(Sappho gazdag öltözetben, mint az első felvonásban, vállán a bársonyköpönyeg, fején a babérkoszorú, kezében egy aranylant, megjelen szolgálóitól körülvéve az oszlopsor grádicsain, komolyan s innepi módon lépeget.)
MELITTA:
Oh, asszonyom! Oh, Sappho!
SAPPHO (komolyan, csendesen)
Mit akarsz?
MELITTA:
Szememről a fedél már leesett! Eressz megint rableányaid közé! Bocsáss meg, és bírd azt, ami tiéd!
SAPPO (elébbeni módon):
Te Sapphót oly szegénynek gondolod,
Hogy ő reászorulhatna kezed
Adásira? megvolt már az enyim!
PHAON:
Oh, Sappho, hallgass meg!
SAPPHO:
Hozzám ne nyúlj!
Az istenek szenteltje vagyok!
PHAON:
Ha nyájasan néztél rám valaha…!
SAPPHO:
Avult dologról szólsz – önmagamat
Találtam fel, midőn kerestettelek,
Eredj! Ha szívem bírni nem tudád!
Reményem oszlopa nem ingadozhat.
PHAON:
Tehát gyűlölsz már, Sappho, engemet?
SAPPHO:
Szeretni! Gyűlölni! Hát nincs egyéb?
Te énelőttem oly kedves valál,
Az is vagy és mindég is a leszel,
Milyen kedves egy oly jó útitárs,
Kit a szerencse kedve csak rövid
Időre és csak addig vezetett
Hajónkba, míg a vízen átmegyünk;
Ha partra érünk, elválunk, ki-ki
Külön-külön ösvényén vándorol,
S csak olykor a távoly vidékeken
Jut a barátságos társ az eszünkbe.
(Szava elakad)
PHAON (megindulva):
Ó, Sappho!
SAPPHO:
Ne szólj! Váljunk békével el!
(A többiekhez)
Ti, akik a Sappho gyengeséginek
Tanúi voltatok, engedjetek
Azért! Megengesztel ő titeket!
(Az oltárra, a szín hátuljára mutatván)
Eredjen a Vénus oltártüze!
Lobogjon a láng a hajnal fénye felé!
(A láng fellobbant)
Ti hát azért mostan távozzatok!
Beszélni kedvesimmel hagyjatok.
RHAMNESZ:
Akarja! Menjünk! Ti mind jöjjetek!
(Hátravonulnak)
SAPPHO (előrelépvén):
Hatalmas ég szent isteni!
Ti gazdag áldást adtatok reám,
Kezembe énekívet adtatok,
Teljes tegzét a költésnek vele.
Ti érező szívet, gondolkodó
Szabad serény lelket és oly erőt
Adátok, amivel gondolatim
Szülötteit formába önthetém.
Ti gazdag áldást adtatok reám,
Ezért hála!
Fejemre győzedelmet tettetek,
Kihintve van költésbéli nevem
Örök időkig zöldellő vetés
Fejébe, e földnek határira.
Zengeni fog és míg a föld feláll,
Enyészni el nem fog Sappho neve.
Hála érte!
Megengedtetek szürcsölni nekem
Ez élet édes szélű kelyhiből,
De szürcsölni csak, inni nem!
Magas intésteknek ím engedek!
Letészem a mézes szájú pohárt
És nem iszom.
Betöltve van, amit rám bíztatok!
Ne fogjátok utolsó bérem el!
Kik a tiétek, nem gyengülnek el,
Betegség őket nem gyalázza meg,
Erőbe, lételek virágiba
Lakásotokba felrepítétek –
Oh, ilyen dicső sorsom legyen nekem is!
Ne légyen a ti papnétok maga
Kitéve csúfjára azoknak, a –
Kik a ti ellenségtek, s a bolond,
Ki bölcs magának, ne gyalázza meg!
Virágimat ti szedtétek le, hát
Ti törjetek le törsökömbe is!
Olyan legyen végem, mint kezdetem!
Ne hagyjatok vérrel vívnom tovább!
Elégtelen vagyok már küzdeni!
Viaskodás nélkül győzessetek!
(Nekibuzdulva)
Lobogva gerjed a láng! a nap is
Emelkedik, már érzem, istenek!
Meghallgatátok! Oh, hála azért!
Te, Phaon és Melitta, jöjjetek!
(Phaont homlokon megcsókolja)
Nem evilági barát csókja ez!
(Melittát megöleli)
Halott anyád küldi e csókot neked!
Jer a Vénus oltárához, hogy ott
Derülve fejtődjön ki az a titok,
Mi eddig elrejté szerelmetek!
(Az oltár felé siet)
RHAMNESZ:
Mi célja most? Dicsőülve vagyon
Egész valója! És mennyei fény
Ragyog világítva feje körül!
SAPPHO (a partnak egy magasságára lép fel,
s kezét a kettőjökre kiterjeszti):
Szeretni embert, istent félni kell!
Nyitott virágitokkal éljetek!
Felőlem is megemlékezzetek! –
Az élet végső adóssága így
Le van fizetve! Oh, nagy istenek!
Reájok áldástok! Engem pedig
Kegyelmesen hozzátok végyetek!
(A kőszikláról a tengerbe rohan)