Ujjaimon kezdtem számolni, hol s hányszor buktunk hat hónap óta, mennyivel vagyok anticipálva;* s jövendőnek is elébe néztem, tudniillik e helyen mint fogunk pro coronide* megbukni. Ezeket mind jól megfontolva, egy kendőbe tekert poggyászomat hátamra vetém, s megindultam. Útközben belebotoltam a színházkocsmába, hol az egész frekvencia* együtt volt. Még egyszer jóllaktam hitelbe, zsebembe tapinték, az újra jajdított, tehát nem is fizettem ki most a vacsorát, hanem egy esengő búcsúpillantatot vetve pajtásaimra, jó éjszakát mondtam, s kiindultam. Ki P…-ből, mentem, mendegéltem új csizmámban, de nem tudtam, hová.
Sötét éj volt. Mentem, mendegéltem, két óra hosszat sietve, mint a rossz katona, ki hátulról várja az ellenséget. Érdemes lesz megemlítenem, hogy úgy éjféltájban egy árokpart mellé kucorodtam, s csizmáimat, mint egy öreg béres, megforgattam. Ez rám nézve pihenés volt, s ekkor újult örömmel nekiiramodtam. De hiába! Pejkóim rég láttak abrakot, pedig csak a jól telt gyomor a lelke a dolgoknak. Lábaim egymást köszörülték, pedig erre sem volt szükség, mert elég élesek voltak. Újra ledőltem egy határdombra, s Korpádi Gergely búcsúdalá-t* kezdtem dúdolgatni. Egyszerre a sötétségben egy sötétebb pontot látok előttem, melyet látva megdöbbentem, nem szegényebb legény-é nálamnál. Vizsgálni kezdtem hamar, hát látom, hogy a szél egy frakkfarkkal vitorláz az ismeretlen pont körül. Szólni akartam, de az ismeretlen előbb szólalt meg.
– A daláról ítélve, bátorkodom önt kérdezni, nem színész-é?
– Az vagyok, vagy talán voltam.
– Tehát kollegák vagyunk, vagy voltunk, amint tetszik.
– Úgy hiszem, mégis kollégák vagyunk, ha jelenleg nem a színészetben, a műutazásban.
– Részemről úgy áll a dolog. Én jelenleg Veszprémből jövök, s Marosvásárhelyre szándékozom.
– Gyalog?
– Igen. Oh, én már ezt megszoktam, a nap meleg részét átalszom, s éjszaka műutazok. Szegénylegényektől nem félek, hiszen éppen annak örülnék, ha magamnál szegényebbet találhatnék.
– Apropó! Van-é sok súgókönyve önnek? Legalább csak hárommal szolgálhatna.
– Nem sok van, de adok önnek hatot. Látom, még járatlan a műutazásban, én súgókönyv nélkül is utazhatok. Hová szándékozik?
– Pestre, a Nemzeti Színházhoz.
– Sok szerencsét!
– Isten áldja meg!
S mindketten tovamentünk.
(Vajda János: Töredékek egy vándorszínész naplójából, Pesti Divatlap, 1848. 9. sz.)*