A magyar tudományos nómenklatúra+

E közlöny az idei augusztusi füzetében dr. Borbás Vincze a magyar tölgyek elnevezéséről értekezik, s én meg vagyok győződve, hogy mindazok, akik a magyar tudományos nómenklatúra ügye iránt érdeklődnek, s az abban uralkodó zavart keservesen tapasztalták, belefogtak a cikk olvasásába, végén pedig – éppen, mint magam is – egy kérdéssel találkoztak, mely nem más, mint az; hogyan kell tehát a magyar tölgyeket magyarul nevezni?

Noha értekezésének irányzata az, hogy irodalmi adatok és idézetek alapján éppen e kérdésre adja meg a feleletet, a felelettel bizony csak adós maradt; szóval a tisztázó eljárásnak legsarkalatosabb elve ellen vétett, mely a valamiben való megállapodást követeli.

A cikket elolvasva, legott reátalálunk a baj nyitjára, mely az, hogy a szerző nem alkalmazkodott Kant ismert tételéhez, mely így hangzik; „Die Beobachter einer scientifischen Methode haben die Wahl, entweder dogmatisch oder sceptisch, in allen Fällen aber die Verpflichtung, systematisch zu verfahren”+, ami természetesen az induktív, deduktív, szintetikus, analitikus eljárásnál is igaz és kötelesség marad. Nálunk, különösen a tudományos nómenklatúra terén, ez a kötelesség kettős súllyal nehezedik az íróra, mert a nagy harc még nincs befejezve, az ortológok és neológok tábora még ádáz dühvel csattogtatja fegyverzetét; az a zászló tehát, mely a mai tudományos irodalomra nézve azt jelenti, hogy nyelv tekintetében helyre kell állítani a régi irodalommal és a népnyelvvel való szerves kapcsolatot, még nem vívta ki a végleges győzelmet, s éppen ezért minden harcos pontosan kiélezett fegyverrel tartozik a csatatéren megjelenni.

Dr. Borbás is ehhez a táborhoz szít, s ezért csak sajnálni lehet, hogy fegyverzetére nem fordít kellő gondot, megtűri rajta a reszelős élt, néha a rozsdafoltot is.

Ám térjünk a dolog velejére. A cikkíró a következő célt tűzte ki:

1. Tudományosan meghatározni a magyar tölgyeket.

2. A megállapított fajokra alkalmazni a magyar népies elnevezéseket.

3. A népies elnevezésekben nyilatkozó rendszert világossá tenni.

Ez a cikkből kivehető; de a beosztás és az abból önként folyó rendszeres megfejtés elmaradt; innen a zavar.

A tudományos meghatározásnál a „lex prioritatis” alapján meg kellett volna állapítani a magyar földön termő és eddig biztosan felismert tölgyfajokat; azután következett volna a népies elnevezések kritikai méltatása és alkalmazása, végül a népies elnevezésekben netalán nyilatkozó rendszer kifejtése; így magától kibontakozott volna az a végső megállapodás, amely a szerző adataiból egyáltalában telhetett, s ez mindenesetre tisztázó volt volna.

De dr. Borbás eme dolgozatát bizonyos ötletszerűség jellemzi: mindenről egyszerre akar beszélni, mindent – lényegest, lényeg nélkül valót – érinteni, s minthogy egy adott körben a fogalmak közvetve vagy közvetetlenül összefüggnek, belekerül cikke során a latin szinonimákból a magyar tájszólásba, innen a nyelvészeti sejtelmekbe, amelyek a mocsárfa révén végre is a bocsári Mocsáry családig ragadják.

A cikk irányát véve, nem az a kérdés; mit tartott Kitaibel, Donner, Kerner vagy még akárhány botanikus – egyenként – a magyar tölgyfajokról, hanem az, hány fajt lehet az irodalom alapján biztosan meghatározni, a lex prioritas alapján pedig melyik ekkor a helyes név. Mindazok a kritikai vizsgálatok, amelyek ehhez elkerülhetetlenül szükségesek voltak, nem a szövegbe, hanem a jegyzetbe tartoztak volna. És szakasztott ilyen a magyar elnevezések alkalmazása is. Én csak így gondolhatom a tisztázó eljárást.

És amint a szerző itt vétette el a dolgot, úgy járt a harmadik pontra nézve is. Azt találja, hogy a nép nyelvében a Linnéx-féle kettős elnevezés „csírázik”, s felhozza például azt, hogy a Sambucus Nigra = bodza vagy bodzfa (bocfa) a S. Ebulus = borzag. Én megvallom, hogy én a népnyelvben élő kettős elnevezést, mely nemcsak „csírázik”, hanem tökéletesen érett gyümölcs, másképpen tudom, ti. úgy, hogy a S. nigra = fekete bodza, a S. racemosa = havasi vagy vörös bodza, a S. Ebulus = gyalogbodza, ami mindenesetre Linnéx törvényének tökéletesen megfelel, sőt a dolog alapjában úgy áll, hagy Linnéx azt, ami a nép nyelvében a dolgok természete alapján kifejlődött, kodifikálta, és a tudományban következetesen alkalmazta. A különbség annyi, hogy Linnéx a kettős elnevezést minden fajra nézve kötelezővé tette, holott a nép csak ott él vele, ahol másképpen nem boldogul, azaz a cirokkal beéri, a répánál különböztet: sárgarépa, vörösrépa, cukorrépa, takarmányrépa stb., úritök, lopótök, sárgadinnye, görögdinnye stb. stb.

Ha dr. Borbás ezen a nagyon természetes csapáson halad, akkor nem támad a „növényhadakról” szóló ötlete, amely úgy, amint ő kifejti, merő ellentétje annak, amit Linnéx kodifikált, mert nemet = genust sehogy sem jelenthet, amint ezt példái, így a bodzfa, borzag világosan bizonyítják is.

A növényhadak definíciója szerinte az, hogy a nép a növényhadakkal vagy nemzetségekkel „a vérrokonságban levő növényeket is megkülönbözteti egymástól”. Ez teljességgel nem áll, nem is állhat, mert a nép növényhadai nem különböztetik, hanem összefoglalják a „vérrokonságban” levő növényeket.

A nép „növényhadai” mindenütt szakasztott azok, amelyeket a botanika ősapja felállított, ti. füvek, bokrok, fák, kifejtve pedig erdő, cserjés, bozótos, ciher, rét, kaszáló, láp, dudvás, burjános stb. stb., amelyekben azután sorban különböztet, pl. bükkös, tölgyes, fenyves, vegyes erdő – a bokrosban, mogyoró, kecskerágó, feketegyűrű, galagonya, som stb. stb. Tehát jogosan csak azt lehet mondani, hogy a nép megkülönböztet növényhadakat, s ezeknek végre szükség szerint még fajokat is, pl. fekete bodza, havasi bodza, gyalogbodza stb., az egész pedig teljesen kongruál a Linnéx módszerével.

Ezen a csapáson haladva, eljutunk ahhoz is, amit dr. Borbás helyesen s nyomósan az ép nyelvérzékről mondott, mert valóban ettől függ, hogy a magyar nómenklatúrát tudományosan és a nyelv szellemében kifejlesszük. Fájdalom, hogy az alkalmazásban itt is és szerencsétlenül ötletszerű. A tölgyeken termő soknemű kidagadások számára elfogadja s nyomban alkalmazza a „suskát”, noha ez a legnyersebb szlávizmus. „Suchi = száraz, susiti = szárítani, susenka = aszalt gyümölcs, suska = a tölgyeken termő gubacs, fészkes gubacs, lencsés gubacs stb.

Kant tétele előtt meghajolva, kimerítem kötelességemet, s felállítom azokat a pontokat, amelyek szerintem a jövőben elejét vehetik annak az ingadozásnak, amely dr. Borbás értekezésében pl. a mocsárfa alkalmazásában oly kirívó.

Minthogy a nép megkülönböztetés és elnevezés dolgában növénnyel, állattal egyformán bánik, elmondom, mire tanított meg a halak körül folytatott vizsgálódásom.

1. A szerzőknek a népies elnevezésekre vonatkozó adataik csak relatív értékűek, mert rendesen csak lokális természetűek, és sokszor csak találomra alkalmaztatnak.

2. A nép elnevezései is ingadozók; elváltozásuk széles határok között mozog; az alkalmazás az illető vidék népének megkülönböztető érzékétől függ, mely vidékenként hol élesebb, hol tompább.

3. A tisztázást csak a rendszeres gyűjtés, a gondos megrostálás és összehasonlítás teszi lehetővé.

Álljon itt egypár példa. A halászati írók teljesen megrögzöttek abban, hogy a „görgécse” = Gobio, a „durda” pedig Abramis. A rendszeres gyűjtés bizonyítja, hogy ez a két népies elnevezés egy harmadik halfajé, ti. az Acerina cernuaé, mely a következő neveket viseli: borholy (porho), disznóhal, dörgecs, dörgécse, dörgicse, dörgőcse, dörgöce, durbancs, durbincs, durda, dürgencs, görgécse, görgicse, görgölcse, lezsére, maca, paptetű, pikó, tövishal, varsinta, vízidarázs.

Itt a „görgécse” és a „durda” nagyon erősen meg vannak kötve, s a halászati írók úgy estek tévedésbe, hagy rossz vidékre jutottak.

A rendszeres gyűjtés még másra is tanít, arra, hogy a nép a közös kirívó jegyű fajokat sokszorosan összetéveszti. Így a sügér, bucó, durbincs három faj, melynek két-két tüskés hátsörényúszója van; ahol a nép érzéke finom, ott a nevet jól alkalmazza, ahol nem finom, összevissza hányja.

A tanulság igen világos; a nép ugyanazt az állatot egyfelől egy tőelnevezésnek sokszoros változatával, másfelől oly nevekkel illeti, amelyek teljesen önállók, vagyis: durbincs, dürgencs, dörgécse, görgécse egyfelől, lezsér, maca stb. másfelől.

Ebből a szempontból tekintve Dorner, Kitaibel és mások egyes magyar tölgynevei sem lehetnek döntők, azok is a rendszeres gyűjtés összehasonlító rostájára tartoznak; sőt következik még az is, hogy lehet az egyes név remek magyarságú is, még mindig az a kérdés, vajon az adott vidéken a nép helyeses különböztet-e? Ezenfelül még az is kérdés: mennyit ér a vidék magyarossága, hogyan viszonylik pl. Nógrád a Bodrogközhöz éppen a tölgyek dolgában.

Ez a rendszeres gyűjtés nem könnyű dolog; de az egyedüli mód arra, hogy igazán eredményre jussunk, hogy pedig hozzálássunk, ennek nagy ideje is.

Mívelődési viszonyainkra való tekintetből mondom, hogy a nemzet annak fogja nyújtani a pálmát, aki rendszeres eljárással – de rendszeressel ám! – megjavítja a tudás legfőbb szerszámát, a nyelvet.




Hátra Kezdőlap Előre