Hanem billentsük a mesét odább. – |
Istók elúnta, mondok, Debrecent, |
Lévén fejében csodásnál csodább |
Ábrándozásból jókora procent.* |
Mint elmosódó, játszi délibáb: |
A képzelet mindég előtte ment, |
Csalván az útról nyom nélküli tájra, |
Sivár pusztákba, zsombikos lapályra. |
Történt, hogy ekkortájban egynehány |
Kortársa, némi bűnös „alkalomból” |
(Már nem tudom, bor volt-e vagy leány) |
Megugrott a tisztes kollégyiomból |
S mivel Dunában ott nagy a hiány; |
Meg ifju ember nem is arra gondol, |
Sejtvén a bakkancsot mégis nehéznek; |
Ég-föld dacára – felcsapott színésznek. |
Istók előtt most nyílt meg a világ: |
Hisz ez dicső, mindég szerette pálya! |
Ő nála jobb szinházjáró diák |
Úgy sincs – ha Cerberus* utját nem állja; |
De a bent hangicsáló Délilák |
Szavát kivül is bájosnak találja; |
S ha pénze nincs s az őr-eb rámorog |
Künt óraszámra is elkuncsorog. |
Különben is, mit olvasó dühében |
Nyomtatva egyszer másszor megkapott, |
Mind olvasá – nem, eljátszotta épen, |
Úgy képzeletben, a szindarabot; |
Hős volt, király, nő, agg, váltott személyben, |
És mindenikre más jelmezt szabott; |
Rossz volt darabja, fércmű, slendrián: |
De hát törődik gyermek, ló hián? |
Ez naptól fogva vesszőparipája |
Csak a szinészet: mind szaval, danol, |
A hősi állást tűkörben csinálja, |
Ha ily butorhoz férhet valahol; |
Büdös neki „Pallás” vén laktanyája,* |
De a szinháznál örömest napol, |
Melyet Harmincados köz vagy sikátor |
Rejtett zugában ápolt N. szenátor. |
Próbára ez s ez „úr” – „tens” vagy „kisasszony” |
Ott leste szüntelen ha megy, ha jő, |
Volt gondja, hogy semmit el ne mulasszon |
A hódolatból, mint hű tisztelő; |
Hogy' fénylenek, suhognak a terasszon! |
Mily arszlán,* aki már előkelő! |
De a volt társit is, ámbár kopottak, |
Bámulja szinte már, hogy bejutottak. |
De nem mint olyatén „rugott” deák |
Akart ő szökni Thálja templomába; |
Őt vonja ihlet, vérmes ideák, |
S van bizodalma testimonium-ába;* |
Elébb is ezt kivenni fut tehát |
(Baráti, hogy bolond, inték hiába) |
Aztán aláiratni; – sok tanár |
Fejet csóvál rá, és azt mondja: kár! |
Egy ősz tanára, egy agg Simeon, |
Kinek nem fért a híre Debrecenben, |
Sőt már nevének keskeny volt e hon |
(Kibőgte a deák ezt is különben) |
Föllelkesült a lelkes ifion, |
Szavalni fogta, énekelni … minden… |
Említe Shakespeare „hallatlan” nevet: |
Megáldá, s írt ajánló-levelet. |
Ily készülettel Istók a direktor |
Szent ajtaján kopogtat és belép, |
Nem oly merészen, mint valami Hektor,* |
Künn fészkelődött jó soká elébb. |
„Azért jön – úgymond – hogy szeretne aktor…” |
S kibontá nagy bizonyság-levelét. |
Belétekint az, csak vállán keresztül, |
Pedig virít ám a sok eminens-tül.* |
„Tud-é táncolni – kérdé – vagy dalolni?” |
Ráhagyta Istók a dalt, hogy igen, |
S a tánc helyett majd fog Kont-ból* szavalni; |
„Épen, magának!…” szólt az hidegen. |
„Hát garderobja? frakk s efféle holmi?…” |
Egy tóga volt a falba vert szegen |
Azt elcserélte egy diák barátja, |
S helyette most van, ím, tisztes kabátja. |
Igazgató úr végignéze rajta, |
S nem mondta bár, minő a „látlelet”: |
Érezte a fiú, nagyot sóhajta |
S átnyújtá az ajánló-levelet. |
Mosolyra görbült a direktor ajka, |
Mert az aláirt név köztisztelet– |
Tárgy a vidéken, s monda: „Így…no…tán.” |
Jöjjön gyülés – azaz hogy délután. |
Jött hát, szegény – vagy inkább el se' ment, |
Künn várta míg foly a halál-itélet – |
Szabott időben aztán megjelent |
S megtudta, hogy fölösleges bár, szinész lett. |
Az este kissé már szétnéze bent; |
Nem oly szép, sejti, mint kivűl, ez élet: |
Erdő, terem, kulisszák, kortinák* |
Mind léc, papir, vászon, kötél, – fonák. |
Szerepje is volt már, a szín megett: |
Majd vas-lemezt ráz és dörögve-morgó |
Zajjal rendíti, mint Zeusz,* az eget, |
– Míg gyantaporral a színlap-kihordó |
Kulisszamécsvillámot ereget; – |
Majd mint tüzér áll, a kezébe' furkó, |
S inspiciens* úr hogyha jelt adott: |
Döngeti hátul, bum! bum! a padot. |
Már másnap a színpadra kelle menni, |
Ez egyszer a nehéz, nem a szerep! |
Mi az, fényes ruhában megjelenni |
És ott szavalni mint a szélkerep? |
De változáskor a széket betenni, |
Ődöngni fel s alá, mint vak-vereb, |
Hol már a puszta bennlét megaláz: |
Ez ám a csúfos, kínos lámpaláz! |
Volt olyan este, szóhoz is jutott, |
Több volt ugyan a „schlagwort”,* mint a szó: |
„Értem!” – „Befogtak”. – ,,Tessék: a botot…” |
Ebből bizony nem alkot Garcilasso.* |
Szerencse, hogy segítni jól tudott |
Melodramában, és mint primo basso,* |
Kótábul a szót pontosan nyelé: |
,,Oh! (mint) so-(vár)-gok (fény)-la-(kod) fe-(lé).” |
Azonban egyszer köpcösebb mondóka |
Jutott részére, több mint fél lapon: |
Egy német herceggel gyűlt meg a dolga, |
Nagy hóditóval ott a színpadon, |
Kinek Damokles-kardja* győzve lóga |
Egész város fölött e gyász napon, |
Melyet tövébűl most kivágni készül |
S leölni aggot, nőt, babát vitézül. |
E fenevadhoz polgártársi épen |
Istókot deputálák esdeni: |
Hogy nézzen istent, s az ártatlan népen |
Ne álljon bosszut, mint fogát feni. |
Felöltözik hát bő kantus-ba* szépen, |
Szenes dugóval ráncossá keni |
Ábrázatát s tesz nagy fehér szakállat, |
Ha vén korát megszánná e vadállat. |
S lábához esve, mond: „Kegyelmes herceg!” |
S'attöbbi; – mondja szívből, melegen; |
Előtte nincs más, mint a szörnyű percek: |
Az égő város, rabló idegen; |
Könny felbuzog, kebel gyorsítva perceg |
Halomra ölt anyákon, gyermeken!… |
Úgy hogy kendőt emel sok gyenge szűlő, |
És tapsba tör ki fenn a kakasűlő. |
Másnap korán hívatja a régisseur: |
„Jól van, barátom; tudta szerepét, |
De mondja fel csak, kezdje újra, többször – |
No lássa, hogy az accentus-ba* vét; |
»Ke-gyelmes herceg!» is így; halkan először, |
Ott hangsulyozza gyel, a közepét. |
»Ke-gyelmes« érti hát már…? nem »ke-gyelmes.« |
Maga nem kap rollét, ha nem figyelmes.” |
Nem is kapott szegény, vagy mind olyat, |
Minőt idéztem (lásd: nro 70); |
Környékezé is már a gondolat, |
Hogy színpadon ő hasznavehetetlen; |
Azonban hol a díszitő alatt |
Segítve, hol csoportos jelenetben |
(Minthogy hé-lelke nincs hová legyen) |
Pályáján nem halad, de hát – megyen. |
|
|