka egyik nemzetőre harcias arckifejezése olyan hatást gyakorolt Hurban levert embereire, hogy hatan közülük kezet nyújtottak, és foglyul adták át magukat. A győztes megtartatta velük fegyverüket, maguk hozták azt, mivel hat puska már terhére lett volna a marcona nemzetőrnek, de egyben arra utasította foglyait, hogy közvetlenül előtte gyalogoljanak, s ha egy is szökni merne, mind a hatukkal végez. Megadóan gyalogoltak. Egy idő után Rőce vitéz katonája szerencséjére egy dobosba ütközött, kinek megparancsolta, kezdjen dobolni. A jól ismert jelzés hallatán a szétvert csapat újabb öt katonája került elő, akiket szintén beállított a sorba.

Így azután egy dobossal és tizenegy fogollyal győztesen vonult falujába a nemzetőr. De mikor a hős Hurban-legények fegyvereit Rőcén alaposabban megvizsgálták, kiderült, hogy a puskákat nem használhatták volna, mivel a töltényeket fordítva helyezték bele. Hurban maga sem volt katona, megfeledkezett embereit kiképezni, miként kell a puskát helyesen megtölteni. Szepes és Abaúj vármegyékben, ahova a levert Braves-ek+ menekültek, az emberek még mindig szenvedtek a szabadrablás kínjaitól. Végül részben hazatértek, részben pedig a rabolt holmival visszavonultak Galíciába.

Hurban a magyarok közeledésének estéjén maga kezdett tábort bontani, de embereinek egy remekbe szabott proklamációt hagyott hátra, melyben bátor ellenállásra és hősies tettekre serkentette őket, erősítést és visszatérést ígért. Késlekedés nélkül menekült el fehér lován, melyen mindig ő lovagolt, talán éppen patrónusa, Morávia királya, Szvatopluk tiszteletére, akinek birodalma a kilencedik század második felében a Dunáig terjedt. Ezt a királyt Árpád, a magyarok első fejedelme verte meg és űzte a Kárpátokon túlra. A legenda szerint Árpád díszesen felszerszámozott fehér lovat küldött Szvatopluknak, akit cserében a lóért annyi legelő eladására szólított föl, amennyi elegendő az összes magyar ló legeltetésére, és annyi vizet, amennyi elég itatásukhoz.

Szvatopluk Alpár hangafüves pusztájának egy maréknyi füvét és a Duna kulacsnyi vizét küldte vissza Árpádnak, és megtartotta a lovat. Árpád a keleti vallás szellemében a tisztelet jeleként elfogadta a füvet és a vizet. Elfoglalta az országot, elűzte Szvatoplukot, aki a megállapodást nem így értelmezte.

Így adta el országát a morvák királya – egy fehér lóért.

Szvatopluk menekülése közben azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy legalább a fehér lovat megmentette, ha már az ország kicsúszott a kezéből.

Ez a fehér ló a magyar paraszt számára, amikor csak a szlovákokkal évődnek, mindenkor csipkelődés tárgya.

Kis idő múltán az ország megszabadult Hurbantól; Gömör vármegye tizenkét nemzetőre március 14-én délben váratlanul megjelent a hűséges város, Losonc piacterén, amit egész Nógrád vármegyével együtt az osztrákok még mindig uralmuk alatt tartottak. A város körül még ott táboroztak az osztrák katonák. A vakmerő kis magyar csapat vezére fölmászott a templomtoronyba, és ledobta a kitűzött fekete-sárga zászlót. Második hőstettük a város osztrákok kijelölte elöljárójának letartóztatása volt; néhány, csizmával teli kocsival együtt – amit a császári csapatok katonái részére rendeltek – Miskolcra küldték. Az első pillanatokban Losonc polgárai meghökkent csodálkozással szemlélték a fiatal vitézek hőstetteit, de mivel aznap este volt az 1848-as pesti megmozdulások első évfordulója, Losonc utcái vidám cigányzene hangjától és ünnepi fáklyák fényétől elevenedtek meg. Másnap hasonló demonstrációkra kerül sor Balassagyarmaton a megyeháza előtt. A Nógrádban táborozó osztrák tisztek és báró Majthényi császári biztos felbőszültek a történtek láttán. Losoncot meg kellett büntetni. Több csapat gyalogost, egy lovasszázad szuronyos katonát, egy tüzérségi üteget rendeltek a városkába. Majthényi több más úriemberrel vállalta az egész hadművelet irányítását; azonban már a városba sem sikerült bejutniuk, hanem megfontolt elővigyázatossággal a várostól mintegy egynegyed angol mérföldre+ levő kúriába vonultak. A besztercebányai osztrák helyőrség parancsnoka hasonló módon erősítések küldésére kapott parancsot.

Két nappal korábban Beniczky+ őrnagy zászlóaljának feltöltésére és a környék megsegítésére Gömörre érkezett. Rimaszombaton otthonukból elmenekült emberektől értesült Losonc fenyegetett helyzetéről. Beniczky nem késlekedett.

Április 2-án hózápor közepette szállt le az este. A magyar csapat hét század, javarészt rosszul fölszerelt újonc gyalogosból, két hatfontos ágyúból, harminckét, különböző ezredekből összeverődött huszárból állt, kiket az ágyúk fedezésére vetettek be. Megindultak, de Losonctól kb. egy órányi járásra egy dombtetőn megálltak. Itt néhány városbeli tudomásukra hozta, hogy a Balassagyarmatról érkezett osztrák hadtesteken kívül Besztercebánya erősítései is megjöttek. A várost most elfoglaló ellenséges csapatok száma egy ágyúval kiegészítve háromezer gyalogosra, egy lovas hadosztályra rúgott. Ez aránytalanul nagy haderőnek látszott ahhoz, hogy Beniczky a rendelkezésére álló kevéske katonával támadást indítson. Így e szavakkal szólt huszárjaihoz: „Vitézeim, nem akkora sereggel kell szembeszállnunk, mint amekkorát Losoncban vártunk, hanem sokkalta népesebb ellenséggel. Létszámuk többszörösen túltesz a miénken – hajlandók vagytok-e támadásra?” „Mennyien vannak? mennyi jut egyre?” – kiáltottak a huszárok. „Négy vagy öt az egyhez” – felelt vezérük. „Hát – szólt a közvitéz* – ha nem jut tíz az egyre, akkor elkergetjük őket.” Ennek szellemében előrenyomultak.

Reggel kilenc órakor Balassagyarmatról a városba érkeztek a csapatok. A lovasságot négy részre osztották még a város előtt, és a városba vezető úton, amelyiken jöttek, újra egyesültek; a gyalogság előrenyomult a piactérig, ahol az emberek nagy része a Kaszinóban (klubház), illetve a szomszédos fogadóban volt. Tizenegy óra tájban megérkezett Besztercebánya különítménye, melynek élén egy, most szülőhazája ellen harcoló, magyar születésű őrnagy állt. A tisztek és a közkatonák csaknem megfagytak; a tisztek sebtében öltözetet váltottak, a közkatonák pedig a gőzölgő étel körül sürgölődtek. Nem tudva az ellenségről, elmulasztották a szokásos védőőrséget kiállítani: csupán néhány őrszemet helyeztek a város köré.

A toronyóra még nem ütött tizenkettőt, amikor három huszár teljes vágtában tűnt elő. Fölsorakoztak a piactér közepén, büszkén körbenéztek, úgy látszott, ellenfelüket keresték. A vendégfogadó ablakaiból rájuk zúdított golyózápor nem késett. Az egyikük, egy túlságosan is vakmerő huszár felbukott, de abban a pillanatban a még életben maradt kettőhöz 29 társa csatlakozott, akik lopva behúzták a két ágyút is, amit egyenesen a vendégfogadóra és a Kaszinóra irányítottak és sütöttek el. Eközben a lándzsások kapitánya összegyűjtötte katonáit, és megtámadta a két ágyút, de egy jól irányzott lövés lelökte lováról, s estében így kiáltott: „Lándzsások, vissza!” Az elképedt katonák teljesen összezavarodva menekültek. A két ágyú jól irányzott lövései a Kaszinóban és a fogadóban tartózkodó csapatokat megadásra kényszerítették. Az ellenállás megtört. A szétszóródott katonáknak nem maradt idejük arra, hogy csapatba szerveződjenek. Beniczky annyira pontos híreket kapott az osztrákok lépéseiről, hogy minden nehézség nélkül a fontos pontokra tudta irányítani embereit, és így lepte meg az ellenség vezéreit már azt megelőzően, hogy azok sejthették volna az igazi veszélyt. Egyik magas rangú tisztjüket borotválkozás közben érte a meglepetés, s félig felöltözve rohant ki az utcára, födetlen testtel szaladgált összevissza. Hátrahagyta felszerelését, csomagját és pénzét. Példáját alárendeltjei is követték, valamint báró Majthényi és kompániája, akik két nap és két éjszaka – Losonctól 26 mérföldnyire – Ramberg+ tábornok balassagyarmati hadiszállásán táboroztak.

A kis csatározás briliáns eredményt hozott. A maréknyi magyar csapat alig több mint hétszázötven harcossal kétszázhatvan foglyot ejtett, és náluk négyszer népesebb csapatot futamított meg. Oly nagy volt a győzelem fölötti öröm, hogy a legyőzöttek pusztán embereiket igyekeztek menteni, és tetemes mennyiségű hadizsákmányt hagytak maguk mögött. A sereg pénzét, a zenekart, az összes poggyászt, muníciót, a tisztek és a szuronyosok lovait mind-mind megszerezték a magyarok, akik közül nem esett el háromnál több.

A foglyok között több tiszt is volt, élükön a magyar születésű őrnaggyal. Lefogása jellegzetes eseménynek számított. Éppen vacsorált néhány más személlyel: a beszélgetés a „gerillákra” terelődött, kiket Szemere kormánybiztosként éppen ez idő tájt szervezett nagy energiával. Vakmerő cselekedeteikről az őrnagy lekicsinylően kérdezősködött, különösen azokat csepülte, akiket pár nappal korábban a közelben láttak, és így szólt: „Az lenne ám valami, ha ezek a fickók vennék a bátorságot Losonc megtámadására, s – ahogy kifejezte magát – ez lenne aztán a kapitális nyúlfogás.” Szavaira riadt ordítozás volt a válasz. Az őrnagy felkiáltott: „Semmi kétség, ők azok”, és hanyatt-homlok az ablakhoz futott. Egy felfegyverzett ember közeledett az utcán. „Csak nem – kérdezte az őrnagy a szobában rajta kívül ott tartózkodóktól – az az alak, olyan, mintha honvédgúnyában volna?” – „Az egy honvéd – felelték –, és mögötte jön a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik.” Nem úgy nézett ki, hogy az őrnagy elveszíti lélekjelenlétét; nyomban megparancsolta, hogy reteszeljék be a ház kapuját. De a paranccsal megbízott cseléd a házban tartózkodó tiszt után kérdezősködő honvéd hadnagyba ütközött a küszöbön, akit három ember kísért. Az egyik emelt hangon kiáltott föl: „Semmiféle tiszt nincs ide bekvártélyozva!”, majd az első emelet irányába mutatott. Alig egy-két perc elteltével az őrnagy kardja és zsebkönyve a honvédtiszt kezében hevert, aki megvizsgálta ez utóbbi tartalmát; amikor sok egyéb mellett egy ezer forintról szóló papírt talált benne, a következő szavakkal adta vissza a könyvecskét: „Őrnagy, az a kötelességem, hogy ellenőrizzem az iratait, de ez itt nem tartozik közéjük.”

Az őrnagyot még aznap, más foglyokkal együtt Rimaszombatra szállították, és a városka egyik legelőkelőbb házában szállásolták el. Több egykori barátja és magas rangú megyei tisztviselő tett látogatást nála. Egyikük – látva a saját honfitársai ellen harcoló fogoly leplezetlen zavarát – kedélyesen biztosította afelől, hogy nincs mit tartania a magyar kormánytól, amelynek a hadifoglyokkal való bánásmódja nemcsak humánus, hanem egyenesen nagylelkű volt. Hasonlóan szólt egy másik úriember a fogvatartotthoz: „Most jóváteheted a szülőföldeddel szemben elkövetett bűneidet, ha a mai naptól fogva védelmére kelsz.” „Nem, nem – tiltakozott a fogoly –, nem vagyok én erre méltó, magyar létemre hazám ellen harcoltam. Ezt sohasem bocsátják meg nekem.”

A későbbiekben az osztrákok bizonygatták, és talán hittek is benne, hogy Beniczky vakmerő támadását előre megbeszélték Losonc város lakóival, akiket azzal vádoltak, hogy pincéikben elrejtették a huszárokat, s így azok egy csapásra a piactéren tudtak teremni; s a beszámolóból kitűnt, hogy az ellenség a város lerombolásával fenyegetőzik, ha Beniczky bármikor oda visszatér. Ha a törvény büntethetne érzéseket és gondolatokat, amiket nem követnek tettek,* akkor az osztrák határozatot a jogtudomány igazolhatná, hiszen nem tagadható, hogy Losonc lakóinak nagy része a hazafiakkal szimpatizált. Rajtuk a boldogság, az osztrákokon pedig a pánik lett úrrá; úgy vélem, nem kevésbé igaz, hogy az előbbiek legalább annyira meglepődtek, mint az utóbbiak. A korosodó osztrák kapitánynak vitathatatlanul igaza volt, aki, mikor egyik tiszttársa hevesen ágált a Losoncba érkező katonákat fogadó rokonszenv ellen, így szólt: „Nem természetes-e, hogy a magyarok a magyarokkal rokonszenvezzenek? Hogyan várhatnánk mi szimpátiát? – sorsunk pusztán a közönséges hódítók hétköznapi sorsa.”

 

A magyar győzelmek korszaka

Az osztrákokkal vívott háború első szakaszában, mikor a magyar seregek visszavonultak a Tisza és a Maros vidékére, erős magyar helyőrségek maradtak Lipótvár, Komárom, Eszék és Pétervárad erődítményeiben. Lipótvárban azonban Ordódy+ ezredes, a vár kapitánya gyönge jellemű ember volt. Bár a csapatok vezére, Mednyánszky+ ezredes, valamint a tüzérség parancsnoka, Gruber+ őrnagy kitartott, Ordódy már a harmadik rohamot követően feltétel nélkül megadta magát. Néhány hónap elteltével, mikor az orosz seregek közeledtek, az osztrák haditörvényszék tizennyolc hónap börtönre ítélte Ordódyt, a hadifogságba esett Mednyánszkyt és Grubert+ pedig fölakasztották. Eszék várában hasonló módon sikerült elmenekülniük a helyőrségi tiszteknek a határozott és bátor fellépésű gróf Batthyány Kázmér mellől. Mikor ő is távozott, Földváry+ ezredes megadta magát Nugent+ osztrák táborszernagynak. Komárom és Pétervárad eközben ostrom alatt állt.

Március végén, amikor a két magyar honvédsereg egyesült, s Bem kiűzte az oroszokat Erdélyből, a Debrecenben székelő kormány elérkezettnek látta az időt a támadásra. Perczelt egy alakulattal Pétervárad felszabadítására küldték. Bemre az a feladat hárult, hogy a Bánságban leverje a szerbeket, és vértként emelkedjen mindennemű Erdély elleni invázióval szemben. Görgey állt a Pestre és Komáromba vonuló fősereg élén, míg Arad és Temesvár bevételére kisebb egységeket utasítottak.

Perczel hadjárata csodálatos eredményt hozott. Szőreg közelében néhány sikerrel megvívott ütközetet követően a bevehetetlennek tűnő erőd, Szenttamás ellen vonult, ami egy évvel ezelőtt oly kitartóan ellenállt a magyar rohamoknak. Földváry ezredes azonban az Eszékben parancsnokló fivérénél jóval bátrabb és megbízhatóbb volt, s Szenttamást most szuronyosaival bevette, erődítményeit lerombolta. Ezután a szerbek letámadására került sor a római sáncoknál, ahonnan hamarosan kiűzettek. Péterváradot is fölszabadították, Bácska is megtisztult az ellenségtől. Csak Titel és a csajkások kerületének mocsárral védett további hét települése maradt a szerb Knićanin+ keze alatt. Šupljikac+ tábornok, a szerb vajda váratlanul kiadta lelkét. Todorović+ tábornok, akinek őt kellett fölváltania, visszavonult, a szerbek nem bíztak benne. Pétervárad fölszabadítását követően Perczel újfent a szerbek ellen indult, akik Mayerhofer+ ezredes sógora, Puffer alezredes irányítása alatt készen álltak az ütközetre, de Szenttamástól néhány mérföldre csapatait teljesen szétverték.

Ez idő alatt az erdélyi hadsereg főhadteste a Maros völgyében a Bánságba vonult. Fehértemplomban és Pancsovában már a magyar zászló lobogott. Az előző évben e vidékekről otthonukból elűzött németek és magyarok ezekkel a seregekkel együtt tértek vissza. Nagy többségük bosszút esküdött a szerbek ellen, akik kirabolták őket, birtokukba vették földjeiket, leölték asszonyaikat és gyermekeiket. Bácskában Perczel nem tudta megfékezni a megtorlást, annál kevésbé, mert több helyütt a szerbek alattomos módon álmukban lepték meg a magyar honvédeket, s nem egy alkalommal otthonukban ölték meg őket. Ez időben számos szerb falu vált rombolásuk áldozatává.

A Délvidéken elért sikereken azonban túltettek azok a győzedelmes ütközetek, amiket Görgey vezetésével a fősereg ért el, hiszen súlyos vereséget mért Windisch-Grätz, Schlick és Jellačić egyesített erőire.

Április 3-án Tápióbicske határában Damjanich megverte Jellačićot, 4-én Windisch-Grätz jutott hasonló sorsra Isaszegnél, ahol az osztrák ütegeket lerohanták. Ezt a támadást Damjanich és Klapka+ irányította. 5-én a magyarok bevonultak Gödöllőre, ami Pesttől körülbelül 18 mérföldre fekszik. Az osztrákok csapot, papot otthagyva menekültek, s Kossuth még aznap este abban az ágyban aludt, amelyikből reggel Windisch-Grätz kelt ki.

Görgey főhadiszállásán Kossuth megjelenése lelkesedést ébresztett a honvédekben. Úgy látszott, hogy Görgey is osztozik ezekben az érzésekben. Kossuth, Gödöllőre érkezése utáni reggelen szobájából kilépve Görgeyt a küszöbön álomba mélyedve találta, s nyilvánvalónak tűnt, hogy ott töltötte az éjszakát. Kossuth – ugyancsak megütközve – a dolog miértjét firtatta. Görgey emígy válaszolt: „Hát nem az a természetes, hogy Magyarország elnökét leghűségesebb tábornoka védelmezze?”

Kossuth proklamációt adott ki, melyben tudatta: Horváth érsek Rákos mezején rövidesen megáldja a magyar sereget. Ezt valósággal próféciaként fogadták; a magyarok hősiessége legyűrhetetlennek tűnt. Damjanich, Klapka, Leiningen, Nagysándor,+ Knezić+ és Szenttamás vitéz meghódítójának második fivére, Földváry ezredes voltak a nap hősei. Görgeyt ugyanakkor azzal vádolták, hogy győzelmeit nem fordította igazán a maga javára.

Aulich+ Pest fenyegetésére maradt hátra; Görgey folytatta előrenyomulását Komárom irányába, miután Kossuthot rábeszélte, térjen vissza Debrecenbe.

Április 10-én Görgey vereséget mért Götz+ osztrák tábornokra, s e helyütt Leiningen tűnt ki hősiességével. Götz maga is elesett az ütközetben.

A magyar fővezér teljes katonai pompával temette el az osztrák tábornokot. A sírja mellett elsütött ágyúk hangját Pesten is hallották. Ezek egyben a főváros lakóinak is tudomására hozták: az osztrákok nem képesek tovább tartani a várost, ahova Aulich minden képzeletet felülmúló lovas ütközetekkel közeledett; Windisch-Grätzet leváltották, és Welden+ tábornagy vette át a főparancsnokságot. Welden április 18-a éjszakáján elhagyta Pestet, s a Duna déli partján gyors menetben igyekezett Komáromba, hogy megelőzze Görgeyt, aki a folyó északi oldalán haladt fölfelé. Hentzi+ tábornok reménytelen helyzetben maradt Budán. Mielőtt Welden megérkezett volna, Damjanich és Klapka összevont hada Nagysalló mellett végzetes vereséget mért Wohlgemuth+ osztrák tábornok csapataira. 26-án Welden serege is menekülésre kényszerült Komárom falai alatt, ahol Knezić azzal fordította a maga javára a küzdelmet, hogy az osztrák ágyúzás ellenére átkelt a Dunán, s Pozsony irányában eszeveszett menekülésre kényszerítette az osztrákokat. Az egész ország örömkiáltással üdvözölte ezeket a hőstetteket. Három hét leforgása alatt a tekintélyes osztrák hadsereg hat ízben szenvedett vereséget. Mindenünnen győzelmek híre érkezett. A reakció erői Bécsben megremegtek. Görgey azonban félúton megállt. Ahelyett hogy seregével folytatta volna a sikeres üldözést, s Buda ostromára a szükséges legkisebb erőt hagyta volna hátra, csupán tízezer katonából álló sereget küldött az ellenség nyomába; egy hetet tétlenkedtek Komáromnál, majd harmincezer katona indult vissza, s telepedett le Buda falai alatt.

Árulás volt ez? Határozatlanság? Nem tudom eldönteni; mindenesetre ha mást nem is, de késlekedése időt engedett az osztrákoknak az orosz hadakkal való egyesülésre. Úgy tűnt, hogy Görgey ekkor még nem akarta elvágni az osztrákokkal való tárgyalás lehetőségét. Talán irigyelte Kossuth magasabb pozícióját, aminek elfogadását maga utasította vissza azon ember kezeiből, akit zabolázhatatlan törekvésvágya és szívének keserűsége tanított meg gyűlölni.

Kossuth nyíltan Görgey tudomására hozta, hogy bármily ambiciózus célja volna is, ő (Kossuth) minden tekintélyét latba veti vágyai valóra váltására. Görgey minden felsőbbrendűséget gyűlölettel nézett, s míg az egész ország győzelemittasan ünnepelt, törzstisztjeibe a katonaember civilekkel szembeni megvetését, ellenszenvét táplálta. Ekkor történt az országot az elkövetkezőkben sújtó szerencsétlenségek megalapozása. A széthúzás magva hullott földbe.

Még a mi békés menhelyünket sem kímélő háború és üldöztetés hegyen és földön égbe csapó szenvedélyei közepette adtam életet legkisebb fiamnak, idegenektől körülvéve, apjától távol, aki az áldás melegével ölelte volna magához kicsinyét! De az idegenek aggódó szeretettel néztek az ártatlan újszülöttre, enyhítve kiszolgáltatottságát. Odaadó gondoskodással ápolták kicsinyemet és jómagamat; ez csak olyan áldott lelkekben van meg, akik előtt ismeretlen az a fagyos önzés, ami már önmagában érzéketlenné tesz mások öröme, fájdalma, igazsága és eltévelyedése iránt. Ilyenfajta kedvességtől körülvéve nem volt okom aggodalomra. A nyugtalanság szülte gond szinte mindenkor a keresett baj gyermeke. A vétlenségből fakadó balszerencse és az eltökélt hit olyan eleven erőnek adott életet, aminek sugárzó tekintete nem tűri a satnya gondoskodást.

Jóravaló barátaim igyekeztek vidítani. Könnyen sikerrel jártak, ha ferences rendi vidám barátjukkal, aki naponta meglátogatott bennünket, újból és újból kártyát osztottak. Az időtöltésnek ez a módja nem ébresztett fárasztó izgatottságot körünkben, pusztán egy kis szórakozás volt, amit a barát oly végtelen jókedvével fűszerezett, hogy szüntelen nevetésre fakasztott.

Ferences barátunk a bort és nehéz italokat kivéve a szilárd és folyékony étkek önfeledt élvezőjének egészséges képét testesítette meg. A tökéletes megelégedettség mintapéldánya volt. Akárkivel hozta is össze a sors, minden örömét megosztotta – lapos erszényét éppen úgy, mint szívből jövő kedvességét. Papi kötelességeit a legnagyobb lelkiismeretességgel végezte, szigorúan teljesítette őket, de utána átadta magát mindannak az élvezetnek, ami engedtetve volt s ami módjában állt. A nagyböjt valóságos fogságot jelentett számára, amit hősiesen tűrt, hiszen a megtartóztatás során nem vett magához húst, így ünnepélyes alkalmakkor nem kevesebb mint 30 bögrényi kávé irdatlan mennyiségének fogyasztásával tartotta életben testét.

Sokat járta a vidéket, mindenütt kedvelték, valamennyi összejövetel nélkülözhetetlen kellékének bizonyult. Nem avatkozott többé politikába, csak annyira, amennyire őt belekavarták, mégis örömest látogatott mindennemű ünnepséget, vett részt játékban, ami akár kapcsolatban volt a politikai gyűlésekkel, akár nem. Nem ritkán vádaskodó történetek szóltak arról, hogy mikor egyszer kocsija fölborult, kámzsája alól kártyalapok csomagja hullott ki.

A korábbi napokban Bécsbe látogatott, de egy szóval sem említette az úton történteket. Szokatlan hallgatásának okai azok a különféle nehézségek voltak, amikkel útján találkozott, s amikben már több volt a tréfa, mint amennyit jóízű humorával el tudott viselni. Mikor először lépett Ausztria fővárosába, eltévedt. Teljességgel járatlan volt a német nyelvben, minden járókelőt magyarul szólított meg, megfeledkezve arról, hogy a szomszédságban már oly gyakran előforduló szavakkal nem boldogulhat Bécsben, s elcsodálkozva tapasztalta, hogy senki nem érti. Miután körbegyalogolta a várost, mindenütt próbálkozott, de testben és lélekben annyira megviselődött, hogy szinte belezavarodott. Kétségbeesésének legmélyéről végül is egy szellemes gondolat kapott lángra. Ez a gondolat vezette el a legelső fellelhető kolostorhoz, ahol megpihent, és a vendégszerető papokat latin nyelven kérdezgette. A maga és hittestvérei pallérozottsága sohasem töltötte el olyan boldogsággal és büszkeséggel, mint akkor. Ez csupán egyik története testes hősünk emlékezetes utazásának.

Elérkezett a húsvét, aminek izgalma magával ragadta szerzetesünket. Hogy rettegett ettől a naptól! Szinte ki sem lépett szobájából; a szertartást azonban meg kellett tartania: templomba azért csak el kell mennie! Húsvét kedd volt számára a végítélet napja. Korábban túlságosan is szabadelvűen járt el a húsvéthétfő adta magyar előjogokkal, amikor a népszerű szokás szerint korra és állásra tekintet nélkül a férfiak az útjukba akadó nőket vízzel meglocsolták. Kedden azonban a nőkön volt a sor, hogy viszonozzák az előző napi udvarias figyelmességet.* Szerzetesünk semmiképpen nem osztotta a lányok véleményét, akik – mint a rózsabimbók – a vízzel való locsolást kitüntetésnek tekintették, hiszen a legényeknek akkor alkalmuk nyílt arra, hogy bekössék a lányok szemét, akik válaszul a legényeket magyar földön borral, Szlovákiában pálinkával kínálták reggelire. Húsvéthétfőn szerzetesünk nem egy fejkötőt tett tönkre s hajfonatot nedvesített meg! A falu asszonynépe ezt sohasem felejtette el: vödrös bosszút fogadtak. A ferences szerzetes már jó előre tudta, miként kerülje azt el; nagy ravaszul belopakodott a templomba, úgy, hogy senki nem vette észre menekülését. Így éveken át sikerült megmenekítenie magát. Kerülő útjait azonban kifürkészték, és egy jól álcázott rejtekhelyről bővizű záport zúdítottak nyakába. Az ítélet e napjától kezdve a húsvéthétfői béke kiszállt atyánkból, aki legalább annyira alázatos az asszonyokkal, mint amekkora kínokat okoz az eseményt megelőző hét emléke.

A húsvéti béke édes emlékképe maradt az, mikor a parasztlányok széles muszlinkötényükben – ami teljesen kitakarta sötét alsószoknyájukat –, piros mellényben, tarka szalagokkal befont hosszú hajjal, bíborszínű cipőcskéjükben – az idősebbek és a fiatal suhancok előtt, azok kíséretében elsétáltak a templomba. A férjes asszonyok nemzeti főkötőjüket állandóan viselik, az idősebb férfiak pedig, viselője erszényétől függően, többé-kevésbé díszesen hímzett „bundájukat”. A legények már nem tartják magukat annyira az egyöntetű viselethez; gyakran cserélgetik hosszú, bő ujjú mentéjüket a díszes és paszományos magyarossal, ugyanakkor a bajusz és a sarkantyú viseletével ritkán mulasztják el a fiatalos magyar megjelenés nemzeti jegyének kimutatását.

Nem sok idő maradt azonban az efféle dolgok fölötti szemlélődésre. Az osztrák erők még egyszer megszállták környékünket. Benedek+ tábornok elfoglalta Rozsnyót, Gömör vármegye egyik városát. Első intézkedései között szerepelt, hogy az ottani katolikus és protestáns plébániát, a polgári hatóságokat, a város lakosságát gyűlésre szólította egybe. Mind együtt voltak, mikor a tábornok belépett a terembe. Magától értetődő módon a méltóságnak járó asztalfőn Rozsnyó katolikus érseke foglalt helyet. A tábornok nagy udvariatlansággal félrelökte őt, fejébe tette kalapját, majd beszédet intézett az egybegyűltekhez, amiben kifejezésre juttatta: az egész magyar forradalom nem volt más, mint egy protestáns zendülés, amit nem támogattak a hatóságok. „Éppen ezért – folytatta – főként a protestáns papságot és tanítókat kell rendőri felügyelet alá vonni.” Hogy prédikációjának példa statuálásával nagyobb tekintélyt teremtsen, tizenöt nagy tekintélyű polgárt vett túszul magához. A tábornok maga is protestáns volt. De ez a hadsereg, az osztrákokéhoz hasonlóan, még polgári ügyekben sincs alávetve az ország általános törvényeinek, állam az államon belül, és valójában ebben a válságos helyzetben az gyakorolta a teljes végrehajtó hatalmat. Egy ilyenfajta hadsereg esprit de corps-ja a pretoriánus féktelenség mérgezett légkörében könnyen megfeledkezik a vallásról és a szülőföldről.

Az ország északi vidékein áprilisban nyugtalanságot keltő Vogel+ tábornok Benedekhez hasonlóan csekély emberséggel és mértékletességgel cselekedett. Még csak meg sem kísérelte, hogy megbékítse a széles néptömegeket és azokat, akiket a hazafiság érzése kevésbé hatott át.

Vogel tábornok Lőcse magisztrátusát és más városok leggazdagabb lakóit – tekintet nélkül politikai nézetükre – magával hurcolta. Megengedte katonáinak, hogy kegyetlenkedjenek, és zaklassák ezeket az ártatlan embereket, akiket váltságdíj ellenében csak akkor engedett szabadon, amikor értesült a magyar csapatok győzelmeiről. Tudomást szerezve erről, Liptónak vette az irányt, és sebesen elhagyta Magyarországot. Benedek ugyanilyen gyorsasággal tűnt el Morvaországban.

Minthogy nem volt mitől tartanom az úton, május első napjaiban visszatértem birtokunkra, ami az osztrákok visszavonulása nyomán felszabadult.

Szembeszökő változásokat találtam. A „tulajdon tiszteletének” békésen konzervatív szelleme kiűzetett. A törvény védangyala elmenekült a betolakodók elől, akiknek megítélése szerint azon férfiaknak és családjaiknak, akiknek törvényeit vérrel kívánták kiirtani, nem volt joguk az élethez, még kevésbé a birtokhoz. Nincs jogos követelés, amelyet a régi eszme összezavarása és a régi kapcsolatok feladása nélkül, önmagában, jog eltiprásával fel lehetne számolni, hiszen ez egyértelműen önfejűséghez és anarchiához vezet.

Egyik béresünke* osztrák katona kérdezte ki: „Kinek a tulajdonába tartozik ez a birtok?” A magyar szolgafi válaszul rávágta családunk nevét, de egy ott álló katonatiszt ellenkezett, mondván, hogy az uradalom a kormány birtokában van. A szerencsétlen béres nem tudta mire vélni a dolgok ilyetén változását, úgy vélte, a birtok új tulajdonoshoz került. Így aztán mikor második alkalommal tették fel neki ugyanezt a kérdést, egy bizonyos nagyurat emlegetett, akinek neve a magyar „kormány” szóra hasonlít. Jóravaló emberünk pusztán annyit tudott kivenni az egész ügyletből, hogy a tulajdonjogot feltehetőleg a kormányzásra felszólított illetékesek megsemmisítették.

Az ország más területein élők azonban sokkal egyszerűbben szabadultak meg a törvények tekintélyétől, a törvényszokásoktól, amit a magyarok úgy általában tiszteletben tartottak. Amennyit én láttam, a parasztok volt földesuraik birtokára beférkőztek, de csak akkor, ha olyan magasabb rangú személyek uszították erre őket, akik szívesen vállalták az ellenség eszközének szerepét.

Kastélyomban pincére hasonlító kellemetlen állapotok uralkodtak. Légkörét közelebbről ízlelve megbizonyosodtam, hogy a szolgák nem hittek visszatérésünk lehetőségében. Magam is úgy tűntem, mintha holtamból támadtam volna fel, akinek temetésén már túl vannak, megadták az eltávozottnak járó tiszteletet, az élőknek pedig a részvétnyilvánítást. Visszatértemkor ilyen különös érzések kavarogtak bennem. Hamarosan ráébredtem, hogy tetemes mennyiségű házi és konyhai használati darabnak veszett nyoma. Bármelyik eszköz után érdeklődve, mindig azt a választ kaptam: „a katonák vitték magukkal.” Ez azonban nyilvánvalóan nem volt igaz, hiszen az osztrák katonák nem vettek a nyakukba ilyen és hasonló portékákat, sokkal inkább órákat, ezüstöt, ékszereket raboltak, ahogy azt magam is láttam egy helyütt menekülésem során.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a korábban mindig becsületes és hűséges cselédhad mily gyorsan megfeledkezett kötelességéről. A dolog valahogy így nézett ki: az emberek meggyőződéssel hitték, hogy amivel korábbi uruk és asszonyuk ellen tisztességtelenül jártak volna el, a tulajdont most birtokló kormány esetében teljes mértékben megbocsáthatóvá vált. Erről a kormányról a szolganépnek bizonyosan nem lehetett más elképzelése, mint hogy az pusztán az önkényes erőszak törvényét gyakorolja, hiszen képviselői – a tisztek és biztosok – semmi tiszteletet nem tanúsítottak az egykori törvények iránt. Ezek után nem csodálható a kommunisztikus képzetek terjedése. E tekintetben egy példa sokkalta több hívet toboroz, mint Proudhon+ és Pierre Leroux+ összes kötete. A szolgák úgy vélték, hogy ha a bútorzat fosztogatásra ítéltetett, akkor inkább ők – a ház asszonyának ajándékaként – veszik magukhoz. Váratlan visszatértemkor bűntudatosan bevallották, hogy egy húron pendültek az osztrákokkal, és kényelmesebbnek vélték megtartani mindazt, amit úgyis már hónapokon át használtak.

E felfedezéseknél még fájdalmasabban ütköztem meg azoknak a viselkedésén, akik elveszítették erkölcsi tartásukat, meghódoltak az osztrákoknak. Ezek az emberek a körülmények nyomására könnyen beadták derekukat, a nemegyszer bevetett erőszakos fenyegetésekben és tettekben kerestek és részben találtak is mentséget, s talán ki tudjuk mutatni az időnek és az embereknek azon sajátosságait, amik bátorítást adtak ehhez az alávaló magatartáshoz. A közhangulat egyértelműen osztrákellenes volt, még azok sem álltak ki ügyük mellett, akik nyíltan keresték barátságukat és köpönyegforgatókká alacsonyodtak. És feltehetőleg nem a magyar terrorizmustól való félelmük miatt nem hallani hangjukat. Van a magyar karakternek egy valóban prominens jegye, ami szembetűnően antiterrorisztikus. Ez a nemzeti sajátosság egy akkurátus magyar kifejezéssel ragadható meg leginkább, a táblabírósággal. Ennek meghatározása szerint: a feudális függetlenség kényelmes passzív büszkeségének az aktív beavatkozási vágy az édestestvére. Ebből az érzésből sarjad a camaraderie+, amivel az egyik uraság pártját fogja egyenrangú társának, még akkor is, ha elveikben különböznek. Ugyanez az ösztön hívja életre az alárendeltek patronálását, kiket – még ha hűtlenségen foghatók is – az uraság előbbre tart azoknál, mint akik nem tartoznak körébe.

A táblabíróság történetében nyilvánvaló módon számos kisstílű szenvedély kelt életre. Ennek ellenpárjának nevezhető az országszerte meglevő szabadkőműves-féleség, aminek keretében mindegyik párt többé-kevésbé valós vagy véletlenszerű érdekek révén összeköttetésben áll egymással. Ezek a kapcsolatok a kölcsönös érintkezések következtében minden kétséget kizáróan a terrorizmus elleni védelmet nyújtották még a forradalom időszakában is, minek közepette a Hodie mihi, cras tibi+ jól tükrözte az általános gondolkodást. A könnyed tolerancia folytán szemérmetlen következetlenségek is gyakran előfordultak.

Vármegyénk egyik alacsonyabb rangú magisztrátusa+ adta erre az egyik legmosolyogtatóbb példát. Még az osztrákok bevonulását megelőzően nemcsak hogy betartotta a Honvédelmi Bizottmány hazafias rendelkezéseit, hanem a legfanatikusabb módon tett kísérletet értelmezésére és gyakoroltatására is. Azt hirdette, hogy „korra és foglalkozásra tekintet nélkül, minden embernek csatlakoznia kell az ellenséggel szembeni hadjárathoz”. Hiábavaló volt minden tiltakozás, érvelés, még akkor is, ha bebizonyosodott, hogy akiket a csatamezőre vezényelt, azokat maga a kormány mentette föl. Mikor azonban Nógrád nemzetőrségét parancsolták bevonulásra, betegpapírt szerzett, ami valóban meglevő lázáról tanúskodott. Saját szememmel láttam remegését, midőn az orvos, erét tapintva betegségét oly enyhének találta, hogy néhány nap elteltével alkalmasnak ítélte a hadseregbe való belépésre. Szerencsétlenségére magisztrátusunk azonban újra náthát kapott…

Az osztrákok közeledtével önfeláldozásra készen, vesződést és buzgalmat nem kímélve terjesztette Windisch-Grätz proklamációját. Népgyűléseket hívott egybe, ahol kiegészítő magyarázatokkal fűszerezte az osztrák manifesztumokat. Ezek egyike igen szép hangzásúnak tűnt: „Ezek a parancsok valamelyest elütnek azoktól a rendelkezésektől, amiket hetekkel korábban olvastam volt. Mindazonáltal a jelen utasításoknak is szigorúan eleget kell tennetek, máskülönben föl kell hogy húzzalak benneteket. Más a kormány, más az ország, más vagyok én is!”

Ezt követően Debrecenbe távozott, ahol egy kormányhivatalban húzta meg magát. De viselkedését ismerve, csak gúny érte; túlságosan nagy bolondnak tartották ahhoz, hogy hazaárulással vádolják.

Április második felében és májusban az osztrákoktól történő elszakadás helyeslésének jeléül országszerte nagy ünnepségeket rendeztek. Az országgyűlés április 14-i határozatát, „mely szerint a Habsburg-ház trónfosztott”, mindenki egy olyan helyzet szükségszerű folyományának érezte, amibe a most uralmon levő osztrák kormány kényszerítette Magyarországot: hiszen az osztrák birodalom 1849. március 4-én gróf Stadion+ új alkotmányának kiadásával, az 1848. október 3-i forradalmi leirat a magyar alkotmányt a törvényes függetlenséggel együtt megsemmisítette. Az ország minden lakója tisztában volt azzal, hogy gróf Batthyány, nem kevésbé az országgyűlés, őszinte igyekezettel keresték a megegyezés útját, s hogy Windisch-Grätz első támadása alkalmával még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy legális formák között hatályon kívül helyezze azokat a törvényeket, amelyekre a király előtt felesküdtek. De amikor a királyi ház még legodaadóbb hívei előtt is egyértelművé vált, hogy a központosító kormány nem csupán az 1848-as reformot, hanem Magyarország régi alkotmányos jogát is támadja – akkor és csakis akkor vált a harc „a független lét és a dicsőséges halál” háborújává. Az április 14-i függetlenségi nyilatkozat éppen ebből fakadóan nem volt egyéb kifejezése, mint amit Magyarországon mindenki „elkerülhetetlennek” ítélt, nemcsak akkor, amikor az országgyűlés január 4-i „feltételes megadás” javaslatára Windisch-Grätz „pártütőkkel nem alkudozom” választ adta és gróf Batthyány Lajos bebörtönzésével felelt, hanem már akkor is, amikor az osztrák kormány a centralizáció és az abszolutizmus – alkotmányos keretek közötti – olyan elméleti sémáját igyekezett Magyarországra rákényszeríteni, mely eltörölte volna a városi intézményeket, a vármegyék önkormányzati jogát.

Voltak olyanok is, akik bölcsebbnek találták volna, ha nem Debrecenből, hanem Pestről adják ki a dekrétumot, s azt is csak akkor, amikor az osztrákokat mind egy szálig elűzték már a magyar földről. A többség azonban csak a nyilatkozat kibocsátása megfelelő időpontját kérdőjelezte meg. Az osztrákok pusztításaikkal maguk bizonyították Magyarországot idegen országként kezelik.

Kossuth politikája ebben a kérdésben Magyarország valamennyi fontos személyiségének a nép mellé állításában fogalmazódott meg, hiszen belátta, nincs értelme a további próbálkozásoknak az osztrákokkal való megállapodásra, e politika nélkül az emberekben félelem ébredhetett volna, hogy vezetőik cserbenhagyják. Jó forrásból tudom, a gödöllői csatát megelőzően, mikor Hatvanban Kossuth javaslatot tett, a magyar tábornokok mindegyike elfogadta az április 14-i határozatot; Görgey is jelen volt ezen a megbeszélésen. Ezután híre terjedt, Görgey – miután az országgyűlés jóváhagyta a nyilatkozatot – vonakodónak bizonyult azzal kapcsolatban; annyi mégis bizonyos, ha Kossuthtal szembeni gyűlöletének ez lett volna magva – mint azt nemegy osztrák napilap állította –, akkor májusban, hadügyminiszterként nem esküdött volna föl arra, hogy az országgyűlés dekrétumait szentül betartja, és tartja magát az április 4-i határozathoz.

A nyilatkozat elismerésének ünnepségét Losoncon is megtartották. Mint mindenütt, ennek célja itt is az volt, hogy az emberek értésére adják, mi kényszerítette az országgyűlési képviselőket e súlyos döntés meghozatalára. A hazafiak nagy többsége túlságosan is szerette hazáját ahhoz, hogy ne lenne sebeinek és veszélyeinek tudatában. Így azután a nagyobb többség a demonstrációt a legegyszerűbb ünnepélyességgel kívánta megvalósítani. Nógrád vármegye nemessége java részének azonban kiváltképpen ínyére volt a látványos ünneplés, és leplezetlenül igazította a maga ízléséhez. Ez nem váltott ki rokonszenvet, hiszen ágyúdörgés hozta a hírt, hogy csata szedte áldozatait a Hentzi+ tábornok védelmezte Buda falai alatt. Hentzi, aki bár a magyarok szemében áruló volt, most az osztrákok ellen hősies tettekkel vált áldozattá.

Hentzit Mészáros+ hadügyminiszter hívta vissza Krakkóból Magyarországra, ahol Pétervárad erődítményének parancsnokságával bízta meg. Jellačić inváziója alatt észrevették azonban, hogy Pétervárad kapitánya titkos kapcsolatban áll a karlócai szerbekkel. Így novemberben Pestre rendelték, adjon számot: melyik oldalon áll. Kossuth fölszólította Hentzit, hogy tisztázza magát, és nyilatkozzon további terveiről. Kossuth még annak lehetőségét is fenntartotta számára, hogy – amennyiben ígéretet tesz, hogy nem száll szembe Magyarországgal – távozhat. Bár Hentzi osztrák kormányhivatali munkát ellátó svájci szülőktől származott, ő maga Magyarországon született, újfent megerősítette az országhoz való, születés általi kötődését, és azt kérte, hogy küldjék Szegedre, és bízzák rá a tervezés alatt álló erődítmények irányítását. Mielőtt a Honvédelmi Bizottmány határozhatott volna e kérdésben, Windisch-Grätz Pest felé tartott. A magyar kormány Debrecenbe telepedett át, s mivel egyetlen túszt sem vitt magával, s Hentzi sem volt elítélt rab, Pesten maradt, ahol csatlakozott az osztrákokhoz. Feltehetőleg Windisch-Grätzet gyanakvással töltötte el kétszínű viselkedése, és hogy Hentzi az osztrák ügy melletti kiállását bizonyítsa, a védhetetlennek tűnő bástyák veszélyes parancsnokságát vállalta el. Miután az osztrákok elvonultak, s mihelyt a magyarok megkezdték Buda ostromát, Pest ágyúzásával válaszolt, ahonnan amúgy nem fenyegetett provokáció. A város indokolatlan rombolása alapvetően ellene hangolta a közhangulatot. Szóra sem méltatva Görgey ajánlatait és ígéreteit, aki a helyőrség szabad elvonulását biztosítja, ha a várat föladnák, Hentzi az utolsó emberig védekezett, végül maga is ott pusztult.

Május 22-én, pontosan az ünnepi események alatt Losoncban híre ment, hogy Budát ostrommal bevették, anélkül hogy rést vágtak volna az ellenségen. Valóságos eksztázissal fogadták a hírt. Senki sem várt más eredményt a magyar vitézségtől, mégis teljesen az az érzése támadt az embernek, mintha mindez a legnagyobb váratlansággal ütött volna ki. Magyarország nyugati felében nem volt többé ellenség. A főváros felszabadult. A hősies honvédeket az egekig magasztalták, az emlékezetes tett egészét csakis az ő javukra, s nem Görgeyére írták, aki az elbeszélések szerint azt mondta, hogyha teljesen tisztában lett volna azzal, hogy a honvédek ily nagy tetteket képesek véghezvinni, akkor nem lett volna szükség tizenhét napos ostromra. Hogy a magyar vezér valóban mondott-e ilyet, vagy sem, azt nem tudom, de az bizonyos: a magyar kormány felkínálta kitüntetést visszautasította, mondván, nem érdemelte ki. Sokan álszerénységnek ítélték magatartását, míg mások Görgey ellenkezését azzal hozták kapcsolatba, hogy nem kívánt közösséget vállalni Kossuthtal és a többi magyar vezetővel. Úgy hírlett, Görgey a Kossuthtal szembeni intrika céljából nézeteiben alapvetően különböző, de többé-kevésbé ellene fellépni hajlandó két pártot kívánt felbujtani. Az egyik a republikánus, amelynek vezére Szemere. Ennek a pártnak a létszáma, amennyire módomban állt megfigyelni, nem volt túlságosan nagy, és a legkisebb rokonszenvet vívta ki az országban. Magában Kossuthban sem találtak erős támogatójukra, és már az események kezdetén vonakodtak Kossuth politikáját követni. Április 14-ét követően, mikor Kossuthot megválasztották az ország kormányzójának, ő Szemerét jelölte ki miniszterelnöknek, aki első miniszteri beszédében demokrata és republikánus nézeteinek egyaránt hangot adott. Kossuth és a többi miniszter azonban sohasem nevezte magát republikánusnak. Mikor e ponton gyakoroltak nyomást a republikánus párt hívei, Kossuth azt válaszolta, hogy „az ország és alkotmányának megmentése az első és az egyetlen föladat most; hogy a kormány milyen végső formát ölt, azt az európai politika dönti el”.

A Kossuth politikáját tagadó másik pártot békepárt néven emlegették.* Alig-alig volt közöttük olyan, aki korábban Batthyányt és béketörekvéseit támogatta, inkább olyanok voltak, akik erőteljesen ellenezték az első magyar minisztériumot, s az erőszakos intézkedéseket üdvözölték. Ők minden bizonnyal „Moderados Furiosos+”-ok voltak, legalább annyira következetlenek a saját politikájukban, mint amennyire e két kifejezés jellemezte őket. Kritizálták Kossuthot, ugyanakkor sohasem tettek javaslatot újfajta gyakorlati politikai intézkedésekre. E pártnak voltak képviselői a parlamentben, de az ajtókon kívül valójában egy kézen meg lehetett volna számolni híveiket; Kossuth legtöbb személyes ellensége is itt tömörült.

Távolról sem voltam annyira beavatva ez időszak valamennyi politikai manőverébe, hogy bátorságot vennék bármely párt megítélésére. Az mindenesetre biztos, és az események sora, az eredmények igazolták: Jellačić inváziója óta Magyarország minden hazafija, bármely párthoz tartozott is, együttérzett abban, hogy meg kell védenie a szülőföld régi jogait; és mivel az osztrákok letartóztatták a békeköveteket, és a feltétel nélküli megadást kivéve visszautasították a tárgyalási szándékot, a megegyezés lehetetlennek bizonyult. Mindenki kötelezőnek és szükségesnek érezte, hogy a forradalom áradatával tartson, mely forradalomba Magyarországot az osztrák politika kényszerítette. Így tehát bármily nézetek és személyi rokonszenvek uralkodtak is, szeptemberben az ország védelmére valamennyien csatlakoztak; egyöntetűen megszavazták az újoncozást és a papírpénz kibocsátását. Mindenki elfogadta a fegyveres ellenállást, ami elkerülhetetlenül szükségessé vált az ország alkotmányának érvényben tartásához, és senki sem ellenezte az április 14-i nyilatkozatot, amikor első ízben javasolták és szavazták meg. Mindennek ellenére Kossuthnak számolatlanul sok személyes ellensége volt. A békepárt, meglehet a parlamentben elnémult, magánmegbeszéléseken igyekezett Kossuth ellen áskálódni; s bár Görgeyt mindkét klikk magáénak vallotta, egyik sem bízott benne maradéktalanul. Még Komárom fölszabadulása előtt egy tudósítás adta hírül, Görgey levelet kapott Ausztriából, elképesztő ajánlatokkal pozíciókra, amennyiben hajlandó volna csatlakozni a császári erőkhöz. Görgey – ahogy mondták – ezt visszautasította, de – meghallgatta. Ennek utána az osztrákok fölötti emlékezetes győzelem feledtette a rossz nyelvek terjesztette híreszteléseket.

Buda visszavételét követően úgy tűnt, mintha az ország egész népe börtönből szabadult volna. Megindult a kereskedelem és a forgalom a főváros irányába. Honvédcsapatok jöttek-mentek, s kitörő lelkesedéssel üdvözölték őket. Az emberek büszkeséggel és csodálattal eltöltve saját gyermekeiknek érezték a honvédeket.

Városkánkon is áthaladt egy csapatnyi honvéd, kíséretében néhány huszárral. Egy úriember, aki vette a fáradságot, hogy Szécsényből elébük menjen, szemügyre véve őket arra jutott, hogy alig-alig akadt közöttük egy-két huszár. Ezek egyikének fülébe jutott az észrevétel, s büszkén visszavágott: „Mindig elegendőnek bizonyultunk.” Kétségtelenül ez a harcos az egykori huszáriskolában kapott kiképzést, az újoncokat a harc minden fortélyára kitanította. Egy újoncfiú így szólt: „De most már azt is kívánnám tudni, miként kell védekeznem.” „Erre nincs szükség-csattant föl a veterán huszár. – Csapj csak oda, majd védi magát a németje; ne törődj mással, csak azzal, hogy vágj oda nekik.”

Annak ellenére, hogy a honvédek mit sem féltve, bátran küzdöttek, és a csaták javában az ő harcuk volt a döntő, az emberek mégis a huszárokra voltak büszkék: mindig is a nemzeti hősiesség igazi példáját látták bennük. Jászberényben tizenkét huszárt fogadott a város küldöttsége, akik ünneplőbe öltözött parasztlányok kíséretében vonultak be. Egyikük virágcsokorral köszöntötte a huszárkapitányt. Elfogadta, lovagiasan köszönetet mondott érte, majd biztosította a lánykát, ha a véletlen úgy hozná, hogy 100 aranydukátot Windisch-Grätztől vagy pedig ezt a virágcsokrot vehetné át a lányka kezéből, ő akkor is ez utóbbit választaná. „Bájos lányka – szólt –, kettesben, még melegebben, egy csókkal köszönném meg, de itt ezt nem tehetem.”

Miután a magyarok újból visszatértek Pestre, senki sem részesedett olyan lelkes fogadtatásban, mint a fővárosban feltűnő első huszárok. Az ablakokból záporozó virágcsokrokat, nagyrabecsülésük jelét lovagias méltósággal fogadták. Büszkén viselkedtek, de készek voltak a honvédek csodálatos tetteinek elismerésére is. Buda ostroma idején az egyik szemtanú huszár bajtársának így szólt: „Most már megbizonyosodtam arról, hogy a gyalogságnak is lehet valami hasznát venni.” „Igen – felelt a másik –, életem során először magam is most kívántam volna baka lenni.”*

 

Pestről Debrecenbe

Hónapok teltek el, s nem kaptam híreket szeretett férjem felől, minthogy az osztrákok valamennyi külföldi nemzettel való érintkezést elvágtak. Ezért elhatároztam, Pestre utazom, hogy megszerezzem azt a bűvös ereklyét, az útlevelet, ami után szívem annyira sóvárgott, s amivel biztonságban átkelhetek az osztrák határon.

Szorongó érzésekkel érkeztem a fővárosba, rettegtem a gondolattól, hogy az egykor oly lendülettel emelkedő épületeket most, Buda heves ostromát követően mind romba dőlve találom. Az elrettentő látvány mégis kevésbé bizonyult fájdalmasnak, mint vártam. A harcokat mindössze a Dunát övező két-három palotaszerű házsor – különösen azok az építmények, amelyekben a képviselők üléseiket tartották – szenvedte meg. A kár nagyobb része a házak belsejében keletkezett, mivel a kartács áthatolt a tetőn. Hentzi állhatatos kitartásáról Buda várának lerombolt falai tanúskodtak.

Az osztrákok itt léte idején mindahány újság hangját erővel elfojtották, most – a rosszindulatú ellenőrzés alól kikerülve – fennhangon tudósítottak az eseményekről. A fékezhetetlen pletykálkodással tengernyi hamis hír futott szét, amik bizony sokáig tartották magukat. Ez nemcsak hogy rossz volt, de teljesen haszontalannak is bizonyult, minthogy valóban sok minden olyan történt, ami egyértelműen bebizonyította: az osztrákok semmit sem tettek annak érdekében, hogy megnyerjék maguk számára a közhangulatot, amiről úgy gondolták, hogy az ő oldalukon áll.

Ez időben egy különös történet járta, amit minduntalan ismételgettek és percnyi pontossággal részleteztek; magam is elmesélem, bár hiteléért nem kezeskedem.

Mrs. Guyon – az e nevet viselő tábornok felesége – sok más asszonnyal együtt –, akinek férjeura részt vett a magyar harcban – maga is csendesen meghúzódott Pesten Windisch-Grätz+ uralma idején, s nem esett semmiféle bántódása. Azonban röviddel azelőtt, mikor az osztrákok Pest elhagyására kényszerültek, Guyon+ asszonyt a katonai törvényszék fölszólította egy dokumentum aláírására, amit ha nem tenne meg – célzott rá az írás –, akkor lefognák. Ennek tartalma a következő volt: „Én, Splény bárónő, lázadó Guyon asszonya beleegyezem az említett férfitól való válásba.” A fenyegetés láttán Guyon felesége kézjegyével látta el az írást, de arra nem gondolt, hogy szigorúan tartsa magát fogadalmához, amire egykor elkötelezte magát. Eltávozott Pestről, és csatlakozott férjéhez.

Úgy vélem, ez az eset megtörtént, hiszen abban a helyzetben, amiben Guyon asszonya volt, egy másik hölgy nem kaphat útlevelet az osztrák hatóságoktól, hogy csatlakozhasson száműzött férjéhez, de naponta nyomatékosan hangoztatják: járuljanak hozzá az osztrák szervek, hogy elválhasson attól az embertől, akihez a törvény köti, s ha mégsem, akkor tulajdonának lefoglalására kényszerülnek.

Egy képviselő feleségét, aki, míg Windisch-Grätz elfoglalta Pestet, a Szent István koronáját Pestre szállító vonatot kísérte, azzal a váddal idézték bíróság elé, hogy eltulajdonította a koronát. Ez az asszony egy legyengült, a nap bármely percében gyermeke megszületését váró teremtés volt. Gyönge állapotára hivatkozva kérdezte, vajon ő volt-e erre a célra a legalkalmasabb személy, akit választhattak. Miután alaposan fölzaklatták, végül is elfogadták védekezését.

Az osztrák tisztek elfoglalták az egyik vezető férfi feleségének rezidenciáját. Maga a hölgy sosem vállalt aktív szerepet a politikában. Szépséges asszony volt, s egyik arcképe díszítette szobáját. Az egyik magas rangú tiszt a képre mutatva így szólt: „Gondolják csak meg, ha megtaláljuk, lefoghatjuk.”

Az osztrák tábornok, Serbelloni,+ aki kis ideig tartózkodott Pesten, nemes emberséggel szállt szembe az efféle gonoszkodással. Ha a császári erőket több hozzá hasonló jellemű ember szolgálja, akkor sokkalta kevesebb emberfej hullik porba, s sokkalta több szívet megnyert volna Ausztria magának. Még az osztrák hadijelentések is az érzéseket megkeserítő stílusban fogalmazódtak. Legtöbbjét komikus hangvétellel írták, s pusztán azzal a céllal fabrikálták össze, hogy olyan külföldi országokba juttassák el, ahol nem ismerik kellően Magyarország geográfiáját, s ritkán forgatják az ország térképét. Így azután a branyiszkói csatát meg sem említették; Klapka+ tokaji győzelme a magyarok vereségeként jelent meg, ami azonban nem ad magyarázatot arra, hogy Schlick+ éppen a győzelmet követően miért vonult vissza erőltetett menetben 25 angol mérföldnyire+ Boldogkőhöz. A bulletin+ szerint Kápolnánál a magyarokat teljesen tönkreverték, és veszélybe került Debrecen. A döntő jelentőségű isaszegi csatát „felderítésnek”, a komáromi visszavonulást pedig „az erők összefogásának” kiáltották ki. Komárom felszabadításával kapcsolatban még a következőket tették hozzá, hogy az osztrák tábornoknak sikerült a magyar csapatokat az ostromlott várba szorítani. Mindezek persze hivatalos megállapítások, az „igazság” beszámolói voltak, s nem képezhették vita tárgyát. A külföldi országokkal az osztrák parancsnokok részben sikerrel jártak: a valós tények hosszú időn át nem juthattak át a magyar határon. Csak azután kezdték vitatni az osztrákok híradásait, miután kiűzettek Pestről. A hadijelentések nyelvezete egyáltalán nem volt mértékletes, sokkal inkább közönséges, olyan, mint az osztrák tisztek magatartása. A magyarokat sohasem illették másképpen, mint „rablóbanda, hitvány népség, fegyelmezetlen vagabundok”. Vezéreik „rebellis parancsnokok”, polgári irányítói „Kossuth hírhedt eszközei”; a magyar országgyűlést pedig „forradalmi titkos összejövetelnek” titulálták. Ezt mint személyes sérelmet természetesen azok a hazafiak alig-alig tartották számon, akik életüket, vagyonukat és társadalmi helyzetüket is boldogan kínálták föl szülőföldjük szabadságáért; azoknak az országoknak szempontjából viszont, melyekkel politikáját Ausztria mindenkor Magyarország távol tartására igyekezett felhasználni, ezt nem lehetett közömbösen nézni; annál kevésbé, mert az orosz intervenció lehetőségéről már nyíltan beszéltek. Debrecenből is szétküldtek hivatalos figyelmeztetést a vármegyéknek, hogy készítsék föl az embereket az orosz invázióra. Mindazonáltal nem sok hitelt adtak az esemény tényleges bekövetkezésének. Magasabb körökben sokan erkölcsileg lehetetlennek tartották, mivel úgy vélekedtek, Ausztria nem vonulna legveszedelmesebb ellenlábasa védőszárnyai alá, és nem folyamodna egy olyan ország segítségéért, amelynek határvidéke olyan területeket is érint, ahol már túlságosan nagy befolyást gyakorolt. Oroszország, melyről már hosszabb idő óta köztudott volt, hogy tárgyalásokat folytat a dunai hercegséggel, s a gátlástalan abszolutizmus rendelkezésére állt mindennel, pénzzel, fenyegetéssel, intrikával – Oroszország, amely már kiterjesztette uralmát a Duna-delta vidékére is, segítsége Ausztriának Magyarország, az északi uralom és despotizmus legszilárdabb ellenfelének leverésére – ez hihetetlennek látszott. Mások abban bíztak, hogy a magyar vezérek Bécsbe indulnának, s olyan békét kötnének, ami, még ha nehéz körülményeket teremtene is a dinasztiában, mégsem bizonyulna annyira végzetesnek a birodalom számára, mint az, ha alattvalója Oroszország vazallusává válik. Ezen túl valamennyi társadalmi osztály körében egy olyan általános nézet is uralkodott, mely szerint Anglia és Franciaország sohasem engedne meg egy ilyen intervenciót, mert mint ahogy a férfiak beszédjéből kivettem: „ha ügyes-bajos dolgainkat külföldi segítség nélkül intézzük, miért avatkozna abba bele egy külföldi? És ha Oroszország erőszakot tenne, akkor a többi ország megakadályozza.” Senki nem hitte, hogy Franciaország egyszerre lehetne „republikánus és kozák”, s hogy az angol arisztokrácia engedné a kontinens egyetlen igazán erős arisztokráciáját az osztrák bürokratikus centralizáció által lerombolni. Mindezek ellenére az osztrák újságokban megújuló támadások, valamint az orosz invázióval kapcsolatos spekulációk – melyek a kétség és a remény bizonytalanságát keltették – abban az időben kevésbé foglalkoztatták az embereket, mint azoknak a sorsa, viselkedésének emléke, akik a hazafias harc első napjaiban prominens állást foglaltak el. Azok, akik cserbenhagyták az ügyet, mindent egybe véve, sokkal kevésbé voltak kitéve éppen korábbi érdemeik folytán rosszallásnak vagy megvetésnek, mint gyűlöletnek. Egy leigázott nép gyűlöli, a győztes nemzet sajnálja azokat, akik árulókká lettek.

Hasonló volt Szentkirályi+ közmegítélése, aki egykor Pest vármegye liberális pártja ünnepelt képviselője és befolyásos vezetője volt. Tartottak tőle, és népszerűséget vívott ki éles logikájával, mellyel mindig sikerült kettévágnia az intrikáló érvelések fonalát, amibe ellenségei gabalyodtak. Szórakozottságát éppúgy ismerték. Egyszer egy barátja beszélni kívánt vele. Szentkirályi egy perc várakozást kért tőle, míg a szomszéd szobába kalapjáért megy, majd visszatértével együtt távozhatnak. Barátja helyet foglalt, kezébe vett egy könyvet, és minthogy Szentkirályi nem várt ideig tartóztatta, úgy vélte, minden bizonnyal félreértette a dolgot, s maga is keresésére indult; de mikor az ajtóhoz lépett, zárva találta. Sehogy sem értette, barátja után kiáltott; hiába rántotta meg a csengőt is. Türelme hosszú megpróbáltatásra ítéltetett, hiszen vacsora nélkül, késő éjszakáig fogságban maradt, s mikor Szentkirályi visszatért, igen-igen meghökkent a vendég láttán, akiről teljesen megfeledkezett, miután kilépett a szobából, s napi ügyes-bajos dolgai intézésére indult.

Március előtt még Szentkirályit választották Pest vármegye főjegyzőjévé. A Batthyány-kormány nevezte ki a jászok és a kunok grófjává, és kormánybiztosként indult hadba a szerbek ellen. Ez alkalommal igen energikusan lépett föl. Személy szerint megvetéssel nézett Kossuthra, kire 1847-ben még ő is szavazott, amikor Pest vármegye országgyűlési képviselőjévé választották, s aki géniuszával háttérbe szorította őt. Amióta Kossuth a Honvédelmi Bizottmány elnöke lett, Szentkirályi visszavonult a politikától, s mikor Windisch-Grätz a fővárosba érkezett, Pest vármegye egykori képviselőjeként proklamációt adott ki a Honvédelmi Bizottmány ellen, tiszteletét fejezte ki Windisch-Grätz iránt, amivel megtagadta azokat az elveket, amelyekért egykor harcolt. Mikor honfitársai visszatértek Pestre, kimenekült az országból. Bavariába+ távozott, ahol az orvosi tudományokba ásta be magát. Kétségek merülnek fel az emberben, vajon tehetsége teljes ereje elégséges lesz-e ahhoz, hogy gyógyírt találjon nyilalló emlékeire.

Talán senki nem mutatkozott annyira megátalkodottan bátornak a szégyen megvetésében, mint Pázmándy+, a képviselőház elnöke, a Honvédelmi Bizottmány tagja. Ha volt görög költő, aki az irigykedés istenét versbe öntötte, akkor mintaképe minden bizonnyal Pázmándy lehetett. Törékeny alkata mégsem látszott annyira törékenynek, mert dölyfös tartása kiigazította. Csudálatos meleg szeméből áradó titokzatos fény ragyogtatta ólomszürke arca nemegyszer gazelláéra emlékeztetett, máskor pedig kiéhezett tigrisére. Elegáns, behízelgő stílusa, lágy, máskor kígyó szisszenését idéző hangja, mind-mind olyan veszélyes emberként tüntették föl, aki veszélyesebb magára, mint azokra, akiket gyűlölt, de nincs mersze bátran szemükbe nézni. Mindenkit megvetett, aki nálánál följebb való volt akár állását, akár intellektusát tekintve, és enyhe bizalmatlansággal tekintett azokra is, akik tehetségükkel ellenlábasai lehettek. Nála a nyers erő bátorsága erkölcsi gyávasággal párosul; olyan ember, aki éppen ez okból megakadályozta a magyar hadsereget abban, hogy idejében, azt megelőzően érkezzen Bécs felszabadítására, hogy Windisch-Grätz egyesül Jellačićcsal és Auersperggel;+ olyan ember, aki a rákövetkező schwechati csatában szándékosan tette ki magát az ellenség tüzének, s bár nem volt katona, önkéntesként beleütötte az orrát az előőrsök csatározásaiba. Pázmándyban megvolt az ambíció, hogy az 1848-as országgyűlés elnöke legyen, s a radikálisok ellenzése dacára – akik nem szívesen láttak volna olyan elnököt, aki az arisztokrácia elveit politikai udvaroncként képviseli – Kossuth és a kormánypártok befolyásával nyerte el posztját. Természete szellemében megvetéssel érzett Kossuth iránt, mégis egy oldalra állt vele. Szeptember 9-én a küldöttséget ő vezette Schönbrunnba; s lelkeket borzongató hanghordozásával meggyőződve jelentette ki emlékezetes beszédében a Jellačićcsal kapcsolatos udvari cselszövések Magyarország népét forradalomba sodorják.

Windisch-Gätz közeledtével, mikor a magyar kormány Debrecenbe tette át székhelyét, maga Pázmándy is útnak indult, ám kisvártatva visszafordult, s röviddel az osztrák fővezér megérkezését követően alázatos bocsánatát és elkötelezett tiszteletét mutatta ki. Úgy mesélték róla az emberek, hogy ezt mind többször ismételgette gyakori látogatásai alkalmával. Még azt is bizonygatták, hogy Pázmándy tehetségét és tanácsait az akkor Pesten uralmon levő hatalomnak is fölajánlotta. Az osztrákok távozásakor nem tartott velük, s a magyarok fölszólították, tisztázza magatartását. Ebből a célból Debrecenbe hívatták. Gyávaságával mentegette magát, s sikerült bebizonyítania, hogy „nem hazaáruló, csak gyáva”. A kormány semmibe vette az olyan embert, aki nem szégyellt ilyen igazolást maga mentésére felhozni, és teljes szabadságot garantált számára. Pázmándy visszavonult birtokaira. Ott azonban az osztrákok, amikor az ország újra uralmuk alá került, letartóztatták, lefogták, mégis hamarosan futni hagyták. Miként tisztázta magát, azt nem tudom; a köpönyegforgatás szüntelen gyakorlásával minden bizonnyal jól kitanulta, miként lehet a legellentétesebb véleményekkel megegyezésre jutni.

Pesten gyakran találkoztam Aulich+ magyar tábornokkal. Elbizakodottság nélküli, higgadt fellépése jogos büszkeségről árulkodott, szavai szenvedélymentes nézeteit pontosan fejezték ki. Mindössze egy alkalommal véltem hangjából kivenni emelkedett indignációt. Ez akkor történt, mikor megérkezett a jelentés, hogy Lipótvár csapatainak vezérét, Mednyánszky+ ezredest az osztrákok fölakasztották. Az efféle barbár cselekedetek merőben ellentétben álltak azzal, ahogy a magyarok hasonló esetben eljártak.

Pétervárad parancsnokai, Blagoević+ altábornagy és Zahn tábornok hajlandók voltak föladni az osztrákoknak a várat. A magyar ügy mellett hűségesen kitartó helyőrség lefogta őket. Mikor ezt követően Perczel fölszabadította Péterváradot, elengedte Blagoevićet és Zahnt, és szabad utat nyitott előttük az osztrákokhoz való átálláshoz.

De nem csupán ebben az egyetlen esetben jutott szomorú megtorlás a magyar nemeslelkűségnek az osztrák uralkodók részéről. Amint azt személyesen Aulich tábornoktól tudom, a magyaroknak abban az időben több mint húszezer háborús foglya volt. Köztük majd 300-ra rúgott a tisztek száma: két tábornok – Roth+ és Philippovich+ –, mindketten Jellačić és Schlick vezérkarának tagjai. E személyek büntetése abban állt, hogy bizonyos területeket nem hagyhattak el, de semmiképpen sem börtönben sínylődtek. Magától értetődő volt, hogy sétákat tehetnek, sokan még kardjukat is visszakapták. Míg magukról gondoskodhattak, szokásos járandóságukat is megkapták.* Azok a magyarok viszont, akik egykoron a császári seregekben szolgáltak, s most az osztrákok kezére jutottak, akasztással, főbelövéssel, de legalábbis vasra vert bebörtönzéssel végezték, amit a törvényszék szabott ki rájuk. A közkatonákat nyomban besorozták az osztrák ezredekbe, és Olaszországba küldték. Azok a honvédtisztek, akik korábban nem szolgáltak az osztrák seregben, napi nyolc penny fizetséget kaptak. Miután köztudottá vált a magyar hadifoglyok kivégzése, és már hírhedtté vált bánásmódjuk, Görgey szavát emelte a civilizált nemzetek előtt ismeretlen gonosztettek ellen, s megtorlással fenyegető proklamációt adott közre. Az osztrák parancsnokok nem sokat törődtek ezzel, amit egyikük „badarságnak” minősített, mondván: „a magyarok sohasem vennék a bátorságot ahhoz, hogy foglyokat fölakasszanak és golyóval kivégezzenek.”

Ekkoriban jelölték ki Guyont,+ a bátor írt, Komárom parancsnokának, aki nem fogadta el kinevezését; nyíltan kijelentette Kossuthnak: semmi sem kényszerítheti arra, hogy Görgey alatt szolgáljon, akit ő árulónak tartott; hogy eloszlassa a mendemondákat, a promóciót+ végül is azzal az ürüggyel utasította vissza, nehogy megkapja a vár falai mögött pusztító kolerát. Ezért azután a hősies Klapka+ lépett elő várkapitánnyá.

Magam is erősen érdekelt voltam mindabban, ami körülöttem történt, mégsem téveszthettem szem elől végső célomat – aminek teljesítésére már hónapok óta készültem a szerencse és az események legemlékezetesebb fordulatai idején –, a férjemhez való csatlakozást. Februárban evégett levelet írtam Bécsben tartózkodó rokonaimnak, eredmény nélkül, hiszen jóravaló szolgámat útközben börtönbe vetették, így az útiokmány beszerzése érdekében Pesten, Windisch-Grätz uralma alatt, jószívű barátok közbenjárásával kérdezősködtem, és kérelmeket adtam be; de minden, amit válaszul kaptam, csupán az volt: „Bécsbe kaphatok útlevelet, de külhonba semmiképpen.”

Most újra Pestre érkeztem megvizsgálni, mit tehetnék. Hamarosan ráébredtem, hogy minden kapcsolat megszűnt Bécs városával, minthogy a határokat igen szigorú ellenőrzés alatt tartották. Elég pusztán egy pillantást vetni a térképre, kiderül, mennyire kevéssé biztonságos a menekülés. Az északi vidéken, ahol Magyarország Galíciával, Sziléziával és Morvaországgal szomszédos, úgy hírlett, hogy az oroszok már összpontosítják erőiket; az oroszokon túl a galíciai parasztok vonta kordon is veszélyt jelentett minden utazó számára, hiszen még az 1846-os jóváhagyott mészárlás idején megtanulták: mindenkit el kell űzni, aki nem paraszt. Északnyugaton pedig a Marcal és a Vág között, szemben a magyarokkal, az osztrák fősereg állomásozott. Délnyugatra – Horvátországon át – sem látszott kevésbé veszélyesnek az átutazás, de talán így el lehet jutni Triesztbe, az illiriai vasúthoz, vagy a magyar kikötőbe, Fiuméba.* Tekintet nélkül nemére, bárki, aki Magyarországról érkezett, lázadónak vagy kémnek bélyegeztetett, és törvényszék előtt felelősségre vonták. A Törökország felé vezető út túlságosan hosszú és megterhelő lett volna számomra. Az egyetlen ésszerű útvonalnak a Horvátország és a Duna közötti határvidék látszott. Pestről azonban nem tudtam pontos képet alkotni erről az átjáróról. Mindenképpen szerettem volna megtudni, vajon – legalábbis a magyar oldalról – szabad átjutást engednek-e. Hogy magam is megbizonyosodjak erről, úgy döntöttem, Debrecenbe utazom.

Debrecen százharminc angol mérföldnyire+ fekszik Pesttől. Ezt a távolságot a vasút, ami a fővárosból Szolnokig vezet, lerövidíti, és mintegy hatvan mérföldet tesz ki. A legelső ember, aki véletlenül a vasútállomáson megszólított, egy Párizsból érkezett úriember volt: hallott férjem felől, és megnyugtató híreket közölt velem – az elsőket, három hosszú hónap után.

Ez jó ómennek bizonyult! Természetesen mohón kikérdeztem utazásának legparányibb részleteiről. Azokon a vidékeken, ahol útlevele bemutatására kényszerült, teljesen ismeretlennek számított, így észrevétlen jutott át.

Damjanich segédtisztje is csatlakozott társaságunkhoz. A fiús arcú fiatal őrnagyot örömteli lelkesedés járta át, amint elhagytuk Szolnok közelében a csatamezőt, ahol a hőn szeretett Damjanich februárban vereséget mért az osztrákokra. A hős Damjanich, aki maga is szerb származású volt, decemberben Lagerdorfnál megverte a szerbeket, és lerombolta Szenttamás sáncait, néhány nappal győzelmét követőn parancsba kapta, hogy csapataival vonuljon vissza Debrecen felé. Mielőtt elhagyta a Délvidéket, megtévedt földijeit megrendítő proklamációval rázta föl. Azzal fenyegette őket, ha folytatják romboló fosztogatásaikat és gyilkolásaikat, akkor az utolsó szálig lekaszabolja valamennyiüket. Mondandóját így zárta: „Ha újra fölkeltek, visszatérek, porig égetem házaitok, magatokat, szülőtöket és gyermekeiteket mind leölöm, s nemzetem sírjánál magamat is főbe lövöm, nehogy a hűséget megszegő, az átkozott faj egyetlenje is fennmaradjon.”

Így kellett beszélni a megvadult szerbekkel, akik vallási és politikai fanatizmusukban balsorsú foglyaikat soha nem tapasztalt sanyargatásnak vetették alá. Egy fiatal önkéntes, Fehértemplom német városkának polgára, a magyarok elleni harc kezdetén a vérengző népség fogságába esett. A legény szülei, maguk gazdag ember lévén, váltságdíjat küldtek az ellenséges táborba fiuk kiváltásáért. Másnap a szerbek ugyan elküldték a fiút szüleinek, de előbb élve megsütötték.

Damjanich tudta, milyen hangon kell szólnia, hogy szót értsen felbőszült földijeivel, de valós cselekedeteiben nemes lelkű természete diktálta számára, miként kell bánnia ellenségeivel. A szolnoki csatát követően, mikor a megvert osztrákok tetemes hadizsákmányt hagytak maguk mögött, Damjanich a menekülőfélben levő osztrák tisztek után küldte felszerelésüket, amit a katonák úgyszintén zsákmányul ejtettek. A magyar tábornok kifejtette: a magántulajdont, még ha az az ellenségé is, tiszteletben kell tartani.

A fiatal tiszt, aki szemtanúként látva az esetet, elmesélte a történteket, sajnálatának adott hangot amiatt, hogy a tábornok – akit húsz ütközetben egyetlen ellenséges golyó sem talált el – most úgy törte lábát, hogy leesett kocsijáról, miáltal egy időre képtelenné vált a csapatok vezérlésére. Vezetése alatt a közkatonák verhetetlennek, de legalábbis annyira erősnek érezték magukat, hogy nemcsak az osztrákokat, de ha a szükség kívánta, még az oroszokat is visszaverték volna, csak azért, hogy ott tűzzék ki zászlajukat, ahol kell. Ez a nagy népszerűség nemcsak bátorságának – bár az egyéni vitézségben kitűnőket ő egyenrangúaknak tekintette –, hanem annak is köszönhető, hogy a katonák apjukat látták benne. Szolgálatban a legszigorúbban bánt rangban alattvalóival, mégis a napi beszélgetésekben teljesen egyenrangúként kezelte őket. Az élelemből, minden jussból, a közkatonák mértékével részesült. A csata befejeztével, ahol őt mindig a legelsők között látták, maga kereste fel, látogatta meg a sebesülteket, saját kezével látta el őket. Mint a bátrak legbátrabbjának, szíve a gyermek érzelemmel teli szíve volt, ezért egyformán fölnéztek rá és szerették azok, akik körülvették. Egyike volt azon tábornokoknak, akik a legőszintébb odaadással álltak Kossuth mellett. Egy alkalommal, mikor Kossuth meglátogatta őt Pesten, és törött lábával kocsin végignyúlva talált rá, a kormányzó elkeseredett hangon így szólt: „Kezemet adnám érte, ha azáltal gyógyulna lába!” Damjanich így felelt: „Jobb, hogy erre nem kerül sor, mert akkor életemmel váltanám meg kezét!” Mikor Kossuth Görgeyt bízta meg a hadügyminiszteri poszttal, Kossuth Damjanichot szerette volna fővezérré tenni. Sebesülése azonban hetekre távol tartotta az aktív részvételtől a csatákban, melyeket gyakran egymaga döntött el, s melyek az ő irányításával sokkal szerencsésebben fejeződhettek volna be a nemzet számára, miért életét oly bátorsággal szentelte, s amiért a mártírok halálával halt. A világosi katasztrófa után, mikor más magyar tábornokokkal együtt bitófára került, és tizenkét társát előtte végezték ki, minthogy utolsónak került rá a sor, törött lábán még mindig keményen tartva magát, sem letörtség, sem betegség nem tudván megtörni, rendíthetetlen nyugalommal így szólt az osztrák tiszthez: „Mindenkor elsőként a csatában, miért kell most utolsónak halnom?”

Szolnokra érkezve elmerengtem a Tisza láttán; ez egy igazi magyar folyó, nemcsak eredése* és folyása, de magyaros karaktere miatt is. Normális állapotában csendes és egyenletes folyású, de vihar idején éppen úgy, mint mikor az előbújó nap megolvasztja a szélesen elterülő síkságot beborító, téli álmát alvó hópaplant, vadul kicsap medréből. Az erős folyású folyó bővizű áradása termékenyítően hat a még fel nem tört, kincsekben gazdag földekre. Több, a magyar történelemben ünnepelt csatamező a Tisza partjain húzódik. A folyó szemtanúja volt az évszázadok megpróbáltatásain és szerencsétlenségein magát átverekvő magyar nemzet diadalmas múltjának. Bízom abban, hogy a tekintélyes folyó még meglátja annak a boldog népnek áldott jövőjét, amelynek nemzeti szellemét – mely a szabadság iránti szeretet és az önfeláldozó hazafiság szilárd erkölcsi elemein áll – nem rombolhatják le idegen szuronyok.

Vörösmarty, a nagy magyar költő, mintegy tizenhét esztendővel korábban igazi patriotizmustól áthatva írta a következőket:

 

Szózat
 
Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, ó magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
 
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
 
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
 
Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.
 
Szabadság! itten hordozák
Véres zászlóidat,
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszú harc alatt.
 
És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.
 
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”
 
Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.
 
Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.
 
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
 
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
 
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
 
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, ó magyar;
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
 
A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

 

Útban a Tiszától Debrecenig, áthaladtam Karcagon, a Kunság megyeszékhelyén. A két kunsági és a jászsági terület a Dunától kezdve a Tiszán túlra nyúlik át. Ezeken az országrészeken kemény emberek élnek, a magyar nép elismert lovasai, akik azonban nem Árpáddal vonultak be Magyarországra. A jászok, úgy tűnik, hogy még Árpád hódítását megelőzően telepedtek le itt, bár ezt a tényt nem bizonyították még kellően. A kunok csak a 13. század körül vándoroltak be. IV. Béla uralkodása idején Kumániából+ (a jelenlegi Moldvából és vlach földről) érkeztek, s magukat nevezték így el; nevüket eredetileg azonban a Circassia+-beli folyóról, a Kumáról vették föl, ahonnan az ősidőkben vándorolni kezdtek. Magyarországon nagy előjogokat élveztek; mindahányan mentesek voltak a feudális szolgasorstól, és egyenlő politikai jogokkal bírtak. Az 1848-as áprilisi reformig a nádor közvetlen uralma alatt álltak, aki egyben e nemzetség grófi és kapitányi címét is viselte. A bürokrácia komoly mértékben nehezedett rájuk, mivel a nádor fenntartotta magának a kizárólagos jogot a polgári ügyek ellenőrzésére, miáltal városi intézmények és kongregációk tevékenységének szabad fejlődését a lehető legjobban gátolta. Ezek a területek egy képviselőt küldtek az országgyűlésbe. Az 1848-as áprilisi törvények óta külön grófot jelöltek ki a beligazgatás élére, és a városnak egy-egy képviselője volt az országgyűlésben. A jászok és a kunok mind mezőgazdasággal foglalkoztak, ott alig-alig van jelentősége a városi iparnak. A jászok ereklyeként őrzik Lehel, Árpád egyik társának fia, elefántcsontból készült ereklyéjét, kürtjét, s a legenda szerint Merseburg csatamezején – már halálos sebből vérezve – a német vezért ezzel a kürtjével ütötte ki nyergéből. Mikor polgárjogot adományoznak a Jászságnak, vagy amikor Jászberényben, a jászok megyeszékhelyén a városházán vendéget fogadnak, akkor ezt a kelyhet borral teleöntve egy hajtásra kell kiinni.

Szoboszlón is átvezetett utam, mely a hajdúk hét városának egyike. Ők is magyarok, akik szolgálataikért cserében Bocskaitól kapták előjogaikat a II. Rudolf elleni, 1604–1606-ig tartó vallásháborúban. A hajdúk is mentesek mindenféle feudális tehertől. Módos földbirtokosok, városaik szokatlan gazdagság közepette gyarapodnak a rendkívül termékeny talajon. Az ő nemzeti ereklyéjük a Bocskai-zászló.

A hajdúk, nem kevésbé, mint a kunok és a jászok, közismertek hazafiságukról. Az utolsó harcokban városaik többsége a tőlük kívánt újoncok kétszeresét küldte a háborúba.

Az előttem végtelennek tűnő síkságon a tapasztalat nélküli vándort gyakran megtréfálja a fata morgana látványa. Nem úgy, mint keleten, ez nem a távoli városok és a csodás szépségű tájak képét reprodukálja, hanem rendszerint a mindent körülvevő széles tenger képét tárja elénk.

A Dunától egészen Erdély határáig a nagy síkságon mindenütt falak, csatornák maradványaiba ütközünk, amelyek az Angliában és Dél-Németországban található romokhoz hasonlóan római eredetűek, s a római határ vonalát jelölik. A rómaiak és azok a népek, akikkel szemben ezeket a falakat emelték, rég a feledés homályába merültek már az előtt, hogy a magyarok birtokukba vették az országot. Az itt élők így nem tudnak semmit a falak eredetéről, s a Tisza menti sík vidéken sem maradt fent római hagyomány. Az emberek képzelőereje azonban egy bájos legendát hagyományozott, amelyben ez a fal kapcsolatban áll a vidéken oly gyakran megfigyelhető fata morganával.

Ahogy a juhászok mesélik, Csörsznek, az Erdélyi-Alpok királya lovagias fiának a világ összes királyánál és hercegénél több aranya és sója volt. Csörsz tudomására jutott Délibáb, a déltengeri Adria királya lányának szépsége, és szíve szerelemre lobbant a lány iránt. Az Alpokból éppen ezért a legdrágább só- és aranyárukkal ellátva küldötteket menesztett az Adriai-tenger partjára, és megkérte a szépséges Délibáb kezét. A tenger büszke királya azonban ellenszegült a föld királyának, és azt mondta, sohasem adja a tenger lányát az Alpok fiához mindaddig, míg a hegyekből nem küld egy hajóflottát a menyasszonyért; lánya finom lábát nem teheti ki a föld durvaságának. A király hatalmától meggyőzött küldöttek azonban eldobták a menyasszonyi gyűrűt, az arany- és a sóajándékot pedig a tengerbe vetették; ettől az időtől fogva lett sós a tenger vize, megpecsételve ezzel a jegyességet, majd visszatértek hercegükhöz. Csörsz a tenger királya kérése fölötti elkeseredettségében, és nem tudva, miként tegyen eleget a kívánságnak, az ördöghöz fordult, segítségét kérte. Az ördög késlekedés nélkül két ökröt fogott be az eke elé, és egyetlen éjszaka megásta Erdélytől a Dunáig, onnan pedig a tengerig húzódó víziutat. Csörsz sebtében összetákolt egy hajóflottát, és örömtől ittasan hajózott jegyeséért az Adria felé. Apja nagy fájdalommal mondott le lányáról; tartotta szavát, hiszen az újkori diplomáciát még nem találták föl, az uralkodó igéretét, különösen abban az országrészben, szentnek tekintették. A csodálatos szépségű lányka azonban nem akarta elhagyni bűvös kristálypalotáját, tengernyi kagyló- és gyöngyjátékát, sem pedig a tenger szörnyeit, amik feltétlen odaadással szolgálták őt. A lányka ígéretet tett, nem felejti el közös otthonukat, gyakran meglátogatja apját és lánytestvéreit nyáron, amikor a forró napsugarak túlságosan nagy meleget árasztanak a kitikkadt szárazföldön. Csörsz ünnepi dalok és boldog énekek kíséretében vitte haza a folyón szerelmét. Délibáb nagy boldogsággal szemlélte a hegyeket, a fákat, a mezőket és ingoványokat, amik mellett sebesen haladtak; elcsodálkozott a számára ismeretlen dolgok láttán. Mikor azonban véletlenül hátrapillantott, észrevette, hogy a hajók mögött a folyó kiszárad, s hogy apja birodalmába a visszajutás lehetetlenné vált. Sosem érezte magát otthon Erdély arany- és sóhegyeinek gyomrában; az Alpok irdatlan tömege megkeserítették lelkét; a tél hava hideggé tette gondolatait; a nyári napsütés égető sugarai pedig könnyeket fakasztottak szemében. Sosem nevetett már, és mindig távoli otthonáról, a tengerről álmodott.

Az Alpok hercegfiának szerelme terméketlen maradt; Délibábnak nem született gyermeke. A lány vágyódásában szertefoszlott, s fata morgana formájában öltött újra testet, ami a tenger álomszerű megjelenése, s ami, ha az ember közeledik hozzá, eltűnik, s Magyarországon mind a mai napig a szépen ragyogó Délibáb nevet viseli. Az ördög csatornájának maradványait ma is Csörsz árká-nak hívják. Ami a hajókat illeti, amelyeken a fiú menyasszonyát otthonába szállította, mivel az Alpokban hasznavehetetlennek bizonyultak, eladta az egyesített Németország központi kormányának, amiről az járja, hogy köze van a Délibábhoz, minekután a német egység a fata morganához hasonlóan pusztán egy álom árnyaként él tovább.

Amikor elértem a magyar kormány és országgyűlés székhelye, Debrecen faluszerű városát, nem a fata morgana, hanem a leszálló éjszaka megnyúló árnyai vettek körül. Sokan sereglettek itt most egybe olyanok is, akik felfogásuk szerint kötelességüknek érezték, hogy tiszteletüket fejezzék ki a sikerért. Ifjúkori barátomhoz, az egyik magyar miniszter feleségéhez mentem, aki szívesen fölajánlott nekem egy szobát, bár háza egyáltalán nem volt tágasnak mondható, s saját családja legszerényebb igényeinek is alig felelt meg. Mindent elmesélt, amin férjével keresztülment, kinek élete a harcok során sokszor veszélybe került, ugyanis csak a legritkább esetben hagyta el a haditábort, ahol polgári biztosként tevékenykedett.

Az elkövetkező napokban felgyorsítva az útlevél utáni hajszát, többek között Kossuthhoz is elmentem megtudakolni, hogy közbenjárásával elérhetném-e célom. A magyar kormányzót sem találtam sokkal kényelmesebb elhelyezésben, mint minisztereit. Az egykor csodálatos arcvonású ember megviselt tekintete megdöbbentett. Viselkedése azonban ugyanolyan udvarias és szívélyes volt, mint korábban, beszéde tiszta és nyílt, úgyhogy a leghétköznapibb szavak is különös melegséggel hangzottak szájából. Lehetetlenség úgy társalogni Kossuthtal, és arról nem megbizonyosodni, hogy nem a természet szabta rá nemzetet alakító sorsát. Vakító éleselméjűsége személyét vonzóvá teszi, az emberekre mégsem ezzel hat. A népébe vetett hit – szilárd és megingathatatlan hit, olyan, mint amilyen az ősi próféták izzó meggyőződése, akik nemzetük vallási és politikai érzelmeinek megszemélyesítői voltak, s akik oly gyakran jelentek meg Izrael királyainak trónja előtt, amilyen gyakran azok semmibe vették a törvényt. A próféták emlékeztették a királyokat bűneikre, és megjósolták büntetéseiket, s a köréjük gyűlt emberek szavaikból s példájukból merítették a hősies ellenállás erejét.

 

A szökés

Midén Welden+ táborszernagy április 18-án elhagyta Pestet, s az osztrák fősereggel Győr felé vonult, Jellačić+ a maradék horvát haderővel, a most már Perczel fenyegette Horvátország védelmére, gőzhajóflottillákon a Dunán lefelé indult.

A hatvanötezer embert számláló seregből, mellyel a bán szeptemberben még a könnyű siker reményében Pest ellen vonult, tizennyolcezer Todorović+ tábornok, négyezer Nugent+ vezetésével visszatért hazájába. Így Jellačić alig tizenötezer katonával közeledett a Dráva felé. Többi társuk a magyar seregektől vagy különféle betegségektől sújtottan vesztette életét, és sokan voltak, kik családjuktól, otthonuktól távol, hadifogolyként sínylődtek Magyarországon. Igazi csapásait a sors azonban még azok számára tartogatta, akik a hadjáratban Jellačićot követték.

Eszékre minden nehézség nélkül eljutottak. A lakosság itt jóhiszeműen fogadta az osztrák hadijelentéseket, s így Jellačićot nagy hadvezérnek képzelték; nehezen hitték, hogy a súlyosan megtizedelt csapat az oly erősnek tartott hadsereg maradványa volt. Rövid pihenő után a horvát tábornok erőltetett menetben Pétervárad alá vezényelte erőit; a várat már Szlavónia felől Mamula+ osztrák ezredes lőtte. Ekkortól Jellačić szövetségre lépett Knićaninnal,+ ki elszántan verte vissza Perczel Titel szilárd állásai ellen indított rohamait.

Azzal, hogy a két hadvezér egyesítette erőit, az osztrák csapatok számbeli fölényre tettek szert a déli magyar seregekkel szemben. Jellačić szerette volna körülzárni Péterváradot, s ily módon távol tartani Perczelt az erődítménytől. Ezért májusban állandó tűz alá vette a Péterváradhoz közeli Újvidéket. Ám a vár derék védői, élükön Kiss Pál+ tábornokkal és Hollán+ ezredessel, olyan erővel viszonozták a már a városba nyomuló horvátok tüzét, hogy azok visszavonulásra kényszerültek. Újvidék így is lángok martalékává lett a magyar-horvát tűzpárbaj során. Mindezek ellenére a Knićanin és Jellačić által egyszerre veszélyeztetett Perczel nem tudta tovább tartani magát Bácska déli részén. Átkelve a csatornán, Kátynál Jellačić megállásra kényszerítette. A bán mégsem tudta kihasználni a számára előnyösre fordult helyzetet; súlyos kolera ritkította seregét, rettentő pusztítást végezve katonái közt.

Júniusban a két ellenséges sereg tétlenül állt szemben egymással, míg végül Vetter+ tábornok, kit a déli magyar hadsereg főparancsnokává neveztek ki, újra támadásba lendítette erőit. Július 14-én Guyon tábornok parancsára a magyarok épp akkor indultak harcba a horvátok ellen, amikor Jellačić is támadást tervezett. A bán súlyos vereséget szenvedett Hegyesnél; először a római sáncoknál kísérelt meg menedékhez jutni, de átlátván, hogy itt sem képes tovább védekezni, újra visszahúzódott a Fruska hegyekbe. Knićanin még tartotta Titelt.

Pétervárad már másodszor szabadult föl, s Horvátországot ismét rettegés töltötte el. Az orosz invázió azonban szükségessé tette a magyar haderők összevonását. Guyont és a déli seregek magvát sietősen az ország középső vármegyéibe parancsolták, így Jellačićnak sikerült még egyszer megmenekülnie. Ezidőtt Berger+ osztrák tábornok kilenc hónapos ostrom után, szabad kivonulás feltételével, átadta Arad várát. A kapituláció július elsején történt; de Temesvár a Bánságban és Gyulafehérvár Erdélyben még ellenállt a magyar rohamoknak.

A déli seregek hadműveleteire azonban csekély közfigyelem fordult. Alig ment híre a kátyi eseményeknek s a nagyszerű hegyesi győzelemnek, mindenki tudta, hogy az ország sorsa más vidékeken dől el. Érthetetlennek tűnt a Vág és Duna menti erők azon tehetetlensége, mely temérdek időt nyújtott az osztrákoknak az újjászerveződésre s arra, hogy csapataikat egyesítsék az orosz hadakkal.

Állandó csatározások folytak a Szigetközben, melyek közül némely csodálatos eredményt hozott; például Csornánál Wyss+ osztrák tábornokot győztük le. Ám ezek az események lényeges változást mégsem hoztak, s a hadsereg fő pozíciói sem módosultak. A Tiszától a Duna felé haladó Görgey győzelmeinek híre a tehetségébe és szerencséjébe vetett hitet újra erősítette. Késlekedése rejtett szándékot takart; még Buda bevétele után is majd egy hónapot tétovázott. Nem volt, ki érvekkel támadta volna terveit, meglehet, sokan úgy vélekedtek, hogy hadvezérnek túlságosan ideges alkat. Kevesen támogatták, minthogy nem rejtette véka alá Kossuthtal szembeni gyűlöletét, s azt sem titkolta tisztjei előtt, hogy az egész polgári kormányt mélységesen megveti; igazi elképzelését azonban senki sem sejtette.

Midőn június első napjaiban visszatértem Debrecenből, hol csupán két napot töltöttem, elterjedt a hír, miszerint az oroszok Árva megye határához érkeztek, de jelentősebb hadművelet nélkül újra visszavonultak.

A Debrecenben hallottak arra késztettek, hogy élve a kínálkozó lehetőséggel, egy idős hölgy társaságában a bohémfai fürdőhelyek egyikére induljak; bíztam abban, hogy módom lesz férjemet követni, s hogy szeretett gyermekeinket a lehető leggyorsabban tudjuk elmenekíteni a harcok színhelyéről. Az előkészületeket gyorsan megtettem, és utunkra indultunk. Szerencsésen átjutottunk a határ katonák még nem ellenőrizte résein, s bár magyar útlevéllel utaztunk, Ausztriában nem ütköztünk semmilyen nehézségbe. Útitársam, az idős hölgy, mondhatom, túlságosan is becsületesnek nézett ki, s magam is ártatlanságot sugároztam ahhoz, hogy bárkinek is a figyelmét magunkra vonjuk. Így különösebb kaland nélkül értük el úticélunkat. Megpróbáltatásaim azonban itt kezdődtek. Egy olyan emberrel kellett volna találkoznom, aki útlevélhez segít, majd továbbkísér utamon. Mivel nem érkezett meg, más nem maradt számomra, mint a türelmes várakozás. Attól félve, hogy egy bécsi ismerősbe ütközöm, a ház küszöbét sem mertem átlépni, s bár nem táplálok rosszindulatot, meglepetés indította felkiáltása nagyban nehezítette volna észrevétlen távozásomat. Egy, kettő, majd három nap is eltelt, ám a várt személy nem jelentkezett. A szökés reményével együtt élő rab állapotába kerültem, kinek a segítség, nem tudni, miért, de késik, s kin a bizonytalanság és elvágyódás érzeménye uralkodik. Reménykedéssel és találgatásokkal múltak napjaim. Végül dacolva minden veszéllyel, összeszedve bátorságomat, egy napsütéses reggelen keleti asszony módjára gondosan fátyolba burkolóztam, s idős barátnőmet elkísértem a gyógyfürdőbe. A fürdőbeli conversatiók zsongása és zsivaja a bennem levő szorongással teljesen ellentétes hangulatot árasztott. A felröppenő szavak szó szerinti jelentését természetesen megértettem, ám ez a nyelv mégis egyre idegenebbé vált számomra, és úgy éreztem, hogy egy új világba kerültem, hol minden vélemény szöges ellentétben állt mindazzal, amit a korábbi hónapokban tapasztaltam. Legszembeötlőbbnek ez akkor tűnt, amikor a véletlen folytán Magyarországra, a háborúra, az orosz invázióra terelődött a szó. Erről diskuráltak az emberek sok más, így az irodalom, a zene, a szomszédos országokban tett utazások és hasonló időtöltések témáján kívül. Az életről és halálról úgy vélekedtek, mint az élet hétköznapi eseményeiről, s e két lényeges dolog megítélésekor csak baljóslatú kifejezéseikkel tértek el a megszokottól, mint azt egy fiatal hölgy kijelentésében is érzékeltem: „Az oroszok megjelenése nagy vigaszt jelentett, mert a kancsuka bizonyult a gátlástalan és forradalmi kedv egyetlen ellenszerének.” Az eszmefuttatást feltehetőleg elbűvölően logikusnak tartó katonatiszt így nyilatkozott: „Magyarországot feltétlenül meg kell fékezni. Benne nagy volt a vágy, hogy a következő évben vígan farsangolhasson Pesten.” Csak bámulni tudtam, vajon a fiatal katonatiszt, ki oly könnyedséggel társalog a küzdelemről, miért nem állt csatasorba. Külleme nem arról árulkodott, hogy a csatamező kimerítő hadműveletei kényszerítették volna gyógykezelésre.

Helyzetem akkor vált egyre tarthatatlanabbá, mikor korábbi években gyakran látott ismerősökre akadtam. Biztos voltam afelől, ha itt, ezen a kellemes helyen fölismernek, nem kerülhetem el kíváncsiskodásukat, pedig én minden erőmmel arra törekedtem, hogy mihamarabb Angliába jussak.

Végül megérkezett az oly régóta várt ismerős, de útlevél nélkül. Mit tehettem ebben a helyzetben? Nem láttam át, miként juthatnék előbbre, ezért a visszavonulás mellett határoztam. Drága barátnőm, attól tartva, hogy gyors, váratlan távozásával felkeltheti a pletykálkodó körök oly könnyen ébredő kíváncsiságát és bizalmatlanságát, kényszerűségből még a fürdőhelyen maradt, s betegnek kijáró fürdő- és ivókúra alá vetette magát. Ebből a súlyos helyzetből nehezen szabadult, mert a betegei fölött zsarnokoskodó orvos többekkel együtt őt is a markában tartotta.

Barátnőm szolgálójának álcáztam magam, és a már megjárt úton tértem vissza. A határt már osztrák katonák ellenőrizték, s a szabad átjárás lehetetlenné vált. Asszonyomat s jómagamat, valamint poggyászainkat alaposan átvizsgálták. Állítólagos úrnőmet az emeletre egy szobába vezették, hol más úton levőket hozzánk hasonló procedúrával kínoztak, s csak asszonyom határozottságának köszönhetjük, hogy velünk udvariasabban bántak. Mások zsebeit kiforgatták, a ruházatukhoz vagy csomagjaikhoz tartozó minden apróságot a legszigorúbban ellenőrizték. Ezt még pénzükre is kiterjesztették. Egy úr könyvecskéjében húsz angol fontnak megfelelő mennyiségű osztrák bankjegyet találtak, a fináncőr fölényesen kérdezte: „Nem túlságosan sok ez egy személynek?” Asszonyom számára az ilyen kérdés megértése nem okozott nehézséget, de azok számára szinte teljesen érthetetlen volt, akik még nem voltak részesei az osztrák haditörvényszék egy szerencsétlen utazónál többeket elítélő gyakorlatának. Több olyan kereskedőt ismertem, aki – tartozása törlesztése végett – Pestről Bécsbe tartva hat-nyolc ezer fontot vitt magával. Az osztrák határon föltartóztatták őket, pénzüket lefoglalták. Bár útiokmányaikat rendben találták, az erőszakos eljárás ürügye a pénz volt, amit feltehetőleg valamilyen titkolt céllal vittek magukkal. Hogy az említett kereskedők pénzüket valaha is visszakapták vagy sem, azt sohasem tudtam meg.

A pénztárcájában lapuló húsz font miatt szorongó úrnőm merész próbával kísérletezett. A vizsgáló tisztnek kedveskedve kínálta táskáját, mondván: „Kutassa csak át!” A tiszt egy gentleman udvariasságával utasította vissza: „Fölösleges. Asszonyom, magam is mélységesen sajnálom, hogy egy finánc kötelességeinek teljesítésére kényszerülök.”

Miközben úrnőm ily módon lassan feljutott az emeletre, engem lent az udvaron katonák vagy tízfős csoportja vett körül, kiknek csomagjaink átvizsgálása jutott feladatul. A velünk levő úticsomag tartalmáról jól tudtam, teljes mértékben közömbös a katonák számára; még akkor is az, ha törvényszéki ellenőrzésnek vetik alá. Így azután a poggyász minden egyes darabját készségesen tártam kutató szemük elé, és nem tudtam nevetés nélkül megállni, amikor a finom kelmékhez nem szokott durva katonakezek egyenként terítették ki, majd hajtogatták össze a zsebkendőket, a kesztyűket, s még akkor sem tudtam elfojtani mosolyomat, mikor a papírba göngyölt ruhadarabokat a nap sugarai felé tartották, arról akarván megbizonyosodni, hogy nincs-e áruló írás a papír belsején vagy éppen az itatóspapír nyomtatott fölirata alatt.

Ezen műveletek jó néhány óráig eltartottak. Végül mint gyanún fölül álló személyt elengedtek, s én siettem asszonyom után a jó hírrel. Az emeleten egy tiszt megszólított, s kérdezte, hogy honnan jövünk, s miért térünk vissza a feldúlt országba. Magyarország a hazánk – válaszoltam. A férfi a háború okait kezdte taglalni, s megállapította, hogy minden baj a nőktől ered, kik az országot egymaguk irányítják. Biztosítottam, hogy hírei nálam célba találtak. „Igen – folytatta a tiszt –, egy asszony, aki a legkülönbözőbb módon változtatta el magát, vagy tizenöt alkalommal csúszott át állomásunkon a magyar kormányzónak címzett jelentésekkel; eddig még nem sikerült elfognunk.” Bámulattal hallgattam a szokatlan elbeszélést, s hazatértem után kérdezősködtem erről a különös történetről. Arról valóban hallottam, hogy egy hölgy kétszer is kockára tette életét azért, hogy a magyar seregnek üzenetet továbbítson. Először sikerrel járt küldetése, másodszor azonban elfogták, s láncra verve Budára hurcolták, hol legnagyobb szerencséjére, mikor az osztrákok áprilisban kivonultak Pestről, a börtönben felejtették.

Gyermekeimet viszontlátva könnyen vigasztaltam magam expedícióm sikertelenségéért, de elhatároztam, hogy a legelső adandó alkalommal újra kísérletezem.

Midőn az orosz seregek az északi megyékbe bevonultak, az országban egyre nagyobb lett a zűrzavar. Eperjest és Kassát már elfoglalták. Konstantin nagyherceg maga intézett beszédeket a néphez, s ebben megnyugtatta a magyarokat, hogy az orosz katonák barátként jöttek ide; az osztrákokat meg sem említette. Az oroszok az invázió kezdetétől fogva sokkal kíméletesebben bántak a lakossággal, mint az osztrákok. Nyilvánvaló volt, hogy az oroszok az emberek rokonszenvét akarják megnyerni, míg az osztrákok gyűlölséget gerjesztettek.

Az oroszok számos előretolt elővédje ellen folyt kisebb-nagyobb csatározás, ami bizonyos előnyökkel járt a magyarok számára, jó néhány lovat és tetemes mennyiségű lószerszámot zsákmányoltak az ütközetek során. Az ellenállásnak ez volt minden eredménye, amit a lengyel Wysocki+ és Dessewffy Arisztid tábornok vezette kis hadtestek az erőfölényben levő ellenséggel szemben el tudtak érni. Az oroszok bevonultak Miskolcra, s a körülmények arra kényszerítették őket, hogy rövid időn belül Pest felé induljanak.

Beláttam, a menekülés egyre nehezebb lesz, így újra Pestnek vettem utamat, meggyőzve magam arról, hogy mit kockáztatok, ha maradok. Pesten mélységes megdöbbenést tapasztaltam július első napjaiban. A magyar kormány ismét elhagyta a fővárost, s mint azt beszélték, azért, mert Görgey határozottan visszautasította és nem hajtotta végre az előre megbeszélt tervet, mely szerint – s a közvélemény is emellett állt ki – Pestet meg lehetett volna tartani. Gyászos közhangulat uralta a várost. Ez csak akkor oldódott egy villanásnyi időre, mikor két nappal a kormány távozása után Kossuth újra megjelent; ez öreget, fiatalt egyaránt lázba hozott. A Görgeyvel szembeni ellenérzés mind erősebbé vált: nyilvánosan is árulónak bélyegezték, mint aki csak serege kapitulációjának kedvező pillanatára vár, s úgy beszéltek róla, mint ki önérdekeit helyezi előtérbe, ambícióját és gyűlölködését elégíti ki. Kossuthot gyöngeséggel vádolták, amiért már rég nem állíttatta Görgeyt törvényszék elé. Kevesen merték volna azt állítani, hogy Görgey saját serege ellenezte volna az ilyen ítéletet; bár a tábornoknak mindig is meggyőző befolyása volt tisztjei többségére, ám a közkatonák a fegyverletétel egyedüli kielégítetlen hősei, a nép fiai voltak, kikre Kossuth mindig hatni tudott.

Mindenki érezte a fenyegető vihar szelét. Ez az egykor nagy hírű s régi jogait oly makacsul védő, majd érvényesítő ország, melyet a császári seregek temérdek katonája és agyafúrt taktikája sem tudott megadásra kényszeríteni, ez az ország az északi despotizmus áldozatává válik. Az alkotmányos Európa, sőt még a republikánus Franciaország sem emelte föl szavát a jogtalan erőszakkal szemben, amely minden jogos követelésre akasztással válaszolt. Ez mély elkeseredettséget szült. A leghevesebb emberi érzés, a sértett patriotizmus marta az emberek szívét. A hatalmi nyomás egyre erősödött. A közhangulat a mélypontra jutott, aminek legfőbb oka nem volt más, mint a fenyegető veszély.

Saját helyzetem is jól tükrözte a közdolgok állását. Nehézségekkel körülvéve, távol attól, ki után annyira vágyódtam, egyre gyorsabban láttam közeledni azt a pillanatot, mikor minden lehetőségem megszűnik, hogy bármerre is menekülni próbáljak. Nem volt más választásom, mint az események veszélyes sodrában hagyni szeretteimet, ha nem kívántam akaratom ellenére akár évekre is feladni a reményt, hogy férjemmel és gyermekeimmel együtt legyek. Vágyam és kötelességem egy volt. Mérlegeltem: sikernek vagy kudarcnak nézek-é elébe. Nem tétováztam tovább, azzal a hittel készültem az útra, hogy anyja és felesége szívét szeretetével megáldó férjemet viszontláthatom.

Megismerkedtem egy idős német úrral és fiatal feleségével, akiknek minden vágyuk a bajokkal terhes s számukra közömbös országból való menekülés volt, s akik éppen emiatt mindent elkövettek, hogy hazájukba visszajussanak. Személyesen nem ismertem a házaspárt, csupán a már említett körülmények révén voltam biztos afelől, hogy rendelkeznek saját kormányuk kiadta útlevéllel, s akadálytalanul juthatnak át a határon Ausztriában. Azon törtem a fejem, ha szolgálójukként próbálnék velök tartani, nem ütközne különösebb nehézségbe átjutásom. Kérésemet feltárva előttük bemutatkoztam, és ők – nem sejtve valós helyzetem, nevem – útitársukká fogadtak. Tehát újfent idegenekkel indultam tovább, nem ismertem az országgal kapcsolatos felfogásukat, érzéseiket, melynek ügye mellett magam oly erősen elkötelezett voltam. Az bizonyos, hogy haladásunk már-már menekülésnek is beillett. A hatalmas csomagok és a többi számolatlan élelemkészlet, amit németjeim olyan alapos körültekintéssel állítottak össze, mintha sivatagi utazásra készültek volna. A postakocsi, amelyet minden állomáson cserélnünk kellett, zsúfolásig tele volt. Ilyen módon az általam különösen szükségesnek tartott tempó ezen az úton igencsak lelassult. A német férfinak nem volt kedve a futártempóhoz, és a legkülönfélébb módokon hosszabbította meg az utat. Egyik alkalommal bizonyos statisztikai adatok miatt késlekedett; máskor a kocsiút szomszédságában találta fontosnak, hogy bizonyos ismerősök után érdeklődjön. Időnket, tüdőnket és vérmérsékletünket még inkább próbára tették a postamesterek és a parasztok, akiktől alkalmanként a fuvart béreltük. A nagy üzlet sohasem zajlott le a hajtók összeszólalkozása nélkül, akiket azokban a városokban, ahol megálltunk, a katonaság behívhatott volna, így a viteldíj árában csak hosszadalmas vita után állapodtak meg. Az ország bizonyos részeiben, amelyeket az osztrákok már elfoglaltak, ezek a dolgok egyre bonyolultabbá váltak. Az emberek vonakodtak a magyar bankjegyeket pariban váltani+. Efféle veszteségek elkönyvelése keserű pirula volt németünk számára, s ami még ennél is több, az első váltóállomáson pénzével együtt elveszítette zsebkönyvét. Mikor másodízben kellett lovakat váltanunk, nem tudtunk fedett kocsit szerezni, hanem csak lőcsös lovas kocsit fogadtunk. Elszokva az ilyen kényelmetlenségtől, úriemberünknek sok baja volt, hogy egyensúlyban tartsa magát, hiszen sétapálcája, ernyője és kesztyűje egymás után hullottak ki a kocsi fogaslécei között; mind odaveszett, egyiket sem találta. Az úriembert, meg kell hagyni, nehéz volt kihozni béketűréséből, jóllehet felesége szüntelenül figyelmeztette, hogy útközben egyszer odaveszik egyik lába, ami egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hiszen állandóan elbóbiskolt, és ha az ember nem vigyázott magára kellőképpen a kényelmetlen kocsik járta hepehupás úton, akkor ez bizony gyakran előfordult. Sosem éreztük ezt saját bőrünkön jobban, mint mikor egyik nap déltől éjfélig nyitott kocsin, a nap égető sugarainak, utána pedig a bővizű esőnek voltunk kitéve. Az elcsigázott lovak alig húztak már; egy romos kocsma védett helyén egy kis pihenőt adtunk a lovaknak, de az egyre sötétedő ég alatt hamarosan tovább kellett hajtanunk, emlékezve arra, hogy még rengeteg mérföld áll előttünk a kijelölt szálláshelyig, ahol az egyetlen lehetséges éjszakai pihenőhely volt számunkra. Tovább döcögtünk. Kisvártatva viharos szél vakított el bennünket; patakokban ömlött napernyőnkről meg a ló gazdájának törött ernyőjéről a víz; a kiszolgáltatottság sztoicizmusával adtuk át magunkat a sors végzetének. Már leszállt az éj, mikor észrevettük: az útiholmik, magunkat is beleértve, csuromvizesek lettek, így nem volt mit tennünk, mint az első védett helyen lepihenni, bárhol legyen is az. Szerencsére egy magyar paraszt házikójához értünk, aki a szokásos vendégszeretettel fogadott. A német úr és asszonya nem beszélték a magyar nyelvet, ezért tolmácsukként buzgólkodtam. A jóságos paraszt és felesége saját szobáját ajánlotta föl, de mert most, aratás idején – ott aludt még egy-két aratómunkás is – az annyira zsúfolt volt, végül megköszöntük kedvességüket, és inkább a csűrben hajtottuk álomra fejünket, ahol a magasra felkupacolt illatos széna nyújtott kényelmes fekvést. Az áldott lelkek az agyonhajszolt lovak pihentetésére kihajtották az istállóból saját teheneiket, mivel az annyira szűkös volt, hogy a tehenek és a lovak együtt nem fértek be.

Ahogy az ellenség fenyegette és részben elfoglalta határ felé közeledtünk, mind ritkábban tapasztalhattunk ennyire készséges vendégszeretetet. E területeken a nyugtalanság már oly mérvű volt, hogy csak nagy-nagy nehézségek árán szerezhettünk lovakat. Mindenki attól tartott ugyanis, hogy ellenséges csapatokba botlunk, s a katonák minden teketória nélkül – saját használatukra – elveszik lovainkat. Ezért oly lassan haladtunk, hogy azt a távolságot, amit rendes körülmények között harminc óra, most egy álló hét alatt tettük meg.

Végre valahára elértünk a határnak azon pontjára, ahol az útleveleket vizsgálatra kellett bemutatni; nem emeltek kifogást, csupán annyit közöltek, hogy az egyik magasabb rangú tisztnek láttamoznia kell, és ebből a célból az egyik nagyobb városba kell hajtanunk, ami nem több, mint egynapi járásra esett. Vonakodva engedelmeskedtem, hiszen korábban voltam már abban a városban, és számosan ismertek, mégis szembenéztem az elkerülhetetlennel, s elindultunk. Amint megérkeztünk, az úriember első dolga az volt, hogy fölkereste a katonai parancsnokot, akitől mielőbbi továbbhaladást szeretett volna kicsikarni. A válasz – papírjai tökéletessége ellenére – nem engedélyezett továbbutazást, mivel a határon való átkelés most csak kivételes esetekben volt megengedhető. Ellenvetés, könyörgés mind hiábavalónak bizonyult. Nap nap után telt el, s német urunk erszénye egyre vékonyodott, a remények halványultak. Ritkán léptem ki az utcára. A magányosság kínjaitól szenvedtem, nem volt kire támaszkodnom. Ha egy olyan magyar feleségeként ismernek föl, aki részese volt országa eseményeinek, még csak gondolni sem mertem, mi történhet velem. Amennyire tudatában voltam tetteim tökéletes törvényességének, ahhoz mégis túlontúl sok önkényeskedést éltem meg a katonai hatalmak részéről, hogy ne készüljek föl mindenre. Végül úriemberünk még egy utolsó rohamra indult a parancsnokhoz, így szólva: „Mennyi ideig tartanak még itt fogva?” „A háború végéig” – hangzott a vigasztaló válasz. Mikor az úriember csüggedten a szívfájdító hírrel visszatért, vettem a bátorságot kijelenteni, ha itt akarnak tartani, ez annyit jelent, hogy akaratunkon kívüli itt-tartózkodásért a költségeinket meg kell téríteniük, hiszen könnyen bizonyíthatjuk, a mi készleteink a vendégfogadó bérleményét fizetve nem tartanak örökké. Ezzel az érvvel felvértezve védelmezőnk újra ékesszólóan előállt, és mivel szigorúan kitartott a pénzügyi nehézségek és a hosszabb fogvatartás ellátási nehézségei ecsetelése mellett, érvei hatottak. Tíznapos késlekedést követően újra útnak indulhattunk, mi több, a német úriember is teljesen átváltozott, már ami késlekedő tempóját illeti. Örültünk, hogy egy lelket sem láttunk osztrák földön, s csak akkor pihentünk meg, mikor az útlevél-ellenőrzést és annak nehézségeit szenvedtük, amire – míg porosz földre értünk – több ízben sor került. Itt már fellélegeztem, és belehallgattam az útibeszélgetésekbe, amelyeknek témája gyakran a magyar események voltak. Nem ritkán az elégedettség érzése töltött el, hallva a nép hangos dicséretét, amit – azok után, aminek szemtanúja voltam – minden kétséget kizáróan kiérdemelt.

Most már fásultan utaztunk tovább, éjjel-nappal bezárva egy vasúti kocsiban. Volt mire emlékeznem, s arra gondolnom, ki tudja, mi vár még rám, így nem bántam a pillanatnyi kényelmetlenséget. Jóvágású úriemberünk, mihelyst az unalomig húzódó vizsgálódások befejeződtek, visszanyerte szellemének rugalmasságát, vidám természetének frisseségét. A vasúti menetrendek sem sok várakozást engedtek, csupán azt az örömet hagyták meg, hogy az állomásokon – melyek Németországban mintegy harmincperces időközönként követték egymást – egy-két finomság megízlelésére leszálljon az ember, amire utunk első felén igen ritkán nyílt mód a csöppnyi falvak vendégfogadóiban. Hálás köszönetemet fejeztem ki a kedves párnak, akik nagyon barátságosak voltak hozzám, s próbálkozásom eredményét látva sokkal jobban lekötelezettjüknek éreztem magam, mint amennyire akkor azt gondolták. Csak Belgiumig vállaltam kötelezettséget kíséretükre, ahonnan egymagam folytattam utamat abba az áldott országba, ahol már hosszú időtől fogva elismert volt, hogy az útlevél egy olyan találmány, amely csak arra jó, hogy az ártalmatlan utazót fölizgassák vele, de arra semmiképpen sem, hogy megakadályozza egy szökésben levő menekülését, aki szeretné elkerülni a rendőrséget. Mielőtt a szabadság vendégmarasztaló földjére tettem lábam, még egy kellemetlen átkelés állt előttem a sűrű éjszakában. Én voltam az egyetlen asszony egy minden melegséget nélkülöző gőzhajó fedélzetén. Az első angol hajóskapitány láttán, aki durva képű, durva hangú és modorú, kivörösödött arcú, no meg orrú volt, s mikor egy kis frissítő után érdeklődtem, egy palack grogot kínált föl; ez az udvarias tengerész bennem kialakult képéhez oly kevéssé illett, hogy valósággal földbe gyökerezett a lábam. Ezt a benyomásomat semmi esetre sem változtatta meg két-három parasztember jelenléte, akik rajtam kívül még a hajón voltak. Mindennek kinéztek, csak nem úriembernek, és egyikük sem keltett olyan vonzalmakat, mint amilyet Mr. Pickwick hűséges Sam Wellerje, ami egy bizonyos fokig pótolhatta volna a finom viselkedés hiányát. Nagyon nagyot csalódtam, s már-már azt képzeltem, rossz hajóra szálltam, ami valamiféle barbár partok felé visz. Az egyetlen vigaszt számomra a készletek hiánya jelentette, ami arra utalt, nem számíthatunk túlságosan hosszú útra. Bevonultam a hölgyek kabinjába, magamra zártam az ajtót, s álomba merültem. Doverben ébredtem föl, s szédülve léptem át a partra szállító kishajóra. Itt nyomban körülvettek az erőszakosan tolakodó fogadósok, akik alig engedtek lélegzethez jutni, hogy poggyászomat biztonságban kimentsem. A vasútállomásra siettem, s hamarosan elindultam. Egy kedves, finom arcú úriemberrel találtam magam egy kocsiban, kinek megnyugtató tekintete kisvártatva száműzte az ellenszenves alakok kellemetlen emlékét, melyek között John Bull+ egyetlen jellemvonását sem ismertem fel, aki képzeletemben mindenkor az őszinte melegszívűséget és talpraesettséget testesítette meg.

Tíz órakor kiterült előttem a civilizált világ fővárosa. Szemem nem vitatta nagyságát, sem nem figyeltem kiáltó érdekességeire, szívem egy parányi kis házikóba vágyott, amelyet az ablakon át kinézve nagy szorongással kerestem, nehogy a kocsis elvétse az utcát vagy a házszámot.

 

*

 

Miután férjemmel újra egymásra találtunk, legnagyobb gondot gyermekeink visszaszerzése jelentette. Ez nem tűnt egyszerű feladatnak. Bár az idősebbik hároméves, a legfiatalabb héthónapos csecsemő volt, nem kaphattak útlevelet, s az osztrák újságok megerősítették, hogy fölismerték s az úton lefogták őket. Ez hamisnak bizonyult. Kossuth jóravaló gyermekeit tartóztatták föl, a mieink megmenekültek az osztrák kormány zaklatása elől.

Hála a jóságos Mindenhatónak, aki megáldotta kivételes barátaink fáradozásait, és kicsinyeinket két hónappal megérkezésem után magunk mellett tudhattuk.

 

Az összeomlás

Miközben szerencsésen véghezvittem szökésemet, Magyarországon bekövetkezett a tragikus összeomlás; váratlan és rettenetes módon. Ebben a csatában már a legelső pillanattól fogva a körültekintő emberi számítások dacára minden éppen ellenkezőleg ütött ki. Metternich+ halála, az áprilisi engedmények, Jellačić inváziója és veresége, a bécsi forradalom és következményei, Windisch-Grätz akadálytalan bevonulása és Pest vér nélküli bevétele, az osztrákok páratlan vereségei – ez mindenféle számítást felrúgott. Nyugat-Európa már réges-régen elfeledte azt, amikor egyetlen ember géniuszának sugárzó ereje képviseli az eszméket és az előítéleteket, nemzete erényeit és hibáit, élvezve népe teljes bizalmát. A magyar nemzeti harc végső katasztrófája meglepőbb és még kevésbé fölfogható volt, mint annak kezdete.

Olybá tűnt, hogy Görgey május és június hónapok teljes idejére előre látta: vagy Kossuth és a magyar kormány, vagy pedig az osztrák kabinet kiegyezési javaslatokat terjeszt elő. Görgey barátainak java része, akik korábban az osztrák seregekben harcoltak, hasonló reményt tápláltak. Változatlanul bajtársaikként tartották számon az osztrák tiszteket. Bár ők az ellenség állásaiban foglalnak helyet, elképzelésük szerint a béketárgyalások megkezdéséig már nem sok idő van hátra. S ha ez így van, akkor az osztrákokat szorító nehéz feltételek nem válhatnak annyira kedvezőtlenné számunkra, mint ha Ausztria Oroszországtól válna függővé. Ezen túlmenően az orosz segítség – amiről az osztrák lapok nagybetűkkel írtak – jelentősen késlekedett, úgyhogy nemcsak Görgey tisztjei, hanem még azok az emberek is, akik előtt Anglia és Franciaország – oroszországi – engedékeny politikája nem volt ismeretlen, készek voltak elhinni: a nyugati kormányok erőteljes tiltakozása megakadályozza az orosz intervenciót, s hogy Kelet-Európa egésze nem kíván önakaratából az orosz „védelem” alá kerülni. Görgey ezért, ahelyett hogy eleget tett volna a magyar kormány megújuló kérésének, nevezetesen annak, hogy előrenyomuljon és Bécs ellen induljon, szántszándékkal húzta az időt a Vág mentén. Az oroszok összevonták erőiket. Az újoncokkal földuzzasztott s majd két hónapig pihentetett osztrák sereg élén Haynau+ táborszernagy személyében új vezér állt, aki csupán a Bresciában elkövetett mészárlásról vált hírhedtté. Támadásra készítette csapatait. Görgey végül belátta, drága heteket veszített el, s most, amikor az osztrákok és az oroszok készen álltak az ütközetre, megkísérelte megtenni, amit korábban elmulasztott. Június 19-én a Vág mellett megtámadta az ellenséget; véres ütközet volt, ami 21-én új erőre kapott. Az osztrákok hátrálni kezdtek, de Panyutyin+ tábornok vezérlete alatt az oroszok ellenálltak a magyarok lendületének, akik hónapok után első ízben kényszerültek győzelem nélkül visszavonulni. A csatát követően mindkét hadsereg átkelt a Dunán, Görgey Győrbe érkezett, és újfent visszahúzódásra kényszerült. Egészen Komárom falaihoz hátrált, és szarkasztikus önelégültséggel jegyzéket küldött a kormánynak Pestre, hogy sebesen távozzanak a fővárosból, mert nem képes azt megvédeni. Kossuth egy percet sem várva parancsba adta, hogy a Duna északi partján vonuljon Pestre, ahol egyesüljön Dembiński,+ Dessewffy és Wysocki csapataival, és ütközzön meg a Varsó hercege, Paszkevics+ vezérlete alatt harcoló orosz főhadtesttel. A herceg lassan haladt Miskolc irányába, elhagyta Duklát, Eperjest és Kassát. Wysocki és Dessewffy csekély ellenállást tudott tanúsítani Sáros vármegyében, mégis sikerült Görgeyhez csatlakozniuk, és győzelmi esélyekkel néztek az újabb ütközet elé; s Paszkeviccsel szemben efféle fölény híre feltehetőleg demoralizálná Haynau katonáit. Görgey azonban nem volt hajlandó harcba szállni az oroszokkal. Vonakodott továbbá a többi magyar csapattal egyesülni, s ahelyett, hogy az egyesített magyar sereg élére állt volna, inkább egy olyan kisebb csapat vezérségét választotta, amelyikről tudta, hogy valamennyi tisztje maradéktalanul bízik benne, még akkor is, ha a kormánnyal kellene szembeszállni. Nagyon is jól tudta, az összevont seregben a hadvezérnek járó engedelmességet s nem pedig a vak bizalmat tapasztalta volna. Görgey nem tett eleget a kormány utasításainak. Újra csak azt a szerepét játszotta, amiben januárban szép sikereket aratott; a kormánnyal ismét megszakított minden kapcsolatot. Ha Kossuth személyesen jelenik meg Komáromban a hadsereg előtt, akkor a katonák többsége körében uralkodó népszerűsége – dacára a tisztek Görgeyhez húzásának és a „civilek” elleni intrikáknak – lehetségessé teszi a tábornok leváltását, a honvédek szeme láttára történő letartóztatását. De Kossuth visszariadt ettől a lépéstől. Tisztában volt Görgey tehetségével, nem kevésbé mindenféle felsőbbség iránti gyűlöletével; azt ő sem hitte, hogy ez a gyűlölet annyira elvakíthat egy bátor katonát, hogy meggondolatlan módon hazája, barátai és becsülete elárulására kényszeríti, csak azt a célt látva, hogy teljes pusztulásra ítélje azokat, akiket gyűlölt. Mikor június második felében Csány+* Görgeynek címzett levele teljesen eredménytelen maradt, és a magyar hadvezér nem tett lépéseket komáromi hadállásainak elhagyására, Kossuth végül mégiscsak leváltotta, helyébe Dembińskit és Mészárost+ jelölte. Mészárosnak – ami a katonai sikereket illeti – alig-alig volt tekintélye a hadseregben. Mindenki nagyra becsülte egyenes és makulátlan jellemét, de a csatamezőn balszerencse üldözte. Ami Dembińskit illeti, Görgey tisztjei valósággal utálattal tekintettek rá a kápolnai csata óta; ezenkívül nem tartották kellően erélyesnek, éppen emiatt gyakran csak mint „öreg úriembert” emlegették. Akkortájt azonban már nem volt más tábornok, akit a kormány Görgey helyére állíthatott volna. Bemre igen nagy szükség volt Erdélyben, ahol az orosz inváziót kellett feltartóztatni. Damjanich lábát törte, Klapka Görgey barátja volt, Perczelt pedig nem tartották alkalmasnak az egész hadsereg fővezérségére.

Július 2-án Mészáros és Dembiński Komáromba tartva ágyúlövések hangját hallották. Az osztrákok rohamot indítottak a Duna déli partján a magyarok építette állások ellen. Görgey, aki e pillanatban nagyobb harcot vívott bensőjével, mint amekkorát az ellenséggel, nyilvánvalóan a halálba rohant. Piros színű magyar zubbonyában, fehér tollal sapkáján a csata kellős közepébe vetette magát. Egy szablya megsebesítette a párbajban, de úgy tűnt, hogy a golyók, miközben a körülötte levőket tizedelték, őt elkerülik. Hősies nyugodtságot tanúsítva megintcsak megnyerte katonái szívét. Az osztrákok és az oroszok mindhiába ostromolták a magyarok állásait, megújuló támadásaikat minduntalan visszaverték, s az utóbbiak kerültek ki győztesen; a katonák este a csatamezőről a táborba visszatérve kapták a hírt, hogy a hős tábornokot leváltották, s Mészáros, akire sohasem mosolygott a szerencse, illetve a lengyel Dembiński váltja föl csodált vezérüket.

Ennek híre a győzelemittas csapatokban természetesen keserű érzést váltott ki, s még inkább megvetették a „polgári” kormányt, mikor a két tábornok, a győzelem hírét hallva, a táborba még csak be sem lépve, visszatért Kossuthoz. A győzelem napján leváltani egy tábornokot – minden katonaembernek ostoba és igazságtalan cselekedetnek tűnt, s Mészáros, a lojalitás embere a győzelmet annak jeléül vette, hogy Görgey nem kívánt hazaárulást elkövetni. Az oroszok azonban egyre jobban közeledtek Miskolchoz, még a soraikban dühöngő kolera sem fékezte őket. Kossuth és a kormány Pest elhagyására kényszerült, Szegedre távoztak, ahol jelentős haderőt vontak össze Dembiński, Wysocki, Dessewffy, Guyon, Perczel és Kmetty vezérlete alatt, akik mind Görgeyt és csapatait várták, melyek között volt az egész sereg jó néhány legbátrabb zászlóalja.

A csatát követően, július 4-én Komáromban haditanácsot tartottak, mely során Görgey barátai a tisztek nevében egy deklaráció kiadását javasolták, melyben kimondanák, csakis Görgey fővezérlete alatt hajlandók harcolni. A haditanács, miután elfogadta ezt a javaslatot, elkészítette a hadjárat tervezetét. Klapka+ gyors haladásra ösztönözte Görgeyt a Duna északi partján, hogy erőltetett menetben haladjon Pestig, mielőtt még az oroszok megérkeznének. Görgey azonban, aki már eltökélte csapatának elkülönítését, valamint – önhatalmúlag – a háború, illetve a tárgyalások folytatását, a déli parton az osztrák seregen való áttörést, valamint az azon a parton meglevő s a háborútól még alig érintett területek készleteinek kihasználását sürgette, s a körülmények alakulása szerint vagy az osztrák határ fenyegetését vagy pedig a Duna és a Tisza között készenlétben tartott sereghez való csatlakozást javasolta. Klapka ezzel szemben saját terve mellett állt ki, amit könnyebben kivihetőnek és egyben az ország fölszabadítása szempontjából döntőbb fontosságúnak is érzett. Görgey úgy adott hangot véleményének, hogy „bizonyára könnyebb előrejutni az északi parton, ahol előreláthatólag nem ütközünk ellenségbe, s bárki, aki elkerüli az összecsapást, annak megmarad a joga véleményét megvédeni”. Ily módon természetesen Görgey tervét fogadták el, s Klapka fölajánlotta parancsnokságát a hadművelet idejére, hiszen Görgey sebesülése miatt arra képtelen lett volna.

Július 10-én a magyarok támadásba lendültek; a csata estig elhúzódott, s egyike volt a legvéresebb ütközeteknek. Az osztrákok csaknem engedtek már, de Panyutyin megfékezte a magyar honvédek lendületét, s végül a hadjárat nem járt sikerrel.

Többé már nem volt ürügy Görgey késlekedésére. Komáromban hagyta Klapkát, s az északi parton kelet felé haladt. A csapatok azt hitték, hogy most a Dembińskivel való egyesülésre kerül sor, hiszen az oroszok minden ütközet nélkül elfoglalták Vácot és Pestet. Egyetlen katona sem tudott arról, hogy már július 2-a óta az orosz diplomaták segédletével Görgey – a kapitulációra vonatkozó – tárgyalásokba bocsátkozott Paszkeviccsel. Valószínűleg Görgey a július 2-i csatát tekintette próbakőnek, s mivel ebben nem érte őt utol a kívánt halál, megerősödött szándékában: a harcnak feltétel nélküli megadással vet véget.

Visszavonulásához kezdetben mellette állt a szerencse. A Vácnál ellenálló oroszokat megverte; ekkor Grabbe+ és Zassz+ tábornok elől – ravasz mozdulatokkal – sikerrel menekült el Vadkert és Losonc irányába. De ahelyett hogy csapataival Dembińskihez közeledett volna a még legrövidebb szabad úton, az oroszok által lefoglalt területeken manőverezett; először a Felső-Tisza vidékére, Tokajba ment, majd lassan lefelé a Maros irányába. Nem sietett Debrecenbe Nagysándor+ seregének támogatására, aki Görgey visszavonulását Vácnál fedezte, ahol egyszerre az egész orosz sereget kellett megállításra kényszeríteni. Görgey azonban nem tett lépéseket Nagysándor megsegítésére, aki egyszer nyíltan kijelentette: „hogyha Magyarországon a katonai diktátorságot egy Cézárnak kellett elbitorolnia, akkor nem mulaszthatja el, hogy Brutus módjára cselekedjen”.

Időközben Haynau+ kemény támadásokat intézett Dembiński és Dessewffy hadteste ellen, akik július közepén nemegyszer betértek Szegedre, ahol az országgyűlés ülésezett, és a békepártnak nevezett frakció szűnni nem akaró kitartással intrikált Kossuth és Görgey diktátorsága ellen. A közvélemény nagyobb része – talán hibásan – Görgeyt tartotta a legképzettebb hadvezérnek. Az áskálódások úgy állították be őt, mint akinek nincsenek szilárd elvei, s aki sokkal inkább hajlamos a kiegyezésre vagy a feltétel nélküli megadásra, mint Kossuth, akivel Ausztria sohasem tárgyalna.

Az országgyűlés bizonyos lépéseket foganatosított a szerbek és a wallachok ügyében, és általános amnesztiát hirdetett számukra. A kormány nem időzhetett sokáig Szegeden, minthogy a tábornokok a város feladásáról határoztak. Haynau megtámadta és megverte őket Szőregnél, és Temesvár felé húzódott vissza; a kormány Aradra telepedett át. Senki sem tudta megérteni Dembiński hadműveleteit. Arad, a magyar erőd mindaddig nem lehetett az ellenállás biztos pontja, míg a közeledőfélben levő Görgey vezette seregek nem érkeznek meg; eközben Temesvár – bár gróf Vécsey+ magyar tábornok szüntelenül ostromolta – még mindig az osztrákok kezén volt, így Aradhoz hasonlóan nem nyújthatott menedéket.

Ugyanebben az időben elkeseredett harc zajlott Erdélyben. Bem+ – bár a minden oldalról számbeli fölényben levő orosz seregek szorongatták – szemkápráztató csatákban sikeresen vágta ki magát annak ellenére, hogy mind erőteljesebb nyomás alá került. A magyarok Saxóniában+ sem délen, sem északon nem tudtak ellenállni, s az oroszok egyre közelebb kerültek a magyar határhoz.

Kossuth ekkor a délvidéki sereghez parancsolta Bem tábornokot. Megérkezésekor nyomban támadást rendelt el. 9-e reggelén zajlott le Temesvár ostroma. Délután fél ötig Bem, aki a balszárny és a tüzérség főhadával maga nyomult előre, állásról állásra hajtotta az ellenséget.

Az osztrákok és az oroszok lovasságának utolsó tartalékait vetették be, hogy behozzák a nap veszteségét. De a huszárok visszaverték őket. Ekkor a magyarok úgy gondolták, hogy már megnyerték a csatát, és – ahogy hírlett – Haynau elmenekült, s hét mérföldnyire járt a csatamezőtől, amikor Bem ágyúi váratlanul beszüntették a tüzet. Kifogyott a muníció. Liechtenstein+ válaszul támadást indított a magyar jobbszárny ellen, amely csupa újoncból állt, akik még sohasem kerültek bevetésre, s akik – parancsnokuk halálát megtudva – féktelen rendetlenségben vonultak vissza. Miközben Bem lovával felbukott és eltörte kulcscsontját, a balszárny tüzérségi segítség hiányában szintén visszavonulásra kényszerült. Guyon huszárjaival megtámadta az ellenség tüzérségét, de mivel ember és állat álló huszonnégy órája volt élelem és abrak nélkül, támadása meghiúsult. Leszállt az éj, s a magyarok üldöztetés nélkül vonultak vissza a csatamezőről. Bár senki sem volt nyomukban, éjfél felé egy vár közelében haladva hirtelen pánik tört ki, és a szélrózsa minden irányába szétfutottak. Ehhez, hogy ez bekövetkezzen, Bem muníciójának kifogyása, személyes balesete, az újonccsapatok vezérének halála, az a tény, hogy a magyarok huszonnégy órája nem vettek magukhoz élelmet, végül pedig Liechtenstein szellemének jelenléte volt szükséges, ami meggátolta a magyar seregeket a győzelem kivívásában, holott ha nem hódítottak, akkor az vereséggel ért föl. De az osztrák és az orosz seregben oly nagy fegyelem uralkodott, hogy napokkal azután, mikor az ellenség üldözése fölöslegesnek bizonyult, csaknem az egész sereg újra egyesíthette erőit, lehetővé vált, hogy szinte valamennyi ágyúval Lugos felé vonulhassanak.

Mikor Kossuth tudomására jutott ennek a vereségnek a híre, Görgey éppen azzal egy időben érkezett csapataival Arad alá. A Tiszához érve levelet küldött Kossuthnak, amiben pénzt és lőszert kért. Kossuth útnak indult, hogy találkozzon vele, de sehol nem lelte Görgeyt. Híre járta, az oroszok készek garantálni a magyaroknak az 1848-as alkotmányt és Konstantin nagyhercegnek a magyar trónra kerülését. Még Kossuth is komolyan vette, és Szemere+ és Batthyány Kázmér+ minisztereket átküldte az orosz táborba, de a magyar urak csakhamar megbizonyosodtak az ígéret hamisságáról.

Görgey, aki maga is mögötte állt e híreszteléseknek, most megkérdezte a kormányzót, vajon lehetségesnek tartja-e azt, hogy egymaga Kossuth mentse meg az országot. Mikor Kossuth válaszolt, hogy Görgey támogatása hiányában most nem volna képes, a tábornok kijelentette: ő képes volna és meg is tudná menteni Magyarországot, de csak akkor, ha Kossuth késlekedés nélkül lemond, és őt jelöli ki diktátorrá. Kossuth összehívta a minisztereket. Szemere és Duschek nem voltak jelen, Csány, Vukovics+ és Aulich+ tábornok Görgeyre szavaztak. Kossuth lemondott kormányzói tisztjéről, és kiadott egy proklamációt, mely értelmében a legmagasabb hatalmat Görgeyre ruházza, azzal a felelősséggel, hogy az új diktátor azt kizárólag az ország megmentésére használhatja föl.

De míg délkeleten Görgey feladta Magyarország ügyét, Klapka Komáromból sikeres rohammal harcolt az osztrákok ellen. Agusztus 3-án és 5-én a várból kitörve a tábornok foglyul ejtette az osztrák és az orosz seregek védőkíséretét – bár az osztrákok számbeli fölényben voltak –, megfutamította Csorich+ tábornok gyűrűt formáló hadtestét. A csapás olyannyira váratlan volt, hogy a menekülő csapatok csak Pozsonyban rendeződtek. Klapka elfoglalta Győr városát, s seregét újoncokkal erősítette meg, és fenyegetni kezdte az osztrák határt. Az osztrák fősereg hadművelete megtört, visszavonulásának útját elvágták, s a Haynau csapataival szembeni legkisebb fölény seregének teljes összeomlását eredményezhette volna.

Görgey mégsem kívánt részt venni semmiféle hosszabb csatározásban. Elsőként az újoncokat küldte el, majd egybehívta a magasabb rangú tiszteket, s bejelentette: Magyarország kétségbeejtő helyzetbe került, semmi más, csak a gyors megadás állíthatja helyre a békét és mentheti meg az országot; egyébiránt nem volt hajlandó megadni magát az osztrákoknak, hanem csak az oroszoknak, kik az egész hadjárat ideje alatt tisztességes ellenfélnek bizonyultak, s akik készek általános amnesztiát hirdetni; ha mégis áldozatot kell hozni a háborúért, akkor ő önszántából ajánlaná föl magát.

A hadseregben már hosszabb ideje mindenki tudta Görgeyről, hogy tárgyalások folynak közte és az oroszok között, s amennyire szilárd volt tisztjeinek belé vetett hite, oly művész volt bizalmuk megnyerésében, úgyhogy egy sem akadt közöttük, aki ragaszkodott volna számot vetni a megadásra kényszerítő körülményekkel és a feltételek teljesítésének garanciáival. Görge Esterházy, Bethlen+ és Schmidegg+ grófokat küldte Rüdiger orosz tábornokhoz egy levéllel, közölve: „a magyar hadsereg kész a feltétel nélküli megadásra.” Rüdiger Világosra ment, ahol augusztus 13-án Görgey 24 000 felszerelt gyalogoscsapattal és hatalmas tüzérséggel letette a fegyvert. A huszárok és a honvédek egy szót sem értettek az egész tárgyalásból; a tisztek azt mondták nekik, hogy az oroszok visszaadják fegyvereiket, s együttesen indulnak az osztrákok ellen, minthogy az orosz Konstantin nagyherceg lesz Magyarország királya. A tiszteknek nem állt szándékukban rászedni katonáikat, maguk is hittek Görgey burkolt célzásaiban.

Bár a tábornok már hetek óta tárgyalásokat folytatott az oroszokkal, a váratlan fegyverletétel maguknak az oroszoknak is meglepetést okozott. Feltűnő szívélyességgel fogadták a magyar tiszteket, meghagyták kardjukat, kellemes szórakozásban részesítették őket. Az orosz tábornok, Rüdiger meghívta vacsorára Görgeyt, Kisst és más tábornokokat. Egymás mellett ültek, fegyver- és hőstársként kezelték őket, mígnem az osztrák tiszteket, akik véletlenül látogatták meg az oroszokat, az asztal végére ültették.

Görgey fegyverletételének, a titkos megegyezés körülményeinek, a magyar tisztekkel való tiszteletre méltó bánásmódnak szélvészgyorsasággal terjedt a híre. A többi tábornok, akinek Görgey levelet írt, fölszólítva őket, hogy kövessék példáját, megbízott megtévesztő szólamaiban, és egymás után tette le a fegyvert. Elsők között Aradnál Damjanich, a vár kapitánya, aki törött lábával változatlanul ágyhoz kötötten élt. Ezután – vagy tízezer emberrel – Vécsey adta meg magát feltétel nélkül; majd Kazinczy+ ezredes és az erdélyi seregek következtek; ők már kevesebb bizalommal voltak azoknál, akiknek példáját követték, s egyhangúlag kikötötték maguk és csapataik számára, „hogy ugyanolyan feltételek mellett, mint amiket Görgeynek garantáltak”. Az elárult az árulóban bízott, és úgy hitte, hogy garanciát vívott ki az ország, a barátok és a katonák számára. A magyar képviselők és kormánybiztosok közül igen sokan, még Csány, a volt miniszter is átlátogattak az oroszokhoz, és megadták magukat. Látták, milyen megkülönböztetett bánásmódban részesítik Görgeyt és Kisst; s hogy az orosz tábornok, Anrep még azt is a hadifoglyokra bízta, hagy Láhner+ magyar tábornokkal az élükön ellátmányt adjanak az orosz csapatoknak, ezenkívül levelezést is folytattak a magyar hatóságokkal. A magyarok nem sejtettek semmi rosszat: nem bíztak az osztrákokban, ők az oroszokban bíztak!* Az osztrákok azonban feldühödtek, hogy a magyarok sehol sem engedtek nekik, csak az oroszoknak. Liechtenstein herceg ezért levelet irt Dessewffy Arisztid tábornoknak, aki még nem tette le a fegyvert, s akivel a korábbi időkben Olaszországban együtt harcolt. A barátság legmelegebb szavaival hívta meg, hogy adja meg magát öreg barátjának, aki tárt karokkal várja. Dessewffy, aki mindössze három hónapja volt boldog házas, katonáit és jómagát is teljes biztonságban érezné abban az esetben, ha eleget tenne egykori barátja kérésének; így csapataival egy jó nagy kört tett meg csak azért, hogy ne másnak, hanem Liechtenstein hercegnek tegye le a fegyvert.

Az oroszok egy percet sem várva Haynau kezére adták az aradi várat, s itt már felmerült az árulás gyanúja, amikor Hazayt,+ az újságszerkesztőt lelőtték+, illetve Ormay ezredest, Kossuth egyik segédtisztjét fölakasztották. Pancsován a rendelkezési állományú őrnagyot, Lepiert+ azért végezték ki, mert a magyarok uralma idején a helység polgármestere maradt; Temesvárott Murmann+ őrnagyot akasztották föl. Mindezek ellenére a magyar tisztek még mindig bíztak az oroszokban, és sajnálták azokat, akik Kossuthtal, Mészárossal, Perczellel és Guyonnal Törökországba menekültek. Természetesnek hitték, hogy Bem, Dembiński, Wysocki és Monti+ az olasz és a lengyel légiókkal együtt oda mennek; de vajon miért kell a magyaroknak önkéntes száműzetésbe vonulniuk, mikor maradhatnának saját országukban? Mindössze néhányan hagyták el a magyar földet, mikor még egyáltalán távozhattak.

Vajon Görgey látta-e, barátai számára mit tartogatott a sors, tudatában volt-e tettének rettenetes következményeivel – ki tudja megmondani? Úgy tűnik azonban, hogy egyszer reménykedett, máskor elkeseredett, s konoksága ellenére egyszer-egyszer maga is megborzongott, majd a következő pillanatban újra azt képzelte, hogy tette áldásos lesz Magyarországra. Olyan, mintha viselkedésével igazolni lehetne egy árulás következményeit!

Mikor a magyar csapatok Világosnál, az árulás leghalványabb gondolata nélkül egymás után tették le fegyverüket, Görgey észrevette a mellette álló alig tizennyolc esztendős Reményit,+ aki a hegedű virtuóza volt. Ez a fiatalember mindvégig Görgey főhadiszállásán tartózkodott, s gyakran a csata estéjén, vagy másnap reggel, édes dallamaival megdobogtatta a tisztek szívét, és miként az új Dávid, eloszlatta a magyar hadvezér borongós gondolatait. Görgey most magához hívta, s megkérdezte, mi a szándéka, s van-e elég pénze. Reményi a fiatalok gondtalanságával azt felelte, hogy hegedűjével végigharcolja a világot, de ami a pénzt illeti, egy fillérje sincs. Görgey kiürítette zsebeit, utolsó darabig minden aranyát Reményinek adta, lecsatolt egy-két aranyból készült, óraláncára felfűzött játékfigurát, és így szólt: „Vedd ezt, fiam, s emlékezz rám!” Reményi az apró ékszerek között észrevett egy kis ezüstkulcsot, és a következő megjegyzéssel adta vissza a tábornoknak: „Ezt a kulcsocskát a feleségétől kapta, nem fogadhatom el, asszonyom megharagudna, ha ön olyan tárgyon adna túl, amit emlékbe kapott Tőle.” „Csak vidd – felelte Görgey –, azok után, amit ma tettem, asszonyom többé már nem mosolyog rám!”

Pár nappal azután, hogy az oroszok Görgeyt a Felvidék és Galícia mentén Morvaországba kísérték, ahol az osztrákok kezére akarták adni, Tokaj közelében az emberek fölismerték. Mind kocsija körül tolongtak, és kérdezték: „Mi történt valójában?” Görgey ezt mondta: „Most nem beszélhetek, de egy-két hét elteltével mindent megtudnak rólam – s az ország áldja majd nevem!”

Nehéz dolog egy áruló lelkében olvasni, s azokat a dolgokat felismerni, melyekben őszinte; az oroszok szóbeli ígéretet tehettek neki, amit azután az osztrákok nem tartottak be.

Két vár még mindig magyar kézen volt. Pétervárad és Komárom kapitányai megtagadták a fegyverletételt Görgey parancsai és más tábornokok nyomatékos kérései ellenére. Kiss tábornok az orosz táborból írt Komáromba Klapka tábornoknak. A levél Kiss tábornok tökéletes bizalmát fejezte ki a megegyezés jövőjét illetően, és meggyőződésének adott hangot, hogy amennyiben Komárom megadja magát, nyomban amnesztiát rendelnek el. Az osztrák tábornokok elismerését kiváltva, Pétervárad kikötések nélkül valóban utolsónak adta meg magát. A helyőrség hosszú ideig ellenállt a fegyverletételnek, de a tisztek végül csak meggyőzték a katonákat.

Az őrizetbe vett tábornokok, akik időközben az osztrákok kezére jutottak Aradon, szigorúbb, mégis ranghoz méltó felügyelet alá kerültek. Kisvártatva jött a hír: Haynau halálos ítéletet kíván kiszabni fejükre, a császár szárnysegédje, Grünne gróf azonban nagy sietve Bécsből Aradra érkezett, és megakadályozta a kivégzést. Haynau alig bírta türtőztetni vérszomját, de a bécsi miniszterek türelmet kértek; Komárom ugyanis még mindig ellenállt.

Magyarországon változatlanul bizalmat tápláltak a császár könyörületessége iránt, azon intézkedése ellenére, mely értelmében a magyar hadsereg valamennyi tisztjét, még azokat is, akik korábban nem az osztrák hadseregben szolgáltak, közkatonaként osztották be osztrák hadtestekbe, akik pedig korábban ott szolgáltak, letartóztatás alá kerültek. Mindezeket az intézkedéseket csupán ideiglenes lépéseknek vélték, s csak keveseket nyugtalanított a rájuk váró sors, olyanokat, mint Damjanich és Aulich tábornokokat, gróf Leiningent és Pulszky+ ezredest. Ők egyre csak azt hajtogatták, hogy bitófán végzik éltüket.

Végül már Komáromban is a kapituláció felé hajlottak a tárgyalások. A helyőrség hosszas megfontolásokat követően beleegyezett, hogy ne az egész országnak, hanem csak maguknak követeljenek amnesztiát; az osztrákok kijelentették, hogy a komáromi helyőrség kérése ugyanolyan feltételszabás, mint az általános amnesztia követelése, s így elfogadása – a várak fegyverletételének feltételeként – összeférhetetlen a császár méltóságával.

Arad várának bebörtönözöttjeit így most már törvényszék ítélte el. Mindannyian biztosra vették – halál vár rájuk; azonban csaknem mindegyikük hitt az általános megbocsátás reményében is. A törvényszéki ítélet estéjén Pulszky ezredes vacsorát adott, s mikor valamennyien visszatértek börtöncellájukba, még a megszokottnál is melegebb búcsút vett tőlük. Másnap reggel holtan találták ágyában.

Klapka tisztes feltételek mellett adta fel Komáromot; Bécsben a miniszterek elérkezettnek látták az időt, hogy Magyarországon a kivégzéseket büntetlenül lehessen elkövetni.

Október 6-án hajnalban négy tábornokot lőttek agyon: Kiss, Dessewffy, Schweidel+ és Török tábornokokat. Utánuk akasztották föl Aulich, Nagysándor, Láhner, Poeltenberg,+ Knezić+ tábornokokat, gróf Leiningen, gróf Vécsey, Damjanich és Lázár+ ezredeseket. A kivégzések hattól tíz óráig tartottak. A boldogtalan tábornokoknak végig kellett nézniük vitéztársaik egymást követő akasztását; mind hősként haltak meg. Elég gyakran néztek szembe a halállal, s tudták, a bitófa nem szégyenítheti meg őket, vértanúságukat még dicsőbbé emeli. Perlasz hősét, Kisst, a csatamezőn hidegvéréről, kastélyában pedig hercegi bőkezűségéről ismerték. Radetzky+ táborszernagy történetesen lekötelezettje volt, s ennek tudható, hogy golyó helyett kötélen végezte. Dessewffy, férjem kuzinja csak Liechtenstein herceg szívélyes levelének köszönhetően tette le a fegyvert. A herceg azonban, akinek a magyar tábornok baráti körébe tartozott, nem tudott egyéb bocsánatot kiérdemelni Haynautól, mint azt, hogy a kötelet puskaporra és ólomra változtatták. Török, akit Ferdinánd császár külön parancsára hívtak vissza az olasz hadseregből, szeptember végén, mikor Jellačić már Pest közelében volt, Komárom erődítményeinek parancsnoka lett. Mikor a törvényszék bírái Aulichtól megkérdezték, mit tud saját védelmére felhozni, így válaszolt: „Magyarország királya, Ferdinánd császár parancsára 1848 júliusában felesküdtem a magyar alkotmányra, és eskümhöz hű maradtam, s az esküszegéssel szemben inkább a halált vállalom.” Láhner kevésbé volt ismert Damjanichhoz, Knezićhez, Leiningenhez és Nagysándorhoz képest; csodálatos hőstetteket vitt véghez Szolnoknál, Isaszegnél, Nagysarlón, Vácott és Komáromban, de legalább annyival, ha nem többel járult hozzá a magyar győzelmekhez, mint bármelyik másik tábornok. Ő volt a fegyverraktárak felügyelője, ő állította fel a fegyverkovács-műhelyeket, s ő látta el fegyverrel a csapatokat.

Voltaképpen, azt kivéve, midőn a Girondisták Robespierre bárdja alá kerültek, napot nem szennyeztek be oly nemes lelkű emberek kivégzésével, mint 1849. október 6-án.

Ugyanezen a napon meggyőződéseiért ontották vérét a szabadság egyik legnemesebb mártírjának.

Gróf Batthyány Lajost+ azon emlékezetes nap estéjén lőtték agyon. A törvényszék előtt nem volt alkalom, hogy ne vonta volna kétségbe annak kompetenciáját. Így szólt: mint magyar embert, a királyi táblának kellene felelősségre vonnia; mint minisztert, a képviselőháznak, minek következtében sohasem nyitja válaszra száját egy rendkívüli törvényszék előtt.* Az első törvényszék semmiben sem találta vétkesnek, de mivel halálát Bécs határozta el, a második szék már bitóra ítélte. A büszke mágnás tiltakozott az efféle halál gondolata ellen. Sikerült egy kést szereznie, amivel felsértette torkát, ezzel lehetetlenné tette, hogy fölakasszák, ezért golyóval végezték ki. A jelentős vérvesztés ellenére kemény léptekkel ment a kivégzőhelyre, és felkiáltott: „Éljen hazám!”, majd három golyó ütötte át testét. Pár nap múlva akasztották föl Csányi László+ magyar minisztert, őseinek utolsó képviselőjét; a tiszteletre méltó Perényi+ bárót, aki hosszú éveken át a törvényszék nagyra becsült tagja, Debrecenben pedig a képviselőház elnöke volt; Jeszenák+ bárót, Nyitra vármegye főispánját, Szacsvayt,+ az országgyűlés fiatal és tehetséges titkárát, vitéz Woronieczki gróf ezredest és Abancourt+ őrnagyot, Dembiński szárnysegédjeit, Giront,+ a német légió parancsnokát, Feketét, a gerillavezért, Csernus+ pénzügyminiszteri tanácsost. Valamennyien olyan csendben távoztak, ahogy Tiberius idejében a római szenátorok. Csány zekéjét egy éppen mellette álló szegény embernek adta, és maga igazította nyaka köré a kötelet. Mikor Perényi előtt felolvasták a vádat, és védelemre szólították fel, így válaszolt a törvényszéknek: „Panasszal élek, amennyiben a vád nem teljes: nyomatékosan kérem, tegyék hozzá, hogy elsőnek én nyomtattam írásba azt a határozatot, miszerint a Habsburg-Lotaringiai Házat a magyar tróntól megfosztottnak kell tekinteni.” Jeszenák utolsó szavai így hangoztak: „Nyugodt szívvel halok meg hazámért, és tudom, halálunkat megbosszulják.”

A kivégzéseket követően a magyar arisztokraták többsége, akik a harcok idején Ausztriába vonultak vissza, s csupán passzív szemlélői voltak az eseményeknek, s a világosi fegyverletétel után hivatalt kaptak az osztrák kormánytól, most beadták lemondásukat, birtokaikon húzódtak meg.

Amerikában és Európában valamennyi párt és osztály, ez alól az orosz tábornokok sem voltak kivételek, elrettenésüknek adtak hangot Arad és Pest szörnyű eseményeiről értesülve; a miniszterek, akik elcsodálkoztak, hogy a központosított Ausztria alkotmányos trónját szuronnyal, vérpaddal és vérengző gyűlölettel kell megerősíteni, mélységes rosszallásukat fejezték ki.

A bécsi kormány belátta, sokáig ezt nem lehet folytatni, és attól tartott, hogy a kivégzettek a jövőben még veszélyesebbeknek bizonyulhatnak, mint azok, akik megmenekültek. Az eljárást így megváltoztatták. Mivel Európa megütközött a bitófák látványán, úgy találták, a várbörtönök kevésbé szúrnak szemet, mint az akasztófák! Mily kevesen voltak, akik emlékeztek Silvio Pellico+ „carcere duro+-jára! Az efféle megtorlást már elegendőnek ítélték a bécsi vezetők. A magyar hadsereg ezredeseit ennek megfelelően tizennyolc, az őrnagyokat tizenhat évi börtönre ítélték, a többieket pedig, akik részt vettek a háborúban, az osztrák őrmesteri pálca alá vezényelték. Mindamellett a kiürült kincstárat súlyos hűbéri bírság és adók kivetésével töltötték fel; ennek célja egyben a büszke magyar arisztokrácia megtörése is volt, mely nem tartott ki a kamarilla érdekei mellett, ellenkezőleg, nemes szándékkal a nép ügye mellé állt, és e nemes cél érdekében szívesen tette kockára életét és vérét. Solitudinem faciunt, pacem appellant!+

A bécsi kormány bosszúja elől menekülők közül törökországi bujdosásuk során senki sem lehetett biztos abban, hogy nem áll körözés alatt. Ausztria ugyanis mindaddig nem nyugodott – bár Anglia és Franciaország, valamint a Dardanellák hajóflottája közbenjárt –, míg előzetes megegyezés nélkül nem teljesítik követelését: Kossuthot és társait valamelyik ázsiai erődítményben nem helyezik felügyelet alá. Azon a távol eső helyen az európai érdekek eleven hatósugarán kívül kell a magyar vezéreknek földbe kerülniük legalábbis addig, míg az események az országot – mely iránt általában rokonszenvet éreznek, mert oly vitézül harcolt saját törvényeiért – a létező minden törvény ellenére mégis sárba tapossák.

Azon szökevények ellen, akik bajtársaiknál szerencsésebbek voltak, s Angliába vagy Franciaországba jutottak, időről időre a legaljasabb vádakat hozták fel és jelentették meg az osztrák hivatalos és félhivatalos lapokban abból a célból, hogy ha szólni merészelnének, nyomban elfojtsák hangjukat. Az önkényes hódító a meghódított megbélyegzése után sóvárog, de nem férkőzhet hozzá azokhoz, akiket a köz igazságérzete védelmez, s a megbélyegző saját kezét égetheti meg.

Magyarországon most halotti csönd uralkodik. Vajon ez a temetők nyugodt csendje, vagy a vihar előtti vészterhes csönd?




Kezdőlap Előre