Már most készüljünk útra Kunszentmiklósra. A kávéház volt az egyetlen hely, ahol színpadot lehetett építeni; az is sok bajjal járt, mert minden előadás előtt ki, előadás után be kellett cipelni a biliárdot.
Nem lévén nyomda, kéziratú cédulákat küldöztünk a házakhoz. Díszleteink kopottak voltak; megvettünk minden található festéket, ecseteket is kerestünk hozzá; kerestünk festészt a városban; nem volt. Sem a társaság tagjai között nem akadt most piktor. Midőn így búsulnánk, s keservesen hozzáfognánk a munkához, képekről valamit rajzolni vagy festeni, egyszer csak megszólamlik mögöttünk a kávés:
– Hát mi a bajok?
– Hiszen látja az úr, nem tudunk festeni, pedig ki kellene újítani díszleteinket.
– Ne búsuljanak, segíthetek én az urakon.
Azzal nekivetkezett, kezébe vette az ecsetet, mi festékeket törtünk, gyúrtunk, sikáltunk neki, grundíroztunk,* enyvet főztünk, ecseteket mostunk, s mindent a kezéhez szolgáltattunk. Egypár óra múlva készen volt az első függöny, legnagyobb örömünkre ezen fölírással: „Éljen a Haza!”
Erre mindjárt az első előadáson egy sebész azt felelte:
– Minek írják azt rá: „Éljen a Haza!”? A haza megél, csak ti éljetek meg, teremtette komédiásai!
(Balog István:* Egy agg magyar színész életéből, 203–205.)