A tudományos állattan ügye+

 

„Suum cuigne.”

Járt kopottas kabátban, nélkülözött. A késő este nemegyszer ott találta az utcalámpa fényénél, amint a szájától, gyomrától, életétől elvont falatok árán szerzett könyvbe mélyedett. A kora nap ott találta a tudományos intézet táján; éhen, szomjan, dideregve leste a pillanatot, amelyben a tudomány csarnoka megnyílik, s ő reá függesztheti ismét szemét – oh, nem! –, egész lelkét az oktató szájára, szemére. Egész lénye szerénység, s ami a szem mélyéből kisugárzott, az a tudás igaz vágya volt; ami pedig szívét hevítette, gyorsabb lüktetésbe hozta, ez az a tudat volt, hogy csak komoly törekvéssel, nehéz, igazi munka árán közelítheti meg eszményét, mely nem más, mint az, hogy imádott – fájdalom, hátramaradott – nemzetének a mívelődés terén szolgálatot tehessen. Ebből egy igazi magyar tudós telt ki.

Járt a legújabb divat szerint; plasztronját, lakkcipőit, monokliját, monogramos sétabotját, szóval az egész „embert” a Váci utcában szerezte össze – merő „Prima Waare” – olvasta a Conversations Lexicont, mintát választott amely szerint hölgyek lapjában pontosan leírta a fióka verebet, amint a hóvirág kelyhébe búsan belétekint; volt protekciója, s nyitott ajtót talált ott is, ahol az a kopottas kabátú hiába kopogtatott; minden alkalommal – oh, oly gondosan meglesett alkalommal – szélnek, világnak eresztette gondosan kicirkalmazott beszédét, nem mulasztván el azt sem, hogy a mélyen tisztelt tudósító uraknak egy megfelelő kivonatot ajánljon – társaságban minden harmadik szava histológia+, morfológia, ontológia, evolúció stb. volt – leszólta mindazokat, akik hasznára nem lehetett – de egyszer nagyon elszólta magát, akkor, amidőn erős dicséretet írt a mások rovására; hát olyan ő, s ennek dacára, vagy éppen ezért még lehet valami belőle.

Nem folytatom. Azok, akik a magyar tudományosság nehéz munkájában komolyan részt vesznek, ismerik és számon tartják az erőket; ismerik és kellőképpen méltatják a két alakot az állattan terén is, amelyről itt mindjárt megjegyzem, hogy más, mint tudományos nem is létezik. Vannak az állattannak körvonalazható szakai, mint vannak a tudomány minden ágának; ezek külön-külön mívelhetők, így míveltetnek is; az így keletkező munkafölosztás az, mely napjainkban azt a bámulatos haladást szüli.

Így világos az, hogy egy adott tudományág részét nem lehet a másiknak rovására „tudománynak” nevezni, ment a részek szerves kapcsolatban vannak.

Ezeket előrebocsátva, rátérhetek arra a cikkre, amelyet ifj. Apáthy Istvánx a Budapesti Szemle 1886-ik évi januáriusi füzetében közreadott, amelynek címe: A tudomány állattan külföldön és Magyarországon, tendenciája pedig az, hogy „tudományos” és „tudatlan” állattant különböztessen, a zootómiát+ a zoológia fölibe helyezze, s ezen az úton aligha keresett dicsőítésben részesítsen egy zootómust a zoológusok rovására.

A zootómus dr. Margó Tivadarx, kinek érdemeit szívesen elismerjük, noha abban a túlzott alakban, amelyben tárgyalva vannak, maga sem fogadhatja el; a gúny tárgyává tett zoológusoknak egész raja a sorok között van megsértve, lenézve – egy kivétellel, mely nem más, mint e cikk írója. Ez jogcím arra, hogy írjak; sőt az írás kötelesség, mert a kivételt nem fogadhatom el; tiltja tisztességérzetem.

Kijelentem azonban, hogy ifj. Apáthy István úrhoz egy szavam sincsen, ha cikke nem e folyóirat hasábjain jelenik meg; s a Budapesti Szemle elismert tekintélye az, mely a cikk bírálatát kötelességemmé teszi.

A cikk „tudományos színe” az a kronológiai összeállítás, amelyet különösen Haeckelx (Natürliche Schöpfungsgeschichte etc. Berlin 1870.) hozott divatba, s mely hangjánál fogva jellemző. Az olvasó azt a benyomást nyeri, mintha a külföldön egy rettenetes zoológiai harc dúlna, mely szünet nélkül lázas állapotban tartja a társadalmat, s amelynek csatáit a lángész kipattanó villámai döntenék el; holott a valóság egészen más. A valóság egy egészben csöndes, csak néha-néha gyorsabban lüktető fejlődés, amint ez tapasztalati szakoknál másképpen nem is lehet.

Linnéx módszert állít a régi káosz helyére, lehetővé teszi az alakok csoportosítását, áttekinthetőségét, s a munka fölosztását, szerves kapcsolatban való folytatását, így fejlesztését; tehát lehetővé teszi az állattani ismeret történetírását; de már alapvető munkájában is jelzi a varietás, vagyis az elütő alak létezését, tehát kipattantja azt a szikrát, amelyből körülbelöl egy századdal később Darwin szövetnékét lángra lobbantja.

Ami e két sarokkő között viaskodik, az tudományfejlődés, mely úgy, amint a tapasztalás – mindig Linné módszerének alkalmazása mellett – több és több anyagot szerez, mind határozottabban Darwin felé vezet.

Ám a cikkíró nagyúri lenézéssel szól a katicabogár elütő pontjától, tehát a Linné varietásáról; nem veszi észre, hogy végső következményben Darwin elméletének kiindulópontját is gúnyolja, mely nem más, mint az alakok, a színek változó voltának méltatása.

És nagyon természetes mert logikai folyomány, hogy az alakoknak külső szervezetök szerint való vizsgálása fölhívja a bonctani puhatolást, ez az embrionális fejlődés megfigyelését, mindezt és még sok egyebet; de mindég a Linné módszerével, melynek lényege az ismeret történetírása.

Itt egyszerűen kiemelem azt, hogy ifj. Apáthy István az első, s biztos tudom, az utolsó is, aki Linnéről ezt merte írni: „Linné szerezte meg először azt az érdemet, hogy a tudományos lajstromozásnak kényelmes alakot adott, amennyiben először vitt keresztül következetesen oly rendszert, amelybe a természeti tárgyakat külön nem- és fajnévvel ellátva helyezte el” – s ifj. Apáthy István az első, aki Linné művében nem lát egyebeket, mint azt, hogy hiú bolondoknak utat nyitott a halhatatlansághoz. Kifejezem azt a meggyőződésemet, hogy erre dr. Margó Tivadarx nem taníthatta, mert igen jól tudja, hogy az alakoknak orismológiai megkülönböztetése, nem- és fajnévvel való elnevezése, tehát Linné módszerének alkalmazása nélkül állattant művelni nem lehet, s mellettem fog bizonyítani, amidőn kimondom, hogy Linnének azt a valóban halhatatlan érdemét, hogy a természet szemlélését természethistóriává alakította, levett kalappal elismerte az állattannak minden búvára, lett légyen az szisztematikus, embriológus, anatómus vagy bármi – kivéve ifj. Apáthy Istvánt, kiről azonban fölteszem, hogy ezt ma már meg is bánta.

Ez a mi ifjúgenerációnk egyáltalában abban a hitben él, hogy tabula rasa van előtte, hogy magyar földön szeretett tanárán kívül soha senki sem foglalkozott a szakkal.

És lám, a cikkíró a kiírások nagy hevében odateszi például ezt is: „Bonnetx (1779), a levéltetvek ivartalan szaporodásának fölfedezője, a fajok változatossága mellett nyilatkozik stb.” Előttem pedig az a könyv fekszik: „A természet vizsgálata, írta Bonnet Károly stb, fordította Tóth Pál verőcei református prédikátor”; ugyan olvassa el ennek előszavát, és ismerje föl a magyar embert, mert igen hasznos tudnivaló, jelesen az oly erősen külföldieskedő ifjú embereknek, aminőnek én ifj. Apáthy Istvánt ismerem.

Gúnnyal és lenézéssel illeti azt a munkát, amelyet Földyék, Petényiékx, a Friwaldszkyak s az ifjabb magyar szisztematikusuk egész sora lelkiismeretes munka árán teremtett.

Vajon Darwin min kezdte? Tulajdon ezen!

Vajon a fajok ismerete a leíró módszer nélkül lehetséges-e?

Van-e más módszer arra, hogy változékonyságukat fölismerjük, hogy kivonjuk azokat a döntő tanúságokat, amelyek a földrajzi elterjedésben, az életmódban rejlenek?

Nevezzen meg nekem ifj. Apáthy István csak egyetlenegy igazi tudóst, aki az általa gúnyolt ún. „lajstromozást” nélkülözhette volna. Bizony nem tudja! Tehát honnan meríti a jogosultságot arra, hogy ennek az iránynak mívelőit gúny tárgyává tegye?

Vajon gondolkozott-e ez az ifjú ember a rendszerről, a dolog bölcseleti oldaláról? Lehetetlen!

Hiszen aki a Linné módszerével az állattan rendszerét fejleszti, ugyanazt míveli, amit mível a szociológus, ki nem az ember belső szervezetét, bonctanát, hanem élettulajdonságait, mozgalmát kutatja és szedi rendszerbe, hogy bizonyos törvényekhez juthasson. Igaz, hogy a szociológus tudományával nem süti ki az ember bonctanát; de az is igaz, hogy az anatómus sem süti ki az emberi társadalom ismeretét.

Minden tudományszak a tudomány egyetemének szerves része, egyenlő értékű, létezése nem annyira a dolog lényegéből, mint inkább a munkafölosztás elvéből folyik; áll pedig ez különösen a tapasztalati szakokról, ahova az állattan minden alszakaival együtt tartozik.

Az igazság az, hogy Linné módszerét a tudomány ma sem nélkülözheti; ami változott, az a rendszer, azért, mert fejlődött, mégpedig ismét Linné módszerének érdeméből, mely lehetővé tette és teszi azt, hogy ezer meg ezer búvár, sőt az egymásra következő nemzedékek föloszthatják a kutatást, s hogy az eredmények mégis összegezhetők; szóval történetírás az egész.

Amit ifj. Apáthy István elkövetett, az egészen az, mintha Rankénak valamely tanítványa elítélné a történelmi okiratokat, hogy a mestert – ki azokat összegezi – megdicsérhesse!

Arról talán nem is kell tüzetesen szólnom, hogy a cikk kiindulása magyar szempontból tökéletesen hibás; de érdemel ez néhány szót azért, mert úgy veszem észre, hogy „legújabb divat szerint öltözködő búváraink” immár rendszeresen erre a hibára építik okoskodásaikat.

Ezek az urak semmit sem tudnak arról, hogy az igazi mértéket csak a viszonyok ismerete és latolása adhatja meg. Olvasnak külföldi forrásokat, ki is szaladnak a külföldre: szemök megkáprázik az intézetek nagyszerűségétől; aztán hazajönnek s becsmérelnek. Nem gondolkoznak arról, hogy mily mostoha sorsa volt a hazának akkor, amidőn a megbámult külföld már a fejlődés útjára térhetett, hogy ebben a tekintetben még Oroszország is előttünk járt; sőt hogy e mostohaság még ma is érezhető; hiszen ki az, aki pusztán tudományos foglalkozás után függetlenül élhetne?

Nem foglalkozom avval a furcsa statisztikai észbotlással, amidőn a cikkíró 16 millió magyarral veti össze az állattan magyar mívelőit, hanem áttérek a „suum cuique” kifejtésére.

Annyi bizonyos, hogy Magyarország állatvilága ma rendszertani szempontból annyira ismeretes, hogy bátran megállhatja helyét Európa mívelt államai mellett; az is bizonyos, hogy azok a férfiak, akik azt a fáradságos munkát végezték és végzik, a külföld előtt teljes értékkel bírnak, s nincsen a tudomány színvonalán álló rendszertani mű, mely eredményeiket ignorálná. Ez nem állítás, hanem kétségtelen tény, tartozik pedig e tény csupán a külföldhöz való viszonyra, helyesen az állattan egyetemességére.

Mindenekelőtt konstatálnom kell azt, hogy – amint ez különben érthető is – ezek a szakemberek nem a dr. Margóx iskolájához tartoznak, nem tőle vették az impulzust; sőt áll az azokról is, kik mint orvos növendékek tanítványai voltak; tudtom szerint kettőnek kivételével.

Dr. Margónak kétségbe nem vonható érdeme az, hogy első volt, aki itt Darwinról írt; de nem áll az, hogy ezt az irányt a magyar zoológusok ignorálják: senki sem szólt ellene; a most működű ifjabb nemzedék pedig mind a természetes rendszer alapján áll, s forrásainak ismeretében messze túljár a francia búvárokon.

Igaz az is, hogy az első – csonka állattani tankönyv dr. Margótól való, ma is kötelező; de meg kell jegyezni, hogy e tankönyv már maholnap húszéves, s ha az állattan gyors fejlődését vesszük, kétségkívül elavult; befejezést sohasem ért el.

Zootómiai tekintetben igaz, hogy dr. Margó kimutatta az idegek végződését, hogy ez a maga idejében szép – de semmiképpen sem epokális – siker volt, s hogy a mikroszkópiai technika mai fejlettsége révén ily finomságú meghatározások már a mindennapiak közé tartoznak.

Ami a budapesti fauna anumerációját illeti, ennek dereka nem dr. Margótól, hanem Friwaldszky Jánostól, Mocsáry Sándortól, a korán elhunyt dr. Károli Jánostól való.

Legújabb művének, az állatország rendszeres osztályozásának, csak katedrai jelentősége van, s ez csak a tanítási szabadság szempontjából, mint egyéni nézet, méltányolható.

A cikkíró tollán megérzik a tétovázás, amidőn az eredményt az idővel összeméri; kibúvója az az állítás, hogy dr. Margó nem talált magának való társaságot. Márpedig az igazság az, hogy nem nevelt magának iskolát sem az általános állattan, sem az összehasonlító bonctan terén, mely utóbbi teljesen parlagon hever. Nem vád ez, mert mindnyájan tudjuk, hogy lelkülete mindig az elzárkózásra hajlott, s tulajdonképpen itt rejlik az oka annak is, hogy nem találta meg a zoológusok szerény társaságát, mely itt mindig létezett, sőt megérte azt is, hogy a kolozsvári ifjú iskola túlhaladta az „alma matert”, s mind sűrűbben bocsátja ki kebeléből tehetséges, komoly törekvésű adeptusait.

Különben végezzünk.

A szertelen dicsérgetések korát éljük; s ami a megdöbbentő, ez az, hogy az ifjabb nemzedék ebben elöl jár, hogy hangjából nem az ifjúság szűz rajongása, hanem az elbizakodottság, sokszor a számítás hangzik felénk. A tisztán személyes indokon, e folyóirat tekintélyén kívül ez volt a legfőbb ok, amely e sorok írására késztetett.

De idáig jutva, érzem, hogy a jövőre való tekintetből állást kell foglalnom, s ezt ezennel meg is teszem.

E folyóirat szerkesztője emlékezni fog arra, hogy egykoron fölszólított; ismertetném, illetőleg bírálnám meg alkalmilag a magyar zoológusok dolgozatait. Én akkor ezt feleltem; kevesen vagyunk, küzdünk a műnyelvvel s a nemzeties irány fölvetésével; én ma beérem a relatíve jóval, s a fő súlyt nem a kritikára, hanem a példaadásra s az ifjú erők buzdítására fektetem.

Ma is így állok.

De azért akadt ember, dr. Dezső Béla, aki nem így gondolkozott, s a Budapesti Szemlé-ben nagyon is méltányolta mindazt, amit az általam most megbírált író ugyanitt becsmérelt.

Így nem boldogulunk ám!

Én kalapot emelek az előtt az ember előtt, aki a tudományt az egyetemességre való tekintettel művelve, a külföld figyelmét felénk fordítja; szükségünk van reá, akad is; de leborulok az előtt, aki a nemzet mívelődésének állapotát tekinti, s ezt törekszik emelni; és fájdalommal tapasztalom, hogy s külföldieskedő irány erőt kezd venni a kebli szükségen! Fájdalommal szemlélem különösen azt, hogy bizonyos előkelő szakerők egy idő óta nem saját dolgozataikkal jelennek meg a nemzet legelső tudományos fóruma előtt, hanem előállanak tanítványaik munkálataival, amelyek sokszor derék dolgok; de sohasem emelkednek felül azon a színvonalon amelyen az oktatási eredménynek állania kell, amelyeknek latolása voltaképpen pedagógiai tekintetek alá tartozik. Nem tagadom, hogy akadhatnak kivételek; de ezeket szigorúan meg kell válogatni, mert e téren az elnézés csak elbizakodottságot szülhet, mely – végső következményben – a tudományos színvonal elhanyatlásához, a közönséges penzum méltatásihoz vezethet.




Hátra Kezdőlap Előre