Midőn leszálltunk, benyitjuk a konyhaajtót, hát a nagy világosság majd elvakított. Nagy szalmatűz lobogott elibénk a nagy boglyakemencéből, mely jóltevőleg hatott megmerevült testünkre. Mindjárt körülálltuk, míg a kocsiládákat behozták, hogy tiszta fehérneműeket vehessünk magunkra. A csaplárné kérdi:
– Ugyan honnan tetszik jönni?
S mondjuk: – Innen, ebből a tóból.
– Oh, az istenért! Hogy mertek nekimenni? Nagyon hamis árka van annak. De nem ott van az átjárás, hanem amarra feljebb; jó, hogy bele nem fordultak. Tegnap már kiöntött, és két vásznas szekér nekihajtott. Nem tudták az átjárást, mert már elöntötte a víz, és mind elsodorta a víz, egy darabkát se menthettek meg a vászonból.
Kértünk szobát.
– Nincs, csak ahol isznak.
– Semmi. Csak szárítsák ki ruháinkat, s csináljanak ágyakat, hogy aztán lefekhessünk. De előbb adjon valamit enni, mert éhesek vagyunk.
– Nincs egyéb, csak tojás.
– Semmi, csak csináljon jó tállal.
Szerencse, hogy magyar csaplárosok voltak, az asszony mindjárt hozzáfogott. Bemegyünk; ott ültek asztalra könyökölve, nagy füstöt eregetve. Gőzölt a szoba, vegyest a füst-, a pálinkaszagtól; ámde meleg csapott meg, ahogy beléptünk. Arábia minden bájos illatárjával se cseréltük volna föl ezen bűzhödt levegőt melegével, ha amazt hideg szobában kellett volna élvezni. Most már hordták be a sok szalmát, s csináltak jó puha fekvőhelyet. De boldog isten! A kamrából hordtak be kék vászonborítékos párnákat, melyeken meglátszott a zsíros fejek helye. Összenéztünk, s kacagtunk fölötte. Mondom:
– Húzzuk a tetejébe az alsószoknyánkat, s minden rendén lesz. – Hozták a rántottát, de az asztal el volt foglalva, s a szolgáló megállt vele az ajtóban, mintha félt volna szólni, s én mondom:
– Ugyan, édes bácsikám, nem lehetne egy kissé ideülnünk enni?
– Megférünk – mondá az egyik, olyan kis bajuszú betyárforma, oldalt tekintve, félvállról.
„No – gondolám –, ezek nem sok szívességet mutatnak. Ezek innen nem mennek ki. Hogy fekszünk le?”
– Küldje be az úrfit enni – mondám a cselédnek.
– Odakünn van – mondja – a kocsi körül a gazdával.
– Hívja be. – Bejött Károly, hozta a puskáját a vállán.
– Jöjjön enni – mondtuk.
– Csak tessék – mondá –, nem vagyok éhes, inkább innám. – Nekem ez föltűnt. Mindjárt gyanítni kezdém, hogy baj van. Azt mondja egy az ivók közül:
– Hm, de szép puskája van az úrnak!
– Bizony – mondá Károly –, de jobb, mint szép. Nagyon jól hord. Én nagy vadász vagyok, s szeretem a jó fegyvert. Azt gondoltam, megázott, de nincs baj. Ugyan, földi! Kínáljanak meg egy ital borral, nagyon megfáztam, meginnám a tüzes mennykőt.
Mi néztünk Károlyra, hogy milyen szokatlan szavakkal él a mi szelíd fiunk. Én sejtettem egy kicsit az igaziból. Töltött neki ama pörgebajuszú; de nem szólt egy szót se, csak eleibe tolta a poharat. Fölvette Károly, mintha mind ki akarná egyszerre hajtani. Ahogy szájához érteti, mondja:
– Ej, csapláros, jöjjön, adjon nekünk egy kis melegítőbb bort, ha van jobb. Hadd igyunk egyet itt e becsületes földiekkel a mi szerencsés megszabadulásunkért.
A csapláros megvakarta fejét, s habozva mondja:
– Volna bizony még itt egy vagy két iccényi,* de vörös bor. A múlt hetekben épp így elkésődött három úr, s jobb bort kértek. De mondám, én nem adhatok jobbat, nincs. No, gazember, ha jobb bort nem tartasz, és megint visszajövünk, levágom a füledet. El is mentem másnap Gyöngyösre, s hoztam egy kis átalag-gal.* De jól is jártam, mert voltak azóta több szállóvendégeim, kik jobbat kértek. Hát még lesz a fenekén vagy két icce.
– No, csak ide vele – mondja Károly. Behozta, s mind a hat paraszt poharába töltögetett, s közibük ült Károly.
Mondám:
– Ugyan, Károly bácsi, egyék előbb egy kicsit.
Vett egypár villával. Mondánk:
– Tartsanak velünk.
– Köszönjük, már nekünk megvolt. – Ott beszélgettek, míg látta Károly, hogy már álmosak voltunk; szerettünk volna lefeküdni, de nem mertünk. Kiküldeni őket nem lett volna tanácsos, mert nemigen nyájasan néztek, minden veres bor dacára is, kivált a pergebajuszú. Károly is vette észre, de egyszerre föltalálta magát, hogy miként segítsen a dolgon. Mondja:
– Már az imént azt gondoltam, jól kiszárítottam magam odakünt a boglya előtt (oly jó tűz égett, mert a szalmának a tüze, ha jól raknak rá, messze elterjed), de idebent fázom. Belülről ugyan melegít egy kicsit ez a jó piros bor, de bizony kívülről még igen érzem a jeges víz hatását. Mit mondanak, földi? Menjünk, ölelgessük meg a csaplárnét, süssön nekünk jó zsíros lepényt. Megszorongassuk még azt a kis átalagot, tudom, hogy kisajtolunk még belőle. Még csak ezután fog jólesni a piros. Aztán hadd feküdjenek le az asszonyságok, mert bizony elfáztak nagyon.
Elkezdi a pörgebajuszos: – Ide no, csaplárné! Készen-e már az a lángos? Mégse kelt meg az a kenyér, amiből lángost ígért?
– Hiszen nem fúhatja föl az ember. Mindjárt, mindjárt! Már ki is szaggattam, sütöm is már.
– No, gyerünk – mondá Károly –, én nem vagyok álmos, nem is fekszem le az éjjel. – Ezáltal el akarta oszlatni félelmünket, mert látta, hogy félünk. – A konyhába hívom a hajdút is, mert a kocsin hideg lesz, bizony mély vízben járt ő is ma velem együtt…
Mind szépen fölkeltek, s kimentek már egy kissé fölvidámodva. Mi feküdni készültünk; jő be Károly:
– Ne féljenek semmit; szegénylegények biz' ezek mind, de már lekenyereztem őket, elbeszélgetek az ő nyelvükön, nem fognak kezdeni semmit. A csaplárostól tudtam meg odakint mindent. Hozzám jött, midőn a hintót nézegettük a hajdúval, hogy nincs-e baja. Csak az ő nyelvükön tessék beszélni, mert kivált az az egyik igen garázdálkodó, nem szereti az urakat.
De bizony féltünk mi azért, mindig kérdeztük egymást:
– Alszol?
– Dehogy alszom.
– Én se.
Végre fölvirrasztott az isten. Jó meleg volt a boglya, fölöltözve vártuk be Károlyt. A konyhában aludt szegény egy keveset. Hajnalban hagyták el a szegénylegények a csárdát, Károllyal mind kezet szorítva.
(Déryné* naplója, I. 370–373.)*