2. A képviselőház és a választások

Isten békéje?

Apponyi Albert 1896. január 15-én mondta el a képviselőházban azt a beszédét, amelyben a politikai megbékélés, a „Treuga Dei” feltételeit ismertette. A hosszú beszédről és fogadtatásáról az egyik akkori tekintélyes lap – a részletes parlamenti tudósítása előtt – az alábbi összefoglalást közölte:

 

A beszéd karácsonyi cikkelyének megfelelően a fegyverszünet megokolásán kívül a választási reformnak a jelen választási törvény keretében való javítására szorítkozott. Maga Apponyi is szűknek jelentette ki ezt a keretet, de nem akart rajta túlmenni, hogy az egyetértés könnyebben legyen elérhető. Feladatául tűzte csupán azt, hogy a mostani választói jogok a polgároknak biztosítva megmaradjanak, a választási eljárás a törvénytiszteletet és a közszabadságot minden pártra nézve egyenlőn megóvja, s ha a visszaélések tilalma ellenére mégis történnének jogsértések, azoknak jogorvoslásáról úgy a fegyelmi úton, mint a kúriai bíráskodásban kellőképpen gondoskodva legyen. E hármas beosztáshoz fűzte még azt a fölhívást, hogy az idevonatkozó javaslatokat s különösen a kúriai bíráskodásról szólót a költségvetés tárgyalása után azonnal s még március hónapban napirendre tűzzék.

Hogy mint tervezi Apponyi a választások tisztaságának biztosítékait, itt nem ismételjük, kitűnik a beszédéből. Általános a fölfogás, hogy indítványozott módjai célravezetők lennének a visszaélések korlátozására és az alkotmányosság helyreállítására. S mindenesetre az a nyereség föllépéséből – ha sikertelen maradna is –, hogy a parlamenti reform kérdése napirendre került, ahonnét többé le nem vehető. Ő maga pedig a minimumnak körülírásával oly kötelezettséget vállalt, melynek megadása nélkül semmi kormányt nem támogathat, s melyet, ha kormányra lépne, azonnal törvénybe iktatni tartoznék. S ez talán mai föllépésének legfontosabb eredménye, mert hogy a Bánffy-kormánnyal kiegyezzék, arra nézve csak parányi reményünk lehet.

Ugyanis, amint Apponyi elhallgatott, s a Nemzeti Párt megéljenezte, a Függetlenségi Párt pedig mély hallgatásba merült, azonnal a Szabadelvű Párt csoportokra oszlott a miniszterek és szakaszvezetők körül, s nagy zajjal kezdték a teremben és a folyosókon Apponyi beszédének tartalmát feszegetni. Legtöbben s maga a miniszterelnök is mosolygó gúnnyal fogadták, és cinikus megjegyzésekkel kísérték. Kimentek tanácskozni a főbbek. Minisztertanácsot is rögtönöztek, melyben Szilágyi Dezső* is részt vett. Csak egy negyedóra múlva nyílhatott meg az ülés újra, amikor Bánffy felállott, és igen jókedvű volt.

 

Apponyi Albert gróf, az ezredévi „treuga dei” meghirdetője, a képviselőház aranyszavú szónoka*

 

A miniszterelnök tréfált is, és bár elég pongyolán hányta a mondatokat összevissza, mégis meglátszott rajta, hogy kijelentéseinek tartalma előre jól megfontolt és meghányt dolgok, s csakis az előadás rögtönös. Ezt is utóbb nagy gonddal megkorrigálták.

S ezekben a kijelentésekben semmi esetre sem volt benne az, hogy Apponyi békeföltételeit elfogadja, hanem, igenis, hogy a békét föltételek nélkül szívesen veszi. Ami pedig a választási reformot illeti, az nincs szándékában, csakis amennyiben a kúriai bíráskodásról szóló törvényjavaslatot magáévá tette. Az Apponyi indítványait részben elutasítja, részben elodázza, utalván őt a kúriai bíráskodásnál tartandó vitára, ahol módjában lesz neki, kormánynak és többségnek azokat elfogadni vagy elvetni. Nagyon jellemző, hogy a kúriai bíráskodásnak a költségvetés után napirendre tűzését kereken elutasította, s ezzel voltaképpen az egész békeajánlatot elejté. Így is fogta föl válaszát az ellenzék túlnyomó része, hogy csak a költségvetést akarja megkapni, a kúriai bíráskodásból pedig sem így, sem úgy törvény nem válik. Hiszen még a kiegyezést is el akarja e tavaszon végeztetni.

Bánffy beszéde Apponyit igen lehangolta. Az előző napok közvetítő tárgyalásai után, úgy látszik, ezt nem várta. A Nemzeti Párt vezére írásai közé merült, s az ülés végéig helyéről el sem mozdult. Bánffy ellenben sürgött-forgott, s pártját kapacitálta:

A szélsőbal kárörvendett Apponyi békeajánlatának kudarcán. A Nemzeti Párt érzelmei megoszlottak, egyik része haragudott, a másik búsult. De a Szabadelvű Párt sem volt ma még egy nézeten, mert akadtak kevesen, de befolyásos férfiak, kik Apponyi békeajánlatának elfogadását ajánlották, sőt némelyek ezt Bánffy beszédébe bele is magyarázták. Ez taktikának látszik.

(Budapesti Hírlap)*

 

A képviselőház

Milyen volt a képviselőház légköre? Mondja el Wekerle Sándor,* aki rendelkezett bizonyos tapasztalatokkal a parlamenti életről:

 

…A külső formát illetőleg különbözik a keleti népek, az osztrákok törvényhozó testületeitől, kizárólag a jobb középosztály tanult elemei ülnek benne, hiányzik az alsóbb néposztály, de hiányoznak a nagy arisztokraták is; a magatartást illetőleg különbözik az amerikai államok parlamentjeitől, ahol esznek, isznak, dohányoznak a tanácskozási teremben; különbözik az angoloktól, ahol feltett kalapban, asztal nélküli padokon összeszorulva ülnek, minden képviselőnek helye sincsen; a tanácskozás módjára nézve különbözik a némettől, mert élénkebb, vidorabb a hangulat, több a közbeszólás, helyeslés, ellenzés; viszont nagyban egyezik a francia és olasz parlamenttel, mert a politikát nem uraló tárgyak iránt való közöny s a politikára befolyással bíró kérdések iránti nagy érdeklődés sehol nem mutatnak fel oly ellentéteket, mint ezeknél és nálunk; egyezik az angol parlamenttel, mert a hosszú és nagy beszédek csak ennél vannak oly divatban, mint nálunk, csakhogy az az óklasszikus formára emlékeztető szavalás, az a koronkint pátoszszerű hanghordozás sehol sem annyira sajátja a szónokoknak, mint minálunk, s ezenkívül van a magyar parlamentnek még egy sehol meg nem levő páratlan, éspedig igen előnyös vonása, s ez a képviselők között való érintkezés közvetlensége, fesztelensége, melegsége. […]

Minden érzés, minden kedélyhangulat képviselve szokott lenni a parlamentben. A képviselők házának mindig megvannak a maga humoristái, rendszeres közbeszólói, akik több-kevesebb elmeéllel a derült hangulatnak fenntartói; megvannak a maga feketén látói, akiknek nemcsak a hazáért való bús aggodalom, hanem valóságos világgondok nyomják vállaikat; megvannak epés emberei, akik mindent gáncsolnak, kifogásolnak, szintén feketén látnak, de felderül a lelkök, ha valami balsiker kísérti ellenfeleiket; megvannak fenegyerekei, akik részint beérik a mell egyszerű kidüllesztésével, részint azonban minden jó és nemes, lovagias és illőnek kizárólagos és hivatott képviselőiként és megvédőiként szeretik magukat gerálni; megvannak a maga hírhordói, akik ide-oda osonva, bizalmaskodva, jól értesülve, a többnyire másokra nemigen hízelgő megjegyzéseknek a terjesztői; s megvan képviselőinek az a túlnyomóan nagy zöme, mely higgadtan, de éberen kíséri a közügyek folyását, ritkán lelkesül, soha nem esik kétségbe, a keleti faj nyugodtságával figyeli meg az eseményeket, de megmozdul, felbuzdul, magával ragad, ha komoly veszély fenyegeti közügyeinket, vagy egy, a nemzet lelkületében gyökerező eszmét, érzést, vágyódást vet fel a közérzület.

(Wekerle Sándor)*

 

A képviselőház pártjai

A képviselőházban három párt tagjai foglalták el a padsorok üléseit: a kormányzó Szabadelvű Párt 243 képviselővel, az ellenzéki Nemzeti Párt, amelynek 60 tagja ült a képviselőházban és a szintén ellenzéki Függetlenségi Párt összesen 97 parlamenti taggal, akik közül azonban mintegy 15-en Ugron Gábor vezetése alatt külön csoportot alkottak.

Mit lehet mondani ezekről a pártokról? Társadalmi gyökereik ugyanabba a rétegbe kapaszkodtak. Leginkább csak abban különböztek egymástól, hogy a közjogi kérdésekben, azaz az Ausztriához fűződő viszonyunk és az ebből fakadó következmények (közös hadsereg, közös külügy) kérdéseiben lényegesen eltérő elveket vallottak. A haladó politikai eszmék elutasításában azonban egységesek voltak, és a nemzetiségi kérdés megítélésében is csak a Néppárt járt külön úton.

A Szabadelvű Párt örökölte a Deák-párttól azt a megalkuvó magatartást, amely szemet hunyt a korrupció terjedése előtt, és szemhunyorítás nélkül behódolt az államrezonnak elnevezett kormánypolitikának. – A Nemzeti Párt a felemás kompromisszumok pártjaként éppen most jutott túl népszerűsége tetőfokán, és megindult a lejtőn, amely néhány év múlva majd a kormánypártba történő beolvadásához vezet. – De a Függetlenségi Párt egységét sem hagyták érintetlenül az 2892-től 1895-ig tartó egyházpolitikai küzdelmek. – Végül éppen ebben az évben formálódott a katolikus jellegű Néppárt, amelynek ellentmondásos, kétértelmű programja elképesztő módon keverte a jót a rosszal, a reális nemzetiségi eszméket konzervatív, klerikális színezetű elvekkel, sőt antiszemita szólamokkal.

 

A képviselőház ülései

Ha az ember a Képviselőházi Napló vaskos köteteit forgatva az ülések lefolyását követi, elámul, milyen jelentéktelen ügyekről folyt – a legkomolyabb hangon – éles vita, hogy milyen személyeskedő hang, néha acsarkodó modor nyomta rá a bélyegét egyik-másik felszólalásra.

 

Jogtiprás az illemhelyen

A képviselőház 1896. január 16-i ülésén a függetlenségi párti Polónyi Géza* képviselő hosszú beszédben ostorozta a miniszterelnököt és a kormány tagjait. Amikor Percel Dezső belügyminiszter került sorra, Polónyi ilyen vádat olvasott a fejére:

 

[…] a t. miniszter úr az alkotmánysértésnek olyan konkrét alakban formált vádja alatt áll a t. ház előtt, amelyet mellőzni vagy elhallgatni abszolúte lehetetlenség. Ezen vádnak nem szabad, nem lehet a papírkosárból a választások után előkerülő kérvények sorsára jutnia, e vádnak itt fel kell említtetnie, és a t. miniszter úrnak védekeznie kell az ellen, hogy milyen indokokból követett el a nyilvánvaló protekció érdekében alkotmánysértést akkor, mikor a főváros érdekét jogtalanul, törvényellenesen nemcsak megsértette, de magát az önkormányzati jogot is konfiskálta. (Halljuk! Halljuk!) Itt fekszik a főváros felirata kezemben; csak azokat az adatokat fogom esetleg felolvasni, amelyek kétségessé tétethetnének valaki által. Miről van szó? Azt mondják, hogy illemhelyekről beszélni nem illik (Derültség); de illemhelyekért törvényt lábbal tiporni még kevésbé illik. (Derültség a szélsőbaloldalon.)

Polónyi Géza, a Függetlenségi és 48-as párt agyafúrt vitázója, körmönfont vádaskodások mestere*

 

Budapest főváros törvényhatósága akkor, mikor az ezredévi ünnepélyek alkalmából gondoskodni kívánt minden irányban, hogy a nagyközönség jogos igényeit kielégítse, illemhelyek felállítását határozta el. Ezen illemhelyek felállítására az önkormányzat kebelében alkotott szabályrendelet szerint pályázatot, versenyajánlati tárgyalást írt ki.

Ez a versenyajánlati tárgyalás először eredményre nem vezetett. Másodszorra beérkezett két ajánlat. Az egyik valami Petz Vilmos* bécsi embernek az ajánlata volt. Ez az ajánlat nem felelt meg az ajánlati feltételeknek, s a városra nézve hátrányosnak tartatott. Ennélfogva a főváros törvényhatósága mindkét beérkezett ajánlat mellőzésével elhatározta azt, hogy házilag fogja az illemhelyeket felállítani. Akkor a közgyűlésnek ezen határozata ellen egy fellebbezés adatott be, és itt van a kérdésnek a kulcsa. A főváros-törvényhatóságának a képviselőházhoz intézett feliratából […] meg fogja tudni a miniszter úr, hogy önkormányzati körben hozott ily határozatok ellen egyes képviselőnek, bizottsági tagnak fellebbezési joga nincs, mert csak az érdekelt magánfélnek lehet fellebbezési joga […] Itt azonban ennek a bécsi embernek érdekében, mint a hivatalos feliratból olvasom […] ezt a fellebbezést dr. Morzsányi Károly és társai nyújtották be. […] S erre mi történt? Felmegy az akta a belügyminiszter úrhoz, és a belügyminiszter úr a közgyűlésnek e határozatára nem azt mondja, hogy az törvénytelen módon keletkezett, nem azt mondja, hogy nem szabályszerűen megtartott közgyűlésen hozatott, azt sem mondja, hogy nem kellőleg alakult a többség, szóval semmiféle törvényellenes tényezőt vagy körülményt fel nem hoz, amellyel indokolhatná annak a határozatnak megsemmisítését, hanem mit mond? Azt mondja: én azt a határozatot megváltoztatom, és ezennel utasítlak téged, te főváros, hogy Petz Vilmossal tizenöt nap alatt a szerződést megkössed.

A főváros törvényhatósága akkor felír a miniszterhez, és elmondja neki ezt: Hiszen te, miniszter, tévedésben vagy; nincs jogod hozzá, hogy a mi önkormányzatunkat ily módon megsértve, a szerződés megkötésére kötelezz bennünket. Szóval a mi vagyonunk felett rendelkezzél. – És akkor a t. miniszter úr, minden törvénytől eltekintve, újból ráír a fővárosra, hogy azonnal hajtsa végre a polgármester az ő rendelkezését, kösse meg a szerződést, és jó, hogy a polgármestert nem fogták meg brachiummal, mert a polgármester, ismerve ezen határozat törvénytelenségét; rendkívüli közgyűlés összehívását akarta kérni, hogy ezen végrehajtás tárgyában az rendelkezzék. Ekkor a főpolgármester megtagadja a polgármesternek e jogát, és kényszeríti őt, hogy ezt a szerződést írja alá. Így keletkezik. egy szerződés, amelyre hosszú századok számára reá lesz írva, hogy: dr. Morzsányi Károly fellebbezése folytán, Perczel Dezső* miniszter által elrendelve kötött egy szerződést a főváros, noha azt a főváros nem akarta megkötni, mert rá nézve, káros volt.

Megjegyzem – és erre súlyt fektetek –, hogy akkor, amidőn a belügyminiszter úr elrendeli a szerződésnek azzal a bécsi emberrel való megkötését, ugyanakkor érkezik a fővároshoz egy ajánlat egy magyar embertől, kit Székely Viktornak hívnak, kire nézve a felirat azt mondja, hogy a fővárosra nézve anyagilag sokkal kedvezőbb feltételek mellett akart vállalkozni, a kauciót letette, és az ajánlati feltételeknek magát alávetette. Akkor a t. belügyminiszter úr elrendelte, hogy a főváros egy drágább bécsi emberrel szerződjék, vagyona felett ily módon rendelkezzék, az önkormányzati jognak világos lábbaltiprásával. (Zaj a bal és szélsőbaloldalon.) […]

(Képviselőházi Napló)*

 

A fentiekhez csak annyit, hogy a gyorsírók rosszul értették a bécsi illemhely-vállalkozó nevét: nem Petznek, hanem Beetznek hívták. Neve utóbb sok helyen volt olvasható, ti. ő kapta meg a szerződést… – De Perczel belügyminiszternek válaszolnia kellett az alkotmánytiprás vádjára. Egy vaskos iratcsomagot mutatott fel a t. ház tagjainak:

 

Méltóztatnak látni ebből az iratcsomagból, hogy elődöm sürgős panaszok folytán (!) belátta annak szükségét, hogy a fővárosban nemcsak a kényelmi ügy, de az egészségügy is egyenesen megkívánja, hogy a főváros bizonyos pontjain ezek a Polónyi képviselő úr által felhozott illemhelyek felállíttassanak.

E tekintetben ismételten leírt úgy gróf Szapáry Gyula,* valamint közvetlen elődöm, Hieronymi Károly* is a fővároshoz. A főváros tárgyalta ezeket az ügyeket, tárgyalta ismételten a tanácsban, a mérnöki hivatalban, a közgyűléseken. Elég az hozzá, a kérdés nem haladt. A belügyminisztérium a maga részéről számtalanszor sürgette és felhívta a fővárost e kérdésben. […)

(Ugyanott)

 

De ebből elég talán ennyi is. A félórás beszéd lényege az volt, hogy a belügyminiszter végül is türelmét vesztette, és a millenniumra várható idegenforgalmat tekintetbe véve, követelte a tíz illemhely létesítését. És mivel a dolog húzódott, elrendelte a szerződés megkötését. – Erre Polónyi válaszolt, majd még egyszer „személyes kérdésben” is szót kért, amire természetesen a belügyminiszter is válaszolt. – De aki azt hinné, hogy ezzel az ügy véget ért, az téved. A képviselőház január 22-i ülésén Polónyi és más ellenzéki képviselők újból feszegették az illemhelyek kérdését. Horváth Gyula* nemzeti párti képviselő kifogásolta, hogy ilyen csip-csup ügyekkel napokig foglalkozik a t. ház, s ezek „elvonják az időt a nagy, országos érdekektől”. – Ugron Gábor ekkor közbeszólt: A miniszter négy beszédet mondott az illemhelyekről. Horváth Gyula: Önök meg legalább nyolcszor hozták szóba…

 

A girálti választás

De azért fontosabb ügyekről is tárgyalt a képviselőház. Így például az 1896. január 18-i ülésen Hodossy Imre* nemzeti párti képviselő intézett interpellációt a girálti választások ügyében az igazságügyi miniszterhez:

 

T. ház! A Budapesti Hírlap című lapnak múlt évi december 15-én megjelent számában Andreánszky Jenő* aláírással egy közlemény tétetett közzé ezen cím alatt: „A girálti választás”. Ezen közleményben Andreánszky Jenő, aki a Budapesti Hírlap-nak, ezen választásra kiküldött tudósítója, leírja azon tapasztalásait, melyeket ott a választás előtt és a választás alatt tett.

(Képviselőházi Napló)*

 

A Budapesti Hírlap tudósítása

Hodossy hézagos ismertetése helyett következzék itt – az érdektelen részeket mellőzve – az eredeti tudósítás, úgy, amint a lapban megjelent:

 

Budapest, dec. 14.

Amikor megérkeztem tegnap éjjel a girálti választásról, csodálkozva olvastam a kormánypárti lapokban, hogy a girálti választás megmutatta, hogy Apponyi hiába járt Kassán a nemzeti párt nagygyűlésén, és hiába adta ki két kötetben a szónoklatait: a Nemzeti Párt elbukott Felső-Magyarországon, mert az ideálisan tiszta girálti választáson a kormánypárt jelöltje lett a győztes…

Hát én ott jártam a girálti kerületben, megfordultam vagy tizenöt községben, megfordultam tót testvéreink viskóiban is, és megnyugtathatom a kormánypártot: Apponyi gróf két kötetét egyik házban sem találtam: azok a könyvek ott csakugyan nem ártanak a kormánypártnak.

Ott voltam a választásnál is, és konstatálom, hogy soha simábban lefolyt választási aktust nem láttam. A választási elnökök és kormánypárti bizalmi férfiak csábítóan kedvesek voltak. Az ellenzék bizalmi emberei már jóformán nem is mertek kérdezősködni vagy megjegyzést tenni: egy kételkedő tekintetük elég volt arra, hogy az elnök a kormánypárti szavazót visszautasítsa. Nagy buzgósággal néztek arra a kormánypárt emberei, hogy mind a két bizottságnál legalább eggyel több kormánypártit utasítsanak vissza, mint ellenzékit.

És amikor ezt a komédiát végignéztem, eszembe jutott az, amit Bánffy báró miniszterelnök mondott Ugron Gábornak* a ház folyosóján, mikor a Batthyány gróf miniszterelnök arcképe tárgyában tett interpelláció került szóba közöttük, s amikor Bánffy így szólt:

„Ti szebben és jobban beszéltek, mint én, de ha furfangra kerül a dolog, akkor ki nem fogtok rajtam.”

A girálti választást a furfangos kormány úgy rendezte, hogy a választás előtt minden képzelhető törvénytelen és erőszakos módon biztosította a többséget, amellyel azután 12-én eljátszotta A tiszta választás című vígjátékot.

A belügyminiszter felolvasta Hock* képviselő interpellációjára adott válaszában a sárosi alispán jelentését, amelyben az alispán büszkén írja, hogy vármegyéjében sohasem gyakoroltak semminemű pressziót, és soha semmi hivatali vagy közérdekű eljárás nem jöhetett a pártpolitika gyanújába.

Nem tudom, hogy mit értett ezek alatt az alispán, de mutatóul elmondom a sok közül, amit tapasztaltam; a következőket: Minden egyes községben a hivatalos kortesek egész seregével találkoztam. Megszokott dolog a választásoknál, hogy a szolgabírók hivatalosan korteskednek, de legalább a külső dekórumot meg szokták óvni. A girálti kerületben nemcsak szolgabírákkal, de két járásbíróval találkoztam, aki kalapján a fehér kortestollal maga vezette és kísérte a reá bízott és csendőrökkel összefogdosott választókat.

Mert a csendőröknek nagy szerep jutott a girálti választáson: ők a választást megelőző két éjszakán és egy napon át egyenkint a szó szoros értelmében bevitték a kormánypárt táborába a választókat.

– Uram – mondotta nekem egy csendőr –, katonaviselt ember vagyok és régi csendőr, választásokon is voltam már, de sintér most lettem: úgy kellett összefogdosnunk a tótokat, mint a sintérnek a kutyákat. Ahol nem akart jönni, ott a jegyző leitatta pálinkával, azután úgy raktuk föl a kocsira… de hát ilyen kevés volt, mert velünk nem mer ellenkezni, fél és jön, ha hívjuk, még a pokolba is…

Egy másik csendőr, aki – minthogy egy kormánypárti szekéren látott, és így bizalommal viseltetett irányomban – nem tudom már, melyik községbeliekről szólva azt mondta, hogy azokat majd behozza a Szepesházy tekintetes úr, mert majd megfenyegeti, hogy elcsukja legközelebb és megbírságolja, ha nem megy a kormánynak szavazni. Tudakozódtam a hatalmas Szepesházy úr felől, és megtudtam, hogy az a zsvidnyiki járásbíró. […]

 

Véres választás*

 

A cikk ezután részletesen ismerteti azokat a választási visszaéléseket, amelyeket a nemzeti párti Dessewffy gróf uradalmához tartozó falvakban követtek el. Andreánszky szóvá tette ezeket a felháborító eseteket a kormánypárti táborban, de az ottani „hivatalos és nemhivatalos urak” csak mosolyogtak a dolgokon. Girálton megnézte, hogyan folynak a választások. – Így:

 

Persze ez előtt a helyiség előtt, mint mindegyik előtt, ott állanak a szuronyos csendőrök, akik senkit sem eresztenek ki. Időnkint megérkezik egy-egy szekér, rajta szuronyos csendőr és három-négy tót. Némelyiken két csendőr és egy tót aszerint, ahogy sikerült a fogás, mert azt megint meg kell adni, hogy a csendőrök nyíltan nem erőszakoskodtak. Szemtanúja voltam annak, hogy – gondolom, Kellemesen – a csendőrök által összefogdosott és már kocsira ültetett ellenzéki választókat az éppen jókor odaérkezett ellenzéki urak minden nehézség nélkül leszállították a szekerekről, és visszaküldték a faluba. A csendőrök talán titokban még örültek is, de a más falubeli jegyző, aki vezette őket, bosszúsan ült fel hozzájuk a kocsira „Majd eljövök még értük”! – szólt, amikor mellettem elhajtott; és akkor éjjel el is ment értük, és el is vitte őket.

Ilyen tapasztalásokkal gazdagodva tértem haza, és olvasom egy immár tizenhárom próbás kormánypárti cikkét a girálti választásról, amelyben többek között így kiált fel:

„Amire Apponyi beszédében nagy súlyt vet: a tömeges, szabad és tiszta választás, íme, itt van!”

Hanem lehet, hogy ezen csak én csodálkozom, mert nem értek hozzá.

Andreánszky Jenő

(Budapesti Hírlap)*

 

Hodossy Imre interpellációja

Ez a cikk volt az alapja Hodossy interpellációjának. Hodossy dicsérettel kezdte interpellációját: „a mélyen tisztelt igazságügy-miniszter úr ült a bírói székben, és a bírói karnak mindig igazi dísze volt”. – Csak ezután tért át a két járásbíró – és csak a két járásbíró – ellen felhozott súlyos vádakra. Ezután így fogalmazta voltaképpeni interpellációját:

 

Vonatkozással a Budapesti Hírlap múlt év december 15-én megjelent számára, nevezetesen az Andreánszky Jenő aláírásával „A girálti választás” cím alatt közzétett cikkre, kérdem az igen tisztelt miniszter urat:

tett-e, vagy szándékszik-e tenni és mily intézkedéseket azon súlyos vádak következtében, melyek ebben a cikkben két királyi járásbíró ellen nyilvánosan emeltettek?

 

Erdély Sándor* igazságügy-miniszter rögtön válaszolt:

 

T. ház! Meg méltóztatnak engedni, hogy erre az interpellációra azonnal adhassak választ. (Halljuk! Halljuk!) A Budapesti Hírlap-nak arról a hírlapi cikkéről tudomásom volt. Helyeztem rá annyi súlyt, mint amennyit ilyen hírlapi közleményre helyezni lehet. Nem indítottam azonban hivatalos vizsgálatot a megnevezett bírák ellen azért, mert egy bíró tekintélyére már az is, ha ellene akár hivatalos, akár fegyelmi, akár felügyeleti vizsgálat hivatalból indíttatik, nagy kérdés. Privatim tudakozódtam, hogy mi az igaz a hírlapi cikkben, de a válaszok, amelyeket kaptam, az ott állított tényeket nem igazolták. […]

 

A miniszter megígérte, hogy haladéktalanul vizsgálatot fog indíttatni, és ha majd az lezárul, tájékoztatja a képviselőházat. A képviselőház nagy többséggel tudomásul vette a semmitmondó választ.

(Képviselőházi Napló)*

 

Miklós Gyula borsodi főispán panamája mint parlamenti vitatéma

A képviselőház ellenzéki képviselői valóságos kéjjel hozták a képviselőház – és ezen az úton a nagy nyilvánosság – elé a közéleti botrányokat – kivéve természetesen, ha pártjukbeli volt a tettes. De kiváló alkalomnak mutatkozott a képviselőházi felszólalások fűszerezésére Miklós Gyula borsodi főispán vasúti panamaügye. A dolog előzménye a következő a Magyarország, a Függetlenségi Párt lapja, január 23-án közölte a boldvavölgyi vasút engedményezése ügyében Miklós Gyula borsodi főispán és Szabó József miskolci ügyvéd között létrejött üzlet szerződését. A szerződés szerint Miklós Gyula a vasút előmunkálati engedélyét, valamint az ennek alapján a vasút építkezésére és üzemben tartására kiadandó engedélyokiratot eladta Szabó Józsefnek 80 000 forintért. Közölte a lap Miklós Gyula főispánnak Szabó Józsefhez intézett levelét is, amelyben a főispán a következő szívességeket vállalta:

 

Kieszközli a kormánynál a tényleges építési tőkének 1 741 000 forintról 1 000 000 forintra való fölemelését, és egyúttal az állami hozzájárulásoknak, melyek összesen 278 000 forintban vannak megállapítva, fölemelését annyira, hogy ezekkel a fölemelt hozzájárulásokkal együtt a törzsrészvényekért befolyó hozzájárulások összege a fölemelt építési tőkének 35 százalékával egyenlő legyen. A garantírozott 609 000 forintot túlhaladó összegből Miklós Gyulának 50 százalék fog kifizettetni a vasút megnyitása után legkésőbb 30 nap alatt. Miklós Gyula kieszközli továbbá az államvasutaknak különféle címeken fizetendő és összesen 198 050 forintot kitevő összegnek leszállítását. Az ekképpen megtakarított összegnek ötven százalékát Miklós Gyulának a vasút megnyitása után legkésőbb 20 nap alatt készpénzben kifizetik. Kieszközli még annak engedélyezését, hogy a Sajón építendő vasúti híd, mely eddigelé vasból volt tervezve, egészen fából legyen előállítható, anélkül azonban, hogy ennek következtében az építési tőke leszállíttatnék. Ezért neki tízezer forint fog a vasút megnyitásától számított 30 nap alatt megtéríttetni.

 

Miklós főispán az ominózus levélben még további, cseppet sem jelentéktelen kedvezmények kijárását ígérte meg. A levél befejező része sem érdektelen:

 

Ha Miklós Gyulának nem sikerül ezek közül a kedvezmények közül az egyiket vagy másikat kieszközölni, a megfelelő kikötött jutalékra igényt nem tarthat. Szabó József kötelezően megígéri, hogy a megalakítandó részvénytársaság elnöke Miklós Gyula lesz.

(Magyarország)*

 

Mi volt erre a főispán válasza? Egy mérges nyilatkozat, amelyet a Budapesti Tudósító kőnyomatos révén juttatott el a sajtóhoz:

 

Tisztelt szerkesztő úr! Szabó József miskolci ügyvéd rútul megcsalt, és most, midőn ellene minősített csalás címén fenyítő eljárást indítok, és ezzel ügyvédemet, Komjáthy Béla képviselő urat még múlt évi december hó végén megbíztam, aki a megbízást el is fogadta, a hitvány felbujtó szerepébe rejtőzködve rágalmaztat, és orvul támadtat.

Miután a kérdéses ügy az én kezdeményezésemre illetékes bírája előtt nyilvánosan fog tárgyaltatni, azt hiszem, eleget teszek úgy egyéni, mint hivatalos állásomból folyó kötelességemnek, ha az ügy mai állapotában egyszerűen kijelentem, hogy az ellenem közlőttek egy mindenre képes gazembernek könnyen érthető célzattal kieszelt orvtámadása, melyet nagy lelki nyugalommal visszautasítok addig is, míg a fenyítő ítéletet nyilvánosan közölhetem.

Fogadja tisztelt szerkesztő úr tiszteletem nyilvánítását.

Miskolc, 1896. január 23.

(Valamennyi lap.)*

Miklós Gyula s. k.

főispán

 

Amilyen goromba hangú a nyilatkozat, olyan kevéssé meggyőző. Az ügy mindenesetre kínos volt a kormánynak, és az ellenzék fel is használta. De hogyan? A támadásra jó alkalomnak kínálkozott, hogy a képviselőház éppen akkor tárgyalta a költségvetést, és a belügyi tárcához tartozott a főispánok dotációja is. A képviselőház január 24-i ülésén csendesen peregtek az unalmas felszólalások, de a zsúfolt folyosón izgatott csoportok tárgyalták a borsodi főispán vasúti „balesetének” a dolgát. Már mindenki tudta, hogy az ellenzék az ügyet a főispánok tételénél készül szóba hozni. Ugron Gábor kezdte a támadást. Dörgedelmes beszéde végén határozati javaslatot nyújtott be:

Ugron Gábor, a Függetlenségi és 48-as párt szenvedélyes igazságkeresője, sok parlamenti szócsata hőse*

 

A képviselőház helyteleníti, hogy főispánok olyan helyérdekű vasutak engedményesei legyenek és maradjanak, amelyek a kormányzásuk alatt álló törvényhatóság és községek hozzájárulásával is lesznek építendők.

(Pesti Napló)

 

Ugron Gábor után egy másik függetlenségi párti képviselő, Babó Emil emelkedett szólásra. A könyv további oldalain még találkozunk majd a nevével.

 

Azt javasolta, hogy a ház utasítsa a kereskedelmi minisztert, hogy a Szabó József nevére kiadott vasúti engedélyokmányt és az arra vonatkozó összes iratokat tegye a ház asztalára.

Ezt a javaslatot is zúgó tapssal fogadta az ellenzék, éppúgy, mint az Ugronét. És Babó Emil elérte ezzel a javaslatával azt, hogy figyelemmel hallgatták végig hosszú beszédét, amiben pedig nemigen volt része eddigi parlamenti pályafutásán.

És Babó Emil, vérszemet kapva szomszédainak meg-megújuló helyeslésétől, egyre keményebben, egyre mérgesebben szidta a főispánokat. Egyik nagyon is paprikás mondása miatt az elnök rendreutasította, de Babó nem engedte magát megzavarni, és dörgött tovább búsan, mérgesen. Utoljára filloxerának* nevezte a főispánokat. Mivel már ennél nagyobb gorombaság nem jutott eszébe, befejezte dikcióját azzal a kijelentéssel, hogy mint a filloxera ellensége nem szavazza meg a főispáni filloxerák fizetését.

(Pesti Napló)

 

A vita során felszólalt még Dániel Ernő kereskedelmi miniszter és Perczel Dezső belügyminiszter. Megígérték, hogy azonnal intézkednek. (Az igazság kedvéért: csakugyan menesztették a panamázó főispánt.)

Ezek a kiragadott epizódok csak halvány képet adhatnak a millennium korának parlamenti életéről. A furcsa csak az, hogy a ma már a bíróságok előtt vagy az újságok hasábjain tárgyalt ügyeket többnyire a klasszikus szónoki iskola szentelt hagyományai szerint felépített, hatalmas beszédekben adták elő. A tartalomtól függetlenül valóban tiszteletre méltó teljesítmények ezek a beszédek, különösen ha meggondoljuk, hogy a parlamenti szónokoknak szabadon kellett beszélniök.

 

Új választások

Ezt a képviselőházat egyébként Bánffy miniszterelnök már mandátuma lejárta előtt, 1896. október 3-án királyi kézirattal feloszlattatta, és ennek következtében az október 28-a és november 6-a közti napokra új választásokat írtak ki. – A nemzetiségek éles hangú nyilatkozatokban jelentették be, hogy a választásokon nem vesznek részt.

 

A Szlovák Nemzeti Párt nyilatkozata

A Szlovák Nemzeti Párt első ízben 1884. június 1-én, másodízben 1892. január 2-án úgy döntött, illetve ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy az országgyűlési választásokon sem aktív, sem passzív módon nem vesz részt. Ezt a döntést olyan erőteljes, reális bizonyítékokkal alátámasztott okokkal indokolta, hogy ez a politikai eljárása az egész szlovák nemzet helyeslésével találkozott.

Jelenleg is a királyi leirattal 1896. november 23-ára összehívott új országgyűlés választásainak küszöbén állunk.

Sajnos kénytelenek vagyunk az ország és nemzet színe előtt megállapítani, hogy választási passzivitásunk indokai és érvei ma is éppúgy fennállanak, mint húsz évvel ezelőtt, sőt azóta újak is járultak hozzájuk, amelyek nem kevésbé erőteljesen reálisak és igazoltak.

A Szlovák Nemzeti Párt ezennel tehát ünnepélyesen és visszavonhatatlanul leszögezi, hogy mint párt választási programmal nem lép fel, jelölteket nem állít, sem pedig a választásokon részt nem vesz.

Tekintve a jelenlegi, minden eddig felvonult parlamenti pártnál kizárólag és abszolút módon uralkodó soviniszta áramlatot, és tekintve azt, hogy a kormány és minden alárendelt szerv és hivatal erőszakkal is a soknyelvű Szent István-i állam új egynyelvű magyar állammá való átalakításának álomképét kergeti – a Szlovák Nemzeti Pártot a civilizált világban eddig még nem ismert interdiktum alá helyezték.

A kormánypárt valamennyi, más ellenzéki párt ellen felhasznált választási mesterkedése a Szlovák Nemzeti Párttal szemben az atrocitás, durvaság és kíméletlenség jellegét ölti fel, amelyet máshol csak a jogtipró módon idegen területre betörő gyilkos külellenséggel szemben szoktak alkalmazni.

 

A nyilatkozat ezután igen részletesen és hosszasan felsorolja a párt ellen elkövetett sérelmeket, majd így fejeződik be:

 

Hazánk szörnyű állapotait nemcsak a nem magyar nemzetiségek ismerték fel, hanem magának a magyar nemzetnek a kebelében is akadtak nemes szívű férfiak, akik elborzadtak az álliberalizmus tombolásától, és aggodalommal telve néztek körül, hogy valami orvoslást találjanak ez ellen a romboló betegség ellen. Ők ezt az orvosságot a korrupciótól még meg nem rontott elemek, vallásosan érző tömegek és független férfiak összetömörítésében látták, és megalapították az új „Néppártot”.

Tekintettel arra, hogy az új Néppárt célul tűzte ki, hogy harcolni fog a kártékony álliberalizmus ellen, amely a lelkiismereti szabadságot és Magyarország nemzeteinek és a magyar államnak a keresztényi jellegét veszélyezteti – az ellen a liberalizmus ellen, amelynek uralma alatt nemcsak hogy pusztulás vár a mi egyházainkra és a keresztény vallásra általában, a közerkölcsiség nívója süllyed, és terjed a vallási közömbösség, sőt mi több, az ateista-materialista irányzat is –, de amely alatt a mi szlovák nemzetiségünk is gyógyíthatatlan sebeket szenvedett el, és amelynél semmiféle jogorvoslatot, de még tisztességes bánásmódot és könyörületességet sem talált,

továbbá tekintettel arra, hogy a Néppárt általános programjának 13-ik pontjában célul tűzte ki az 1868. évi, a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló törvénycikk 44-ik §-ának életbeléptetését, és igazságos akar lenni a nem magyar nemzetiségek minden jogosult és méltányos követelésével szemben:

ajánljuk ezt a hozzánk lélekben legközelebb álló pártot a Szlovák Nemzeti Párt minden tagjának és általában minden szlováknak, és felhívjuk őket, hogy ezt a pártot a legkiadósabban támogassák, és szavazataikat adják azokra a jelöltekre, akik a Néppárt programjával lépnek fel.

A Szlovák Nemzeti Párt, híven saját nemzeti programjához, Istenbe vetett erős bizalommal és a dicsőséges jövő töretlen reményével várja nemzete mielőbbi megváltását!

Túrócszentmárton, 1896. október 17-én.

(Národnie Noviny)*

 

Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint „a magyar szent korona országaiban” a nemzetiségi megoszlás a következő volt: 45,4% magyar, 14,5% román, 11,1% német, 10,5% szlovák, 8,7% horvát, 5,5% szerb, 2,2% ukrán (rutén) és 2,1% egyéb vagy ismeretlen anyanyelvű.– A szűkebb értelemben vett Magyarországon pedig: 51,4% magyar, 16,6% román, 11,9% német, 11,9 % szlovák, 2,6% szerb, 2,5% ukrán (rutén), 1,1% horvát és 2,0% egyéb vagy ismeretlen anyanyelvű.

 

A szerbek tiltakozása*

A magyar országgyűlést feloszlatták, kiírták az új választásokat is, így itt az idő, hogy a szerb választók is gyakorolják legszentebb alkotmányos jogukat, hogy a magyar országgyűlési képviselők megválasztásához járuljanak.

Ha hazánk alkotmányos életének viszonyai rendesek lennének, a szerbeknek is részt kellene venniök, és részt is vennének a választásokon, hogy ezzel, ha mást nem, legalább kifejezésre juttassák óhajaikat és követeléseiket, hogy megjelöljék helyzetüket és álláspontjukat, hogy az ő hangjuk is felcsendüljön abban a kórusban, amely Magyarország lakosainak igazi hangulatát jelenti. Azonban a magyar néptörzs, amely ma, a körülmények kedvező alakulása következtében, az egész államhatalmat a saját kezében tartja, az egész államnak egyfajú, egynyelvű formát szeretne adni, s az egész állami életet is ebbe a béklyóba verte, úgyhogy ma sajnos hazánk egész alkotmányos élete kivált a nem magyar nemzetiségek tekintetében abnormális, természetellenes helyzetben van, s így a Magyarország lakosságának többségét kitevő nem magyar nemzetiségek hazánk történeti fejlődése és Magyarország természetes helyzete ellenére az ország alkotmányos életében részt sem vehetnek, aminek következtében annyi év óta hazánk lakossága többségének az országgyűlésen egyetlen képviselője sincs, aki a nemzetiségek helyzetét és álláspontját megjelölhetné, és nyilvánosságra hozná a nem magyar nemzetiségek méltányos kívánságait és sérelmeit. Ennek a súlyos és természetellenes helyzetnek számtalan oka pedig kívül van azon az érdekkörön, amelynek keretében a nem magyar nemzetiségek ereje hathatós lehet. A magyar törvényhozás igazságtalanul kerekítette ki a választókerületeket, a magyar kormányok és szerveik megtizedelik a nem magyar választók szavazatait, s a választások alkalmával hallatlan nyomást és erőszakot gyakorolnak a nem magyar választókkal szemben, a törvényhozás és a kormány pedig szerveikkel együtt abban a meggyőződésükben keresnek támaszt, hogy az összes magyar pártok egyaránt ellenséges érzülettel vannak áthatva a nemzetiségekkel szemben, s a nemzetiségek elleni összes intézkedéseket helyeslik.

 

A szerbek nyilatkozata nagyjából ugyanazokat a vádakat hozza fel a magyar hatóságok ellen, mint a szlovákoké. Eltér viszont az álláspontja a szlovákokétól abban, hogy egy magyar párt támogatását sem ajánlja:

 

Volt olyan vélemény is, hogy ha a szerb nemzetiségi ellenzék mint párt nem is állít jelölteket, legalább választói mint egyének szavazhatnának valamely magyar ellenzéki párt, nevezetesen a Néppárt vagy az Ugron-párt jelöltjeire. Ekkor azonban felmerült a kérdés: vajon a magyar ellenzéknek két-három szerb helységben és kerületben elérhető, kétséges sikere érdekében szabad-e a szerb választóknak az illető helységek és kerületek helyi érdekét tekintve, akár csak kivételesen és látszólag is feladniok a nemzetiségi program elvét, amelyhez minket hagyományaink és érzelmeink, múltunk és szebb jövőbe vetett reményünk köt? Vajon megengedhető-e a szerb választóknak, hogy akár mint egyének is segítsék a Néppárt és az Ugron-párt jelöltjeit, amely pártok éppúgy, mint az összes többi magyar párt, még a gondolatát is elvetik annak, hogy a nemzetiségi program alapján, amelytől mi soha el nem állhatunk, szövetségre lépjenek a nem magyar nemzetiségekkel; ezek csupán azt kívánják, hogy félig-meddig való közeledéssel segítsük őket, anélkül azonban, hogy az urnák előtt nekünk valami szolgálatot tennének.

Igaz, hogy ezek a pártok a választások előtt bizonyos közeledést kerestek a nem magyar nemzetiségek felé, de ígéreteikben nem lehetett megbízni. Az annyi esztendőn át tartó választási küzdelemből a szerb nemzetiségi ellenzék azt a tapasztalatot meríti, hogy azelőtt is és általában mindenkor csak ígéreteket tettek, de ezeket az ígéreteket sohasem tartották be, sőt amikor a magyar országgyűlésen még voltak nemzetiségi képviselők, az összes magyar ellenzéki pártok különbség nélkül és mindenkor minden magyar kormányt segítettek, amikor csak tevékenykedni és harcolni kellett a nem magyar nemzetiségek ellen.

Ezért a szerb nemzetiségi ellenzék mindkét szárnya célszerűnek tartja, hogy figyelmeztesse a szerb választókat, hogy teljes mértékben tartózkodjanak a választástól, és a magyar pártok egyikére se szavazzanak.

 

A románok

1896. október 22-ére választási konferenciát hívtak össze Brassóba, hogy a választáson való részvételükről döntsenek, de a főispán a konferenciát betiltotta. Tiltakozó nyilatkozatuk csak a sorok között adja tudtul, hogy a választástól ezúttal is tartózkodni fognak:

 

Huszonkilenc év során a magyar kormányok nem merték nyíltan megtámadni a szabad gyülekezési és tanácskozási jogot. Csak a jelenlegi kormány véli végképp felmentettnek magát az alól a kötelezettség alól, hogy a román nép irányában ezt az alapvető alkotmányos jogot tiszteletben tartsa. Bánffy miniszterelnök most egyszerre kijelenti sajtójában, hogy már nem rendelkezünk alkotmányos gyülekezési jogunkkal, törvényen kívülinek, feloszlatottnak nyilvánít bennünket, románokat, mint nemzetiséget, akik pedig köz- és magánéletünk minden szálával a nemzetiség elvéhez kapcsolódunk, mert ez az elv tartja össze erős és szívós érdekközösségben nemzeti létünket a nyelvvel, a sajátos nemzeti szokásokkal és műveltséggel […]

Ünnepélyesen tiltakozunk az ország és a művelt világ előtt a kétszínű magyar (kormányzati) politika ellen, amely egyszer szemrehányást tesz, hogy miért nem élünk alkotmányos jogainkkal, máskor meg elrabolja ezeket a jogokat, és a legkegyetlenebb és -önkényesebb módon lábbal tiporja.

Ünnepélyesen tiltakozunk az ország és a művelt világ színe előtt ez ellen a barbár próbálkozás ellen, amellyel szét akarnak bomlasztani minket mint nemzetiséget.

Ünnepélyesen tiltakozunk a támadás ellen, amelyet a művelt Európa közepén az emberi jogok s az állampolgári és nemzetiségi szabadság ellen elkövetnek.

Tiltakozunk, és kijelentjük, hogy minden cselszövéssel és elbizakodott merénylettel szemben, amit a jelenlegi magyar állam politikusai a román nemzetiség kárára elkövetnek, mi, akik ennek a nemzetiségnek tagjai vagyunk, választók és nem választók egyaránt, szilárdan elhatároztuk, hogy a végsőkig, hittel és habozás nélkül teljesítjük szent honpolgári és román szent kötelességünket, s harcolunk létünkért és nemzeti jogainkért.

Brassó, 1896. okt.

(Tribuna, Pácáţian)*

Aláírások

 

A híres Bánffy-választások

A kormányt természetesen hidegen hagyták a tiltakozások és a passzivitás bejelentése. Talán titokban még örültek is neki. A választások megtörténtek. Hogyan? Apponyi Albert így vélekedett róluk:

 

Ámde ez az év, amelynek három első negyede olyan történelmi ténykedések közt folyt le, igen csúnyán végződött az októberben megindult országgyűlési választásokkal. Nem szándékozom e választási küzdelem részleteit ecsetelni. Akinek emlékezése odáig visszanyúl, tudja, hogy a hírhedtté vált Bánffy-féle választások hatósági erőszak és korrupció tömeges alkalmazása tekintetében mindent felülmúltak, amit addig valaha tapasztaltunk. Ezt csak akkor tagadták a küzdelem hevében és a győzelem mámorában szabadelvű párti részről; később mindenki elismerte, úgyhogy erről az akták le vannak zárva. A szám szerinti eredmény meg is volt. A Nemzeti Párt 57 tagból 32-re, a függetlenségi Ugron-frakció 47-ről 8-ra olvadt le, a Néppárt csak 68 mandátumot bírt elérni. Csak a függetlenségi Kossuth-párt tudta 50 főnyi létszámát megtartani, részint a Kossuth név varázsa miatt, részint mert a többi, „klerikálisoknak” elkeresztelt ellenzéki pártokhoz képest bizonyos kíméletben részesült.

(Apponyi Albert: Emlékirataim)*

 

A néppárt panaszai

A Néppárt meg 292 oldalas, vaskos könyvben foglalta össze a választások során elszenvedett sérelmeit. A választási visszaélések részletes felsorolásában 16 fejezetben veszi sorra a különböző praktikákat a választók összeírásától kezdve az ellenzékiek internálásáig, bebörtönzéséig. Csak ennyit a könyvből:

 

Az 1896-iki választásokra sokáig fog visszagondolni a magyar nemzet. A szégyen érzetével fog visszagondolni rájuk, és e szégyenérzet annál nagyobb, annál fájóbb, mert éppen Magyarország ezeréves fennállásának ünnepi esztendejében esett meg a gyalázat a nemzeten. E választások méltók arra, hogy emlékük fennmaradjon, intő jeléül a nemzetnek, hogy tőle telhetőleg mennél hamarabb rázza le magáról a szabadságölő, vallásirtó és trónromboló szabadelvűség zsarnoki igéjét.

(Tatárjárás Magyarországon 1896-ban)*

Választások előtt – választásokkor*

 

Egy mentő tanú

A teljesség kedvéért álljon itt egy ellenvélemény is:

 

Csak el kell képzelni a helyzetet, melyben az ország az 1896-iki választások küszöbén volt. Egyfelől mind fenyegetőbb arányokat öltött a Néppárt térfoglalása, mely a szabadelvűség létét fenyegette – annál is inkább, mert a volt Nemzeti Párt egy részében is buzgó pártfogói voltak; másfelől a szélsőbal fenyegető magatartása veszélyeztette a gazdasági kiegyezés megkötését Ausztriával. Két front ellen kellett tehát megerősíteni a szabadelvű tábort: s ha Bánffy báró a választási praktikáknak minden körülmények közt elvetendő eszközeivel oly mértékben élt, mint egyik elődje sem: a két oldalról fenyegető veszedelem minden esetre menti (sőt a liberális érdek szempontjából föl is menti) Bánffy bárót a politikai balfogás vádja alól.

(Egy Tisza-maradék: Wekerle és Bánffy)*

 

A függetlenségiek elvből nem mennek Budára

A képviselőház első ülésén formai döntést kellett hozni arról, hogy a képviselőház tagjai a trónbeszéd meghallgatása végett átmennek Budára a királyi palotába, a király színe elé. Komjáthy Béla függetlenségi párti képviselő azonban pártja nevében elvi nyilatkozatot tett:

 

T. képviselő urak! Velem egy nézeten levő barátaim megbízásából kijelentem, hogy mi az országgyűlés megnyitásának ünnepén nem jelenhetünk meg. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Nehogy e kijelentésemet bárki is félreérthesse, vagy esetleg félremagyarázhassa, néhány szóval kötelességem ez állásfoglalásunkat indokolni. (Halljuk, halljuk!) Meggyőződésünk szerint a magyar országgyűlés a magyar nemzet törvényeinek megfelelően csak ott nyitható meg, ahol a törvényhozás ülésezik. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) De nem jelenhetünk meg azért sem, mert a királyi várpalotán törvényeink ellenére és a magyar nemzet önérzetének megsértésével a sárga-fekete zászló van kitűzve. Mi a szent korona iránt köteles tisztelettel és hódolattal viseltetünk; mi a magyar király jogait mindenkor tiszteletben tartottuk és tartjuk, és azokat mindenkivel szemben megvédeni igyekezünk, mi a korona hatalmát és fényét elő akarjuk mozdítani, és mindenkit, aki ellenkező irányban halad, a haza ellenségének tekintünk. Tesszük ezt természetes törvénytiszteletből, meggyőződésből, nem pedig meghunyászkodásból és túlhajtott lojalitásból. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) […]

 

Bánffy miniszterelnök visszautasította az aggályokat.

 

[…] Hogy Komjáthy pártjával nem jelenik meg, ezt igen sajnálom, de természetesen ez a dolgon nem változtat; azért úgy gondolom, úgy mint eddig, a királyi trónbeszéd meghallgatására őfelsége palotájába felmegyünk, s a dolgon semmit sem változtat az, hogy a háznak egyik vagy másik tagja ott nem lesz jelen. (Élénk helyeslés jobbfelől. Derültség, „hoch!” kiáltások a szélsőbaloldalon.)

(Képviselőházi Napló)*




Hátra Kezdőlap Előre