Személyek
Dumont
Mária, leánya
Fáni, gyámleánya
Gáspár, néger rabszolga
Langes Károly
Pál, lovásza
Történik, Frankhonban, Dumont mezei lakában.
(Dumont, hogy – szerelmes gyámleánya esetleges házassága révén – ne veszítse el a rábízott vagyont, szörnyű tettre készül, szolgája segítségével)
(Dumont, Gáspár lábhegyen az ágyhoz megy, Dumont az ajtónál marad.)
DUMONT (tolvajlámpával kezében): Alszik?
GÁSPÁR: Mélyen.
DUMONT: Nálad az álarc?
GÁSPÁR: Nincs! Az úrnál sincs?
DUMONT (keresi): De igen, itt van!
GÁSPÁR: Kezei reszketni látszanak.
DUMONT: Csak siess.
GÁSPÁR: Bizonyos az úr benne, hogy ez az?
DUMONT: Gondolhatod, miszerint előre nem rendeltem el mindent?
GÁSPÁR: Ejh! Furcsa – mernék fogadni…
DUMONT: Hallgass, haszontalan fecsegő.
GÁSPÁR: Ám legyen, nekem mindegy, ez vagy az!
DUMONT: Az ostoba addig bíbelődik, míg fölébred…
GÁSPÁR: Ha csak ettől tart, úgy semmi gondja ne legyen, jól volt készítve az ital.
DUMONT: Készen vagy?
GÁSPÁR: Világítson az úr, hogy legyen valami kis része a dologban.
DUMONT: Mennyire mérgelődöm.
FÁNI (a függönyök mellett megmozdul)
DUMONT: Itt valaki van!
GÁSPÁR: Ki lehetne itt? Csak négyen vagyunk a háznál, egyiket ön zárta be, s mi hárman itt vagyunk.
DUMONT: Igen, Gáspár, de a függöny… az ablak?
GÁSPÁR: Tartsa gyertyáját egyenesen! Tehát egész arcát fedjem be ez álarccal?
DUMONT: Igen, igen, készen vagy?
GÁSPÁR: Hm, fölséges ötlet volt az úrtól így a lélegzést szurokálarccal elzárni.
DUMONT: Megvan?
GÁSPÁR: Igen, s így minden részvét nélkül ez ifjú bájos életet, a kellemet sugárzó arcot, szendergő szemeket, az álomban is mosolygó szájt, a szerelmet s édes jövendőket álmodó homlokot – az angyalt elöltük e pokol koholta gyilokkal!
DUMONT: Hallgass, ördög!
(A függönyök megett mély sóhajtás hallik, mit a puszta falak visszhangoznak, s a két gyilkos néhány percig meredve áll; de minthogy később csend lőn, befejezik rémítő tettöket. A lepelbe, melyen a lányka szenderült, Gáspár betakarja a még reszkető tagokat, s azt zsákként hátára vetvén, így szól hidegvérrel)
GÁSPÁR: Már minden megvan.
(Dumont, midőn elmennek, bezárja az ajtót, a léghuzam ingásba hozza a redőnyöket, s Fáni arcát hűs szél érintvén, föleszmél)
(Dumont tévedésből saját lányát ölte meg; a megszabadító szerelmes ezúttal későn érkezik)
(Fáni, később Pál, voltak.)
FÁNI (A szembejövő Dumontnak maradást int, s fátyolát felveti): Nézz és jól nézz meg engem. (Dumont karját, szünet után, megragadja, s a sírra mutat) Ember, mit tettél Máriával?
LANGLES: Mária, Mária! Ah, szóljon, hol van Mária?
FÁNI: Megölte őt a szívtelen ördög!
LANGLES: Oh, kárhozat!
(Pál bejön)
DUMONT: Ah! (A gyepágyra hanyatlik)
FÁNI: Jöjjön, siessen, Károly, talán még megmenthetjük az angyalt!
DUMONT (vadul felugrik): Nem, én nem hiszek nektek; te lélek vagy, ki a sírból jössz. MÁRIA! Gyermekem, ne sírj, jövök, jövök… (A kastélyba rohan)
(Voltak, Dumont nélkül.)
LANGLES (kapát ragadván, a sírt bontja): Csak gyorsan, Pál, míg késő nem lesz. De nem, megállj, szaladj a kastélyba hamar, éltető szerekért.
(Pál el)
FÁNI: Oh, istenem! Engedd őt életben látnom!
LANGLES (a testet kiemelvén, az álarcot meglátja, s hátratántorog): Vége – képén gyilkos álarc!
FÁNI: Nagy isten, Mária halott! (Ráborul)
(A kastélyból lövés hallik)
(Pál visszajön)
LANGLES: Mi az?
PÁL: Dumont úr magát főbe lővén, vérében fetreng.
LANGLES: Isten legyen irgalmas bűnös lelkének!
(Sepsy Károly:* Ördög és angyal, 1846)