Polgári estély*

 

Midőn polgári estélyről írásra határoztuk el magunkat, azt csupán méltó és illő hálából tettük, azon kimagyarázhatlan élvekért, mikben ily estélyben részesülni szerencsések valánk. Oh, azon estély legnevezetesb eseményink egyike, s valóban nem egyhamar fogunk róla megfeledkezni!

Ha valódi tudósok volnánk, és német tudományos egyetemen nyertük volna kiképeztetésünket, úgy most bizonyosan mindenekelőtt arról értekeznénk, hogy tulajdonképp mit jelent az estély szó elméletileg, s mikor használtatott legelőször ezen értelemben; azután pedig azon fontos kérdés taglalásába bocsátkoznánk, hogy mi különbség van a polgári és egyéb estélyek között. Ezen két kérdés megfejtése csupán Ádám apánkig vezetne bennünket vissza, s így igen nagy mulatságára fogna ugyan szolgálni a tisztelt olvasónak, de fájdalom! – nekünk, magyaroknak oly szűk és drága az időnk, hogy minden efféle mélyebb búvárkodást a német tudósoknak vagyunk kénytelenek átengedni. E tekintetben tehát röviden csupán annyit mondhatunk, hogy az estélyek divatozása oly régi, mint a világ alkotása, és minden néposztályban annyira elterjedt, hogy a legkisebb falunak is van fonókája, s mi azt hisszük, hogy a főrangúak is ettől kölcsönzék estélyeik alapeszméjét, mert ezekben is, módosítván a módosítandókat, ugyanaz történik, mi a falusi fonókákban szokott véghezmenni; azon egy különbséggel azonban, hogy a fonókában munkával s haszonnal párosul az időtöltés, míg az úgynevezett estélyeken minden haszon nélkül fecséreltetik el a drága idő. Azonban ne legyünk rendkívül szigorúak, s higgyük el, ha bírjuk, hogy minden estély igen hasznos, mert megújítja erőnket a másnapi munkára, miután álmatlanul töltöttük el az éj nagyobb részét.

Ezen rövid bevezetés után most már egyenesen a tények elősorozásához foghatunk. Mi, tudniillik, kik e sorokat írjuk, több polgárházba járunk, s ezek közt olyanba is, melyben már két házikisasszony nőtt fel. E két virágszál tiszteletére minden héten estély adatik, melyre több reményteljes ifjú is hivatalos szokott lenni, kikről tudva volt, hogy jó táncosok, és a házasságtól legalább elvben nem irtóznak. Ezeken kívül egyébiránt még más vendégek is szoktak ott megjelenni, miről azonban majd későbben szólandunk.

Mi az úgynevezett régi háziverebek közé tartozunk ott, következésképp nem tartozunk szerfölött ügyelni a külső illedéki rendszabályokra, hanem félórával korábban is megjelenhetünk, és tanúi lehetünk az előkészületeknek, melyek gyakran a tulajdonképpi estélynél is mulatságosabbak.

Minthogy pedig azon estéllyel, melyről jelenleg szólani akarunk, Stanci kisasszony tizennyolcadik születésnapja is kapcsolatba jött, melyet tudtunkra még csak most ünneplett harmadszor, tehát még több okunk van arra, hogy korábban jelenjünk meg azon díszes családi körben, melynek egyes tagjait szükségképp meg kell kissé ismertetnünk a szíves olvasóval, mielőtt a tulajdonképpi estély szabadon bocsáttatnék.

A lépcső gondosan meg van súrolva, s a kőpor vígan pattog lábaink alatt, miket ezúttal nem kell megbotlástól féltenünk, mert a két olajmécs szépen világít, miket az estélyadó gyújtatott, minthogy a háziurak nemigen barátai a fölvilágosulásnak, s azért lépcsőiket sötétség fátyola által szeretik boríttatni. Midőn a nyílt folyosóra érünk, csak arra kell figyelnünk, hogy melyik konyhából világít legnagyobb tűz, s bátran s egyenesen odairányozhatjuk lépéseinket, mert a tüzet bizonyosan az estélyi készületek lobbantották oly magosra. A házi kutya igen vidám arckifejezéssel csóválgatja farkát a konyha küszöbén, mert régi tapasztalásból tudja, hogy az ily estély neki is édes gyümölcsöket terem, mi az ő nyelvén zsíros csontokat és jó húst jelent.

A konyhában nagy mozgalom uralkodik, s igen örvendünk, hogy mindjárt a házioltár közelében ismerhetjük meg embereinket. A szakácsné és szolgáló nem tartozik körünkbe, rólok tehát csak annyit mondunk, hogy az elsőnek igen nagy, az utóbbinak pedig rendkívül kis orra volt, minek következtében mindegyik irigylett valamit a másiktól, s így igen természetes, hogy örökös apró viták és civakodások folytak közöttök. A tűzhelyhez legközelebb a családfő áll, piszkos szürke kabátban s ragyogó fehér mellényben és fekete nadrágban; karján a család legkisebb csemetéjét, az ötesztendős Gyulát tartja, másik kezével pedig egy mázas csuprot emel föl, melybe igen gondosan tekintgetvén, dorgáló hangon így szól a szakácsnéhoz:

– Náni, már megint új csuprot vettél le a polcról? Ugyan van-é lelked?

– Hiszen a ténsasszony parancsolta, hogy tiszta csuprot vegyek herbatét főzni.

– Valóban azt mondád, édeském?

– Igen, én parancsoltam – felel kissé kedvetlenül a háziasszony, s gondosan tűzé az utolsó szalonnaszeletkét a kövér nyúlba, mely előtte hasalt –, a kínai teához mindenesetre új csuprot kell venni, mert a zsírostól szaga lenne, és kiszólnának bennünket.

– Talán mégis lehetett volna valamely jól kisúrolt régi csuprot is használni, mit gondolsz, édeském?

– Teljességgel nem.

– Átkozott tea! Náni, mondom, hogy holnap tüstént polcra kell tenni a csuprot, mert nem akarom, hogy minden estélyen újat kelljen a tea miatt elvesztegetni.

– Jól van, ténsuram.

– Meg van-é a nyárs jól tisztítva? Minap rozsdaszaga volt a pecsenyének.

– Oly tiszta, hogy kard helyett is elviselhetné a ténsúr.

– Na, micsoda gorombaság ez megint?

– De, édes atyuskám, ugyan minek avatkozik konyhai dolgokba? Hiszen elvégzünk mi mindent.

Ezen igen okos megjegyzést Stanci kisasszony tevé, ki éppen habot vert valamely finom süteményhez, s oly ügyes volt, hogy selyemruháját nem piszkolá be ezen szép műtétel által, ámbár csak tenyérnyi fehér kötényke volt elébe akasztva.

Az apa nem is figyelt a józan intésre, hanem jobb ügyhöz méltó megátalkodottsággal folytatá zsémbes megjegyzéseit, mondván:

– Fácánosan van a kappan elkészítve?

– Igen, ténsuram, ecettel fojtottuk meg.

– Hol van? Szeretném megszagolni.

– Ugyan, édes férjem, ne légy oly katuska.*

A nő intése nem használt, s a családfő csakugyan megszagolá a fácánná változtatott kappant, s igen fontos hangon mondá:

– Úgy hiszem, nem fogják észrevenni, hogy nem valóságos fácán. Te Panni, jól vigyázz rá a sütésnél, és mindig ecetes vajjal öntözgesd; ettől oly avas szaga lesz majd, hogy magam is fácán gyanánt fogok belőle enni.

Míg a családfő, Gukker úr, némán folytatja a csuprok fontos vizsgálatát, addig rövid pillantatot vethetünk az egész családra.

Gukkerné még mindig csinos asszony, ámbár soha nem volt szép, s már nagyon közel áll negyvenedik születésnapjához, s bizonyosan jó asszony, mert, mint legrégibb ismerősei mondják, soha nem volt alkalma rosszat elkövethetni. A piperét kissé szerette ugyan, de valamint egyéb szenvedélye nem volt, úgy ezt sem űzé túlzásig, hanem mindig meglehetősen jó állapotban levő erszényéhez szabta. Legnagyobb hibája mindig csak abból állott, hogy gyermekeit valódi majomszeretettel bálványozó; ebben mindazáltal oly sokan foghatnak vele kezet, hogy nemigen érdemes e tévedését hibának neveznünk.

Stanci kisasszony, ki ma ünneplé tizennyolcadik születésnapját, húszéves, piros, eleven lyány volt, kivel anyja elhiteté, hogy igen művészileg énekel, s hogy szépsége, párosulva roppant művészetével, bizonyosan főrangú vagy legalább vagyonos nemes férjhez fogja őt juttatni. Hagyjuk meg hiedelmében, ha ezáltal boldognak érezi magát.

Alfréd csak tizennyolc éves volt, s mégis oly roppant költői tehetséget födöze föl benne anyja, hogy meghittebb körökben csak kis Schillernek szokta őt nevezni, ki, mint ő mondá, Zafir* humorát Kotzebue* találékonyságával egyesíti magában. Annyi bizonyos, hogy Alfréd igen sok regényt s költeményt olvasott, és meglehetősen jó emlékezettel bírt.

A tizenhárom éves Auróra rikító párját a hegedűn, s csak rendkívüli szerénységének tulajdoníthatni, hogy nyilvános hangversenyben nem hallató még magát; lehet azonban, hogy e szerénység némi kis büszke öntudatból is származott, mert annyi rossz hegedűs hallató már magát Budapesten, hogy a jobbra nézve éppen nem lehete nagy dicsőség fölöttük kitűnni.

Kunigunda igen szép kilencéves gyermek vala, s oly érzékenyen tudott szavalni, hogy a francia Rachel* dicsősége bizonyosan örökre sírba száll, mihelyt ezen angyalka nyilvánosan fogja magát hallatni.

Ha ezek után még azt mondjuk, hogy az ötéves Gyula remek táncát minden ember elragadtatónak állítja, úgy mindent elmondottunk, mit ezen ritka művészi tökélyekkel díszesített családról elmondhattunk; megjegyezvén azonban, hogy emellett mindegyik még számtalan apróbb jeles testi és lelki tulajdonokkal is bírt, miknek elszámlálásával íveket kellene betöltenünk, mely kellemetlenségtől örömest kíméljük meg a szíves olvasót, ki annyi béketűrést méltóztatott már eddig is irántunk tanúsítani.

– Az istenért, atyuskám – kiálta most rémülten Stanci kisasszony –, mintha lábdobogás hangzanék a lépcsőn. Már vendégek érkeznek, s mi még mindnyájan konyhában vagyunk.

– Fussatok be, gyermekeim, és szedjétek rendbe magatokat; én azalatt majd kiadom az utolsó rendeléseket.

– De kabátja, atyuskám?

– Majd megszabadulok én attól, csak menjetek be.

Az egész család azonnal a szobába suhant, Gukker úr pedig a kamarába dobó szurtos kabátját, nagy tetszéssel nézett szép, tiszta frakkjára, s nadrágáról a hamut leveregeté; azután pedig így szólott a szakácsnéhoz:

– Náni, a kínai tea nagyon drága, csak felét kell befőzni.

– Jól van, ténsuram.

– El ne feledd, hogy éppen hatvanhárom fánk van kiszakasztva; majd megszámítom, ha behozzátok.

– Hiszen nem vagyunk tolvajok.

– Megint gorombáskodol? Panni!

– Tessék parancsolni.

– Szorgalmasan öntözgesd a fácánt.

– Melyiket, ténsuram?

– Melyiket? A fácánt.

– Hát hol van, ténsuram?

– Ostoba! A kappant.

– Vagy úgy! Jól van, ténsuram.

– Náni.

– Tessék parancsolni.

– Meg ne füstöljétek a nyulat.

– Dehogy; majd vigyázunk.

– Pokolba csaplak benneteket, ha valamiben hiba lesz.

– Ténsuram, mindjárt belépnek a vendégek.

– Hallgass! Vigyázzatok, hogy ki ne fusson a kávé.

– Talpon leszünk.

– Jaj, úristen, mennyi bajt okoznak ezen átkozott estélyek!

Ezen ájtatos fohász után gyorsan a szobába ugrott a katuska családfő, de mégsem oly gyorsan, hogy frakkja áruló farkát az érkező vendégek meg ne pillanthatták volna. De hiszen ez nem baj, mert legföllebb is csak azt bizonyítja, miképp az érdemes Gukker úr koránsem tartja méltósága alatt személyesen is gondoskodni úri vendégeinek illő fogadtatásáról.

Tekintsünk a társalgási terembe. Először előcsarnokba érkezünk, mely tulajdonképpen a gyermekek alvószobája, de most két házhoz tartozó és egy kölcsönvett ruhafogassal van ellátva, hol a vendégek felső köntöseiktől, kalapjaiktól és esernyőiktől egész kényelemmel szabadulhatnak meg. A puhafa asztalkán két pakfong* gyertyatartóban ugyanannyi hófehér millygyertya* világít a szükséges műtételhez és illetőleg átalakuláshoz; a két gyertya közt pedig meglehetős nagyságú tükör áll, mely előtt hajukat és ábrázatukat illő redőkbe szedhetik a tisztelt vendégek. S most szabad legyen egyúttal mellesleg megjegyzenünk, miképp a millygyertyákat bizonyosan szegény emberek vigasztalására találták föl az elmés franciák, minthogy ezek mellett sem inast, sem koppantót nem kell tartani. Mégiscsak derék emberek a franciák, s valóban, szinte könnyebbülve érezzük magunkat, hogy illő helyet találtunk e méltányos dicséret kimondására.

Ezen kis előcsarnokból minden akadály nélkül egyenesen a társalgási díszterembe lépünk, melynek padlója oly fényesre van viaszolgatva, hogy az elcsúszástól ugyancsak őrizkednünk kell. E teremet tizenkét karú vilár* vagy csillár világítja, mit eddig magyarul lusternek* szoktunk nevezni; a fal körül három pamlag s húsz szék kínálkozik pihenésre, és alig hagy helyet a zongorának, melyen két ezüst gyertyatartó igen szép és kielégítő világosságot terjeszt. A mellékszobák egyikének ajtaja be van csukva, s így annak titkait még nem árulhatjuk el; a másiké ellenben nyitva áll, s így ezen titokért kárpótlásul mondhatjuk, hogy az is szépen ki van világítva, mit picinysége miatt néhány gyertyával igen könnyű vala kieszközölni. Ezen oldalszobában egy pamlagot látunk, tiszta fehér lepedővel behúzva, s több apró játékasztalt. Ha talán akadna valaki, kit a nemes tudási vágy azon kérdésre ösztönözne, hogy ugyan miért van fehér lepedővel bevonva a kérdéses pamlag, melyről szerencsénk vala rövid említést tenni, annak egész bizalmas nyíltsággal azt válaszolnók, hogy mi ezen sajátszerű alakoskodás valódi okát nem tudjuk. Mivel azonban nem bírjuk átlátni, hogy bizonyosság hiányzása esetén mért ne lehetne valószínű sejtelmekhez folyamodnunk, tehát csakugyan meg is kísértjük ezt; annyival is inkább, mivel a leghíresb történetírók is ezzel pótolják a valót, midőn a tudományos kutatás valódi fonala megszakad. Alázatos véleményünk a többször ismételt pamlagra nézve tehát oda megy ki, hogy vagy nagyon drága és pompás volt kelméje, s emiatt nem akarók azt szerfölött koptattatni, vagy hogy a gyermekek annyira bepiszkolták már, miszerint a tisztelt úri vendégek könnyen kárt szenvedhettek volna rajta díszes ruháikban. Melyik sejtésünk valóbbszínű e kettő közől, annak meghatározását egész szerénységgel a tisztelt olvasóközönség igazságos ítéletére bátorkodunk bízni. A díszteremben még sok baja volt Gukker úrnak, minden széken s pamlagon talált valami igazítanivalót, s onnan az oldalszobába rohant, hol a gyertyatartókat egyik helyről a másikra tologatá, s az asztalkákat is kimozdítá helyökből, mert véleménye szerint semmi nem állott jól, ha ő nem tette rá kezét. Homlokáról nehéz verejtékcsöppek gyöngyöztek, csak éppen annyi ideje maradt még, hogy kendőjével leszáríthatá példátlan munkássága keserves gyümölcseit, midőn az ajtó megnyílt, s a várt úri vendégek első hatalmas csapatja belépett.

A családfő azonnal szokott kézmorzsolgatással siete elfogadásukra, miközben szapora nyelve fáradhatlanul pergett, üdvözlő kérdéseket s válaszokat kitűnő kellemességgel összevissza zavarva:

– Alázatos szolgájok… miképp méltóztatnak lenni? Igen jól? Ah, ez derék! Istennek hála, mi is mindnyájan jól vagyunk. Ez mindig fő dolog, hahaha! Már rég nem volt szerencsém. Kimondhatlanul örvendek. E megtiszteltetés magamon kívül ragad. Ah, a kis Malcsi kisasszony is itt van? Igen örvendek. Családom tüstént megjelenik; de a cselédek oly röstek, oly buták, hogy minden után magunknak kell tekintenünk, ha szégyent nem akarunk vallani tisztelt barátaink előtt. Ah, öreg barátocskám, erős lábon állunk? Hahaha, reménylem, jól fogunk mulatni; legalább mi mindent elkövettünk, hogy e megtiszteltetést illő szolgálat által érdemelhessük meg. Oh, de a cselédség! Valóban utoljára mi leszünk kénytelenek e lomha népet szolgálni, hahaha!

Így ment ez kifogyhatlanul, s minden újabban érkező vendégnek ismételve végig kelle hallgatnia ezen nem annyira érdekes, mint meglehetősen unalmas elfogadási szaggatott szónoklatot.

És kik voltak a vendégek? Isten tudja! Kereskedők s egyéb hasznos polgárok, pohosak és soványak, törpék és szálasak, fiatalok és vének, gazdagok és szegények, de mind talpig böcsületes emberek; mi legalább ezt szeretjük rólok hinni, mert ellenkezőt semmi esetre nem tudnánk ellenők bebizonyítani. Volt oly család is, mely hat reményteljes apró csemetét hozott magával, kik, mint a szülék bocsánatot kérve számtalanszor ismétlék, oly benső és hő ragaszkodással viseltetnek az érdemes Gukker család iránt, hogy a világ minden kincseért sem lehete őket otthon maradásra bírni. E csoport közöl csak egy igen szenvedő arckifejezésű fiatal uracsot emelünk ki, kinek megjelenése rendkívüli örömet szerze az egész társaságban, mert a jobb polgári körökben mindenütt otthonos, és igen arszlániasan viseli magát. Egyébiránt ezen uracsot nagy és mély titok környezi, némelyek azt hiszik, hogy lengyel menekvő, mert Kakinszky úrnak nevezteti magát, mások ellenben nemigen akarják ezen állítást hinni, mert az uracs még nagyon fiatal, s így a lengyel kaszások közt nemigen harcolhatott; sőt voltak olyanok is, kik egyenesen azon botrányos hiedelemben valónak, miképp Kakinszky úr tulajdonképp Kaker úr, és zsidó kalandor, ki a titok leple alatt kényelmesen élősködik a középosztály jobb házaiban. […]

Különben az is igen kedveltté tevé Kaker vagy Kakinszky urat, hogy mindenki írónak tartá őt, ki a német lapokban álnevű cikkeket közlött, mivel, mint mondá, saját neve alatt nem lehete nyilvánosan föllépnie. Eszerint tehát mindenki keresd barátságát, hogy alkalmilag valamely eszméjét általa a közönség elébe juttathassa; ennélfogva igen természetes, miképp Gukker úr rendkívül örvende megjelenésének, mivel reménylhetni gondolá, hogy fényes estélye talán még meg is említtetik valamelyik lapban, mely kitüntetésért három napot is kész lett volna életéből föláldozni.

Míg ezen észrevételeket elmondottuk, azalatt az egész Gukker család megjelent, s a kölcsönös üdvözlések minden oldalról megújultak, miket leginkább azon leírhatlan csodálkozás tőn nevezetesekké, mely szerint az úri vendégek teljességgel nem bírták elhinni, hogy Stanci kisasszony már tizennyolc éves, ámbár bensőleg mindnyájan meg voltak győződve, hogy éppen ma lépte át huszadik tavaszát.

Miután ezen méltó csodálkozás valamennyire lecsillapult, némi rövid vitatkozás után a mulatsági rend megállapíttatott. Elhatároztatott tudniillik, hogy addig, míg a pecsenyék megsülnek, az öregek kártyához és teához látnak, a fiatalok pedig talpaikat koptatják, azaz táncolnak. Ezen fontos határzat után mindnyájan helyet foglaltak, kivevén Gukker urat, kinek mindig akadt valami elrendeznivalója, s kinek minden pillanatban mindenütt meg kelle fordulnia. A kártyaasztalok mellett csakhamar verni kezdék a filkót* vagy whistet, ami tulajdonképp mindegy, mert egyik oly haszontalan időlopás, mint a másik; a fiatalok közől pedig nagy bajjal csakugyan akadt vállalkozó, ki a zongorán néhány keringőt oly derekasan tönkrekalapált, hogy a lelkes ifjúság rendkívüli lelkesüléssel táncolt, mennyire ezt az apró csemeték miatt eszközölheté, kik nem akartak henye nézők lenni és álmosan bóbiskolni, hanem ugyancsak derekasan aprózták a táncot egymással, miáltal nem csekély zavart okoztak, minthogy a nagyoknak mindig csak arra kelle ügyelniök, hogy valamiképp el ne tapossák az apró sáskasereget. Az ily tánc azután természetesen nagyon fárasztó, de végre mégiscsak tánc, s következésképp minden bajt könnyen feledtet.

Ezalatt minden játékasztalnál filkóvá lett már egypár úri vendég, a whistben másképp szokták ugyan nevezni azt; de végre csakugyan mégis bizonyos, hogy tulajdonképp minden kártyás csak filkóvá lehet, s így a nevezésen nemigen szükség fejünket törnünk. A táncosak is lemorzsoltak néhány keringőt, és az óhajtva várt tea megjelent. Meg kell vallanunk, mi ezen italtól rendkívül irtózunk, mert puszta látása is mindenkor betegségre és gyógyszertárra emlékeztet, s azért nem is szeretünk felőle sokat beszélni. Annyit azonban mégis elmondunk, hogy a gyönge tea émelygést okoz, az erős pedig föllázítja a vért, és elkábítja a főt. Innen származik azon sajnos következmény, mely szerint a kiváltságos teaivók gondolatai oly zavarosak, hogy mázsaszámra sem érnek meg egy fapénzt.

Most már arról is szólhatnánk talán, hogy miképp mulatott a díszes társaság. Hagyjuk őket inkább magokat meghitten beszélgetni, úgy bizonyosan többet hallhatunk, mintha csupán saját véleményünket mondogatnók el.

Egy játékasztal körül ily megjegyzéseket hallhatunk:

– Mit szól ön e teához?

– Meleg víz, alig bírom elnyelni.

– Soha nem ittam ennél rosszabbat.

– Valóságos méreg.

– Minek is fognak hozzá a jó emberek, ha nem tudnak vele bánni.

– Gukkerék mindenben majmolni akarják a nagyvilágot.

– Szegény bohók!

– Ah, Herr von Gukker, mondhatom, a tea fölséges.

– Dicső!

– Soha nem ittam jobbat.

– Valóban, én sem.

– Oh, kimondhatlanul örvendek, hogy jó szándékunk ily kegyes méltánylásra talál. Csak a cselédségben bízhatnék jobban az ember!

Másik játékasztalnál:

– Ugyan mit szól ön e gyülevész társasághoz?

– Szinte nem jól érzem magamat.

– A szegény Gukker csak nem feledheti, hogy egyszer szabó volt.

– Minden csőcseléket meghí.

– Végre szégyen lesz nála megjelennünk.

– Én vissza fogom magamat vonni.

– Én is.

– Nem vethetjük el magunkat.

Harmadik játékasztalnál:

– Ugyan minő vacsoránk lesz?

– Alkalmasint nagyon közönséges.

– Mégis reménylem, hogy csak nem fognak lúdpecsenyével bosszantani.

– Ki tudja.

– Ah, én talán mindjárt elájulnék.

– Bizony, pedig én tartok tőle, hiszen ezen jó emberekben semmi finomság nincs.

– Örömest egészen visszavonulnék tőlök, de hol töltse az ember az unalmas téli estéket?

– Már csak meg kell a sors végzésében nyugodnunk.

– Csak ludat ne lássak.

Ily értelemben nyilatkoznak a többi úri vendégek is, mert igen szomorú igazság az, hogy a vendégek szeretik a mulatságot adó házat megrostálni, s a legszívesb akaratban is találnak fitymálnivalót. Azonban ebben meg kell nyugodnunk, mert ez mindig így történt, és alkalmasint ezentúl is meg fog régi állásában maradni.

Hát a fiatalság miképp mulat? Halljuk csak?

– Mily kín e kis szobában táncolni.

– Tini, láttad Stancit?

– Hogy láttam-é? Majd elharaptam nyelvemet.

– Mily nagy lába van.

– Hát még keze.

– És szája.

– Pedig szépnek hiszi magát.

– Hahaha!

– Ah, kedves Stancikám, te valóságos angyal vagy ma.

– Alig kapunk táncost, valamennyi ifjúnak elbódítád fejét.

– Csak tréfáltok.

– Mi? Legjobb barátnéid?

– Sértesz bennünket, Stancika.

– Bocsássatok meg.

– Oh, örömest!

– Hisz legjobb barátnéid vagyunk.

– S a három hajadon oly szívesen összeölelkezett, hogy diplomatáknak is beillettek volna. –

Figyeljünk más csoportozatra.

– Ah, mily rossz zongora!

– Valódi áldozattá válik a tánc.

– S nem is zongoramester játszott.

– Ily helyen minden jó.

– Azt mégsem hittem, hogy még csak fagylaltat sem kapunk.

– Talán majd később hozzák.

– De most kellett volna.

– Meglátod, még halálra unjuk magunkat.

– Csak egy valamirevaló táncos sincs.

– Én oly szálas jurátussal táncoltam, hogy szinte megéheztem, míg tetőtől talpig végignéztem rajta.

– Gyönyörű kis mulatság!

– El fogsz jövő kedden jőni?

– Hát mit csináljunk! Mamám azt mondja, hogy jobb a rossz társaságban mulatni, mint otthon a kályha mellett kuttogni.*

– Igaz bizony!

Hát a férfiak miképp mulatják magokat?

– Feri, mit mondasz e társasághoz?

– Semmit.

– Úgy tehát egy véleményben vagyunk.

– Csak az jó mégis, hogy az ily polgárházaknál zsíros falatokhoz jut az ember, mi a terminus* vége felé különösen jólesik a szegény legénynek.

– Engem is csak hasam hozott ide.

– Hát a lyányok miképp tetszenek?

– Valamennyi sem érdemel egy jó szót.

– Már az igaz, még a tánc sem esik jól az ily libácskákkal.

Szegény Gukker úr, valóban őszintén sajnáljuk ön szerencsétlenségét! Ön izzad, fárad, erszényét megerőteti, s mindennek mi a jutalma? Elöl néhány sovány üres bók s hátul hangos gúnykacaj; holnap pedig testben-lélekben úgy el lesz majd törődve, mintha háromnapi hajtóvadászaton az agár szerepét játszotta volna. Mi ugyan soha nem fogunk estélyt adni, annyi bizonyos, hanem, ha már csakugyan nem bírunk bőrünkben megférni a mulatozási viszketeg miatt, tehát nyilvános helyre megyünk, s kevés pénzért annyit mulatunk, mennyire magunkban kedvet és tehetséget érzendünk.

De lássuk a gyermekeket, azok talán elégültebbek, és csakugyan jól mulatnak.

Itt több áll egy csoportban, mégpedig mind lyány, kik közől a legidősebb alig látott még tíz tavaszt elvirulni. Ugyan miről csevegnek a csinos angyalkák?

– Ricsi, melyik szabó varrta bálruhádat?

Itt meg kell jegyzenünk, hogy német polgárházakban a szép Mari nevet így szokták elkorcsosítani. De halljuk a szép Ricsi válaszát.

– Mindszenti.

– Ah, az én mamám csak Argauernál dolgoztat.

– Én annak a munkáját magamra nem venném.

– Sokat is sírtam miatta.

– Máskor ne vedd magadra, és bizonyosan betöltik kívánatodat. Oh, ez használ! Én mindig úgy cselekszem.

– Ah, kis Milcsi, miképp mulatja ön magát, mért oly kedvetlen?

– Oh, én el sem jöttem volna, de azt gondoltam, hogy jani is itt lesz.

– Oh, hiszen valóságos úrfiak nem is szoktak idejőni.

– Én sírni fogok, és mama kénytelen lesz majd velem hazajőni.

– Ez jó gondolat.

– Én is sírnék, de még nagyon ehetném.

– Oh, a vacsorát én is bevárom.

Elég ebből ennyi, félünk, hogy ezen angyalkák idővel meglehetős sárkánykákká fognak változni!

Figyeljünk most ezen fiúcskákra, kik egészen egykorúak ugyan az angyalkákkal, de mégis alkalmasint okosabban és korukhoz illőbben társalkodnak.

– Guido, ne ásíts mindig.

– Alhatnám.

– Ennyi szép lyány közt?

– Szép lyány? Hiszen mind kicsiny.

– Igaz bizony, és mind ostobák.

– Én tánc közben azt kérdém az egyiktől: mire méltóztatik oly mélyen gondolni, Róza kisasszony? És ő azt válaszolá, hogy babája jutott eszébe.

– Hahaha!

– Már ez csakugyan sok.

– Nem venném feleségül, ha egész Pest várost bírná is.

– Magam sem.

– De hova lett a kis Laci?

– Igaz bizony, alig táncolt néhány pillanatig, s többé nem láttam.

– Dajkája kivitte az előszobába, és lefektette.

– Lefektette?

– Igen.

– Ez már mégis gyalázat.

– Én nem játszom többé vele.

– Én sem.

– De ugyan magam sem ám.

– Ej, Tóni, minő szép szemcsőd van!

– Papám vette tíz forinton.

– Holnap mindjárt megmondom mamámnak, hogy nekem is vegyen.

– Bárcsak már vacsorálnánk, hogy aztán itt hagyhatnók ezt az unalmas társaságot.

– Én még zálogosdit szeretnék játszani.

– Aha, a csók kedveért, ugy-é?

– Szeretném Milcsit megcsókolni.

– Oh, az nem sok bajodba kerül, jól ismerem én Milcsit.

– Igazán?

– Böcsületemre mondom.

 

Az Invalid- és Megyeház Pesten

 

A vármegyeház Pesten

 

Alkalmasint ebből is elég lesz ennyi! Ne gondolja azonban senki, hogy a nagyítás mesterfogását használtuk. Oh, nem! Mi csak szigorúan ragaszkodtunk az igazsághoz, és híven közlöttük a hallottakat, minden eltorzítás nélkül. De nincs is ok efölött csodálkozni, mert napjainkban a finomság egyik legszükségesebb kelléke, hogy a gyermekek így neveltessenek. Legyen szíves a tisztelt olvasó déli tizenkét óra tájban a Váci utcán végigsétálni, s ahány kisgyermeket fog látni, ugyanannyi reményteljes apró kötéltáncost vélend maga előtt szemlélni. Minden anya vetélkedve iparkodik a másikon abban túltenni, hogy gyermekét valódi majommá idomítsa, s innen származik azután azon minden tekintetben oly igen veszélyes körülmény, hogy ifjaink alig merészlenek már házasságra gondolni, meg levén arról győződve, hogy ők igen jó táncosak ugyan, hála korszerű, finom neveltetésöknek! – de éppen azért sem elegendő ésszel nem bírnak az ily piperebábok kijózanítására, sem annyi tudományt és hasznos ismeretet nem gyűjthettek magoknak a sok mulatozás miatt, hogy hitveseik piperéjére a szükséges pénzt böcsületes úton ki tudnák teremteni. Íme, kedves anyák, a pillanatnyi majomszeretet miatt utóbb szerencsétlenek lesznek gyermekeitek; a lyányok összetöppednek unalmas párfajokban, mint a hároméves vadalma, és búsan sírják le hervatag napjaikat; a fiúk pedig mint haszontalan bambák lopják az istenadta napot, s vagy tévútakra vetemülnek, hogy élhessenek, vagy gazdag vénszüzekhez láncolják nyomorú napjaikat, s férj helyett az első háziszolga gyalázatos szerepét játszogatják. Mondhatjuk, gyönyörű célra nevelitek gyermekeiteket! –

Ámde bocsánat! Most jut csak eszünkbe, hogy nem böjti szónoklatot tartunk, hanem mulatságos estély leírását kísértettük meg, mely az efféle komoly megjegyzéseket éppen nem tűrheti el. Térjünk tehát vissza a vígság döcögős kerékvágásába, és hagyjuk a komorkodást azoknak, kiket elég nagy fejjel áldott meg a természet a búsulásra. Azon kedélyes ömlengések után, miket fönnebb előadni szerencsések valónk, tánc és játék ismét elkezdeték, s mindaddig tartott, míg néhány gyermek a kártyázó anyák előtt ezen tartalomdús nyilatkozattal jelent meg:

– Mama, ehetném!

– Ah, szégyelld magadat.

– Malcsi is ehetnék már.

– Menj táncolni, rossz gyermek.

– Nem lehet, a táncosom is éhes.

– Ej, ne alkalmatlankodjatok.

A csitítás azonban nemigen használt, mert az éhesség tekintetében a ferde nevelésű gyermekek sem ismerik az illedéket s tettetést, hanem mindig szeretetre méltó őszinteséggel szoktak nyilatkozni. Gukker asszonyság töviseken ült, amint mondani szokás, és sokat jelentő tekintetet irányozott férjére, ki azt azonnal megérté, s villámgyorsan a konyhába rohant, honnan kevés pillanat múlva izzadtan tért vissza, s fuldokolva szóla:

– Alázatosan bocsánatért kell esedeznem, a fácán még nem puhult meg egészen; átkozott cselédség, utoljára bizony még a pecsenyét is magamnak kell forgatnom! Kevés pillanat múlva azonban minden kész lesz, kegyes béketűrésért kell tehát még esedeznem.

Ezután nejéhez szökellt, és suttogva intézé hozzá e szókat, miket csak az nem hallott meg, kinek nem volt rá kedve:

– Édeském, a fánkra igen sok cukrot adtál ki, felét félretettem, mert különben úgyis a cselédek lopták volna el. Az asszony kedvetlenül fordítá el fejét, s a gondos családfő néhány lépéssel ismét a konyhában termett; az úri vendégek pedig ásítva folytaták a kártyázást és táncot, míg a gyermekek félelmesen csoportoztak az előszoba ajtaja körül, s kitűnő nagy türelmetlenséggel várakoztak a vacsorára, mely rendesen legérdekesb részét képezi az estélyeknek.

Az óhajtva várt pillanat végre csakugyan bekövetkezett, Gukker úr hamusan ugyan, de mégis nagyon szívesen fogadtatva megjelent, s diadalmas tekintettel szóla:

– Szerencsés vagyok jelenthetni, hogy már minden elkészült. Méltóztassanak tehát, ha úgy tetszik.

És az úri vendégek örömest méltóztattak, mert a tea annyira fölháborító gyomrukat, hogy tökéletesen meg valónak győződve, miképp csak tartalmasb eledellel lehetend azt ismét némi súlyegyenbe hozniok.

A kártyák tehát félredobattak, a székek nagy robajjal hátratolattak, a zene megszűnt, a táncosok örömmel törlék homlokaikat, s a gyermekek nyájas ábrázattal tolongtak az eddig zárt, de most már megnyílt másik oldalszoba ajtajához, melyen terített asztal tündöklött, az asztalról pedig meleg leves párolgott.

Ekkor a családfő, látván, hogy az egész sereg indulóban van már, hangos kacaj közt e szókat intézé a fiatal férfiakhoz:

– Tisztelt barátim és honfitársaim! Rég hallottam, hogy a kérők, vagyis akarám mondani: vőfélék falun, midőn lakodalomra hívogatják a vendégeket, rendesen ezzel szokták mondókájokat befejezni: „Aztán lócát vagy széket hozzanak ám kigyelmetek magokkal!” Mi nem tettük ugyan meghívásunknál ezen megjegyzést, de most mégis kénytelen vagyok önöket egész tisztelettel és illő alázatossággal fölszólítani és illetőleg megkérni, hogy méltóztassanak szerény példámat követni, és a szép lovagiság dicső törvényinek hódolva, kecses hölgyeink számára néhány székecskét vinni innen az étterembe, mert ha sokáig késünk, úgy a leves bizonyosan meghűl, attól pedig csak a heves politikusoknak kell őrizkedniök, hogy meg ne égesse szájokat a leves, s mi, istennek hála, nemcsak heves, de még hideg politikusok sem vagyunk!

Ezen humorisztikai szónoklatot oly sikerültnek tartá Gukker úr, hogy még évek múlva is többször ismétlé meghittebb barátai előtt azon kávéházban, hol a délután egy részét rendesen tölteni szokta.

S valóban kénytelenek vagyunk megvallani, miképp sajátszerű beszédének oly roppant hatása lett, hogy hazánk több jeles szónoka alkalmasint irigy szemekkel fog e sorok olvasása után rá tekinteni, mert az ő döbörgő szónoklataik, oh, fájdalom! – többnyire csak tapsot nyernek, de siker által csupán néha-néha, mintegy elvétve, koszorúztatnak. Ellenben mi történt itt! Tettre volt itt szükség, valódi erőfejtésre, és az egyszerű szónoklat fényes sikerrel eszközié ezt ki! A fiatalság egyetlen pillanat alatt fölkaroló a székeket, és az étterembe hurcolá. Mit nem tehet a jól kiszámított szónoklat!

Az étterem tulajdonképpen csak hálószoba volt ugyan, de az ágyak el voltak láb alól takarítva, s így teljességgel nincs okunk botránkozásra puszta név miatt, mert ugyan mi jelentősége lehet ott a meztelen névnek, hol tartalomdúc dolog forog szóban! Nem tagadhatjuk ugyan, miképp a szoba kissé szűk volt, de meg kell egyszersmind vallanunk, hogy eleinte nagyon dohos vagy penészes illatú vala benne a levegő; mit azonban a fácánozott kappan illata majd el fog fojtani.

A lovagias szellemű férfiak természetesen elsőséget adónak a hölgyeknek, mert polgári körökben még nem hatalmasult el annyira a finom arszlánkodás, hogy e tekintetben valami illetlenség történhetett volna. E lovagias szellemnek azon kissé kellemetlen következménye lett ugyan, hogy, néhány öregurat kivevén, a többi férfiak állani kényszerültek a szépek székei mögött; ámde ezen kis áldozatért roppant jutalmat leltek azon büszke öntudatban, hogy a szépségnek illőképpen hódoltak. Igaz, nem tagadhatjuk, hogy ennélfogva levest nem ehettek, de ezt méltán költői igazságkiszolgáltatásnak tekintheték, mert a szerencsétlen daraleves kissé kozmás volt, miképp ezt majd minden estélyen rendesen tapasztalhatni.

De hát a gyermekek? Oh, ezek igen jól érzék magokat, mert helyszűke miatt kedves szüléik s ezek barátnéi ölében ülhettek, és eszerint igen kényelmesen falatozhattak. Ha pedig zsíros kezecskéiket néha véletlenül a mama vagy barátnő ruhájához törlék, azt csak a sors apró bosszantásai közé kell számítani, miktől egy halandó sem őrizheti meg magát egészen.

Gukker úr tizedszer kért már bocsánatot a leves kozmássága miatt, midőn az óhajtva várt fánk is megjelent; ebből már a lovagias szellemű férfiak is részesültek, mert a hölgyek kimondhatlan bájjal nyújták nekik vállaik fölött a vigasztalást, minél csak az vala kissé bosszantó, hogy ujjaikkal kelle a kedves prédát megragadniok, melyből könyökükig csurgott végig karjaikon a meleg zsír. A fánk ezen rendkívüli zsírosságiért keletlensége nyújta némi kárpótlást, s így az úri vendégek tökéletesen elégültek lehettek. A fácánból nem jutott ugyan a férfiaknak semmi, de a nyúl egészen prédájokká lőn, minthogy már legalábbis két hét előtt megszűnt élni, s így a gyöngédebb természetű hölgyek orrait kissé bosszantó. Borban mindazáltal nem volt hiány, s ez elég vala a férfiak hathatós vigasztalására, kiknek kedve annyival emelkedék magosabbra, mennyivel a bor az üvegekben alább szállott.

A jókedv annyira emelkedék, hogy egy reményteljes ifjú ily áldomásra nyitó meg ajkait:

– A legszebb hölgy, éljen!

– Éljen! Éjen!

S valamennyi hölgy fülig elpirulva, szemérmesen és nyájasan hajtogató magát.

– Halljuk Kakinszky urat!

– Halljuk! Halljuk!

Kakinszky úr magosra emelé pezsgőspoharát, haját félresimító homlokáról, és nagy benső megindulástól rezgő hangon szóla:

– Gondolatink tárgya!

– Éljen! Éljen!

S valamennyi hölgy, fülig elpirulva, szemérmesen és nyájasan hajtogatá magát.

Anyja folytonos unszolásainak engedve, Alfréd is poharat ragadott, és bizonytalan hangon ily áldomást monda:

– Szavaim nincsenek, de óhajtásom az, hogy mindnyájan éljünk!

– Éljen! Éljen!

Az úri vendégeket meghökkenté ugyan kissé e furcsa áldomás; de utóbb mégis hitelt látszottak adni Gukkerné állításának, s meggyőződtek, hogy a költői szellem rendkívüli túlbuzgadozása fojtá el Alfréd szavait.

Az áldomások rendesen be szokták a lakomát rekeszteni, s így történt az most is. A társaság tehát ismét visszatért a díszterembe, s egy rész már szeretett volna hazamenekülni; de ekkor Gukker úr arcának legünnepélyesb kifejezését ölté föl, az előszobába vezető ajtót testével elfödé, és ezek szerint nyilatkozott:

– Mélyen tisztelt társaság! Mi tizennyolcadik születésnapját ünnepeljük ma Stancikánknak, és ennélfogva a rendes estélyi mulatságon kívül mimikai, plasztikai, gimnasztikai és egyéb mutatványokkal lesz szerencsénk tisztelt önöket meglepnünk, melyek mind tulajdon kis családunkból telnek ki, s melyek miképp azt egész szerénységgel reményleni bátorkodom, némi kis kárpótlást nyújtandnak önöknek az eddigi fogyatkozásokért.

Az úri vendégek arcai rőfnyire nyúltak el e rémítő nyilatkozatra, de az ételt megették, az italt megitták, követkenésképp udvariasaknak kelle lenniök, s így minden oldalról ily fölkiáltások hangzottak:

– Ah, dicső!

– Mennyi élvezet!

– A kedves gyermekek.

– Egész művészi család.

– Mily ritkaság.

– Boldog szülék!

A gondolatok ellenben így nyilatkoztak:

– Jaj nekünk!

– Oh, füleink!

– Mikor szabadulunk meg!

– Most minden bűneinkért megadózunk.

– Oh, tolakodó szülék!

– Ez rettentő csapás!

Mivel azonban ezen épületes gondolatokat senki nem hallhatá, tehát igen természetes, hogy Gukker úr nagy elégültséggel sürgött-forgott türelmes vendégei közt:

– Csak méltóztassanak helyet foglalni, így, szépen, körben, hogy mindent kényelmesen méltóztathassanak látni és hallani.

Ezután Kakinszky urat külön helyre vezeté a zongora mellett, hol mindent legjobban láthatott, de hol egyszersmind az egész társaság szemei szükségképp megakadtak rajta, mi az ásítást ránézve igen kényelmetlenné fogja tenni. Gukker úr e szavakkal ülteté őt le:

– Hírlapi levelezők az országgyűléseken is minden országban külön és kitűnő helyet kapnak. Hahaha! Kérem, méltóztassék. Stancika tüstént meg fog jelenni.

És Stancika csakugyan megjelent, kezeiben csipkével szegélyezett, tiszta zsebkendőt és hangjegyeket tartva. A társaság zajos tapsokkal fogadá őt, s ő módosan hajtogatá magát, és a zongora mellé állott, hol a ház zenemestere már elfoglalá helyét, és nagyot szippantott, hogy előadás közben semmi hátramaradás ne történjék.

Ünnepélyes csönd lett. A zongora megzendült, és Stancika kisasszony ezüst hangja megcsendült, melynek hallására minden kebel megrendült. Ő az Erdei madárka című szép dalt éneklé, minthogy az ünneplett Schodelné* is minden hangversenyen többnyire ezt szokta hallatni.

Ah, mily ének volt ez! A zongoramester nem bírt Stancikával egy úton maradni, és ez igen természetes, mert a lángész nem jár a hangjegyek fekete ösvényén, hanem a felhők virányos térein szárnyal. Stancika futásai lépcsőt képeztek, miken a képzeletdús kebel a pincéből egészen a harmadik emeletbe kapaszkodhatott, s hasonlíthatlan trillái a legjegesb szívet is elolvasztók, s az egész hallgatóság szemeiben könyűket varázsoltak, éppen úgy, mintha ásítást iparkodtak volna elnyomni. Ah, ily erdei madárkát még az egész Svábhegyen sem találhatni!

Ámde a legszebb dalnak is vége van, mert a megfoghatlan természet, fájdalom! – azt határozá, hogy aminek eleje van, annak vége is legyen. És ezen változhatlan törvény következtében az erdei madárka is megszűnt nyögdécselni, és Stancika kisasszony ezüst hangja megmérhetlen végső trillában olvadozott.

Kell-é mondanunk, hogy előadását tomboló taps és dobogás követé, s hogy a brava!* kiáltozás is arszlánilag harsogott?

Stancika kisasszony pirulva hajtogató magát, s minden oldalról ily hízelgő bókok hangzottak elébe:

– Dicső!

– E dalt így még soha nem hallottuk.

– El vagyunk ragadtatva.

– Ha színházunk ily művésznőt bírna, úgy nem kellene többé a magyar színház elakadásától félnünk.

– Valóban, Herr von Gukker, ön bűnös, hogy e hangok hallásától a nagyközönséget megfosztja.

– Legalább nyilvános hangversenyben kellene a kisasszonykát fölléptetni.

– Még csak gyermek, s máris így énekel, mi fog ebből még kifejleni!

Gukker úr földig hajlongva köszönd az igazságos bókokat, s neje még sokkal nagyobb mértékben örvende ezen méltányos megismerésnek, mert egész földi léte csak azon leírhatlan büszkeségben összpontosult, melyet azon gondolat szült, hogy az ő gyermekei mind művészek, kik egykor az egész művelt világ bámulását magokra fogják vonni. Ezen érzelme most is erőt vett Gukker asszonyságon, s ezen rendkívül örvendetes nyilatkozatra fakasztá őt:

– Édes Stancikám, látod, tisztelt vendégeink mindnyájan szíves kíméléssel viseltetnek csekély művészi tehetséged iránt, ez hálát érdemel részedről, mit csak úgy fejezhetsz ki legillendőbben, ha az erdei madárkát még egyszer elénekled. Tehát csak rajta, gyermekem.

Az irtózatos szó kimondatott, s oly varázserejű vala, hogy egy vendégből rögtön e kétértelmű szókat ugrasztó ki:

– Oh, kíméljük a szép kisasszonykát, ily gyöngéd korban veszélyes a megerőtetés.

E merész megjegyzés után legalábbis ötven szem fordult hálás kifejezéssel a vakmerő vendégre; de fájdalom! – hasztalan, mert az anya büszke öntudattal szóla:

– Stancimnak ez csak gyermekjáték, ő nem énekel oly lázas megerőtetéssel, mint sok elhíresült színpadi donna. Csak bátran, Stancikám, háláld meg tisztelt vendégeink szívességét.

És Stancika kisasszony örömmel engedelmeskedett, s most már művészi elragadtatásában önmagát is fölülmúlta. Egyetlen trillaháló volt az egész ének, melyben fuldokló keszegek gyanánt kapkodtak levegő után a szerencsétlen úri vendégek.

A dalnak másodszor is vége lett, s a társaság zajos tapsok közt nagy robajjal állott föl, reménylvén, hogy ezen mesterfogás által a még hátralevő művészeti élvezettől megszabadulhatnak; ámde nagyon csalatkoztak számításukban, mert Gukker úr éppen akkor toppant be a konyhából, hol a maradék étel iránt célszerű rendeléseket tőn, s most ünnepélyes hangon szóla:

– Kérem alázatosan, méltóztassanak csöndesen helyeiken maradni, most Alfréd jő, és költeményt fog fölolvasni, mely mindenesetre meglependi önöket.

– Valóban – szóla sugárzó arccal Gukkerné –, kis Schillerem költeményei igen sajátságosak.

A vendégek leveretve foglalák el helyeiket, és meglehetősen szomorú arckifejezéssel tapsoltak a fiatal költőnek, ki az oldalszobából kimért, bánatos lépésekkel közelíte a zongorához, kezében a pompás kötésű kéziratot tartva, mely szerencsére igen vékony volt. – Pillanatnyi csönd után komolyan biccente fejével Alfréd, s az itt következő költeményt igen érzelemdús hangon olvasá föl:

 

A lantos
 
„Mi baj?
Mi zaj?”
Kiált mogorván a várnak ura,
S egy serleget a padlóhoz zuza;
Mert ő
S Jenő
Az asztalnál ült,
S ivásba merült.
Fiuk,
Lyányuk,
És a sok szolga
Félve tántorga,
Mert ő
S Jenő
Oly vérengző kényurak valának,
S minden embernek halált adónak.
 
„Lantos,
Lantos,”
Szól remegve a ház kisasszonya,
S többet nem mondhatott kék ajaka;
Mert ő
S Jenő
Kardot rántottak,
És kirohantak.
 
Lantos,
Lantos,
Ne zengj szerelmet,
Ha kedves élted,
Mert ő
S Jenő
Meggyilkolják fiatal éltedet,
És kiontják szép piros véredet.
 
Lantos,
Lantos,
Mért nem hallgatál intő szavunkra,
Most már nem ülhetsz többé lovadra;
Mert ő
S Jenő
Kionták véred,
S megölék élted!
És ő
S Jenő
Visszajöttenek,
S mit szemléltenek?
Fiuk,
Lyányuk
Keservesen zokogva sirtanak,
S halva a hideg földre rogytanak!
 
És ő
S Jenő
Irtózatosan megdöbbentenek,
És ismét érc kardot emeltenek;
Mert ő
S Jenő
Éltet adának
E fiu s lyánynak,
S most ő
S Jenő
Gyermektelenek –
Szerencsétlenek!
S igy ő
S, Jenő
Tüstént öngyilkosokká lettenek,
S bútól a szolgák is meghültenek! –

 

A költemény német volt, s hű lefordítása irtózatos munkánkba került ugyan; de legalább örömmel mondhatjuk, hogy a fordítás lehetőségig közelíti meg az eredetinek kimondhatlan költészeti becsét, ámbár simább nyelvünk kissé megszelidíté az irtózatos rímgörcsöket.

Az úri vendégek megfoghatlan elragadtatása csak e két bötűben bírt nyilatkozni: Ah!

És ezen általános eltompulást Alfred nagyon ügyesen használá, s halhatlan költeményét még egyszer, mégpedig folyvást növekedő tűzzel olvasá föl, mely műtétel a legnagyobb lelkesülés hideg verejtékcsöppjeivel borítá a hallgatók homlokait. A zajos taps természetesen itt sem hiányzott, s egyhangú lett az óhajtás, hogy bár valamennyi mulattató lapban minél előbb világot látna e dicső költemény; mi azonban, fájdalom, nem történt meg, mert hiszen jól tudjuk, hogy a nagyszerű fiatal tehetségeket az irigység mindenütt el szokta nyomni.

A hallgatók e szomorú ballada hallása által azon elfásult állapotba jutottak, melyben nem tudjuk, hogy ébren vagyunk-é vagy alszunk? Szemeik elhomályosultak, érzékeik eltompultak, s azért most már nem is mozdultak helyeiken, és meg vagyunk győződve, hogy e mámoros állapotukból csupán erőszakos foghúzás által lehetett volna őket fölriasztani.

Gukker úr tehát minden akadály nélkül szólíthatá elő Aurórát, ki hegedűjén azonnal ritka elszántsággal kezde működni. Fogásai nem voltak ugyan tiszták, de a hangmértéket sem tartotta meg, s így a két hiba igen gyönyörű egésszé alakult össze, mi a padláson nagy forradalmat okozott az egerek közt, melyek rémülve hagyák el rejtekeiket, mintha földrengés vagy más nagy elemi szerencsétlenség pusztító előjeleit érzették volna. A hallgatókat azonban már teljességgel nem sérté ez élvezet, s így az ismétlést is oly ritka és példás béketűréssel szenvedték el, mint a bárány a kegyetlen mészáros kését.

A hegedű megszűnt zengeni, a tenyerek gépileg tapsoltak, s a torkok önkénytelenül bravóztak, mintha ennek a világ alkotásától fogva mindig így kellett volna történni.

 

Alsó Duna sor

 

A Redout

 

A boldog anya örömtengerben úszott, az apa sürgött-forgott, és a kilencéves Kunigunda kisasszonyka büszkén állapodott meg a terem közepén, ásítását erőszakosan elnyomá, és szavalni kezde.

Először Griseldis* azon jelenetét morzsolá le, melyben gyermekét elveszik tőle. Hogy ez rendkívül megható vala, azt alkalmasint nem is szükség említenünk, mert ki ne ismerné a világhírű szende kis Griseldist, ki kormos arcocskáját a patak tiszta tükrében nézegeté!

Ezt azon jelenet követé, melyben a vadon fia, magyarul orangutáng, a szép görög hajadon által sárga kesztyűs bécsi uraccsá változtattatik. Ah, mily dicsőn mondá ki a kilencéves Kunigunda e hét országra szóló mondást „Két szív és egy dobbanás!” Mintha már legalábbis kilencszer lett volna szerelmes, s fogadni mernénk, hogy e pillanatban minden kisasszonyka szíve hangosan dobogott. Ám hagyjuk dobogni, hiszen úgysincs egyéb dolga. Mi a kis Kunigunda művészi előadását illeti, az valóban nagyszerű volt a maga nemében. Mély lélegzetet szívogatott, mintha a súgóra várakozott volna; szóval ő minden lehetőt elkövetett. Nem tagadhatjuk ugyan, hogy néhányszor földre mutatott kezével, midőn a ragyogó csillagokat emlegeté, egyszer pedig gyomrára tapintott, midőn lángoló szerelméről ábrándozott; de lehet, hogy az első esetben új cipőinek látásában gyönyörködött, a másikban pedig azon belső forradalmat akaró lecsöndesíteni, melyet a zsíros fánk és sovány fácán okozott. E csekély botlásokat örömest bocsáthatni meg, mert hiszen efféléket színpadunkon is gyakran láthatunk.

Szűnni nem akaró, zajos taps után Gukker úr így szóla:

– Gyulácskám, most rajtad a sor.

Csönd és hallgatás. A szerető anya aggályosan szól:

– Gyulácskám, hol vagy?

Ismételt kérdésre így válaszolt nagy álmosan Gyulácska:

– Itt vagyok.

– Hol?

– Beisser bácsi térdén lovagoltam.

– Szállj le, és táncold a cachuchát.*

– Alhatnám.

– Tudod, mit ígértem?

– Megyek hát mindjárt, csak megcsókolom Beisser bácsit.

E szók után hasára állott Beisser bácsinak, és csókolás közben leüté parókáját, mi igen mulatságos jelenetet okozott, mert tudnunk kell, hogy Beisser bácsi alig volt huszonhat éves, és máris parókát és szemüveget viselt. Ezt azonban nem kell csodálnunk, mert azon nevelési rendszer, melyet fönnebb a kisgyermekek beszédeiből kilestünk, ily gyönyörű következményeket szokott szülni.

E kis baj után a zenemester a cachuchát kolompolá a zongorán, és Gyulácska irtózatosan hajtogató derekát, s borzasztóan táncolt. Kevés pillanat múlva azonban megállapodott.

– Folytasd, fiacskám.

– Mindjárt, mama, csak az orromat fúvom.

És Gyulácska e műtételt csakugyan nagy hidegvérűséggel teljesíté, mi általános vidorságot szült. Azután tüzesen folytatá a táncot.

– Egyenesen tartsd magadat, fiacskám.

– Mindjárt, mama.

E biztatás után egy úrhoz ugrott Gyulácska, nádbotjával hátraszorító karjait, s most már valóban egyenesen táncolt; mondhatjuk, csak a mormogás hiányzott, és mindenki fiatal medvének fogta volna őt tartani. Gyulácska furcsa tánca kimondhatlanul tetszett, és ő az estély hőse lett.

Az óra éjfélt ütött, s az úri vendégek távoztak, elszenderült gyermekeiket cselédek által cipeltetve magok után. Kakinszky úr böcsületére fogadá, hogy ez ünnepélyes estély leírását közönség elébe fogja juttatni, következésképp igen természetes, hogy ezt nem cselekvé, mert ő valóban nem Kakinszky, hanem Kaker úr volt. Így tehát nekünk jutott a szerencse gyönge tollunkat e nevezetes estély leírásában megkísérteni, mely szép hivatásnak tehetségünk szerint iparkodtunk megfelelni.

Tisztelt olvasó, ha kedved van Gukker úr estélyein mulatni, szívesen szerzendünk számodra meghívójegyet. –




Hátra Kezdőlap Előre