Képzeljünk el egy színházat. Egy frissen ácsolt színpadot. Képzeljük el a nézőtér forró némaságát.
Régi színház legyen. Abból a korból való, amit a magyar színházi játék kezdetének szoktunk nevezni. Lehet vendégfogadó szálája, ivó vagy éppen kocsiszín.
A színpadon csak néhány gyertya lebegjen a légvonatban.
„Kézzel fogható setétség. Békák, gyíkok és kígyók mászkálnak mindenfelé. Egy oszlop alatt fekszik egy már félig elrothadott emberi test.”
És képzeljünk el egy színészt is, aki a hőst fogja játszani: szép, fiatal férfit, címeres páncélba öltözötten.
„Ó, beh peshedt levegő! Alig lehet lélegzetet venni!” – szóljon a színész.
Igyekezzünk a szerzői utasításokat betartani.
A színészt engedjük le a mennyezetről egy kötélen, s lássuk, amint „a holttestre akadt, irtózva rezzen vissza, térdei kocognak, és egy más oszlophoz támaszkodik”.
A színen tehát legalább két oszlopnak kell lennie.
Ügyes gépészünk folyvást mozgassa a békákat, kígyókat és gyíkokat az álfalak mögül.
Most A borzasztó torony, vagyis a gonosz talált gyermek című ötfelvonásos „eredeti nézőjáték” harmadik felvonásának kilencedik „jelenését” játsszuk éppen.
Lenn vagyunk a mélyben, a borzasztó torony belsejében.
Ügyeljünk a szöveghűségre, a korhűségre, legyünk pontosak. Az egykor lehetséges színházi előadást rekonstruáljuk.
A szerzőt Katona Józsefnek* hívják.
Szövegét nem szabad átigazítanunk, peshedt helyett nem szükséges poshadtat mondani, a térdek ne reszkessenek vagy koccanjanak, hanem egészen nyugodtan kocogjanak, s amit elképzelünk, ne jelenet, hanem csakugyan jelenés legyen; jelenés abban az értelemben, ahogy az egykori néző, rendező, író és színész a színházi jelenetet elképzelte: inkább az álombéli vagy túlvilági történéssel, mint az éber evilágisággal rokonnak.
Festessünk a kortinára valami hazafias jelenetet.
Alkalmazzunk széles és nagy gesztusokat, hogy a rossz látási viszonyok ellenére mindenki érthessen mindent még az utolsó sorban is.
Előadásunknak azokat az egyszerű érzelmeket kell kiváltania, melyeket akkor éreztünk utoljára, amikor először vittek bábszínházba minket.
A hihetetlennek kell hihetően megtörténnie.
A figuráknak ne kölcsönözzünk túlzottan nagy lelki mélységeket; mert az nincsen nekik, ám hangsúlyos filozofémákkal se terheljük őket, mert a szöveg ezt sem bírja el.
A gonosz akar győzni, de végül győz a jó.
Hagyjunk mindent olyannak, amilyen.
Akkor azonban úgy tűnik, hogy hiába is mesterkedünk.
A darab ma teljességgel előadhatatlan.
Realitásként túlságosan gyermeteg, abszurditásként túl lapos, paródiaként túlságosan hosszú és unalmas. Egyszerűen elavult. Színháztörténeti érdekességgé sivárodott. Csak képzeletünk színpadán elképzelhető.
De mi különbözteti meg képzeletünk színpadát a valóditól?
A szöveget – melynek címét e kötet is kölcsönvette – Katona 1812-ben készítette el a Der böse Findling oder der Schauerturm című, 1798-ban névtelenül megjelent német lovagregény alapján.
S ha az egykorú feljegyzéseknek hinni lehet, sikere volt vele.
De miért nem tűnik megismételhetőnek ez a siker?
Katona hét évvel később, 1819-ben véglegesítette a Bánk bán szövegét, ám akkoriban az senkit nem érdekelt.
És korabeli sikertelensége ellenére mi tartotta életben mégis?
De miért volt siker az idegenből magyarított fércmű, s miért maradt visszhangtalan a magyar lelkű remekmű?
És meghatározhatjuk-e egy kor színházművészetét azzal a darabbal, amit nem adtak elő, avagy azok a darabok határozzák meg egy kor színházi kultúráját, melyek előadásra kerülnek?
Schiller Haramiák című drámájának 1782-es mannheimi bemutatóján, ha az egykorú jelentéseknek hinni lehet, a nézők hangosan zokogtak egymás vállán, mások összeverekedtek, s többen ájultan estek a székük alá.
Mert anélkül, hogy a színházi siker titkát meg kéne fejteni, mégis elmondható, hogy egy igazán mély s hosszú időkre érvényesnek mutatkozó színházi előadás olyan elementáris cinkosságot teremt a színtér és a nézőtér között, ami elől senki nem tudhat kitérni, s ilyenkor a színházat joggal érezhetjük egynek az őrült történelem hiányzó kerekével.
Ilyenkor a színház valóban korszakot teremt.
Ám a Bánk bán hosszú időkre érvényes szövege hiába rejtette magában az elementáris cinkosságnak ugyanezen lehetőségeit, ha nem adták elő. A képzelet színpadán maradt, tetszhalottként. Valami hiányzott hozzá, ami a képzelet színházát valódi színházzá teheti: a néző, a történelmi helyzet, a rendező, az idő, a díszlet, a cenzor engedélye, az épület, a gesztus vagy a színész.
Mert nincsen művészet, melynek egyszerre oly sok mindennel kéne számolnia, mint a színháznak.
És mi történik akkor, ha egyszerre nagyon sok minden hiányzik? Megkésve életre keltett remekművekkel kiváltható-e az elementáris cinkosságnak azon állapota, mely történelmet képes teremteni? Vagyis ezeknek a történelmi pillanatoknak a hiányában teremthető-e szerves színházi tradíció?
Ha e kérdésekbe jobban belegondolunk, akkor a magyar színházi játék borzasztó tornyában vagyunk.
Ebben a gyűjteményben színészek emlékirataiból és leveleiből kapunk válogatást. Vándorszínészek írnak.
Az emlékezések nyomán felvehető a kor színházi leltára.
A leltár megmutatja a hiányokat.
Ők azonban egyáltalán nem voltak abban a helyzetben, hogy e hiányokkal foglalkozzanak. Éltek, s tették a dolgukat. Egy még borzasztóbb hiányt kellett pótolniuk: a színház hiányát.
Mi kérdezünk.
Leltáruk azért sikeredhetett oly széppé, igazzá és teljessé, mert rátaláltak az élet és a játék szenvedélyének azonosságára, igazi színészek voltak tehát, derűvel, humorral és iróniával voltak képesek átvilágítani a létüket, azokkal az emberi javakkal, amelyeket csak a feneketlen szenvedés adhat jutalmul.
És szenvedésben igazán nem szenvedtek hiányt.
A szenvedélynek és a szenvedésnek köszönhetjük, hogy egyáltalán kérdezhetünk.
De vegye-e kérdések élét azon élvezet, amit e szövegek olvasása okozni fog.
Nádas Péter