Az orvosok és természetvizsgálók nagygyűlése alkalmából+

A magyar orvosok és természetvizsgálók 1865-ik évi, Pozsonyban tartott nagygyűlése még ma is élénken emlékezetemben van.

A prímási palota széles lépcsőjén rugalmas léptekkel haladott fölfelé a felejthetetlen Balassa; csak reá kellett nézni, hogy a valódi tekintélyt lássuk benne. A vendégek között ott volt az ősz Purkinje, az imponáló Middendorff s a folytonosan agitáló Frauenfeld bécsi vezérkarával együtt.

Magunk – akkoriban még az „ifjabbak” – a város egész közönségével együtt valóban feszülten vártuk az ünnepélyes nagygyűlést. Meg is volt. – Ki is ábrándított.

Közhelyekkel megrakott beszédek, fárasztó számadások, jelentések; bombasztos ízű távirati üdvözletek úgy kimerítették a hallgatóság türelmét, hogy itt-ott ritkulni kezdtek sorai. Márpedig még az előadások csak ezután következtek! Voltak pedig ezek roppant hosszú, szigorúan szakszerű előadások, amelyek nem a vegyes elemekből álló nagygyűlés, hanem a szakosztály fóruma elé tartoztak; sőt egyenesen vétettek az alapeszme ellen, amely alapját képezte a vándorgyűléseknek, ti. propagandát csinálni a tudománynak a nagyközönség körében. A közönség kilenctized része elégedetlenül távozott.

Még nagyobb lett az elégedetlenség, amidőn a vándorgyűlés keretében egy „társadalmi szakosztály” fölállítása indítványoztatott, oly indokolással, hogy ez – többek között – a börtönöket is a humanitás szempontjából vizsgálja! sőt – ha nem csal emlékezetem – az is eszmecsere tárgyát képezte, vajon a „magyar gazdasszonyok” szakosztályát nem kellene-e fölállítani?

Az egész tarkabarkaságból csak egy bontakozott ki, az, hogy a magyar orvosok és természetvizsgálók címe alatt egybegyűjtött, heterogén elemekből álló tömeget csak a mulatság, az élvezet terén lehet egyesíteni; és ez azután olyan derekasan meg is történt, hogy a bezáró nagygyűlés úgy végezte el a dolgot, mint a rossz pap a misét: „breviter et confuse.”+

Ami még bevált, az Balassa s némely más tekintély súlyának volt köszönhető. Ámde nem ez képezte a gyűlés bélyegét; a bélyeget a vigalmak adták.

Nem akarom itt felhozni azokat a megjegyzéseket, amelyeket a vendégektől hallottam; dicsőítők nem voltak. Azóta még tarkább lett a dolog: és úgy tudom, hogy valamelyik gyűlésen már a „régészeti szakosztály” is helyet foglalt az orvosok és természetvizsgálók között; és mindinkább túlsúlyra vergődik az egyedüli egyesítő eszköz: a mulatságra való alkalomszerzés. – Szóval a dolog kezdi magát lejárni.

Az utóbbi mondottaknak legvilágosabb bizonyítékát abban is láthatjuk, hogy a komolyabb elemek már néhány nagygyűlésen indítványozták a Budapestre való visszatérést abban a reményben, hogy sikerülni fog az alapszabályokon változtatni, az ügyet jobb kerékvágásba terelni. – Nem sikerült, leszavaztattak.

És amidőn végre sikerült is, a központi bizottmány intézkedéseiből eddig csak azt értettük meg, hogy elsősorban a mondott alkalomszerzéssel foglalkozik, s többek között ignorálja az olyan elemeket, amelyeknek ignorálása nemcsak nem ildomos, hanem egyenesen kompromittáló eljárás.

Vegyük a dolgot sine ira et studio+ a maga rendje szerint.

A magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseinek kétféle célja volt, s csak ennyi lehetett is.

Az első volt a tudomány fontosságának propagálása lehető széles körben – s jól értsük meg, a magyar tudományosságról van szó!

A második cél az volt, hogy adassék alkalom a szakembereknek személyes érintkezésre, eszméik kicserélésére, ügyeik megbeszélésére.

Tudva az akkori egyleti élet, publicitás, közlekedés gyarló viszonyait, minden bővebb indokolás, fejtegetés nélkül is megértjük, hogy a vándorgyűlés valóban nagy szolgálatokat tett – akkor.

A vándorgyűlések életbe léptetése és a mai napok között mi minden fekszik! Mily változásokon ment keresztül egész valónk!

Lezajlott a szabadságharc; ezt követte ez elnyomatás kora, mely még a kultúrtörekvésekre is reánehezedett; jött egy új ébredés, mely a nyomás csökkenését kieszközölte. És ebben az utóbbi időszakban szintén helyén volt mindennemű gyűlésezés, mert minden téren, minden eszközzel tüntetni kellett a nemzet létjoga, hivatása mellett; ekkor még a lakoma pohárköszöntője is bevált.

De végre jött az alkotmányosság visszavívása, vele az időpont, amelyben fölvethettük a kultúrkérdést, ezt szabadon propagálhattuk, úgy tudományos intézeteinkben, mint egyesületeinkben; élőszóval, nyomtatásban, mindenképpen, amint csak jónak és célravezetőnek fölismertük.

Oly publicitást teremtettünk maig, mely bejárja az ország legtávolabb vidékét; és a közlekedési eszközök tökéletes volta éppen úgy, mint az előbbi dolog, nagyot levont a vándorgyűlések értékéből.

Mindemellett haladtunk a tudományban. Az enciklopédia mellett tért foglalt a szakszerűség. Bekövetkezett a munkafelosztással a szakok erősödése; ügyeik megbeszélésére egy vándorgyűlés szakosztálya szűk lett; a legtöbb szak rosszul érezte magát oly intézkedések közepette, amelyeket egy magisztrátus – a „magyar orvosok és természetvizsgálók központi bizottmánya” vagy mi? – szerzett; annyival is inkább, mert a testület minden alkalomra azokat választotta, akik jelen voltak, soha azokat, akik hivatásuk, működésük szerint arra valók voltak! Miért? – A sztereotip felelet úgy hangzik: „csak azokat választhatjuk, akik megjelentek, másokat nem!”

És e sztereotip feleletben van bizonyos plauzibilis elem; már ti. ha föltesszük, hogy oda, ahova egy – anyagilag jól álló, más ügyek által igénybe nem vett – ember elmehet, oda elmehet mindenki; de más szempontból véve, nem így áll a tétel! No de hagyjuk egyelőre a másik tételt, s vegyük az övéket.

Ők tehát megalakulnak, pl. a Székelyföldön; elhatározzák, hogy Budapesten tartják a legközelebbi gyűlést; megalkotják ennek magisztrátusát; és – minthogy azok kik Magyarország szívében folytonosan működnek a természettudományok terén, nem jelentek meg a Székelyföldön, mert egy részök győzte volna ugyan ésszel, de nem győzte költséggel, a másik résznek időközben más dolgai akadtak – ezek egyszerűen tekintetbe sem jönnek, s megalkottatik egy magisztrátus mely hét-, nyolc-tizedrészében mindenesetre szintén gentlemanekből áll ugyan, akiket azonban minél ritkábban van szerencsénk az ország központjában az akció terén üdvözölhetni!

Azt mondják ők: hjah, miért nem jöttetek?

Mi azt feleljük: mert nem telt oly gyűlésekre, melyeknek fő részét a „titulus bibendi” képezi.

Nincs kétség, hogy az angol természetvizsgálók, bárhová hirdessenek is gyűlést, meg ne hívják annak intéző bizottságába Darwint, Wallacetx, Huxleytx és Owentx – akár vannak jelen, akár nincsenek – miért? mert ők az angol természettudománynak képviselői. Nem így a mi kedves vándorgyűléseink. Ők majd mind kihagyják azokat, akik hazánkban a tudományok képviselői. – Miért? Mert ők nem jelentek meg Piripócson!

Mondhatják azt, hogy a mi embereink nem Darwinok, Huxleyk stb., de azt nem tagadhatják, hogy jobbakat nem ismernek, tehát ezek ma legjobbjaink: hjah, de nem jelentek meg Piripócson! A vége az, hogy orvosok és természetvizsgálók dolgában ma olyanok is intézkednek, akik – hangsúlyozom – mindenesetre gentlemanek ugyan, de nem arrogálhatják magoknak – kivált – a „természetvizsgáló” címet.

És mit csinál ez a magisztrátus? Érintkezésbe lép Budapest város képviseletével, Pest–Pilis–Solt és Kiskun megye közönségével, és váltig „intézkedik” fogadtatásról, kirándulásról, ellátásról s több effélékről; de hogy bár csak egy betűvel is értesítené a Piripócson meg nem jelenteket tudományos munkálatairól, melyet tervez, erről – úgy látszik – még nem is gondolkozott!

Uraim! Ez így nem maradhat!! Nem vagyunk mi már az a pária nemzet, mely az alkalmat felülhelyezheti a dolog lényegének! Nekünk ma már valódi eredményekre kell törekednünk – ma kétszeresen is inkább, mint azelőtt, mert tagadhatatlan, hogy a világrész figyelme felénk is van fordítva, várja tőlünk kultúrmissziónk kézzelfogható bebizonyítását; mégpedig jogosan!!

Menjenek az orvosok külön! Ők oly hatalmas testületet alkotnak társadalmunkban, mely a maga lábán járhat. Menjenek a természetvizsgálók külön; ők az utóbbi időben megerősödtek annyira, hogy kebli ügyeik lehessenek, azokat tárgyalhassák. – „Hogyan?” – ez a kérdés. A felelet könnyű: Ott van előttünk a Történelmi Társulat vándorgyűlése, mely határozott célt tűz ki magának, s azt el is éri, mert a nemzet aspirációi, a tudomány követelése mellett a közösséggel is számol: Így tegyünk mi is!

Ne adjunk mi ezentúl egy „mixtum compositum”-ot, mely csak a terített asztal mellett egyesíthető, hanem adjunk becsületes munkát, mely hirdetéseit be is váltja, s nem arra való, hogy csak gyengéjét, gyarlóságát mutassa tudományos világunknak. Az a 10-12 000 forint, amelybe pár napi dínomdánom kerül, nemesebb dolgokra való!

Hirdessenek az orvosok vándorgyűlést a művelt osztályok számára népszerű, szakgyűléseiken szigorúan szakszerű előadásokat: – elég erősek, tehetik. – És így tegyenek a természetvizsgálók is: ők is elegen vannak, tehetik. Olyan quodlibetben, aminő a mai orv. és term. vizsg. vándorgyűlése, ez keresztül nem vihető. Hiszen már a sajtó, a közvélemény is mind gúnyosabb hangokat hallat róla – méltán!

Hogyha pedig orvosok és természetvizsgálók továbbra is együtt akarnak maradni, akkor az alapszabályok módosítása múlhatatlanul szükséges, mégpedig oly értelemben, hogy a tudományos érdek fölötte álljon minden más „titulusnak”.

E sorokat lelkem meggyőződése sugallatából írtam; felelek érettök, kérem azért a kir. magy. Természettudományi Társulat szerkesztő bizottságát, szíveskedjék azokat nyilvánosságra juttatni.




Hátra Kezdőlap Előre