Mikszáth Kálmán

Nagy Ignác*
(1810 –1854)

 

 

Barabás Miklós portréja Nagy Ignácról (1844)

 

Magyar nemes volt ugyan, de német műveltségű, ami nem csoda, mert gyermekkora a tizenkilencedik század második tizedére esik, mikor a magyar nyelv idehaza is hamupipőke volt. Még a nemes urak is csak a nemzetiségi vidékeken társalogtak magyarul a családban, hogy a cselédek ne értsék. Magyar falvakban ugyanebből az okból idegen nyelven beszéltek.

Nagy Ignác is tudott magyarul, hiszen Keszthelyen született (1810-ben), hol atyja a Georgikont alapító különc főúrnak, Festetich György grófnak volt a tiszttartója; az iskoláit többé-kevésbé szintén magyar városokban: Gyöngyösön, Baján, Pécsett végezte. Majd Pestre ment a bölcsészetet hallgatni, miközben Klopstock, Schiller művein megmámorosodva, nagy titokban maga is német írónak készült. Tele volt már az asztalfiókja német versekkel, novellákkal és színdarabokkal, mikor a Kisfaludy Aurórá-ja kezébe került. Csodálkozott. Hát ez mi? Hát magyar irodalom is van? S ezentúl mohó szomjjal kutatott fel mindent, amit a magyar irodalom termelt. Bizony nem állt a Goethe-i és Schiller-i magaslatokon, de érezte a roppant különbséget, hogy míg az egyik egy hatalmas művelt nemzetnek pusztán szellemi bokrétája, mely az egész világnak illatozik, addig a másik egyszerű faggyúgyertyácska, mely egy szegényes nemzet oltárán szűziesen, tiszta lánggal kezd gyulladozni.

Az ifjú Nagy Ignác szíve megdobbant – megtalálta ideálját. Átpártolt az árvához; elégette összes német kéziratait, s ettől (1833-tól) kezdve egész odaadással a magyar szépirodalom művelésére adta magát.

Kizökkenés nélkül írogatott egész haláláig. Nem jöttek közbe tarkabarka intermezzók, mint más íróknál. Társaságok, kalandok, asszonyok el nem vonták a munkától; rút volt, mint egy faun – minélfogva hamar megnősült (már 21 éves korában), zajtalan polgári életet élve, anyagi gondok se zavarták. Egy kis hivatala volt a királyi kamaránál, azonfelül a munkái is jól jövedelmeztek. „Szaladt utána a pénz”, mint kortársai mondták, kik „Krőzusnak” nevezték egymás közt, s tőle kértek kölcsönt, ha megszorultak.

Az úgynevezett „okos írók” közé tartozott, akik nem indultak eszmények után, nem kergetik tüskön-bokron a halhatatlanságot, megelégszenek, ha, amíg élnek, jól élnek, s minden igyekezetük odairányul, eltalálni a közönség ízlését. Nagy Ignác addig-addig próbálgatta, míg végre sikerült neki.

Első kísérletei, melyeket a Mátrai Gábor Regélő*-jében közölt, nem keltettek élénkebb figyelmet, színpadi munkái, a Murai rabló és Soroksári János sem. Neve 1834-ben a Jelenkor-ban kezdett némi irodalmi patinát kapni;* a Budapesti élet című rovatban közölt szatirikus apróságai felkapott olvasmányok lettek.

S most, hogy megfogta a madarat, a közönség rokonszenvét, el nem eresztette többé. Kettőzött buzgalommal fogott neki a munkának, s tekintve, hogy csak negyvennégy évet élt, roppant sokat, aránylag talán Jókainál is többet írt.

Almanach vagy zsebkönyv ezentúl alig jelenik meg Nagy Ignác-féle novella nélkül. Mulatságból eredeti színdarabokat ír, unalomból idegen színműveket fordít a Nemzeti Színháznak, munkának csak a politikai lapoknál eltöltött időt számítja – nem is sejti talán, hogy itt hagyja a legmaradandóbb nyomokat. Ugyanis ő kezdte először a beérkező híreket külön kikerekített, kicsiszolt alakban mint önálló valamit kezelni, s így lett megalapítója a mai újdonságnak s ősatyja az újdondászoknak.

1840-ben Életuntak című vígjátékával megnyeri az Akadémia másodjutalmát, utána két évvel pedig az első jutalmat üti meg Tisztújítás vígjátéka, mely előadva is zajos tetszést vívott ki, s egész Szigligeti Edéig a legjobb magyar vígjáték nimbuszával jelenik meg a magyar színpadokon. E vígjátékával elsőnek nyúlt Nagy Ignác az aktuális életanyagba, gúnyolván benne a korteskedést, melytől völgy és halom visszhangzott a fokosok akkori fénykorában.

Ebben a művében (a Magyar titkok-ban – Sz. G.) éri el a tetőpontot az ő örökké derült múzsája. 1844-ben Sue* Jenő „Párizsi titkain” nekibuzdulva, megírja a „Pesti titkokat”, s azt saját maga adja ki füzetekben képekkel illusztrálva. Sok jóízű részlet van benne, valamint megfigyelés. A régi Pest elevenedik fel némely leírásában, a nagy rész azonban rémmesei lelemény, mely sehogy sem illik az akkor még kicsiny, úgyszólván áttekinthető főváros viszonyaira. Mindamellett „könnyen olvastatta magát”, ahogy egy bírálója kifejezte, s a közönség, mely nagy tömegekben sorakozott a tizenkét füzetes vállalat mellé, valóságosan falta a felváltva vidám, majd hátborzongató epizódokat.

Ez volt utolsó jó munkája, s egész kis vagyont hozott a konyhára. Innen már hanyatlást mutat Nagy Ignác vénája. Az íróasztal gyakran áll bosszút gazdáján, s mégpedig annál inkább, minél többet ül az mellette. A forradalom idején már betegeskedni kezdett, szervezete meggyöngült a sok ülésben, virrasztásban. A mozgalmakban részt sem vesz, szobájában betegen éli át a nevezetes napokat. A harc lezajlása után azonban mégis megfosztják hivatalától, mire 1849 végén föléleszti a Hölgyfutár-t, melyet haláláig szerkesztett.

Nem tartozott a nagy, csak a szerencsés írók közé (s nem tudni, mi ér többet). Majdnem húsz éven át volt népszerű a közönség előtt, s közszeretetben állt társainál is, mert jó ember volt, irigység nélkül való istápolója a fiatalabb nemzedéknek. Jókai feltűnésekor, midőn az nem tudott kiadót találni a Hétköznapok-ra, maga kereste föl Hartlebent, s mindenféle furfanggal rábeszélte, hogy segítse révbe könyve kiadásával a még ismeretlen fiatal írót, kiről pedig tudta (mert elég magához való esze volt), hogy rövid idő múlva el fogja homályosítani.

Vidám, elégedett természetű ember volt, amellett jó pajtás, mikor a Csigában, az írók vacsorálóhelyén megjelent, „dugóknak szörnyű pattogása vala” – jegyzi meg egy kortársa.

Még négy évig élt a forradalom után, de alig irt valamit. Nem volt se egészsége többé, se témái, se olvasói. Más, szomorú világ szakadt ide a régi helyett. Legokosabb volt itt hagyni.

 

(1908)




Kezdőlap Előre